Alternatív történet

1986–1997

 

 

Nyugati szél

 

Reggel kilenckor feltámadt a nyugati szél. Előbb kis lökésekkel, aztán egyre erősebben rontott a tenger felől érkező hullámokra: összezavarta, majd visszafordította őket. Körülbelül húsz méterre a parttól találkoztak a tenger felől érkező nagy hullámokkal: cikcakkos fortyogó vonalban csaptak össze, amely végigkísérte a partot a kemping strandjától a halászkikötőig. Az ég inkább fehér volt, mint kék, és fehéren izzott a homok is. Kis, kerek foltra zsugorodott az ernyők árnyéka. A botokra tűzött lepedőkből vitorlát csinált a szél, sarkaikat leszaggatta a botokról, újságok, nejlonzacskók és törölközők repültek jobbra-balra, az árbócra tűzött fekete zászló a nyelére csavarodott, mintha egy madár akadt volna fenn rajta.

Jos a konyha mögé öntötte a mosogatóvizet a sárga műanyag vödörből. A víz a porba csattant, és olyan alakú nyomot hagyott, amilyent a képregények hőseinek szája elé rajzolnak. Odaröppent két veréb, a szárnyukat rezgették, mire Jos a krumplihéjat is kirázta a vödörből, a küszöbre köpött, egy pillantást vetett Máriára, majd visszament a konyhába. Ő volt az egyetlen, aki ezen a napon is ugyanúgy csinált mindent, mint máskor, pedig a nyugati szél megbolondított mindent. Georgi levette a kötényét, és amíg Joshoz beszélt, beletette a palacsintatésztába. Amikor észrevette, mit csinált, kirántotta a tésztából, de nem tudta, hogy hová tegye: bevágta hát az asztal alá, és üvölteni kezdett Zsenyával, aki a hagymát vágta. Zsenyának se kellett sok: már reggel belelépett a forró olajba, amit a vágóasztal mellé tett a földre, így aztán csak saját magát okolhatta. Füttyögetett kínjában, és fél lábon vágta a hagymát. Néha átszólt Máriához a kisablakon, hogy koszosak a rohadt tányérok, pedig semmivel se voltak koszosabbak, mint máskor. Mária visszafüttyentett egyet-egyet. Ezzel szórakozott mosogatás közben. Mióta itt dolgozott, úgy megszokta, hogy már otthon is füttyögetett. Hogy jobban teljen az idő. Akármilyen hosszú is a délelőtt, mindig elmúlik azért. A konyhában húsz fokkal melegebb volt, mint kint a napon.

Végre Jos kilöttyentette a vödör vizet, ami az ebédszünet kezdetét jelentette, és ami nekik két órával későbbre volt időzítve, mint a strandolóknak. Zsenya egy darab kenyeret rágott a vágóasztalnál. Kibámult a strandra, ahol a hőségtől bénán hevertek a fürdőzők. Mária megtörölte a kezét a fehér köpenyébe, és kiment kicsit hűsölni. Élvezte a szelet. Akármerről fújt is, mégiscsak szél volt: hol a tenger felé, hol a tenger felől borzolta a haját. Feje búbján összecsavarta, mire eszébe jutott Szlavka, meg ahogy a hajcsavarást magyarázta, kezében a hagymavágó késsel. Egyszer eljött Zsenya helyére kisegíteni, amikor Zsenyának a kórházba kellett menni, hogy megnézzék a rákját. Amikor visszajött, káromkodott, köpködött és füttyögetett, nem is dolgozott már aznap, hiába lökdöste Jos, bár ő is inkább hallgatta csak, ugyanúgy, mint Mária a kisablakon keresztül. Kellemes nap volt. Mária amúgy nem aggódott Zsenya miatt. Az egész asszony nem volt negyven kiló, a rák csak ráfért volna. Egyáltalán akármi csak ráfért volna. Az ember elégedjen meg azzal, amije van, pláne ha ingyen kapja. Jos nem szólt a dologba, dolgozott, mint máskor. Nyolcéves kora óta egyedül élt, a németek végezték ki a szüleit, a nagyapját és a két húgát. Ő azért menekült meg, mert kiment a birkákhoz. Azóta is a birkákból élt, a konyha specialitása ugyanis a birkafasírt volt, aminek a szagával tele volt a hajuk, a ruhájuk és a bőrük is. Elég volt rágondolni erre a szagra, és már el is ment az étvágyuk, de legjobban Jos utálta, hiszen ő szagolta legrégebben. Mária néha arra gondolt mosogatás közben, milyen furcsa, hogy valaki éppen azt utálja a legjobban, aminek az életét köszönheti, bár az ilyesmi nem tart soká. Ha megmentik az ember életét. Amint megmentették, már el is múlt. A birkák viszont megmaradtak, és Jos levágta őket. Erre alapozta a jövőjét. Meg se várta, amíg felnőnek, mert a bárányhús jobb, mint a birka. A birkát csak az öregek szeretik általában, az öregekből viszont senki se tud megélni. Aki tehát birkát akart enni, az felment a hegyekbe. Halfilét is tett Jos a fasírozottba. Ez még senkinek se jutott eszébe. Meg egy kis diót és kukoricadarát, mert a szülei mindenbe tettek kukoricadarát gyerekkorában. Senki se tudta kitalálni, mi van a fasírozottban, ő pedig nem árulta el, és vele együtt titokban tartották a többiek is. A halnak ugyanis még erősebb szaga volt, mint a birkának, viszont halszaga se volt igazán a kukoricától. Ilyen ravasz volt ez a hallgatag Jos. Nem nősült meg, úgyis mindig asszonyok között volt a konyhán. Mindegy volt neki, hogy eggyel több vagy kevesebb. Úgy tekintette őket, mint a feleségeit. Többet beszéltek, mint egy, az igaz, de ha valaki mindig ezt hallja, akkor megszokja. Máriát pedig a lányának tekintette. Nem törődött vele, hogy cigány. Ő volt a legfiatalabb, kész. Máriának sose volt apja, ezért szintén úgy gondolt Josra, mint az apjára, úgyhogy afféle családi vállalkozás volt ez a konyha. Eladtak egy nap kétszáz fasírtot is, hozzá a sört.

A veranda előtt egy napernyő vasváza állt a homokba szúrva, amire Jos minden tavasszal nádat tekert. Ahogy a szél fújta, olyan volt, akár egy pálmafa. Mellette a rozsdától vörös tengeri bója állt, csúcsával a homokba fúródva – be se festette, azt mondta, hatásosabb, ha rozsdás. Hatásos volt, az igaz, mindenki megnézte. A németek megdöngették – azok mindent megdöngettek különben. Az egyik egyszer azt mondta, hogy akna. Jos ránézett a konyhaajtóból, és kiöntötte a vizet a porba. Az anyád istenit, mondta a krumplihéjnak, amely akkor is a vödörbe ragadt. Odaröppent két veréb, enni kezdték a krumplihéjat. Elszállt felettük egy sirály, árnyéka szinte végigborotválta a földet. A verebek odébb ugrottak, és ettek tovább. Ezek mindent megettek.

Mária minden ebédszünetben lesétált a partra. Megnézte a strandolókat. Annyiféle ember volt itt. A fekete zászló ellenére bementek a vízbe mégis. Visongtak, ahogy a hullámok leverték őket a lábukról. Egy fiúnak a szemüvegét is leverte. Az anyja a fürdőmesterhez rohant: az feltápászkodott, és kotorászott kicsit a vízben, szájában a síppal. Megnyugtatta a nőt, hogy amint elcsitul a tenger, kihozza majd a szemüveget a partra. Beszéd közben kicsit meg-megfújta a sípot. A fiú bokáig állt a vízben, és hunyorgott.

Lejjebb felkapott a szél egy gumimatracot, és végiggörgette a parton. Ahány ernyő és lepedővitorla az útjába került, mind ledöntötte. Közben visszajött az ernyő gazdája, forgatta a fejét. A matrac már a nudista strandon járt, és ott is ledöntötte az árnyékvetőket. A nudisták építették a legjobb lepedőbaldachinokat, de a matrac nem tett kivételt azokkal sem.

A strand végét jelző karónál Venus-kagylót szedett egy német nő, rózsaszínű fürdőruhában. Majdnem olyan színű volt a bőre is. Félórája guggolt már ott, és nagyon boldog volt, mert közben két kagylót is talált. Tőle ötven méterre lapátolni lehetett a Venus-kagylót a parton, de nem tudta. Amit talált, gondosan megtisztogatta, és betette a melltartójába. A nudisták azt hitték, miattuk időzik ott. Megvetően nézegették, miközben újra felállították az árnyékvetőjüket.

Mária feljebb csavarta nadrágja szárát, kezét a köpeny zsebébe dugta, és elsétált előttük. Egy görbe lábú, lapos fenekű nő állt két vörös szőrzetű, negyvenes férfi mellett. Majdnem olyan puffadt volt, mint Mária anyja, aki már második éve nem tudott járni, csak ült az udvaron: lába sötétlila lett, és legyek mászkáltak rajta. Tavaly még megvolt úgy, ahogy, de idén annyira megnőtt a teste, hogy fel kellett hasítani hátul a ruháját. Előbb egy vászoncsíkot varrt oda, aztán egy fűzőt. Praktikus dolog volt ez a fűző, mert állítani lehetett. Őt is Máriának hívták, és Mária kezdett büszke lenni a nevére, pedig mindig Elizabeth szeretett volna lenni. Ez volt minden vágya. Elképzelte, hogy kijön Nikola a szobából reggel, és azt mondja: Elizabeth, hol a sör? Ebben aztán nem tudta volna legyőzni Szlavka, aki sajnos csinosabb volt, mint Mária, nem is az arca vagy a haja miatt, de volt egy sötétkék műanyag hajcsatja, amit Burgaszban vett. A műanyagban két aranycsillag. Senkinek se volt ilyen a környéken, csak épp neki, úgyhogy Nikolának is Szlavka tetszett jobban, a diszkóba is elvitte kétszer.

Mária lehajolt, és felvett egy marék meleg, nedves homokot. Néha, amikor pont ebédszünetben érkeztek meg a sörrel, Nikola is kijött ide a partra, és ilyenkor találkoztak. Szlavka a szállodában takarított, így nem jöhetett vele. Ezért volt jó hely ez a part. Egyszer talán majd szerencséje lesz, és megszólítja Nikola. Nincs előírva, hogy sose legyen szerencséje az embernek. Nikola mindig szürke pantallóban járt, kihajtott nyakú, fehér ingben, zsebre dugott kézzel. A pantalló hátsó zsebéből kiállt a sárga fésűje. Hol szerezte, még nem volt alkalma megkérdezni tőle, annyit tudott csak, hogy van, de bárhogy alakultak is a dolgok, úgy gondolt rá, hogy ez már a kettőjüké, első közös szerzeményük. Ahogy az életet elkezdték. Esküvő meg ilyesmi nem tűnt olyan fontosnak. Az anyja megnézné Nikolát a hokedliről, amely majd’ összedőlt alatta. Közben a villám talán agyonvágja Szlavkát az úton este, hazafelé menet. Ennyi kellett volna a boldogságához egyelőre, de annyira hitt benne, hogy majdnem igaznak tűnt, így aztán mindig meglepődött, amikor találkozott Szlavkával, hogy él még. Majd legközelebb, gondolta. Ki kell várni a dolgokat – amiben az anyja is hitt. Most, hogy kezdett büszke lenni a nevére, arra is büszke volt, amiben az anyja hitt: hogy visszajön a férje. Vagy elfelejti az új postás, hogy két tizenhármas szám van az ő sorukon, és csak az egyiknél szedi be az adót. Nem az övéknél persze. Évi két levát. Az hat év alatt tizenkét levát jelentett volna. Annyiért már Mária is kapott volna egy olyan hajcsatot, amilyen a Szlavkáé volt. Esetleg, ha úgy vágja agyon a villám, hogy megmarad a csat a hajában, akkor kivenné, mielőtt más kivenné. Ez is egy lehetőség volt. Nikolának az egészről nem kell tudni, elvinné a diszkóba, és Mária a szemébe nézne. Ahová Nikola bátyjai is jártak. Mind a három ugyanolyan szép volt, mint Nikola. Akár mind a négyüket elfogadta volna férjnek. Ilyen szép család, az apjuk is szép, meg az anyjuk is, Gergana. Mert nem született lánya. Mária anyja mondta, hogy azok az asszonyok maradnak szépek, akiknek nem születik lányuk, úgyhogy Mária is ezt kívánta, ne szülessen, csak fia szintén, négy vagy öt, és ilyen szépek legyenek, mint Nikola a szürke pantallójában. Már a lehetőségért is olyan hálás volt, hogy minden jót kívánt Nikolának: lyukacsos, fekete cipőt, vékony bőrtalppal, amilyen az elnöknek volt a tejüzemben. Azonkívül egy Moszkvicsot, amilyen Josnak volt. Gyönyörű kocsi, zöld. Húszéves már, és mégis milyen gyönyörű, egyszer ült benne Mária a kemping bejáratától a konyháig, a hátsó ülésen. Jos lépésben tudott csak hajtani a fürdőzőktől, és többször meg kellett állnia. Káromkodott és dudált, Mária pedig a hátsó ülésen mosolygott. Ruganyos és kényelmes volt az ülés, nem olyan, mint a vasszékek a verandán. Középen volt rajta egy sárga folt, mert kidőlt rá egyszer a sör, és ezen a részen volt a legszebb. Mária arra gondolt, hogy a többi ülésre is ki kéne önteni a sört, és akkor ott is ilyen gyönyörű lenne, de nem mert szólni Josnak, hiszen amit ő tudott, azt Jos is tudta, úgyhogy ez az egész már rég eszébe jutott biztos. Valami oka volt rá, hogy nem tette meg, talán sajnálta a sört. Az ülések színe mégis csak luxus, ebben mondjuk igaza volt. Hogy ezen kívül még mit gondolt, azt nem tudta, de biztos gondolt valamit, amit Mária már nem érthetett meg a két elemijével. Jos nyolc osztályt járt, és németül is tudott pár szót, még abból az időből, amikor kiirtották a családját. Ezekben a dolgokban már soha nem érhette utol senki, Mária a legkevésbé. Csak egy ilyen szép, zöld Moszkvicsot kívánt Nikolának. Elvinné vele a diszkóba egyszer. Kiszállna, Mária pedig felkurblizná az ablakokat. Aki ott van, mint őt nézné. Nikola addig inna egy sört. Mária tizenöt levát keresett Josnál egy héten, ebből tizennégyet az anyjának adott, de négy hónap alatt akkor is meg tudná keresni Nikolának a sört aznap estére a diszkóban, kiszámította.

Egészen a halászkikötőig fel lehetett menni a parton. Balról magas, agyagos szirt kísérte a homoksávot, amely egy helyen a vízbe szakadt. Mária feltűrte a nadrágját, és megkerülte a víz felől. Érezte talpa alatt a kagylókat, amelyeket az acélkék agyagbordákra hordtak a hullámok. Az anyja egyszer azt mondta, az ő szerencséje egy kagylóban lesz, csak megnézni nem szabad. Kuncogva tapogatta lábujjával a kagylókat. Elég, ha hozzáér az illetőhöz, és megváltozik az élete. Ennyit kellett tennie érte. Meg azt, hogy kivárja a dolgot persze. Mintha a Földanya megdermedt hajfürtjei lettek volna az agyagbordák. Mióta ekkorára megnőtt, az anyja is a Földanyára hasonlított Mária képzeletében, mert az is hatalmas nyilván. Lehet, hogy itt rejtőzik a partoldalban. Bocsánat, mormogta, és továbbsietett. Itt már nem számíthatott rá, hogy Nikolával találkozik, mégis mindig végigjárta a partot. Egyszer talált egy napszemüveget a homokban, még az egyik üveg is benne volt a keretben. Rengeteg üveg hevert még itt, amelyeket részben ide hordtak, és amikor kiürültek, a partoldalhoz vagdosták a fürdőzők. Mindegyiket megkísértette ez a lehetőség, talán azért, mert ott volt a part, ez a kemény agyag, amely annyira különbözött a hullámok alatt zizegő kagylótörektől, amely kilométerekre borította a partot. Néhány méterre tőle sirályok csipkedték a kagylókra tapadt tengeri füvet, amely már büdösödni kezdett a napon. Szerették, afféle csemege volt nekik a hal mellé. Nem féltek Máriától, pár lépésnyire bevárták, felszálltak, majd ismét visszaszálltak mögötte. Hasonlított rájuk, hiszen az ő köpenye is fehér volt. Sose vette le, ha erre járt. Még nem telt le a munkaidő. Majd nyolckor, amikor Jos kiönti a második vödör vizet. Fürödni meztelenül szokott, de nem itt, hanem a házuk alatt a parton, a zöld sziklánál. Szerette ezt a helyet, a kőre terítette a ruháját, és mire visszaért, átjárta a kő szaga, amely egy óra múlva olyan volt, akár a kölni. Őszintén szólva Szlavkától tanulta ezt, aki szintén oda járt fürödni, és szintén kiterítette a ruháját a kőre. Ez volt az ő illatszerük, sajnos, mind a kettőjüké, így Nikolát mindketten megbabonázták vele, de ugyanúgy, mint a többi lány is a faluból, nemzedékek óta a többi fiút. A titokról senki nem beszélt, de tudta mindenki. Ilyen titok volt ez. A falu határán kívül viszont nem tudta senki. Porhanyós süteményre emlékeztetett a szikla szaga, amit érezni lehetett a házakban és a lányok hajában. Mindenki azt mondta a környéken, hogy itt születnek a legszebb lányok, ami igaz volt. Szívesen választottak innen asszonyt a legények, az tény, bár nem tudták, hogy miért. Az asszonyok kuncogtak rajtuk, és hozzájuk adták a lányokat. Annyi mindent nem tudnak a férfiak! Nem is az a dolguk persze. Annyit tudjon egy férfi, amennyit kell, vagy még annyit sem – ez a mondás szintén Mária anyjától származott. Nem beszélt sokat, ezért jegyezte meg olyan jól Mária, amit mondott.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csaknem rálépett egy világoszöld BAC dezodorflakonra, amit a hullámok görgettek előre és hátra. Óvatosan felemelte: egészen új volt még. A tenger szagán keresztül is érezni lehetett a dezodor kellemes, hűs illatát. Megnyomta kicsit a gombját – és valóban volt benne még – nem dezodor, de illatos levegő. A melléhez szorította, és körbefordult vele: sarka tölcsér alakú nyomot hagyott a nedves homokban. Közben észrevette a flakon kupakját is, amely távolabb hevert, félig elmerülve, de azért úgy, hogy aki figyel, észrevegye. Csak figyelni kell, ezt is az anyja mondta mindig. Aki figyel, előbb-utóbb talál valamit. Az a fontos, hogy az ember készen legyen rá. Mária készen volt. Nagy hálát érzett a Tenger, a Homok és a Nap iránt. Süssél, gondolta. Süss erősen! A nap felé emelte homlokát – más nem volt, amit cserébe adhatott. Valamit hozott ez a szél. Eljött valami rendkívüli!

