Bocsánatos bűnök

1972

 

Hétéves lehettem, amikor iskolából hazafelé jövet elvette egy srác a karikámat, amit én találtam. Akkor értettem meg, mi a halálos bűn. Jóval később, ugyancsak iskolából hazatérve megértettem, mi a bocsánatos bűn, amint egy srác elvette kisebb társától azt a napszemüvegszárat, amit az talált. Élettapasztalataimat összegezve megállapítottam: 1. A nagyobbak ritkán találnak valamit. 2. Az a törött napszemüvegszár nem sokat ér, tehát nem követett el nagy bűnt a srác.

Eltelt néhány év, és harmadszor már nem az iskolából jövet, hanem az írógép mellett kuporogva rádöbbentem, hogy két következtetésem közül a fiatalabb kori az okosabb, mert a karikámmal tudtam karikázni, az értékek viszonylagosságával viszont nem tudtam semmit sem csinálni. Mennyit fog érni húsz év múlva egy karika az életemben? – Így kezdtem írni a bocsánatos bűnökről, melyekért a túlvilágon is csak rövidebb ideig tartó csökkent hőfokú melegítés jár – itt a földön ugyanúgy: hatvan-nyolcvan év, 36,5°C-on.

 

 

Dűlt kereszt

 

Elsőnek Kazi készült el, mint mindig: egyszerűen hátravágta a csomagját, rúgott egyet rajta, kész, mert ő egypárevezőssel volt, nem kellett vacakolnia a súlyozással. Másodiknak Gyula, aki tisztában volt Kazi ügyességével: titokban kapkodott, de sose érte utol, ezért hangosan szidta Zsuzsát, pedig ő volt a legügyesebb lány a társaságban. Tulajdonképpen Gyula helyett is dolgozott, de még arra is ráért, hogy kicsomagoljon egy lengyel karamellát, amit az ülés alatt talált, és még egyszer megmutassa nekem a fenekét. Ezúttal nem vette észre Judy, mert a hajó orrában kotorászott a körömreszelője után, pedig megmondtam neki már délben, hogy a szigeten hagyta, nyugodjon bele. Ahogy a vállával döfködte a hablécet, a hajó csikorogva előrecsúszkált a homokon, mintha feltétlenül rá akart volna hasalni még arra a kis léggyökérre is, amely az orrtőke előtt libegett. Judy nem látta, mégis úgy tűnt, tud a dologról. Szép, barna szemében olyan tökéletes üresség és nyugalom látszott, hogy kedvem lett volna belefeküdni, mint valami ágyba.

Így aztán utolsók lettünk, mint mindig: becéloztuk a veszettül lapátoló Kazit, surrogva utánahúztunk. Vigyáztam a tempóra, csak gondolatban ernyedtem el, amint mellé nyomultunk. Nem véletlen, hogy akkor jutott eszembe az egész.

– Várjatok – mondtam. – Otthagytam a gépet.

– Milyen gépet? – kérdezte Gyula. Elengedte az evezőt: ahogy a víz rángatta a tollát, az ő keze is remegett a markolaton.

– Repülőgépet, te hülye.

Judyra sandítottam, bár tudtam, hogy nem haragszik: mindent meg tudott bocsájtani, csak azt nem, ha Zsuzsa fenekét bámultam.

Gyuláék szitkozódva a part felé kanyarodtak. Nagyon magányosak voltunk mi hárman a vízben. Judy mocorgott, Kazi mozdulatlan arccal evezett. Szárnyas haja a fülére lapult, napszemüvegét a homlokára tolta. Nem szólt.

– Ha jól emlékszem rá, te sütötted el az utolsó három kockát – mondtam neki védekezésképpen.

– De te akasztottad fel, apám – morogta.

– Hagyjátok! – kiáltotta Judy, miközben előregurult a görgőn. – Teljesen mindegy, nem?

Finom szálú haja nevetséges, apró csomókba ragadt: egy se érte el a nyakát. Szép hátán simán mozogtak az izmok. Egész nap hátul ült, és ezzel teljesen nekem ajándékozta magát: úgy tűnt, lassan leeszem őt szememmel a tájképről.

Valahogy megváltozott a hely hangulata, talán azért, mert mind a hárman hallgattunk. Ez elszomorított. Kazi nyílegyenesen a fűzhöz ment; hajója lassan beállt a sodrás irányába. Már a fánál állt, amikor észrevettem az öreget. Judy is őt bámulta meghajolva, miközben a hajók orrát markolta. A szétrugdosott tűz mellett állt, kezében lepattogott zománcú tejeskannával, agyonfoltozott, lötyögő fenekű munkásnadrágban és fakó, kockás ingben. Tojásfejét két ínkábel mozgatta.

Kazi megtorpant, de aztán továbbment görnyedten. Láttam a hátán, hogy gondol valamit. Körüljárta a füzet, visszajött. Nem volt nála semmi.

Az öreg közömbösen bámulta a földet.

– Nincs ott? – kérdeztem halkan. Kazi lassan zsebre vágta a kezét, szétterpesztette a lábát. Intett, hogy nincs, és egyúttal az öreg felé biccentett, aki még mindig nem vett rólunk tudomást. Kerek, barna szemében mintha halálosan unatkozva könyökölt volna valaki.

Én is megvizsgáltam a fát: semmi se volt a száraz, görbe ágon. Zsebre vágtam a kezemet, mint Kazi, de azonnal kihúztam, mert nem akartam utánozni. Arra gondoltam, hogy olyan vagyok, akár egy filmfelvevőgép, amely válogatás nélkül rögzít minden ostobaságot, aztán megkérdezés nélkül, de éppen a legrosszabb időben visszajátssza az egészet.

Kazi kettőt lépett az öreg felé.

– Jó napot – mondta nem valami barátságosan.

– Jó napot – morogta az öreg. Megvetően végignézte Kazit, mint akinek húsz ilyen fia is lehetne, ha akarná. Egyikük se köszönt volna, ha nem akarnak a másiktól valamit.

Judy csuklott egyet a kielboot orrán: szája elé kapta a jobb kezét, baljával tovább fogta Kazi hajóját.

Fogalmam se volt róla, mit tudnak mondani a „jó napot” után. Azt hiszem, Kazinak se, de ő legalább megpróbálta.

– Itt lakik, papa? – kérdezte. Hangja mélyebben csengett a szokottnál, mintha bohóckodott volna.

– Itt – morogta az öreg. Dohány rágta basszusa nagyszerűen illett Kaziéhoz. Azt vártam, hogy szökni próbál, futásnak ered, vagy legalábbis elindul, hogy meglépjen előlünk. Mozdulatlansága meghökkentett. Egyedül Kazi csinált valamit: az öreg ruháját méregette, hová dughatta hirtelen a gépet. Én is megnéztem, bár szerintem nem volt nála.

Feltétlenül észrevettük volna az előtétlencse miatt, ha nem szerelte le. Kazi visszafordult, és elnézett felettünk a víz felé. Irigyeltem a nyugalmát. Judy lebiggyesztett szájjal nézett rám, neki már megvolt a véleménye a férfiasságomról. Alázatosan vettem a mikrohullámú adását.

– Gondolod, hogy nála van? – kérdeztem halkan Kazitól.

– Nincs – felelte. Úgy nézett maga elé, mintha az avar alól diktálta volna neki egy manó ezeket a magabiztos válaszokat.

– Elmegy! – mondta Judy hirtelen. Hátrakaptuk a fejünket: tényleg elindult az öreg a gyalogút felé. Kazi két hatalmas ugrással utolérte, elé penderült, és karba font kézzel megállt előtte.

– Hová siet, papa? – kérdezte fenyegetően.

– Mér? – fújta az öreg. – Mér, hová sietek? Nem sietek.

Hosszú arcán most látszott először valami érzelem: bosszúság volt, és ez is szemtelenségnek tűnt. Legalább félt volna, de úgy tett, mintha egyetlen ujjmozdulatával félresöpörhetett volna bennünket az útból. A tejeskanna füle nyikordult egyet a kezében. Kazi előrehajolt, kezét ökölbe szorította a zsebében, és mélyen lenyomta a combjára. Lassan terjedt benne a méreg, mint a rák.

– Jobb, ha megmondja, hová tette – mondta keményen.

Az isten szól majd így hozzánk az utolsó ítéleten, egy dühösebb pillanatában. Kék szemét az öreg arcára szegezte: nem volt számára menekülés.

– Gyorsan, papa, sietünk! – Hirtelen végigtapogatta az öreg ruháját, még a derekát is, nem rejtette-e az inge hajtásába. Az öreg egy lépést hátrált, viszont ott voltam én: megköszörültem a torkomat. Savanyú izzadságszag csapott meg, inge nyakán fénylett a zsír. Észrevétlenül hátrább léptem. Judyra pillantottam, észrevette-e. Judy felállt, mint aki érzi, hogy ez az a bizonyos pillanat.

Kazi elkáromkodta magát.

– Ide figyeljen, papa! Hármat számolok, és előadja, vagy megmondja, hová tette. Ha nem, akkor másképp beszélünk! Egy…

– Mennék – mondta az öreg nyugodtan.

Kazi akkorát vágott a nadrágjára, mintha vitorla csattant volna szélfordulónál. Az öreg visszaereszkedett a lépés lendületéből, harákolt, és köpött egyet oldalt. Mind a ketten odanéztünk, ahová köpött, és így vettük észre a viskó tetejét a domboldal mögött. Ötven méterre se volt. Kazi rám villantotta a szemét: úgy beszélgettünk, mint a kémek. Isteni volt, nem tudtam, hogy ehhez is értünk.

Könnyűszerrel hazavihette a gépet, amíg megfordultunk.

– Elkísérjük, papa – jelentette ki Kazi, azzal előrependerítette az öreget, és utána engem. Valóban ez volt a leghelyesebb: szépen elhozzuk, és mehetünk végre a többiek után. Elképzeltem, hogy kiáll egy száraz, görbe ág a viskó falából, és azon hintázik a gép, számlálója a harminchatoson, ahová Kazi csavarta. Született tehetséggel terelt bennünket: kétszer a sarkamra lépett, ez biztonságot adott. Meztelen combomat sütötte a nap. Egyszer azért visszanéztem Judyra: leguggolt, a habfröccsöket mosogatta a kielbootról.

Egy szót se szóltunk a viskóig. A lécekből összetákolt kerítés mögött csontvázsovány, barna kiskutya szaladgált körbe egy hosszú, nehéz lánc végén, amely sose feszült meg, mert nem tudta felemelni szegény. Jöttünkre felénk vonszolta: látszott, hogy örül a társaságnak. Amikor már nem tudott közelebb jönni, úgy maradt türelmesen, kinyújtott nyakkal.

Az öreg letette a tejeskannát egy rozsdás dobkályha mellé, és a kályha tetején álló kormos üst fölé hajolt.

– Vízér’ ment az asszony – morogta, azzal szép nyugodtan előszedett egy lapos csomag Kossuthot. Kettő volt benne, kiválasztotta a csúnyábbat.

– Nézze, papa – mondta Kazi sápadtan. Az életben nem láttam még olyan dühösnek. – Bennünket nem érdekel, hová ment a felesége! Bennünket az érdekel, hogy hová tette azt a rohadt gépet! Úgyis megkeressük, ha kell, szétszedjük a viskóját!

Valószínűleg még tovább lármázik, ha nem pillantjuk meg az asszonyt: két vödröt cipelt izzadva a fák felől. Fénytelen golyószemének valami baja lehetett, mert időnként oldalra rándult. Ajkán is szorított ilyenkor, mint a kislányok, mielőtt sírva fakadnak.

– Jó napot – bólintott Kazi zordan. Nem haragudott rá, de nem tudta olyan gyorsan változtatni a szerepét. Az asszony motyogott valamit, egyébként ő se látszott meglepettnek. Nem tud a gépről, gondoltam. Bevitte a vizet, szoknyájába törölte a kezét, és megállt az ajtóban. Kazi azonnal a lényegre tért.

– Egy kis baj van a férjével – mondta. Szinte láttam, hogy alakítja fejében a gondolatokat a lehető legegyszerűbbre, hogy megértsék ezek itt.

– Szent Isten! – lihegte az asszony kimerülten. Hihetetlenül alacsony, lapos homlokából még a haja is eltakart egy ujjnyit. Egyre törölgette a kezét. – Mit csinált? – kérdezte elfulladó hangon. Hármunk között ugráló pillantásával előre bocsánatot kért mindenért.

Kazi töredezett, dühös szavakkal elmondta, mi történt.

– Maga mikor ment el vízért? – kérdezte végül.

– Úristen, te átkozott! – nyögte az asszony. – Én már előbb. Sokkal előbb, mert csak nyolcig hozhatok az intézetből, nyolc után szól az őr. Úristen, te átkozott!

Az öreg pöfékelve bámulta a fákat, mintha nem is róla lett volna szó. Az asszony azonnal a tejeskannához futott, és lekapta a fedelét.

Összenéztünk. A kanna! Ki gondolt volna rá?

– Rabló! – visította az asszony. – Gazember! Az isten büntessen meg, már a bölcsőben ilyen voltál, beszélték, de nem hittem, pedig ilyen voltál. Miért nem hittem el?…

Kazi a kannáért nyúlt, de láttam az arcán, hogy nincs rendben valami. Szó nélkül tovább adta: a maradék szalonnánk meg zsíros kenyérdarabok voltak benne.

– Visszavihetik, az istenit! – morogta végre az öreg. – De akkor mér hagyták ott?

Azzal befordult a viskóba, durr, be az ajtót maga mögött. Hallottuk a lépteit, átszűrődött a zaj a vékony, görbe téglafalon. Az asszony hirtelen nagyon ideges lett, hebegett, az orrát szívta, kikapta kezemből a kannát, de úgy dobálta a kezében, mintha forró lett volna.

A férje után futott, aki valami papírral zörgött odabent.

Kazi bután nézett rám: többször behajlította a napszemüvege szárát.

– Nem tetted a zsákba? – kérdezte bizonytalanul. Mintha cintányérra vágtak volna a fülem mellett, abban a pillanatban eszembe jutott minden. A törölköző! Becsavartam a törölközőbe!

– Oda tettem – nyögtem.

Egy pillanatra az arcomra meredt.

– Hülye! – mondta röviden. Még valamit kellett volna mondanunk, vagy neki, vagy nekem, de visszajött az asszony, kezében a szalonna újságpapírba csomagolva. Könnyek folytak a szeméből.

– Bocsássák meg! – könyörgött. – Megvert vele az én jó istenem, pedig beteg vagyok, ez nem kövérség, hanem víz, elhajtót kapok rá…

Belesírt a saját szavába. Kezembe nyomta a csomagot: vigyem!… Egyszerre mosolygósak és megértők lettünk.

– Ugyan – hebegtem –, nem ezért jöttünk, hanem a… mert itt táboroztunk, tetszik tudni, de tessék csak eltenni, ha…

– A doktornő küldte magukat? – kérdezte reménykedve.

– Persze – mondtam bizonytalanul. Jóvá akartam tenni valamit a történtekből. Kazi gonoszul nézett, ő volt a józanabb, gyorsabban felmérte a hazugság következményeit.

– Az életem, a drága, mindjárt tudtam, csak nem gondoltam. Honnan ismerik?

Kazi megpróbálta menteni, ami menthető volt.

– Futólag ismerjük – hazudta –, egyszer-kétszer találkoztunk vele.

– Tüdőszűrésen – tettem hozzá. Kazira néztem, elégedett-e? Nem nagyon volt az.

Az asszony semmit se vett észre. Amikor a karomhoz ért, éreztem, hogy izzad a tenyere.

– Jöjjenek be!

Már az ajtó előtt éreztem azt a szagot, az isten tudja, minek van ilyen szaga, azt hiszem, kizárólag csak az ilyen kunyhóknak: ágynemű-, föld-, mosogatólé- és tyúkszag. Kazi már bent volt, lehajtotta fejét a plafon alatt. Mintha a szag elől menekült volna, sebesen bement a szobába, amihez ez a kátránypapír tetős konyhaféle hozzá volt ragasztva. Hol engem, hol a titokzatosan libegő rongyfüggönyt nézegette, amely kettéosztotta a szobát. Az öreg nyilván odabent volt, mert nem láttuk sehol. Hozzánk-hozzánk ért az asszony, amint idegesen forgolódott közöttünk a szűk helyen. Menet közben felkapott egy sárga mintás cseréptányért, amelyen négy pogácsa szomorkodott.

Kazi alatt hatalmasat reccsent a szalmafonatú szék; az asztal után kapott a könyökével. Több szék nem volt a szobában, az asszony zavarba jött, nem akarta mondani, hogy az ágyra üljek, kifordult egy hokedliért. Kazi intett a kezével, hogy tűnjünk el. Nagyon egyetértettem vele, én is intettem, de amíg vártam, hogy megmozdul, visszajött a kis öreg. Forgolódott a hokedlival, nem fért be. Rettentően szégyellte magát. Hogy segítsek rajta, hirtelen leültem egy ládára az asztal mellett: könnyelmű cselekedet volt. Néhány perc múlva észrevettem, hogy van benne valaki. Mereven ültem és figyeltem.

– Csak ez van itthon – tolta elénk szégyenkezve a pogácsát. – Mit mondott az aranyos? Hogy az engem mennyire szeret…

Elpityeredett: szeméből nem folyt, hanem ömlött a könny, és piszkos kezével mindig mellényúlt, ahogy törölgette.

Kazi lehunyta a szemét, ezzel jelezte, hogy nem óhajt szólni. Egyem meg, amit főztem, neki elég a pogácsa. Mind a ketten vettünk egyet. Legalább tíznapos volt, csak úgy szikrázott a fogunk alatt, de valósággal tömtük magunkba, hogy ne kelljen mesélni, hümmögtünk hozzá, és mutogattunk. Egyetlen doktornőt ismertem a Koltóiból: jó lába volt, és disznó vicceket mesélt. Róla nem mesélhettem, így aztán ő tartott szóval bennünket.

Elmondta, hogy a szíve is beteg, kórházban volt vele, meg epilepsziával öt évig, két évig Pomázon, ott ismerte meg a doktornőt, aztán visszajött ide, és négy évig egyedül élt, mert közben meghalt az élettársa. Mert ez, bökött a függöny mögé, a második férje, hatszázötven a nyugdíja kettőjükre. Neki nincs, pedig ők alapították a téeszt. Kosarat fontak, ő vágta a vesszőt, és kilométerekről húzta a hátán, pedig már akkor is rossz volt a lába, csak nem ennyire, azonkívül gyomlált és kapált, szóval mindent csinált, amíg össze nem esett a földön, onnan vitték a kórházba, de nem írták betegállományba. Ezért nem adták meg az időt, megszakadt, így mondják, és az új elnök olyan papírt adott, amelyen nem volt pecsét. Kinevették a tanácson. Igen, mert amikor visszajött a gróf, akié a föld volt, azt mondták az emberek, nem kap semmit. Egyedül ő mondta, hogy legalább egy karéj soványát adjanak neki is. Vesztére.

– Úgy kell – morogta az öreg a függöny mögött. – Minek szóltál bele?

A betegsége pedig azért van, mert dűlt kereszt van a tenyerében, világosan megmondta a Visontáné két nappal azelőtt, hogy összeesett a földön.

Úristen, gondoltam, mi lehet a ládában? Valami puha, azt hiszem, elég puha lehetett. Segélykérőn néztem Kazira, aki feltette közben a napszemüvegét. Tükröző, ovális karikái műszerlapoknak tűntek: olaj rendben, részvét semmi.

Jött egy papír a tanácstól a nyugdíjról, de nem értik, sem ő, sem a férje, mert mindkettőjüknek rossz a szeme. Mutatta, ez állt a postai levelezőlapon: „Kérjük, mellékelje az ügyirat számát, amelyre panaszát benyújtotta. SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóság.” Mind a ketten elolvastuk illendőségből. Egyszerre éleset rikoltott az a valaki a ládában, felugrottam, hehehe, nem, nem… Az asszony megsimogatott.

– Csak az öreg kotlós. Le kell vágnom szegényt, mert késik a férjem nyugdíja, már huszonhatodikán meg kellett volna jönnie. Egy napra beteszem őket, hogy sötétben legyenek, aztán amikor kibújnak, nagyon örülnek, így nem fáj annyira. Hátul van egy lyuk, ott megy be a levegő, bár dohos, mert esőkor és hóolvadáskor beázik a tető, sok helyen kimosta a sarat, amit még az élettársammal tapasztottam. Ő akarta, hogy ide építsünk, mert egy kút van itt, aztán a kastély bontásakor idehordták a téglát. Ez a fal már állt. Ez. De a kút süllyed, nézze!

Inkább megnéztem, semhogy vissza kelljen ülnöm. Tényleg süllyedt, az ágy alatt volt egyébként, amely téglákon állt. Szerintem rémes lehet olyan ágyban aludni, amely alatt süllyed egy kút. Az öreg mégis elég nyugodtan feküdt rajta, mozdulatlanul nézte a mennyezet deszkáit.

Mire visszamentünk, Kazi is felállt, betörte nyakát a mennyezet alá, és félszegen vigyorgott.

– Füttyögetnek – mondta.

Gyuláék voltak.

– Majd telefonálunk a SZOT-ba – ígértem.

– Istenem, és akkor kiküldik?… Ha jövő ősztől kezdve küldenék… az is nagyon jó lenne, nem sürgős, de ha a jövő ősztől kezdve…

– Telefonálunk – ígérte Kazi határozottan.

Elkísértek mind a ketten. Az öreg átnézett a vállunk felett, megvolt a véleménye rólunk is, meg az egész ügyről.

Az asszony kezében szorongatta a szalonnát.

– Bocsássák meg – kérte. – Az élettársam más volt, magas, fekete hajú. Ne mondják el senkinek, megígérik?

– Meg – felelte Kazi.

Szótlanul mentünk, kemény gazok ropogtak a talpunk alatt.

– Hogy is hívják? – kérdeztem, amikor az ösvényre kanyarodtunk.

– Ott volt a papíron! – mondta Kazi gyorsan. Aggódva pillantott rám.

Elfelejtettük megnézni. Vissza kellett volna menni, de Gyuláék egyre füttyögettek.

 

 

 

Dy kapitány

 

Ülök a hajóládán, és egymás után szívom ezeket a rohadt cigarettákat. Sohasem álmodtam volna, hogy ilyen kéglink lesz, mégis nyomorultul érzem magam, nyilván azért, mert egyedül vagyok. Az előbb meg azért imádkoztam, bár egyedül lennék. Alig tíz perce ment el Tiki. Egy szót nem szóltam hozzá egész este, pedig nem haragudtam rá. Egyébként jól tűri a csendet: ilyenkor egy faliszőnyeget szövöget. Szépen egymás mellé teszi a lábát. Szeretem a talpát: az egész lányban ezt szeretem a legjobban. Csakhogy már két napja kész az a rohadt szőnyeg. Jó lett, nem azért mondom. Tegnap egész este azt néztük, itt lóg egyébként az orrom előtt. Tiki azt mondta, soha az életben nem fog olvasni nálam. Legalább festene valamit, de ő is rossz passzban van, azt hiszem. Sokkal normálisabb nálam, nem nyavalyog. Meghatóan eszi magát. Ez az, amit szeretek még benne a talpán kívül. Meg azt, hogy sohasem beszél Dy-ról. Ebben istenien megértjük egymást. Hogy mennyit gondol rá, azt nem tudom. Én sokat. Most is azt csinálom, bár tudom, hogy nem jutok előbbre. Nem értek hozzá, ennyi az egész. Soha nem értettem.

Négy éve kezdődött, amikor felköltöztünk Katihoz a Mártírok útjára. Dy egy nappal előbb, mint én. Akkor már ötödik napja ették egymást Katival. Fontosak ezek a dátumok. Ha tizennégy napja ették volna egymást, sohasem költözünk oda. Azt hiszem, Kati egész egyszerűen hülye. Az utóbbi öt évben csupa hülye nővel akadtunk össze. Főként Dy bűne: ő válogatta ki őket a nagy átlagból.

A lakás különben nem Katié volt, hanem az anyjáé, de akkor még nem költözött oda. Egy szoba-hall. Én laktam a hallban kilenc napig. Utána Dy. Aztán megint én, és ezt vagy ötször megismételtük. Ehhez az egészhez tudni kell, hogy Dy és én jóformán mindenben ellentétek vagyunk. Dy-nak még a járása sem normális, valószínűleg egyedül én nevezem járásnak. Vánszorog. Vonszolja magát, mintha legalább nyolc helyen el lenne törve a csontja. Rossz nézni. Haja göndör, és a szakálla egész különlegesen ronda vörös. Nem téglavörös, még nyersebb színű. Az enyém seszínű volt akkor, most nincs: levágtam. Járásom normális, semmi nevezetességem nincs. Egy ideig azt hittem, hogy Dy miatt nincs, most már látom, hogy nélküle sincs.

Ez volt az alapállásunk, ahogy Dy szokta mondani. Katié sokkal bonyolultabb. Nem szólítottuk Katinak, egyszerűen azt mondtuk neki: Lány, pedig nem is lány, hanem elvált asszony. Akkor vált el. Jobban tette volna, ha mindjárt férjhez is megy újra. Egyébként mind a kettőnknél idősebb volt, Dy-nál négy, nálam három évvel, és mindjárt látszott rajta, hogy nem komplett. Dy az utcán szedte fel, mint egy kurvát, méghozzá a Szondy utcában. Ott voltam, láttam. Érdemes róla beszélni. Szakadt az eső. Dy-nak akkoriban az volt a mániája, hogy kell nekünk egy gázlámpa, mert ha azt meggyújtjuk éjszaka egy lepedő közepén, valahol a zöldben, odajönnek a bogarak. Fantasztikus, mennyi bogár oda fog jönni, és nem lesz más dolgunk, mint elkapni őket, be a formalinba. Egész ritka példányokat össze lehet szedni így, és van, amelyikért kétszáz forintot fizetnek. Nem értek a bogarakhoz, de az a szomorú, hogy ő sem. Éppen lámpaügyben jártunk. Ragaszkodott hozzá, hogy darabokban vegyük, majd mi összerakjuk. Kiszámoltam, hogy nyolcvanhét forinttal többe került, mintha egészben vettük volna, azonkívül nem is működött, a bogarak legnagyobb örömére. Nem érdekes. Jövünk visszafelé valami csavarral meg alátétekkel, és megállunk a Szondy utca elejénél, mert volt egy lyuk a ház ereszén: vastag sugárban locsolta a járókelőket. Egy bőrkabátos férfi ment előttünk, mögötte Kati. Hozzá kell tennem, hogy sem kendő, sem sapka nem volt a fején, nyilván azért, mert esernyőt tartott a hóna alatt becsukva. Élesen maga elé nézett, azt hiszem, a vízcseppeket figyelte az orrán.

A bőrkabátos elmegy szépen a vízsugár mellett, a falhoz lapulva. Mi naivan várjuk, hogy Kati is elmenjen. Nyílegyenesen bemegy a vízsugár alá. Nem akarom megmondani, hogy nézett ki utána. Azonnal megnyerte vele Dy-t magának. Odamegy hozzá, se szó, se beszéd, a vállára üt, és nyújtja neki a zsebkendőjét, amivel mellesleg a cipőnket töröltük le nem sokkal előbb. Kati, persze, nem fogadja el, látja, milyen. Én káromkodok egyet, megvárom, amíg eloldalognak, és hazamegyek a csavarokkal meg az alátétekkel. Másnap reggel kilenc óra körül beállít hozzám Dy, úgy nézett ki, mint egy disznó. Vasárnap volt. Nem kérdeztem semmit, ő se szólt. Ott aludt el a széken, cigarettával a szájában. Odahúztam a széket az ágyamhoz, és lelöktem róla. Utána nem mertük elvinni az ágyneműt a Patyolatba.

Na és odaköltöztünk Katihoz a Mártírok útjára. Amikor a második hét végére értünk, Kati felpofozta Dy-t, és kiüzent vele a hallba, hogy menjek be, beszélni akar velem. Éppen Zsuzsával társalogtam, azaz Zsuzsa társalgott velem. Szabad volt neki feljönni hozzám. Kati halál rendes ilyen tekintetben. Zsuzsával egyébként tényleg csak baráti kapcsolatom volt, éppen a vizsgáiról mesélt, én pedig két kézzel vájkáltam egy tál vajas krémben. Zsuzsa diktálta, mit csináljak vele.

Mindjárt láttam, hogy baj van. Márpedig ezt a kéglit őrültség lett volna elveszíteni holmi érzelmi ügyek miatt. Bemegyek Katihoz, lógatom magam mellett a krémes kezemet. Fekszik a hülye kanapéján, amelynek csak három lába volt, de nem engedte megcsinálni. Még könyveket se tehettünk alá. Kitörte az embert a frász, amikor leült rá, mert mindig a legváratlanabb időben billent egyet. Kati azzal érvelt, hogy legalább felébred, amikor rosszul alszik. Tényleg nem mozgott éjszaka, úgy feküdt, mint egy halott. Mindig hanyatt. Azzal nem törődött, hogy más is alszik mellette esetleg, aki éppen nem álmodik rosszat.

Békés, sima volt az arca. Lebőgte a festéket a szeméről. Mondja, hogy üljek le. Leülök a fotelra. Nem oda, mellé, a kanapéjára. Még annyi időre sem engedett ki, hogy elbúcsúzzak Zsuzsától. Majd elbúcsúzik Dy, mondta. Mi lesz ebből, gondoltam, amíg lenyaltam a krémet a kezemről. Kati is kért belőle, nagyon ízlett neki, de amikor felajánlottam, hogy hozok be, hidegen nemet intett. Tudtam, hogy Dy nem engedi haza Zsuzsát. Zsuzsa pedig megmondta az anyjának, hová jött. Minden titkát megosztja vele, az istenit a finom lelkének. Még másét is. Zsuzsa anyja ismert engem, és ha velem találja éjjel, nem lett volna semmi baj. Én is aludtam már náluk, egy kicsit hozzám akarták adni feleségül. Dy-t viszont nem ismerte. Félórát üvöltött vele éjfélkor. Zsuzsát helyben megpofozta.

Mi belülről hallgattuk, mi folyik odakint. Nem eresztett ki Kati, pedig kimentem volna, annak ellenére, hogy végleg tönkretettem volna a karrieremet Zsuzsáéknál. Vécére se mehettem. Pontosan két hét múlva engem is kipofozott, na, mondom, mehetünk. Egyébként teljesen indokolatlanul, teázás közben. Mondjuk egy kicsit morc voltam. Rálöttyent a tea a nadrágomra. Megyek kifelé, utánam szól, hogy küldjem be Dy-t. Csakhogy Dy nem volt otthon. Kimentem, lefeküdtem Dy ágyába. Ötpercenként kijött ellenőrizni, hogy mi van. Mindent lenyeltem, hogy maradhassunk. Reggelig azért imádkoztam, hogy egyedül jöjjön haza Dy. Nem jött, csak munka után, este.

Később beletanultunk a szerepünkbe. Soha az életben ne szenvedjek jobban. Kati úgy tartott bennünket, mint a férjeit. Valami svéd újságban olvasott erről, innen vette az ötletét. Végeredményben nem kerültünk sokba. Egy igazi férj többe került volna, az biztos. Egyszer Dy is megpofozta, én soha. Mindig úgy éreztem, beteg: az is volt, később kiderült, de akkor már nem laktunk ott, mert odaköltözött az anyja. Mi Dy-jal elhatároztuk, hogy továbbra is együtt maradunk.

Így kerültünk a Csiga utcába, ahol négy évet lehúztunk egy nyavalyás kis szuterén szobában. Az első hónaptól kezdve ki akart rúgni bennünket az öregasszony. Ez különösen téli időszakban volt kellemetlen: tavasztól őszig el tudtuk, azaz el tudtam simítani a dolgokat azzal, hogy megkapáltam a kertjét. Felástam, elboronáltam, minden nyavalyát megcsináltam neki. Még élveztem is. Dy meg engem élvezett. Könnyesre szokta röhögni magát az ablakban, amíg serénykedtem. Végül is meguntuk a dolgot, és így másztunk bele a nagy kalandba.

Beállít egyik este Dy, nagyon titokzatos arccal. Gondterhes pillantást vet a függöny mögé, ahol kapkodóst sütöttem. Ezt különben más házaknál rósejbninek nevezik. Sütés közben olvasni szoktam, így aztán mindig odaégett. A mentési műveletről neveztem kapkodósnak.

Megy tovább az íróasztal felé, rakosgatni kezdi a könyveket. Ebből mindjárt tudtam, hogy valami rendkívüli történt, máskor ugyanis sose jutott eszébe, hogy ilyesmire pazarolja az idejét. Felrakta a könyveket a rádió tetejére. Egyre nőtt a torony.

– Gyere – mondtam. – Egyél.

Rakta tovább. Tenyerével beljebb ütögette az alsókat.

– Kész már, az isten szerelmére? – morogta végül.

– Mindjárt.

Erre lecsapott egy könyvet az asztalra. Szépen ledőlt mögötte a torony, pont a fejére. Megfogta a karomat, és kivitt valahová a pokolba, a Csúcshegy bécsi úti lejtőjére. Egész úton nem tudtam kihúzni belőle, mit akar. Elmentünk egy orosz laktanya mellett, ahol bánatosan kapirgált valaki egy üstöt. Elmentünk egy fatelep mellett. Késő este volt, mire a roncshoz értünk, amit egy rozstábla szélén dobtak le, nyilván azért, hogy víkendházat csináljanak belőle egyszer. Dy legalább ötször körül szaladta, egész ösvényt taposott a rozsban.

– Mit szólsz hozzá? – ismételgette eksztázisban.

A világ legklasszabb hajóroncsa volt, és különösen jól nézett ki holdfényben, mert nem látszott, hogy hámlik róla a festék. Nagy, fekete vaspofájával kibámult az útra. Elállt a lélegzetem, persze, nem mutattam.

A lábam elé nézegetve én is körüljártam. Előkotortam egy cigarettát.

– Mi az istent akarsz vele éjnek idején? – kérdeztem.

– Mit?! – ordította Dy.

– Gondolom, nem azért cipelték ide, hogy neked adják.

– Egy éve itt van, rá se köptek!

Bemászott a roncs alá. Én utána. A hajó törzsét lényegében kettévágták hegesztőpisztollyal, de azért így is nagyon szép maradt. Éppen akkora rés volt alatta, hogy hason csúszva befért alá az ember. Vagy két méterre négyszögletes fenéknyílást találtunk, amely a lejárati lépcső előtt nyílt a padlóban. Mire utolértem, Dy már javában bökdöste felfelé. Csak a fehér tornacipőjét láttam a sötétben, amint fel-alá kapálózott velük az erőlködéstől. Végül egy robajt hallottam, és eltűntek a cipők. Nemsokára meghallottam felettem a lépéseit, valami deszkákat rugdosott. Mire én is bemásztam, kinyitotta az ablakokat és a pici, zöld zsalukat. Balról két kabin nyílt, jobbról a konyha kis fehér kredenccel, mosogatóval. A kamrán kerek hajóablak. Meg kellett zabálni. A belső kabinban vagy nyolc keretes ablakféle állt a fal mellett.

– Ez a kormányállás – magyarázta Dy. – Csak össze kell rakni. Amíg a deszkákon csetlettem-botlottam, kinyitotta a külső kabinban álló nagy hajóládát: színig volt hajópapírokkal. Mohón kidobálta az egészet, olvasni kezdte a holdfénynél. Tudtam, egy ideig úgyse lehet szólni hozzá, ezért kimásztam az egyik ablakon, és felhúztam magamat a tetőre. Az is tele volt mindenféle limlommal. Középen hatszögletű tetőszerkezet hevert: ez lehetett a parancsnoki fülke teteje, attól a nagy vaspofától kapta az alakját, ami az út fölé ágaskodott. Képzeletben felépítettem a lenti üvegablakokból, ahogy a Dunán láttam egy párszor az uszályokon.

Sráckoromban voltam ilyen boldog utoljára. Mintha tényleg mi fedeztük volna fel valahol az ismeretlenben ezt az egészet, és ennek megfelelően tényleg a miénk is lett volna.

Dy kiszórta az iratokat a rozsba. Hatalmas máglyát rakott a szerteszét heverő deszkadarabokból. Tanulmányozni kezdte az iratokat a tűz fényénél. Elszívtam egypár cigarettát. A hajótestet meg a tájat nézegettem felülről. Morcos kis fénybogár mászott az úton a város felé.

– Az utolsó busz – mondtam. Dy figyelemre se méltatott.

– Azért megehettük volna azt a kapkodóst – morogtam. Felvettem egy szállítási jegyzéket, de félrelökte a kezemet.

– Ne zavard össze!

