Időt nem álló dolgok

1970-es évek

 

 

A Paradicsom

 

Anya azt mondta, iszonyú drágán vette Doktor úr a fonyódi telket. Rongyokban fog járni a család.

Iván vadregényesebb telket kívánt volna magának. Doktor úr elhozta otthonról a baltáját, megköpködte a tenyerét, és munkához látott. Egy-két nap alatt kipusztította a cserjét a telekről. Vasárnap este, amikor hazautaztak, fennakadt szemmel ült a vonat kupéjában. Szája szélén fáradt mosoly.

Amíg Doktor úr a bozóttal csatázott, Iván szedett egy marék kavicsot, és szemügyre vette a telek környékét. Seregélyen és verében kívül aligha vadászhatott másra ezen a helyen. Majdnem a szélénél egy ötven méteres homokszakadék kezdődött. Jobbról-balról tölgyerdő. Ezt a környezetet megfelelőnek találta. A telken egyelőre csak azt a géppuskafészket találta elfogadhatónak, amely a szakadék felőli oldalon tátongott. Etele a szemközti Badacsonyra mutatott:

– Látod – mondta –, az ott a Kisfaludy-ház. Ebből a bunkerből lőtték a németek a Kisfaludy-házat.

Iván gyanakodva bámulta a csonka hegykúpot. Sok apró házat látott rajta, de nem tudta, melyik a Kisfaludy-ház. Megkérdezte Doktor úrtól, át lehet-e lőni innen a Balaton túlsó partjára. Doktor úr azt mondta, át lehet, Iván ettől kezdve sokkal többre értékelte a telket.

Sajnos a bunkert betemette Doktor úr. Iván sötéten nézte a széles vállán mozgó izmokat. Soha nem látta még ilyen erősnek az apját. Szisszent az ásó, amint a földbe lökte, roppantak a vékony gyökerek. Anya azt mondta, meglátszik rajta, hogy parasztok voltak az ősei.

Doktor úr elhatározta, hogy paradicsomot teremt ezen a helyen. A paradicsomhoz azonban nem volt jó a talaj. Doktor úr ásott egy lyukat, beleugrott, sokáig tapogatta a gödör falát, aztán megállapította, hogy nem a talajjal van a hiba, hanem a rétegek sorrendjével. Felül van a lösz, és alul az agyag. Jobb lenne fordítva. A telek legfelső sarkánál, majdnem a bunker helyén hatalmas lapos gödröt ásott. Külön dobálta a löszt, és külön az agyagot. Amikor elkészült, betemette a gödröt: a löszt dobálta alulra, tetejére az agyagot. Ezzel a módszerrel az egész telken megforgatta a talajt. Végül fogott egy darab papírt, és rajzolt egy hatalmas házat. Az emeleten könyvtár lesz, mondta, amelyben összegyűjtjük a világ összes állatorvosi könyvét. Ezt bármelyik állatorvos látogathatja. Anya ezért egy cseppet sem lelkesedett. Ki nem állhatta a vendégeket. Doktor úr rajzolt tovább. A telekre háromszáz keresztet rajzolt. Ezek lesznek a gyümölcsfák, mondta. Vett háromszáz csemetefát, elültette őket. Utat nem hagyott sehol.

A házból először a pincét kezdték építeni. Doktor úr nem fogadott kőművest. Egy Mihály nevű parasztot hozott el Mezőcsokonyáról, aki naponta három üveg bort ivott. Amint nőtt a fal, a hangulat is egyre magasabbra hágott. Majdnem készen voltak már vele, amikor bedőlt a pince hátsó része. Mihály kijelentette, hogy a mésszel van a baj. Ez a mostani mész nem is mész.

Egész nyáron épült a pince, amit egyébként soha semmire nem használtak. Pókok, csigák és egerek tanyáztak benne. Miután a konyhába nyílt az ajtaja, olyan hideg és nyirkos lett a konyha, hogy a legmelegebb nyáron sem puhult meg benne a vaj.

Tavasszal Doktor úr fogadott egy kőfaragót, aki négyszögletesre faragott egy teherautó követ. Ebből lesz a ház fala, mondta Doktor úr. Amíg a mester faragott, Etele és Iván megásták az alapot. Volt idejük bőven, mert augusztusra végzett a kőfaragó. A téli hideg idő beköszöntéig Mihály bácsi felhúzta a kamrának és a konyhának szánt helyiség falait. Közben elfogyott Doktor úr pénze, ezért a ház végleg így maradt. A tetőtartó vasgerendákat az ócskavastelepen vette Doktor úr, ezért mindegyik másféle volt, és a hosszúságuk is különbözött. Egyik harminc centire, másik fél méterre lógott ki a falból. A konyha ajtaja, amely ezek után szobának lett kinevezve, szintén valami bontásból származott. Tavaszra kettérepedt a hőtől, és annyira leszállt, hogy lehetetlen volt kinyitni. Etele fabrikált aztán rá egy drótot átlósan. A drót közepét ötszázas ácsszöggel feszítette addig, amíg ismét felhúzta az ajtót az eredeti helyére. Néhány évig csodálkozva nézegették a járókelők a házat: azt beszélték, hogy mindjárt romnak építtették.