Visszafordult a strand felé, meggyorsította a lépteit, a homok azonban visszahúzta. Minél gyorsabban akart menni rajta valaki, annál jobban visszahúzta. Bukdácsolás lett a rohanásból, mintha a Földanya figyelmeztette volna, hogy ostobán cselekszik. Az a valami, ami a strandon várta, úgyse futott el előle. Fogadalmat tett, hogy nem nézi meg többet a flakont, de amint ismét megkerülte az agyagbordákat, lehunyta a szemét, és előretartotta, hogy lássa Földanya. Akkor jutott eszébe, hogy talán az övé volt. Élesen figyelt a szél és a tenger morajlására, de Földanya hallgatott és türelmesen mosolygott, ami csak azt jelenthette, hogy tegyen, amit akar. És akkor érezte, hogy milyen nagy ez a jóság.

Nézte a kék agyagfonatokat, amint a víz habzott rajtuk. Apró kagylókat hordott fel rájuk, majd visszavitte ismét a tengerbe. Csak egy kicsit mutatta meg mindegyiknek ezt a kinti világot, mert arra volt csak szükség. Addig nézte, amíg nem tudott már mit kezdeni a hálával, amit érzett. Majdnem sírt. Annyi mindent kívánt, és lassan minden teljesülni fog. Még ráadást is kapott, amire nem gondolt. Vajon megérdemelte-e? Valamit adni szeretett volna ő is. Lehunyta a szemét, és az agyagbordák felé irányítva megnyomta a spray gombját. Nyomta és nyomta. Egy-egy pillanatra érezte az illatát. Ugye, milyen jó? – suttogta. Addig nyomta, amíg volt benne gáz, aztán letette a bordák tövébe, és betemette homokkal. Amint végzett, felugrott, és elfutott a strand felé. Megkönnyebbült. Most érezte, hogy teljes minden. Földanya pedig mosolyogva nézett utána. Egy-egy pillanatra halkabb lett a tenger, és hallani lehetett, milyen nagy a csend.

Homlokát a nap felé tartotta, és egyenes derékkal lépkedett tovább. Elment a nudisták mellett, aztán a német nő mellett, aki közben ismét talált egy Venus-kagylót. Mosolygott, és azt is a melltartójába tette. Az anyja szerint a nagy dolgokra nem szabad sokáig gondolni, így hát nem gondolt rá. A fürdőzőket nézte, amint visongva birkóztak a hullámokkal. A botokra feszített lepedőket cibálta a szél. Csak titokban, egy-egy pillanatra hagyta, hogy gondoljon magára mégis. A jövőjére. Nagyon sokat nem tudott rá gondolni, mert látta, hogy Zsenya a konyha ajtajából integet felé. Valami történt. Nem lepte meg. Csak pár szóból tudta meg, hogy mi történt, amit Zsenya elhadart, amíg elrohant ő is. Az történt, hogy Jos be akarta hozni a húst a Moszkviccsal, de a kapunál megszólította a portás. Valamit mondott neki, és amint újra elindul, Jos nekihajtott annak a téglakupacnak, amit a recepció építéséhez hoztak hétfőn. A kocsi összetört, egyik gumija kidurrant, és a motorból folyt a víz.

Mária dermedten állt, és mindenről elfelejtkezett, ami aznap történt. Zsenya hátát bámulta, amint elrohant a kapu felé. Valamiért szüksége volt rá Josnak. Megindult hát ő is, hiszen ha Zsenyára szüksége volt Josnak, akkor rá is nyilván. Erre odalépett a pulthoz két cseh férfi. Mind a ketten szőrösek, de az idősebbnek őszült már a szőr a mellén. Rátámaszkodtak a pultra, és nézegettek befelé. Máskor ilyenkor odajött Jos, és megkérdezte, mit akarnak, mert csehül is tudott kicsit. Egyféle étel volt, csak azt akarhatták, de ők is tudták, mire számíthatnak. A nyelvtudás csak ráadás volt. Jos azonban most a kapunál üvöltött. Georgi még délben elment – senki se maradt a konyhán. Mária összezavarodott. Erre nem számított. Odament a két férfihoz, és eléjük csapta a törlőrongyot a pultra.

– Nincs itt senki! – mondta.

A csehek bólogattak. Mind a kettő mondott valamit. Nem tudták azt, hogy amikor egyszerre beszélnek ketten, az nem csak neveletlenség, de érteni sem lehet, akármilyen nyelvről van szó.

– SENKI! – mondta Mária. Közben észrevette, hogy füstöl a serpenyő, benne négy fasírozott. Lekapta a lángról. Közben odajött az egyik cseh felesége is, meg a szőke lánya bikiniben.

– Oké – mondta a fehér szőrű, és a serpenyőre bökött.

– Elégett – mondta neki Mária. – Nem látod?

– Oké – mondta a szőrös.

– Jó, akkor edd meg – vont vállat Mária, miközben a bikinis lányt nézte. A bikini volt rajta a legszebb, a szája széles, rózsaszínű. Ezeknek még a szája széle is megégett a napon az első napokban, az asszonyé már csupa seb volt. Leültek egy vasasztalhoz, Mária meg nem tudta, mit csináljon. Erre a fehér szőrű elé tett egy műanyag tányért, amit még Jos készített a mosogatóablakba. Fogta a serpenyőt, és beleborította a megégett gombócokat. A szőrös intett, hogy még kettőt. Ujjával mutatta, ami csehül is kettő.

– Nincs itt senki! – mondta Mária, de ezt már Toninak és a barátjának. Helyes fiúk voltak, csak aludni jártak a kempingbe. Estefelé felvették az öltönyüket, beültek a Wartburgjukba, és átmentek a diszkóba. A harmadik barátjuk nem volt velük.

– Nem baj – mondta Toni. – Mi ez a moslék?

– Beesett az olajba a csukája – mondta a barátja. Pattanások voltak az állán, ezeket vakarta.

Mária körülnézett. A hagyma már fel volt vágva, mert Zsenya mindig felvágta egy órára előre. Szerinte így jobb volt az íze. A filé is a tálban volt, mellette a fűszerek. A hús a daráló mellett alig látszott a legyektől. Elzavarta őket a kendővel, amely még mindig a kezében volt. Közben elképedve nézte, mekkora halom elmosatlan tányér gyűlt össze a mosogatóban, amíg nem volt itt. Egyébként is furcsa volt a kis ablak másik oldaláról nézni azt a helyet, ahol egész nap dolgozott. Mindjárt ordít Jos, villant az eszébe: elfelejtkezett róla, hogy nincs itt. Nincs itt, gondolta bénán. Mintha megállt volna az idő. Pedig nem állt meg: négy új vendég érkezett. Leültek és várták, hogy odamenjen Jos. Máriát a mosogatóban végül is nem izgatta túlságosan, hányan ülnek vagy állnak a pultnál. Amit beadtak, azt elmosogatta. Ebben nem volt felelősség. Semmi abból, amit most érzett. A furcsa az volt, hogy meg se lepődött. Ez történt, és így volt jó.

A húsra szórta a hagymát, a filét és a fűszereket. Kitelt belőle tíz adag. Egyelőre elég volt. Automatikusan dolgozott, mindent a kezére bízva. Látta eleget. Maga is meglepődött, mindez milyen egyszerű. A serpenyőbe öntötte az olajat, és megvárta, amíg elég forró lesz. Akkor rémült meg egy kicsit, amikor rádöbbent, hogy nem is gondol Jos kocsijára. Talán nem lett olyan nagy baja, gondolta. Ha összetört az eleje, a hátsó része attól még jó.

– Hol az a sör? – kérdezte Toni. – Nincs neki lába?

Röhögtek a barátjával, és számolgatták, hány lába van a két üveg sörnek. Jókedvük átragadt a lengyelekre is, bár nem tudták, min röhögnek.

– Jaruzelski! – mondta Toni a lengyeleknek. Benyúlt az ablakon, elvette a két sört.

Mária dolgozott, mint a gép. Amíg a következő adagot sütötte, ledarált egy kiló húst, és elfelezte a maradék hagymát. Csak ez tartson ki, gondolta. Nem tudta volna olyan apróra vágni, mint Zsenya.

– Jerzy Urban! – mondta Toni, és a lengyelek felé emelte a sörösüveget.

Mária kivitte a fasírtot a lengyeleknek is. Egyúttal behozta az üres tányérokat, és sót tett a lengyelek elé. Amíg ettek, egy kis időt nyert, leszeletelt három fej hagymát, és közelebb húzta a szabad asztalokat az ablakhoz. Így könnyebb volt járni a verandán, de csinosabbnak is tűnt az egész. A part felől egyre fújt a szél. Meg a tenger felől is. Ahogy ki-be futkosott a fasírtokkal meg a sörrel, büszke volt, hogy nincs itt Jos, se Zsenya, és ezek mégis esznek. Ismét nyert egy percet, ezalatt kimérte a következő adag filét és a fűszereket. Behozott egy rekesz sört a bódé mögül. A két németnek, aki most érkezett, már nem kellett várni, de a csehek is kértek még egy adagot. Meg lesznek lepve, gondolta Mária, hogy mennyivel jobb, mint az első volt. Valóban meglepődtek. Mária megigazította a haját, és elmosolyodott. Közben az út felé sandított, hogy mi van Josékkal, de nem látta őket egyelőre. A fürdőzők jártak csak lassú menetben a tenger felé és a tenger felől. Hol ide vonultak, hol oda, ebből állt az egész napjuk, de valójában nem volt jó helyük a sátruknál, sem a parton. Nem is lesz, gondolta jókedvűen, amint megállt egy pillanatra az ajtóban, csípőre tett kézzel. Nem lehet minden jó, majd rájöttök ti is. Tizenkét vendég ült az asztaloknál, és ettek, mint a malacok. Van étvágyuk, gondolta, és mert annyira utálta a fasírtot, egy kicsit csodálta őket. Most értette meg Jost, aki szintén csodálta néha a vendégeket. Az átrendezés jól sikerült. Jobb volt így, mint azelőtt. Gondolt egyet, és odébb húzta a pálma hordóját is, ami árnyékot adott, azonkívül rá lehetett kötni azt a zsineget, amely már hetek óta a homokban hevert. Piros és sárga műanyag csíkok lógtak rajta. Úgy zörögtek a szélben, mint a propeller. Már hat gombóc várta előregyúrva a vendégeket, úgyhogy arra is maradt ideje, hogy feltörölje azt a foltot a verandán, amely egy fagylalttól származott.

– Megfájdul a derekad –mondta Toni, és elé tette a lábát. Fehér strandcipője volt. Barátja csak vakarta az állát.

– Mi közöd hozzá? – felelte Mária, de azért jólesett neki a dolog. – Ha kell még, most mondd!

– Kell – mondta Toni.

– Akkor hat – mondta Mária. – Számolom.

– Számolja! – röhögött Toni. Vele röhögtek a lengyelek is. Jött ismét három német, és egy percet se kellett várniuk. Amint kiszolgálta őket, villámsebesen elmosta a felgyűlt tányérokat a mosogatóban, azután megállt egy percre a küszöbhöz támaszkova, ahogy Jos csinálta, és nézte, hogy esznek. Érezte, mekkora a bódé. Úgy érezte, ahogy volt, minden részletében, a szélben zörgő műanyagcsíkokkal, a hagymavágó deszkával, a mosogatóval, az asztalokkal, a bójával és a vendégekkel együtt. Arra gondolt, bár látná így az anyja. Eszel egyet? – kérdezné mosolyogva. Nem, mondaná, de azért lecsípné egy gombóc végét, és megkóstolná olyan kedvetlenül, ahogy mindent az utóbbi évben.

– Tudsz kuglizni? – kérdezte végre a pattanásos.

– Tudok – mondta. Istenem, gondolta, ha idejönne most Nikola! Jöhetett volna akár Szlavkával is. Megnézné őket innen az ajtófélfától, megvárná, amíg leülnek, aztán eléjük tenne két sört. Nikola elé azt, ami az árnyékban volt reggel óta, Szlavka elé meg egyet a napról. Tíz évet adott volna az életéből ezért a pillanatért. De csak Zsenya jött vissza lélekszakadva, megégett lábára tekert törlőronggyal. Éppen fizettek a lengyelek, aztán a németek és a csehek is. Mária zsebre gyűrte a pénzt. Lehetett vagy száz leva.

– Még kettőt – mondta Toni.

– Nyolc – mondta Mária, és benyúlt Zsenya előtt a sörért, lepattantotta a kupakokat.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte a pattanásos.

– Jézusom! – mondta Zsenya. Értetlenül nézte a verandát. Talán azt gondolta, a szél rendezte át.

– Hol, a faluban – mondta Mária. – Azt hiszed, csak nálatok kugliznak?

– Elvontatták – mesélte Zsenya. – Folyt belőle a víz!

Na és, gondolta Mária, víz van elég. A négy bolgárt figyelte, akik a bódé felé közeledtek. Mögöttük négy lány. Begyűrte a pénzt abba a fiókba, amelyben Jos tartotta napközben. Csak egy ötlevás maradt ott, úgy látszik, mindent magával vitt. Még szerencse. Jos ugyanúgy megérezte a bajt, mint az anyja.

– Hátul kellett felemelni – mesélte Zsenya.

Lenn a parton megint felkapta a szél a gumimatracot. A férfi, aki mellette feküdt a homokban, rávágott kettőt, mintha a matrac tehetett volna az egészről.

– Vágjál hagymát – mondta Mária nevetve, és visszalökte a fiókot.

 

 

Alternatív történet

 

1989. március 25-én délután Vas Gábor öt forintot talált a Mechwart téren. Az időpont véletlenül nem esett egybe egyik világnappal sem. Először azt hitte, húsz forint, mert a fém húszas majdnem olyan a fonákjáról, mint az ötös. Ez a fonák szó itt a fej és az írás problémáját feszegeti; azért használom, mert Vas Gábor is ezt használta. Negyvenéves volt már, de soha életében nem talált még húsz fillért sem. Felvette. Bár ne vette volna fel! Gondolhatott volna rá, ha negyven évig nem talált pénzt, annak oka volt. Nem gondolt rá, úgyszólván gondolkodás nélkül vette fel azt az átkozott pénzt.

Fél egykor indult el a Kacsa utcai lakásáról, hogy belesodródjon abba a kalandba. Már jeleztem, hogy ominózus esemény volt, így többet nem jelzem. Remélem, a kedves olvasó megjegyezte. A továbbiakban vagy hisz nekem, vagy nem. Ez a két lehetősége van – a harmadik az, hogy sose kerül a kezébe ez a feljegyzés. A negyedik, hogy a kezébe kerül, de nem olvassa el. Az ötödik, hogy véletlenül találkozik Vas Gáborral, és ő maga mondja el az egészet. Él még, és fűnek-fának meséli, de legtöbben már az öt forint említésekor oda se figyelnek rá. Mint én sem. Az embereket ma már egyáltalán nem érdekli öt forint. Két tojás ára – ha nagyon olcsó a tojás éppen, ami azt hiszem, egyszer fordult elő tavaly. A cukrot figyeltem, hogy elolvadt-e már a kávémban. Gábor cukor nélkül issza a kávét, így az övét is beletettem, a csésze pereméig ért a kávé, meg se tudtam kavarni. Azért vártam, hogy magától elolvadjon. Így aztán nem vagyok meggyőződve a történet elejének hitelességéről. Hogy finoman mondjam. Fene tudja, hogy történt. Az Ágnes cukrászdában ültünk. Igen rossz kávé volt, és benne ez a lapátnyi cukor szinte elviselhetetlenné tette. Gondoltam, egyszer azért kipróbálom. Negyvenhét éves vagyok, és éppen akkor kezdtem kipróbálni néhány dolgot, amit még sose próbáltam ki, például a rendszeres reggeli tornát. Már ötödik reggel tornásztam, és úgy fájt tőle a gerincem, hogy csak kihúzott derékkal tudtam járni, ahogy gróf Széchenyi István járt volna, ha tudja, hogy 1989-ban ismét megjelenik a Hitel. A megváltozott nézőpont miatt teljesen más lett az utca. Ez a dolog előtörténete a részemről, továbbá az, hogy holtfáradt voltam. Nyugtalanító dolgokról álmodom mostanában, aznap éjjel azt, hogy egy fej nélküli fiatalember ment át a Török utcán, ahol most az aluljáró van. Karja se volt. Tisztán látszott a nyakán a ráncos, lila bőr, zakója karja a zakó bal zsebében. Még jó, hogy a lába megvolt, másképp menni se tudott volna, mint egy csernobili borjú. A Gül babában ültünk a feleségemmel, és nem mertünk visszagondolni az útra, amely odáig vezetett: valami összetört furgonnal jöttünk, amely a hídnál állt szörnyű állapotban, a megállni tilos táblánál. Ha most meg nem büntetnek, akkor soha, gondoltam, de inkább erre gondoltam, mint az utunkra, amelynek során, azt hiszem, összesen négy közlekedési balesetnek voltunk a tanúi. Kettőnek aktív résztvevői is, azért nézett így ki a furgonunk. Az volt az oldalára írva, hogy HÁZIKENYÉR, nagy, fekete betűkkel, de annyi maradt csak belőle, hogy …NYÉR. Mi nem gázoltunk el senkit, hála istennek. Bennünket gázoltak el, de mi legalább megmaradtunk, pedig az egész út tele volt szétlapított holttestekkel. Mindezek miatt majdnem nullára csökkent az írói empátiám. Csak ültem, feleségem valamivel jobban bírta, krumplidercet rendelt. Aztán kezdtek megjelenni egykori katonatársaim. A Gülbaba konyhája korhadt faemelvénnyé változott, és ezen jelentek meg ötösével. Ami a leghátborzongatóbb: kellőképpen megöregedve, pontosan úgy, ahogy a tizenöt év megkívánta, mióta nem láttam őket. Az egész nyilván abból fakadt, hogy előző novellám, amit írtam, az egyikükről szólt. Viszont ő nem volt közöttük. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy mindegyikről írnom kell egy novellát, ha azt akarom, hogy eltűnjenek. Kétségbe voltam esve. Elszörnyedtem. A hétszentségit, gondoltam.