Így aztán továbbra is a cigarettákat szívtam. Üldögéltem a tűz mellett. Elképzeltem, hogy a hegyekben lakunk, fenyők között, távol a rohadt várostól. Nem figyel bennünket senki. Mindig szerettem volna egy nagy fehér kutyát, az istenit. Határozottan elérzékenyültem.

– Na, kérlek szépen – mondta Dy, és újra meggyújtotta a cigarettáját, amit már félig elrágott. De nem fűzött hozzá semmit. Nem is vártam, és Dy biztos tudta, hogy nem várom. Ugyanúgy képzelte el azokat a fenyőket: azért figyelt annyira a papírokra, hogy ne beszéljünk erről.

Visszamásztam az ablakon, almot raktam magamnak a maradék iratokból. Elszívtam az utolsó cigarettát. Kinyújtottam a kezemet, leszórtam a hamut a padlóra. Nem szólt érte senki.

Reggel hasonló vackon találtam Dy-t, mint az enyém volt, bár ő már tudta, hogy min alszik, és ez látszott is az arcán. Figyeltem egy ideig, hogy korog a gyomrom, majd éktelen zörgés közben elszívtam egy cigarettát, így mégis ő kelt fel először, guggolva élesztette a tüzet. Borzas volt, a szeme karikás. Szakálla vörösebb, mint az a pár szem tegnapi parázs. Lent a műúton már hősiesen tolta maga előtt a meleget egy kék busz. Fél marék szotyolát találtam a zsebemben, azt rágtuk.

Először is átmásztunk a szomszéd kerítésén, letaroltuk az egressort, majd nagyot ittunk a kútból. Addig mentünk szomszédról szomszédra, amíg ráakadtunk Boros nyomára. Övé volt a roncs. Dy azonnal el akart menni hozzá, én viszont azon az állásponton voltam, hogy együk meg előbb a tegnapi kapkodóst, ami frissen is elég rossz, délutánra viszont abszolút pocsék lesz, és keféljük ki nadrágunkból legalább a fele sarat, ami tegnap este ránk ragadt. Reprezentálnunk kell egy kicsit, már a dohány miatt is. Ez hatott. A kapkodósnak több mint a felét elette az orrom elől.

Így állítottunk be Boroshoz, aki Angyalföldön lakott. Nekem már a ház előtt rossz érzésem volt, mert megláttam egy jóképű Škodát, továbbá egy tizennyolc éves lányt. Ő nyitott ajtót, kezében kis tacskóval. Dy azonnal levágott neki egy dumát az ebtenyésztésről és a legújabb nyári női divatról. Végtelen közönnyel hallgatta, félig leeresztett szempillái alól lustán nézett ránk, és egy párszor pimasz kis léggömböt fújt a foga között rágógumiból. Amikor a papája felől érdeklődtünk, lábával megpöccintette a kaput, és a ház mögé intett a fejével.

Boros valami vasvázat hegesztett a garázsműhelye előtt, kempingnadrágban. Lába, melle és válla szőrös volt, amit szintén ominózus jelnek vettem. Jöttünkre és Dy bevezető szavaira szabályos merevgörcsbe esett. Helyes kis lyukat égetett a földbe a hegesztőpisztollyal. Többször biztosítottuk, hogy nagyon örvendünk, mert megismerhettük, mellesleg hallottuk, hogy van valami eladó ócskavasa a Bécsi úton, mert mi ketten futurista szobrászművészek vagyunk, de különösen Dy, és általában ilyen hajóroncsokból szoktunk szobrokat csinálni.

Húszezret kért. Dy egész a feje búbjáig felhúzta a szemöldökét.

– Ember – mondta türelmesen. – Bennünket csak az anyag érdekel!

– Egy kis családnak – érvelt Boros – tökéletes víkendház!

– Látod – mondtam Dy-nak. – Megmondtam, hogy a csepeli szabadkikötőbe menjünk.

– Elnézést – biccentett Dy hűvösen.

Boros a kapuig leengedte tizenhétre, és elvállalta Budapest területén a szállítást.

– Egész más lenne a véleményük, ha megnéznék – mondta. Végül gondterhes pofával beültünk a kocsijába, újra kimentünk a roncshoz, és fitymálva körüljártuk. Közben elszívtunk egy doboz El Diabolóját. Dy fogott egy dorongot, megdöngette vele a lemezt.

– Eléggé kivan – sóhajtotta.

– Nem tudom – mondtam én is bánatosan.

Tizenötezerben maradtunk. Boros előleget kért. Minden kétséget kizáró fellépésünk ellenére gyanú bujkált benne őrült milliomos voltunkat illetően, ami határozottan sértett bennünket. Egy vasunk se volt, mondanom se kell. Dy közömbös pofával biccentett: amennyiben jó lesz holnapra, rendben is vagyunk, bár mi úgy képzeltük el, hogy mindjárt a teljes összeget fizetjük ki. Természetesen nem akadékoskodunk. Boros erre sürgősen kezdte bevonni a kötelet, szabadkozását azonban eleresztettük a fülünk mellett: ragaszkodtunk az ókasztíliai udvariassághoz.

Visszavitt bennünket egészen a Margit hídig. Ha történetesen karambolozunk, a legnagyobb kétségek közé estem volna a kocsiból. Honnan a pokolból szedünk össze holnapra ennyi pénzt? Dy nem tudta átadni magát a gondoknak, mert útközben előadást tartott Borosnak a mi különféle nonfiguratív irányzatainkról és egy lengyel várostérművészeti pályázatról, amelynek az első és második díját fölényesen elhoztuk, pedig Dy a szobrát, amely afféle radarszerűen hajlított ötméteres vaslemezekből készült, súlyos influenzában fekve készítette úgy, hogy kitolták az ágyát a térre, és onnan dirigálta a hegesztőket. Olyan természetesen és visszafogott szerénységgel adta elő, hogy még én is majdnem elhittem. Boros meghökkent pillantására szerényen lesütötte a szemét.

Fagylaltot vettünk, és gyalog mentünk tovább.

– Legalább egy ezres kellene – mondtam töprengve.

– Ötszáz – mondta olyan hangon, mintha lett volna ötszáz forintunk. Vidáman lépkedett, láthatóan elégedett volt a napi teljesítménnyel. Mindig mondogatta nekem, hogy túlságosan sokat akarok egyszerre, és a fene tudja, nem volt-e igaza.

– Még a lakbérrel is lógunk – nyögtem.

– Az semmiség. Eladjuk a bundádat.

Tényleg jó ötlet volt, sajnos, kirúgtak vele bennünket a biziből. Állítólag negyedrészét megették a molyok. Dy legyintett, és átvittük egy másikba. Ott se kellett. Remegtem a dühtől: mégse lehet az, hogy néhány hülye moly tönkretegye az egész tervünket.

– Majd csak lesz valami – nyögtem elszántan. Újra kapkodóst sütöttem, mivel semmi más nem volt otthon. Dy egy Sternt lapozgatott a világ legmeggyőzőbb pofájával. Nem tudtam, mit forgat a fejében, de hittem benne, mint jó katona a tábornokában, akiről mindenki tudja, hogy a legszorosabb helyzetből is kivitte azt a maroknyi seregét.

Fél hatra szerzett egy lötyögő nadrágos, kerek kalapos ószerest, aki simán megvette a bundámat. Igaz, hogy csak háromszázat adott érte. Összeszedtünk minden mozdíthatót, beleértve Dy húgának a nálunk elhelyezett téli bundacipőjét, az ágyban dohosodó ócska dunyhát és még ócskább párnatollat, valamint egy vadonatúj Scotch magnószalagot is. Négyszázhuszonöt. Már öt forintra is alkudtunk. Akkor Dy elővette a gitárját. Elérzékenyült arccal bekapcsolta az erősítőt, és hamisítatlan belkantó stílusban eljátszotta a Sole miót. Olyanokat rezegtetett bele, hogy felágaskodott a szőr a hátamon.

– Százötven – mondta a török.

– To-morrow… – zengte Dy révetegen.

– Százhetvenöt.

Dy elkeseredett mozdulattal abbahagyta, és üveges szemmel maga elé bámult. A török kezdett dühbe jönni.

– Száznyolcvan a végső ár! – mondta.

Én a csaphoz mentem, hogy eresszek egy pohár vizet, de aztán meggondoltam magamat, nem akartam zajt csapni. Dy felnézett valahová a nagy semmibe, és tompát pöffentett a G-húron.

– Kétszázhúsz – morogta valami rettenetes sivatagi hangon, mint aki most lépte át a sír küszöbét, és az egészet csak a hátrahagyott szeretteiért csinálja.

A török tartotta magát.

– Biiii! – üvöltötte az erősítő. A gitárt én is sajnáltam, az istenit.

– Hagyd a fenébe! – mondtam rekedten.

– Marad a gitár, uram!

– Százkilencven!

– Kétszáznegyven – zokogta Dy.

Kihúzta belőle az utolsó húszast is, így még kajára és cigarettára is maradt. Kimerülten ültem az ágy szélén, és a cipőfűzőmet bámultam. Néha, amikor eszembe villant, hogy a fennmaradó tizennégyezer-ötszázat is így kell előteremtenünk, megborzongtam. Az ötszázat mindenesetre levittük Borosnak, rendes szerződési előlegpapírt írtunk hozzá. Lehúzta a száját. A kulcsot se adta oda, pedig újra kimentünk. Természetesen. Másnap és harmadnap is.

A harmadik napon éppen megérkeztünk alulról, még az ablakokat se nyitottuk ki, motorzúgást hallunk, és beáll a roncs mellé egy nagy, zöld Mercedes. Boros száll ki belőle egy kövér pacákkal. Kérem, egy kis családnak…

A kövér ugyanolyan fitymáló arckifejezéssel nézegette, mint mi annak idején, csakhogy az ő fitymálása valódi volt. Bennünket aztán nem lehetett átverni. A Balaton mellé akart víkendházat, és csak azért nem vette meg, mert a héttonnás roncs szállítási költsége többe került volna, mint az egész víkendház.

Elmentek.

Nem volt mese, elő kellett teremteni a tizennégy és fél ezret. Sürgősen. Csüggedten összeszedtük a holminkat. Otthon Dy meghúzogatta az inge nyakát, és hidegen rám szólt:

– Írunk egy regényt.

Akkor egyszer sajnáltam. Nem tudom megmagyarázni, de úgy éreztem, többet veszít, mint én.

– Rendben van – mondtam. A világon mindenbe beleegyeztem volna ebben a lelkiállapotban, bár tudtam, hogy az első négy lapnál úgyse jutunk tovább. Dy-nál az ilyen hangulatok ritkán tartanak egy óránál tovább. Azt mondta, tegyek fel valami ócska szalagot a magnóra, és fogjam be a számat, azzal minden teketória nélkül belekezdett. Persze nem lett belőle regény. Nem is tudom, mi lett. Őszintén szólva dühös voltam rá egy kicsit, mert pillanatok alatt kivert a betegápoló szerepéből: nem bántam volna, ha akármiről mesél, a hülyeségeinkről, nőügyeinkről, de éppen azt kezdte boncolgatni, amit mindig szégyellni fogok, talán az egyetlen dolgot, ami öt év alatt kettőnk között volt. Lényeg az, hogy egyszer, egyetlenegyszer komolyan összevesztünk. Már nem tudom pontosan, hogy kezdődött, apró marhaságokból, egy Zeppelin-számból, aztán egy hülyén sikerült vitából és egyebekből. Tény, hogy az előző nyarat nem együtt csináltuk végig. Dy lement a Balaton mellé jegesnek, én itthon maradtam Tikivel. Ha nincs Tiki, valószínűleg nem bírom ki, és utánamegyek. Azon az estén tudtam meg, milyen rosszul jött ki a lépés neki is odalent. Összeakadt valami lengyel lánnyal, ő lehetett Dy első igazi szerelme. Két hét után otthagyta valami filmes srácért, bár lehet, hogy ezt csak a hatás kedvéért találta ki.

Nem akartam beleszólni az egészbe, de amikor tett egypár megjegyzést rám, azaz beleszőtt az egészbe, én is rámordultam. A végén megfeledkeztünk a magnóról meg az egész hülyeségről, amit csinálni akartunk, és úgy istenigazában megbeszéltük ezt a dolgot. Tiki volt a fordulópont. Mind a ketten tudtuk, de soha nem mondtuk ki. Tiki az, akit Dy soha nem bocsájt meg nekem. Ugyanis szokás szerint ő szedte fel valahol a Hungáriában, aztán kirándulni mentek, majd éjjel úgy két óra körül beállítottak egy őrült nagy bozóttal, aminek valami bütyök volt a tövén. Tiki csak nézte-nézte. Dy a hólyagokat piszkálta a tenyerén, mert ő faragta le a gyökerekről egy életlen késsel az egész bozótot. Én meg hol az ágyamra ültem, hol az íróasztal szélére, szívtam a cigarettákat, és majd összedőltem az álmosságtól. Nem haragudtam Tikire, sőt: jó volt nézni, hogy ennyire örül.

Amikor észrevette, hogy kornyadozok, nevetni kezdett, olyan aprókat és olyan jóízűen, mintha csiklandozta volna valaki. Azzal keresztülhúzta fején a ruháját, és befeküdt az ágyamba. Tanácstalanul néztem Dy-ra, integettem neki, hogy csináljon valamit, mert azt hittem, eltévesztette a házszámot, Dy azonban egy szót se szólt, sötéten benézegetett a két hátsó sarokba, ahol soha nem volt semmi, leoltotta a villanyt, és bemászott az ágyába.

Mindjárt kiment az álom a szememből. Elszívtam két cigarettát, üldögéltem még egy kicsit, aztán óvatosan megmosakodtam. Tiki már aludt, amikor lefeküdtem mellé. Az egész nagyon zavaros volt, sajnáltam is Dy-t, hogy tisztára potyára kivágta azt a bozótot, de röhögni is kellett az egészen, különösen, ha arra gondolt az ember, hogy gyalog jöttek fel a hegyre, aki meg szembe jött velük, azt hihette, háborúst játszik egy úttörőcsapat. Tiki volt az egyetlen lány, aki engem választott, és nem Dy-t. Amikor késő éjjel befejeztük a dumát, Dy szentül meg volt róla győződve, hogy remekművet hoztunk létre, Megvan a fedezet, amire kölcsönt lehet felvenni. Kezdtük sorra venni az ismerőseinket, és akkor láttuk, micsoda gyenge szériába kerültünk. Egyedül Dy nővére jöhetett szóba, aki vagy nyolc éve kuporgatott magának lakásra. Vele szemben viszont, Dy szavaival élve, rossz volt az alapállásunk. Dy ugyanis harmadszor felejtkezett el a születésnapjáról. Még egy rohadt lapot se írt neki, hiába ösztökéltem. Azóta eltelt egy hónap: Dy úgy találta, hogy még mindig nem késő. Utolsó filléreinkből vettünk egy üveg konyakot meg egy mogyorós csokit, és kínos hangulatban felkerestük Évát. Éva, öccsének minden linksége ellenére, szerette a fiút. Még aznap este leszaladt az OTP-be, kivette a pénzt, ami annál rendesebb dolog volt tőle, mert azt hiszem, a világon ő volt a legjobban meglepve, amikor tényleg visszafizettük. Rábeszéltem Dy-t, hogy menjünk el erdőt irtani a nyáron. Kitűnően éreztük magunkat, és megvolt a pénz.

Így lett egy hajónk és lakásunk, amihez telket béreltünk. Igen, a fenyők között. Mégis, az egész kaland vége lett a második szégyenfolt kettőnk történetében. Alig lettünk készen a festéssel, alig rendezkedtünk be, Dy egyik este minden további nélkül bejelentette, hogy elmegy hajózni.

– Hová? – nyögtem.

– A tengerre.

Az életben nem hallottam senkit olyan jéghidegen szólni.

– Rendben van – mondtam –, akkor én is megyek.

Egész éjjel nem aludtam. Együtt indultunk az orvosi vizsgálatra. Ha lehet, még rosszabb hangulatban voltam, mint az este. Talán ezért vedeltem be egy liter hideg kakaót, amikor megreggeliztünk útközben. Nem sokkal, csak hússzal verte feljebb a vérnyomásomat, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy kirúgjanak a reporvosin. Erre aztán az EKG-m is rossz lett. Hiába esküdöztem, hogy nekem van a világon a legmegbízhatóbb vérnyomásom és szívhangjaim, hívták a következőt. Öten voltunk egy helyre. Dy egy szót sem szólt, és talán ez fájt a legjobban. Ugyanazt a hidegséget éreztem rajta, mint tavaly nyáron, amikor elváltunk. Nem értettem. Egyáltalán nem értettem. Annyit mondott csak az utolsó napon félvállról:

– Elhozod Tikit, és kész.

– Dy – vágtam a képébe utolsó érvemet.

– Van szíved itt hagyni az egészet, most, amikor minden kész?

– Van hová hazajönnöm – mondta. És elment.

 

 

Menjek

 

és keressem meg Sohót, akit ti küldtetek el. Csak akkor vettétek észre, hogy nincs itt, amikor megállt a gépe, nem húzott ceruzavonalakat, nem fizetett egyhúszat a reggeli közös kávéba, nem tűnt fel széles vállal és vidáman a sarkon, kék pulóverben, melynek a horgolásán jól csúszott a tekintet fel és alá, nem kaptátok vissza a fejeteket, amint krisztuskeresztben megállt a tornaszőnyeg szélén, nem gyöngyözött bokája mögött a víz az uszodában, nem vágta oldalba játékos dühvel a telefonautomatát, nem fütyörészett vidáman hajló térddel az összeszíjazott sílécek alatt, nem hajított hógolyót egy nyitott ablakban hintázó függöny közepébe, nem hajolt a tavaszi tócsa fölé a járdán, melynek a gödre évek óta ugyanott várta a vizet.

Pedig már régen nem volt itt.

Maga észrevett valamit? – kérdezte az anyja a sárga szvetterében, hintázó nejlonszatyorral a kezében. Észrevett valamit? Álltam a kapunál, és orrom mellett néztem a vizes járdát. Semmit, mondtam. Semmit se vettem észre helyette.

Nem igaz, mondták a gép mellett. Maga a barátja, mondja meg őszintén, gondolt volna erre? Nem, mondtam. Semmit se gondoltam volna helyettük. Arra gondoltam, hogy ült a folyóparton a tűz mellett, és meg se rezdült a jöttömre. Izgatottan szívta a pipáját. Old Chum, mondta. Frissen ropogott ujja alatt a töretlen nejloncsomag, amelyen körbefutottak a csúnya arany minták. Kis ággal gyújtotta meg újra, fehérebb lett a parázs, hogy kilásson a kék füstből, a jószagú füstből, amely különvált a tűz füstjétől, orrom alá keveredett, és én közelebb hajoltam. Kellemes volt, de nem ismertem. Old Chum. Átnézett a füstön. Még hány jó dohányt nem ismerünk? – kérdezte. Sokat, mondtam. Valószínűleg sok jó van ezen kívül. A folyót nézte.

Odaát egy lövés hallatszott, éles kis csattanás, nem számított. Ideges a járőr, újonc lehet, gondoltam. Ő másra gondolt, mert kesernyésen elvigyorodott. Jobb volt, sokkal jobb volt, hogy újra csak a füstre figyelt. A füstöt nem tudtuk megfogni: elszállt, de illata ottmaradt a pulóverünkben, és erről nem lehet beszélni.

Ne menjen el, kérte az anyja a sárga szvetterében. Szatyra is megállt a levegőben. Kinek adjam? – mondta. Ugyanannyit hozott, mint máskor. Fáradt szemével nézte az ugyanannyit. Nem kérdezett mást, és ebben mégis rá hasonlított. Megbocsájtottam, ahogy a fáradt szemét néztem. Fáradt szemmel mégse vehetett észre semmit. Ha fáradt a szem, lehunyjuk.

Beláttam a kis szobába, mert nyitva volt az ajtó, szándékos rést hagyott, azt hiszem. Nem láttam minden képet, amikor kiragasztotta. Valamire gondolt ilyenkor, szeretett egyedül ragasztani. Tengert, buddhistát, katonát, oroszlánokat és nőket. Újra és újra átnézte azt a nyolc újságot, amit ki tudja, hol szerzett. Új és új képeket vágott ki belőlük, a végén semmi se maradt, még a nagyobb betűket is kivágta. Na, vedd fel a lakásodat, rakta ki belőlük egy kikötő képe fölé.

Odabent szerették, mert jól dolgozott, de a legtöbben csak ezért. Néha más helyett is dolgozott. Megcsinálod? – kérdezték. Vigyorogva elvette. Még azt is elnézték, hogy szakállt növeszt. Nehezen, az igaz. Istenem, de csúnya! – mondták a nők. A szemét azért szerették, gondolom, a szemét szerették. Nekem mindegy volt, pedig azt hiszem, akart vele valamit, ha nem is mondta. Sötét szemüveget vett, és homlokába húzta a sapkáját. Takarózott. Egyedül járkált a folyóparton, még velem se érezte jól magát. Tudtam, és azt is tudtam, hogy nem én tehetek róla, és nem is ő. Nem haragudtam. Néha utánamentem, mert hiányzott. Ezt se bánta. Lehajolt a tócsa fölé, elengedte a szirmot, amit az ajkával szorított: éppen a tükör közepére esett, megnézhette magát. Ilyenkor örült. Én is örültem.

Igyekvő, mondták, megbízható. Csettintettek, ha szóba került. Majd meglátjátok, ezt jelentették a csettintések. Pedig az újságokra rakott félre, nem tudom, mennyit. Abban a hónapban nem járt haza vacsorázni. Olyantól vette, aki már eldobta, mert megunta. Mutatta a hátát: egy frank, mondta. Kimész az utcára, és megveheted. – És ha nincs egy frankod? – kérdeztem. Húzogatta rajta a mutatóujját. Dolgozol, mondta, és kicsit mosolygott a szemével. Ha dolgozol, van egy frankod.

Aznap este Máriával találkoztam a házuk előtt. Nem láttad? – kérdezte. Kék mandulaszeme nagy volt, azt hiszem, nagyobb egy kicsit, mint rendesen. Nekem ugyanolyan. Azt hittem, nálad van. Az anyjától kérdezd, mondtam, de csak legyintett. Elment, a kendőjét húzogatta.

Akkor egyszer felrémlett bennem, hogy miért is keresem? Azért, mert nem értem, hogy nekem is ki kell mennem néha egyedül a folyóhoz, egyszerűen csak úgy, ahogy megtanultam. Miért tanultam meg ilyen nehezen? Kimentem, persze, ott ült a három fánál. Fűszálat rágcsált. Mária keresett, mondtam neki. Bólintott. Talán ő is a mandulaszemére gondolt, szerette soká nézni a tiszta pillantását, egyszer láttam távolról, amint a temető mellett hevertek a fűben. Én szerelmesebb voltam Máriába, mint ő. Habár nem biztos. De Mária vele ment volna el mindenhová. Egyszerűen mindenhová, de ahogy a szemét nézte, elképzelte valamilyennek, talán olyannak, mint az anyja szeme volt, és elmosolyodott. Maradj, mondta a pillantásával. Nekem is ugyanezt mondta volna.

Aztán lerúgta a cipőjét, és felállt. Tenyerével a nadrágját simította jó hosszan: a fát is maga mellett, mintha maradt volna valami a tenyerén. Kiköpte a fűszálat, a zsebében turkált. Csak a pipája volt nála. Fogd meg, mondta, azzal a vízbe gázolt. Nem értettem, miért akar ruhában fürdeni, de ha úgy akart, úgy akart. Fogtam a pipát, és arra gondoltam, hogy miért nem adta ide a dohányt is, aztán rájöttem: elfogyott. Kicsit lefelé úszott a bokrok alatt, alig csobogott. Leültem a fűbe, arra a helyre, amit nekem készítettek. Félórát vártam, kicsit aggódtam, de aztán megnyugodtam, hiszen ismertem őt is, a vizet is; lassú ilyenkor. A pattogó lövéseket is megismertem, szinte minden este hallottuk. Egy újonc járőr, nem számít. Öt-hat csattanás volt, kicsit egykedvűek, de az egyik átjött a vízen, talán a vízről pattant. Szépen elzúgott jobbra a fák felett. Csak akkor gondoltam valamire, mert a vízre ritkán lőttek. Miért lőttek volna a vízre? Felálltam és remegtem.

 

 

Nyolc évszázad

 

Egyszerre megértettem, hogy gonosz az öreg. A kutyája mögötte futkosott az ágyon, és összeszőrözte a takarót hosszú, szőke szőrökkel. Gyűlöltem, meg az öreget is. Kár, hogy nem vettem észre előbb, honnan fúj a szél, de néha olyan vak az ember! És süket. És marha. Na, jól van.

Összeszedtem a rajzaimat meg az akvarelleket: óvatosan a dossziéba csúsztattam őket. Azért is vigyáztam rájuk! Hát kicsoda ő? Ennyi idős koromra ötször ennyi képet festek, és öt várostérművészeti pályázatot megnyerek!

Lopva az arcára sandítottam: szürkés szakálla felborzolódott a dühtől meg attól, hogy visszafelé simogatta. Fekete kordbársony inge nevetségesen megcsavarodott a nyakán, leggyűlöletesebb azonban a szeme volt: egy szikra sajnálat se látszott benne, csak gúny, sőt, derű!

Tudtam, hogy tehetetlen, megcsontosodott senki, de őrült feldúltságomban én is ugyanígy álltam vele szemben: nem tudtam érvényesíteni a fiatalságomat, frissességemet, mozgásképességemet. Kihasználta a nyíltszívűségemet, visszaélt a bizalmammal. Nem tudtam megvárni, hogy ő kérje a képeimet, reszkető kézzel könyörögjön értük: kiraktam őket, és ezzel az a nevetséges látszathelyzet állt elő, hogy ő a tanácsadó, a fölényes. Egyedül velem fordul elő ilyesmi!

Gondoltam, hogy mondok még valamit, de aztán mégse mondtam. Ezután minden olyan természetes volt, kivéve azt, hogy lábam elé ugrott a kutyája, és farkcsóválva felnézett rám. Ő uszíthatta valamivel, esetleg jellel, hogy mondjak még egy utolsó marhaságot, mert elismerem, hogy mondtam felindultságomban. Keresztüldöftem a pillantásommal, először a kutyáját, aztán őt; ha nem ül a fotelben, biztosan összeesik. Berántottam a cipzárt, persze megakadt, de úgy tettem, mintha nem akadt volna meg, azzal elmentem. Egy fagyos „jó napot”, és kész, mert soha senkitől nem mentem el úgy, mint egy tahó. Ő se mondott többet, és nem nyújtotta a kezét. Na, jól van.

Hideg volt, kellemetlen, nyirkos idő, illett az egészhez. Letöröltem kesztyűmmel az arcomat. Vékony volt a táskám a hónom alatt: kevés képet hoztam, a művészetben nem a mennyiség a döntő. Biztos az kellett volna neki, hogy telerakjam képekkel az állványait. Ez egy önimádó. Őszintén, nem őrület, hogy minden falról saját magát látja? Hová jut így az ember?

Utáltam a köveket is a talpam alatt. Sajnáltam az arcomat, tönkretette bőrömet a köd, pedig ötödik napja kvarcoltam, Jutka szája ekkora volt, amikor visszajött a túráról. Most rossz volt rágondolni is. El tudtam képzelni, miket mondott volna, ha hallja az egészet: Gabikám, azért van benne valami… Na és mi van benne? Évszázados időtávlatok, óriási, mintha mást se csinálna az öreg, csak az egyik évszázadában csücsülne, és figyelné az utókort, milyen hatással vannak rá a művei! Persze megérti az ember, azt a negyvenhét évét érzi hússzor annyinak, mert nem tudja újra befutni. Te isten, mit adna érte, ha az ő vitorlájába fújna a mi szelünk…

Ha mindez ilyen világosan, szépen megfogalmazva eszembe jutott volna egy félórával előbb – de akkor egész mással volt elfoglalva az ember, nem vele, pedig istenbizony hasznára válna, ha megmagyarázná valaki neki, hogy nem az kell, amit ő csinál! Mi a pillanatot reprodukáljuk, az időt, amely még csak most következik! Hogy lehet ezt évszázadok távolságából figyelni?

Ostobaság az egész, ne legyünk olyanok, mint apám a kutyakiállításon, hogy ott van neki ötven gyönyörű agár, de a legrondábbat nézi kitartóan. Ő is más, kinőtt már közülünk, ezért nem segít, pedig megtehetné. Az egész világ szemben áll velünk, de miért éppen velünk, rosszat akarunk talán? Miért intéznek el bennünket azzal, hogy cigarettára gyújtanak, és kiszórják a hamut a muskátlira egy szó nélkül? Na, jól van.

Majd megmutatjuk azért, és akkor ismét ezt fogják csinálni: hallgatnak, és kiszórják a hamut a muskátlira, csak – másképp. Végképp leforrázva, persze.

Nyikordult egyet a lámpavas: felnéztem rá, és láttam, hogy az öreg vigyorog a búrájában. Összehúztam a szememet: röhögj csak, nem tudod, mit röhögsz! Te kínlódsz munka közben, de én nem, és soha nem fogok, mert igenis fejemben van az egész, le kell csak festeni! Neked ez nulla kicifrázva, neked a vásznon alakul ki a kép, izzadságban fürödve akarod kikapirgálni magadnak a halhatatlanságot. Sajnos, nem úgy kell, ma már nem a fogunkkal rágjuk a márványt, hanem acélvésővel és villanyfúróval formázunk! Kacagva dolgozunk, ömlik belőlünk a művészet: csupa fény és lendület, mi nem vakarózunk! Ötlet! Sziporkázás! Amilyen a kor.

Elhúzott mellettem a troli, olyan közel, hogy arcomba vágta a szelet. Képzeletben lefestettem, de csak a négy kerekét, és köztük semmit: nem vagyok benne, tehát üres! Megértené az öreg? Mint a Szerelmeseket…

Mit látott azon a képen? Egy fiút, aki tenyerében tartja szerelmese fejét, a háttérben pedig virágot és Filmvilágot vesz a bódénál a lány, fej nélkül? Merevek a mozdulatok!… Rutinja van a halálosan nagy dolgok lecsepülésében. Miért lila a háttér?… Nos, miért? Hát azért, mert lila! Olyannak láttam, és kész. Nincs oka! Nincs! Nincs! Nem spekuláció, én nem szöszmötölök a vásznon, hát erre jó, hogy már a fejemben kész az egész! Kit érdekel a háttér? Ránézek a lexikon hátlapjára, igen, oda, mit szól hozzá, onnan vettem, és mégis beleillik, az én színösszhangom más, mint a magáé, ennyi az egész, jogom van hozzá, vagy nincs? Nem zavar már a kicsinyessége, tudom, hogy mit akarok, és ez a fő. Maga valóban boldog lehet, ha hozzátesz egy szót a világ mondanivalójához, de az se biztos, ne legyünk túlzottan optimisták. Miért az időbe fúrja magát, miért nem az érzésekbe? Majd meglátjuk, mire lesz kíváncsi az emberiség száz év múlva, meglátjuk, kire mondják: érdekes?…

Utáltam az utcát, a kirakatokat, a lámpákat, a kapualjakat, a szemétkukákat! Néha olyan sivár, olyan semmirekellő a világ, és ilyenkor arra gondol az ember, érdemes-e piszkálni az egészet? A troli a négy kerekével és semmi másával, az igen, abban volt valami. Nem mondom, hogy világrengető téma, de van millió más, például hidak lelógó békanyálakkal, sírók könnyek nélkül. Realitások… Mit ér az élet, ha nem rendezhetjük be a kedvünk szerint? Egy percig, na és? Utána máshol keresünk valamit, mi a probléma, ha egyszer minden a miénk? Ez se nagy téma, ki mondta, hogy az? Példának említettem. Van millió más. Vagy szerinted nincs? És teszerinted? Mi az, valamennyien meghülyültetek?…

Elmentek mellőlem. Kopogott a léptük a folyosón. Ettek. Ehhez értettek, állandó zabálás, óne* nagy problémák, óne eszmei vezérfonal, óne beatfilozófia! Szétszéledtek, locsogtak az érettségiről meg mindenről, nem mintha hiányoztak volna. Jutka is velük locsogott, miközben tömte magába az amerikai mogyorót. Meg kell őrülni tőle, én nem tudom, mi van vele az utóbbi időben. Zacskóba tette a héját. Mit akarnak ezek?… Szünet végén odajött ez a hülye Bárdos, még mindig nem fejezte be a vacak szobrát. Gondterhesen elnyomta a cigarettáját, persze a tartóban, a világért se mellette, és szolidan megjegyezte, hogy érdekes, amit mondtam, de nagyon szeretné majd látni a képeket, hogy aztán vitatkozhassunk rajta. Ki akar éppen vele vitatkozni? Egy szikra humora sincs, de tehetsége sem, zárójelben. Munkagép.

– Szia! – mondta Jutka. Ingerkedve nyújtotta a mogyorót, pedig már az elmúlt szünetben megmondtam neki, hogy tűnjön el vele, és hagyjon békén, mert nem tudom, mit csinálok.

Nagyon letörten mentem haza. Ötödik hete semmit nem festettem, ez az igazság, illetve megcsináltam négy képet félig, de közben rájöttem valamire: a méretekben van a hiba! Pofonegyszerű, legalább kétszázszor négyszázas képekre van szükség, érvényesüljön a szélesség, a mozdulatok ereje, sikítson az ecset, a fene egye meg! Apám hümmögött, nem mondom, hogy olcsó a vászon, de rettentően bántott, hogy ilyesmire gondol, amikor művészetről beszélünk. Aztán mégis megvette, de addigra elment a kedvem az egésztől. Istenem, csak lenne valaki, aki megmagyarázná nekik, hogy a művészetnek pillanatai vannak! Az öreg állítólag mindig rendelkezik a pillanatok felett, mert rendszeresen dolgozik. Még hasznát is venném a meséjének, ha lefeküdnék. Legalább elaludnék.

Leül az ember, és elszív egy cigarettát. Aztán még egyet, aztán még egyet, amíg végül olyan keserű lesz a szája, mint az élet. Legjobb, ha magára zárja az ajtót: kirekeszti az ostoba világot, csinálják, ahogy akarják. Jutka is menjen, nőkre sose bízza magát az ember, a siker az ő esetük, nem a komoly munka. Rázza csak magát a hülye Bárdos mellett, nyelje a csikorgó szövegét, amíg bírja, majd megtanulja ő is. Mindenki megtanul mindent, ki kell várni.

Ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, amikor felszálltam a kilencvenegyesre. Motorszag volt a kocsiban, hátraeresztette a vezető, az ilyennek mindegy, hogy megfullad az ember, vagy nem. Utolsó busz volt, gondolta, nem számít. Az is visszataszító, hogy ilyenkor mindenki suttog a buszban, mintha tele lennének titkokkal, pedig halálosan üres mindegyik. Képtelenség gondolkozni tőlük. És akkor megrázott valaki egy doboz fene tudja, mit, de úgy szólt, mint a babacsörgő. Nézem, egy kopasz öregúr, kampós orrú: valami svéd hülyeséget szorongatott, lapos, zöld dobozt, benne nemtudommilyen drazsék, rágható cukorvitamin. Megrázta, aztán bumm, a pofájába a felét. A leghátul álló utas is hallotta, amint szétrágta őket, egyenként valamennyit a maradék három fogával. Az első adag után jött a második, riccs-raccs! Egypáran összesúgtak, és volt valami iszonyúan kispolgári a felháborodásukban, mert egyik se mert szólni. A mögöttem ülő nő suttogva magyarázta valakinek, hogy találkozott már egy ilyen pacákkal, az is rágott valamit egész este, de a fene tudja, melyik este. Ez aztán végképp tökéletes volt, mert őt is hallotta az egész busz, csak az öreg nem. Vártam, ki lesz a következő. Képzeletben ötszáz méterről láttam a buszt, ott ültünk, köztük én is, forgattuk a fejünket, mint a birkák, és nem mertünk szólni, mert mindenki azt hitte, hogy őt figyeli az egész világ, de én is, komolyan, hiszen tulajdonképpen ugyanazt csináltam, amit ők. Volt ebben az egészben valami röhejes, de annyira, hogy tényleg elkezdtem röhögni, mindent feloldó belső röhögéssel. És hirtelen megértettem az öreg évszázadait. Nagyon kellemetlen, de világos gondolat volt: tényleg csak ötszáz méterről értheti meg az ember ezt az egészet! Abban a pillanatban kirobbant belőlem: beleröhögtem a csendbe. Most rám bámultak egy pillanatig, aztán lassan megértették, min röhögök, mire ők is elkezdték, és percek alatt egész kibírhatóvá vált a busz légköre meg az egész világé, de ezt már nem tudom elmondani. Lényeg az, hogy imádtam az öreget, de amennyire imádtam, annyira szégyelltem is magamat. Félig ájultan gondoltam arra, micsoda marhaságokat mondtam neki azon az estén, legalább vágott volna szájon, de semmi. Gondoltam, leszállók a Vérhalom téren, és telefonálok neki. Felveszi, erre azt mondom keményen, férfiasan, hogy minden rendben, értem az egészet, vagy valami hasonlót, de tényleg értettem, és azt is tudtam, hogy mit kell festenem: a buszt meg ahogy röhögünk, de messziről. Mindegy, hogyan, majd kialakul a vásznon.

 

 

Érintők

 

Szombaton éjjel háromkor kinyitottam az ablakot, hogy kieresszem a cigarettafüstöt. Szembe fújt a szél, mellemre tapasztotta a pizsamát. Szentre vettem, hogy most az egyszer nem úszom meg, kiírnak. (De megúsztam, semmi bajom se lett, pedig nem bántam volna. Huszonnégy órát akartam aludni egyfolytában.) És akkor rám ordított az öreg, szemben, a kerítés mellől. A frász kitört, de nem mutattam Éva előtt, úgy tettem, mintha a legtermészetesebb dolog lenne ezen a környéken.

Nem értettem, mit mond, és azt hiszem, Éva sem. Fáradtak voltunk mind a ketten. Be akartam csukni az ablakot, erre megint rám kiáltott. Na, mondom, ez itt fog ordítozni egész éjjel. Éreztem a hangján, hogy részeg, de nem tudtam, hogyan került az építkezéshez. Mindenesetre odakerült, és nem volt rajta kabát, csak egy lógó vállú zakó. Az is nyitva.

– Ne csukja be, fiatalember! Engem ezek összevertek, és kidobtak! Tessék szíves lenni telefonálni a rendőrségre!

Kábultan bámultam, a karom széttárva.

– Jézus Máriám! – mondta Éva. – Ki ez?

Annyira hülye kérdés volt, hogy meg se hallottam. Az öreg a kerítéshez jött, és belekapaszkodott a drótba.

– Ne tessék úgy nézni – mondta váratlanul egész józanul. Nem tudom, hogy csinálta, hol részeg volt, hol józan, és ez a kerítés… Sok volt nekem éjjel háromkor. A tegnapi eső ráfagyott a drótra, ahogy megfogta, pattogott a jég a keze alatt. Ömlött be a hideg levegő.

– Csukd be – mondta Éva. – Csukd be azonnal!

Ránéztem, aztán az öregre, aki rántott egyet a kerítésen. Azt mondtam neki, várjon egy kicsit, felöltözöm.

– István, te megőrültél! – csicseregte Éva.

– Az isten szerelmére, csukd már be!

Becsuktam, de egyáltalán nem értettem semmit. Buta voltam, és álmos. Gépiesen a melegítőm után nyúltam: mozdulatomban egy szikra meggyőződés se volt.

– Úristen – mondta Éva. – Nem ismered?

– Nem – feleltem.

– Ez belátott! Mit fog gondolni rólam?

Eltűnődtem a kérdés aktualitásán, és feljebb rángattam a melegítőt. Még mindig nem tudtam, hogy miért.

– Véresre vernek! – kedveskedett Éva az ágyban.

– Kik? – kérdeztem ijedt álmossággal. Pizsamakabátomat a melegítőbe gyűrtem.

– Ezek! Holtra vernek!

– Csak az öreg van kint – mondtam, amíg a cipőm után nyúlkáltam a lábujjammal. Elképzeltem az öreget, amint a kerítés mellett áll, és cibálja a drótot. Tehát még biztosan nem aludtam. Álmában nem tud az ember elképzelni semmit. Ámbár lehet. Lehet, hogy el tud képzelni valamit álmában is. Attól függ, milyen mélyen alszik.

Éva felült, és kinyújtotta a nyakát. Ő már felébredt, akkora volt a szeme, mint a tenyerem. Engem bámult, én voltam az egyetlen támasza a sivár, tétova mozdulataimmal. Halványan megéreztem ezt, ezért cipőmet az ágy szélére tettem. Nézte, hogy kötözöm a cipőfűzőt, a bal oldalit a jobb oldalihoz és a jobb oldalit a bal oldalihoz.

– Ott lesnek a sötétben, és ha kimész, neked esnek – suttogta. – Nem mész sehová!

Nekem lesnek. Azazhogy nekem esnek. Leeresztettem a lábamat, és feltettem a másikat. Ösztönösen ellenkeztem, mert már délután ellenkeztem valami vers miatt, aztán ellenkeztem este, és úgy látszik, maradt még energiám.

– Csak az öreg van ott – ismételtem. Néhány másodpercig mozdulatlanul néztem a falat, majd hozzátettem:

– Nincs árnyék, sötét van.

Elnémult ettől a félelmes logikától, én pedig dicsőségem mámorában levertem egy halom könyvet az asztalról. Nyitva állt a szekrény ajtaja, és az egész bedőlt a kabátok alá. Meglibbent egy kicsit a kabátom, azt is hagytam. Mindent hagytam az égvilágon. Éva azt hitte, azért hagyom, mert dühös vagyok, és azért is vertem le. Megijedt, az ágy sarkába húzódott. Állig betakarózott. Úgy nézett, mintha óvóhelyen lettünk volna, és felettünk bombázták volna a várost. Az öreg meg fázott odakint, de erről nem tehettem. Töltöttem magamnak egy langyos teát: belesütött a lámpa fénye a pohárba, zavarosan kavargott, mert a kályhán felejtettem, és több mint egy óra hosszat forrt, aztán megcsókoltam Éva homlokát, mint a katonák a frontvonat indulása előtt. A karját is meg akartam, mint mindig, de libabőrös lett a számtól vagy a hidegtől, vagy azoktól a marhaságoktól, amikre gondolt.

– Itt hagysz? – suttogta.

Esdeklően nézett, de nem láttam egész tisztán, mert könny gyűlt a szemembe. Arra gondoltam, hogy rögtön tüsszentenem kell, és miért nem akkor tüsszentettem, amikor nyitva volt az ablak? Mindez túl bonyolult volt, ezért visszadugtam Éva karját a paplan alá, és otthagytam. A teát is, amely egy óra hosszat forrt a kályhán.

Az öreg szánalmasan sötétlett a kerítés mellett. Bekiáltottam hozzá, hogy itt vagyok, erre kitántorgott. Húzta a bal vállát, mintha bunkót tartott volna a kezében. Persze szó se volt bunkóról, biztosan nekem se jutott volna eszembe, ha nem fantáziál Éva, de neki, ugye, semmi más dolga nem volt az ágyban. A szél kiszabadította egy tincs hajamat a sapkám alól, és a szemembe fújta. Undorító érzés volt. Oldalt fordultam, háttal a szélnek. A kezemet nem vettem ki a zsebemből.

– Istenem, bocsáss meg nekem – motyogta, amikor a közelembe ért. – Nem bírtam tovább! Ez egy vadállat… erre én nem tudok szebb kifejezést találni!

Sírva fakadt. Láttam a könnyét a holdfényben, és állandóan arra a hülyeségre gondoltam, hogy odafagy az arcához, aztán mi lesz vele? Elképzeltem, hogy lefeszegeti egy késsel, és jégdarabok potyognak a lába elé.

– Ki az a vadállat? – kérdeztem minél gyorsabban, hogy kevés hideg levegő menjen a számba. – És hol a kabátja?

– Az a kuka, egy behemót vadállat, és idehozta a haverját, engem pedig megpofozott, csupa vér vagyok, tetszik látni, az ingem, a fejem, itt is, meg itt is… A kabátomat utánam dobta!

– Hová dobta utána? – kérdeztem öklömet a csípőmhöz szorítva.

– Az ajtó elé, az a vadállat, a hétszentségit neki, az a behemót kuka! A múltkor is ugyanezt csinálta, szintén a haverja miatt, de most már nem tűrhetem, tessék szíves lenni telefonálni a rendőrségre, mert én nem tudok ilyen állapotban!

Rábeszéltem valahogy, menjen vissza a kabátjáért ahhoz a kukához vagy az ajtó elé, vagy ahová akar. Azt se tudtam, honnan jött, és kiről beszél.

Visszatántorgott az építkezés felé. Jobbról kétöles gödröt ástak, éppen a szélén ment. Mind a ketten ugyanabban a sötétben voltunk, de ő nem fázott még zakóban sem, amit nyitva hagyott, én pedig majd’ megvesztem. Hüvelykujjamat a tenyerembe dugtam, és megpróbáltam a lábammal is ugyanezt tenni. Iszonyú vékonynak éreztem magamat a kabátomban, mert amikor öt éve megvettem, bő volt a divat, az isten verje meg. Buszok már nem jártak, semmi se járt, csak a köd szitált: néhány szemet megláttam az orrom előtt a holdfényben. Megpróbáltam Évára gondolni, majd az öregre, de egyik se ment. Éreztem, hogy reménytelenül fogy a meleg a testem körül.

Visszafelé is a gödör szélén jött, menet közben húzta magára a kabátját.

– Istenem – mondta. – Miért is hívtam ki magát ilyenkor?

– Mehetünk? – kérdeztem szenvedő hangon.

– Miért jött ki, mondja?

Jó kérdés volt, igazán.

– Hová menjünk? – sóhajtottam, miközben lenéztem rá az erkölcsi magaslatomról. Az orrát szívta. Közelről láttam az arcát: tényleg vérzett, de ettől függetlenül részeg volt. Ez biztos. Mindenesetre begyulladtam egy kicsit.

– Mi történt a fejével? – kérdeztem úgy, mintha nem erről beszélt volna már negyedórája. – Be kell kötni, vagy valami – hebegtem. – Menjünk.

Megindultam a tér felé merev lépésekkel, mert a lábujjamat még mindig összecsavartam a cipőmben. Nem tudtam, miért arra megyünk. Ő se, azt hiszem. Az állát törölgette a kabátja ujjával.

– Hol lakik tulajdonképpen? – kérdeztem, és abban a pillanatban megbicsaklott a bokám. Különös, hogy nem fájt.

Hallgatott, aztán köhögött egy sorozatot.

– Édes istenem – mondta végül. – A fiatalúr ezt nem értheti. Nekünk minden mindegy.

Megállt, és megint elsírta magát. Én is megálltam, és bámultam az arcát.

– Kinek mindegy? – kérdeztem.

– Nekünk, utolsó nyomorultaknak. Csöveseknek.

Dideregtem, bokától a fejem búbjáig. Már bántam, hogy kijöttem. Csövezett, ez biztos: jól behúzott a csőbe.

– Mi itt valamennyien csövezünk – mondta. – Gödöllőn van a munkásszállás, de nekünk teljesen mindegy. Kóbor kutyák vagyunk, utolsó csavargók, még a csoportvezetőnk is, aki mérnök. Vegyész és gyógyszerész, de ült két évet, aztán felfüggesztették, és most itt van. A családját elhagyta.

Valami tollpihét szedegetett a kabátjáról: mindig mellé nyúlt. Megint elindultunk a tér felé.

– Itt laknak az épületben? – kérdeztem óvatosan, de aztán eszembe jutott, hogy ez is marhaság, mert hol van még az épület? Egyelőre csak a gödör van itt, amelyben benne lesz majd az épület.

– A felvonulási épületben – magyarázta.

Az istennek nem jött volna mellém, egy fél lépéssel mögöttem kullogott; állandóan hátra kellett néznem rá. – Megengedte a művezetőnk, ha nem iszunk, mert a múltkor botrány volt, és szóltak a szomszédok, de ez a kuka nem bír magával. Üt-ver!

– De hát miért?

Micsoda kérdések! Berúgtak, tiszta sor, aztán elagyabugyálták egymást. Meg is érdemelték.

– Aztat én nem tudom, szórakozásból, mert nem rossz gyerek különben, csak nagyot hall, és behemót. Mondtam neki valamit arról az öt forintról, mert volt kétszázötven forintunk, aztán vettünk rajta egy kis bort, és taxival jöttünk haza, de megint elhívta a haverját, és ilyenkor tisztára megbolondul. Összerugdosott és kidobott, a kabátomat meg utánam.

A térből nem látszott semmi, egyre sűrűbb lett a köd. Jól bevásároltam ezzel az éjszakával. Melegítőm pántja a talpam alá szorult, tört a cipőmben. Telefonálni kell a rendőrségre, világos. Átvágtunk a füvön.

A telefonfülke ajtaja nyikorgott, és amilyen tompa voltam, azt hittem, a köd miatt. Bedobtam egy tantuszt, meg se nyikkant. Csavartam, semmi, dörömböltem, semmi. Rémesen kongott a ködben.

– Rossz – mondtam. Tétován megálltam, mert egyszerre kiábrándító józansággal láttam a helyzetünket. Rossz, könnyű mondani, de mi lesz most? A fülke ajtaja nyikorogva könyéken vágott. Nem csodálkoztam. Semmin se csodálkoztam volna már.

– Édes istenem – mondta az öreg, és megszívta az orrát. Láttam rajta, hogy nincs tisztában a helyzettel, márpedig a helyzet az volt, hogy le kellett mennünk a másik fülkéig. Volt egy jobbra, és volt egy balra. Balra indultunk, én elöl, ő utánam.

– Ne tessék velem jönni! – morogta mögöttem. – Sose bocsájtom meg magamnak, hogy felkeltettem!

– Nem aludtam még – mondtam megmagyarázhatatlan dühvel. Végre kihúztam a kezemet a zsebemből, és előkotortam a cigarettámat. Kínáltam őt is. Leeresztette a kezét, az arcomba bámult.

– Cigarettával kínál? – kérdezte. – Még cigarettával is megkínál?

– Vegyen már! – mondtam dühösen. – Minek isznak annyit, az istenit?

Vett, a fejét csóválta.

– Hát mit csináljunk? – kérdezte bocsánatkérőn. Felkaptam a fejemet, mert ezt megint teljesen józanul mondta. – Rendesen dolgozunk, tetszik tudni, egész héten dolgoztunk. Este, ugye, elkezdünk beszélgetni, és elkeseredünk. Aztán már el is ment az összeg. Vigasztalja az ember a másikat, de amikor neki is teljesen mindegy?… Hiszen nem lenne semmi baj, ha a Jani nem bolondulna meg, amikor idehívja a haverját, mert állandóan ugratják a dadogása miatt, tetszik tudni, de nem rossz gyerek, csak egyszerűen behemót, az asszony is azért hagyta ott, és ilyenkor megpofoz. Múltkor a hóba dobott, mert akkor hó volt, tetszik tudni.

Hármat-négyet szívott a cigarettából úgy, hogy azt mondta közben, bababa, aztán megint sírt, megint részeg volt.

– Vacsorázott? – kérdeztem, mert nem tudtam okosabbat kérdezni. Ismét elindultam, ő meg utánam egy fél lépéssel. Hümmögött.

– Van pénze?

– Volt, az az öt forint…

– Milyen öt forint?

– Amit elköltött a Jani, de letagadta, és összerugdosott. Finom kis társaság, gondoltam. Bementem a lenti fülkébe, az is rossz volt, megindultunk hát lefelé az Apostol utcán. Innen már csak háromszáz méter a rendőrség. Csupán dacból megpróbáltam az Apostol utca végénél is. Az jó volt. Már búgott a készülék, amikor eszembe jutott, hogy mit fogok mondani?… Megvertek egy embert itt és itt? De ez nem ilyen egyszerű! Nem baj, felesleges komplikálni, majd kiderítik, hogy mi újság. Megmondtam, hol vagyunk, azt felelték, jönnek. Kilestem az öregre, hallgatózik-e? Nem hallgatózott. Felőle akár el is adhattam volna. Lehajtott fejjel állt, a földet nézte, és meg-megszívta az orrát. A legszívesebben bent maradtam volna, bár ott is hideg volt, de nem kellett volna szólnom hozzá, pedig tudtam, hogy ezt várja. Eltűnődtem rajta, mi lesz vele. Vissza nem mehet, mert az a behemót agyonveri. Akkor hová menjen, Gödöllőre éjjel háromkor, egy fillér nélkül? Mi lesz, ha futni hagyják az utcán?

Kimentem, és roppant határozottan bevágtam magam mögött az ajtót. Ezt tudtam nyújtani neki, ő meg hálásan nézett rám. Majd’ elsüllyedtem. Megkínáltam még egy cigarettával, szívtuk. Ez az egy jó volt ebben a rohadt éjszakában. Aztán a markába nyomtam harminc forintot, megfenyegettem, hogy ezért csak ennivalót adnak, és fürödtem a hiúságomban, hogy milyen jó ember vagyok. Mindenféle marhaságot dadogott, én pedig álszent pofákat vágtam, és azt hajtogattam, hogy fogja már be a száját, közben viszont mintha hájjal kenegettek volna. Szörnyen vártam a rendőröket, de nem jöttek. Külön érzékük van hozzá, hogy jó sokáig benne hagyják az embert a kellemetlen helyzetekben, ámbár lehetett volna annyi eszem, hogy csak az utolsó pillanatban adom oda neki.

Évára gondoltam, vajon mit csinál? Nyilván elaludt. Az egész környezetemből egyedül neki volt egy szikra esze.

Valahol, jóval feljebb, az utca elején leesett egy ág valamelyik fáról. Üres helyre esett, az üres útra, mert velünk együtt üres volt, ezt éreztem. Utána akkora csend lett, hogy mondanom kellett valamit az öregnek, aki egyre siralmasabban nézett ki a lógó kabátjában. Már nem beszélt, biztosan az életén meditált. Azt se volt nehéz kitalálni, hogy mit. Összevissza hazudoztam neki, hogy nem kukac és csavargó, rendesen dolgozik, csak hát iszik, de meg fog változni és hasonló közhelyeket, ő meg csak bámult, mint egy gyerek és a tollpihéket szedegette a kabátjáról. A jó isten tudja, hol ragadt rá ennyi, méghozzá ilyen aprók.

Elszívtunk még egy cigarettát, és már a végénél tartottunk, amikor megjöttek, egyszerre, gyorsan, mintha egész úton így siettek volna. Jobbról bőrkabátos százados ugrott ki a kocsiból, balról egy köpcös őrmester. A sofőr bent maradt, és egykedvűen bámult a volánra.

A százados tisztelgett, megkérdezte, mi vagyunk-e azok, mondom, mi. Az öreg meg se mukkant, úgy behúzta a nyakát, hogy alig látszott ki a vacak kabátjából.

A százados eldobta a csikkjét, mi is engedelmesen a miénket, aztán csípőre tette a kezét, és jó hangosan megkérdezte:

– Na, szóval. Magukat itt megverték. Hol vannak az illetők?

– Engem nem – mondtam. – Csak őt.

– Csak őt, helyes. Hogy hívják?

Az öreg dadogott valamit, de megint a részeg hangsúlyával, mire a százados felrántotta a szemöldökét.

– Aha – mondta. – Na, szóval, ki verte meg magát?

Janiról meg az öt forintról hebegett, megakadt, újra elkezdte, újra megakadt. A százados várt egy kicsit, majd abban a slampos észak-budapesti tájszólásban elküldött mind a kettőnket a távolba.

– Mit gondolnak, minek az URH? Mit gondolnak, mégis? Maguk itt isznak, aztán verekednek, de a hétszentségit, azt hiszik, hogy csak ez a dolgunk?! És ha betörnek közben valahová, vagy tényleg csinálnak valamit?

Ez a szónoklat végre valami változatosságot jelentett az éjszakában. Egyik lábunkról a másikra álltunk, előbb egymásra néztünk, aztán rá. Végül új cigarettát vett elő, de nem gyújtotta meg: ajka közé szorította, és úgy szentségelt tovább.

– Miért verte meg, mi? – fordult hirtelen felém. Majd’ összerogytam a rám szakadó felelősség terhe alatt. Beletelt egy perc, mire megmagyaráztam, hogy nem én vertem meg, én csak telefonáltam.

– Hát akkor ki? – kérdezte dühösen, és bőrnadrágjára csapott a tenyerével. – Akkor ki az úristen?

Megint elkezdtem magyarázni, de teljesen hiába. Úgy a közepe felé legyintett, benézett a fülke mögé meg a fák mögé. A tetteseket kereste, mert az volt a rögeszméje, hogy itt kell lenniük, ha mi itt vagyunk. Nem sejtette, milyen messze el lehet jönni éjszaka, gyalog, ebben a ködben.

– De maga – kérdezte végül –, amikor nem talált senkit, maga akkor hogy kerül ide?

Harmadszor is elmagyaráztam. Egész végig az arcomba bámult a magasra emelt szemöldöke alól.

– Helyes! – mondta végül. – Világos! Őrmester, írja fel a nevét!

Megmondtam, hogy hívnak, de nem hitte el, megnézte az igazolványomban, aztán beültünk a kocsiba, és felmentünk a Cimbalom utcába. Útközben egyikünk se szólt. Félúton a százados bekapcsolta a rádiót, amelyben egy nő számolt tíztől visszafelé. Aztán kikapcsolta, és tovább hallgattunk.

Valamennyien bementünk az építkezés mellett, a gödör szélén: elöl az öreg, utána a százados, mögötte én, és hátul az őrmester. Cipőm ide-oda billegett a keréknyomokon. A századosé nem, fából volt a bokája.

– Maga itt lakik? – kérdezte, és a házunkra bökött. Olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem nekimentem, az őrmester pedig majdnem nekem.

– Itt – feleltem egy sárbuckán egyensúlyozva. Bólintott, tovább mentünk. Hátul megláttuk a bódét: alacsony, ferde tetős szerszámraktár volt. Balra, hátul kibújt a falból egy kályhacső, amely csendesen köpte a szikrát. A százados belökte az ajtót.

Fent, középen villanykörte égett, és ennek a fényében bámult ránk a behemót Jani meg a haverja. Rongyokkal letakart deszkapriccsen ültek, a Jani kenyérhéjat falt, de most megállt vele, a szájában hagyta félig összerágva, hogy szükség esetén a pofánkba köphesse. A haverja előtt vastag, megszaggatott könyv szürkéllett. Jöttünkre rátette a tenyerét, de nem csukta be. Tényleg nem férhettek hárman a priccsre, lefeküdni pedig legfeljebb egy tudott. A másik addig üldögélt, vagy ráborult a ferde, kecskelábú asztalra, ha elbírta egyáltalán. Más nem volt a bódéban, csak két borosüveg az asztal alatt, poharak és jó meleg. Tűz mormogott a dobkályhában, alatta nagy halom deszkahulladék tartaléknak.

Jani meg a haverja mozdulatlanul megvárták, amíg felsorakoztunk.

– Ők azok? – kérdezte a százados. Jani meg a haverja rámeredt az öregre.

– Ők – mondta az öreg remegő hangon. Te jó isten, gondoltam, péppé verik, ha elmegyünk innen.

– Mondják el, hogy volt ez az egész – parancsolta a százados. Jani vigyorgott, és felváltva az öregre, a századosra, a kenyérre meg rám nézett. Az őrmestert figyelmen kívül hagyta.

– M-már m-micsoda? – kérdezte olyan hangosan, hogy megmozdult egy darab fa a kályhában.

– Maguk összeverték ezt az embert – belenézett a füzetébe –, Kerekes Miklóst. Miért verték össze?

– D-dehogy v-vertük! – bömbölte Jani, és vigyorogva tovább evett.

– De összevertél, te vertél össze, belém rúgtál és kidobtál, utánam pedig a kabátomat! – nyöszörögte az öreg. Jani felállt, fejével majdnem elérte a mennyezetet. Változatlanul vigyorgott, miközben áthajolt az asztal felett.

– M-miért v-vertelek v-volna össze? – bömbölte.

Az öreg hátrébb húzódott.

– Mert megkérdeztem, hogy hová tetted az öt forintot, amit…

– Nanana! – szólt közbe a százados. – Álljunk meg! Megpofozta, vagy nem pofozta meg?

– M-megpofoztam, ez rendben v-van – bömbölte Jani még mindig az asztal felett.

– És megrugdosta?

– M-megrugdostam, ez rendben v-van! – Kiköpött egy darab kenyérhéjat. – M-mert pimasz v-volt! Azt hiszi, k-kell nekem a sz-szaros há-három f-forintja, f-főleg amikor…

– Öt! – rikácsolt az öreg olyan vékony hangon, ahogy még nem is hallottam beszélni ezen az estén.

A százados a füzetébe jegyezgetett tintaceruzával. Jani haverja egy szót se szólt egész idő alatt. Mosolyogva pihentette kezét a könyvön, akár egy politikus, aki a miatta kirobbant háborúról olvas az újságban. Amíg a százados írt, az őrmester hozzálépett, és belenézett a könyvbe.

– Mi ez? – kérdezte olyan halkan, mintha a virágjaival beszélgetett volna a kertjében. Jani haverja elvette a kezét.

– Ez egy régi könyv – mondta békülékeny hangon. – Régi fajta.

Megbillentette, de nem a rendőr felé. A tábláját leszakították, képek látszottak a hátulján, valami grófé meg egy polgármesteré. Az őrmester belelapozott, majd a századosra nézett, aki Jani igazolványával foglalkozott.

– Na, szóval, maguk nincsenek bejelentve ide – mondta végül. Ezúttal lassan húzta fel a szemöldökét.

– N-nem hát! – bömbölte a Jani vigyorogva.

– Nem vagyunk – ismételte az öreg. Éreztem a hangjukon, hogy abban a pillanatban ismét a legjobb barátok voltak.

– Hanem Gödöllőre – mondta a százados, egyre fenn tartva a szemöldökét.

– Gödöllőre – bömbölte Jani, és kiköpött még egy darab kenyérhéjat. Azt vártam, hogy lekever egyet a századosnak, aztán egyet az őrmesternek, aztán egyet nekem, aztán kidob valamennyiünket, és utánunk a kabátunkat. De csak vigyorgott, és még jobban előrehajolt. Az öreg topogva szívta az orrát.

– Akkor miért vannak itt? – folytatta a százados, aki az egészből semmit sem vett észre, mert állandóan a szemöldökére figyelt.

– Ha egyszer Gödöllőre vannak bejelentve?

– Az, k-kérem, m-messze v-van! – bömbölte a Jani. Arcán ijesztővé vált a vigyor.

– Itt talán nincs munkásszállás? – kérdezte a százados. Megint beleírt valamit a füzetébe.

– De v-van! – bömbölte a Jani. – V-van az m-mindenhol!

– Miért nem jelentkeztek az ittenibe? – kérdezte halkan az őrmester. Olyan váratlanul szólalt meg, hogy valamennyien ránéztünk, még a százados is.

– M-miért nem? – bömbölte a Jani, és nyelt egy hatalmasat.

– Megengedte a művezető, hogy itt lakjunk – mondta az öreg félénken. – Ha nem iszunk.

– De maguk ittak és verekedtek! – mondta a százados, és lecsapta a füzetét az asztalra. Felállt a priccs széléről, keresztbe fonta a kezét, és elkezdett ordítani, megint a lenti stílusban.

– A jó hétszentségit maguknak! Most aztán elég legyen! Hagyják abba, mert ha még egyszer kijövünk, mind a hármukat bevisszük a fogdába! Megértették?

Az öreg megszívta az orrát, Jani pedig visszahúzta egy kicsit a nyakát.

– M-meg – mondta valamivel halkabban, mint ahogy eddig beszélt.

– Igenis – felelte alázatosan az öreg. Csak a Jani haverja mosolygott ugyanúgy. Néhány másodperces csend lett, a százados összeszedte a papírokat.

– Maga pizsamában van? – kérdezte halkan az őrmester. Lenéztem a bokámra, ahová ő is nézett: kikandikált a pizsamám a melegítőm alól. Nem árultam el neki, hogy levetettem a frakkomat, mielőtt eljöttem.

– Indulás! – mondta a százados.

Jani azonnal leült az előbbi helyére, vigyorogva tovább evett, a haverja pedig levette kezét a könyvről. Végre. Mi libasorban kivonultunk, elöl a százados, utána én, és mögöttem az őrmester. Tudtam, hogy nyugodtan itt hagyhatjuk őket: ma este nem verik meg az öreget. A kerítés mellett hátrafordult a százados.

– Maga itt lakik, ugye? – kérdezte szigorúan. Miután megbizonyosodott róla, hogy másodszor is ugyanazt mondom, bólintott, aztán tisztelegtek, beültek a kocsiba, és elmentek. Már szürkült.

A szobámban nem égett a tűz, mert lekapcsoltam a kályhát, amikor kinyitottam az ablakot, de mégis jó meleg volt.

– Szent atyám! – mondta Éva a sötétből. – Ki az?

– Én – morogtam. – Miért nem zártad be az ajtót?

– Hogy be tudj jönni. Kint voltam a vonalzóval, mert azt hittem, itt fekszel a ház előtt leütve, de sehol sem találtalak.

Odamentem hozzá, hogy lásson. Sápadtan nézett az ágy sarkából, mint egy kis állat. Amikor leültem, hogy kifűzzem a cipőmet, átölelte a derekamat. Libabőrös volt a karja.

Másnap bejött hozzám az öreg, félénken topogott, az ágy szélére ült, ugyanoda, ahová én tegnap, és maga mögé gyűrte a sapkáját. Frissen borotválkozott, pofacsontján csak egy horzsolás látszott. Alázatosan nézett rám, aztán körül a szobában. A zsalut is megnézte, amit eddig csak kívülről látott. Azt mondta, megfigyelte egy párszor, hogy kinyitom éjjel az ablakot, én pedig megkérdeztem, hogy ettek-e valamit a mai verekedés előtt. Azt mondta, ettek, de nem verekedtek, majd fényképeket mutatott a két gyerekéről. Egyik fiú volt, a másik lány, a fiú tizennégy éves, a lány tíz. Elmesélte, hogy a Janinak is van egy, de neki nincs képe, mert hirtelen jött el hazulról. Ő is hirtelen jött el, de utánaküldte az asszony tavaly karácsonykor. A Janié nem, haragban vannak, mert a Jani rajtakapta egy barátjával, és mind a kettőjüket félholtra verte, majdnem el is ítélték, de aztán mégsem. Az ő felesége sose tenne ilyet, rendes asszony, tiszta, takarékos és szép gyümölcsösük van otthon, meg méhek és hízók, csak szeret feleselni, ez az egyetlen hibája, ő meg ezt nem bírta, bár tizenkét évig hagyta. Végül azt mondta neki, hogy most már elég. Nem volt elég neki, éppen disznót öltek, és azon feleselt, hogy mennyi borsot tegyenek a hurkába, erre aztán eljött, és csak egyszer ment vissza, de nem haza, hanem a tanácsra. Rájuk íratta a házat, a gyümölcsöst meg a méheket. A tárgyaláson egyszer se nézett az asszonyra, pedig ő a legrendesebb, akit életében látott, de náluk ez úgy van a faluban, hogy amit egyszer kimond az ember, az szent, és éppen ezért sose fog visszamenni, majd csak elpusztul valahol, már benne van az ötvenben. Még jól bírja, de kikezdi az ital az idegrendszerét, meg az, hogy nem tudja, mi van a gyümölcsössel és a méhekkel. Az asszony semmit sem írt, csak a képeket küldte el. Konok fajta, pedig ha nem lenne az, visszamenne, és most már feleselhetne, nem törődne vele, mert ez úgyis csak asszonybeszéd, úgy értve, hogy nem ez a lényeg, hanem a gyümölcsös, a méhek meg a gyerekek.

Sokáig hallgattunk, végül elmondtam neki ugyanazokat a hazugságokat, amiket éjjel a telefonfülke előtt, ő megköszönte, hálásan nézett, és azt mondta, igazam van, bár sokkal fiatalabb vagyok nála, de hát az asszonynak kellene először mondani. Vette a sapkáját, és elment, én pedig írtam egy levelet az asszonynak, hogy jöjjön el érte, sokkal jobb lenne így a gyümölcsösnek meg a méheknek. Nem jött rá válasz.

Egy hónap múlva láttam az öreget meg a Janit. Egymás mellett lapátoltak, de nem néztem meg jobban őket, mert siettem. Mozijegyem volt. Aztán hó esett, keveset dolgoztak. Később az utcán találkoztunk, a túlsó oldalról jött, kezében egy tányér kocsonya.

– Ugye, nem tetszik haragudni? – kérdezte. – Magának én tartozom valami harminc forinttal. Van pénzem, tegnap kaptunk hatszáz forintot.

– Jöjjön nyugodtan – mondtam –, de két óra múlva, mert vissza kell mennem a postára. Jöjjön bátran, nem kell megborotválkozni és átöltözni.

Nem jött két óra múlva. Nem is láttam többet. Tegnap átvittem két régi kottámat az antikváriumba, mert nem volt pénzem magnetofonszalagra. Egyiket visszaadta az elárusító, mert összefirkáltam a hátát. Egy kör volt rajta, mellette az érintő és az érintő egyenletének levezetése, amit Cucunak írtam oda. Ez az egyetlen, amit tudok matematikából, mert ebből vágott meg a Kiss Zotya harmadikban. A másikért éppen harminc forintot ígért.

– Megfelel? – kérdezte. Ujján billegette a füzetet.

Fel se néztem, úgy mondtam, hogy meg. A kört bámultam, meg az érintőt. Automatikusan mondtam a szabályt: A kört az érintő csak egy ponton érinti, aztán megy tovább, meg a kör is a maga útján. Igaza volt a Kiss Zotyának, még most sem értem, csak a szöveget vágtam be.

Visszakaptam a harminc forintomat is.

 

 

 

Szivárvány

 

A lány mindkét kezével az alumíniumcsövet markolta; arca mozdulatlan volt, és a nagyobb zökkenések után hozzáért az üveghez. A fiú komoran nézett maga elé. Cipőtalpának a külső élével egy gyufaszálat hengergetett ide-oda a padló farácsán. Odakint ömlött az eső. Egyetlen leszálló volt a Honvéd utcánál: egy kölyökcsizmás fiú: lépte nyomán nagyot csobbant a tócsa a járdán. A lány a hátsó peronról látta még egy pillanatig, aztán kiszaladt velük a busz a képből.

– Talán eláll, mire odaérünk – mondta halkan a fiúnak.

– Mindegy – morogta az. Barnás zöld szeme az újságárusra villant, aki éppen kihajolt a bódéjából, hogy megigazítson egy súlyt a nejlonfólián: baloldalt, ahol felbillentette a szél, szőke nő mosolygott egy NB-I-ről a sötét viharfelhő felé.

Egyikük sem szólt a hátralevő úton. A fiú száz méterrel a megálló előtt abbahagyta a gyufaszál görgetését, jobb kezével megfogta a középső tartórudat, amelybe valaki belekarcolta a kése hegyével, hogy Hajrá, FTC.

Már a lépcsőről kereste a legközelebbi kapualjat: fél káposztalevél ázott előtte, éles szögben verte az eső.

– Gyere! – mondta a lánynak, aki nem mozdult az alumíniumcső mellől. A kalauznő rutinból sóhajtott, ujját a csengőn tartotta, és várt. Széles vízsugár fröccsent a járdára, beugrottak előle a kapu alá. Lábuk előtt a káposztalevél egyre küzdött az esővel, cibálta a szél a mély tócsa felé, amelyből rafiával átkötött cseresznyecsokor szára állt ki. Már leették róla a gyümölcsöt.

Az utca másik oldalán esőkabátos férfi toporgott szintén egy kapu alatt. Mutatóujjával a gallérját piszkálta. Amint meglátta őket, abbahagyta, és mintha mutatott volna valamit. A lány tudta, hogy mit, mert szorított egyet a száján.

– Ki fog rád vigyázni? – fordult a fiú felé. – Vagy ő is veled megy?

– Hogy jönne? – morogta a fiú.

– Egy útra magukkal vihetik a hajósok a feleségüket, nem?

– Később.

– Micsoda az apja a DETERT-nél?*

– Nem érdekes.

– Itt hagysz csapot-papot.

– Nekem az a fontos.

Az anyajegyet nézegette a lány orrán. Most vette csak észre, milyen ostoba kifejezést ad az arcának.

– Azt ígérted, később megmondod, hogy voltatok-e már úgy.

– Ne kezdd újra! – szisszent fel a fiú.

Két lány futott el mellettük egy orkán alá bújva. Egyikük a tócsába lökte a káposztalevelet.

Háromnegyed volt.

– Átkísérjelek? – kérdezte a fiú.

– Ne.

A fiú legyintett, futólag megcsókolta a lány arcát, aztán szorosan a fal mellett elindult a Boráros tér felé. Az esőkabátos mosolyogva simogatta két tenyerével a kabátja oldalát. Azonnal átjött erre az oldalra. Elfordult a lány, de megfogta a karját.

– Ugyan, ne bolondozzon!

– Mit akar?

Kettőjük arca között megmozdult egy kicsit az esőszagú levegő. Mind a ketten úgy tettek, mintha nem vették volna észre.

A lány a férfi állát nézte.

– Megvan még az a pulóvere? – kérdezte nyugodtan.

A férfi mosolygott.

– Mutatok mást is.

– Rendben van.