Visszatérve Vas Gábor öt forintjára: elindult, hogy megtalálja. Ezen jutnánk túl. Be sem ágyazott, ennek megfelelően spontán képet mutatott a szobája. Az ablak mellett egy csukaszürkére égetett kerámiaszobor áll az otthonában, amely izmos lábikrájú, tizenkilenc és fél éves ifjút ábrázol, amint ráveti magát egy halfarkú szirénre, akinek szintén elég izmos a lábikrája. A szikla, amely a szirén és az ifjú alatt hever – és feltehetően a tengerből emelkedik ki – egy kicsit nagyra sikerült. Akkora, mint egy bálna: hasonlít az ifjú Zsolnay szirénes szobrának a sziklájához. Ez lehetett az oka annak, hogy az ifjú Zsolnay kiselejtezte annak idején a szirénes szobrát, amely aztán apámhoz került, aki minden elfuserált alkotást összevásárolt: tizenhét évig néztük a nagyszobában egy hasonlóképp elfuserált, hosszú lábú virágasztal tetején, amire semmit se lehetett tenni, merthogy a rátett tárggyal együtt fel szokott dőlni. Így tervezték. Egy őzgidára hasonlított, amelynek összerántotta a hideg a négy lábát. A Zsolnay ifjú, a szirén és a szikla együtt nyomhattak vagy ötven kilót. Apám azzal tette őket az asztalra, ha ezt kibírja, akkor méltó rá, hogy a lakásban maradjon. Anyám, aki egyfelől irtózott mindenféle lábikrától és a buja gesztusoktól, minthogy apácának készült lánykorában, másfelől félt, hogy rádől valamelyikre a négy gyerek közül, arra kérte apámat, vigye ki az egészet a nagyszobába, ahol ő tanyázott, és ahol semmit se rontott már a látványon. Apám kivitte, és ott maradt tizenhét évig. Ez alatt egyszer se dőlt fel, sőt az egész lakás legbiztosabb pontjának számított. Én például többször nekirohantam, de megmozdítanom sem sikerült. Mintha gyökeret eresztettek volna az őzlábak a parkettába. Itt látta meg aztán Vas Gábor: úgy látszik, mélyen érintette a dolog, mert amint elvégezte a főiskolát szobrász szakon, ő is mintázott egy nagy sziklás szirént ifjúval, ezt, ami a sarokban állt. Egy ideig az erkélyen tartotta: a galamboknak tetszett. A galambpiszokban viszont van valami vegyi anyag, nem tudom, mi az, és szerintem Vas Gábor se tudta, de amikor lepiszkálta egy helyen, zöld és kék foltok maradtak az agyagon. Lázba jött, és lepiszkálta az egészet. Nem akart hinni a szemének: forradalmi átalakuláson ment keresztül az a szobor, ezt egyébként én is tanúsíthatom. Gábor felhordta a pincéből még néhány munkáját, például a fehér márványból faragott önarcképét, meg a néger nőt, aki egy pálmafabütü mellett ül egy üstdobon, és banánt hámoz. Meglehetősen vaskos figura, a neolitikus kultúrához tartozik. Nem azokhoz, amelyeket a barlangokban találtak, inkább azokhoz, amelyeket napjainkban látni a képregényekben. Ez a stílus volt szoborba öntve. Alig fért az erkélyre. Gábor leste, hogy mit szólnak hozzá a galambok, de valamiért nem kultiválták, pedig kenyeret is tett rá.

Meg kell jegyeznem, hogy e miatt a nő miatt golyózták ki a szakmából, mert nem csupán megformázta, de ki is állította 1962-ben. Nem ismétlem meg, hogy mit írtak róla. A galambok is cserbenhagyták. Akkor még bízott benne, hogy lesz, aki nem hagyja cserben, de tévedett. Teregetésre használta hát a nőt. Elég meghökkentő látvány volt egyébként, mert az utcáról is látni lehetett. Arra gondoltam, mi lesz, ha a Fidel Castróját is kiteszi? Nem tudtam ugyanis, hogy befogadta már egy komlói kultúrház. Tavaly jártam abban a kultúrházban, de nem láttam a Fidel Castrót, talán levitték a bányába. Nem firtattam. Mindezt magánszorgalomból mondtam el, nem tartozik szorosan az ötforintos történetéhez: az igen, hogy Gábor a Patics utca 4. alatt található IKV-műhelybe indult, ott dolgozott. Idáig vetette a sors. Szombat volt ugyan, és munkaszüneti nap, de bent felejtette a Szokol rádióját. Ami ennél sokkal rosszabb, bekapcsolva felejtette ott. Szombaton és vasárnap csak a Hadik tartózkodott az épületben, ő ugyanis ott lakott, gondnoki funkcióban. Ha valaki bekapcsolva felejtette a rádióját a műhelyben, Hadik nyugodtan kikapcsolhatta volna hétfő reggelig. De nem az a fajta volt. Vas Gábor pedig épp előző nap cserélte ki az elemeket a rádió tetején: két laposelemet sorba kötve, ami összesen kilenc volt feszültséget szolgáltatott. A Szokol ugyan csak hatvoltos. Amikor Vas Gábor először kötözte rá szigetelőszalaggal a két elemet, a gépgyalus szólt neki, hogy sok lesz. Nem mintha értett volna hozzá, de neki is volt egy Philips rádiója, amit egy elemmel használt. Ebből gondolta, hogy sok lesz a kettő, Vas Gábor se nézte ki a gépgyalusból, hogy ért hozzá: agresszív és buta embernek tartotta, aki mindenbe beleveri az orrát, ő pedig adagoló volt főiskolai végzettséggel. Idáig vetette a sors. Hasonlóképp megvetette Sorozsmát is, aki univerzális fűrészelő képesítéssel rendelkezett. Továbbá Telekit, a művezetőt, akinek már kétszer bevonták a jogosítványát ittas vezetés miatt. Velük dolgozott együtt, de legjobban a gépgyalust vetette meg. Azért is rákötötte a két laposelemet a Szokolra. Attól csak hangosabban szól, gondolta. A motor is jobban megy szuperbenzinnel. Nem ő tehetett róla, hogy neki csak Szokol rádióra tellett, de az legalább szóljon. Nem sajnálta tőle az elemet. Úgy szólt, hogy majd szétszakadt. Két percig. Megmondtam, mondta ekkor a gépgyalus. Vas Gábor semmit se szólt, kétszáz forintért megcsináltatta a rádiót. Az egész ért hatszázat – új korában. Nyolc éve. Megcsináltatta, és megint rákötötte a két elemet. Nem adta meg csak úgy magát. A rádió szólt, mint az állat. Mint egy kürt. Szupermeghajtása volt. Lehet, hogy átalakította a szelepeit az a szerelő a Füst utcában. Intelligens ember volt, nem is vitte semmire. Szokol rádiókat kellett neki átállítani. Annyit kérdezett csak Vas Gábortól, hogy mit csinált vele? Megmondta. El van intézve, mondta a szerelő, amikor érte ment. Most már ráakaszthat egy aggregátort is, kétszáz forint. Úgy lökte a pénzt a fiókba, mint a szemetet. Intelligensen Vas Gábor feje fölé nézett, ő meg elment, és hallgatta tovább az alternatív híreket két elemmel. A gépgyalus csak nézett. A fűrészporba volt taposva. Szintén kipróbálta Philips rádióját két elemmel, mert azt hitte, hogy tanulékony. Ő négyszáz forintot fizetett az intelligens szerelőnek. El van intézve, mondta neki is a szerelő, amint végzett e munkával. Maguk együtt dolgoznak? Valamire gondolt, amíg a gépgyalus feje fölé nézett. Együtt, mondta a gépgyalus. Kénytelen volt Vas Gáborra hivatkozni, akit ócska pojácának tartott különben, de hát ő küldte ide a szerelőhöz, aki nem mondta meg, mire gondolt. Most már egy aggregátort ráakaszthat, ennyit mondott, viszont a gépgyalus nem kockáztatott többet, egy elemmel hajtotta a rádióját, mint régen, így ezután csak fele olyan hangosan szólt. Nem hibáztatta a szerelőt, ő maga szúrta el a dolgot. Kellett neki ez után a pojáca után menni. Ha egy szikra esze lett volna, nem teszi. Hallgatta a Petőfit fél hangerővel, Vas Gábor meg a Kossuthot. A Kossuth a műhely egyik markában üvöltött, a Petőfi a gépgyalusnál. Amíg az egyiken zene szólt, a másikon meg híreket mondtak, egész elviselhetőnek tűnt. Az univerzális fűrészes úgyis mindenhez magyar nótát énekelt. Neki valahogy mindegy volt. Állatok, gondolta Vas Gábor, de nem tette szóvá. Húsz év óta, mióta itt dolgozott, alig szólt munka közben. Elvégezte az adagolást, és ennél többre nem volt hajlandó. Megvolt a maga pléhszekrénye, amelybe nem ragasztott pornóképet, csak egy darab ragtapaszt arra az esetre, ha elvágja a kezét. De nem vágta el, tudott vigyázni. Az univerzális fűrészes minden héten levágott a kezéből egy keveset. A gépgyalus meg az alkarjából. Nem tudtak vigyázni. Ilyenkor fél napig is állt a munka. Bolond lett volna Vas Gábor szólni nekik, hogy vigyázzanak. Mindenki annyit vág le magából, amennyit akar, ezt az elvet vallotta. A ragtapasz, mely a szekrényében lógott, egyre koszosabb lett. Magába szívta a port. Érdekes anyagból készült, gondolta. Ki kéne deríteni, miből van. Kémiailag. Olyan volt már, mint a varangy bőre. Találgatta, milyen lehet még. Milyenné válhat mondjuk egy év múlva? Ha addig ki nem tör a polgárháború. Most, hogy színre léptek ez alternatívok, nem sok jövőt jósolt ennek a ragtapasznak. A gépgyalus egyszer benézett a szekrényébe, amikor nyitva volt. Mindenbe beleverte az orrát. Semmi se volt szent neki. Mi ez az undor itt? – kérdezte meglepődve. Neki a ragtapasz egy undor volt, határozatlan névelővel. Nem értett a ragtapaszokhoz sem, jobb lett volna, ha nem szól bele. A Szokolon ennek a ragtapasznak a testvére volt, amit az elsősegélyládából vett ki Gábor ebédszünetben. Gondolta, mit porosodjon ott. Ezt a csíkot leszakította a tekercsről, a többit meg hazavitte, és az ablakpárkányára tette. Így bármikor elérhette, amikor új elemet akart tenni a rádióra. Elég lesz pár évig, gondolta, és ez biztonságérzést kölcsönzött neki. Dacára annak, ami Nicaraguában történt. Amúgy nem politizált. Nem látta sok értelmét. A tévéhíradót se nézte, csak az ismeretterjesztő filmeket. Ott lehetett látni valamit. Madarak hegye. Gyöngyhalászok. A pajzsoscankók násza. A Kozmosz… Kíváncsi lett volna rá, mennyibe került ez a film. Akármerre filmeztek, egy turistát se lehetett a képen látni. A karnaki templomból is kizárták őket. Kibérelni egy ilyen őrült nagy helyet… Biztos négyzetméterre adták ki nekik. Ez megragadta a képzeletét. Hány négyzetméter lehet ez ott négyezer éve? Egyszer, ha milliomos leszek, gondolta, kibérelem egy hétre! Ennyi időre lett volna szüksége ahhoz, hogy kiállítsa a szobrait. Sétálna köztük, és nézné őket. Később bejöhetnének a turisták is, de csak valutáért. Hasonlóképpen az újságírók is. Néhánnyal esetleg szóba állna. Adna nekik egy interjút. Mi az, amin éppen dolgozik? – kérdeznék. Bontott anyagot fűrészelünk, mondaná erre angolul. Meg kéne már tanulni angolul, töprengett. Vett is egy Tanuljunk könnyen-gyorsan angolult, de már az első oldal után elment a kedve tőle. Nem fedte a valóságot a könyv címe. Humbug volt az is, mint a legtöbb könyv, majd újraírják húsz év múlva, mint a Sztálin életrajzát. Ezért nem olvasott már tíz éve. Nem volt kíváncsi a humbugokra. Angol nélkül is kibérelheti azt a vacak templomot, a pénz beszél, a kutya ugat. Eladná egy önarcképét, abból kikerülne. Kicsit fájna a szíve persze, de maradna még négy. Nem a legjobbat adná el, csak a húszcentist. Háromezer forintba került az a márvány, még hatvannégyben. Egy vidéki temetőből lopták, sajnos, nem ő, ezért fizetett ennyit érte. Az volt rávésve, hogy Kopánszky Magdolna. Vas Gábor úgy érezte, hogy valami köze van ehhez az ismeretlen Kopánszky Magdolnához. Milyen asszony lehetett? És milyen lány? Valami köze volt hozzá. A szobor tarkójához esett ez a felírás, akkor véste csak le, amikor már majdnem kész volt. Úgy érezte, valami közeli köze van ehhez a nőhöz. Ki lehetett? Hány kiló? Nem szerette a nagy seggű nőket. A túl vékonyakat sem, viszont a közbülsőknek se volt soha tökéletes a mérete. Nincs is olyan. Már letett róla, hogy talál. Egyetlen női figurát mintázott életében, azt a néger ősnőt, de azt is inkább kíváncsiságból, hogy a keze alatt alakuljon ki egy. Új korában még volt benne erő, de már kikezdte az idő. Elég szeles volt az erkélye, pluszként beleivódott a nedvesség a száradó gatyákból, pedig asszonynak a mosógép mellett a helye. Kis darabok kezdtek már potyogni az alkarjából, a többi része elég jól bírta, legtöbb munkája agyagból készült, kivéve néhány fafaragást és az önarcképeket. Sose volt pénze rá, hogy bronzba öntesse a szobrokat. Régebben kiscsibéimnek nevezte őket, mostanában erről leszokott. Itt-ott egész nagy darabok szakadtak le a néger nőből, de száradás után mindig újra megkeményedett, ha rásütött a nap. Csodálatos anyag az agyag! Höj!… Amikor úgy érezte valamiről, hogy beteljesedett, azt mondta, höj!… Általában, ha befejezett egy szobrot. Műszak végén sose mondta, mert nagyon jól tudta, hogy másnap újrakezdik. Vagy hétfőn. Mit tudott volna mondani erre? Úgyhogy nem jókedvéből ment azon a szombaton a rádióért. Ha egész hétvégén ott bömböl a műhelyben, hétfőre kampec az új elemeknek. Mi volt ő, hogy újat vegyen, milliomos? Ki merte volna ezt állítani? Egy ember mondta eddig, az unokabátyja.

Rám gondolt. Azt mondtam neki, hogy időmilliomos. Akkor történt, kávézás közben. Elfehéredett, összehúzta a szemét. Így a szeme környékén még fehérebb lett a bőre, mint máshol. Azt vártam, kijön az a mitesszer, ami a bal szeme alatt volt. Gyűlölt nagyon. Meg is érdemeltem. Az ő két cukra ázott a kávémban, én meg ezt mondom neki. Nem is bocsájtja meg soha. Attól függ, hogy sikerül megírnom ezt a történetet. Megteszem, ami tőlem telik. Bánt, amikor gyűlölnek a rokonaim, egyébként ő meg azt hitte, hogy én vagyok a milliomos, ugye, kiadták a könyveimet. Nem fért ugyan a fejébe, de kiadták. Miért tagadom le akkor, hogy a bőröm alatt is pénz van? Miért leplezem? Hová tettem a könyvek árát, kabátra nem költöttem, az biztos. Ha eljönne hozzám valaki, és szétvagdosná a laticelt az ágyamon, biztos jól járna.

Nem szólt persze, várt egy kicsit, míg lecsökken benne a gyűlölet arra a szintre, amikor újra tud beszélni. Nem én voltam az egyetlen lehetősége, akinek elmondhatta ezt a történetet, viszont elkezdte már, és gyűlölte a félbehagyott dolgokat. Kinek mondta volna el a másik felét, a gépgyalusnak? Tudott volna őszintén beszélni vele? Hát még velem se tudott.

Ugyanolyan volt a Kacsa utca azon a napon, mint előző nap. Nem tudom, járt-e ott a kedves Olvasó. Vas Gábor mindig ugyanolyannak látta. Magam nem sokat jártam erre, hogy ne találkozzak a Gáborral. Mégis megesett olykor. Már négy éve elmesélte az életét, és ahányszor találkoztunk, megkérdezte, hogy állok a munkával. Nem akartam hazudni, így a nyomdák nagy átfutási idejére hivatkoztam. Közben ő begyakorolta az előbb említett nézését. Gyűlölte a tohonya írókat, akik amellett még milliomosok is. Fel tudta volna aprítani őket, és a kutyáknak adni. Ismeretlen kutyák ették volna meg az illetőt. Lehet, hogy ennek egy művészibb módját is kidolgozta már magában, csak nem közölte velem. Ennyire nem avatott a bizalmába, azonkívül meg akarta várni, hogy mi lesz azzal a könyvvel. Ő mondta el a történetet, övé a pénz. Az író azé, aki megműveli.

A Mártírok útján meg kellett állnia a piros lámpa előtt. Ha nem volt rendőr a közelben, a piroson is átment mindig. Nem tudott kibékülni a forgalomirányító lámpákkal. Az nem létezik, hogy huszonöt évig minden áldott alkalommal piros lámpát kapjon az ember. Ilyen csak a könyvekben van. A rendszerrel se szimpatizált épp emiatt. Már a szín is idegesítette. Ahányszor meggátolták a haladásban, úgy érezte, mintha a zsebében turkált volna valaki. Mindig gyűlölte a zsebtolvajokat meg az írókat, ezeket a szemét aljas turkálókat. Az írók ellen még nem talált védelmet, de a zsebtolvajok ellen igen. Egy krumpliból, két gyufásskatulyából meg egy zsilettpengéből készített egy szerkezetet, amit a bal zsebébe rejtett. A legtöbb tolvaj balkezes, gondolta, vagy nem az, akkor addig gyakorolja, amíg az lesz. Ez a titka az egésznek, csak ezek a hülye rendőrök még nem derítették ki. Magyarországon nincs is kriminológia, pusztán a véletlen műve, hogy még a Piedonét se tudták ellopni. Aki ezt mind felismerte, az rákényszerült, hogy maga védje meg az érdekeit. Elkészítette ezt a szerkezetet, és várt. Ennek már nyolc éve. Javasolni tudta volna a módszert a többi járókelőnek is, de nem akarta. Akinek ennyi találékonysága sincs, az magára vessen. Bámészkodnak. Utálta a közérdekű közömbösséget. Ha valaki még erre se képes, az reménytelen eset. Olyan, mint a gépgyalus. Az hallgassa a Petőfi rádiót suttogva.

Ezúttal kénytelen volt megvárni a zöld lámpát, mert mellette állt egy rendőr: halálosan unatkozott, és épp azon gondolkozott, átmenjen-e a másik oldalra, hátha ott nem olyan unalmas. Tehát egy rendőrrel kezdődött ez a nap. Ezek után Vas Gábor már nem csodálkozott volna semmin. Amikor zöldre váltott a lámpa, a rendőr úgy döntött, hogy mégse megy át, mégis ez az oldal az érdekesebb, Gábor viszont elindult, de úgy érezte, hogy az ő háta közepét nézi a rendőr. Szinte viszketett a bőre, de megvakarni sem akarta, úgyhogy majdnem hasra esett a járda szélében: akkorát rúgott bele, hogy más talán a lábát is eltörte volna, ő azonban nem az a fajta volt, aki ambulanciát csinál a Mártírok útján. Összeszorította a száját, egy kis színtelen könnycseppet préselt ki a szeméből – a mitesszer a helyén maradt. Elsántikált a szökőkút felé, mert ha felmászott a Tanács előtt azokon az istenverte lépcsőkön, akkor megtakarított egy százméteres utat a Patics utcáig. Már csak húsz méterre volt tőle az ötforintos. Úgy érezte, üveggé vált a bokája. A szökőkútban kikapcsolták a vízpumpát. Mindig kikapcsolták, ahányszor arra járt. Szerette volna megkérdezni egyszer a kapcsolómestert, hogy neki miért nem jár a szökőkút. Ő is budapesti lakos volt.

Egy hónapig járt az Európa étterembe menüre. Nem érte meg. Ezek még sárgarépa-főzeléket is főztek, nem vicc, mint a rabkonyhán. Írt is akkor egy feljelentést az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy mit képzelnek, ez a szocializmus szerintük? Amíg a válaszra várt, a Gülbe járt enni. Ott is olyan ételt adtak, mint a moslék, de legalább választhatott az ember. Egy hónapig hurkát evett huszonkét forintért. Utálta, viszont ez volt a legnagyobb adag a Gülben. Tanúsíthatom. Valahogy elméretezték, és még párolt káposztát is adtak hozzá. Ezt is utálta, undorodva nyelt és nyelt: egyszerűen nem értette a dolgot. Talán romlott, gondolta aztán. Megrendült a bizalma, nem evett többet a Gülben. Jó gyomra volt, de megmérgezni nem hagyta magát. Erről is írt aztán az Egészségügyi Minisztériumnak. Átment a Berlinbe, onnan a Savoyba és még számos büfébe, ezeket most nem sorolom fel, kerületi sorrendben úgyis nyilvántartják őket az Egészségügyi Minisztériumban.

Víz ugyan nem jött a szökőkútból, de észrevette mellette az ötforintost, ott feküdt a sötétszürke betonon. Rátette üveggé változott lábát, és körülnézett. A medence túlsó oldalán egy kölyök piszkálta a vizet. Nem lehetett tudni, mióta csinálja már. Valami azt súgta Vas Gábornak, hegy régóta. Más nem volt ott húszméteres körzetben. Ha majd a kölyök is abbahagyja a víz macerálását, akkor senki se lesz ott húszméteres körzetben. Ez volt Gábor határküszöbe. Ebből a távolságból bírta elviselni az embereket általában.

A Keleti Károly utca végén megkondult a templom kisharangja.

Körülnézett, nem látja-e valaki, majd villámgyorsan zsebre dugta a pénzt, és úgy ment tovább, mintha semmit se talált volna. A sétaútnál hirtelen balra fordult, és itt már lehetetlen volt követni akármilyen távcsővel a fák miatt. Akárki ültette ide ezeket a fákat, jól tette. Legyen az embernek egy pillanatnyi nyugta ebben a városban. Leült egy padra, és akkor látta meg a kutyát, tőle alig öt lépésre. Barna vizsla volt, a farka maradékát csóválta. Lehet, hogy a kölyöké volt, aki a vizet macerálta. Mész innen?! – súgta. A kutya leült, és várt. A vizsla a legostobább kutya, nem tudták? Felé rúgott egy kavicsot, mire a kutya odarohant érte, és a lábához hozta. Gábor meg volt döbbenve! Erre nem gondolt, hogy egy idomított kutyát uszítsanak rá. Ismét felé rúgott, mire a vizsla elrohant, de nem a kavics után, mert nem volt kavics. Egy asszonyhoz szegődött, aki a Keleti Károly utca felé tartott. Hátulról az ember nem gondolta volna, hogy ügynök. Nyavalyás, gondolta Vas Gábor, lejárt a ti időtök is! Végre fellélegzett, és a zsebébe nyúlt, de nem a pénzt fogta meg, hanem a zsilettpengét. Szinte édes érzés volt, annyira fájt. Legalább egy centi mélyen bevágta három ujját. Előrángatta a zsebkendőjét, és bekötözte a kezét. Némán dolgozott. Voltaképp nem is érdekelte. Most már kicsit gyakorlottabban nyúlt a zsebébe, és kivette a pénzt. Új ötös volt, fényes. Éppen csak bekerült a forgalomba, és ide leesett. Alig hitt a szemének, mást viszont nem tehetett. Megnézte a másik oldalát is. Mély lélegzetet vett, ujjai lüktettek az izgalomtól. A lüktetéstől bugyogott a vére. Jézusom, gondolta. Soha életében nem gondolta még ezt, teljesen új volt a számára. Valósággal kongott az agyában a Jézusom szó. Pénz volt a kezében, a véres zsebkendő alatt. A pénzhez vér tapadt. Egy percig se kellett dolgoznia érte, úgy kereste, mint az amerikaiak. Ha tudta volna az a gép, amelyik verte, másképp veri, de még ő se tudta, Vas Gábor. Nem tud mindent előre az ember. Ugyanolyan napnak indult ez a nap, mint a többi. Gondolta ő. Pedig megvoltak a jelek, csak nem vette észre őket. Nem volt rájuk írva, milyen jelek, de most, hogy átlapozta az emlékezetét, minden világosnak tűnt. Rengeteget öregedett egy perc alatt. Bölcsebb lett. Ezek a rejtett átfedések. A rendőr!… A furcsa némaság! Hogy nem jött víz a szökőkútból! Talán ha jön, akkor odanéz rá, és elhúz a pénz mellett. Esetleg más találja meg: ez a gondolat olyan fájdalmat okozott az ujjaiban, hogy ökölbe szorította a kezét. Már teljesen átvérzett a zsebkendője. Szereznem kell egy másikat, gondolta, de hát mit számított ez? Kiválasztott volt, de nem úgy, mint a BUSH. Nem gürizett érte, senkinek sem ígért nyaralót és űrfegyvert, egyszerűen csak erre sétált. Vannak magasabb szempontok. Valaki ott fenn. Kell, hogy legyen. Kicsit ugyan megváratta, de végül mégis a tanújelét adta: Vas Gábor, te vagy az én emberem!

Miközben az ötforintost szorongatta, olyan mély hit járta át, amiről eddig fogalma sem volt. Elhatározta, hogy gyertyát vesz ezen a pénzen, és meggyújtja a szökőkút mellett. Persze, ahogy ezek a piszkos arabok felsrófolták az olaj árát, fokozatosan emelkedett a paraffin ára is. Meg a liszté. Érezte már, hogy nem kap megfelelő gyertyát ennyiért.

Kétszer körbejárta a medencét, de nem talált több pénzt. Valamit pedig jelentett a harangszó is: hirtelen megértette, és balra fordult, tehát visszafelé, ahonnan jött. Nyilvánvaló, hogy nem folytathatta az útját a műhely felé. Nevetséges lett volna. Úgy húzta karját a pénz, mintha egy mázsás követ cipelt volna. Valami megváltozott az életében. Épp ideje volt. Öt forint nem nagy pénz, nem ez volt a nagyság benne. Mit vegyen hát? Valami radikálisra gondolt, ami örökre megmarad, de semmi se jutott az eszébe. Rádöbbent, hogy egyedül van. Az előbb még látta a kölyköt és a kutyát – most senki nem volt ott. Megzavarta a változás. Egy káposztalepke se jutott az eszébe. Nem tudom, miért mondtam ezt, én is elvarázsolódtam egy kicsit, úgy látszik. Visszatért a padhoz, bambán, mint egy víziló. Eltökélte, hogy addig onnan el nem megy, amíg eszébe nem jut valami. Állt. A Mártírok útján közben elment néhány busz és pár száz ember. Lassan mozogtak. Mintha hatalmas könyvespolcok álltak volna az utcán a házak helyén. Csak azt nem tudom, hol láttunk ennyi könyvet, Vas Gábor és én. Ámbár ő nem erre figyelt, hanem a sorsjegyárusra: egy vak nő volt, aki reggel nyolctól délután fél kettőig üldögélt az árkádok alatt, lába okkersárga plédbe burkolva. Csak nekünk volt okkersárga persze, neki egyszerűen egy pléd volt. Figyelte a lépéseket. Ma mindenki elmegy, gondolta – és akkor odalépett hozzá Vas Gábor, kezében a véres ötforintossal. Megtörölte ugyan a zsebkendő tiszta részében, de így is ragadt. A vak nő mindjárt észrevette. Körbefutotta az ujjával. Ötös volt, de nem tudta, hogy miért ragad. Talán meg akarja tréfálni valaki, gondolta. Érzékeny volt az ilyesmire. Megigazította lábán a plédet. Vas Gábor kiguvadt szemmel nézte.

– Melyiket? – kérdezte a vak nő. Gábor kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Egy kis párás levegő jött ki, olyan, mint a bukószél. Mi lenne, ha ő választana? – gondolta. Semmit se lát. Ha valakinek meg van babonázva az ujja hegye, hát neki igen. Rá kell bízni! Ez aztán még senkinek se jutott eszébe – amiben tévedett, mert az egész Mártírok útja a vak nővel vágatta le a tasakokat a zsinórról. Kicsit sajnálták, hogy tapogatni kell neki, volt, aki féltette is, hogy belevág az ujjába az ollóval, de sose vágott, ők meg sose nyertek.

– Vágja csak le! – mondta Vas Gábor furcsa hangon. Ez volt élete nagy pillanata: kék volt az ég. Közben a vak nő levágta a tasakot, nem nagyon szokott teketóriázni vele. Ugyanolyan tasak volt, mint a többi, szintén kék színű. Vas Gábor kirángatta belőle a kis cédulát, még egyszer az árusra nézett, aztán a cédulára, és akkor tényleg elállt a szívverése. Ehhez képest az előző sok megpróbáltatás semmi volt. Az állt a cédulán, hogy NEM NYERT. Egy időben még azt is ráírták ezekre a papírszeletekre, hogy köszönjük a részvételét a sorsjátékunkon, de aztán leszoktak róla, mert sokak szerint cinikusan hatott.

Vas Gábornak leesett az álla. Úgy állt, mint az előbb a padnál, akkor azonban úgy érezte, kinyílt előtte az Élet Kapuja. Most meg azt, hogy becsukódott. Nem is lett volna baj, ha ő már bent van, de kívül volt még. És ekkor elment egy villamos a Mártírok útján! Vijjogott és csattogott, a kocsik egymást lökdösték, az ablakokból utasok néztek kifelé. Egy férfit láttak ácsorogni a vak sorsjegyárus előtt, aki üvölteni tudott volna. Ami feszültség összegyűlt benne negyvenhárom év alatt, mind kitörni készült most. Ha valaki érezte már azt, hogy van valamije, amit aztán elloptak tőle, az megértheti, mit érzett Gábor. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha sohasem talál semmit. Nem tudta még kiheverni. Nem is nagyon akarta. Soha senkit nem gyűlölt úgy, mint ezt a vak porontyot! Le tudta volna törni az ujjait! Ugyanakkor önmagát is gyűlölte: miért kellett egy csalóra bíznia a dolgát? És felüvöltött. A vak nő arca összerándult. Ehhez képest a tévéműsorok női sikolyai tücsökhangok voltak. Egy páran odanéztek a túloldalról is, de ezt csak én teszem hozzá, Gábor nem figyelt másra, a vak nő fejét nézte, kétoldalt lesimított ritkás haját, amit egy zöld kreppnejlon kendővel kötött be. Mályvaszínű homloka közepén akarta széthasítani a fejét, de nem volt mivel. Egy követ keresett, vagy akármit, de csak a kempingasztal volt előtte, elfelejtettem mondani, ezen sorakoztak a kis borítékok egy zsinórra fűzve. Éppen nekilódította üvegből készült lábát, hogy felrúgja, amikor rázuhant a kétségbeesés. Teljesen lebénult, és megint úgy állt, mint egy víziló. Teste, akár a jég. A víz, ha egyszer befagyott, mi a fenét tudna még csinálni? Legfeljebb megolvad, ez viszont nem ilyen helyzet volt. A jég megmaradt jégnek, most már aztán örökre, ő legalábbis így gondolta. Én is, ahogy elmesélte. Elvánszorgott onnan, inkább csak azért, hogy ne álljon a huzatban. Ez az árkádos rész a Mártírok útjának a leghuzatosabb része, ezért tartotta lábán a plédet a vak nő, nem az évszak miatt. Vas Gábor odébb mászott, de közben eszébe jutott minden nyomorúsága, a rádiója, a gépgyalus és az egész élete. Felbotorkált a Patics utca 4-be, berúgta a deszkakaput, hogy csak úgy döngött a kőfalon, félrelökte a gondnok lompos feleségét, aki történetesen a kapu mellett tartózkodott, és vadsóskát szedett a fal tövében. A vadsóska mindenütt megél, csak kőfal legyen mellette. Hadikné megijedt egy kicsit, mert azt hitte, Vas úr is részeg. Ismerte a részegeket a férje kapcsán, aki azért volt gondnok és nem anyagbeszerző ez IKV-nál. Tíz éve nem volt józan. Egy ideig elnézték neki a vállalatnál, de nem örökké. Hadik a sámlin ült, amikor Vas Gábor rárúgta a konyhaajtót: azt hitte, az asszony jött be, ámbár ő nem szokta lelökni a sámliról. Vas Gábor utánalökte a sámlit is. Linóleum volt a konyha kövén, az ablakban pedig két muskátli, majdnem egyformák, már amennyire egyforma lehet két muskátli. Vas Gábor fogta a bal oldalit, és a földhöz vágta. Leakasztotta a műhelykulcsot a szögről: könnyű volt megtalálni, mert ez az egy kulcs lógott a szögön, rajta farostlemezből készült tábla, amelyen nem volt írás. Miért lett volna? Egy műhely volt és egy kulcs. Meg egy GA típusú tűzoltókészülék a sarokban. A kulcstábla mindkét felülete barna volt már a zsírtól. Nem tudom, látott-e már a kedves Olvasó ilyen kulcstáblát. Vas Gábor átment a műhelyhez, és kinyitotta az ajtót: akkorát rúgott bele, hogy kiesett az alsó fél üvegtábla a keretből, össze se tört, beleállt a nedves földbe, amelyen az ajtó és az épület körül ujjnyi vastag fűrészpor ült. Ezt a helyet nem kedvelte a vadsóska, nem is nőtt ott. A műhely ablakpárkányán egy régi, horpadt, de még mindig kék sörösdoboz mellett pörcögött a Szokol rádió. Kikapcsolta, és zsebre vágta. Egy darab elkoszolódott madzag, egy kettétört favinkli, néhány lécdarab és két görbe szög hevert még az ablakpárkányon. A lécdarabokat az ajtó kitámasztására használták, a többi holmit nem használták semmire, azok csak ott voltak. Három betűt festett valaki az ablaküvegre hidegenyvvel: FTC. Mindenki az FTC-nek drukkolt a műhelyben, kivéve Vas Gábort, aki senkinek se drukkolt. Némán állt a sarokban a gépgyalu, mellette a fűrészgép. Nagy volt a csend. Ahol hüvelyknyi fűrészpor fed mindent, ott általában nagy a csend, a fűrészpor ugyanis jó hangszigetelő. Az utcazaj se hallatszott be. Ha nem gyűlölte volna annyira azt a helyet, kedve lett volna lefeküdni, és aludni egyet. A fal mellett halomba rakva álltak a deszkák, rajtuk a gépgyalus zsíros pufajkája. Gábor persze inkább meghalt volna, semhogy arra feküdjön. A deszkák ellen nem lett volna kifogása.