 

 

 

Húsz öl

 

Faragó bújt ki először az ablakon. Bal kezével kiütötte a tetőt, jobbjával az ablakkeretbe kapaszkodott, mert mozgott a létra. Gazsi közvetlen alatta állt, a sarkát nézte. Nagyot dörrent a tető felettük.

Kicsit oldalazva szánkázott az eresz felé: jobb tenyerére támaszkodott, bal kezével egyensúlyozott. Gazsi megvárta, amíg félútra ér, aztán ő is utánaeredt. Végigkarmolta a tetőt a makettpisztollyal.

Bal oldalon állították fel a kamerát: két lába az ereszre támaszkodott, egy a tetőre. Az operatőr ebbe az egybe kapaszkodott a szabad kezével. Káromkodott.

Gazsi elkapta a csatornát, lábával is támaszt keresett, és Faragó után lőtt vaktölténnyel. Faragó a kiszögellés mögé húzódott, bevárta. Az operatőr végig káromkodott, amíg Gazsi távolodó hátát fényképezte, aztán mindkét kezét a combjára vágta. Otthagyta a kamerát. Az egyik kellékes létrát tolt az ablak alá, de nem ért végig. Alá akarta tenni a lécekből készült keretet is, az operatőr azonban nem várta meg: dühösen nekirugaszkodott. Nadrágját csapkodta lábán a szél, mintha rosszul tekertek volna fel egy vitorlát. Egyszer se nézett vissza. A létra tetejéről még fél métert kellett másznia: bőrtalpú cipője csúszott a sötétzöld zsindelyeken. Előző nap esett.

Nágadi, a rendező, egész idő alatt nem szólt semmit. Magas, vékony ember volt, fehér bőrű, szőke. Kék ballonkabátjába burkolózva hajlongott a szélben, mint akit meglőttek. Vékony ujjai közé fogta az állát, melyen csak piheszőrök nőttek. Nágadi még sohasem borotválkozott.

– Hogy tetszett? – kérdezte a német küldött.

Erre se válaszolt. A segédoperatőr meg az egyik kellékes összerakták a kamerát. A kellékes becsukta a fekete tartozékos láda tetejét, melyen összevissza volt karcolva a festék. Néhány másodpercre kisütött a nap: valamennyien felnéztek az égre. Szorongás tükröződött a tekintetükben. Aztán elbújt a nap, megnyugodtak. A segédoperatőr felmászott a kereten és a létrán. Magával vitt egy selyemzsineget, amit a kamerára kötöttek biztosításképpen: a kellékes lassan maga előtt tolta, a segédoperatőr pedig fentről tartotta a zsineggel.

Nágadi még mindig nem szólt. Idegesítette vele a németet.

– Es ist kalt* – mondta. – Nem fázik?

Intett, hogy nem. Mintha fehér hernyók másztak volna az arcán. Faragót és a kaszkadőrt nézte, de az is lehet, hogy őket sem, csak arrafelé fordította a fejét. Mögöttük állt még a producer és a küldönc.

– Valami baj van, Sanyikám? – kérdezte a producer. Fekete mandulaszemével előre mosolygott, hogyha valami baj van, se legyen akkora baj.

Nágadi intett, hogy nincs semmi. Levette végre ujjait az álláról, és Faragóék felé intett.

– Maradjatok ott, és várjatok!

Másik kezét a zsebében hagyta.

– Azt gondolod, leugrunk egy párszor unalomból? – morogta Faragó bosszúsan. Rágyújtott közben, a kiszögelléshez támaszkodott. Gazsit is kínálta, de elhárította a kezével.

– Leszoktam róla – mondta. Fehér volt az ajka, mintha egy darab krumpliból faragták volna az arcát, és ott hirtelen más irányt vettek volna a késsel.

– Persze! – kapott észbe. Nem lett volna szabad elfelejtkeznie róla. A fene egye meg, gondolta. De hát ki tudja pontosan fejben tartani, mit csinálnak a fiúk? Ő, éppen ez az, hogy ő. Nem is felejtkezett el másról, csak erről.

Gazsi a tetőn ült, talpát a kiszögelléshez feszítette. Nadrágját nézegette: ötcentis hasadás volt a combján, nyilván a keretbe akadt bele, amikor kibújt az ablakon. Faragó nem szólt rá: jobb, ha csinál valamit. Jobb, ha leköti magát.

Nágadi végre elindult a létra felé. Vékony ujjai hegyével finoman megérintette néhányszor a zsindelyeket.

– Nincs egy normális létrájuk? – mondta hirtelen támadt dühvel.

– Nyugodtan felmehet rajta, fogom – mondta az a kellékes, aki az operatőrnek segített. – Különben se billeg.

– Üssenek össze valamiből, lécekből vagy akármiből! – hadarta a rendező. Hangja csak úgy sípolt a torkából.

– Meg se mozdul – mondta a kellékes. – Látja, hogy fixen áll.

– Fogja be a száját! – rivallt rá a rendező.

– Én csak azt mondtam, hogy fixen áll – felelte sértődötten a kellékes. – Meg azt, hogy fogom, és ez így is van.

– Nem vagyok süket, hallottam, hogy mit mondott. Én meg azt mondtam, hogy fogja be a száját!

– Befogom – mondta a kellékes vörös arccal. – Egy szót se szólok, de maga is láthatja, hogy fixen áll.

A német, aki csak itt-ott értette a beszélgetést, megfogta a létra másik oldalát. A producer mögé bújt, és röhögött.

– Ziemlich gut* – mondta a német. Nágadi ránézett, és felkapaszkodott. Sokkal ügyesebben mozgott, mint várta volna az ember.

Faragó végignézte az egész jelenetet, és végig nem szólt, de amikor Nágadi eltűnt az ablakban, leköpött a mélységbe. Gyöngyházfényű csíkot rajzolt vele a levegőben.

– Akinek ez nem fix, az nyalja ki a seggemet – morogta a kellékes.

– Fix – vigyorgott a német. A producer rém elégedettnek látszott. Valamennyien felmásztak, utoljára a kellékes. Otthagyta a létrát és a keretet. Faragó és Gazsi egyedül maradtak a tetőn. Gazsi még mindig a szakadást vizsgálgatta; túl hosszú ideig vizsgálgatta.

– Minden rendben? – nézett rá Faragó.

– Persze – mondta a fiú. – Alsó, felső, tök!

Faragó elvigyorodott: ez az ő mondása volt. Hanem azért nem nagyon bízott az egészben. Újra előhalászott egy cigarettát. Gazsi eligazgatta ruháján a ráncokat. Áthajolt közben az eresz felett.

– Összerakták a dobozokat – mondta.

– Nyugodt lehetsz, hogy összerakták.

– Elég hosszú, de szélesebb is lehetne.

– Sose izgasd magad. Én mondtam nekik, hogy mekkorára rakják. Lazítsd el magad, ez már az én dolgom.

– Nekem megfelel így is – mondta a fiú.

– Csak innen másképp látszik az egész.

– Persze hogy másképp látszik. Ha mutatsz Győrben még egy ilyen helyet, megeszem a sapkámat. Kár, hogy senkinek nem jutott még eszébe, hogy felmásszon ide.

– Kivéve minket – mondta a fiú.

– Becsületszavamra, kár. De ehhez színes film kellene. Egy időben csak színessel fotóztam. Az az igazi. Nézd meg a hegyeket, jobbra az a kettő olyan, mint két szilvásgombóc. Legszívesebben odanyúlna az ember, és elvenné.

Gazsi az épület előtti teret nézte. Már felállították a másik kamerát, egyenesen rájuk bámult a lencse.

– Olyan, mint egy cső – mondta a fiú.

– Micsoda? Hol az a cső, fiú? – villantotta rá szemét Faragó.

– A kamera. Mint egy gépágyú.

– Semmi köze hozzá – mondta Faragó. – Láttál már gépágyút?

– Nem.

– Akkor honnan veszed?

– Vagy golyószóró. Azt láttam.

Most értek le Nágadiék: egész kicsinek látszottak, amint keresztülvágtak a téren. Összegyűltek a kamera körül, valamennyien cigarettáztak. Rendetlenül álltak a kocsik a park szélénél, összevissza fordított első kerékkel, változó távolságra egymástól. Utálatos ez az összevisszaság, gondolta Faragó. Ezek itt azt gondolják, az a nagymenő, aki mindent összehajigál. A park fő sétányát teljes hosszában látták. Elég nagy volt rajta a forgalom, még bicikliseket is láttak, pedig tilos volt biciklivel a parkba hajtani. A filmezés miatt jöttek ennyien, balról, a kocsik mellett jókora tömeg összegyűlt már. Karszalagos eligazító vigyázott rájuk három fiúval: nem engedték őket közelebb. Gyertek csak, mondta Faragó magában. Akárhányan jöhettek. Százezren is, nem számít. De annyian nem értek rá munkaidőben.

A borús idő tompította egy kicsit a színeket, inkább őszi volt a hangulat, mint nyári. Két újságíró jött a kocsik felől, egy magas meg egy alacsony, kövér. Elég lassan jöttek, mind a kettőnél fényképezőgép, vállukon vaku. Hol eltávolodtak egymástól, hol szorosan egymás mellett mentek. Nem sietnek, gondolta Faragó. Nem is kell sietnetek. De honnan tudjátok, hogy nem kell? Fene egye meg a fejeteket, honnan tudjátok? Nem sokkal utánuk Lajtai is megindult a szervizkocsitól. Megismerte a fehér hajáról meg a csípőjére kötött kabátövéről. Piros műanyag kosarat hozott a kezében.

– Itt a hiéna is – mondta Gazsinak.

– Befutott – bólintott a fiú.

– Még jókor jött, hogy lásson valamit.

– A firkászok is jókor jöttek.

Lajtai utolérte az újságírókat. Mindjárt közrefogták, és beszélgetni kezdtek vele. A kövér belenyúlt a kosárba, kivett belőle valamit, és a szájába dobta. A másik ránézett, nem szólt, de még innen is látszott, hogy nem tetszik neki a dolog. Lehajtotta a fejét, mereven lépkedett. Végül a mentő is begurult a tér közepéig. Lassan gurult, fel-alá dobálta a hűtőjét, mintha bólogatott volna. Csuda okos, gondolta Faragó. Két ápoló kiszállt, nekitámaszkodtak a sárhányónak. Hol rájuk bámultak, hol Nágadiék csoportjára. Lajtai meg a két újságíró odaértek közben, kezet fogtak Nágadival, és aztán sorban mindenkivel. Nágadi mondott nekik valamit, mire mind a ketten felkapták a fejüket, és attól kezdve egyfolytában a tetőre bámultak. Legalább nyolc felvételt csináltak róluk. A kövér elfelejtette kikapcsolni a vakut, vagy talán nem is akarta: felvillogott rájuk. Faragó homlokráncolva félrefordította a fejét.

Most már látták, mit hozott Lajtai a kosárban: termoszt és csészéket. Töltögetni kezdte. Csak úgy a kezükbe fogták a csészéket, összetömörültek a kosár körül. Lajtai és Nágadi most egymás mellett álltak, szintén a tetőre néztek: biztos róluk beszéltek. Faragó még egyszer leköpött a mélybe. Remélte, hogy meglátják, bár ehhez elég messze voltak. De azért mégis remélte.

Amikor megtudta Gazsitól, hogy mennyit ígértek neki, azonnal odament Nágadihoz. Végig szitkozódott, rugdosta a kavicsokat. Akkor is vele volt Lajtai. Nágadi a park szökőkútja előtt ült az alacsony, fehérre festett csőkerítésen. Amint észrevette, hogy feléjük tart, kopogtatni kezdte körmével a csövet.

– Beszélni akarok veletek – mondta nekik.

Nágadi tovább tratatázott. A nap éppen a háta mögül sütött.

– Jó lenne, ha keresnétek valakit – mondta nyugodtan –, mert a fiú nem fog leugrani ezerkétszázért.

Dühös volt a napra. Erőlködve nagyra nyitotta a szemét, nem akart hunyorogni. Úgy érezte, bevilágít ez a sok fény a fejébe.

– Milyen fiú? – kérdezte Nágadi, pedig nagyon jól tudta, kiről beszél. Kicsit félt ugyan Faragótól, mert még hadonászás közben is villámgyorsak voltak a mozdulatai. Tudta, hogy lobbanékony, de azt is tudta, hogy őt sohasem ütné meg. Egész biztosan tudta. Kitartóan pöckölte a vascsövet.

– Gyulai Gazsi! – mondta Faragó. Úgy érezte, egy kis négyszögletes, vörös szoba a feje belülről, bolyhos falú. – Gyulai Gáspár, született 1947-ben, anyja neve Szűz Mária, ugyanúgy, mint a tiedé!

Megbánta, hogy kiszaladt a száján. Nágadi érzékeny volt az ilyesmire. Nem azért. Azért jó volt, hogy mondta, de tudta, hogy lenézi a szitkozódó embereket, és az a furcsa, hogy ő se szerette az ilyeneket. Külön dühös volt azért, hogy Nágadi lenézheti őt olyan dologért, amit maga is helytelenít. Félrefordította a fejét, hogy más szögből érje a nap. Nágadi most az arcára bámult rém figyelmesen és kicsit gúnyosan. Faragó tudta, hogy egynapos borosták vannak az arcán, enyhén vörösek, és az egész kitűnően látszik a fényben. Nágadi a borotválatlan embereket is megvetette. Ő nem. Nágadi irigyelte is őket: mindenki tudta, hogy csupasz az álla. Ezzel tehát elégedett volt.

– Ja, az a kis tejes arcú… – mondta a rendező tűnődve. – Akit Fekete helyett vettél fel.

– Látom, kapcsolsz azért, ha egy kicsit nehezen is.

– Az a kis anarchista, ugye? Persze, tudom már, ő dobálta szét a lóitató vödröket!

– És neked is megmondta a véleményét, mellékesen.

– Ha jól tudom, máig is hiányzik egy vödör a leltárból, igaz, Lacikám?

Lajtai bólintott. Félrehajtotta a fejét, mint aki rosszul hall az egyik fülére, pedig jól hallott. Általában így tartotta a fejét. Hüvelykujját ballonkabátja zsebébe akasztotta. Elég hosszú keze volt ahhoz, hogy lógatni tudja a zsebén. Jobb lábát mindig megeresztette, de befelé fordította a lábfejét, mint a parasztkölykök és a sportolók.

– Azt ajánlom, hogy vigyázz vele – mondta Faragó. Ő sohasem vágta zsebre a kezét, a legnagyobb hidegben sem. Kicsit begörbített ujjakkal lógatta őket maga mellett. – Sűrű vérű gyerek, tudod? Nehéz felbosszantani, de ha mégis sikerül, lecsavarja a fejedet és a micsodádat, aztán a markodba nyomja, hogy ne menjél üres kézzel a másvilágra!

– Igen? – kérdezte Nágadi túlzott érdeklődéssel. Szeme sarkában kiművelt ráncok jelentek meg. Faragó a falra mászott tőlük, és Nágadi jól tudta ezt.

– Majd meglátod.

– Na és mit akar ez a tejes képű? Azt mondod, nem akar dolgozni. Akkor mit akar?

– Hazamegy.

– Igazán? És miért?

– Megmondtam neki, hogy beszélek veletek, és ha nem értünk szót, akkor felül a hatórás gyorsra. Ezekben a napokban várják a kisbabát.

– Remek! – mondta Nágadi élvezettel.

– Kisbabája lesz a tejes képűnek.

– Azt akartad mondani, hogy a feleségének.

– Valóban így gondoltam.

– Kétezret kér a tejes képű! – mondta Faragó keményen. – Vagy fogja a cuccát, és hazamegy!

– Semmi közöm hozzá – mondta Nágadi.

– Miért nem a Lacinak mondod?

– Majd megpróbálod kitalálni.

– Semmi közöm a kaszkadőrökhöz.

– Nincs hát. Te csak egy javaslatot teszel, és el van intézve.

– Lacikám – fordult Lajtai felé. – Légy szíves, magyarázd meg neki, hogy semmi közöm ehhez a dologhoz.

– Csak annyi a közöd, hogy teszel egy javaslatot – mondta Faragó.

– Nem teszek semmiféle javaslatot, engedelmeddel.

– Jól van, akkor majd leugrasz te a tetőről. Három sor dobozra! – mondta Faragó. – Hogy a te ügyed legyen. Legalább lesz egy olyan filmed, amiben átéreztél egy jelenetet.

Ez persze nagyon durván hangzott. Túlságosan durván, talán nem így kellett volna mondani. Most már mindegy volt, az igaz.

Nágadi elmosolyodott, és finoman lepöckölt egy pitypangmagot a nadrágjáról. Vörös kordbársony cipőjét óvatosan egymás mellett tartotta, nyugodt madárfogásban markolta maga mellett a csövet.

Lajtai jónak látta beleavatkozni a dologba.

– A fiú ezerkétszázat kap – mondta. – Minek avatkozol bele ebbe?

– Ugyanannyit fog kapni, mint én.

– Ezek itt azt hiszik, a vadnyugaton vannak – jegyezte meg Nágadi. Meg se moccantak ujjai a csövön.

– Ugyanannyit fog kapni, mint én – ismételte Faragó.

Lajtainak hosszúkás feje volt, rövidre vágott ősz hajjal, pedig nem volt negyvenéves. Olyan rövidre vágatta a haját, hogy valamennyi dudor látszott a fején. Legbarátságosabb modorát vette fel.

– Nézd, Jóska – mondta Faragónak. – Ezt a kérdést már eldöntöttük. A szabályok szerint! – tette hozzá nyomatékkal. – Te a maximumot kapod, ezt tudod. Valamennyien megszavaztuk, egy büdös szót nem szólhatsz. Még a Sinkovits se kap ennyit. Miért kapna ugyanennyit a fiú is?

– Mert ugyanonnan ugrik le, ahonnan én! – mondta Faragó kurtán.

– Ez rendben van, de te is tudod, Józsikám, hogy ebben az egészben te vagy a lényeges, a fiú csak kiegészítő. Nem lehet odaemelni, ahol te vagy.

– Emeld oda magad hozzá – mondta erre Faragó –, és magyarázd meg neki, nézd, Gazsi, azazhogy, Gazsikám, így mondd, vigyázz! Nézd, Gazsikám, te csak mellékesen ugrasz le a tetőről. Ha összetöröd magad, vagy megnyomorodsz, mindez mellékesen történt!

– Nagyon szép pénzt kap így is. Se szakmája, semmi. Hol kapna ennyit, meg tudod mondani?

– Itt. Mert szakma nélkül is a bőrét kockáztatja.

Lajtai megjáratta ujjait a kabát varrásán.

– Fekete is ugyanennyit kapott volna, nem? – fintorgott, és ez olyan különös volt, mert egyébként is úgy állt az orra, mintha fintorgott volna. Valami autóbalesete volt, akkor tört el. Azt mesélték, egy bokszoló gázolta el, aki nála dolgozott, de ezt senki nem tudta biztosan. Azt sem, hogy valóban nála dolgozott-e.

– Az rendes fiú volt – mondta Nágadi. – Igen rendes gyerek volt.

– Azért tettétek tönkre – mondta Faragó.

– Szerelmes volt – jegyezte meg Lajtai.

– Mindenki tudja.

Olyan meghatározhatatlanul álltak ezek itt ketten a fényben, mintha valóban sérthetetlenek lettek volna. Magában villámgyorsan csinált két fogást: Nágadit meglökte, mire hátrabillent, és a fenekét mutatta egy másodpercre. Egyetlen ujjdöfés a békalyukba. Lajtai erre menekül, félfordulatot tesz: lábfejhorog, elkapja a bal vállát, veseütés, kész. Mindjárt megnyugodott. Ez a fény csapja be az embert. Meg lehet küzdeni vele, csak akarat kell hozzá.

– Öt óra – mondta hűvösen. – Ha fél hatig meggondoljátok magatokat, szóljatok. Fél hatkor elmegy a fiú.

– Majd lesz más – vonta meg a vállát Nágadi.

Lajtai nem szólt semmit.

Rosszkedvűen ment vissza a fiúhoz. Csak akkor változtatta meg az arckifejezését, amikor egészen a közelébe ért. Gazsi a legszélső teherautó kerekéhez támaszkodott, öklével a gumit ütögette.

– Minden rendben – mondta neki. Leült a fűbe, letépett egy-két szálat, megsodorta őket a két tenyere között.

Gazsi tovább ütögette a gumit.

Faragó cigarettát húzott elő, azt is megsodorta, aztán az egyik fűszál végével lepiszkálta a felesleges dohányszemcséket.

– Kár strapálni magadat – mondta Gazsi.

– Várj egy félórát, majd meglátod.

– Engem nem érdekel.

– Ne beszélj így! Kell a pénz, nem? Hogy van az asszony?

~ Rosszul. Félóra múlva ugyanúgy nem érdekel, mint most.

Faragó ránézett, kezét a térdére támasztotta.

– Miért?

– Mert nem csinálom meg. Semmit se csinálok. Se most, se holnap, se félóra múlva, se hat óra múlva!

Mind a ketten hallgattak. Faragó lelátott a tetőről arra a helyre, ahol hallgattak. Ugyanúgy állt a kocsi, még a ferde első kerekét se tekerte vissza a sofőr. Megállt, kiszállt, cigarettacsutkáját a műszerfalon hagyta. Elképzelte, hogy ott vannak még ők is, Gazsi a keréknél, ő a fűben. Szív egyet, eldobja a cigarettát, majd a fiúhoz lép, és a vállára teszi a kezét.

– Ismerem ezt az egészet – mondja. Szép szemöldöke van a fiúnak így közelről. – Pontosan ismerem, minden részletében.

– Ne haragudj – mondja Gazsi. Mozdulatlan a szemöldöke. Mozdulatlan az arca. A szája. Ökle rásimul a gumira.

– Még azt is tudom – mondja a fiúnak -, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, mintha már máskor is érezte volna ezt, csak nem ennyire.

– Ide kellett jönnie ahhoz, hogy ennyire érezze. Így van?

– Így – mondja a fiú. – De nem tudom megcsinálni. Engem nem érdekel a pénz.

– Ez a baj! Kell, hogy érdekeljen. Nem azért a nyolcszáz forintért, jól figyelj!

– Adj egy cigarettát.

– Vegyél. Azért, mert az a cél, hogy kifizessék ezt a nyolcszáz forintot, akármennyire nem akarják, és ki is fogják fizetni! Ha nincs cél, nincs semmi, érted?

Gazsi mohón szívja a füstöt: hetek óta nem gyújtott rá. Lesimítja zubbonyát a csípőjén.

– Ez már így is indult – mondja tűnődve.

– Büdös ez a ruha, tudod?

– Ne beszélj hülyeségeket.

– Nagyon büdös.

– Semmiféle szaga nincs. Ruhaszaga van.

– Hullaszaga van.

– Az eszed tokja! Fekete csak itt hordta, meg a filmgyárban.

– Hullaszagú, Jóska. Tudom, mit beszélek.

– Nem tudod.

Szív egyet, hallgatnak. Az autónak most egyszerre benzinszaga lesz mellettük, útszaga és fémszaga. A levegőnek ködszaga, a parknak rothadásszaga.

– Átgondoltad ezt a dolgot, Gazsi? – kérdezi a fiútól. Leveszi a válláról a kezét.

– Gondolkoztam rajta – mondja a fiú. Innen fentről csak az látszik, hogy mozog a szája, mintha levágták volna a hangot a filmről. De ő pontosan megérti minden szavát így is.

– Nem gondoltad át. Én szerettem ezt a Feketét, bár nagyon ivott. Mégis szerettem. De igazán soha nem tudtam beszélni vele. Veled tudok.

– Te vagy a legrendesebb pali a világon, Jóska – mosolyog a fiú. – A legrendesebb, akivel valaha találkoztam.

– Nem sokkal találkoztál még. Én se, de nálad többel. Feketével nem beszéltem, és ez volt a baj. Volt rá idő, és mégse tudtam beszélni. Van ez így néha. Te már többet tudsz, mint ő, pedig még veled se beszélgettem erről. És mégis ugyanazt akarod csinálni, amit ő!

Gazsi sajnálkozva nézi a csikkét.

– Gyújtsunk rá újra! – mondja hirtelen.

– Nem. Te elhatároztad, hogy nem szívsz többet. Ez az egy éppen elég volt.

– Igazad van, de be kell látnod, hogy rosszul indult az egész.

– Ide fognak jönni, vagy legalábbis üzen valakivel az a hiéna; és te meg fogod csinálni.

– Nem hiszem, Jóska.

– Biztos lehetsz benne.

– Feketének ugyanezt mondtad.

– Nem beszéltünk erről, és ez volt a baj.

– Pokoli fájdalmai lehettek. Hogy jutott eszébe éppen ez?

– Úgy, hogy éppen ott volt a kezében. Nem gondolkozott rajta. Beszedte az altatót, aztán porrá törte az üvegcsövet, és beleszórta egy pohár konyakba. Semmit nem érzett, légy nyugodt. Ha érzett volna, nem csinálja végig, mert akkor magától is rájött volna valamire.

– Én is rájöttem valamire, Jóska.

– Gondolom.

– Marha vagyok, és te is marha vagy. Ne haragudj.

– Ez így is van, Gazsi. Örülök neki, hogy rájöttél. Tudod, mennyire csinálom szívesen? Mit gondolsz, mennyire?

– Eléggé utálhatod.

– Éjszaka néha felébredek, és szakad rólam a víz. Máskor a feleségem mondja reggel, mi volt veled, a fogadat csikorgattad.

– Gondolom, hogy nagyon utálod, de mégis csinálod.

– Nem! – mondja erre ő, és felemeli a kezét. – Tévedsz, Gazsi, én ezt az egészet nem utálom. Te utálod, és Fekete is utálta. Én gyűlölöm!

Gyűlölöm, gondolta most magában. Nem eszeveszett gyűlölettel. Nem kék gyűlölettel. Nem sárga gyűlölettel. Ha beszél valaki, tisztán hallom a hangját, gondolkozom és válaszolok. Gazsi ugyanazért fél hazamenni, amiért én. Fél a felesége pillantásától. Fél, hogy konyakot tesznek elé a barátai, és azt mondják neki: gondolkozz. Meddig akarod ezt csinálni? Vannak rendes munkalehetőségek. Ha nem felel meg az, amit kerestünk, nyisd ki az újságot, három oldalon keresnek munkásokat. Tanulj szakmát, tanulj bármit. Senki nem akadályoz meg benne. Nem fogsz ezerkétszázat keresni naponta. Nem tudsz két év alatt félretenni egy lakásra valót – de így se tudsz. Hová lesz a pénz? Hová lesz a nyugalmad? Hová lesz az emberséged? Feleséged a kórházban fekszik, otthagytad. Ott fogod hagyni a fiadat is. Ott fogod hagyni önmagadat is.

Gazsi ugyanúgy nem válaszolna semmit, mint én. Hány évig kellene élére állítani minden fillért, mire összejönne a lakásra való? Tíz? Tizenöt? Beleszédül az ember.

– Mindjárt készen lesznek, fiú – mondta. Eldobta a csikket.

– Tudom – bólintott Gazsi.

– Bízd rám magad, a hajad szála sem fog meggörbülni. Tíz métert vársz, van idő. Hadd fényképezzenek. Egymás mellett fogunk földet érni. Adj egy kis lökést a pisztolynak, hogy ne essen a dobozok közé, mert a kellékesnek meg kell keresni. Hálás lesz neked, ha gondolsz rá. És ha gondolni tudsz még erre is, az biztonságot ad neked. Érted?

– Értem, ó, Manyi – mondta Gazsi vigyorogva. Ezt Kardostól, a Dózsa pontozójától hallotta egyszer, amikor lejött hozzájuk edzésre a filmgyárban. Villogó foggal kacagott.

Faragó is elmosolyodott. Figyelte, mit csinálnak odalenn. A segédoperatőr már felemelte a csapót.

– Minden rendben? – kérdezte Nágadi a hangosbemondóban.

– Vessz meg! – mondta Faragó. Karjával egy kört rajzolt a levegőbe. – És még valamit – mondta a fiúnak. – Amint a levegőbe emellek, óriási lélegzetet veszel, amekkorát csak bírsz. Benn tartod, érted? Bőven elég lesz, amíg leérünk. Útközben semmi esetre ne vegyél levegőt.

– Nem veszek – ígérte Gazsi. Tenyerét végighúzta a combján, kihúzta a zsebéből a pisztolyt.

– Mentők jöjjenek közelebb! – üvöltötte a hangosbemondó.

– Állat! – mondta Faragó magában. Összeszorította a fogát, figyelte a csapót. Odatették mellé a mikrofont: akkorát csattant, mint egy kanászostor.

– És mit jelent az ó, Manyi? – kérdezte Gazsi, mintha semmi se történt volna.

– Viszontlátásra japánul, de nem ó, Manyi, hanem o me nyi – magyarázta Faragó kényelmesen. – Ez a Kardos kint volt a világbajnokságon, amikor Glenn megverte karatéban a japánokat. Ott találkoztunk a versenyen, és röhögtek rajtam, mert úgy mondtam, hogy ó, Manyi.

– Értem – mondta a fiú. – Hát akkor megyek.

– Ráérsz.

– O me nyi, jól mondom?

– Kitűnően. Nyelvtehetség vagy.

Gazsi visszafutott az ereszen vagy négy méterre, aztán megfordult, és pisztollyal a kezében Faragó felé nyomult, mint az első alkalommal. Faragó elkapta a csuklóját, a pisztoly lerepült a mélybe, jóval a dobozok mellé. Faragó csinált egy könyökcsavart, és Gazsi máris a levegőben volt. Csak annyit mondott, hogy Mmm! Faragó utánabukott az eresz felett, mintha ő is elvesztette volna az egyensúlyát.

– A bokádat! – kiáltotta neki. Nyugodtan csengett a hangja, és ez boldogsággal töltötte el. Még azt is látta, hogy Gazsi előírás szerint kinyújtja a bal kezét.

Óriási ropogással zuhantak a dobozokra. Egyetlen kellemetlenség a por volt. Megpróbálta félrelökdösni maga mellől a dobozokat. Kívülről vagy nyolcán segítettek, másodpercek alatt szétbontották a bálát. Meglátta az orvos kivörösödött arcát, és hátul a szürke eget. Por szállt körülöttük.

– Hogy van? – kérdezte az orvos rekedten.

– Jól – mondta.

– A jó fene egye meg! – sóhajtotta az orvos. Faragó Gazsit kereste a tekintetével. Tőle három méterrel érte el a bálát, közelebb a széléhez, így hamarabb kiszabadult. Éppen egy dobozból rángatta kifelé a bokáját.

– Hej! – mondta, amikor meglátta. – Mi van, főnök? – Nagyon sápadt volt, remegett az ajka.

– Szerda – mondta neki foghegyről. – Gyere, iszunk egy konyakot.

– Ötletnek nem rossz, főnök.

Kezek nyúltak utánuk, mint a csápok. A két újságíró szakadatlanul villogtatta a vakuját.

– Mire gondolt zuhanás közben? – ugrott Faragó mellé a kövér.

– Magára – felelte Faragó.

Nágadi merev arccal állt a tömegben, csak a tekintete lobogott lázasan.

– Helló! – mondta, amikor találkozott a pillantásuk.

Faragó mondani akart neki valami nagyon jót, de semmi se jutott az eszébe. Gazsi éppen visszanézett, és látta ezt a szemében.

– Jó lesz sietni – morogta. – Várnak a pályaudvaron!

De hirtelen eszébe jutott, hogy az a vonat, amelyből ki kell ugraniuk, talán ugyanarra megy, amerre Gazsi lakik. A fiúnak már előbb eszébe jutott: arra gondolt, úgy be fog rúgni ebből a pénzből, hogy az asztal alá esik.

 

 

A tudás

 

Valahányszor billent egyet a csapóajtó, és odébb tette a fényeket az előcsarnokban, Madame úgy érezte, vele kell egy kicsit mozdítania a fejét. Persze nem volt Madame, csak magában mondta ezt. Valószínűleg ezért érezte így.

Kaposi viszont éppen úgy lépett hozzá, mint aki nem vesz tudomást erről az egészről. Nyitott kabátban. Amikor odakint mínusz öt fok. És csak úgy megkérdezte, merre találja Juditkát. Madame egy kicsit balra tolta a gurulós ételkihordót, rajta a beíró tömbjét meg a két különböző színű ceruzát, hogy lássa az illető, ez nem csak egyszerűen porta, mivel gurul is. Különben mindjárt észrevette rajta, hogy elég hájas. Nem volt éppen úriember formája.

Úgyhogy azért megmondta neki: hatos ajtó, de kihangsúlyozta, hogy Dosok doktornő, nem pedig Juditka. Remélte, ebből megérti az illető, miket gondoljon Juditkáról a jövőben. Közben észrevette, hogy a férfi kopasz fején két egymás felé mutató mélyedés van, mintha legalább kétszer leütötték volna már.

Koppantott a piros ceruzával. Rossz érzése volt, ahogy utánanézett. Még a levegőbe is beleszagolt, de már nem érezte a szagát. Jellemző, gondolta.

Kaposi közben se szó, se beszéd, bement a hatos ajtón. Még jó, hogy kopogott. Judit nem tudott mindjárt felállni, mert éppen a harisnyatartója alá próbált becsúsztatni egy ötfillérest az asztal alatt. Közben jól megnézte a lábát. Két hete megmondták neki a konyhán jóindulatúan, hogy Matrovits Anna a legszebb az osztályon, viszont neki van a legjobb lába. Azóta mindig megnézte. Egy kicsit rémülten imádta. Amikor kíváncsiságból belenézett nagyanyja Szent Terézébe, és elolvasta, hogy minden ember egy oltár, még a nők is, mindjárt egy lábat látott az ő oltárán.

Amint belépett Kaposi, kikapta kezét az asztal alól. Óriási mosolyt ajándékozott a férfinak. Kaposi úgy megdöbbent, hogy alig tudott leülni. Még akkor is rázta Jutka kezét, amikor már ült. Jó mélyre fogta a hangját, bár úgy érezte, mélyebbre is tudná.

– Nem mondhatja, hogy elfelejtkeztem magáról! – Csak úgy dübörgött. Fején rándultak egyet a ráncok a büszkeségtől.

– Nem is mondom! – kiáltotta Jutka. Mielőtt leült, járkált egy kicsit, így nem foghatott gyanút Kaposi. Céltudatosan kivett egy papír zsebkendőt a táskájából, és jól letörölte vele a golyóstolla nyakát. Semmi baja nem lett a tollnak. Közben az ötfilléres megindult a harisnyája alatt.

– Hát mi újság? – kérdezte Kaposi egy jó mélyre fogott mosollyal. Összekulcsolta kezét az ölében: ujjtövei lágyak és duzzadtak voltak, kidomborodtak, mint a bokszer.

Jutka egy pillanatra a levegőbe nézett. Az ötfilléres érzéssel lecsúszott a térdéig, ott habozott egy kicsit.

– Óriási újság van! – kiáltotta. Lelkesedésében dobbantott egyet. – Képzelje!

– No? – mondta Kaposi vidáman. Úgy próbált mosolyogni, hogy mozdulatlan maradjon a bajusza. Tudta, hogy ez áll neki a legjobban, csak mindig elfelejtkezett róla.

– Négy kerület felajánlotta, hogy átveszi tőlünk az utókezelést! Négy!

– Ne beszéljen! – képedt el Kaposi mozdulatlan bajusszal.

– Tudja, mit jelent ez?! – Jutka összecsípte a szemét, és ide-oda ingatta a fejét: az ötfilléres elgondolkozva lejjebb szökkent az osztály legjobb lábán.

– Persze – mondta Kaposi. – Hogy a fenébe ne tudnám? Bocsánat. A tavalyi helyzethez képest egyszerűen… egyszerűen óriási! – Fáradt arckifejezést öltött, ezzel is mutatta, mennyire eltörpül minden az eredmény mellett.

Jutka újra dobbantott: az ötfilléres leesett a talpa alá.

– Kinek volt igaza? – búgta. Most hosszában facsargatta a lábfejét.

Kaposi jóindulatúan mélázott. A fiatalságára gondolt, amikor még ő is ilyen üde volt. Leült egy székre valakivel szemben, és… csak ült.

Az ötfilléres végre kiesett azon a lyukon, ami Jutka lábujjánál volt a harisnyán. Kaposi hallgatózott egy kicsit. Ugyanabban a pillanatban beállt a mentő az ablak alá: új beteget hoztak. Káromkodott a sofőr, mert beragadt az ajtó. Jutka nagyon hálás volt a sorsnak. Amíg Kaposi a káromkodást hallgatta, bepillantott az íróasztal alá: ez az egy ötfillérese volt csak, és nem akarta elveszíteni. Valami hülye ötletből kifolyólag nem is gyártják már.