Komoran bezárta maga mögött az ajtót. Hadik felesége közben felállította a hokedlit a konyhában, és felsöpörte a muskátli cserépdarabjait. A föld olyan kemény volt benne, hogy semmi baja se lett – visszatette az ablakba. Hadik elaludt a linóleumon, úgyhogy nem szólt bele, mit csináljon az asszony: egyébként nem félt már a Vas úrtól. Nem szeretett sokáig félni. Amit ezért kap, majd megkapja hétfőn. Az üveget meg levonják a fizetéséből. Amint visszahozta a kulcsot, látta, hogy elvágta az ujját, adott hát neki egy papír zsebkendőt a teflonedényből, ahol a zsebkendőket tartotta. Ezek után nem érdekelte többé Vas Gábor, aki szintén az otthonába sietett. Szemét résre húzta, szinte már fájt. Ha sokáig így tartja az ember, begörcsölnek a szemizmai. Nem bánta. Erőt adott neki az, ami történt. Újabb zsebkendőt csavart az ujjaira, lefeküdt, és aludt egy jót reggel hétig. Kevert egy kávét, felszeletelt egy darab kolozsvári szalonnát, két zöldpaprikát, egy fej lilahagymát, ezeket feltette sülni, majd amikor megsültek, rájuk ütött három tojást. Jól bereggelizett, mert szüksége volt az erőre. Végül egy üres tévédobozzal levonult a pincébe, ahol már két éve nem járt. Megállapította, hogy semmi sem változott. Egy rozoga, zöld dívány volt a pincerekeszébe szorítva, ezen hevertek a szobrai. Egyszer kihívta miattuk az URH-t a házmester, mert azt hitte, csövesek tanyáznak ott. Unokaöcsém pedig berámolt a dobozba annyit, amennyi belefért. Majd’ megdöglött, mire felcipelte a liftig. Egy élet munkája volt ez, plusz ami az erkélyen volt. Akinek kétségei lettek volna, emelte volna meg azt a dobozt. Valósággal felszántotta vele az előszoba parkettáját, amely akácfából készült. A ház tatarozásakor rakták le tíz éve, és azóta minden fűtési szezonban más alakot öltött. Ebben már-már nem is volt rendszer. Jellemző, hogy ilyen parkettát raktak le egy IKV-dolgozó lakásában. Milyet raknak le akkor egy nem IKV-dolgozó lakásában?… Vas Gábort mégis az érdekelte jobban, hogy nála milyet raktak le. Eltökélte, hogy erről is mond néhány szívhez szóló mondatot hétfőn. Kivett a dobozból egy pár kiló szobrot, hogy el tudja vonszolni majd az utcán, majd lefeküdt, de közben is a hétfőre gondolt. Kifárasztotta ez a mocskos világ, a dühe viszont nem szállt el, bár átalakult: mint a pókháló, belepte a tudatát, egyes pontokon annyira, hogy nem is látszott alatta semmi. Hétfő reggel meg volt elégedve az erejével. Mégis visszarakott a dobozba két agyagfejet, és becipelte az egészet a munkahelyére. Mondanom se kell, hogy senki nem segített neki. Nem baj, gondolta, és belökte a műhelyajtót.

Bent nagy csend lett. Ott volt az univerzális fűrészes, a gépgyalus és Hadik, aki éppen a tegnapi történet közepén tartott. Úgy mesélte, ahogy a feleségétől hallotta – ő semmire sem emlékezett.

Gábor ledobta a dobozt az ajtó mellé, átment az öltözőbe, kinyitotta a pléhszekrényét, és átöltözött. A poros ragtapasz valahogy szúrta a szemét, leszakította hát, és a padlóra dobta. Remélte, hogy a gépgyalus vagy az univerzális fűrészes majd rálép. Nem lehetett kizárni ezt a lehetőséget, mivel a pléhszekrények között csak annyi hely maradt, hogy oldalt fordulva haladhatott valaki. Azzal visszament a műhelybe, ahol megint nagy csend lett. Volt, aki őt nézte, volt, aki a tévédobozt, amelyből Vas Gábor elővett egy férfifejet. Ez abban különbözött a többitől, hogy diófából faragta. Beindította a fűrészt, és fűrészelni kezdte a nyakát.

A fűrészes meg se mozdult. Úgyszintén a többiek sem. Várták, hogy mi lesz. A fűrész üvöltött: öreg penge volt már, ide-oda futott a vezetőtönk résében. Vas Gábor nekifeszítette a szobor nyakát, és levágta félig. Olyan kemény volt, akár az acél, persze tíz éve állt már a pincében. A nyak közepén lassulni kezdett a fűrész.

– Meg kéne fenni – mondta az univerzális fűrészes, Gábornak azonban esze ágában se volt megfenni. Újra nekifeszítette: a penge elkékült, és füst szállt a vágásból felfelé. Ekkor lépett a műhelybe Spelák, az új párttitkár. Agilis ember volt, basszushangon beszélt, a haja pedig göndör volt, amíg volt. Három hete jött a vállalathoz, jóformán nem ismert még senkit, őt is alig ismerték, de a legtöbben azt gondolták, hogy nem lesz vele gond. Az elődjével se volt, nem is látták, csak november 7-én. Megszokták az emberek, hogy a párttitkárokkal nincs gond. Látták, hogy ez mindent megnéz, szemügyre vesz: úgy érezte, tennie kell valamit a vállalatért. Csak azt nem tudta, mit. Három hete ezen gyötrődött, mióta itt volt. Amúgy nem lehetett oka panaszra: mindig alkalmazkodtak hozzá az emberek. Kiderült, hogy szereti a krumplidercet, merthogy gyerekkorában sokat evett. A konyhások megkönnyebbültek. Minden nap sütöttek krumplidercet, most már csak azt kellett kideríteni, mi legyen a másik fogás. Aztán rájöttek, hogy a húst is szereti, azt meg azért, mert keveset evett gyerekkorában. Szegény bányászcsaládból származott. A konyhások végleg megkönnyebbültek: a savanyúságot is szerette, a levesek közül pedig a lebbencslevest, a többit nem. Addigra tudták már, hogy Spelák az ő emberük. Egyébként Nógrádban is szerették, ugyanis szintén bányász volt, amíg párttitkár nem lett huszonegy éves korában. Soha semmi fellengzőset nem mondott az ember, mint ahogy itt sem, az IKV-nál, ahová nem büntetésből került, hanem azért, mert fellendült az eocén program, és úgy gondolták Nógrádban, hogy elég volt a Spelákból. Alternatív támadások érték a Pártot, de egyébként is kész leégés volt, ahányszor magasabb vendég érkezett, márpedig a fellendülés miatt egyre többen jöttek. Három hét alatt kinyírták a Spelákot, és az alternatív támadások miatt vigyáztak rá, hogy ne felfelé bukjon. Így került az IKV-hoz. Speláknak bár nagyon fájt ez, összeszorította a fogát, és nem vitatkozott. Mire eszébe jutott, hogy mit kellett volna mondania, úgyis késő volt már. Fogta a kis szputnyikmodellt, amely huszonöt évig az íróasztalán állt, és eljött azzal, hogy majd megmutatja, kicsoda ő valójában. Először is felmérte a terepet, és megállapította, nem is olyan rossz. Még a pincébe is lement – ez volt az IKV legmélyebb pontja. Kicsit szokatlannak tűnt persze a bánya után, de belátta, hogy erről nem az emberek tehetnek. Eddig még senki se mondta nekik, hogy ássák tovább a pincét. Számukra ott kezdődött a föld, ahol jártak rajta, ott is végződött. Megfigyelte, hogy a legtöbb ember így van ezzel, és ezért hiányzik belőlük az összetartás. Nem tudják, mit lehet tanulni a föld alatt.

– Jó reggelt, elvtársak! – mondta a tévédoboznak, merthogy az állt előtte a műhelyben.

– Jó reggelt – felelték az emberek. Vas Gábor nem szólt, mert neki dolga volt.

– Viszi? – kérdezte Spelák mosolyogva.

– Muszáj neki – felelte a gépgyalus Vas úr helyett, aki éppen rácsapott a szobor nyúltagyára a tenyerével. A fűrészlap pattant egyet, de átvágta aztán. Kicsit csámpásan forgott tovább, de a nyak le volt vágva. Vas úr a fűrészpor tetejére dobta, a fejet meg a lécek közé: pont úgy esett, mintha a lécek közül nézett volna ki valaki.

– Az a fontos, hogy van munkájuk – mosolygott Spelák.

– Akad – felelte a fűrészes, ezzel leállította a gépet: nem akarta, hogy éppen a párttitkár előtt pattanjon szét a fűrészlap.

Vas Gábor azonban újra beindította: ezúttal egy hársfa fejet húzott ki a dobozból. Ez puhább fa volt, simán kettévágta hosszában, az orra mentén.

Spelák benézett a dobozba, hogy mi van még benne. A huzat becsapta a műhely ajtaját. Ez a műhely akkor is huzatos volt, amikor nem volt huzat. Külön adottsága volt hozzá. Vas Gábor kivette a dobozból az egyik márványfejet, amit saját magáról mintázott.

– Ezt hogy vágja szét? – érdeklődött a párttitkár.

– Ezt sehogy! – felelte Vas úr vércsehangon, ezzel ez ajtó elé vágta támasztéknak.

– Hozzám is kéne egy – mondta a gondnok. – Azt is folyton csapkodja a szél.

Vas úr szó nélkül kivett egy másik kőfejet a dobozból, és Hadik kezébe nyomta. A gondnok visszahőkölt: mintha a Brezsnyevre hasonlított volna a fej.

– Nem lehetne inkább azt? – bökött a másikra. Nem vette volna szívesen, ha olyannal támasztja ki az ajtaját, ami a Brezsnyevre hasonlít. A fene tudja, hogy változnak a dolgok, és mit hoz a jövő.

– El van intézve – mondta Vas úr kurtán. Nagy jártasságot szerzett a kurtaságban azokban a percekben.

– A faliújságra is tehetnének valamit – mondta Spelák. – Nincs itt valami laposabb?

Vas Gábor tört-homályos pillantást vetett rá. Úgy érezte magát, mint Krisztus a Pilátus előtt. Nem mintha össze tudta volna hasonlítani ezt az alakot itt a Pilátussal. Állatok, gondolta. Ezek az állatok! A gépgyalus készségesen a dobozba nyúlt, Vas Gábor azonban elé ugrott. Inkább meghalt volna, semhogy megérintse életművét ez a famunkás.

– Az elvtársé? – kérdezte Spelák. Addigra már megértette halványan, hogy ezek itt munkaidőben vagdossák a maszek fejeket. Nem mutatta persze, hogy mit értett meg. Most elkaplak! – gondolta. Az ember furcsa lény, ezt egyébként nem most értette meg, abban a pillanatban. Régebbi felfedezése volt. Azért motoszkált benne egy kis kíváncsiság is, hogy ki és miért gyártott le ennyi egyforma fejet. Ilyen problémával még nem találkozott.

– Ez a hobbija – magyarázta a fűrészes szelíden. Mindent megmagyarázott volna, hogy ne kapcsolják be még egyszer a gépet.

– Aha! – mondta Spelák. Húsz éve kialakított egy módszert a fusizók átnevelése érdekében: akármit behozhattak a műhelybe, arról viszont ő gondoskodott, hogy ki aztán nem vittek semmit.

– Hol a többi? – kérdezte.

– Otthon – mondta Vas Gábor.

Gondoltam, gondolta Spelák.

– Jól van, akkor hozza el mind.

– Hová? – nyögte Vas Gábor.

– Kicsinosítják a műhelyt, a többit meg a kultúrterembe. Az aljuk nincs meg?

Vas Gábor égő szemmel rázta a fejét.

– Na, nem baj. Ez agyag?

– Agyag – mondta Vas Gábor.

– Nem baj, fessék be. Az elvtárs felmegy a mázolókhoz, és vételez öt doboz Wallkydot. Fehéret. De tegyenek bele egy kis rózsaszínűt is. Holnap jön az elvtárs az MTI-től, az majd csinál egy pár képet róluk. Két ember hozza el a maradékot. Az irodaépületbe is tegyenek párat, a folyosóra, szanaszét. Magának mi a neve? – fordult Vas Gáborhoz.

– Vas Gábor.

– Foglalkozása?

– Szobrász. Adagoló.

– Írja fel az adatokat – mondta Spelák a gondnoknak. – Holnap reggel ott akarom látni a cikket a faliújságon. Hogy kezdte, miért, miből és hogy segített magának a kollektíva. Marika majd legépeli. Mozogjanak. Maga megy a festőkhöz, hoz négy embert, és kimeszelik a pincét.

– A pincét? – kérdezte Hadik.

– Villanyszerelőt is hozzon. Ragyogjon az egész, világos? Maguk addig összeütnek egy polcot, amire ezeket az izéket rá lehet tenni. Nagyság szerint, indulás!

Így történt. A néger nő a kultúrterembe került. Háta mögé állították a filodendront, hogy kicsit a szemébe lógjon. A márványfejeket a folyosón állították fel, a többi a pincébe került, egy hosszú asztal tele lett csak a kisplasztikákkal. Másnap megjött az MTI fotósa, aki egyébként a bukott párttitkárokról gyűjtötte az anyagot. Április elsején megjelent a vállalati újságban a cikk és a hat legjobb kép. Valami megmozdult végre a vállalatnál. A kiállítás megnyitó beszédét a szakszervezetis mondta: az IKV kulturális fejlődésének alternatíváját elemezte. Nagy csend lett. A szónok a lehetőségekre gondolt, a hallgatóság viszont nem arra. Más értelemben tanulták meg ezt a szót. Némán takarodott mindenki a munkahelyére, és elterjedt a hír, hogy pár embertől megválnak a közeljövőben. Vas Gábort pedig úgy emlegették, mint a vállalat alternatív szobrászát. Spelák behívatta őt az irodájába, és ezt mondta neki:

– Nagy hiba lenne, ha most ráülnénk a babérjainkra. Mondja, valami közéletire nem gondolt még? Mondja meg őszintén!

– Csináltam már – felelte Vas Gábor komoran. A Fidel Castróra gondolt, amiért egy fillért se kapott a komlóiaktól. – De többet nem csinálok!

Ezt megmondta. Megállt a szó a levegőben.

– Értem – mondta Spelák nyugodtan. Nem az az ember volt, aki valamit annyiban hagy. Tíz perc alatt kiszedte Vas Gáborból a Fidel Castro történetét. – Öltözzön – mondta a végén. Közben leszólt a garázsba kocsiért. – Csak nem gondolja, hogy szanaszét hagyjuk az IKV-s munkákat? Itt csinálta, itt a helye a kollektívában. A komlóiak csináltassanak egy komlóival, nem igaz? Mik vagyunk mi a komlóiaknak, a rokonai?

Gyerekkora óta utálta Komlót, a komlói szenet és mindent, ami Komlóval összefüggött. Merthogy szívvel-lélekkel salgótarjáni volt.

Lementek Komlóra a Fidelért. A komlói párttitkárnak esze ágában se volt ujjat húzni Spelákkal, akit jól ismert huszonöt éve. Nyilván áll mögötte valaki, ha még mindig itt van. Az alternatív támadások közben elérték őket is, kényes helyzetben volt, már becsomagolta a szputnyikmodelljét. Két Fidelt is adott volna, hogy megszabaduljon Speláktól – de nem volt. Egyszerűen nyoma veszett. Vas Gábor az egészre egy szót se szólt, csak a száját húzta el keserűen.

– Na, idefigyeljen – mondta Spelák. – Engem nem érdekel, hogy hová tették, de hétfőre az a Fidel ott áll a mi kultúrtermünkben. A kolhozparasztnő mellé tegyék, világos? Nincs több mondanivalóm!

– Igen – mondta a párttitkár. Fogalma se volt róla, hogy mihez kezdjen. Szorultságában elkapta Vas Gábort a büfénél, amíg Spelák bement a mosdóba.

– Idefigyeljen – mondta. – Milyen magas volt az a szobor?

– Kétméteres – mondta Vas Gábor, pedig csak száznyolcvan centi volt. Egy ekkora szobrot hová az istenbe tettek, el se tudta képzelni. Túl minden megbántottságán. Persze nem szolgált a fegyveres erőknél, így nem tudta, hogy akár egy tankot is álcázni lehet a nyílt mezőn. Be kell ásni.

– Kétméteres – mondta a párttitkár. – Kerek összeget mondjon, de gyorsan!

– Negyvenezer – mondta Vas Gábor. Megbánta, hogy nem ötvenezret mondott.

– El van intézve. Maga most visszamegy a Spelák elvtárssal, aztán felül az első vonatra, és újra lejön Komlóra. Mennyi agyag kell?

– Mihez? – kérdezte Vas Gábor.

– Az új Fidelhez, a hétszentségit!

– Négy mázsa – mondta Vas Gábor.

A párttitkár már mosolygott, mert megjelent Spelák a büfé mellett.

– Mehetünk – mondta.

– Viszontlátásra – felelte a párttitkár. Spelák egy pillantást vetett rá, de nem szólt. Volt pedig egy mondása az ilyen esetekre: „Nana!”…

 

 

Ózonlyuk

 

Már reggel látta, milyen lesz ez is. Hatkor. Mocsok egy nap. Ezek így kezdődnek. Egész éjjel esett, verte a sufni bádog tetejét. Nyáron szerette hallgatni, de ősszel idegesítette, mert tudta, hogy jön a hideg, a hideg és a hó. Mozgott a bódé is, mintha el akart volna repülni, csak az ágy állt mozdulatlanul, és rajta ő kinyúlva, mint egy halott. Az meg süllyedt. Az ágy. Fordult egyet, hogy kipróbálja: a jobb lába ment egyre lejjebb. Minden csak le. Sose fel. Leesett a zokni ára, negyven forint!… Már a lengyelek sem adják oda harmincért, inkább hazaviszik. Legalább húsz standon árulták, mind ugyanazt, és mind negyvenért. Miért pont az övét vitték volna el? Két párat adott el egész nap, és teljesen berekedt, a szomszédok meg szóltak, hagyja abba a kántálást, mert odavágnak valamit. Meg volt bántva: mindenki úgy árul, ahogy akar, ő se szólt még bele senki dolgába. Zűr lett belőle, nem pénz, szombaton még mindig megvolt négy pár zokni. Akkor azt mondta, elég, elment inkább gombáért. Jó idő volt végre, de gomba semmi. Amíg ő zoknit árult, kétszer végigjárták az erdőt a többiek, egész héten zabáltak. A zöldséges viszont felhúzta az orrát: ő volt a soros nála szerdán. Lett volna. Jól van, Jani, meg vagy értve. Nekem kellett behordani a krumplit, a hagymát, káposzta is jött. Meg vagy értve, jövő héten már a Feri jön! Na tessék. Mi lesz ezzel a négy pár zoknival, el se tudta képzelni.

Épp a sparherd felett lyukadt ki a tető. Ahogy csöpögött rá a víz, minden csepp durrant egyet. Négy órakor alátette a fazekat. Na, most eshetsz, morogta. Mindjárt bent vagy legalább. Erre elállt, de olyan sár volt odakint, hogy semmit se lehetett csinálni. Fordult egyet, és aludt tízig. A telep közben kiürült, csak az asszonyok voltak otthon, meg a gyerekek. Az apraja, a nagyobbakat elhajtották iskolába. Jó, hogy volt ez az iskola, amit nyáron csináltak itt, az őrültek. Lepisálták Drus bódéját is, mivelhogy közelebb volt, mint az erdő. Négy lépéssel. Bánta már, hogy ide épült. Minek jött a Csupa után. Ő volt az első: ez minden kisajátított telket megtalál. Bevackolt a ringló alá. Odahúzta a targoncáját, rádobta a csikós szatyrát, és ezzel elfoglalta a legjobb helyet, ringlóstól. Bárki arra ment, csak ránézett: ez elég is volt általában. Olyan deformált feje van, aki csúfolni merte, azt mondta rá, Gubacs. A Majszon ugyan nem merte senki. Más az, hogy látok itt-ott valakit, és megint más vele élni. Három centi a homloka, közepén egy mély ránc. A füle hegyes, mint a kutyáké, és a rendszerváltozáskor borotválkozott utoljára. Azt hitte, jobbra fordul a sorsa, mert már akkor dumáltak róla, hogy lesz munkanélküli segély. Lett is, úgyhogy a Csupának mindig volt egy húszasa. Idejében jelentkezett. Ugyanúgy kijárt a szeméttelepre, meg Szentendrére üvegért. Ha már elnyerte a városi rangját. Kérvényezték. Hát most város, de nem változott semmi. Errefelé nem épül más, csak üdülő. Csak a hülye jön ide lakni, meg a művészek. Mondjuk azok úgyse normálisak. Valamelyik még a Majszot is meg akarta venni, a kilátás miatt: ezért sajátították ki egy fejesnek a múlt rendszerben, csak ugye azt kirúgták, és a telek maradt parlagon. Ő megveszi. Hát kiröhögték. Hová tegyenek ennyi embert, nem járt ott? Járt, csak nem mert bejönni, kintről nézegette. Szakállas marha. Jól berendezkedtek, tévé is volt a telepen, a Palléréknál, nézhette bárki. Minek annyi tévé, elég egy. Az ember nézi, ha akarja. Ha nem akarja, odébbáll, úgy guberálta a Pallér. Sörért voltak az asszonnyal, a babakocsival. Azt is guberálta. Népes család, vannak vagy hatan, csak úgy duzzad a bódé, ha mind bemennek. De egy se babakocsizott soha: tavaly hozta a Pallér, hogy jó lesz. Jó is lett. Ahányszor fizetést kapott a telefonosoktól, mentek sörért a babakocsival. Jönnek haza egyszer, ott a tévé a konténerben. Kidobták. Ilyen pasasoknak volt itt nyaralója, ami nem tetszett, kidobták. Csak a háta hiányzott, nem is lett meg, de működött. Félóránként futott a kép, ki kellett várni. Lehet, hogy a drótok miatt, mert a ruhaszárító dróton ment be a kép, csakhogy mivel nincs háta, ki is jön! Így magyarázta a Pallér. Annyi haszna volt, hogy a tévében tartották a pénzt. Ha jön egy idegen, a tévé agyonvágja. De nem nyúlkált ott senki, még a Csupa sem. Úgy gondolták, ha megvan ez a tévé, ők is tartoznak ennyivel. Sári meg rendes volt, nem tettek az ablakba semmit, se cipőt, se köcsögöt, hogy belásson, aki akar, hidegben is. Hidegben úgyse nézte sokáig. Addig lásson legalább. A gyerekek már aludtak, hétkor megkapták a pálinkát, nyolckor mindegyik fújta. Lehetett tévézni. Árt a gyerek szemének. Hát ne ártson. Az egy rendes család, övék volt a legjobb ház is: üvegládából készült. Nem a legjobb helyen állt, de jó volt. Kicsit kilógott ez a Pallér a majszosok közül: minden munkát elvállalt, nem volt benne semmi büszkeség. Parasztcsaládból származott, legkisebb volt a négy testvér között. Mindegyik járt már itt. Köszöntek, vissza is köszönt nekik mindenki. Nem nézelődtek, inkább a földet nézték, mint aki keres valamit. Mind ugyanúgy, pedig nem egyszerre jöttek. Csupa utánuk vizslatott, hogy mi a fenét keresnek ezek. Elvesztettek valamit? De semmit se talált. Mindegyiknek bajusza volt, és rendesen öltöztek, Pallér is különben. Dolgoztak, ezeket így nevelték: aki nem dolgozott, megverték, és bennük maradt. Amikor vendég volt, nem kapcsolták be a tévét, ezt tudomásul vette mindenki. Korábban lefeküdtek, és kész.

Drus egyébként nem szerette Pallér házát. Elkerülte, mint most is. Nem mondta senkinek, nem tudta volna megindokolni. Ebben az egyben hasonlítottak, Csupa meg ő. Az ugyanígy volt vele. Nem is nagyon tévéztek, épp ezért.

Körülnézett, látja-e a Csupát, de nem látta. Kiszámíthatatlan, hol mászkál. Az biztos, hogy sose volt ott, ahol keresték. Kért volna tőle cigarettát, ha látja. Drus reggel szokott beteg lenni. Kellett volna egy féldeci bármi, de nem volt semmi, még almabor sem. Ez már a nyomor. Demokrácia. A zöldségeshez nem mehetett. A marcipános két hete rúgta ki, szintén a lengyel piac miatt. A négy pár zoknit nem ehette meg. Nem ihatta meg, előbb el kellett adni, de hétfőn nem volt lengyel piac. Semmi se volt ebben a rohadt városban.

Felfelé vette útját a bérc felé, de már a Sas utcánál kidöglött. Minden nap meredekebb lett a Sas utca, mintha megemelte volna valaki a hegyet. Mély, zöldesbarna árnyékok borultak az útra. Lenn a völgyben megállt a köd. Legalább egy féldecije lett volna! Kapaszkodik felfelé, és látja ám, hogy zöld kis törpék támaszkodnak a villanydúcokhoz. Nevetgéltek. Hunyorgott, erre páran visszaváltoztak betontuskóvá. Rettentően dühös lett, erre felkapott egy követ, és odavágta az egyikhez. Tudta, hogy talált, olyan tompán puffant: lompos, fekete kutya surrant elő a bozótból, látta már itt. Vinnyogva átrohant a túloldalra, és eltűnt a sövényben. Drus megdöbbent: az összes törpe belement a kutyába. Ami rosszulesett, hogy még enni is adott neki a múltkor. Mindig jóban volt a kutyákkal.

Valami baj volt fent. A kalapban. Levette, de helyén volt a szög: egy százas szöggel szúrta keresztül. Lássák, hogy dolgozik. Meglegyen a bizalom. Találta ezt a szöget, és betűzte a kalapjába, ezért hívták Ácsnak páran. Ács Jani, így. Mi kellett hozzá, ez a szög, meg egy kis ész, ami születik az emberrel, vagy nem. Valamennyi szókincs, kész. Van, aki így születik, vagy aki úgy, mint a Csupa. Annak semmi be nem jött az életében, a legrosszabb kurva se maradt meg mellette. Olyan volt, mint egy pont az űrben. Mint az ózonlyuk. Magyarázták a tévében, hogy keletkezik: nem fúrják. Lesz, amikor lennie kell. Egyébként nem bánta, ha Ácsnak hívták, mert senki sem értette a nevét, ötvenszer el kellett mondani mindig, még a személyi igazolványába is rosszul írták, így, hogy Durs. Észre se vette, a Pallér szólt neki egyszer, amikor összeírták a majszosokat. Durs volt tényleg, anyja neve Fekál Rozália. Ha nekik jó volt, neki is; amennyire megbékélhet az ember a nevével. Ezt hagyta rá az apja, akiről csak annyit tudott, hogy fél keze volt és szerb. Legjobban a Hey Joe tetszett volna. Egy filmen látta. Nagyon tetszett, de hát az más világ. Ott bárki lehet Joe, egyszerűen így születik, nem akad fenn rajta senki. Ács Jani is jó azért, mert megvan a becsülete. Havertól sose lopott. Nem akarta más feleségét, mint a Csupa. Hát az egy barom, minden nőre rámászott a telepen. A Marit se hagyta volna ki, de épp elment. Mondjuk ez egy szerencse. Nem sok szerencséje volt az életben, úgyhogy számontartotta. Annak kell örülni, ami van. Örült a Marinak is, a HÉV-nél szedte fel tavaly. Jó tíz fok volt decemberben, kékre fagyott már, elment volna az ördöggel is. Mondjuk ahhoz is szem kell, hogy ezt észrevegye valaki. Neki megvolt. Semmi gond nem volt a szemével még. Azzal az eggyel. Mari eljött a bódéba. Körül se nézett, úgy reszketett. Lefeküdt, és reszketett tovább. Drus mellé feküdt, de olyan hideg volt a teste, hogy ő is fázni kezdett irgalmatlanul. Egymás mellett reszkettek hajnalig, pedig égett a tűz a sparherdben. Persze ami meleg abból kijött, az ki is ment a repedéseken. Azon a télen csinálták meg aztán a bódét kátránypapírral a Mari javaslatára. Sok javaslata volt különben, mert őrült fázós, akkor pedig nagyon hideg volt. Összevarrta a két pokrócot, és vattát tett közé. Ezen röhögtek a Majszon aztán, pufajkásnak hívták őket. Röhögjetek, gondolta Drus. Ti fáztok, mi meg nem. Egypár dolgot telibe találtak az oroszok, az vitathatatlan, és ez is ilyen volt éppen. Van jobb, mint a pufajka?

A vicc az, hogy épp azon a tavaszon volt a szavazás. Mari mondta, hogy menjenek el. Bárki elmehet, a jog az jog. Szavazzanak az MDF-re. Miért pont arra? – kérdezte Drus. Hát a legtöbben rá szavaznak. Mondja a Mari. Jó. Na aztán befürödtek vele. Ezért mit hallgattak a Majszon, az nem igaz. De amúgy jó volt a Mari. Az, hogy ott volt. Egyfelől a biztonság. Egy fillért se hozott a házhoz, viszont amit Drus hozott, azt megtartotta. Üveg, rézdrót, favágás, a zöldséges százasai mind megmaradtak, még egy pulóvert is vett a lengyel piacon, méghozzá olyat, ami nem ment szét. Viszont a kutyák utálták. Amerre ment, mint az égzengés. Drus ment vele, és borzongott. Ezt az egyet nem értette. Mi az, te zoknit viselsz? – kérdezte Maritól reggel. Két körkörös csík volt a lábán, lé meg gatyát! – vágta rá Mari. Drus megnézte a hasát, tényleg ott volt a csík. Víz ugye nem volt a Majszon, ilyenkor meg ki jár le a Dunára? Uszadékfáért mondjuk, de nem fürödni. Fájt, amikor elment a Mari, de ahogy jött: semmi duma. Elment. Ami pénz volt, elvitte, kétszázötven forintot, meg két pár zoknit. Véletlenül akkor is maradt két pár. Ezért mindig úgy gondoltak rá, hogy a zoknis csaj. A francnak kellett neki a zokni, fel nem húzza, el nem adja, az ki nem áll a piacra. Kérdezett tőle valamit egy idegen, csak reszketett. Talán emlékbe vitte, így vigasztalta magát Drus. Neki is kell valami emlék. Maradt tehát a zoknija, az is lyukas, és fázott. Amúgy ő se vette volna fel a lengyel zoknikat, mert el lehetett adni. Fázott, és a lábán keresztül fájt a szíve. Sokáig. De nem beszélt róla senkinek. Lassan aztán megnyugtatták a cédrusok. Ez úgy történt, hogy a TÜZÉP-telepen hallotta, amint beszéltek róla a fűrészesek. Drus életében nem látott cédrust, azt se tudta, miféle. Jó nagy lehet, gondolta, mint egy templomtorony. Erre következtetett a fűrészesek dumájából, és valahogy megmaradt az emlékezetében. Aztán hogy itt járt a völgy felett, gyakran eszébe jutott, talán mert igazi vadon volt ez pár éve, akár a filmeken, csak majom nem volt benne. Kutya annál több. Ide járt a környék összes kóbor kutyája, egyik itt bújt meg, a másik ott. Nem bántották, amire Drus büszke volt. Van, aki többet mondhat a magáénak. Ő ennyit mondhatott. Úgyhogy a maga dzsungelségével szép volt ez a hely. Lenn, a Sas utca sarkán az a telek a nagy tisztással és a diófával, a mély, hosszú árnyékokkal nagyon is szép. Ahányszor erre járt, leült kicsit a fa alá. Néha ezért jött egyenesen. Nézte az eget és a felhőket. Itt szeretett volna meghalni. Csak egy kis domb lenne felette, rajta egy léc. Ennyi. Itt nyugszik Drus. A diófa olyan, mint a cédrus, a törzse biztosan hasonlít, az ágak meg nem lényegesek. Akkor jutott eszébe, hogy lehetne itt egypár cédrus is. Hely van elég. Szerez néhány csemetét, és elülteti. Az lenne szép. Látta maga előtt a lécet, rajta a felírás, vésve: Itt nyugszik Drus, körbenőtte a cédrus! Egyszerűen elámult rajta. Elmondta vagy százszor, és egyre jobban tetszett. Az első vers volt, amit kitalált életében. Valahová mintha mennie kellett volna sürgősen. Elindult hazafelé. Valami kutya mocorgott a bozótban. Itt nyugszik Drus! – mondta neki. Magasabb volt a hangja, mint egyébként. A kutya nem mozdult. Marha jószág, gondolta vidáman. Mind marha. Nem járnak iskolába! Ezt is nagyon élcesnek találta. Majd szétvetette a jókedv, amíg hazaért. Mintha jól berúgott volna. Lefeküdt, nézte a kátránypapír mennyezetet, amit nem szeretett nézni pedig, mert a Marira emlékeztette. Most nem. Elaludt, és nagyobb jó volt álmában is. Nyár volt persze, csillagos, meleg éjszaka. Reggel arra ébredt, hogy nem haragszik az apjára. A szerb hétszentségit, kifogott rajta mégis!

Egyszer beszélt csak a cédrusokról, de megbánta. Úgy történt, hogy a kocsmában söröztek, akkor szabadult ez a görény Sidra. Őt ünnepelték, az ő sörével. Sidrának egyébként is folyton jár a szája, de akkor pláne, ő volt az Okos János, és felfigyelt a cédrus szóra. Az nem nő itt! – mondta csak úgy mellesleg. Miért nem nő? – morogta Drus. A piszkos padlót nézte, de figyelt nagyon. Más az éghajlat! – mondta Sidra. Oda se figyelt már. Ezt mondta. Különben itt volt rendőr tíz éve. Nyolc. Hét. Mikor a strand épült. Azon buktak le. Kellett a sok cement a strandhoz, és megdurrantották. Mindenféle építési ügybe bonyolódtak. Sidra főnöke is benne volt, meg az ő főnöke is, az átkerült a fővároshoz. Mind benne voltak, de csak a Sidra bukott le. Ő ment a sittre. Öt évre. Mindent rávarrtak. Már akkor ilyen hülye volt. Zuhog az eső, mindenkinek lóg az orra, a kutyák is ferdén oldalognak, ez meg röhög. Ó, köszönöm! Tessék! Bocsánat! A közértben. Felrakja a tésztát, amit nem is ő vert le. Minél jobban zuhog, neki annál jobb a kedve. Normális az ilyen? Hogy ő majd visszajön, ha leülte, és megmutatja. Mi az istent mutat meg? Közben a fia eladta a házát. A kis Sidra, az első feleségétől. Szakasztott az apja, ezek így bűnhődnek. Jön haza. A ház leplombálva. Na, akkor ő bemegy a Tanácsra, leül a kanapéra, megnyomogatja, így mesélte a kocsmában. Kacsingat a Sárközire, jó puha! A Sárközi csak bámul rá. Mondjuk ez az egy hihető, a Sárközi, ahogy rámered. Az nem tud mást, a régi rendszerben se tudott. Várja, mi lesz. Sidra eldől a kanapén. Ő itt alszik! Mit képzel, ember?… Ki volt persze színezve, de unalmasan. Sose volt meg az a kifejezett szókincse, persze a Sárközinek sem, úgyhogy jól ki voltak ezek találva ketten. A kégli leplombálva! Törjem fel? Nekem reffem van, törje fel maga, vagy itt alszom! Tudja, mi az a sajtófogadás? Méné tunnám? De hogy pont a Sidra miatt jött ki a sajtó… Elsorolta, hány laptól. Ahány eszébe jutott. A kocsmából ugye senki se volt ott. A régi újságokat sorolta. Egyvalaki kétségbe vonta: a Csupa. Persze! – kábé ezt mondta. Kétségbe vonva Sidra egész dumáját, a kanapét meg mindent. Ronda egy természete van a Csupának, aki nem hülye, nem mond előtte semmit. Odamegy hozzá a Sidra, Csupa issza tovább a munkanélküli sörét, ő nem kért a rundóból. Máté úr, mennyibe kerül itt egy szék? – kérdi Sidra. Máté ránéz, hogy micsoda?! A csapos. Nem tudja, hogy mi az a szék?! Stolica! Nagy szókincse van a Máténak is, csaposig vitte vele. Méné tunnám. Sidra fogja a székét, és bumm! Lesöpri vele az asztalt. Volt sör, nincs sör. Rendszerváltozás. Négyszáz, mondja a Máté. Mindjárt eszébe jutott. Sidra odamegy hozzá, de olyan cikis volt ez az ide-oda mászkálás, mint egy magyar filmben. Leperkálja a négyszáz forintot, nem maradt egy fillérje se, délután már almát evett a völgyben. Akkor vette be magát ide, és nem lehetett kilőni többet. Az egész völgyet akarta. Semmi duma, de aki odament, az dagadt pofával jött vissza. Megvárta a sövénynél, és elkalapálta. Aki nem hülye, ezt megérti. Miért, a tiéd? Semmi szöveg, csak a husáng. Legközelebb nem ment oda, kivéve a Csupát, annak nem ment az agyába egyszer, úgyhogy őt újra elkalapálta. Előnye volt a csel, meg az, hogy nála volt valami, a Csupánál meg semmi, de Sidra is kapott valószínűleg. Másnap, ahogy megjelentek a kocsmában, mind a kettőnek olyan volt a feje, mint a tök.