– Egyébként elhoztam, amit ígértem – kapott a táskája után Kaposi. Két vastag dosszié mellől vagy húsz kettéhajtott átütőpapírt húzott elő. Bal oldalon ötször-hatszor átszúrták tűzőgéppel, de csak két kapocs hatolt át a sok papíron, a többi összevissza hajlott.

– Nem olvastam még, de érdemes megnéznie, ez a Havas okos ember.

Jutka a papírcsomó felé nyúlt.

– De… Nem tudom itt hagyni most, mert holnap gépelik újra.

Jutka megdermedt. Félúton megállt a keze. Úgy bámult Kaposi ujjaira, mint az eszelős.

– Feltétlenül leveretek magának is egy példányt! – sietett a magyarázattal Kaposi.

– Ez természetes.

Jutka csak bámult. Képtelen volt levenni a szemét Kaposi ujjairól.

– Látom, neheztel egy kicsit.

– Nem, nem! – nyikkant fel Jutka egész furcsa hangon. Gyorsan megköszörülte a torkát, és az asztal lapjára kapta a pillantását

– Dehogy! Úgysem érnék rá most, hogy igazán alaposan átnézzem. Két hét múlva is jó lesz. Három hét múlva is!

De tudta, hogy Kaposi meg fog halni.

– Mindig baj van az adminisztrációval – nyögte a férfi kicsit megkönnyebbülve. Vihogott hozzá, hogy érezze Jutka, mennyire nehéz helyzetben van. – Végre találtam egy igazán rendes emberkét, aki hajlandó segíteni. Kislány, természetesen. Nem is tudom, mikor láttam utoljára lelkes férfit! – megint vihogott egy kicsit.

Jutka felemelte tekintetét az asztalról, Kaposi szemébe nézett. Rémület tükröződött a pillantásában. A rémületen túl valami döbbent kíváncsiság.

– Természetesen Havas kivétel! – szúrta közbe sietve Kaposi. – Ezt az embert csak csodálni tudom. Soha nem értettem, hogy bírja energiával. Együtt voltunk múlt szombaton egy barátomnál, lehet, hogy ismeri, Fricinél, az a magas sebész. Azt mondja a felesége, egyszerűen nem eszik. Egyébként Fricinél sem evett, egész este egy szendvicset végzett ki, azaz egy felet. Onnan tudom, mert a másik felét megtaláltuk az ablakpárkányon, akkor mondta ezt a felesége. Cigarettán és kávén él. Fantasztikus!

– Igen – bólintott Jutka. – Hogyne!

Megint Kaposi ujjaira siklott a pillantása, de csak a bal kezét látta. Belesápadt, annyira szerette volna megnézni a jobb kezét is, de nem mert felállni, mert az volt a rögeszméje, hogy abban a pillanatban vége az egésznek.

Az énekesnőnek se nézte meg a másik kezét, és azóta is gyötörte a dolog. Annál jobban, mert tudta, hogy nem először látta ezt a mozdulatot. Egy közönséges színpadi rosszullét után hozták be az énekesnőt, amilyen már többször előfordult nála, ő maga mondta. Dühös volt: egy pohár víz és a friss levegő éppen úgy elég lett volna, mint máskor, mondta. Mi az, hát öregszem? Miért akarják rám tetoválni, hogy öregszem?! Így mondta, hogy rám tetoválni.

Tulajdonképpen véletlenül vette észre. Levelet kapott a nő, azaz valami gyorsan teleírt, kettéhajtott névjegyet, közötte virággal, amely már teljesen összenyomódott a szorítástól. Maga elé tette az ágyra. Amikor visszahúzta a kezét, furcsának tűnt a mozdulata. Jutka már fordultában kapcsolt, de nem akart megállni. A láztáblával babrált, és közben újra megnézte. Az énekesnő a virág szirmait bontogatta. Rózsa volt. Jobb keze pedig, vagy nem is a keze, inkább az ujjai valami idegen, kapaszkodó mozdulattal pihentek a fehér ágyhuzaton. Amit már egyszer látott valahol.

Elsápadt, kisietett a főnővérért: egy beteg hozzátartozójával beszélgetett a folyosó sarkán. Valamit mondott, hogy kinek a fia, de Jutka nem figyelt rá. Belekapaszkodott a karjába, még a férfitől sem kért bocsánatot.

– Évám! – suttogta. – Gyere velem, kérlek!

– Nono! – kapott Éva a karja felé. De nagyon rendes maradt az arca, ruháján a ráncok és fején a fityula. – Mi baj, édes? Rosszul van valaki?

– Nincs! Nincs!

Borzasztóan ideges lett, nem tudta, hogy mondja el hirtelen az egészet. Az is lehet, hogy csak néhány pillanatig tart. Egyáltalán mi? Mondja azt, hogy már látta, de nem tudja, hol, mikor és miért volt ez fontos? Fontos, ez az! Lehetetlen gondolkozni rajta, amikor fontos!

A folyosó és a fehér ajtók továbbra is álomszerűek maradtak; valami lassított, homályos filmvetítésnek tűnt a mozgásuk, ők azonban nem voltak homályosak. Egész normálisan meg tudta kérni a főnővért, jöjjön be vele feltűnés nélkül, mintha éppen arra járt volna. Külön szobában feküdt az énekesnő. Nézze meg a kezét, lát-e rajta valami különöset? Éva megígérte, hogy pontosan úgy lesz. Közömbös arccal lépett a szobába, megigazította a lepedő szélét, és rámosolygott az énekesnőre. Az már letette a névjegyet, most a takaró szélét fogta ugyanazzal a mozdulattal! Jutka sikítani szeretett volna. Égő szemmel bámulta a főnővért, aki éppen megkérdezte az énekesnőt, inna-e egy jó limonádét? Közben a kezét nézte. Az énekesnő azt mondta, nem, de a főnővér addig erősködött, amíg mégis beleegyezett. Aztán megkérdezte, hogy kivételesen rágyújthatna-e idebent? A főnővér úgy tett, mintha nem hallotta volna, kisietett a limonádéért, Jutka pedig megkínálta a nőt egy cigarettával. Szép zöld szeme volt, mandula alakú, de csak egy pillanatra nézett bele: mozdulatára figyelt, ahogy a cigaretta után nyúlt. Iszonyodott tőle.

Éva felhúzott szemöldökkel várta az ajtó előtt. Rázta a fejét, a vállát vonogatta.

– Nem láttad? – hökkent meg Jutka. – Nem láttad, hogy tartotta az ujjait?

– Ne haragudj – mondta a főnővér kicsit sértetten. – Újra megnézem.

Elment a limonádéért, bevitte a nőnek, kijött, és szomorúan mosolygott. Jutka végig ott állt, könyörögve nézett. Éva megsimogatta az arcát.

– Gyere, kedves – mondta neki kapsz egy jó kávét.

Megsemmisülten kullogott utána. Megitta a kávét, a főnővér beszélt hozzá. Barátnősen beszélt, pedig sokkal idősebb volt nála.

– Fáradt vagy – mondta a végén. – Légy szíves, korán feküdj le ma este, jó? Megígéred?

– Meg – mondta. Visszament az irodájába: még mindig kezében tartotta a cigarettás csomagot. Ahogy ránézett, felfordult tőle a gyomra. Az egészet bedobta a szemétkosárba, kétszer kezet mosott utána szappannal. Továbbra se múlt el az émelygése, erre hirtelen az ablak elé állt, és a hasára szorította a kezét. János! – villant az eszébe. – Úristen! Gyorsan leült a székre. Felvette a telefonkagylót. Visszatette, számolt egy kicsit.

Semmi bizonyíték, őrültség az egész. Így ült jó tizenöt percig.

Kigyulladt a piros lámpa, bement a megfelelő számú szobába, és az énekesnő ott feküdt az ágyon – holtan. Visszament a szobájába, kezét kétségbeesetten a hasára szorította, és ült, mint egy hülye. Aztán kiderült, hogy tényleg terhes volt. Életében először nyomasztólag hatott rá: valami ködös, de teljesen elfogadható magyarázatot adott arra, hogy tévedett. Úgy próbálta levezetni a keserűségét, hogy állandóan a gyerekre gondolt. Eszelősen ragaszkodott hozzá, pedig János két évre Egyiptomba készült, már az útlevele is megvolt. Aztán egyszer véletlenül benyitott abba a szobába, ahol az énekesnő meghalt: üres volt a szoba, tiszta, gyűretlen huzat feszült az ágyon. Abban a pillanatban megértette, hogy becsapta önmagát.

De most mégis az volt az első gondolata, vajon terhes-e? Mintha az eltelt hosszú idő óta állandóan ott keringett volna fejében kiterjesztett szárnyakkal, zajtalanul, árnyék nélkül, de halálos biztonsággal ez a gondolat, és csak erre a pillanatra várt volna, hogy kibújjon a fejéből.

Egy cigarettát pillantott meg az orra előtt: Kaposi nyújtotta oda. A mentős befejezte odakint a káromkodást.

– Köszönöm – mosolygott. Óvatosan nyelt egyet, és figyelte, hogy nyel. Egész normálisan sikerült. Zsíros ételekre gondolt. Nem kívánta, de nem is undorodott tőle. Kaposi meggyújtotta a cigarettáját, majd a sajátját is. Jutka ujjai annyira remegtek, hogy cserépvonulathoz hasonló vonalat nyesett a füstcsíkkal. Kaposi bal keze most a térdén nyugodott, jobbjával a cigarettát fogta. Csak a balon látszott. Az énekesnőnek is a bal kezét látta. Tanulmányoznia kell ezt a mozdulatot. Le kell fényképezni. János kis Werra-gépével meg lehetne csinálni. Beszélnie kell Jánossal. Hinni fog neki? Úristen, miért olyan fontos ez? Akár hisz, akár nem, csak ez a megoldás marad. Amikor idáig ért, megdöbbent: ugyanolyan módszeresen készíti elő az egészet, mintha egy céklát kellene meghámoznia. Ez az ember meg fog halni! Figyelmeztetni kellene a veszélyre! Őrültség. Tenni kellene valamit, de mit? Lehet, hogy éppen azért következik be, mert tesz valamit! Ki meri vállalni ezért a felelősséget?

– Ezt a debreceni utat azért mégis nyélbe ütjük – mondta Kaposi. Cigarettájával belülről döfködte a hamutartót. Jutka megfigyelte a mozdulatát. – Remélem, nem ment el tőle a kedve?

– Nem – mondta. Megköszörülte a torkát. – Nem.

Kaposi megmozdította a bőrt a feje tetején.

– Valami főorvosi szobában vagy hasonló helyen kapunk szállást. Kocsi lesz, csak az idő javuljon meg egy kicsit. Éppen tegnap rekedtünk el Sopronnál. Én még így is a kocsit választom, annak ellenére, hogy nem szeretek kocsiban éjszakázni.

Nem szeret kocsiban éjszakázni, gondolta Jutka.

– De maga egy kicsit fáradtnak látszik!

– Kaposi tréfásan megfenyegette az ujjával. Jutka tudta, hogy nem fáradt. Tegnap uszodában voltak Jánossal, és kitűnően aludt. Ennek ellenére felírta magában: megnézni magamat a tükörben!

– Igen – mondta. – Elég rosszul aludtam.

– Csak módjával! – hunyorgott Kaposi.

– Jóból is megárt a sok.

Jutka elszántan nyelt egyet.

– Maga sem látszik valami pihentnek – bökte ki elszántan. Cigarettáját mereven a hamutartó fölé tartotta.

– Persze! – nevetett Kaposi hálásan. – Ez az örökös túrázás, ugye. De hát ezt is meg kell csinálni valakinek. Végeredményben nem panaszkodhatok.

– Biztos? – csapott le rá Jutka.

– Talán a gyomrom rossz egy kicsit. Sok cigaretta, rendszertelen étkezés – várta, hogy tovább kérdezzen Jutka. – Látom, nem dob ki – mosolyodott el. – Maga soha nem dob ki senkit. Hol tanulta ezt?

– Nem tudom – felelte Jutka. Szólni kellene Storm adjunktusnak, ő mégis férfi, hátha eszébe jut valami. Esetleg itt tarthatnák Kaposit a klinikán. Akármi történik, mégis… minden kéznél van. Ez a legtöbb, amit tehet érte. Elszántan kifordította lábát az asztal alól. Érezte, hogy mélyen elpirul. Kaposi ránézett, és mosolygott.

Vén disznó, gondolta Jutka automatikusan. Még jobban elpirult.

– Nem inna egy kávét? – kérdezte.

– Igazán aranyos – mondta Kaposi. Félig lehunyta a szemét, és kiismerhetetlennek szánt hülye mosollyal oldalt ingatta a fejét. – De most ittam, méghozzá kettőt egymás után. Egyébként is mennem kell. Mikor hozhatom a kéziratot?

– Mindig! Bármikor, amikor akarja. Én… itt vagyok!

– Jó – mondta Kaposi. Megfogta a táskáját, felállt. – Hát akkor…

– Viszontlátásra – mondta Jutka. Eszelősen figyelte a távolodó lépteket. Felállt, leült. Fogott egy másik cigarettát, a gyufáért nyúlt, de undort érzett: az előbb Kaposi kezében volt. Azonnal bedobta a szemétkosárba, majd gyorsan kezet mosott. Kicsúszott a kezéből a szappan: mintha viccelődne, kétszer is beleugrott a mosdóba. Zajt hallott odakintről. Gondosan megtörölte a kezét, kiment. Madame nem volt sehol. Veszettül hintázott a csapóajtó: csak úgy szórta a fényeket. A guruló asztalon megszólalt a telefon. Hosszú csengetés, szünet, hosszú csengetés. Állt és nézte. Egyszerre belökték a csapóajtót, ott állt a Madame.

– Úristen! – mondta. – Doktornő!…

Jutka tudomásul vette, hogy doktornőt mondott, és nem Juditkát. Látta, hogy felkapja a telefont, hallotta, hogy csörren a billenőkapcsoló. Egy női hangot is hallott a kagylóban. – Elment! – mondta Madame idegesen.

– Doktornő! – hebegte ismét.

Jutka kifelé nézett, de csak az ajtó üvegét látta. Odament, kihajtotta. Pontosan a mentő nyomán, ahol tükörfényes jégcsíkot húzott a fék, hanyatt feküdt Kaposi. Szeme nyitva, kabátja széthajtva. Hóna alatt az aktatáska. Nyilván a jégen csúszott el.

– Istenem… – suttogta Madame a háta mögött.

– Szóljon az ügyeletes nővérnek, és vigyék be a hatosba – mondta erre ő. Megdöbbent a nyugodt hangjától. Madame még jobban megdöbbent.

– Igen – hebegte –, de… meg se tetszik nézni?

– Menjen. – Jutka úgy érezte, valami áthatolhatatlan, sűrű ködben áll egy nagyon magas hegycsúcson. Még a köd nedvességét is érezte az arcán. Fázott a keze.

– Igenis – mondta a Madame. Iszonyodva, nagyon távolról nézett rá. Jutka csak bámult a ködbe. Kaposira nem is nézett. Fél perc alatt ott volt az ügyeletes nővér. Mind a hárman megfogták Kaposit, erre odaszaladt negyediknek az egyik mentős, aki éppen kifordult az épület sarka mögül, cigarettával a szájában. Félretolta Jutkát, így neki csak az aktatáskát kellett vinnie.

– Az istenit – morogta. – Ezt meg itt felejtettük, vagy mi?

Senki nem figyelt rá Jutkán kívül. Igyekezett megjegyezni, hogy Az istenit, ezt meg itt felejtettük, vagy mi?

– Mindjárt tudtam, hogy nincs rendben – lihegett a Madame. – Amint bejött!

Jutka ránézett. Madame ijedten elhallgatott, széles csípőjével befelé lökdöste a csapóajtót. Jutka automatikusan hátrament az ügyeletes orvos szobájába. Hóna alatt vitte az aktatáskát.

Émelygett.

Megállt, lassan felemelte a pillantását. Minden erőfeszítés nélkül kiszámolta, hogy lehetetlen. Most beszélnie kell a Madame-mal.

 

 

 

Tánc-tánc

 

Előrelöködi magát, gondolta Vera, és pislantott néhányat, mert a szemhéja alá csúszott egy szempillája. A sikló két perc múlva eltűnt a nádlagúnában. Húsz percig nem megyek oda, gondolta. Húsz perc alatt biztosan továbbmegy. Titokban azonban megfogadta, hogy még egy óra múlva se megy oda, sőt, lehet, hogy egész délután vagy éppen soha többet, mert ezentúl mindig arra gondol majd, hogy ráléphet, és kitöri a frász. Kisujja körmével kipiszkálta szeme sarkából a szempillát, majd körülnézett, jobbra és balra, ameddig fordítani tudta a fejét. A lábnyomait bámulta. Összejárta az egész partot, és ahol nedves homokra lépett, egy kis víz gyűlt össze a nyomok fenekén. Ezek az ékszerek, gondolta, elégedett lehet a tó, nyakláncot tapostam a nyakára. Összeborzongott a gondolatra, mintha megcsiklandozták volna belülről. Még kétszer elmondta magában, aztán hátradőlt, és lábfejét bokáig a homokba fúrta. Megmozgatta néhányszor a lábujjait, majd a karjait is elásta. Itt vagyok, alszom, passz, gondolta, de azért kilesett szempillája alól a csípőjére meg a feszes, barna hasára. Soha többet nem simogatta meg úgy senki, mint Viktor, lánykorában.

Aprót fújt, mint a kutyák, aztán lehunyta a szemét, és még a tűzről is elfelejtkezett. Az éjszaka fényeire gondolt, amelyek nem világítanák át így a szemhéját, meg egy nagy csillagra, amely mozdulatlanul az arcába bámul. Szitkokat szikrázik, gondolta, és ezt is elmondta magában kétszer.

János a sátorból jött melegítőben és mezítláb, mindkét kezét a zsebébe mélyesztve. A homokot vizsgálta. Széles, erős talpával és szétálló lábujjaival nyílegyenes csapást taposott Vera nyomai közé. Vége volt a nyakláncnak.

– Nem láttad a fésűt? – kérdezte mélyen a torkából. Vera nem tudta megmagyarázni, hogy miért más ez a hang, mint az öt év előtti. Nehézkesen és nagy lendülettel töprengett rajta, mint amikor valaki vállal feszül a falnak. János hatalmas nyomait figyelte az övéi között, és homlokán finom ráncba rándult a bőr. János észre se vette az egészet, mint ahogy a nyomokat se vette észre. Fiacskám, a te számodra csak az létezik, amit tussal bekereteztek egy pauszpapíron, mondta egyszer neki Vera félig jókedvűen, félig bosszankodva, amikor kicserélte a két konyhafüggönyt, János pedig csak jött, evett, és menni készült. Vera szavaira megállt, elvigyorodott, és este nyolc szál rózsát hozott, sőt, vázát is hozzá, mégpedig nagyon ízléseset. A kredenc szélére tette, és másnap délig tilos volt bevinni a szobába.

– Milyen fésűt? – kérdezte.

– Az én fésűmet – morogta János, és módszeresen tovább kutatta a homokot.

– Nem – felelte, és hirtelen eszébe jutott a paprikás krumpli. – Forr már? – kérdezte.

– Igen – mondta János oda se nézve. Verának hirtelen összerándult a lábizma, mint elalvás előtt, de most az idegességtől, amely úgy zúdult a nyakába, mintha az összetaposott nyomokat, a megváltozott hangot, az észre nem vett függönyt és vagy nyolcszázezer szórakozott, érdektelen pillantást kellett volna megennie két vajas kenyér között.

– Honnan tudod? – kiáltotta valóban indokolatlan támadó éllel. János csodálkozva ránézett, állt egy pillanatig, aztán megvakarta a combját zsebében tartott bal kezével.

– Onnan, hogy tíz perc alatt felforr, és tizenegy perce tetted fel – mondta. – Egyébként tessék! – A fazékhoz lépett, és felemelte a födőt. Tényleg forrt. Nyílt tűzön állt az edény, és Vera tudta, hogy forró a födő füle, de János csak tartotta türelmesen. Sikoltozni szeretett volna, mert volt ebben a jelenetben valami iszonyatos, olyasmi, mint amikor egy fához kötözött, vérző orrú állatnak rugdossák a fejét.

– Tedd le! – mondta remegő hangon, és amíg visszagondolt rá, hogy egy perccel előbb milyen gondolatai voltak, úgy érezte magát, mint az űrhajós, akit ötszáz kilométerre lőttek három másodperc alatt a jól ismert városból vagy éppen annak a gimnáziumnak az udvaráról, ahol tizennyolc éves koráig snúrozott az osztálytársaival.

János nyugodt mozdulattal visszatette a födőt, és újra zsebre vágta a kezét. Meg se nézte, hogy felhólyagosodott-e, pedig biztos, hogy felhólyagosodott, vagy legalább megmozgatta volna ujjait a zsebében, de ezt sem tette, csak a homokot vizsgálta az előbbi fürkésző arckifejezéssel. Vera megmerevítette a nyakát és küzdött magával: ismét rákiáltson-e, hogy mutassa, vagy hagyja ott a krumplit, és fusson el? Nem lehetek ennyire gonosz, mondta magának, hiszen nem bántott, a világért sem bántana akarattal, inkább lenyúzatná magáról a bőrt, mint ahogy szívesen összeégeti a kezét, csak azért, mert… De vajon tényleg nem sejti, hogy gyűlöli? János úgy vette a kirohanásait, mint rádió a légköri zavarokat: szolgálatkészen, csak – recsegve.

– Mit keresel, az isten szerelmére? – suttogta, mert elfelejtette, hogy az előbb is erről beszéltek.

– A fésűmet – felelte János türelmesen. Akkor is ugyanígy mondta volna, ha negyvenedszer kérdezi meg. Vera lehunyta a szemét, és bólintott. Elhatározta, hogy még az este beszél Lászlóval, aki utánuk jött, pedig könyörgött neki, hogy ne jöjjön, mert csak őrjöngeni fognak egymásért. László nem tudta, hogy képtelenség megcsalni Jánost úgy, hogy kinéz az ember az ablakon, és odalát a sátorra meg rá.

– Mit csináltál vele? – kérdezte lehunyt szemmel.

János már a bokroknál járt.

– Parancsolsz? – kapta fel a fejét.

– Mit csináltál vele? – kérdezte Vera hangosan.

– Mivel?

– A fésűddel! Vedd ki a kezed a zsebedből! – mondta hirtelen könyörögve. – Nagyonszépenkérlek! Mind a kettőt, nagyonszépenkérlek!

János kihúzta kezét a zsebéből, és felvonta a szemöldökét.

– Valahová letettem – mondta –, de nem tudom, hogy hová.

Valahová letette, de nem tudja, hogy hová. Ismét lehunyta a szemét, és a legmegértőbb arccal kettőt bólintott. János egy másodpercig fürkészően nézte, aztán félszegen elvigyorodott, és felfelé indult a parton. Nem dugta többé zsebre a kezét, sőt, egy kicsit eltartotta a törzsétől. Vera lassan kinyitotta a szemét, ránézett, aztán újra lecsukta, és hangtalanul zokogott.

Kétszáz méterre felment, aztán megfordult, de visszafelé is ugyanolyan alaposan megnézett mindent. Nem kerülte ki a parton fehéredő üres rákvázakat, pozdorjává zúzta a súlyával, amelyik a talpa alá került. Mire visszaért, Vera szemlesütve kavargatta a paprikás krumplit. Csak a lépteit fülelte olyan figyelemmel, mintha az élete függne minden pici homokcsikordulástól. Amikor rajtakapta magát, megrázkódott, és még buzgóbban keverte a krumplit, de most se nézett fel.

– Nincs – mondta János egy cseppet sem idegesen, viszont nem is felületesen. Úgy, mint aki a La Manche-csatorna közepén úszik, és azt mondja: úszom. És ami a legborzasztóbb volt, Vera tudta, hogy meg fogja találni. Lehet, hogy két hétig keresi, és Bélatelepig végignézi a partot, vagy visszameri a homokot a tóba, vagy szétfeszegeti a parti kagylókat, de meglesz.

A „nincs” után lekapta a födőt, és a paprikás lé fölé hajolt, hogy ürügyet találjon a hallgatásra. Érezte, hogy pattannak nap szárította arcára a forró kis vízmolekulák, de ő is tartotta magát, úgy, mint János az előbb, fogával az ajkába mart, ő is, ő is, amíg hallotta a távolodó lépések zaját. Hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, mintha két hegyet megmászott volna egymás után. Visszatette a födőt, mellé szúrta a főzőkanalat – kiszökött mellette a gőz, de nem bánta –, leült, és a nap felé fordította az arcát. Büdös leszek, ételszagú, belém sül a hagymaszag, gondolta, de már úgyis nagyon piszkosnak érezte magát, ezért semmit sem tett ellene.

János jobb kéz felé is lement kétszáz méterre, és vagy öt percre eltűnt a parthajlás mögött. Vera nem nézett oda, de tudta, mikor éri el. Akkor megfordult, kimeredt szemmel nézett egy másodpercig, majd nagyot sóhajtott. Végre ismét egyedül volt! Hálásan pillantott a homokban heverő kődarabokra, a vízből kiálló ujjnyi nádcsutkákra, a rövidre tördelt rőzsére, a pattogó tűzre, a duruzsoló lábasra és a hamura, amit meg-megcibált a szél a tűz szélén, mert ők nem kerestek semmit, természetes, nyugodt és beleülő részei voltak a világmindenségnek. És mi több: meghagyták őt is ugyanilyennek, felnézhetett az égre, lehunyhatta a szemét, vagy belefúrhatta lábát a homokba. Lassan a térdére hajtotta a homlokát, és bámulta a feketeséget a szemhéja mögött. Soká maradt így, János lépéseit sem hallotta meg.

János a tűzhöz ment, megkeverte a paprikás krumplit, aztán álldogált egy kicsit, majd Verához ballagott, megsimogatta a haját – és közben megnézte mellette a homokot, hogy nincs-e ott a fésű…

– Fáradt vagy, kedves? – morogta.

Vera lassan kinyitotta a szemét. Arca egy pillanatra János tenyerébe simult, és mielőtt elhúzta volna, eszébe villant, hogy bárcsak egy pofont kapna inkább ettől a tenyértől, nem sírna, a szeme se rebbenne meg, csak elmenne nyugodtan és boldogan, mindent maga mögött hagyva. De hiába várt erre.

– Végignéztem a partot – mondta János. – Nincs sehol.

Vera nyelt egyet. Azt kellett volna mondania, hogy hagyd ott, ahol van, de nem mondta, mert attól félt, hogy János akkor hozzáfűz még valamit.

– Tényleg? – kérdezte, mert ez tűnt a legveszélytelenebbnek.

– Sehol – morogta János, majd a sátorhoz ment, és elkezdte kirámolni a berendezést. A bőröndöket, az összecsukható kis széket, a kávéfőzőt és a gumimatracot. Vera megvárta, amíg végez a bal oldali résszel, aztán halkan megkérdezte:

– Mit csinálsz, az isten szerelmére?

– Itt kell lennie valahol – morogta János, és végigpergette ujjai között a Háború és béke első kötetét.

– Ne rámolj ki mindent – suttogta Vera –, az én holmimat hagyd bent!

János megállt egy pillanatra, aztán kiborította az egészségügyi ládát.

– Jó – felelte, és kihúzta a jódos üveg dugóját. Vera szándékosan nagyon lassan felállt, előrenyújtotta a nyakát, és visszament a fazékhoz. Keverte-keverte. Pillantása az út túlsó oldalán álló panzióra tévedt. Csak az első emelet látszott a fáktól, László pedig a másodikon lakott. Az első emeleti erkélyen fehér fürdőruhás, szőke lány állt, combját az erkély rácsának feszítve. A panzió elé bámult a földre, mintha onnan olvasott volna egy könyvből.

Nincs otthon, gondolta Vera, biztosan a mólóról figyel bennünket. A móló végén úgy virítottak a fürdőzők, mint a nyers hús valami hatalmas kanál végén. Köztük volt László is, kék vászonnadrágban, derekán a piros övvel. Lászlót sem szerette. Nem volt több, csak más, mint János, és ezzel máris nagyon szépnek tűnt minden körülötte. Nem mondta meg neki, hogy azonnal otthagyja a válás után. Most már tudta: csak olyanhoz szabad feleségül mennie, akinek libabőrös lesz az érintésétől. László pedig nem volt ilyen.

Megkóstolta a krumplit, elég puha volt már. Szorongást érzett, mert most le kellett vennie, ki kellett mernie a tányérokba, néhány perc csupán, amíg kihűl, aztán oda kellett hívnia Jánost, és tizenöt percig egymás mellett lesznek. Sírni szeretett volna, de azért különösen, hogy elfelejtett sírni már lánykorában, pontosan akkor, amikor Viktor az arcába bámult a Szigeten, ő pedig tágra nyitotta a szemét, és kétségbeesetten kutatott az emlékezetében, hogy melyik volt az a szó a beszélgetésükben, amivel mindent elrontott. Szeretik egymást, erről beszéltek, összeházasodnak, erről beszéltek, és ő csak annyit mondott: Viktor, ha szeretsz, nem mehetsz más nőhöz addig sem. Azt hiszem, hogy hozzám kell jönnöd. Milyen őrült volt, nem mondhat ilyet egy ártatlan lány. Küzdeni kell ezért a férfiaknak, és nem szabad megrövidíteni őket a küzdelemtől. Aztán mégis egymásé lettek, de hideg bújt kettőjük közé. Vera a gátlásaival küzdött, Viktor pedig mohón figyelt, és amikor felegyenesedett, gyűlölet tükröződött az arcán. Nem voltál ártatlan, vágta az arcába. Vera levegő után kapkodott, szólni sem tudott, csak bámulta, hogy öltözik sietve és megy el búcsú nélkül. Otthagyta a cigarettatárcáját, és elvállalta azt a vidéki állást. Buta gyerekek voltak! Sírni tudott volna a butaságukon, ha tudott volna sírni.

Kimerte a krumplit, és bámulta a felszálló párát. Hirtelen iszonyatosnak tűnt ez az öt perc, ameddig várnia kellett tétlenül. Tétován belekarcolta a hagymavágó deszkába a kés hegyével: „Szitkokat szikrázik”, és megpróbálta kitalálni hozzá a megfelelő verssort, de képtelen volt rá. Végül belevágta a kést a deszkába, a deszkát pedig ledobta a homokra. Véletlenül úgy esett, hogy benne maradt, és megrezdült az ütődéstől. Megdöbbenve bámult rá, úristen, gondolta, hogy juthat az eszembe. Aztán idegesen a sátor felé pillantott, hogy János észrevett-e valamit a dologból.

Semmit se vett észre, már visszapakolta a holmit a sátorba, és most bent motoszkált. Időnként nekiment vállával a sátor lapjának, mint amikor a gyerek rugdossa az anyaméhet. Vera borzadt tőle, hogy megnézze, mit csinál; viszont könyörtelenül elszaladt az öt perc, kihűlt a krumpli. Amíg a sátor felé tartott, bevallotta magának, hogy szeretné rajtakapni valamin. Elképzelte, hogy a sátor előtt találja a holmiját, és akkor végre joga lesz egy utolsó veszekedéshez, amely aztán végérvényesen rendezi kettőjük kapcsolatát.

Semmit sem talált az ajtó előtt.

– Kész az ebéd – mondta, és felemelte a ponyvát. János Vera oldalán kuporgott, mindent átrakott az ő felére az utolsó zokniig, és éppen azzal foglalkozott, hogy egyenként visszarakja a bőröndökbe, előbb azonban gondosan megvizsgálta, nincs-e ott a fésű…

Vera maga mellé ejtette a kezét.

– Jövök, igen – nézett fel János. Valóban jött, ideális férj volt, soha nem kellett rá várni az ebéddel.

Megdicsérte az ételt, szótlanul ettek. Vera a vizet nézte, János pedig a tűz környékét, tekintetében könyörtelen logikával, mintha azt mondaná: mindenhol meg kell nézni, ennyi az egész. Nem tűnhetett a föld alá. De a logika mellett más is volt a pillantásában, valami, amit Vera eddig nem látott: icipici diadal, őrjöngő állati fény, ami a szökött rab szemében csilloghat, amikor tízévi munka után kilöki az utolsó követ a falból. Abban a pillanatban eltűnt, amikor észrevette, hogy figyeli Vera. Máris a régi volt, elégedetten, kiegyensúlyozottan és precízen kanalazta a paprikás levet.

– Finom – mondta, és csettintett. Vera akkor érzett először valami kis zavart, valami gyilkos gyanút, hogy János is gondolhat valamire. Elképzelte, milyen eszközökkel küzdene ellene, ha egyszer rászánná magát, és abban a pillanatban vad félelem szállta meg. Nem, nem, mondogatta magában, őrültség! János sohasem küzdene ellenem. De nem tudta elfoglalni többé a régi helyét, mint az úszó, akit szembepofoznak a hullámok, és hiába nyúlkál a kikötőgát felé. Amikor János a deszkában álló késre pillantott, végigfutott a hátán a hideg.

– Ez mi? – kérdezte. Felvette a kést a nyelénél fogva. Ha máskor kérdezi, habozás nélkül rávágja, hogy semmi, mert Jánossal úgysem lehetett költői képekről beszélni, de most hadarva magyarázni kezdte, hogy előbb jutott az eszébe, verssor lesz, és azért írta a deszkára, hogy ne felejtse el, és már majdnem megvolt hozzá a második sor, de aztán mégsem, pedig ha meglesz, akkor már kész is az egész, mert csak a nyitógondolatot nehéz megtalálni. Sőt, azt is megkérdezte, mit szól hozzá, mármint az ötlethez, hogy szikrázva szitkozódik a csillag.

János komoly arcot vágott.

– Hogy is mondjam, jó. Nagyon jó. Ügyes. Jön az a vacak meteordarab, erre te azt mondod, hogy szitkozódik, méghozzá szikrázva. Nagyon eredeti, különösen, ha arra gondolsz, hogy a valóságban semmit se tud, mert csak egy egyszerű meteordarab…

Nagy csend lett, már-már úgy látszott, minden rendben van, csak tette volna le a kést meg a deszkát, de esze ágában se volt. Figyelmesen újra és újra elolvasta úgy, hogy minden betűt megbökött a kés hegyével.

– Egyél – mondta Vera remegő hangon.

– Igen, igen – felelte. Ledobta a deszkát, és belevágta a kést. Vera torkán megakadt a falat. János mosolygott, egy pillanatra találkozott a pillantásuk, mint a vívóké, amikor arra várnak, hogy ki szúr először. Mert azé a felelősség.

Ebéd után János szódát csinált, ittak, aztán Vera leöblítette a tányérokat, a napra tette, János pedig az árnyékba húzódott, rágyújtott egy cigarettára, és megvakarta a mellét.

– Nagyon jó – mondta egy idő múlva. – Igazán meglepő.

– Micsoda? – kérdezte Vera.

– Az a meteor. Anódot és katódot láttál már?

– Nem – felelte Vera. Félresimította csuklójával a haját.

– Pedig az is szikrázik, mondjuk, ezerkétszáz volt feszültség alatt. Lassan közel hozod őket, és a kritikus ponton átüt, mintha csókot dobna egyik a másiknak.

Vera meghökkent. Négy év alatt egyszer se talált ki ilyent a kedvéért János, sőt, nem is tudta volna elképzelni, hogy egyáltalán képes rá. Óriási teljesítmény volt tőle. János is érezte, mert mosolygott, és leverte a hamut.

– Igen – nyögte. Elfordult. Kapkodva körülnézett, mint a menekülő, aki nem tudja, hová ugorjon az üldözők elől. Érezte, hogy vége, ha ez még öt percig folytatódik, megőrül.

– Hoznál egy kis fát? – kérdezte visszafordulva. János a tűz mellett heverő rőzsekötegre pillantott, de azonnal továbbsiklott róla a tekintete. Szolgálatkészen felugrott, még a cigarettát se szívta végig.

– Kérlek! – mondta, és a bokrok közé fordult.

Vera várt még egy pillanatig, aztán a sátorhoz rohant, és kapkodva bedobálta holmiját a bőröndjébe. Keresztben rántotta ki az ajtón, valahol a cövekeknél reccsent egyet a ponyva, de nem törődött vele, csak arra figyelt, hogy kint van végre. Írnom kellene neki legalább egy sort, villant az eszébe, de megrémült, amikor eszébe jutott, hogy visszatérhet közben. Bal kézbe kapta a strandpapucsát, és úgy, ahogy volt, fürdőruhában rohanni kezdett a panzió felé. A bokrok között mégis úgy határozott, hogy ír egy sort, megállt, lázas sietséggel kutatott a jegyzetfüzete meg a tolla után. Találomra felnyitotta a közepén. „Isten veled”, akarta írni, de elfelejtette megnyomni a toll végét, majdnem kiszakította a csonka hegy a papírt. Nagyot szorított rajta, a piros szár bújt ki, de ez mindegy volt. „Isten veled” – írta. – „Nem bírom tovább.” Se aláírás, semmi, kitépte, és visszarohant vele a sátorhoz. A bejárat fűzője alá szorította, majd visszamenekült a bokrok közé, és lihegve futott egész a panzióig.

Lászlót nem találta otthon, de volt kulcsa a szobához. Nem keltett volna feltűnést a fürdőruhájával, mert a többi vendég is hasonló öltözékben járkált, csak a bőrönd ne lett volna vele. A fehér fürdőruhás lány még mindig az erkélyen állt, de most nem a földet nézte, hanem a vizet vagy a mólót, vagy ő tudta, hogy mit.

Vera felszaladt László szobájához, idegesen babrált a kulccsal, aztán magára zárta az ajtót. Hűvös volt bent és állott cigarettafüstszag, de nem nyitotta ki az ablakot, sőt a redőnyt is leeresztette. A heverőre rogyott, és összeszorított térddel remegett néhány percig. A lépéseket figyelte a lépcsőn, mert az a kényszerképzet gyötörte, hogy utánajön János, kezében lóbálva a hagymavágó deszkát meg a kést, félrelöki útjából a vendégeket, és betöri az ajtót, aztán megáll a küszöbön, kimosott, szőke haja vörös homlokába hull, a szája csak egy vonal, de kegyetlen mosoly bujkál a szögletében. Hát eljöttél, kérdezi tőle. Hogy jutott eszedbe ez a meteor?

Összerázkódott, amikor idáig ért, mert észrevette, hogy majdnem elaludt ültében. Elképesztő fáradtságot érzett, mintha napok óta nem aludt volna. Dideregve magára húzta László plédjét, ezenkívül magára terítette a szék hátán lógó zakóját, az orra hegyéig betakarózott, és pillanatokon belül elaludt.

János azonnal észrevette a cédulát. Elolvasta, a melegítője gumija alá szorította, aztán vigyorogva elővette zsebéből a fésűt, és megfésülködött.

Vera arról álmodott, hogy Dorogi professzor bal oldalán áll a koltói klinikán. Szokás szerint végigjárják az ágyakat, és megkérdezik a betegektől, hogy milyen a közérzetük, de aztán váratlanul cseng a telefon; érthetetlen módon az egyik beteg éjjeliszekrényén. Vera szolgálatkészen kézbe kapja, de Dorogi kiveszi a kezéből, komoly arccal belehallgat, int neki meg a főnővérnek, és kisiet a kórteremből. A főnővér félrehúzza vastag, fiús száját, és megvetően rándít egyet a vállán. Vera semmit se szól, mert csuklani kezd, mire a főnővér hátranéz rá, és keresztbe teszi mutatóujját a száján. A folyosón az összes orvos és alorvos egy hordágy körül tolong, elöl Dorogi. Ők is odafurakodnak, Vera egyre csuklik, pedig a főnővér ismét hátrafordul, most már dühös arccal, sőt, Dorogi is ránéz, fekete kígyó szemöldöke összeér. Vera akkor előkapja a zsebkendőjét, és a szájára szorítja, de úgy is kihallatszik mögüle a csuklása. A beteg arcát nem látja, de ő is segít betolni a műtőbe, mint a többiek. Zólyom és Keretnei állnak mellette, Zólyom arcán izzadságcseppek gyöngyöznek, Keretnei szájában pedig csikk lóg. Szólni akar neki, hogy vegye ki, de nem tud a zsebkendő miatt, és különben is egyre jobban csuklik. A főnővér kétszer a bokájába rúg, aztán megáll a menet, Keretnei elnyomja a csikket a sziketartóban. Vera rémülten nézi, és azért imádkozik, hogy ne lássa meg Dorogi, persze meglátja, összevissza rángatózik a szemöldöke, végre egészen leválik a homlokáról, mint valami műbajusz. Dorogi zsebre vágja, de még a zsebében is kígyózik, az egyik kiszabadul, leugrik, és araszolva kipattog a műtőből. Senki sem figyel rá, mert mindenki beszél, egymásnak mutogatnak, köpködnek és kiabálnak, a beteget nem is látni a hordágyon. Végül Dorogi arcára húz egy maszkot, és rájuk ordít. Mulatságos szemöldök nélkül, nevetnek rajta, erre szétlökdösi őket, és most Vera is meglátja a beteget, aki nem más, mint János melegítőalsóban, félmeztelenül, melle közepében a hagymavágó késsel. Nem vérzik, de fájdalmai lehetnek: lelóg a keze a hordágyról, és időnként megrándulnak az ujjai. Vera erre sírva fakad, majdnem megfullad, mert nem kap levegőt a kendőtől, és olyan hangosan csuklik, hogy túlharsogja a kiabálást meg a többi zajt. Erre Keretnei és a főnővér elkapják a kezénél-lábánál, feldobják a műtőasztalra, Jánost pedig odatolják mellé. Kigyullad felettük a műtőlámpa, Dorogi ott áll bemosakodva. Vera mondani akar neki valamit, de nem tud, egyébként Dorogi se figyel rá, leveszi a kesztyűjét, és kétszer pofon veri Jánost, mire János felébred, észreveszi Verát, és gúnyosan elvigyorodik. Vera rémülten kiabál a kendő mögött, hogy kötözzék meg Jánost is, János meg csak vigyorog, aztán kényelmes mozdulattal kihúzza melléből a kést, két ujja közt lesuhintja róla a vért, és Vera mellébe döfi, éppen a két melle közé. Vera összerándul, és abban a pillanatban meghal, vége a műtétnek is, műtőasztalostól kitolják a hullaházba, és rázárják az ajtót. Követeli, hogy oldozzák fel, de elfelejtkeznek róla, egyedül pedig hiába feszegeti a szíjakat, és különben sincs sok ereje, hiszen meghalt. Aztán nagyon elfárad, mozdulatlanul fekszik órákig, amikor egyszerre dörömbölni kezd valaki az ajtón, és veszettül zörög a kulcsával.

Erre ébredt, csupa víz volt a teste, néhány másodpercig nem is tudta, hol van. Kilenc óra volt, persze, hazajött László, csak nem tud bejönni, mert a zárban felejtette a kulcsot.

Kapkodva belebújt László köpenyébe, az ajtóhoz tántorgott, és kinyitotta. Ismeretlen férfi vigyorgott rá részegen, majd amikor látta, hogy eltévesztette az ajtót, motyogva bocsánatot kért, és elkacsázott a lépcső felé.

Becsukta az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot, de most kivette a zárból. Elszívott egy cigarettát, kevésnek érezte, ezért azonnal másikra gyújtott, és közben felöltözött.

Negyed tíz volt, László sehol, pedig úgy beszélték meg, hogy hétkor találkoznak a Vadrózsában, és ha ennyit késett, tudhatta, hogy nem megy már.

A második cigarettától olyan vastag lett a füst a szobában, hogy csípte a szemét. Felhúzta a redőnyt, kinyitotta az ablakot. Pontosan a sátorra látott, ezért választotta László a második emeleti szobát. A tüzet már nem látta, azt eltakarta a panzió előtt álló gesztenyefa lombja.

Képtelen volt levenni a szemét a sátorról, és egyszerre teljes súlyával érezte életének a pillanatnyi összes problémáját. Az anyja szívbaját meg azt, hogy kinek adják el a halála után a zongorát, meg a nyolcvanezer forintos OTP-kölcsönüket, amelynek a fele őt terheli válás után, meg azt a négy éve halasztgatott operációját a hasüregében lévő kis daganat miatt, meg határozatlanságát. Különös módon Jánossal történt szakítása tűnt a leglényegtelenebbnek, de csak addig a pillanatig, amíg megpillantotta a sátor bejáratában: kimászott, rágyújtott egy cigarettára, és lekuporodott a sátor elé. Görnyedten ült, ahogy Vera még sohasem látta, mert egyébként nagyon jó tartású férfi volt, legalábbis ezt mondta rá minden barátnője. Ült, mint egy gorilla, magába roskadtan. Vajon mit csinált, amikor elolvasta a kétsoros üzenetét? Valószínűleg bele fog őrülni, de semmi esetre sem hagyja annyiban, a végsőkig fog harcolni a bíróság előtt. Az ő részéről nincs semmi terhelő bizonyíték, a bíróság nem értheti meg azt, hogy irtózatos mellette élni. A konok aprólékosság nem válóok, de igenis az, majd Gyula elintézi. Gyula már két éve megmondta, hogy mindent elintéz, csak szóljon. De mit mondjon neki, őrület, Gyula is azt hiszi, hogy van valami bizonyíték János ellen, mert Vera ilyesmit említett neki futólag, hazudott, az igaz, de hát akkor még mindegy volt, és tényleg azt hitte ő is, hogy majd lesz idővel, csak meg kell várni, satöbbi.

Ül és kuporog, irtózatos. De hol van László? Fél tíz. Meg se mozdul, csak szívja a cigarettáját.

Kattant a szemafor,* és egy gyorsvonat húzott el közöttük a sínen, de továbbra is látta a kerekek között. Rá se nézett a gyorsra, és ebben is volt valami rettenetes. A vonat kivilágított ablakaiban idegenek álltak, egy-egy kupényi emberközösség. Amikor elcsattogott, olyan csend ült a tájra, hogy hallani lehetett a partot nyaldosó hullámokat meg a füzek nyikorgását a nádasban.

János már elszívta a cigarettáját, de tovább ült lógó kézzel. Engem vár baromi türelemmel, az állat bánthatatlanságával, és kész megbocsájtani, soha többet nem beszélni a dologról, csak jöjjek vissza, gondolta Vera. Ha tudná, hogy itt állok háromszáz méterre a panzió ablakában… László is egy őrült, hogy itt vette ki ezt a rohadt szobát, ő, Vera tudta előre, hogy valami lehetetlen szituáció fog származni ebből, de nem lehetett beszélni vele, ha valamit a fejébe vesz, képtelenség jobb belátásra bírni.

Ebben a pillanatban jobban gyűlölte Lászlót, mint Jánost, mert az legalább megtett mindent, nem okolhatta, hogy csak ennyire volt képes. Megint maga előtt látta, amint a forró födőt fogta mozdulatlan arccal, pedig égette, az biztos, ebédnél látta a hólyagokat az ujján.

János is megnézte a kezét, amikor elnyomta a cigarettát a sátor előtt. Középső ujján kettő, a mutatón egy hólyag nőtt. Megpiszkálta őket, puhák voltak és érzékenyek, de nem bánta, egy győztes csata sebei voltak, és a csata jelentőségéhez mérten jelentéktelenek.

Tudta, hogy el fog menni Vera, csak azt nem tudta, hogy mikor. Türelmesen várta, mert számára is elviselhetetlen volt a kapcsolatuk. Egy dologban hasonlítottak csak: hogy egyik sem merte vállalni a felelősséget a kezdeményezésért. Ő egy év óta csalta Verát, de nem akarta feleségül venni az asszonyt, legalábbis nem azonnal, mert gyereke is volt, férje is volt, a válás bonyodalom, intézzék maguk közt. Nem sürgős.

Azt a kellemes fáradtságot érezte most, amit a nő megkapása után érez a férfi. Különös, villant az eszébe, hogy az elvesztésekor is ugyanazt érzi. Leeresztette a vállát, előregörnyedt, és állát a térdére támasztva nézegette a fákat meg a vizet. Jó volt így. Elhatározta, hogy nem megy vissza előbb, csak szombaton, ahogy eredetileg tervezték. Semmi kedve nem volt Verával találkozni, és különben is, mihez kezdett volna egyedül az üres lakásban? A szeretőjét nem hozhatta fel, mert Verával is számolni kellett, Vera lehetőségeit pedig nem ismerte. Tudta, hogy megcsalja, azt is, hogy egy tornatanárral, de azt már nem, hogy van-e lakásuk, és oda is költözik-e. Valószínűbb volt, hogy az anyjához megy, de a költözéshez idő kellett, és sokkal kényelmesebben el lehetett intézni mindezt, ha ő nem volt otthon.

Megvakarta a mellét, érezte, hogy izzadt egy kicsit. Lerúgta a melegítőjét, úszónadrágot vett fel, és begázolt a vízbe. Szabadnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát. Senki nem vethet a szemére semmit, Vera akarta így.

Beúszik, gondolta Vera. Te jó isten, csak nem követ el valami őrültséget? Igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, de egyre idegesebb lett. Csinálni kell valamit, jutott eszébe. Megfésülködött, kihúzta a szemét, felrakott egy kevés rúzst az ajkára meg egy csipetnyi púdert a szeme alá és a homlokára. Kissé gyűrött volt az arca. Kedvenc ruháját vette fel, a fehér kék pettyest. Frissen mosta tegnap, kikeményítette, faszenes vasalóval vasalta, és a sátor oldalára akasztotta. Ha nem lett volna elgyötört az arca, fiatal, friss és csinos nő nézett volna vissza rá a tükörből. Érdekes, mennyire hasonlítok anyámra, gondolta, azzal fogta a táskáját, és kiment. Zavarta a cipője kopogása a falépcsőn, alig várta, hogy leérjen. A hosszabbik úton sétált a Vadrózsáig, mert arra számított, hogy találkozik Lászlóval.

Szerelmespárokkal találkozott; a parti sétány meg a móló felé rajzottak. Egy középkorú házaspár előtte tért le az útra, a villa kapuja halkan, bizalmasan kattant mögöttük. Feltűnően magasak és vidámak voltak, mind a ketten talpig fehérben. Meg mert volna esküdni rá, hogy nincs gyerekük. A férfi keveset beszélt, bal kézzel hanyagul átkarolta az asszony vállát, néha pedig megmarkolta a nyakát olyan gesztussal, mintha azt mondaná: nézzétek, az enyém.

Vera homályos, de nagyon erős irigységet érzett. Nem tetszett neki a férfi különösebben, mégis szívesen cserélt volna az asszonnyal, hacsak tíz percre is, mert valósággal állati vággyal kívánta tarkójára azt a hanyag szorítású kezet. A nő állandóan nevetett, és beszélt-beszélt, mintha egy folytatásos regény legizgalmasabb részénél tartott volna. Egyszer a férfi is elnevette magát, de nem nevetett sokáig, mert köhögni kezdett, és Vera abban a pillanatban érezte, hogy valami nagyon lényeges dolog nincs rendben benne a birtoklási vágy és a hanyag mozdulat ellenére. Tuberculosis, gondolta. A nő is elakadt, nem nevetett tovább. A férfi zsebkendőt kapott a szája elé, aztán befordultak egy mellékutcába. Bal kezével átölelte a nő vállát, de most kétségbeesetten kapaszkodott.

Vera maga elé bámult a műútra, és nem nézett többé rájuk. Nem a férfi betegsége foglalkoztatta, hanem az, hogy a nőnek biztosan nem volt még gyereke, akárcsak neki, és nem is szeretett volna, akárcsak ő. De hogy miből következtetett erre, azt nem tudta volna megmondani.

A Vadrózsában éppen befejezték a szünet előtti számot, a szaxofonos lecsavarta hangszeréről a nádat, a fény felé tartotta, és sokáig babrált vele. A párok az asztalokhoz mentek, ittak, cigarettáztak és beszélgettek. Lászlót nem látta. Keresztülvágott a táncparketten, és éppen a közepére ért, amikor ijesztő ürességet érzett magában. Ostobaság, gondolta, de azért rájött, hogy János miatt van az egész. Őszinteségi rohamot kapott, mindent be szeretett volna vallani magának, kár, hogy nem volt mit, hiszen tulajdonképpen semmi sem történt vele az utóbbi években, csak az, hogy megcsalta Jánost, ennek viszont nem volt jelentősége, nagyon is természetesnek tűnt, meg kellett csalnia, azért is csalta meg olyan könnyen. Mintha egy színpadon járkált volna a külső burka a kikeményített, fehér kartonruhában, üdén, a belső része pedig nézőtérről figyelte volna fáradtan. Nem is élek, gondolta, de igen, vágta rá, megbámulnak a férfiak az asztalok mellől! Hirtelen pokolian megkívánt egy konyakot, és abban a pillanatban észrevette Lászlót, amint kezet csókolt egy nagyon telt, almaszínű pulóveres nőnek, aki kék lasztexnadrágot viselt. Megállt, mintha a földhöz rántották volna a lábát. Abból, ahogy egymás mellett álltak, tudta, hogy László megcsalta ezzel a nővel. Különös, hideg érzés volt, és keményen fájt, mintha egy kőszobortól kapott volna egy pofont. A nő elfordult, hátulról még jobban látszott a gömbölyű csípője. Őrület, hogy mit eszik rajta László, hogy nyúlhatott hozzá egyáltalán őutána?!… Végigsimította a nő kezét, Vera szinte érezte a körme szelíd karcolását, és üvölteni szeretett volna. A nő csak mosolygott, de a mosolyában is volt valami asszonyos, a vak is látta, hogy idősebb Lászlónál. Éppen egy idősebb nővel, és éppen őutána, illetve ami még sokkal rosszabb, egyszerre vele.

A nő a kijárathoz ment, kézen fogott egy hat év körüli kislányt, aki szalmakalapot tartott a kezében, aztán eltűntek a sötétben, de László még jó ideig utánuk nézett mosolyogva.

Vera nyelt egyet, várt még egy percig. Pontosan tudta, hogy mit fog tenni, csak az zavarta, hogy kétszer összerándult combján az izom, mint délután is, amikor János keresni kezdte a fésűjét. László azonban nem látta rajta, biztos léptekkel és nyugodt arccal ment hozzá, kihúzta magának az egyik széket, és leült.

László ugyanolyan mosollyal nézett rá, mint a nőre az előbb, és Vera ettől megint üvölteni szeretett volna. Lett volna durva vagy komor, csak ne ugyanolyan! Te jó isten, gondolta, ki tudja, mióta megy ez már így?

Gyűlölte magát, mert nem vette észre előbb. Lászlót is gyűlölte meg a puha csípőjű asszonyt, a kislányát, a szaxofonost, a körülöttük ülőket és állókat. Megalázottnak és összetörtnek érezte magát.

– Hát te? – kérdezte László a szokott stílusában, gúnyosan összecsípett szemmel, mint akinek semmi más gondja nincs a világon, csak az, hogy őt szórakoztassa. Nem válaszolt, László hosszú, barna ujjait nézte. Sohasem tudta elképzelni, hogy keményen megszorít velük egy nyújtót vagy gerelyt. Zongoristaujjak voltak ezek, asszonyokon zongorázó ujjak.

– Már azt hittem, nem jössz – mondta László, könnyedén kitöltve a szünetet. – Mit kérsz?

Eszébe jutott, hogy mennyire kívánta előbb azt a konyakot. Most már nem kívánta, de azért rávágta, hogy megőrizze a határozottságát:

– Konyakot!

– Két konyakot – intett László a pincérnek. – Hogy van az én kis tündérkém? – kérdezte egy ostoba fintorral.

– Melyik? – nézett rá Vera mereven.

László rávillantotta a szemét, és abban a pillanatban tudta, hogy meglátta őket az előbb, viszont azt is tudta, hogy ez még semmi. Elővette a cigarettatárcáját, kipattintotta Vera előtt, de Vera nem vett. Elmosolyodott, és elegáns mozdulattal rágyújtott a gázöngyújtójával.

– Féltékeny tündérkém – mondta a világ legtermészetesebb hangján.

Ezt a szemetet, gondolta Vera. Ezt a piszok csirkefogót!

– Gyula felesége volt – folytatta László, és vidáman szippantott, mint aki éppen elkönyveli egy jó viccének a sikerét.

És ennek adtam én oda magamat, gondolta Vera. Erre építettem.

– Ki az a Gyula? – kérdezte színtelen hangon. Ostobának tűnt a kérdése, ostobának az egész olcsó komédia. Megrémítette a saját hangja.

– Kollégám – mondta László. A pincér letette eléjük a két konyakot. László Vera elé tolta, de Vera émelygett, ha csak ránézett is. Tovább tolta, hogy ne hozza az orra alá az illatát a szellő. László udvariasan biccentett, és ivott. Vera hirtelen céltalannak érezte a jól felépített tervét.

– Kísérj haza – mondta. – Illetve ne kísérj.

Azzal felállt, és otthagyta.

– Vera! – ugrott utána László. – Mi van veled?

Nem válaszolt, sietve keresztülvágott a táncparketten, de megbánta, mert még erősebben feltört benne az előbbi magányérzés. A szaxofonos halk futamot játszott, amikor kifordult a kapun. Négy sortos, napolajszagú lány állta el az utat, így érte utol László.

– Azt hiszem, hogy nem vagy az eszeden – mondta idegesen belé karolva. Vera úgy fejtette le karjáról a férfi kezét, mint egy undorító csápot.

– Ne nyúlj hozzám! – mondta élesen és olyan hangosan, hogy a lányok biztosan meghallották. László idegesen mondott valamit, hogy halkabban is beszélhetne, mire Vera egy pillanat alatt megőrült. Két kézzel esett Lászlónak, pofozta és karmolta, fehér táskája felcsúszott a válláig. László megdöbbenve bámult rá. Nem védekezett. Két másodperc múlva Vera is lecsendesedett. Iszonyúan szégyellte magát, mert a lányok vihogtak. Soha életében nem csinált botrányt. Megfordult, és rohanni kezdett a műúton. Kétszer rádudáltak valami német autókaravánból, de alig figyelt oda, úgyis lassan hajtottak a kertmozi előtt ácsorgó tömeg miatt.

Egész addig rohant, amíg akadályozták az emberek, de amint egyedül maradt a műúton, lassított. Egyenként kellett összefogdosni a gondolatait. Elhatározta, hogy visszamegy a bőröndért, aztán vonatra ül, és hazautazik az anyjához. Józan, nyugodt asszony volt az anyja, és tudta, hogy nem számíthat többre, mint néhány reális kérdésre, amelyek úgy potyognak majd köré, hogy abban a pillanatban tíz kilométeres sík mezővé válnak, ő pedig ottmarad a mező közepén. Pillanatnyi vágyai között egyetlenegy motoszkált csak a fejében, de az is nevetséges volt, annyi csupán, hogy ne lássa viszont a fehér fürdőruhás lányt a panzió erkélyén. Tíz óra felé járt, és igazán kevés valószínűsége volt ennek, mégis irtózva gondolt rá, és amikor tíz lépés után összetalálkoztak, úgy érezte, megfordul a tengelye körül, belül viszont öntudatlan hálát érzett, hiszen lejött végre az erkélyről, és nem is fürdőruhában volt, hanem kék sortban és aranypántos indiai szandálban, karjával pedig egy magas, göndör fiúba kapaszkodott. Egyetlen pillantással megállapította, hogy ízléstelen a szandálja, és ez is enyhített valamit a helyzeten. Amikor utólag visszagondolt rá, valósággal megrémült, hogy mi lett volna, ha semmi kivetnivalót nem talál az öltözékén.

Aprót fújt az orrán, mint a kutyák, aztán felsietett a panzió lépcsőjén. Fele úton félre kellett állnia, mert csehek jöttek le az emeletről zajongva és vidáman, egymás mellett pedig nem fértek el. A faburkolathoz lapult, igyekezett behúzni a hasát, de így is hozzáértek valamennyien, még az a cérnabelű nő is a kék szaténruhában, aki orosz kölnivel mosakodott. Lehunyt szemmel számolta őket. Nyolcan voltak.

Felkészült rá, hogy éri még valami kellemetlenség, esetleg egy lovat talál a szobában, de nem történt semmi, azonnal bezárta a bőröndöt, és visszafordult az ajtó felé. Ha nem éppen akkor jön a keszthelyi gyors, talán minden másképp történik, de éppen akkor jött, és eszébe juttatta Jánost. A sátor előtt kuporog, gondolta. Minden egyes vonatkerékköz kimetszi egy pillanatra a tájból, mintha filmszalagot forgatnának túl lassan.

Amíg elment a vonat, az ajtót bámulta, aztán letette a bőröndöt, gépiesen megfordult, és az ablakhoz lépett. Tűz lobogott a sátor mögött, pontosan a régi helyén. Nem látszott a gesztenyelomb miatt, de fényét a sátorra vetítette, még a merevítő köteleket is látta. János sehol. Úristen, gondolta, ez ott ül a tűz mellett, és bámulja a lángot, pedig már tíz óra. Bele fog őrülni. Istenem, suttogta, add, hogy jöjjön elő! Tíz perc alatt csak egyszer pislantott, de semmi sem változott. Egyszerre megindultak a könnyei. Annyira meglepte a dolog, hogy egy pillanatra mindenről elfelejtkezett, odakapott a kezével, belemártotta az ujjvégeit, és megnyalta. Valódi volt, langyos és sós, ahogy gyerekkorából emlékezett rá. Határozottan boldog volt, a legszívesebben felsikoltott vagy a csehek után rohant volna, hogy megmondja nekik németül: Vegyék tudomásul, hogy sírtam! Zokogtam, itt van, tessék, megnyalhatják! Én is ember vagyok, éppen úgy tudok bőgni, mint önök, érezzék jól magukat itt Magyarországon, és jöjjenek vissza jövőre is legalább két hétre! A sátor és a merevítő kötelek iránt is hálát érzett. Rá szeretett volna tekeredni, mint a paszuly, és hosszúra kinyújtózni.

Felkapta a bőröndöt, leszaladt a lépcsőn. Senkivel nem találkozott, de tudta előre, hogy nem fog, mintha szabadot mutatott volna neki a villanyrendőr. Lent eszébe jutott, hogy nyitva hagyta az ajtót. Nem törődött vele, még mindig a könnyeire figyelt, jó hűs volt tőle az arca. Átvágott a síneken, kétszer megbotlott, aztán megállt a sátor előtt.

Abban a pillanatban leesett mögötte a szemafor, a sínek mellett pedig hosszan zizzent a húzókötél. Ha két perccel később indul a panzióból, és még a vágány túlsó oldalán áll, feltétlenül visszafordul. Így csak maga mellé ejtette a kezét, és előrelökte a nyakát, mintha a tarkójára zuhant volna a jelző. És abban a pillanatban megjelent János a sátor mellett, szája csücskében cigarettával.

Megtorpant, habozott egy másodpercig, aztán ösztönös védekező mozdulattal kivette szájából a cigarettát, mintha attól félt volna, hogy szájon veri Vera, és megégeti magát. Visszajött, gondolta, képtelen pontot tenni a végére. Hát mégis ki akarja provokálni, hogy ő küldje el? Végigbizsergett rajta a gyűlölet, mintha fejjel dugták volna egy óriási konnektorba. Azért sem! – gondolta. Eldobta a cigarettát, szélesen elmosolyodott, és ölelésre tárta a karját. Vera bámulta egy pillanatig, mint egér a kígyót, aztán iszonyodva a mellére hanyatlott.

Újra ki voltak osztva a kártyák, kezdődhetett a parti. János tette ki az első lapot, méghozzá remekül: balra és hátra kis kört járt be Verával a kezében, bokáig süppedt a homokba és kacagott, közben pedig kibontotta Vera ruháját, és összecsókolta a mellét. Vera meg se mukkant. Gyorsan kellett cselekedni, mert egy pillanatnyi felesleges szünet már feltűnő lett volna. És mivel éppen a vízre nézett, eszébe jutott a megoldás: beviszi, lelocsolja, aztán úsznak egy kicsit, megcsókolja Vera vizes haját, közben pedig majdcsak kitalál valamit. Tovább forgott tehát, és bal lábával a vízbe lépett.

 

 

Pont most

 

Tinn szeretett lejárni a pincébe. Feketére festett vasajtó zárta el a lépcső elejét, amely nyikorgott, amikor félrehajtotta az ember a cipője orrával. Csigalépcső vezetett az alsó folyosóra, amelyen nem égett a villany. A balra nyíló fülkékben sem égett mindenhol. Egy páran szóltak ezért a pedellusnak, mire az feltette a drótkeretes szemüvegét, és beírta az előjegyzési füzetbe tintaceruzával. Az ember ott állt előtte, és megvárta, amíg beírja. Senkinek se jutott eszébe, hogy szóljon és otthagyja, pedig úgyis beírta volna, az biztos. De körtét nem adott. Nyakán előrecsúszott két vastag ránc. Mindent tudott az ember előre. Ez így ment egészen addig, amíg Mókus lejött egyszer a pincébe. Mókus harmadikos csellista lány volt, igazában gesztenyebarna hajú, de egy vörös kreppnejlon kendővel mászkált mindig. Homlokára kötötte, és hátravezette a füle fölött a haja alá. Szóltak is neki ezért.

Odament az öreghez, nyelvét kidugta egy kicsit oldalt, egy pillanatig se várt, sarkon fordult, és bement a női mosdóba inni. Csupa víz volt az arca, amikor kijött, fekete nadrágjába törölgette a tenyerét. Fiús léptekkel mászkált a folyosókon, alig volt nagyobb, mint a csellója. Bal karjával átölelte, így húzta maga után. Mindennek nekiment vele, a korlátnak, az ajtófélfának. Csak úgy dongott a folyosó, amikor végigment rajta a csellójával.

Másnapra minden üres foglalatba körtét csavart a pedellus odalent. Tinn végigjárta a fülkéket, mindenhol kipróbálta. Végül mégis visszament a leghátsóba, amit lomtárnak is használtak. Törött lábú székek, tanári asztal meg egy öreg kanapé állt benne. A sarokban, egészen a keskeny pinceablakig nagy fa kottaállványok és ládák egymásra dobálva. Minden csupa por, a padlón gyufásskatulyák, csikkek és gyufaszálak. Ahányszor lejött ide, húzott egy vonalat az asztal lapjára az ujjával, bent, egészen a falnál. Az első vonalakat már belepte a por, alig látszottak.

Letette a tokot az asztal szélére, kipattantotta a zárakat. Szerette ezeket a kattanásokat. Néha újra bezárta, és kipattantotta. Kivette a pisztont, lecsavarta a dugattyúk zárókupakját. Kihúzta és megköpködte őket. Mielőtt visszacsavarta, megjáratta a pumpákat begörbített ujjal, ahogy a bibap trombitások csinálták. Volt képe egy ismeretlen néger trombitásról, órák hosszat el tudta nézni.

Beragasztotta a hangszertokba. Az öreg dühös volt érte. Szeretném látni, mondta, hogy csinál ez egy tremolót! Persze, a bibap trombitások nem csináltak tremolót.

A középső dugattyú zörgött egy kicsit, ezt újra kivette, fordított egy negyedet a rugóján. Most már nem zörgött. Az öreg nem szerette a pisztont. Néha elkérte a növendékektől, jobbra-balra ingatta a fejét, és előre játszott egy G-dúr futamot, mert az alsó g hangot kevés hangszer hozta tisztán. Többször is előrejátszotta a futamot, megállt közben, bizalmatlanul a levegőbe hallgatott. De ha trombita volt valakinél, inkább azt kérte el. Kihúzta zsebéből a kis bőrtokot, amelyben a fúvókája volt, kibontotta, gondosan a vezetőbe csúsztatta, és felfelé, kicsit jobbra fordította a 3C jelzést. Megállt szétvetett lábbal, gondosan kifényesített piros bőrcipőjében. Ilyenkor nagyon biztosan állt. Ha piszton volt a kezében, tüntetően csapkodott a lábfejével. Az Operában is trombitán játszott, amíg nem vett az Operaház öt Bach-pisztont. Ezerötszáz dollárba került egy. Akkor már a világ összes nagyzenekarában pisztonnal játszottak. Elhozta órára is; amíg a gyakorlatokat fújták a növendékek, szétszedte, összerakta, szétszedte, összerakta, pedig úgy mentek a pumpái, mint az álom. Tinn egyfolytában bámulta. Ladykém, mondta magában, szia, Ladykém. Szép időnk van, Ladykém. A saját hangszerét is Ladynek nevezte, és ez furcsa volt. De nem nagyon. Felső görbületébe akasztotta a mutatóujját, lelógatta maga mellett. Biztos volt benne, hogy nem sértődött meg. A hangszerek nagyon szelídek, nem sértődékenyek.

Megmelegítette tenyerében a fúvókát, és eljátszotta rajta hangszer nélkül az Ó, szomorú a szívemet, egészen mély fekvésben, egy kicsit magasabban, majd még magasabban, amíg remegni kezdtek a száj izmai. Prrrr! – mondta. – Prrrr!

Szünetet tartott, grimaszokat vágott. Legalább ötvenféle grimaszt tudott vágni: egyik szörnyűbb volt, mint a másik. Megszűnt a remegés, kellemes zsibbadást érzett az arcában, mintha két nappal előbb szájon vágta volna valaki, de csak viccből. Fogott egy lécet, kettőt-hármat rávágott vele a kanapéra. Ömlött belőle a por. Kinyitotta az ajtót, huzatot csinált. Odafent már megindult a forgalom, munkába siettek az emberek. Csak egy lépést lehetett hallani a pinceablak előtt, kettőt sohasem. A másodikat és harmadikat utánaképzelte, vagy nem képzelte utána, hanem egylábúaknak képzelte el a járókelőket: egy lábon rugóznak, és óriásiakat lépnek.

Nyolckor érkezett Mókus, másodiknak, a szomszéd fülkébe. Ez a Mókus csupa kitűnő volt az összes melléktárgyból, de a játéka nem tetszett Tinn-nek. Hosszú vonóval játszott vagy túl hosszú vonóval, ehhez nem értett. Úgy érezte, beveri a kezét a falba. Nyögtek a húrok a vonó alatt, tisztán áthallatszott minden a falon. Néha csinált olyan viccet, hogy amikor Mókus a vizsgadarabját játszotta, ellenpontokat fújt rá ugyanabban a hangnemben. Mókus egy darabig csinálta, aztán levágta a vonót, és átjött. Paprikavörös volt. Megállt az ajtóban, keresztbe fonta a karját.

– Hogy vagy, tökmag? – mondta neki Tinn vigyorogva.

– Nem tudsz mással szórakozni, ugye? Látom, nagyon unatkozol, de nekem órám lesz tízkor!

– Nekem meg kilenckor, tökmag.

– Hülye! – bevágta az ajtót, és visszament. Még nagyobbakat húzott, pokoli nagyokat. Tinn cigarettát keresett a zsebében, és üldögélt kicsit a kanapén. Nem tudta abbahagyni a vigyorgást.

Levegőt fújt a hangszerbe. Befogta a korpuszát, és addig fújta, amíg langyos lett az egész. Aztán úgy, ülve, halk, kitartott hangokat játszott magasan, mélyen, magasan, mélyen. Felállt, járkált egy kicsit. Az első emeleten tubázni kezdett valaki. Öt perc után megunta, elhallgatott. Tinn erre végigjátszotta az összes keresztes skálát, hármashangzat, szeptim és szűkített bontásokkal együtt. Csintalankodsz, Ladykém, mondta magában. Csintalankodsz, látom. Kieresztette a vizet a hangszerből, egy kék flanel ronggyal letörölte a fröccsenéseket. Boldog volt.

Kivette a tokból a reggelijét: selyempapírba csomagolt dupla szelet zsíroskenyeret, karikára szelt új retekkel. Meleg volt még a kenyér, amikor megzsírozta: beleolvadt a zsír, helyet csináltak maguknak a retkek. Nagyokat harapott. Közben járkált egy kicsit, és megint kifelé figyelt. Mókus félrehajtotta fent a vasajtót. Várta, hogy nekiüti csellóját a falnak, aztán végigjön nyílegyenesen a folyosón, és jól bevágja maga mögött az ajtót. Nagy csend. Hallotta, hogy lehúzza csellója huzatán a cipzárt, koppant a vonó. Egy görbe húzással megzendítette mind a négy húrt, húzott egy kicsit az Á-n. Mindig húzott rajta, akkor is, ha nem kellett. Képes volt félórát játszani magas Á-val, és csak akkor engedte vissza. Tinn csodálta ezért, de meg is vetette.

Bekapta az utolsó kenyérdarabot, és átfújt neki egy h-moll hármashangzatot, mert h-mollban játszott a lány. A mély kezdőhangokat megnyomta neki válaszul, éppen olyan dühösen, ahogy szokta. Tinn azon gondolkozott, észrevette-e a hármashangzatból, hogy evett? Még arcizmaiban volt a rágás mozdulata. Büszke volt egy kicsit. Az igazi hangszereknél észre lehet venni az ilyesmit, az összes fa- és rézfúvónál. Egy fagottos öt percig nem tud rendesen játszani evés után. A vonósok tudnak. Furcsa. Mókus a vizsgadarabjának harmadik tételét kezdte játszani. Tinn elkapta a kitartott hangokat, és amíg a lány a mondat elejét játszotta, ő az előző mondat végéből jazzvariációkat fújt rá. Jól hangzott. Csintalankodsz, Ladykém, kuncogott. Tisztán, egyenletesen zengett az összes regiszter. A legmélyebb hangokra csúszott, és onnan fel, magas h-kra és giszekre. Önmagának nem csinálta volna ezeket. Önmagának nem csinál ilyeneket egy zenész. Nem gondolt rá, csak érezte.