Az egy, akit eltűrt a völgyben, Drus volt, talán mert tudta, hogy nem munka után jár. Nem nyírta a füvet, nem ásott, Drus szabad ember volt, független munkanélküli. Besegített a zöldségesnek, a Közértben, és eljárt a lengyel piacra, ha volt mit eladni. Semmi másba nem ütötte az orrát. Hogy miért jár a völgybe, azt nem kötötte Sidra orrára. Mindent ő se tudjon. Módszeresen csinálta, az tény. Néhány bekerített telek volt csak, a többin a gaz nőtt. Lekaszálta a füvet, megnyeste a sövényt, elhordta a faleveleket. Kijött a tulaj, örült neki. Csodálkozott kicsit, hogy ment be, de hát a Sidrának ez nem probléma. Majd megcsináljuk ezt a kaput. Mire újra eljött, ki volt javítva. Milyen kedves. Így lett Sidra a kedves. Kapott egy húszast, egy százast. Zsebre vágta, nem alkudott. És mi legyen a cseresznyével? Majd leszedjük. De nem szedték le, úgyhogy leszedte ő. Bedőlt a kerítés, azt is megcsinálta. Szezonra a füvet, rendben? Itt a kulcs, persze neki is volt már az új zárhoz. Megkapta a kapukulcsot, a fészerkulcsot, sőt a házét is. Aki elzavarta, oda betörtek, mint például a Sashoz. Jó, köszönöm, ennyiért nem kell, Pista. Akkor már ő mondta a munkadíjat. Nem, ez sok, nyugdíjasok vagyunk, tudja. Egy hét múlva betörtek, kipucolták az egész házat, még a szőnyeget is elvitték. Nem a Sidra persze. Ő csak megjegyezte a kocsmában, fiúk, milyen sok vacak van ott, tévé, ez az. Nem lehet tőle járni. Nem tudott tőle járni a kertben. Jó, megnézzük. Így Sidra csak egyszer bukott le mint rendőr. Sas kihívta a nyomozót, az megnézte a betört ajtót, felírta, mi hiányzik, és hány négyszögöl a telek. Sose lett meg semmi. Amikor harmadszor is betörtek, Sas eladta a telkét. Így került ide a Pék. Hozott egy nagy kuvaszt, Mukinak hívják. Gyertek csak, ez darált húst csinál belőletek! Kiírta a kapura: A kutya életveszélyes! Aki akart, jöhetett. Félelmes egy dög volt, megmérgezték, de kiheverte, és attól kezdve nem fogadott el semmit idegentől. Ez volt neki a legjobb iskola. Így összejött a Péknek, nem háborgatta senki. Nem is lett volna érdemes. Volt egy Trabantja, meg egy NDK mosógépe, amelyik úgy nyikorgott, hogy lehallatszott a Majszra. Mindig tudták, mikor mos. De a legtöbben inkább fizettek a Sidrának. Ő persze nyomta a dumát: kérem, amíg én itt vagyok, nem lesz baj, arról kezeskedem! Persze, mert egyezsége volt a majszosokkal: ha azt mondta, fiúk, oda ne menjetek, akkor nem mentek. Néhány sörébe került csak. Aki nem szállt be, azt megfenyegette, mint a Csupát is. Csupa soha nem szállt be. Ahogy kinézett, mindenki azt hitte, ő a legdisznóbb disznó, pedig becsületes volt, csak a maga szakállára dolgozott. A Sidra párszor utánament, hogy lássa, mit csinál, így minden ügyével zsarolhatta, ha akarta, hát a Csupa nem ésszel dolgozott, az ugye nem volt neki. Utána Sidra mindig tett valami megjegyzést a kocsmában. Szókincse nem volt, de tudta, hogy kell elpottyantani egy megjegyzést, úgy, mint aki mindenről tud. Csupa lapított. Mit tehetett volna? Ő is tudott Sidra ügyeiről, csak azt nem tudta, hogy szóljon vissza. Sidra viszont nem lőtt túl a célon, mert félt ettől a vadbaromtól. Akármilyen furcsa, elérte nála Csupa a három centi eszével. Annyi még a macskának is van. Némelyiknek. Némelyik macsek majdnem kutya, azt mondják. Ez a helyzet a macsekokkal.

Ez így lassan kialakult. Sidra közben újranősült, elvett egy óvónőt, az befőzte neki a gyümölcsöt, amit más telkén szedett. Kaptak egy szükséglakást a szigeten, még telefont is igényeltek az asszony nevére, és megkapták. Sidrának nagy szüksége volt rá. Úr lett. A lustaság meg a másik nagy úr. Alig használták ezeket a telkeket a völgyben. Minek, ha nem használják? Hogy legyen. Jól jött a Sidra: szerelték a telefont, nem kellett kijönni és várni őket egész nap. Telefon Sidrának, Pista, menjen oda, legyen szíves. Kulcsa van. Ahol jobb tévé volt, feljárt családostól. Megfürdött, felvette a házigazda frottírköpenyét, és tévéztek. Úgy használtak mindent, mint a magukét. Ő lett az úr, és aki úr, az úr. Milyen rendőr volt, arra kíváncsi lett volna Drus. Akkor még nem volt itt. Azt mondják, komisz, és ez megmaradt benne: ha meg is bukott, úr akart lenni továbbra is, csak nem URH kocsival járt, hanem biciklivel. Mivel nem volt itt még akkor, a múltat Drus óvatosan kezelte. Nem szeretett semmit tudni, amit más mondott. Odamegy az ember, és megnézi. Megnézi újra meg újra. A végén tudja. Amit az ember megnéz, azt tudja. Semmi mást. Ez a tudás. Annyit tudott még, hogy nem jó Sidra közelében lenni. Sokáig fájt, amit a cédrusokról mondott. Más az éghajlat. Nyavalyás rendőrje, gondolta. Mintha ő tehetett volna az éghajlatról. De ahogy újra és újra átgondolta a dolgot, rájött, hogy igaza van, sajnos. Nagy dolog az éghajlat, nagyobb, mint a politika, mert ebbe a franc se tud beleavatkozni. Hogy avatkozna? Nem volt mit tenni, apránként lemondott a cédrusokról. Nagy csapás volt, még a Marinál is nagyobb. Úgy védekezett ellene, hogy nem gondolt rá, mint ahogy a Marira sem. Mondta magában a verset, mint azelőtt. Az apád szerb hétszentségit. Ilyen hülye nevet hagyott rád, de csak kifogtál rajta! Ha nem Drus lennél, mit mondanál a cédrusra? De erről már nem kérdezte meg a Sidrát.

És akkor jött ez a minisztériumi pasas az Opeljével, meg a húszkilós feleségével, akinek szét volt marva a jobb keze. Kutya lehetett. Nem is a telek érdekelte, fülelt, hol ugatnak a kutyák. A Sas utca mindkét sarkán volt egy, mind a kettő kuvasz, testvérek különben. Egyik a Péké, másik a sportolóé. Vadállatok, ezektől még Drus is tartott. Nem bántották, mert bent voltak a kerítés mögött. Nem ugattak, csak néztek kifelé. Megnézték a húszkilós csajt, és vártak. A pasas bement a telekre. Drus már akkor tudta, hogy baj lesz. Bement. Rövid lánc lógott a kapun, csak úgy rátekerve, a lakatot már két éve leverte Drus. Olcsó kis TUTO lakat volt, potyogott belőle a rozsda. Bedobta a bozótba, de a láncot visszatette: így akkor ment be, amikor akart. Ez a görény egyből kiszúrta. Az a hideg, kék szemű, minisztériumi fajta a szürke Opeljével. Megnézte a diófát a telek közepén.

Drus épp egy köteg hordóvasat húzott lefelé, ami két hete hevert a Pozmanék telke előtt. Ha már otthagyták, elhozta. Ráült lassan, épp egy hordóvas élére, és csak ült. Majd szétvágta a seggét. A kék szemű lent megtapogatta a diófa törzsét. Az asszony kicsit hallgatózott, majd ő is bement: a bokrok érdekelték, megvizsgálta valamennyit, a mogyorót, a fagyalt, még a sövényt is. Visszafelé észrevette Mukit a Péknél. Megállt egy pillanatra, és csak aztán szállt be a hátsó ülésre. Az Opelnek a jobb eleje egy kráter volt, csoda, hogy el tudott fordulni a kerék. Elmentek.

Drus még ült egy kicsit a hordóvason. Nem is tudta, mit érzett. Nézte a völgy felett gomolygó ködöt, meg a cseresznyefa piros leveleit. Az volt előtte. Ő volt hát az első, aki tudta, hogy készül valami. Két lánytestvéré volt a telek, vagy öt éve érdeklődött utána valaki a kocsmában. Máté szépen elmagyarázta neki, hogy tegyen le róla. Egyiknek se kellett a telek, viszont utálták egymást. Mint testvérek. Amikor a kisebbiknek kellett volna a pénz, azért sem egyezett bele a nagyobbik, hogy eladják. Legközelebb fordítva. Meg kell várni, amíg az egyik elhuny, így mondta Máté, mert temetésen volt délelőtt. Az egész kocsma röhögött, kivéve Drust a sarokban. Ő csak a sörébe bámult, ami egész más volt, mind addig. Meredten bámulta, hogy mi van vele, de nem jött rá. Ha rájött volna, kér másikat. Megbénult valósággal. Remélte, hogy nem hunynak el a testvérek. Kívánt nekik hosszú életet, meg azt, hogy gyűlöljék egymást tiszta szívből. Ami belefér. Ameddig bírják. A gyűlölet tovább kitart, mint az ember maga. Nem történt semmi öt évig. Most kezdődik újra.

Két nap múlva megint ott volt az Opel meg egy Škoda is, a Škodával jött a mérnök: ismerte Drus, ő tervezte a TWIN szállót. Megnézte a telket, firkált valamit a noteszébe, aztán kezet fogott a kék szeművel. Az asszony most is a hátsó ülésen ült, de nem szállt ki: Mukit nézte, az meg őt. Három hétig nem látta őket, Drus már kezdett reménykedni. Elindulni könnyű mindig, a folytatás a nehezebb. Jönnek a bonyodalmak. Mégsem így gondoltam, mégis ennyi, mégis annyi, az egyetlen örökségünk, tudja? … Mekkora kikapcsolódás, ha kimegyünk! Egyetlenegyszer nem látta őket senki itt.

Szeptember végén egyszer csak eljöttek újra, megálltak a kapunál, de nem szálltak ki, negyedóráig járatták a motort. Néztek kifelé az ablakon, a kék szemű elöl, az asszony hátul. Érett már a téli alma, annyi volt a szomszéd telken, mintha odalőtt volna valaki egy rakétát, és a szikrák fennakadtak volna a fa ágain. Végül a nő kiszállt, és odament a Mukihoz. Alacsony kerítés volt, Muki majdnem kilátott felette. Akkora dög volt, mint egy úthenger, a nyelve piros, a szeme kicsi. A nő enyelgett vele, majd bedobott neki egy kockacukrot. Muki megszagolta és otthagyta. A nő bedobott még egyet. Ahhoz se nyúlt. Erre odatette kezét a kerítéshez.

Drus az utca középéről, a sittes konténer mögül csak azt látta, hogy elrántja a kezét a kerítéstől. Muki majd’ szétszedte a dróthálót. Tessék vigyázni! – mondta Sidra, aki véletlenül épp arra járt. Belekarolt a nőbe, hogy felkísérje a kocsihoz, de az tőle is elrántotta a kezét. Volt rutinja a rángatásban. Ment egyedül, Sidra vigyorogva utána, de mire a kocsihoz ért, megint komoly volt. Az a nagy figyelmesség ragyogott az arcán, a hihetetlen udvariasság. Vadállat! – magyarázta a kék szeműnek, aki egyáltalán nem volt kíváncsi a magyarázatára. Sidra afelől érdeklődött, hogy milyen házat akar ide építeni az úr, és hogy van-e már vállalkozó, mert ha nincs, akkor itt van ő. Csak azt mondja meg, mi kell, és meglesz kulcsrakészen. Mikorra?

A kék szemű végigmérte, és mondott valamit, de nagyon röviden. Kiszállt a kocsiból, bevágta maga mögött az ajtót, és a telekre ment. Sidra utánabámult. Na, ebből mi lesz, nagyokos? Most mit csinált? – kuncogott Drus odafent. Semmije sincs kulcsrakészen. Ismerte az egész dumát, mindenkinek ugyanazt mondta. Nem értett semmihez, nem volt semmije, de majd a palimadár fizet, és akkor lesz minden. Más vállalkozó is ezt csinálja. A börtönben utat építettek, ezt kitanulta. De ki akar itt utat építeni?

Ekkor futott be a két csibész Tahiból, biciklivel, egyik csomagtartóján egy zsák volt, a másikén egy fehér kanna. Mi volt benne, nem látszott. Talán bor, gondolta Drus reménykedve. Mintha dolgozni jöttek volna. Ha nem is övé volt a bor, azért valami reménységet keltett benne. A bor nemzetközi dolog, főleg, ha egy kannával van. Általában adnak belőle, ha idejében odamegy az ember. Amíg el nem fogy. De benzin volt, a zsákban meg egy láncfűrész. Odamentek a diófához, megnézték mind a hárman, a két csibész a láncfűrésszel vacakolt. Nem indult. Selejt, gondolta Drus. Még mindig nem koppant neki a dolog, nem is gondolt rá, hogy mit akarnak. A motor köhögését figyelte kárörvendezve, mert annak örült ösztönösen, hogy nem megy. Egyszer mégis beindult. A csibész megtúráztatta, és nekiestek a fának.

Drus elszédült. Leült a sárba. Erőlködött a kis motor, visított. Mintha Drus lábát vágták volna, zöld, fehér és vörös fényeket látott. Fröcskölt a csontvelője. Nyögött valamit, hogy kérem…! Elindult támolyogva. Azt se tudta, hová tart. Valami volt a kezében: egy tüskés ág, akác. Nem érezte a tüskéket sem, pedig a tenyerébe fúródtak. Uraim… – motyogta a két csibésznek, akiket máskor levegőnek nézett volna. A diófa reccsent egyet, de nem hagyták abba. A kék szemű hidegen figyelte, ahogy ezek dolgoznak. Egyik nyomta a fát oldalról. Drus fáját. Amúgy nevetséges volt, hogy nyomja. Mit gondol ez? Mit gondol? Még egyet hörrent a fűrész, és a fa dőlni kezdett, arra, amerre ez a barom nyomta. Drus dermedten figyelt, nem nyöszörgött már, szinte szakszerűen figyelte, ahogy nekiálltak gallyazni. Lent volt a földön. Ez megtörténhetett. Kisütött a nap, és olyan világos lett a telken, mint még soha. Mélyebbek a zöldesbarna árnyékok, a fény pedig mintha felszállt volna, lett belőle egy óriási felhő. Ez elrepül, gondolta Drus. Megindult utána automatikusan, vissza a Bérc utcán. Az volt a legmeredekebb. Ahogy feljebb és feljebb ért, nem hallott mást, csak a kavics ropogását a talpa alatt. Mennyi kő van itt, villant az eszébe. Mintha csúfolni akarta volna, a Dunán is egy vontató kaptatott felfelé. Tisztán hallatszott a motor erőlködése. Mintha gombócot böfögött volna. Meg-megcsillant a parti füvek között. Nem a hajó látszott: egy-egy fénycsík helyett a feketeség, még több és még több, végül előbukkant a vontató, mögötte a hosszú uszály. Ó, istenem, gondolta Drus. Nem tudta, hogy miről vélekedik így. Semmire se gondolt. Nem volt semmi alapja. Ugyanúgy a kocsmából is jöhetett volna, vagy a zöldségestől. De rettenetesen félt attól, hogy nem téved: mindennek vége!

Másodikra Sidra tudta meg, hogy mi történt. Meglátta a kivágott fát, és a feldarabolt ágakat. Kiválasztott egy akkorát, amekkorát elbírt, és húzni kezdte lefelé. Drus éppen szembeporoszkált vele: rá se hederített. Épp elég nehéz volt neki az ág. Arasznyit se tért ki, megcsapta vele Drus lábát. Drus valami zenét hallott, arra fülelt: mintha rádió szólt volna valahol. Sidra elment, ő pedig keresztülgázolt a sövényen, amit sose tett még. Ott feküdt a fa, alig látszott a sok ág között. Szagolgatta. Ahogy az ágak között bukdácsolt, valami nagy hálát érzett, mert ezeket addig csak alulról látta. Tapogatta, fogdosta, mint egy nő combját. Hűvös, sima. Mennyi mindenhol. Hálás volt a két csibésznek, amiért idevarázsolta őket. Édeseim, gondolta, és elkezdett hörögni, ahogy a Dingó csinálta, mielőtt megdöglött a telepen. Fene tudja, hogy jegyezte meg ennyire. Bemászott a törzs mellé. Kezdte emelgetni az ujjai hegyével, de nem mozdult. Elvigyorodott, a mogyoróbokorhoz ment, körülnézett, és kigombolta a sliccét. Várt, de nem jött semmi. Kicsit odébb ment, ott hányt egyet. Az kijött mindjárt. Mintha a lelkét hányta volna ki. Ejnye, gondolta, és azon tűnődött, hogy mit ivott. Akármi volt, kár érte. Csak ezt hajtogatta. Leült, csóválta a fejét. Elővett egy cigarettát, de nem gyújtotta meg. Gondosan eltaposta, majd kiválasztotta a legnagyobbat a sok ág közül. Majd’ meggebedt, mire kiszabadította. Nem baj, zihálta. Akkor se visz el az a görény! Az anyádat, morogta, nem a fának, hanem Sidrának.

Másnap megjelent egy buldózer. Három nap alatt kiszedték az egész telket mogyoróbokrostól, mindenestől. Kétméteres sáv maradt a sövénynél. Három dömper hordta el a földet, fel az utca sarkához, a partszakadáshoz. Annyi földet felhordtak, hogy lett egy telek ott is. Sidra ugyanúgy látta, mint Drus. Fel kell őket jelenteni, gondolta Drus. Fel lesznek jelentve, az hétszentség! Nem lehet elzárni a patak útját, közterület. Állandóan ez járt a fejében, hogy közterület. Sidra mire gondolt, nem tudta. Nem kell szóba állni vele, gondolta, úgy, ahogy eddig, éveken át. De ez sem érdekelte igazán. Fáradt volt és elszánt.