A lány megállt egy másodpercre, visszaeresztette az A-húrt. Tinn vigyorgott, várta, hogy átkiabál hozzá. Nem kiabált át. Megállás nélkül végigjátszotta az egész tételt. Az utolsó kettőshangzatoknál szokás szerint eltévesztette, pedig az egyiket befújta neki előre. Megismételte, ahogy szokta: kicsit zörgött, de azért sikerült. Koppant a vonó, koppant a cselló. Ezek a csellósok ütik-vágják a hangszerüket, gondolta Tinn. Felment egy magas giszre, és egész halkan lefelé csúszkált, széles, lépcsőszerű dallammenettel. Domború, kék kövekre gondolt. Jobbról és balról óriási fenyőkre. Általában kövekre és fenyőkre gondolt, amikor improvizált, hosszú, tágas völgyeket látott maga előtt, amelyekben hegyipatakok futnak. Vizüket fenékig átvilágítja a nap. Végül hatalmasat iszik az ember.

Mindjárt észrevette, hogy bejött a lány, pedig egész halkan jött be, nem csörömpölt, és nem mondott semmit. Nagyon észrevette. Tovább játszott, de a nagy ivást már kihagyta. Odafent nevetett valaki az ablak előtt: gyorsan eltűnt a hangmezőből, mintha elharapta volna.

Mókus belebámult a nyitott hangszertokba, és megvizsgálta a vonalakat az asztalon. Mindjárt észrevette, az első napon, és odahúzott egyet a mutatóujjával, de Tinn rámordult. Attól kezdve tiszteletben tartotta a vonalakat.

Leült a kanapéra: combja mellett jobbról is, balról is kipöffent egy porgomba. Valami foltot vakargatott a nadrágján. Fent jól bevágták a bejárati ajtót, kezdődtek az órák.

– Miért hagytad abba? – kérdezte a lány.

Tinn vigyorgott, újra kieresztette a vizet a hangszerből. Betette a tokba, mire az hátra billent az asztalon. Mellé ült az asztal szélére, belső zsebéből kihúzott egy görbe Szimfóniát. Nem tetszett neki a lány lába: amikor ült, még vastagabbnak látszott. A keze is túl kicsi volt, állandóan csúszkálhatott a fogólapon. Pech, gondolta. Mindig erre gondolt, ahányszor a lány kezére nézett. Pech.

– Mi van? – kérdezte a lány. Pokolian karikás volt a szeme.

– Öhöm – mondta Tinn. – Sokadika van, mi?

A lány összeszorította a combját.

– Hülye – mondta. – Te jazzt is tanulsz?

– Mindjárt agytumort kapna az öreg! – vihogott Tinn. Leszállt az asztalról, járkált egy kicsit, az asztal lapján ott maradt a feneke nyoma.

– Micsoda disznóól van itt! – nézett körül a lány. – Nincs egy rongyod?

Megállt előtte, vágott egy-két grimaszt.

– Nem a vécében vagy – mondta a lány.

– Nincs! – Tovább járkált, jobbra-balra fújta a füstöt. Kétszer leguggolt menet közben.

– Adj egyet – bökött a lány a cigarettára.

– Minek, ha nem dohányzol?

– Dohányzom.

– Ne mondd! Mióta?

– Tegnap óta.

– Szóval mégis sokadika van? A lányok akkor szoktak bagózni.

Mókus a combja alá dugta a kezét. Nagyon sápadt volt.

– Milyen okos vagy – mondta. – Hihetetlen!

Tinn kihúzott egy cigarettát a zsebéből, de az is nagyon görbe volt. Visszadugta, másikat választott. Veszettül rázta markában a gyufát.

– Hagyd itt ezt az ólat – mondta a lány.

– Átmehetsz az enyémbe.

A fiú leguggolt előtte. Csak félig gyulladt meg a lány cigarettája, elfújta közben a lángot.

– Buzi lesz a férjed – mondta Tinn.

– Nem megyek hozzád, kedvesem. Költözz ki innen, mondom.

– A te papád tábornok, ugye? Majd ha hülye leszek.

– Éppen ez tetszik neked?

– Ez. Ha nincs sokadika, akkor mi van?

– Hétfő. – Elkezdett bőgni. Tinn mellé ült a kanapéra, megfogta a karját.

– Tűnj el innen! – mondta a lány dühösen. Tinn visszakapta a kezét, megint a gyufát rázta.

– Meg kell őrülni tőled – sóhajtott a lány.

– Mondta már más is. Van még kenyerem, kéred?

– Persze.

Kivette a másik kenyeret is a tokból, kettétörte. Jó sokáig zörgött a papírral.

– Te egyedül laksz, mi? – kérdezte a lány.

– Albérletben, miért?

– Sose sózod meg a kajádat.

Tinn megállt egy kicsit, a levegőbe bámult.

– Drága a só – mondta végül. Megint gondolkozott, aztán kibökte: – Te le akarsz lépni, tökmag.

– Milyen éles a logikád!

– Azért árulod a kéglidet.

– Borotvaéles, becsületszavamra.

– Gyereked lesz?

A lány a térdére csapott.

– Az istenért! – kiáltotta. – Nem találsz ki a pocsolyából?!

Tinn megint a gyufát rázta, de a lány kikapta a kezéből, és az asztalra vágta. Evett tovább.

– Akkor szoktak lelépni a lányok – mondta Tinn.

– Fenomén vagy ebben a témában. Nem lesz gyerekem.

– Akkor mid lesz?

– Semmim. A nagy nihil. Egy állat vagyok. Anyámék azt akarták, hogy egyetemre menjek, én ragaszkodtam ehhez a döghöz! – Nem talált mást, a pisztonra mutatott.

– Nana! – mondta Tinn.

– Öt évet elszúrtam.

Tinn ölébe vette a hangszert, megkaparta a pumpák gyöngyházgombját.

– Mind ilyenek vagytok – mondta végül.

– Az összes csaj, állítom. Miért szúrtad el, mi?

– Nem akarok közepes izé lenni, érted?! – mondta dühösen a lány.

– Nem lehet mindenki nagymenő.

– De én akkor nem akarom! – Bőgött. Tinn kitartóan vakargatta a gyöngyházat.

– És pont most jutott az eszedbe? Mert sokadika van.

– Nem tudom, mit csinálok veled! Nem gondolkoztam, érted? Magoltam.

– Magoltál. És pont most eszedbe jutott. A tanárod mit mondott?

– A legócskább szöveget, azt, amit te, hogy nem lehet mindenki nagymenő. Te pontos vagy, azt mondja, megbízható. Kitörölhetem vele!

– Pont most jutott az eszedbe.

– Jaj, hagyjál már békén!

– Nekem tetszik, ahogy játszol, csak azokat a kettőshangzatokat nézd át. Négyszer- ötször, lassan. Lépésben, izében, békaügetésben.

– Istenem! – sikoltotta a lány.

– Csigabusszal.

– Jézusom! – homlokára szorította a kezét, és kiment.

Tinn tovább ült a kanapén, már nem piszkálta a pumpákat. Hallotta, hogy koppan a vonó, és Mókus felhúzza a cipzárt. Majdnem végig hallotta a lépteit. Aztán felállt, bal kézzel összehajtogatta a selyempapírt, visszatette a tokba. Utána kivette, és bedobta a sarokba. Szétvetett lábbal megállt a cella közepén, majd hátrébb állt egy kicsit, és belefújt egyet a hangszerbe. Úgy érezte, kiesett egy fadugó a korpuszából, és megállt előtte, valahol a levegőben. Odanyúlt, félreröppent. Megint odanyúlt, megint félreröppent. Kapkodni kezdett utána, erre belökte valaki az ajtót. Tamás volt, hóna alatt vörös színű trombitája, kezében egy elnyűtt Arban-iskola.

– Meg vagy hülyülve? – kérdezte. Igen szépen formálta a szavakat. Kis, fekete bajusza volt, lányos szája felett jó nagy, vörös folt. Tinn gyorsan zsebre vágta a kezét.

– Azt üzeni az öreg, hogy spriccelj felfelé. Gőznyomással! – behúzta maga után az ajtót, de újra kinyitotta. – Jó szele van különben – mondta. Átment Mókus fülkéjébe.

Tinn még mindig ott állt zsebre dugott kézzel, hallgatta, mit csinál. Aztán hóna alá vette a tokot, ujjára akasztotta a hangszerét. Végigment a folyosón, felballagott vagy tíz lépcsőn, majd visszament, és belökte Mókus fülkéjének az ajtaját. Tamás egymás mellé húzott négy széket, hanyatt feküdt rajtuk.

– Meg vagy hülyülve? – kérdezte csodálkozva. – Még mindig itt vagy?

– Menj át az enyémbe – mondta Tinn.

– Dehogy megyek. – Tamás felemelt fejjel bámult rá, kis bajusza széthúzódott az erőlködéstől. Lábujjait mozgatta a cipőben.

Tinn csak állt az ajtóban.

– Megy a hasad? – kérdezte Tamás. – Nekem különben mindegy! – tette hozzá dühösen. – Tökmindegy, hogy hol vagyok!

Felállt, hóna alá kapta a holmiját, szétrugdosta a székeket.

– Ezt fogják meszelni? – kérdezte. – Mondta az öreg, hogy meszelni fognak.

– Ezt – mondta Tinn. Megvárta, amíg kijön, aztán ügetni kezdett felfelé.

– Micsoda hülye banda – mondta Tamás.

Egész a második emeletig ügetett. Hármat ugrott, kettőt. Hármat-kettőt. Az ajtó előtt megállt, szuszogott egy kicsit. Behúzta a nyakát, kopogott.

– Na végre – mondta az öreg. Az íróasztala mögött ült, ujjaival egy vastag spirál vonalas füzeten dobolt. Ebbe másolt tintaceruzával valami gépelt légzéstan fordítást másfél éve. Mindig akkor másolta, amikor skáláztak a növendékek.

Tinn köszönt, és megállt az ajtóban.

– Tessék, tessék! – mondta az öreg. Vidám, kék szeme türelmetlenül ugrált a szemöldöke alatt.

Letette a tokot a zongorára, szöszmötölt vele. Az öreg az asztalra csapott, erre beállt az üres kottaállvány mögé.

– Milyen skála lesz? – kérdezte katonásan az öreg.

– D-dúr – mondta.

– D-dúr, tessék! – Menetelni kezdett az asztal alatt. Fél perc múlva abbahagyta, összekulcsolta a kezét, aztán újra menetelni kezdett, de most már dühösen.

Tinn a kottatartót nézte. Ladykém, mondta magában.

– Mondd már, hogy mi a baj?! – kiáltotta az öreg hirtelen. – Nem mondod, hogy mi a baj?

Rosszak voltak az idegei, huszonöt éve tanított.

– Na, jól van. – Felállt, levette kalapját a fogasról. Csak úgy remegett a dühtől. – Idejössz, állsz, mint egy… egy hülye! Bocsáss meg, hogy ezt kell mondanom. Így állsz – ő is mellé állt vigyázzban, ujjait leszorította a nadrágja varrására. Tinn majdnem elröhögte magát. – Nem akarsz játszani, hát nem akarsz. Nem muszáj, minek? Te úgyis tudsz már mindent. Akartam mondani, hogy vedd meg ezt a Bologyin-iskolát, nagyon jó, de…

– Megveszem – mondta Tinn.

Az öreg az arcába nézett oldalról.

– Megveszed, akkor meg vagyok nyugodva. Köszönöm szépen. És valami mást nem parancsolsz, hozzak egy pohár vizet vagy kávét? Nem parancsolsz? Nem készültél, ugye, de te szoktál készülni. Nincs ansatzod?* Hallottam, nagyon vijjogtál odalent. Vijjogni könnyű, most mindenki ezt csinálja. Nyugodtan vijjogjatok. Hogy aztán tönkremegy az ansatz, nem érdekes. Mondj már valamit, érted?! – megint ordított.

Ladykém, mondta Tinn magában. Ez jól befutott, becsületszavamra.

– Ezt… ezt a hülyeséget!… Ilyen hülyeségekkel izélik az embert a…

Kiment, és bevágta az ajtót.

 

 

Szép nap

 

A vonat füttyentett az aluljárónál. Kicsit előre futott az ötödik vágányra. Könnyű volt elképzelni, hogy nincsenek ott a kocsik és a kocsikban az emberek, csak a kerekek, izzadó emberek nélkül. A forró kerekek.

Víz felől volt az árnyék, mégis a napos oldalon könyököltek ki az utasok. Jól megnézték az ácsorgókat, a sárga murvát, aztán újra az ácsorgókat. A söntés csapóajtajának két szárnya mozdulatlanul meredt egymással szembe. Odabent sört ittak. Jó, keserű sört.

A peron ablakában zömök férfi könyökölt. Megvárta, amíg utolsót csattan a kerék, kihúzta könyökét az alumíniumkeretből, és leszállt. Nyugodt léptekkel keresztülment a négy vágányon, a csapig. Megmosta a kezét, megmosta az arcát, és hosszan ivott a markából. Ujjai közt kiszaladt a felesleges víz, rá a kagylóba dobált cigarettacsikkekre meg egy fél Ország-Világ címlapjára, melyen a Hold felnagyított, sárga képe látszott: áztatta a fél arcát. A fél ragyás arcát.

Mire a férfi visszatekerte a csapot, a vonat jelzés nélkül elindult. Mindjárt látta, hogy nem éri el, így aztán egy lépést se tett feleslegesen. Háttal a csapnak állt egy kicsit, állán ott maradt néhány vízcsepp. Vizes ujjait hosszú, fekete hajába törölte. Visszafordult, még egyszer elzárta a csapot. Azért is tovább csöpögött. Erre zsebre vágta a kezét, és kisétált a peronról.

Az állomásépület falánál, a piros postaláda mellett magas lány bökdöste fenekével a falat vagy a tenyerét, amit a falra szorított. Gyufaszálat rágott. A férfi elment mellette, egy pillanatra az arcába nézett. Megkerülte az épületet, majd az első zebrán átvágott a túlsó oldalra. Síró gumikkal süvítettek a kocsik Bélatelep és Liget felé. Jobbra-balra. Rájuk se hederített. Elment a zöldségbolt előtt, végig a fal mellett, a tanácsházig. Kicsit ácsorgott, majd balra fordult, a piac felé. Mindig a járda belső oldalán maradt. A gumijavító előtt felvett a földről egy majdnem egész Savariát.* Tüzet kért a segédtől, aki ki-be futkosott az ajtón. Ideges, zöld szemével egy pillanatra a férfi arcába nézett. Beégett gyertyák között csörömpölt overallja zsebében az öngyújtója után. A férfi visszanézett rá, majd leült az árnyékba egy gumikerékre. Figyelte, mint futkos ki-be a fiú. Egy köpenyt becipelt, egyet kihozott. A készeket másik csoportba támasztotta a tűzoltóhomoknál.

Szép nyugodtan végigszívta a Savariát, szandáljával helyet csinált magának a porban. Valahányszor kiszaladt a fiú, összenéztek. Végül egészen megszokták egymást.

– Kurva meleg van – mondta végül a segéd.

– Az – bólintott a férfi. A segéd erre megkínálta egy Munkással. Azt is végigszívta. Odabent gázláng sziszegett, és állandóan járt a köszörű motorja.

A lány a másik úton jött, az áruház felől. Még mindig a gyufaszálat rágta, egész kirojtosodott már a foga között. Előre-hátra lóbálta a karját, néha a sortja alá nyúlt a hüvelykujjával, meglazította a gumit a combjánál. Jól megnézte a férfit. Kajla, fiús léptekkel elsétált előtte, vékony műanyag papucsát maga után húzta a porban. A férfi megnézte a fenekét, aztán felállt, leporolta a nadrágját, és biccentett a segédnek, aki éppen kijött a műhelyből egy Opel-köpennyel. Elballagott a piac fái felé.

A szeméttároló dugig volt dinnyehéjjal. Hemzsegtek rajtuk a legyek. Az első keresztutcánál megállt, végigbámult a takaros kis házak között, a berek felé. Fehér kutya futott el a lába mellett: a második háznál visszafordította lefogyott fejét. Nagyon szelíd, barna szeme volt. Aztán átbújt a bukszus alatt.

A lány a másik sarkon állt egy gesztenyefa törzséhez támaszkodva. Még mindig foga között tartotta a gyufát, de most nem rágta: egyenesen előre meredt az orra alatt. Mosolygott. A férfi megvakarta combját a zsebében.

– Hová vezet ez az út, öcsi? – kérdezte. A lány lábát nézegette.

– Sehová – mondta a lány. Ő is végignézett rajta, alulról felfelé, de meg se moccant, talpát a fához támasztotta.

Kicsit kényelmetlenül érezte magát a férfi. Előnyben volt a lány, a fa miatt. Megvetően elslattyogott az utcán felfelé. A lány vele tartott. Baloldalt, az egyik kertben kajakot festett két fiú. Piros csíkot húztak a habléc alá. Apránként lépegettek oldalt, guggolóállásban, akár a békák.

– Nem volt csomagja? – kérdezte a lány. Végre kiköpte a gyufaszálat.

– Miért ne lett volna? – rándított a vállán a férfi. Megforgatta nyelvét a szájában, mintha köpni akart volna.

– Csak úgy otthagyta azoknak a fafejűeknek?

A férfi ránézett, amikor azt mondta, hogy fafejűeknek.

– Nincs mit örülniük, öcskös. Egy zsebkendő volt benne, meg egy gatya. Tudod, mi az a gatya, he?

– Persze – nevetett a lány. Alul-felül megmutatta a szép fogát.

– Pedig neked nincs olyan – a férfi rávillantotta fekete szemét. Ő is elvigyorodott, de nem húzta szét a száját. Felfelé vigyorgott, mint a ló, ugyanolyan vastag maradt az ajka. A lány nézte, és tetszett neki.

– Éhes, mi? – kérdezte.

– Mi az hogy.

– Adok szendvicset.

– Nagyon jó.

De megint kényelmetlenül érezte magát. Fürkészve nézegette a lány arcát.

Három házzal odébb a lány belökött egy kertkaput. Betonút vezetett a házig, mellette virágok, és a virágok között két törpe fejre állítva. Faveranda tartozott a házhoz, faragott, zöld oszlopokkal. Egy asztal és két szék állt a verandán, egymásra borítva.

– Várjon – mondta a lány. A férfi szétrakta a székeket, leült, nézegette a verandát és a kertet. Kenyeret, vajat, retket hozott a lány.

– Só nincs? – kérdezte a férfi.

Sót is hozott, fél pár gyulait meg egy szifont két pohárral. Éles kis fekete nyelű késsel leszelte a kenyeret, gondosan végigkente rajta a vajat, egész a héjáig. A gyulait és a retket karikára vágta: mintát rakott belőlük a vajon. Ahogy csinálta, a férfi úgy ette. Evés közben sózta végig a kenyeret, kétszer is. A lány nevetett. Csak a harmadiknál tudott magának is csinálni egyet: nagyokat harapott, arca kidudorodott evés közben. Amikor megették, megint csinált kettőt. Azt is megették.

– Ezeket jól elintézted – bökött a férfi a törpékre. A lány elmosolyodott. – Máskülönben mit csinálsz?

– Festek – mondta a lány tele szájjal.

Megállt egy pillanatra, rábámult, aztán evett tovább. Megették az egész kenyeret, vajat, gyulait. A lány szódát spriccelt a poharakba. A férfi megitta, újra töltött, azt is megitta.

– Más nincs? – kérdezte.

Intett, hogy nincs.

– Cigaretta sincs?

– Nem dohányzom.

– Aztán miket fest? – elgondolkozva kotorászott az üres zsebében.

– Indiánokat – mondta a lány. – Hozhatok valamit a boltból.

– Jó – mondta a férfi. – Elkísérem.

A lány bement a táskájáért, és előreindult a betonon. Kis, piros neccet lóbált a kezében. Táskáját együtt lóbálta a neccel. Nem zárta be az ajtót, otthagyott mindent.

– Na és kinek adja el ezeket az indiánokat? – kérdezte a férfi komolyan. Gondosan behúzta maga mögött a kertkaput.

– Bárkinek! – nevetett a lány. – Eszik, mint a cukrot!

A férfi szorosan mögötte lépkedett, és megpróbálta elképzelni, amint eszik az emberek a képeket, mint a cukrot. Hümmögött. Rézsűt átvágtak az úton, a legnagyobb porban: csak úgy fröcskölt a talpuk alól. Puhán esett rajta a járás. Nem szóltak többet a boltig. A lány bement, a férfi odakint várta. Szagolgatta a fűszer- és mosószerszagot, ami a boltból jött kifelé. Fél liter szilvapálinkát, nápolyit és két csomag Munkást* hozott a lány.

– Jó lesz? – kérdezte.

– Oké – mondta a férfi. – Nagyon oké.

Magányos öregúr ácsorgott az átjárónál, orrán napszemüveg, a kezében fehér bot. Hallgatózott. A lány előresietett, kérdezett tőle valamit, átvezette. Óvatosan fogta a könyökét, éppen csak alátámasztotta a tenyerét, néha el is engedte egy pillanatra. Az öreg nagyon köszönte, kicsit felemelte a botját, és megint hallgatózott.

– Magától is át tudott volna jönni – mondta a férfi, amikor utolérte.

A lány elgondolkozott a szavain.

– Nem biztos – mondta végül.

– Ismeri a terepet, mint a tenyerét.

– Hiszen megállt – érvelt a lány. Ovális arca elpirult a barna bőre alatt.

– Kíváncsi volt a dumánkra, kislány. Érdekelte, mit beszélünk.

A lány hirtelen kezébe nyomta a neccet, és az öreg után futott. Szorosan megfogta a könyökét, visszavezette a másik oldalra. Az öreg nem értette, mondott valamit, és hadonászott a botjával. Mindjárt visszament magától. Egyfolytában motyogott, a lány pedig nevetett, és visszament a férfihoz. Az a homlokát ráncolta, zavartan pislogott. Sután lógott a kezében a szatyor. Szótlanul lépkedett a lány mögött egészen a házig. A lány hóbortos jókedvvel fordult be előtte, szinte táncolt. Kirakta a nápolyit, a cigarettákat és a pálinkát az asztalra, de semmihez nem nyúlt, hagyta, hogy a férfi töltsön magának. Jó sokat töltött. Ő nem ivott, a nápolyihoz se nyúlt, csak könyökölt, és nézte a férfi fekete haját. A férfi összevont szemöldökkel ivott, rágyújtott.

– Mondja, miért csinálja ezt? – kérdezte aztán nyersen.

– Mit? – búgatta a lány a hangját.

A férfi odavágta üres poharát az asztalra, felállt, és jó széles ívben kipöckölte cigarettáját a törpékhez.

– Ha azt hiszi, hogy annyira kell a piája meg a cigaretta, akkor téved! – sarkon fordult, köszönés nélkül megindult a betonon. A lány utánafutott, megfogta a vállát.

– Ne menjen el! – kérte furcsa hangon. Olyan furcsa hangon, hogy a férfi meghökkent. Dolgozott benne az ital is, egyszeriben kiugrott homlokán a veríték. A törpék meg csak néztek rájuk fordítva.

A lány összezárta a combját, markolászta a sorját. Szörnyen akart mondani valamit, de nem sikerült neki.

– Hagyjon engem a fenébe! – reccsent rá a férfi ugyanolyan nyersen, mint az előbb. Mégse ment. Rossz volt így inogni előre-hátra. A lány megfordult, és visszaballagott a verandára. Kicsit meggörnyedt, egészen összeesett a válla. Megállt az asztal mellett, rátámaszkodott az ujja hegyével, aztán megvakarta a fejét.

Kívánta, ahogy nézte. Izzadt. A Munkás még mindig füstölgött a törpék mellett: jobban kívánta, mint a lányt. Végül elkáromkodta magát, és bement érte a virágok között. Bokáig süllyedt a friss földbe, széles csapást taposott. Utána megint ácsorgott egy kicsit. Visszasündörgött a verandára. A lány már leült, előtte a két pohár színig töltve. Mindjárt megbánta, hogy visszament, olyan flegma volt a lány arca. Szégyellte magát. Bepalizott, gondolta. Dühösen szégyellte magát.

A lány ugyanolyan flegmán elé lökte a poharat, ő is ivott egy keveset, majd felszakította a nápolyi zacskóját. Mohón harapdálni kezdte. Egyszerre felugrott: vásznat és egy marék festéket hozott a házból.

– Minek az? – kérdezte a férfi.

– Festeni – mondta.

– Azt nem! – végre megtalálta a hangját, most már nem volt semmi baj. – Álljon csak le, kislány.

– Nagyon szeretném! – mondta a lány.

– Állítsa le magát – nagy ujjait szétterpesztette az asztalon, a morzsák között. Böffentett, és nagyon megkönnyebbült, mintha az összes feszültség kiment volna belőle. Világos, hogy dilis. Nem értette, miért nem jött rá hamarabb. Hülye, mint a sár. Egy kefékkel kevesebb van neki, ennyi az egész. A törpék és minden. Most már nem volt semmi baj.

– Rakja csak el ezeket – mondta gúnyosan. A lány gyűlölködve nézett rá. Élvezte. – Maga itt megugráltatott egy kicsit, ugye? – ivott egy kortyot, másik kezét is kitette az asztalra. Vigyorogva állta a lány pillantását. Gondosan kihúzott egy másik cigarettát, megsodorta. – Egy kicsit elszórakozott itt velem, ugye? Egész jó buli volt egy húszasért. Nincs itthon a papa, ráérünk, ugyebár. A halacska is ráér. Elment a vonat, nincs semmi dolga. Így gondolta, igaz?

A lány lassan a pohárért nyúlt, ivott. A férfi is ivott.

– Egészségére, kislány. Proszit. Hát akkor nézzük meg egy kicsit, hogy állunk az üzemanyaggal. Maga nem egyedül lakik itt, ugye?

A lány intett, hogy nem.

– Mindjárt gondoltam. Elmentek egy kicsit, kitűnő! Mikor jönnek haza?

A lány felhúzta a vállát. Újra ivott. Ő is vele.

– Nagyon szép. Felszívódtak. Mi csak örülhetünk neki, igaz? Nem is olyan rossz így ebben a melegben, igaz? Proszit!

Megint ittak, a férfi újra töltött.

– Lásson neki, ez a helyes. Aki a piát szereti, nem téved el a dzsungelben. Na, mármost. Így aztán egyedül van most, ugye? Pedig milyen helyes baba. Becsületszavamra, helyes baba. Hol van a fiúja?

A lány elnevette magát. Sokkal jobb ízűén, mint eddig. Kipirult a szesztől, és veszettül csinos volt. A férfi a mancsát tologatta az asztalon.

– Ugye, madárkám? – bökte ki végül. A lány felkacagott. Eldobálta az ecseteket, körüljárta az asztalt, a férfi vállára veregetett. Az hirtelen nem tudta, mit csináljon, ő is elröhögte magát. Kezdett megjönni a hangulata. Nagyot szívott a cigarettából.

– Én ugyan nem vagyok Sherlock Holmes – mondta. A lány ezen is nevetett.

– Ott tartottunk, hogy hol van a fiúja? Nekem ne mondja, hogy nincsen.

A lány füttyentett, és intett a kezével.

– Ő az indiánus, mi? Nem hagyta magát lefesteni, igaz?

– Ó, dehogynem! – kacagott a lány. Megint megvakarta a fejét. Combját egymás mellett mozgatta fel-le, mint akinek pisilnie kell, de még nem akar kimenni a társaságból, mert olyan jó vicceket mesélnek.

– Nekem ne mondja, ő az. Hogy volt ez a dolog, ki vele. Ide az asztalra. Igyon, kislány!

A lány maga elé húzta a poharát, de nem ivott.

– Fenn vagyunk a Sirályban… – kezdte. Vihogott egy sort.

– Fenn vannak a Sirályban.

Megfogta a férfi karját, egyre vihogott.

– Tánc után leveszi a nyakkendőjét, aztán, amíg kiment a klotyóra, hihihi, belegyömöszöltem egy sörösüvegbe a golyóstollammal! Őrült nagy meló volt!

– Nocsak – röhögött a férfi is. Öklével az asztalra csapott. A fekete nyelű kés lepottyant a tányérról. – Nem egy elveszett gyerek maga, azt látom! Milyen képet vágott hozzá az indiánus?

– Zöld lett! – visította a lány. Vagy négyszer a férfi karjára csapott. – Tiszta zöld lett, és tudod, mit mondott?

– Vágjanak agyon, ha ki tudom találni!

– Éva, azt mondja, most hogy veszi vissza a pincér?!… Éhe, ahaz üveget… A pincér meg becsomagolta egy papírba, azt mondja, vigye haza, uram, majd otthon… majd otthon ki tetszik szedni!…

Egymás kezét csapkodták. Még a könny is kicsordult a férfi szeméből. Bütykös hüvelykujjával törölgette.

– Nahát! – mondogatta. – Frankó gyerek vagy, öcsi! Kitűzted az indiánust a céltáblára, becsületszavamra!

A lány felkapkodta az ecseteket, térdére támasztotta a vásznat, és hosszú vonalakat kezdett húzni rajta.

– Höhő! – mondta a férfi, de már nem ellenkezett. Rágyújtott egy új cigarettára. Lent a padlón gyűlni kezdtek a csikkek. A lány nagy élvezettel odaköpött közéjük.

– Utálom az egészet! – mondta. – Még azt is utálom, ahogy a kenyeret eszik!

– Jól teszed, öcsi. De a papa nem utálja, mi?

– Az nem. Odavan érte.

– Persze. Az ilyenekért mindig odavannak. A végén haza se jön, mi?

– Nincs olyan szerencsém, tata – lázasan dolgozott az ecsettel.

– Na és az indiánus? Ő se jön?

– Nem ér az rá! – vihogta a lány. – Vissza kell vinnie az üveget!

– Aha! – vigyorgott a férfi is. – Persze. Elfelejtettem, hogy dolga van az indiánusnak. Tisztára kiment a fejemből.

– Maga börtönben is volt, nem? – kérdezte a lány.

– Én? Persze. Miért ne lettem volna? Mi az hogy. Te nem voltál, ugye?

– Sose.

– Mindjárt gondoltam. Nem olyan rossz hely az, öcsi. Jobb, mint ahogy mondják.

– Sejtem, hogy nem olyan. Sose olyanok ezek a helyek, mint amilyennek mondják.

– Ráhibáztál, öcsi. Egész értelmes gyerek vagy te, mit mondjak. Lány létedre. Az indiánus is észrevette, mi?

– Nem rajtam állt.

– Leesett neki a bambája a végén.

– A piszoknak.

– A mocskos szemétládának. Hagyd ott az ilyent, öcsi.

– Naná, majd húsz évig csinálom.

– Találsz te magadnak másikat.

– Sajnos.

– Sose bánd. Ne arra menj, amerre fénylik. Ki vele a szemétre, slussz!

A lány arca eltűnt a vászon mögött, csak a homloka látszott, és alul a két kagyló alakú, összeszorított combja. Sarkát felhúzta maga mellé a székre. A férfi most már egyfolytában odabámult.

– Miért ítélték el? – érdeklődött a lány. Állandóan oldalra nyúlt az ecsetjével, mintha édes szirupot nyalogatott volna egy nagy bogár a csápjával.

– Frankó balhé volt az – vihogott a férfi szokatlanul magas hangon. – Beleestem egy lányba, tudod? – Ezzel be is fejezte a történetet. Ivott, megkopogtatta maga előtt az asztalt. A lány kikukkantott egy pillanatra a vászon mögül.

– Csodálkoztam volna rajta, ha azt mondod, hogy nincs fiúd – biccentett a férfi. – Szörnyen elcsodálkoztam volna rajta.

Ivott, megint az asztalt kopogtatta. A lány visszabújt a vászon mögé.

– Szép volt? – kérdezte onnan, mint valami védőbástya mögül.

– Mi az hogy. Túlságosan is.

– Szőke?

– Olyasféle, mint te vagy, csak egy kicsit szélesebb karosszériával, tudod. Fene jó nő volt különben. Akkor hát már meg is jöhetett volna a papád, ugye?

– Nem lehet rá számítani…

– Arra nem, én is látom. Az én öregem is ilyen volt. Annyit tudott csak az ember, hogy lelépett. De nem piál?

– Nem szabad neki, fekélyes.

– Akkor nem szabad. Az én öregem is fekélyes volt, de azért legurított egypár hordóval. Úgy is halt meg, eldobta magát az országúton, és kivasalta egy kocsi. Én meg pont sofőr voltam, ha! De nem arra jártam, hála istennek. Még csak az hiányzott volna. Buldózeres voltam. Láttál már buldózert, öcsi?

– Naná.

A férfi büszkén felrakta lábát az asztal keresztrúdjára. Remegtette az üveget meg a poharakat.

– Látom, nem iszol többet – mondta.

– Mindjárt.

– Mit művészkedsz ott?

– Semmiség az egész.

– Tudom, hogy semmiség, akinek megy a dolog. Akinek meg nem megy, annak nem megy – elgondolkozott ezen az igazságon. – De meg ne mutasd senkinek! – tette hozzá fojtottan.

– Eszembe sincs.

– És nehogy tollat fess a fejemre.

– Miért festenék?

– Lovat se fess mellém. Mondom, hogy buldózeres voltam. Hozott pénzt, nem azért mondom.

– Kellett is – mondta a lány.

– Miért kellett? – nézett rá gyanakodva a férfi. Aztán megint a lány combján állapodott meg a tekintete. Nem baj, ha fest, gondolta. Hadd fessen.

– Mindenre – mondta határozatlanul a lány. – Házra, ilyesmire.

– Nekem sose volt házam, ezt jegyezd meg. Neki volt, az anyja istenit, egy szoba, konyha. Jövök egyszer haza, és meglátom a bikáját az úton. Hová tart ez, mondom. Megállók, látom, bemegy hozzá. A villanyt egyből leoltsák. Bepörögtem, tudod. Hát ezért töröm én magamat hetekig a pusztán, a legundokabb melókban, csakhogy félretegyek valamit? Rájuk mentem a buldózerrel! – rácsapott az asztalra. A lány újra kinézett a vászon mögül. Végleg leeresztette, csak nézett.

– Tudod, mi maradt ott? – tartott egy kis szünetet, ide-oda mozgatta a kezét az asztalon. – Három és fél tégla, diribdarabban! – Állán megfeszültek az izmok, szeme fénylett.

– Én azt a kuplerájt úgy eltöröltem a föld színéről, hogy senki se találta meg többet, érted? A büdös életben! Egy szoba, konyha! Ezek meg kétfelé futottak a földeken. Megyek a bika után… – tenyere élével megindult az asztalon. – Majd’ elhagyta a fejét. Állj meg, mondom, gazember! És ha nem éri el a fákat, mert ilyen erdősáv volt ott, tudod, kitiprom a belét. Ki én, az úristenit! Jó kis balhé volt, öcsi, öt évért. Rá se ránts, Kőhidán tizenöt mázsákért futnak a fiúk. Válogatott társaság van ott, főúri modor, azok nem piti hapsik, nekem elhiheted. Na, mutasd, mit csináltál?

A lány megfordította a vásznat: lábfején tartotta, eltakarta vele a combját. A férfi felállt, egész közel ment, lehajolt a képhez. Fekete és sötétkék vonalakat látott. Hegyesszögben találkoztak.

– Az istenit! – mondta meghökkenve.

A lány lehunyta a szemét. Megszagolta a férfi haját.

– Szépen elintéztél, öcskös. Mik ezek itt? – Megnézte a vászon másik oldalát is. – Fura alak vagy, mondhatom. Ha ezért strapáltad magadat, becsületedre váljék.

A lány az asztalra tette a vásznat. Mosolygott.

– Nem számít – mondta halkan.

Közelről is megnézték egymást. A lány felállt: majdnem olyan magas volt, mint a férfi.

– Nem akar megborotválkozni? – kérdezte.

– Minek az, öcsi? – Megfogta a lány fenekét, mire az pofon vágta.

– Nana – mondta, és újra megfogta.

– Azért, mert mindene van a faternak – mondta a lány. Lassan visszaült a székre, a férfi tenyerére.

– Csodálkoztam volna, ha azt mondod, hogy nincs fiúd – mondta a férfi egészen az arcába.

– Mindene van a világon – mondta a lány. Előre-hátra ingott a feje, elnehezült a lélegzete. A férfi székestől bevitte a szobába. Körülnézett.

– Egész jó – mondta. – Van itt minden.

– Ne oda! – mondta a lány eszelősen. – Oda ne!

Barna hátát a hűvös falhoz szorította, karjait széttárta, végül ott maradt a férfi vállán lógva, mint egy nagy, barna denevér. A férfi mégis lefektette a heverőre, külön megigazította a fejét, aztán felhúzta a nadrágját, és kiment cigarettáért. Mellé ült, szívta.

– Nagyon csodálkoztam volna – morogta. A lány lehunyt szemmel feküdt, egész hosszában kinyújtózva. Mellén és csípőjén is barna volt a bőre.

– Látom, üvegruhában jársz – mondta a férfi.

Nem szólt rá semmit, erre felvette az ingét is. Megitta a maradék pálinkát, elszívott még egy cigarettát, aztán köhécselt egy kicsit. A lány végre kinyitotta a szemét. Nem mosolygott.

– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte halkan. A férfi ránézett.

– Most? Várok egy kicsit. Pár hetet, tudod, élvezem a szabadságot.

– És azután?

– Azután kicsinálom a bírót, aki elítélt.

A lány hallgatott.

– Ideje, hogy menjek, még betoppan a papád. Építsd le azt az indiánust. Nem hozzád való, én mondom neked.

Elvett még egy cigarettát, és kiment.

 

 

Kígyógyűrű

 

Nem szól azonnal, gondolta Hajnal; előbb megetette a tyúkokat. Később gondolt is rá, hogy ezért történt úgy, ahogy történt. De tényleg nem volt semmi rossz az elején. Már az úton kitervezte, mit mond: „Nagyon jó az új vezető, Miklós, finom teremtés, aranyszívű, megértő!” Valahogy így. Később pedig nem akarta terhelni, úgyse hagyta békén szegényt az idegesség, amit a frontról hozott. Hetenként kétszer fájt a feje, legtöbbször szerdán és pénteken. A szerdai könnyen múlt, pénteken meg átment Kovárosihoz, és megbeszélték, kikkel fognak ultizni szombaton a kocsmában. Másnap türelmetlenebb volt, nyugtalanul járkált a kertben, előfordult, hogy kivette azt a palántát, amit előző nap ültetett. Hajnal legnehezebb napja a szombat volt, az a dolog is szombaton kezdődött.

Amint végzett a tyúkokkal, bement, megütögette a párnát, pedig már mondta volna, de Miklós éppen írt a kockás füzetébe. A tegnapot írta be: nem hiányzott semmi, a legapróbb részletekről se felejtkezett el, hogy átment Kovárosihoz, a Fradiról beszélgettek, vett egy kiló kristálycukrot, sőt, egyszer Hajnal főztjét is sorra kerítette. Úgy derült ki, hogy megkérdezte, mi volt tegnapra, vadas vagy micsoda? Hajnal csak nézett: hogy lett volna vadas pénteken? Tojásos nokedli volt, vadas csütörtökön. Sokáig kérte, hagyja ki ezt, mert szégyellte, hogy gyakran főz krumplit és tésztát. Miklós azt mondta, az nem baj, de tovább kérte. Ravaszkodott. Nem is értette, hogy jutott eszébe olyan hirtelen: megkérdezte, hogy az újságíró kívánságára írja-e be? Miklós azt mondta, nem. Hát akkor igazán elhagyhatja. A felesleges részleteknek biztosan nem örül. Ezen Miklós is elgondolkozott.

Mert az egészet az újságíró kedvéért csinálta. Egyszer szociográfiát csináltak itt az alsó soron, és Miklós elkottyantotta, hogy kint járt Kurszknál, füzete is van róla, amit akkor írt tovább és tovább mindennap a lövészárokban. Az újságírót nagyon érdekelte, kérte, hogy adja kölcsön, de Miklós nem adta, makacsság szállta meg, ami szintén a fronton került belé, úgy mondta, a gáztól. Propántól. Hajnal nagyon tisztelte Miklóst, hogy ilyeneket is tud. Hat osztályt végzett, ő csak kettőt. Ha azt mondta, hogy a propántól, akkor a propántól. És nem adta. Aztán elmentek sörözni, és mégis odaadta egy százasért. Másnap kezdte írni ezt a füzetet. Titokban arra gondolt, hogy egyszer ezért is eljön az újságíró, és megint elmennek sörözni. Elhatározta, hogy ezért százötvenet kér: vastagabb és szebb volt annál a füzetnél, a fedele kék, nem szakadt és nem gyűrött. Vigyáztak rá, a kredenc felső polcán volt a helye. Hajnal még a port se merte letörölni alatta.

A végén már arra kérte Miklóst, törölje ki a tojásos nokedlit, de Miklós egyszerre nagyon ideges lett. Kiabált. Hogy törölje ki, ha már leírta? Hajnal belátta, hogy igaza van. Amit egyszer leírt az ember, hagyja. Legjobb, ha ott marad. Rossz napon is szólt neki, szombaton. Akkor még nem tudta, milyen nap a szombat. Kruccsóné pénteket mondott. Ez mindjárt az első napon történt, amikor az ötös épületbe került, a második emeletre. Kruccsóné rászólt a lépcsőfordulónál, hogy ne kérjen ma előleget, inkább holnap vagy a jövő héten. Ne pénteken, neki azt kitüskézték. Úgy megrémült, hogy azonnal letette a partvist meg a vödröt, és csak állt. Keresztülragyogott a nap a lépcsőházi ablakon, kettőjük árnyéka hosszúra nyúlt a szemközti falon. Kruccsóné simogatta és vigasztalta, nem olyan nagy baj azért, csak előleget ne kérjen, és gyerek ne jöjjön ezen a napon, de hát az már úgyse jön. Valamennyire megnyugodott. Dehogy kért aznap, megköszönte Kruccsónénak, hogy szólt, a villamoson a sarokba állt, erősen fogózott, és amikor behabarta otthon a tököt, vigyázott, hogy ne kaparja fel a zománcot a fazék alján. A szombattal viszont az volt a helyzet, hogy mindjárt a péntek után következett, tehát az se lehetett jó nap.

Icával nem volt semmi bajuk, sose húzta végig az ujját a szék alján vagy a szekrény tetején. Azt mondta, lányok, ne hagyjatok port a sarkokban sem. A kő ne legyen csíkos. Kész. Persze hogy nem hagytak. Persze hogy nem mosták csíkosra. Szívesen dolgoztak, összeszoktak hamar, jó hely volt az ötös épület, minden csupa üveg, de az ablakokat a KTSZ* kitisztította, ők csak a lépcsőházra, a folyosóra és a helyiségekre ügyeltek. Hajnal két irodát kapott, meg a vécét. Azt mondta Ica, választhat: a negyed folyosó vagy a vécé. Hajnal a vécét választotta, lesósavazta, és megpiszkálta a BRIXOL-t* a falon. Ezt Kruccsónétól hallotta: jobb szaga lesz, ha megpiszkálja. Tényleg jobb szagú lett.

Május elseje előtt korábban el szokták engedni az asszonyokat, így elérték a fél hármas vonatot, mert a következő csak ötkor ment a Keletiből. A munka már kész volt egykor, nem is szóltak Icának. Éppen öltöztek, amikor feljött Sallóval a büféből.

– Ennyire vagytok? – kérdezte. Mást nem mondott, nevetgélve elment Sallóval. Salló mindig vicceket mesélt, csak nem nekik. Rájuk szigorúan nézett.

Ahogy kijöttek az öltözőből, eléjük állt Ica: Hová-hová? – Hát haza. – Haza? Ilyenkor?! – Bezárta az ajtót. Kruccsóné utánaszólt, hogy de nagy szád lett, te kis kurva! Meghallotta, visszajött. Hajnal majd’ összeesett rémületében, hogy mi lesz itt. Nem kellett volna olyan hangosan mondani.

– Mit mondtál? – kérdezte élesen. De nagyon élesen. Csak úgy villogott a szép fekete szeme. – Mit mondtál?

Kruccsóné rávágta, hogy semmit vagy még annak is a felét. Na jó. Azzal elment. Az asszonyok dühösek voltak, mert mégis itt kellett lébecolniuk két óra hosszat a városban.

Később, egyik szombaton Ica felküldte Csobakinét Salló lakására ablakot tisztítani: itt volt szemben, a Pék utca hatban. Salló felesége más munkát is adhatott neki, mert nem jött vissza fél tizenkettőre sem. Két irodája meg a folyosórésze piszkosan maradt. Jött Ica, lányok, ezt még csináljátok meg. Egyikük se szólt, csak amikor már elment. Kruccsóné kaszát mutogatott utána, és azt mondta, saját kezűleg tépi ki a haját annak, aki megcsinálja. Ha ő olyan, akkor ők is olyanok. Minek küldte el Csobakinét, az is jogtalan volt, ha feljelentenék, megbüntetnék érte. Megegyeztek, hogy úgy hagyják. Hajnal velük tartott, de azért megjegyezte, hogy az egyik irodát szívesen megcsinálná. Majd’ szétszedték, erre belátta, hogy igazuk van. Jobb, ha nem csinálják meg.

Ica meg se nézte, azt hitte, elvégezték. Hétfő reggel aztán behívatta a főkönyvelő. Ott voltak a csikkek a hamutartóban. Halálsápadtan jött végig a folyosón, behívta az egész brigádot Salló irodájába, egyenként lekurvázta őket, és kijelentette, hogy majd meglátják, ki eszik meg több sót ezen a helyen. Attól kezdve úgy nézte a munkájukat, hogy mi a hiba benne: végighúzta az ujját a székek alján, megvizsgálta a tükrök hátulját. A politúrozott felületeken egy óra múlva már megült a por, ha csak egy pici is, Ica pedig mindig ilyenkor nézte, és kezdhették elölről. Gyakran bent maradtak egy órát, félórát. Volt, aki szidta, volt, aki jajgatott. Kruccsóné azt mondta, az ilyenek a legrosszabbak. Az ilyenek alatt kurvákat értett, mert Ica velük jött ide, ő volt a legfiatalabb, szép is, az igaz, Salló megbámulta egy párszor, amikor a folyosón hajladozott, mert ilyenkor combig látszott a lába. Nem takarta. Szép lába volt, az asszonyok is mondták. Két vőlegény várt rá az épület előtt, felváltva. Akkor még három irodát takarított, de nem Sallóét, azt később kapta. Salló kérte meg egyszer soron kívül, hogy ürítse ki a hamutartókat a vendégek után. Négyen voltak, mind sötét öltönyben, kettőkor mentek el. Ica mosolygott, és bement. Hallották, hogy sokszor nevetett. Száz hamutálat is ki lehet üríteni annyi idő alatt, amíg bent volt. Aztán átvette az irodát Csobakinétól, a hét végén már nem is csinált mást. Salló azt mondta, ő lesz a brigádvezető, felveszi a VIM-et,* a szódát, és gondoskodik a szerszámokról. Az asszonyok irigyelték. Most már nem mondták, hogy szép a lába, pedig szép maradt továbbra is. Festéket kent a szemére, a sarkainál felkunkorította. Jól állt neki. Köpenyt ritkán húzott, inkább feszülő pulóvereket. Salló csak úgy falta a szemével: napszámra bent volt nála.

Hajnal titokban tisztelte egy kicsit, nemcsak a szépsége miatt, hanem azért, mert mégiscsak dolgozhatott odabent, ha már ott volt. Az irodát tisztán tartotta, az tény.

Június másodikán új rongyokat hoztak. Ica megparancsolta, hozzon fel hatot, mindegyiküknek egyet. Lement a raktárba, félénken megmondta Ratay bácsinak, miért jött. Ratay bácsi adott hat rongyot. Nem mosolygott, elé vágta, de jó szívvel adta, ismerték, mindig ilyen volt. A szakálla ijesztette meg az asszonyokat, mert kétfelé fésülte. A termelési értekezleten is fésülte. Hajnal csak az elején volt ott, eligazította a vörös vásznat az asztalon. Akkor látta.

Megköszönte, és már indulni készült, amikor utánaszólt az öreg, hogy tollseprű is van, akarnak-e? Hajnalnak elállt a lélegzete. Persze hogy akarnak, megkoptak a régiek. Igazán adna?

– Akkor miért szólnék? – fújta az öreg dühösen. – Mondja meg annak az Icának vagy hogy hívják! – Azzal bement a hátsó raktárba, és bevágta maga mögött az ajtót.

Hajnal dobogó szívvel szaladt fel a második emeletre. Útközben elújságolta Kruccsónénak, hogy milyen szerencse érte őket. Kruccsóné elsimította haját a homlokából, úgy nézett utána. Kopogott, és mindjárt benyitott. Salló a fotelben ült, a fotel karján pedig Ica kombinéban. Mind a hárman nagyon meglepődtek. Az asszonyok suttogták, hogy mi folyik itt, de Hajnal csak úgy vette ezt, mint szóbeszédet.

Ica nagyon dühös volt, magára rántotta a kardigánját, és kiabált, hogy mi az, nem tud kopogni? Nem tanították meg a putriban? Salló hátat fordított, egy cigarettával babrált az íróasztalnál. Hajnal dadogott. Azt mondta, kopogott, de sietett. Ica kitartott mellette, hogy nem kopogott, úgyhogy a végén maga sem tudta, hogy kopogott-e, vagy sem.

Ica csípőre tett kézzel kiabált, biztosan azért, mert igaza volt. Másképp nem tette volna csípőre a kezét, így legalábbis nem. A tollseprűket meg se hallgatta.

– Nem láttál semmit, megértetted? – sziszegte.

– Meg – felelte Hajnal ijedten. Harmadszor is megemlítette a tollseprűket, mire Ica hirtelen megváltozott. Mosolyra húzta a száját.

– Persze – mondta –, hozz csak fel hatot.

Erre Salló is megfordult, és Hajnal arcát nézte. Hajnal nagyon megkönnyebbült, a seprűkre gondolt. Méghozzá hatot! Legfeljebb háromra számított. Megköszönte, és sietett. Ica még utánaszólt:

– Mit láttál, Hajnal?

– Semmit – felelte. Kruccsónénak csak annyit mondott, hogy hatot hoz.

Gyönyörű seprűk voltak, Ratay bácsi egész halommal elé tett, választhatott. Magának tiszta feketét választott. Nem is látott még ilyen fekete tollú kakast. Igaz, hogy Csobakiné elkérte tőle, éppen az tetszett neki is. De a barna is szép volt, a nyele még kényelmesebb. Boldog volt azon a napon.

Icáról egyedül Kruccsónénak beszélt. Azt mondta, nagyon csodálkozik rajta, nem ilyennek látszott, amikor idekerült. Kruccsóné azt mondta, ő nem csodálkozik, és éppen olyan, amilyennek látszott. De ne mondja el senkinek, kérte Hajnal.

Kruccsóné belevágta a rongyot a vödörbe.

Másnap délután háromkor behívatta Ica. Salló nem volt ott.

– Na, te gyönyörű díszvirág – így kezdte. – Hát hogy vagyunk?

Hajnal csodálkozott. Azt felelte, jól.

– Jól hát, persze, miért is ne lennél jól? És most mire készültök, ha szabad kérdeznem?

Hajnal hebegett. Még hátravan a folyosó és neki a vécé.

Ica keskeny résre húzta a szemét. Csak úgy világított benne a gyűlölet.

– Mondd el nyugodtan, tegnap is azok küldtek? Kilesték, hogy leszakadt a gomb a kardigánomról, Salló elfordult, amíg felvarrtam, de őt is hírbe akarjátok hozni, ugye, szemét társaság, nincs jobb dolgotok, más ügyeivel foglalkoztok, amihez semmi közötök? A munkátok szar, mintha hozzá se nyúltatok volna, koszosabb minden, mint az elején, mert arra nem marad idő a pletykálkodás mellett, de ne gondoljátok, hogy soká mehet ez így, elsejével röpül az egész banda, még a szomszéd kerületekben sem kaptok munkát, legfeljebb a Tripoliszban* valami munkásszálláson, ahol mindenki a szoknyátok alá nyúl, már akinek gusztusa van ilyen vén csatalovakra! Neked nem kell félned, rosszul lesz az ember, ha rád néz, ezért foglalkozol annyit más ügyeivel. A saját dolgaidat meséled úgy, mintha a másé lenne! Szégyentelen cigánykurva!

Hajnal alig bírta követni rémületében. Legjobban a cigánykurva fájt, mert a cigánysoron laktak, az igaz, de nem voltak cigányok. Ha látta volna Ica Miklóst, amint a kockás füzetbe ír tintaceruzával mindennap, nem mondta volna ezt. A telket nem úgy foglalták, mint a többiek, kifizették érte a háromezer forintot, és Miklóssal hat hónapig építették a kis házat. Hatszáz forintot tettek félre Miklós nyugdíjából és az ő fizetéséből minden hónapban. A maradék hatszázból száz volt a bérlete, mert Csepelen kapott munkát az építőiparban. Ott ment tönkre a szíve. Miklóst mindjárt az első évben leszázalékolták, pedig azért jöttek Pestre, mert kétezret ígértek a vasútnál. Szépen éltek, megbecsülte Miklóst. Sírt boldogságában, amikor feleségül kérte őt, az árva lányt ez a csinos özvegyember. Igaz, hogy semmije se volt, munkásszálláson lakott, de így indulnak ma a házasságok. Felépítették a kis házat, jövőre talán konyhát is sikerül hozzá ragasztani a tojások árából, különösen, ha lesz még tíz tyúk, de akkor huszonöt kilóval több kukoricát is kell venni.

Hogy mondta volna el mindezt ott helyben? Ica nem is hagyta, azt akarta tudni, kinek mesélte el a kardigán-ügyet.

– Senkinek – hebegte Hajnal, mire ismét lekurvázta, és megrázta a vállát, hogy levegőt se kapott.

– Tudod, mi vagy te itt? – kiabálta. – Egy hangya! Ha rád lép valaki, észre se veszik, hogy ott maradtál a földben! Lesz, aki rád lép, sose félj!

Erre jött be Salló. A végét úgy mondta, hogy jelentőségteljes pillantást vetett Sallóra. Az odajött, megállt előtte, mélyen a szemébe nézett.

– Mit pletykált maga? – kérdezte. Mindkét kezét zsebre vágta. Nem volt dühös az arca, inkább megvető, csak a hangja csengett egy kicsit mélyebben. Hajnal beleremegett.

– Kinek pletykált?

Nem bírta ezt a hangot, szinte akaratán kívül válaszolt.

– Kruccsónénak.

Salló Icára pillantott.

– Miket mondott a Kruccsónénak?

– Hogy hatot kaptunk. Hat tollsöprűt.

– És még?

– És még azt, hogy ő is bent volt.

Sem inteni, sem Icára nézni nem mert. Remélte, hogy Salló így is megérti, ki az az „ő”.

– Tovább!

– Még csak azt, hogy olyan rendesnek látszott, amikor idekerült.

– Most talán nem az?

– Most is az, de akkor különösen nagyon rendesnek látszott. Szép volt. Mindenki ezt mondta.

Salló elfordult, becsukott egy könyvet.

– Küldje ki ezt a… – mondta Icának undorodva.

– Tűnj el innen! – sziszegte Ica. – Ne lássalak többet!

Hajnal sírva fakadt. Szorgalmasan dolgozott, tovább maradt egy órával. Abban reménykedett, hogy megenyhül Ica. Talán. Mielőtt elment, megöntözte a virágokat.

Miklósnak nem szólt. Miklós ránézett egy párszor, de nem kérdezett semmit.

Ica haragja tartósnak bizonyult. Másnap már reggel behívatta, és elé tartotta a kezét.

– Hol a felmondóleveled?

Hajnal nem is sejtette, hogy erre gondolt tegnap. Kivel írathatta volna meg? Ha el akart olvasni akár egy strófát a Bibliából, Miklós szemüvegét kérte kölcsön, bár tartania kellett az egyik kezével. Legfeljebb Miklós írhatta volna meg, de ő nem is tudott a dologról.

Aznap az egész folyosót egyedül mosta fel, mert a többieket a raktárba küldte Ica.

Amint végzett, leküldte földért az udvarra. Megparancsolta, hogy frissítse fel a cserepeket. Ötször fordult, erősen vert a szíve utána. Négy órakor a falhoz dőlt a vécében, és jól kisírta magát. Ica azt mondta, ha nem lesz itt holnapra az írás, magára vessen, egyenesen az igazgatóhoz viszi, és bepereli rágalmazásért. Ez legalább háromezer forintjába kerül. Hajnal kővé meredt rémületében: legfeljebb fél év alatt tudták volna félretenni, de mi lesz akkor a konyhával?…

Kruccsóné, Csobakiné és Szép Etelka mind azt mondták, hogy disznóság, nem hagyják annyiban, ki ez az Ica, velük jött ide, és most már csak egy irodát csinál. Azért kapta a kedvezményt, mert kombinéban főzi a kávét Sallónak a bezárt ajtó mögött, látták a D épület negyedik emeletéről. Meg ne írja a felmondását, majd szólnak a szakszervezetinek, mindenki mellette van, ne féljen. De Kelemenné közbeszólt, hogy a szakszervezeti jó barátja Sallónak, együtt járnak a büfébe. Inkább valaki másnak szóljon. Egyelőre nem tudták, hogy kinek.

Hajnal nagyon félt az estétől. Hogy mondja meg Miklósnak, hiszen úgy kezdte, hogy jó lány ez az Ica?… És mi lesz, ha megkérdezi, miért nem kopogott? Nehéz szívvel ment haza. Miklós nyugtalanul járt-kelt a kertben. A fehér kotlós többször a lába alá került. Belerúgott. Ülve találta Hajnalt a kályha mellett.

– Nocsak – morogta. – Ennyire ráérsz?

Leakasztotta a nyesőollót a szegről, és visszament. Hajnal gyorsan meghámozta a tököt. Eredetileg úgy tervezte, hogy átmegy Kovárosinéhoz a gyaluért, de letett erről. Leste, mikor jön be Miklós. Talán jobb lesz, ha megvárja, amíg beírja a tegnapot. Tanácstalanságában sírva fakadt, Miklós is meghallotta a szipogását.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte. Nagyon jó és figyelmes volt, hogy ennyire törődött vele, de Hajnal úgy megrémült, hogy elapadtak a könnyei. Most látta csak, milyen nehéz lesz elmondani.

– Az ujjam – dadogta. – Odaégett.

– Hát vigyázz rá – mondta Miklós, és tovább írt.

Elszalasztotta az alkalmat. Ma már nem kérdezi meg ilyen kedvesen, hogy mi bántja. Majd vacsoránál, gondolta, de Miklós olyan szótlan volt, hogy nem merte megtörni a csendet. Papír nélkül ment be másnap is.

Kettőkor, amikor Ica feltűnt a folyosó végén, mereven megállt a fal mellett. Ica sietett, csak annyit mondott, hogy telefonon beszélt az igazgatóval, nagyon dühös volt, nem is akarta elhinni, hogy ilyen pimasz takarítónők vannak a vállalatnál. Szerencsére vendégeket várt a központból. Mindenesetre úgy néz ki, hogy azonnal kidobják, fegyelmivel, majd megbeszéli a vezérigazgatóval. Kellett ez neki? Holnapra itt legyen a felmondás, ha nem akarja súlyosbítani a helyzetét. A vezérigazgatóval úgyse dacolhat.

Hajnal holtra váltan hallgatta. Letámolygott az asszonyokhoz a raktárba: a lenti ablakokat mosták, azokat nem vállalta a KTSZ, mert volt, amelyiket csak kívülről lehetett tisztítani az aknából, vaslétrán állva. Kruccsóné onnan hallgatta végig a panaszkodását. Káromkodott, lekurvázta Icát, de most már ő se mert ellent mondani. A vezérigazgató ellen mit tehetnek? Szótlanul mosták az ablakokat.

Félóra múlva telefonált Ica Hajnalért. Nagy köteg iratot adott neki, azt mondta, vigye fel a hatodik emeletre, a 229-esbe. Utána jöjjön vissza. Hajnal nem mert a liften menni, pedig csomaggal szabad volt. Erős szívdobogást kapott, megállt, lihegett. A 229-esben sovány, szemüveges férfi fogadta: fel se nézett, úgy mondta, hogy tegye az asztalra. Négy asztal is volt az irodában, Hajnal nem tudta, melyikre gondol. A legközelebbire tette. Ica közben kirakta Salló egyik szekrényét, letörölte a polcokat. A szekrény előtt méter magasan álltak az iratok, porosan, valamennyi átkötve zsineggel. Ica a kezébe nyomott kettőt. Még nehezebbet, mint az előző volt.

– Ugyanoda – mondta kurtán. – Ki kell üríteni a szekrényt.

Ismét a lépcsőn ment, de most kétszer megállt. Hányinger fogta el. A szemüveges kávét főzött: rosszkedvűen nézegette a csomagokat, amelyeket neki kellett elhelyeznie. Rászólt, hogy tegye mindjárt a szekrény tetejére, így hát még a szekrény tetejére is fel kellett tennie. Széket állított a szekrény elé, nézelődött egy kicsit, hogy mit tegyen rá, végül csak felállt: amikor kinyújtotta a kezét, elszédült, mintha megállt volna a szíve. Hosszút sóhajtott, leereszkedett valahogy. Kötényével letörölte a széket, és kiment. Az ajtó előtt erős hányinger fogta el, a vécébe szaladt, de semmi se jött ki belőle. Leült egy kicsit a deszkára pihenni. Nézegetett. Hasonlított az ő helyiségére, de itt nem volt a padló felett az az egy sor fekete csempe. A tükrön fröccsenések látszottak, a szappantartóba beleszáradt a szappan. Nála nem volt ilyen.

Munkaidő végére ért le, gondolta, Ica szól majd, hogy mára elég, de nem szólt, így hát csinált még egy fordulót. Egyszerre nagy félelem fogta el. Nem tudta, hogy mitől fél, csak annyit mondott Icának, szeretne hazamenni, vacsorát kell főznie, töltött káposztát.

Valójában paprikás krumplit csinált, de szégyellte bevallani.

Miklós alig nyúlt hozzá, félretolta.

– Hát ez milyen? – morogta, Hajnal pisszenni se mert: kevés sót tett bele, a krumpli meg üveges volt, egyik része szétfőtt, a másik kemény maradt. A keményeket kiválogatta, és a tyúkoknak adta, aztán nekiállt takarítani, de csak a söprésig jutott el. Leült tíz percre. Miklós nyújtózott. Abban a percben úgy érezte, el tudná mondani neki, mi bántja. Amint megfordult, hogy átmenjen Kovárosihoz, megérintette a karját. Visszanézett, de a törzsét úgy hagyta. Ez megzavarta Hajnalt.

– Mi az? – kérdezte nyersen.

Különösen szélesnek tűnt az arca, és mintha egyre szélesedett volna. Bajusza eltorzult, szeme furcsa nagy volt. Rossz napja lehetett neki is.

– Mondd már! – dörrent Hajnalra, de ő csak nem szólt. Miklós dühösen rávágott a kezére, amivel még mindig fogta. Elkínzott karjában élesen felszaladt a fájdalom, szemét elfutotta a könny.

– Mi bajod? – ordította Miklós, és amikor erre se szólt, idegesen kiment. Végig káromkodta az udvart, bevágta a kertkaput. Hajnal az ágyra ült, és sírt. Nagyon rosszkor szólt, várnia kellett volna estig. Már lefeküdt, amikor hazajött Miklós. Leste az arcát, haragszik-e?

– Teát főztem – mondta félénken. – Ha kívánod, ott van a kályhán. Csak cukrot tegyél bele.

– Nem kell – morogta Miklós.

Amikor lefeküdt mellé, érezte a leheletén, hogy sört ivott. Sokáig nem tudott elaludni, Miklós nehéz légzését hallgatta. Aztán mégis elaludt, de nyomta valami a szívét, mintha homokzsákot tettek volna a mellére. Arról álmodott, hogy iratokat visz fel a hatodik emeletre, a 229-esbe. A szemüveges csípőre tett kézzel várja, mögötte Ica leskelődik kombinéban, erre ő behunyja a szemét, hogy ne lásson semmit, de előrehúzzák a csomagok, fejjel nekimegy a szekrény sarkának. Eltántorodik. Jobbra fordul, de nem meri kinyitni a szemét, pedig tudja, hogy megint nekimegy valaminek. Még a tárgy közeledését is érezte. Harmadszor egy borzasztó nagyot sikoltott.

– Az úristenedet! – káromkodott Miklós mellette az ágyban. Akkor aztán elmondta az egészet, töredezetten, sírva. Azt is, hogy holnapra feltétlenül be kell vinnie a papírt. Miklós szidta, amiért sikongat éjszaka, mást nem mondott. Hajnal nem aludt el többet: félt, hogy ismét rossz álma lesz. Hallotta, hogy Miklós hajnalig vakargatta mellén a szőrt; reggel azt mondta, ne menjen be dolgozni. Hát mit csináljon, riadt meg Hajnal, várja a munka! Jó, akkor menjen be, de előbb elmennek a Szakszervezeti Központba, Tomaticshoz. Tomatics Miklós katonatársa volt, ’63-ban vették fel portásnak a Szakszervezeti Központba. Majd ő megmondja, kihez menjenek.

Hajnal nagyon tisztelte Miklóst, hogy ilyen gyorsan feltalálta magát, de azt nem tudta, hogy mit fognak mondani. Tomatics megölelte Miklóst, neki pedig kezicsókolomot köszönt, és ráhunyorgott. Csak úgy ugrált a bajsza az orra alatt. Vidám portás volt nagyon. A második emeletre küldte őket egy Ecker nevű főelőadóhoz. Nem találták ott, csak az irodakisasszonyt, aki intett, hogy üljenek le. Miklós szavaira affektáló grimaszt vágott, és megjegyezte, hogy ma nincs fogadónap. Mellesleg mondta, de elég éles hangon. Hajnal mindjárt felállt, de Miklós visszanyomta.

– Nyughass, az úristenedet! – káromkodott. – Ha már ennyi bajt felzavartál!

Az irodakisasszony rántott egyet a vállán. Később megpróbálta lecsavarni a kávéfőző tetejét: nem sikerült neki. Miklós vállalkozott rá, le is csavarta, de a csöve a tenyerében maradt. Értetlenül bámulta, aztán megpróbálta hozzáilleszteni a darabjához.

– Óh! – mondta a kisasszony dühösen. Kikapta a kezéből, és átment a másik szobába. Miklóst nagyon megzavarta a dolog, többször elmondta, hogy vacak hulladékból készült a cső, de nem csengett meggyőzően a hangja. Zavarában Hajnalt szidta, hülyézte. Erre jött be a főelőadó. Nem lepődött meg, hogy ott találja őket, egyszerűen az íróasztalhoz ment.

– Mi újság, bácsika? – kérdezte. Könnyedén az asztal sarkára ült, mosolygott. Ezüst cigarettatárcát tartott Miklós elé, de Miklós nem vett. Hajnalt is kínálta: Hajnal csak bámult, őt még nem kínálta meg senki. Igaz, hogy nem is dohányzott. Különös tárca volt, amikor kipattant, felálltak benne a cigaretták, két sorban. Sajnálta, hogy nem dohányzik, de még így is szívesen vett volna belőle, hogy hazavigye. Olyan szépek voltak ezek a hosszú, illatos cigaretták. A falvédő mellé tűzte volna, ahol a kereszt lógott. Nem mert venni. Szégyellte, amikor Miklós előhalászta a gyűrött, vaskos Munkás-csomagját. De ha egyszer azt szerette. Igaza volt, hogy arra gyújtott, amit szeretett. Így mesélte el aztán a történteket, szóról szóra, ahogy Hajnaltól hallotta az éjszaka. Egyedül a kopogásról nem szólt. Hajnaltól csak olyanokat kérdezett, hogy így volt? Igaz? Hajnal mindenre azt mondta, hogy igen.

A főelőadó összefogta a könyökét, mintha fázott volna. Elegánsan megcsípte a cigarettát. Amikor Miklós a kardigános jelenethez ért, kitátotta a száját, fújás nélkül gomolygott ki belőle a jószagú füst, amivel az egész szoba tele lett.

– Ott bent, a rendésznél? – kérdezte elismerő fintorral.

– Ott bent – bólintott Hajnal. Meglepődött, hogy milyen tisztán ejtette a szavakat, mintha egy filmben mondta volna valaki.

Egy ideig hallgattak, Miklós elnyomta a Munkását. Sokáig csúszkált keze alatt a vastag üveghamutál.

– Hát igen – mondta a főellenőr, aztán áthívta az irodakisasszonyt, aki még mindig dühösen nézte őket. A gép mellé ültette, és lediktálta neki az egész történetet, de gyönyörű szabatosan. Néhány helyen olyan szép volt, hogy Hajnal nem is értette. Megilletődötten figyelte a kalapáló betűkarokat. Neki csak alá kellett írni, Miklósnak még azt sem, aztán megköszönték, és eljöttek. Hajnal megszagolta a lépcsőházban a ruháját: beszívta az illatos cigarettafüstöt. Úgy érezte, nem lett volna szabad elhoznia attól az emberséges főelőadótól. Azon töprengett, vajon Miklós tudja-e, hogy mi történik majd ezután. Ő nem tudta. A Madách téren elváltak, bement dolgozni. Icának azt mondta, a tanácson járt, lakásügyben. Ica fintorgott. Nem bánja, de reméli, tisztában van vele, hogy az egész napját levonják? Hajnal nem szólt, ha ez a szabály, le kell vonniuk. Nem tehetnek mást. Kitakarította a két irodát és a vécét. Csak akkor jutott eszébe, hogy Ica nem is említette a felmondólevelet, talán azért, mert már elintézték a dolgot: megbüntetik legalább háromezer forintra. Kruccsóné szerint sem jelentett jót a hallgatás. Mindenesetre meg kell várni, hogy mi lesz, ha tényleg főelőadó volt az illető, akinél panaszt tettek, akkor nem lesz belőle olyan nagy ügy. Ki kell várni. Hajnal nagyon megkönnyebbült, de amikor felvitte az utolsó iratcsomagot, összeesett a lépcső tetején. Arra tért magához, hogy erősen beütötte a könyökét. Kapkodva összeszedte a széthullott iratokat, sietett onnan. Szerencsére nem látta meg senki. Erősen szédült, más baja nem lett. Maga is csodálkozott, milyen biztosan lépked, és mintha sokkal, de sokkal nagyobbakat lépett volna. Különös, hogy mégsem haladt gyorsabban. Gondolta, megpihen útközben a vécében. Leült a deszkára, de nem tudott felkelni. Kruccsóné talált rá, ő segítette az öltözőbe meg a villamosra. Két megállóig elkísérte.

Nem értett semmit, nem is gondolt semmire. Otthon feltette a vizet a krumplinak, és leült a hokedlira. Miklós kérdésére nem válaszolt. Valahogy megfőzött, de nagyon erőtlen volt a keze. Amikor kitálalt, Miklós rászólt, hogy ne tegye a födőt a hokedlira. Felvette, de ismét visszatette ugyanoda, pedig nem akarta. Könyörögve nézett Miklósra, értse meg valahogy. Most már hangsúlyosabban szólt: Hajnal nem mozdult.

– Hallod? – ordította, és homlokán megjelent az a dudor, ami az idegességét jelezte. Felrúgta a hokedlit a födővel együtt, a tányérját meg utána vágta krumplistól.

Hajnal tovább ült, könyöke az asztalon. A szoba és a földön heverő hokedli mintha képpé változott volna, Miklós maga is: színes körök jártak előttük. Szép körök voltak. Hajnal erősen gondolt rá, hol látott már ilyeneket? Távolodtak Miklóssal együtt. Hangjuk is volt, ezüstösen csengő, és illatuk, mint a cigarettafüstnek délelőtt. Kinek a cigarettája volt? Nem emlékezett rá, csak arra, hogy emberségesen beszélt. Viszonzásul elmosolyodott.

Amikor Miklós megtaszította a vállát, egyszerűen lefordult a székről.

– Na!… – hajolt fölé döbbenten. Az ágyra tette, megtapogatta a kezét és a fejét. Hajnal a mennyezetet nézte. Úgy érezte, puha felhőkön fekszik. Eszébe jutott, hol látta a karikákat: a körhinta előtt, egy fiatalasszony ruháján. Ezüstgombokon fénylett a nap. Csak azt sajnálta, hogy a fiatalasszony nem láthatta: akié, az nem látja. Sajnos. Szeretett volna elérni egyet, utánuk nyúlt. És a karikák hagyták magukat.

 

 

---

 

* Értsd: ohne (ném., ’nélkül’).

* DTRT, Magyar (Királyi) Duna-tengerhajózási Rt. (1936–1964)

* Hideg van. (Ném.)

* Elég jó. (Ném.)

* A vágányok mentén magas vasoszlopra szerelt, távolról vezetékkel kezelt jelzőkar, ill. különféle színű lámpákkal működő jelző berendezés. 

* Ansatz: a szájizmok feszessége, amely a rézfúvósok és a nádas hangszeren játszók számára elengedhetetlen a tartós játékhoz.

* Cigarettamárka, amelyet 1967-től gyártottak Szombathelyen.

* Olcsó, füstszűrő nélküli cigaretta.

* Kisipari termelőszövetkezet.

* Falra szerelt, négyzet alakú vécéillatosító.

* Súrolópor.

* Munkásnegyed Angyalföldön.