Pár nap múlva ismét eljött a két fűrészes Tahiból, de nem biciklin, hanem Barkasszal, és velük jött még három fickó. Egy hét alatt lerakták a betonvasat, de valami irtóztató mennyiséget. Pénteken jött egy betonszivattyús daru, és telenyomta készbetonnal. Olyan volt, mint egy óriási szúnyog, amely a föld vérét szívja. Telenyomta készbetonnal az árkot. Szemerkélt a köd, igazi mocsok idő volt, de nem zavarta őket. Hol ide, hol oda eresztette le a csápját, hörgött és csikorgott. Alkonyatkor kigyújtották a reflektorokat, csinálták este tízig. Aztán téglát hoztak, sódert, meszet. Kivezényeltek vagy húsz embert, mindenhol overallos alakok nyüzsögtek. Két hét alatt felhúzták a falakat. Elkezdett esni – nem érdekelte őket. Novemberben elkezdeni egy házat, elmebaj. Ezek elkezdték. Olyan lett, mint egy erődítmény. Akár egy vár, hatszögletű tornyokkal.

Drus minden nap kiment, és nézte, mit csinálnak. Szótlan lett, nem is köszönt senkinek. Nem érzett semmit, csak elszántságot. Nem tudta, mire szánta el magát, de elszánta, és tudta, hogy végre is fogja hajtani. Ki kell várni, ennyit tudott. Várt.

November huszadikára elkészültek a falak, elkezdték hordani a tető anyagát, de valami irdatlan mennyiséget. Hármat fordult a Kamaz. Ami hely maradt a telken, mind tele lett fával. És hirtelen nagyon meleg lett. Olaszország felől jött, azt mondták. Novemberben húsz fok, a sövény majdnem kizöldült, csak a cseresznyefákat nem lehetett becsapni, ők tudták, mi újság, és pirosak maradtak. Senki nem emlékezett ilyen hosszú őszre.

Szombat délután végre elcsendesedett a környék, Drus bement a telekre. Egy hónapja nem járt itt. Szagolgatta a fenyőgerendákat. Minden olyan néma volt. A sövényben egy csóka zörgött, mintha ő sem értette volna a meleget, dühösen kapálta csőrével az avart. Megállt kicsit, kezdte újra. Drus leült egy farakásra, és félt. Valamit megérzett. A meleget. Ilyet, gondolta. Ezek még az időjárásnak is parancsolnak. Mi lehet abban a minisztériumban! Összejön négy-öt ilyen pasas, ott mi lehet! Úgy képzelte, valami nagy épület a minisztérium, ahol aranyra festett szobrok állnak a fali fülkékben: Zrínyi Miklós, Bornemissza Gergely, ez-az. Időnként új személy érkezik, öltönyben. Lógatják a kezüket, zsebre nem dugja senki. Néha-néha összesúgnak. Mindegyiknek Opelje van. Így lesz a cukor ára nyolcvannégy forint, a tej meg hatvan. De a legpiszkosabb dolog, amit a cigarettával csináltak: kitiltották a lengyel piacról, és annyit kérnek érte, amennyit akarnak. Olyan hatalom ez, mint az istené. Mondjuk ezeknek nincs akkora területük, csak egy ország, de ott azt csinálnak, amit akarnak. Rosszabbak, mint az Isten, mert az nem hoz rendeleteket. Egyszer megmondta, úgy van kész, és ha jóban van az ember a pappal, nagy baj nem érheti. Köszön neki, behordja a tűzifát a plébániára. Kialakul a béke. De itt mi alakul ki? Ezekkel mert ő ujjat húzni. Ült és reszketett. Hősnek érezte magát. Ahogy ült, mintha kővé vált volna. Kalapjában a szög acéllá, amely szikrázott. Abban a pillanatban kisütött a nap. A csóka megállt, figyelt. Elhajított még egy levelet, majd nagy robajjal elrepült. Még egy perc múlva is hallani lehetett a szárnycsapkodását, olyan csend volt. Fütyült a levegő a szárnya alatt. Ezt hogy csinálja, tűnődött Drus – gyermekkora óta már vagy százezredszer. Egyik dolog volt, amit sose értett, csak nem vallotta be.

Na, megjelent a Sidra. Óvatosan mozgott, mint a macska. Gyere csak, gondolta Drus. Lopakodott. Ahogy kidugta a fejét a fa mögül, olyan hosszú lett az árnyéka, hogy végigért a telken: amint lépcsőzetesen elmozdult a deszkákon, mintha mindent megnézett volna. Megint mozdult valami a sövényben, de most a másik oldalon. Talán még egy csóka, gondolta Drus. Fülelt a Sidra is, aztán hogy csend lett, előrejött. Körbejárt. Apróra megnézett mindent. Nem bízott semmit a véletlenre. Ha már lop az ember, azt vigye, amit érdemes, megtanulta a sitten. Ugyanannyi jár érte. Bármennyire megnézett is mindent, Drust mégse látta: olyan furcsa helyre ült le ösztönösen, mintha ügyelnie kellett volna rá, hogy meg ne lássák. A nagyokos, gondolta. Röhögni lett volna kedve. Talán el is röhögi magát, ha nem lett volna kőből. Sidra megfogott két deszkát, odahúzta őket a sövényhez, hogy kiérjen a végük. Megemelte, rátett még egyet. Kis ravasz, gondolta Drus megvetően. Sidra kiment, várt egy kicsit, nem jön-e valaki. Hogy nem jött, kihúzta a köteget, és eltűnt vele. Nem az úton, a kertek alatt. Mindenhol megvoltak a járatai, mint a kutyáknak. Némelyiket közösen is használták. Nem haza vitte, hanem fel a Tótékhoz, ahová kulcsa volt. Tóték ilyenkor nem fordulnak elő, és onnan bármikor elviheti. Negyedóra múlva visszajött, elvitt megint hármat. Drus meg se mozdult. Számolta szépen, hány deszkát visz. El volt szánva. Két fuvar az nyolc. Hét. Nyolc. Számolt, mint egy kőkomputer. Van, aki viszi, van, aki számol. Ráfizetsz, gondolta. Valaki eldob egy gyufát ebben a hőségben, és kész a baj. De mekkora! Kit fognak keresni? Aki elvitte a nyolc deszkát, mert ő járt itt! Elmondta magában vagy ötször, mire rádöbbent, hogy mekkora ötlet ez. Ott volt a gyufa a zsebében. Óriási nagy ötlet volt, szinte sose jutott eszébe még ekkora. Ha égni kezd ez a farakás, az Isten el nem oltja. Lassan felállt. Úgy szorította a gyufát, hogy megroppant a doboza. A térde is. A könyöke, válla. Félt, hogy meghallják. Ezután már óvatosan ropogott. Kihátrált a deszkák közül a Bérc utca felé.

Sidra nem csinált több fuvart, mert megjelentek a Majsz telepiek. Először a Csupa: körülnézett, elzárta a vizet az aknában, és lecsavarta a kerti csapot. Puszta kézzel. Esze nem volt, de ereje igen. Közben megjött a Szadiik, a Ferike meg a többiek. Két asszony is, az egyik a Pallér felesége, Sári. Ennyi deszkából az egész telepet újra lehetett építeni. Vizsgálódtak, de nem vittek el semmit. Nappal ezek sose loptak, hagyomány volt a Majszon. De vissza-visszajöttek, és ilyen forgalomban nem lophatott a Sidra sem. Nem csinálhatta tanúk előtt. Fent dühöngött a Tótéknál. Hogy lekösse magát valamivel, a sövényt nyírta, de közben majd’ kiguvadt a szeme, úgy figyelte, mi történik lent. Nem mondhatta nekik, hogy szól a rendőröknek, mert kiröhögték volna: tudták, hogy ő is lopott. Saját magát nem jelentheti fel az ember. Hazament hát, elvonult előttük, hogy lássák: van tanú. Nem érdekelte őket. Kevés törvénye volt az ő világuknak, de azt jól ismerték. Tudták, hogy ebben a helyzetben nem kell a Sidrától tartani. Tudta Sidra is: ezért volt olyan dühös.

Alkonyatkor megindult az egész telep. Ketten nem jöttek csak: Drus, aki fenn ült a kis tölgynél étlen-szomjan. Főleg szomjan. És Pallér, akinek nem kellett a deszka. Ez az átka, ha túl jó valakinek a bódéja. Rohadtak, mondta, és leült tévézni. Rohadt tolvaj banda. A felesége menni akart, mire adott neki egy pofont, és beparancsolta a házba. Mit képzelnek? Mindnek elment az esze? Eladni nem lehet, tárolni kész lebukás. Egy megoldás van: ahogy hozták, fel is szögelték mindjárt. Szögelték volna, csakhogy nem volt szög! Ilyesmi csak Pallérnak volt a Majszon, ő viszont becsapta az ajtót az orruk előtt. Mi több, felakasztotta a kabátját az ablakkilincsre. Másik ablakra a pulóverét. Majd megfagyott egy szál ingben. Nem tévéztek többet, fogadkozott. Úgy döntött, hogy el is költözik innen. Ilyen rohadt tolvaj bandát akárhol talál. Meg is mondta a Sárinak. Sári csak nézett. Mert amikor az üvegládát lopták, az egyedi eset volt, egy jó ötlet, irigyelte mindenki. De nem az egész telep, hát milyen dolog ez? Rablóbanda! Olyan ideges volt, hogy a műsort se látta. Tisztára becsavarodtak, nekiláttak éjjel szögelni. Az egész telep. Mindjárt itt a rendőrség. Szög nem volt, erre azt csinálták, hogy kihúzkodták a régit, a gyerekek kiegyenesítették és beverték újra. Hajnalra nem lehetett ráismerni a Majszra. Pallér a szemét se hunyta le, egész éjjel káromkodott. Neki hatkor dolgozni kellett. Vécére sem engedte ki az asszonyt. Az meg, hogy levezesse a rémületét, nekiállt krumplit főzni. Pallér mindig szerette a krumplit, de most a gyomra kifordult a szagától. Ilyen kis helyen csak úgy lehetett főzni, ha nyitva volt valami, ezt minden normális asszony tudta. Meg is mondta. Sári, hogy a kedvében járjon, éjfél után abbahagyta, addigra volt félig készen. Csak nem hagyod úgy? – üvöltött rá Pallér. – Tisztára hülye vagy te is? Mit csinálsz vele nyersen? Úgyhogy Sári tovább főzte. Jó kemény, fagyott krumpli volt, az istennek sem akart megfőni. Pallér a kínok kínját állta ki aznap éjjel. Alig várta az öt órát, hogy elmehessen árkot ásni a telefonosokhoz. Addigra ezek elcsendesedtek, elment ki-ki aludni. Pallér szédülten botorkált keresztül a telepen. Az éjszakai őrültekháza után furcsa volt ez a nagy csend. Utoljára Drus diófáján esett keresztül, mert annak is pont a gyalogúthoz kellett húzni ezt az ágat. Drus nem volt otthon. Fenn ült a kis tölgyfa alatt. El volt szánva. Félig kőből, félig jégből volt már, de ha egyszer elhatározott valamit, azt elhatározta. Rá se gyújtott, pedig volt egy fél csomag Sopianéja. A gyufásdoboz teljesen összetört a markában. Nem baj, a foszforos rész megmaradt. Egyszer-egyszer elbóbiskolt, persze csak olyan kővé vált álom volt ez, miközben a hajlékony tölgyfához támasztotta a hátát. Azt álmodta, hogy léghajón ül, amelynek árbóca is volt, és ehhez az árbóchoz dőlt. Nem ő volt a kapitány, sajnos, állandóan arra várt, mikor szólnak, hogy mossa fel a fedélzetet. Úgy gondolta, a léghajó is rendes hajó, csak gáz hajtja. Húsz forint volt egy menet, mint a Vidám Parkban. De felriadt, és látta mindjárt, hol van. Tűzvörös volt a hajnal. Kelt a nap. Innen olyan látványt nyújtott, mint amikor belebámul valaki a kenyérsütő kemencébe. Ha nagyon erőlködött, még a kenyér szagát is érezte. Szörnyű éhes lett. Na, jól van, gondolta. Ellátott a Majszig éppen. Látta Pallért, amint keresztülbotorkál a telepen és a diófáján. Nem lát a szemétől, morogta. Buta paraszt. Hetek óta ott van már, és még mindig nem tanulta meg. Látta a mozgásából, milyen fáradt. Kinyúltak, gondolta. Ő nem volt fáradt egyedül: olyan egykedvűen kőkemény csak, de nagyon éhes. Felállt végre: akkor azért dobbant párat a szíve, mert tudta, hogy amire készül, azért öt évet is kaphat egy kis szerencsével. Ha már elszánta magát, ez sem érdekelte, de a legszívesebben mégis elfutott volna. Gondolta, csinál egy kört előbb a kiserdőben, megnézi, hogy áll a gomba. Csinált egy kört, de a gombáról elfelejtkezett. Megint csinált egy kört. Óriási harmat volt, csuromvíz lett bokáig, sőt, feljebb is. Megtapogatta a nadrágját. Piszkos állatok, gondolta. Megálljatok! Mindent szabad nektek. Vad fájdalmat érzett: most úgy megrohanta. A lábában. Rázogatta, sziszegett. Eszébe jutott minden régi szép dolog. Hát belelépett egy krisztustövisbe. Úgy keresztülment a cipőtalpán, mintha szalonna lett volna. A lábfején is. Nézegette, mi a rosseb ez, mert fent jött ki a hegye. Ahogy megértette, mi történt, még jobban fájt. Nyögve kipiszkálta valahogy, aztán megindult bicegve lefelé. Egyfolytában káromkodott, a pap ezért biztos megítélt volna neki húszévi kárhozatot. Elmondott mindenkit mindennek. A Sas utca közepére ért, amikor megcsapta az orrát a füst. Sűrű füst. Meglátta a vörös fényt is: legalább három méter magas lángok voltak. Lángokban állt az egész telek, közepén a falak, mint egy kormos vár.

Üvöltözést hallott, aztán meglátta Sidrát, amint felfelé oson a kertek alatt. Két perc múlva odaért a tűzoltókocsi, addigra leért Drus is. Nem volt pedig okos dolog ott lenni a közelben. Jó, véletlenül is járhatott erre, de mégsem. Az volt az okos, aki véletlenül se járt erre. Még nem látott ekkora tüzet. Egy páran összeverődtek a környékről, ott volt a Pék, a Fejes, egy asszony kötényben, kezében sárga műanyag vödörrel. Vadállatok, morogta Drus. Felkapott egy mosófazekat, amit a kutyáknak tett ki valaki. A tűzoltók már locsoltak. Jól jött nekik, hogy nincs ott a csap, rácsatlakoztak a cső végére. Deszno!* – üvöltött a parancsnokuk. Szerb volt, és izgalmában szerbül mondta. Érdekes, Drus megértette. Nem is hitte volna, milyen jól ért szerbül. Ennyi idő után. Beállt a sorba, rohant, merte, rohant, kiöntötte a legközelebbi parázsra. Őrült meleg volt a fa közelében. Deszno, morogta. Zsirimo! Ja szam.*

Vagy Sidra tette, vagy ezek a telepen, hogy ne látsszon, mennyit vittek el. Sose tudta meg.

 

 

Elmentek a halak

 

Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek, és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Idejár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.

Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik…? Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.

Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.

Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na, ez már a Balog dolga. Mindig ő jön meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.

Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e. Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem minden nap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.

A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret. Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak…? Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.

Telefon.

Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.

– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.

– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!

Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.

A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez sajnos bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Félórát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba, és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák, és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük, Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egy pár kést, aztán még egy párat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejött volna valaki, azt hitte volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.

– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.

Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.

Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.

Második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.

– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?

– Nem – mondta ő.

– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.

Harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.

– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.

– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd’ leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.

– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.

– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?

– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.

– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd’ leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.

Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.

Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.

Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.

Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát. A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember? Merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nem csak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott, és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd’ a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.

Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.

– Álljon meg – morogta.

– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, másikon egy akáckaróra, amit itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó. Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten minden nap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.

Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.

Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.

– Jó napot! – mondta Balog.

– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.

– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.

– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!

– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült, és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.

– Ide figyeljen – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?

Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.

Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.

– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.

– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?

Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi köze se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját, és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.

– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!

– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?

– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.

A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.

– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy: kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.

– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Azt hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.

– A Samara – mondta Subanek.

– Forgalmi, jogosítvány?

– A kocsiban.

– Remek, akkor hozza ide!

Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy: mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.

– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!

Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.

– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.

– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?

Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!

– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugóskést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.

– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.

Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál, és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egy pár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.

– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.

– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nem csak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.

– Öltözzön fel – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre, és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.

– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.

– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?

– Presko – mondta Subanek.

– Melyik a kocsija?

– Nincs itt.

– Hanem hol van?

– Törökbálinton.

– Papírok?

– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.

– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.

– Ez kié?

A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.

– Maga pap? – kérdezte Balog.

– Kőműves – felelte Subanek.

– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!

– A gyerekének vette.

Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.

– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amire tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek, és szemügyre vették a Samarát.

– Zöld kártya? – kérdezte Balog.

– Mi? – kérdezte Subanek.

– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?

– Három éve.

– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.

Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.

Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.

– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.

– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót:

A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.

– Elakadásjelző? – kérdezte.

– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmács korában.

– Elsősegélydoboz?

– Az is.

– Izzókészlet?

– Mi?

– Hány éve van maga itt?

– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.

Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult, és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.

– Na, kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?

– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.

 

Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.

– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nemköszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.

Félóra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.

– Na, írja – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?

Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.

– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.

Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.

– Na, írja – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.

Müller leírta.

– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.

– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller. – És kiizzadt.

– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.

– Eljegesedés az két S? – kérdezte.

– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy G.

Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott, és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?

Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.

– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött, és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkozni, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.

– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?

Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.

Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami. Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.

Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre, és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.

Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.

– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.

Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, ami a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?

Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.

 

---

 

* Jobbra!

* Megvagyunk. Én vagyok.