A berendezés két foszladozó ágybetétből és a sőberliből állt, amely még Nagypapáé volt. Anya elbeszélése után valamikor igazi úri holmi lehetett, csukaszürke bársony huzattal, amelyben azonban már az első télen végérvényesen megtelepedett a penész. Az afrikos része beszakadt, csak a vasváz maradt a helyén. Legjobban egy függőhídhoz hasonlított, amelynek a pillérein lehetett aludni. Anya könyvekkel tömte ki a mélyedéseket.

A sőberli mellé vett még Doktor úr két szürke rabágyat, amelyeken egyáltalán nem volt rugó. Ez egy életre szól, mondta. Pokoli volt aludni rajtuk.

Miután az építkezésre soha többet nem volt elég pénz, Iván és Etele egy teraszt építettek a vízcsap köré abból a faragott kőből, amit a mester hagyott hátra hatalmas kupacokban és szanaszét dobálva a ház mellett. Doktor úr pedig nekilátott a paradicsom megteremtéséhez. Lassan nőttek a csemetefák, ezért újakat is ültetett közéjük, valamint két sor szőlőt, málnát, sóskát, egrest, mandulát, hecsedlit és a magyar flóra számos kiválóságát.

A kert közepén, egy cikcakkos részen valami növénybetegség támadta meg a fákat. Doktor úr sóhajtva vágta ki az elszáradt fiatal törzseket. A cikcakkos részt aztán Anya kérésére meghagyta kerti útnak. Ezután már közlekedni lehetett a kertben.

Hogy soha többé ne forduljon elő ilyesmi, Doktor úr vett egy permetezőgépet a bizományi áruházban, és naponta háromszor meglocsolta vele a kertet és a saját hátát, a gépből ugyanis minden pumpálásra egy kis szökőkút fröcskölt felfelé. Doktor úr úgy védekezett ellene, hogy elölről is, hátulról is magára kötözött egy-egy miskároló gumikötényt, a fejére pedig nejlonzacskót húzott. Amikor ebben a szerelésben meglátták a helybeli lakók, dermedten megálltak egy percre az út mellett. Elterjedt a híre, hogy a romnak épült házban egy remete lakik.

Doktor úr rájuk mosolygott, és integetett a gyerekeknek. Szíve szerint való paradicsom volt ez, ahová minden hétvégén kiutazott, akkor is, ha zuhogott az eső. Permetezés közben meg-megállt a kertben, és nézte a Balatont.

– Gyerekek! – rikoltotta esténként. – Gyertek gyorsan!

Erre a család felvonult a kertbe, és megnézték a naplementét, Doktor úr a part szélén állt, mindkét karját a magasba emelve.

– Beh csodás! – mondogatta. – Láttatok már ilyet?

Iván dühösen fintorgott, Anya és Etele élénken helyeseltek. Legjobb volt élénken helyeselni, mert akkor hamarabb vissza lehetett menni vacsorázni.

A csodás kilátás feltámasztotta Doktor úrban a művészt, vett egy tucat egészíves rajzlapot meg egy pasztellkészletet. Rajztáblának Anya gyúródeszkáját használta. Kiszögelt rá egy rajzlapot, leült a rozzant kerti székre, és munkához látott. Amíg a hegyeket rajzolta, mindegyiknek elmondta a nevét.

– Ez a kedves kis Gulács – mondta. – Ez a Tátika. Kedves Ábrahám-hegy. – Lassan kialakultak a kedvenc színei: lila és sárga. Mint a napsugár, mondta. A gyúródeszka víztől kimart rostjai átütöttek a rajzlapon. A deszka közepétől egy kicsit jobbra volt egy görcs, amelyen összefutottak a rostok. Ezek a kacskaringók a képeken a mólótól egy kicsit balra jelentek meg.

Anya soha nem mondott semmit a rajzokra. Amint elkészültek, Doktor urat sem izgatták többé. Feltette őket a permetezőgép mellé a konyhaablakba. Mivel hiányzott a két alsó üvegkocka, becsorgott rájuk az eső. Néhány év múlva a pasztellek is felkerültek az ablakba. Megnőttek a fák, és Doktor úr visszatért hozzájuk.     

 

 

A szög

 

A barna ajtó már akkor is rozoga volt, amikor a falba építették: bontásból vette Apa. Úgy lehetett csak becsukni, ha nekiugrott az ember, vagy becsapta maga mögött – utána viszont olyan szilárdan állt, mintha a tokba ragasztották volna. A sok rángatástól aztán a tok is meglazult, lehullott körülötte a vakolat, a szemöldökfa felett egyre nagyobb lett a rés, a résen pedig berepültek a szúnyogok. Tavasszal Apa újságpapírt tömött a nyílásba. Júniusban, amikor Anya is kijött a telekre, fehér csomagolópapírra cserélte az újságpapírt. Egy napon a csomagolópapírt is kifújta a szél. Iván javasolta, hogy verjenek egy nagy szeget a falba, az majd visszahúzza a tokot a helyére. Apa nézegette kicsit az ajtót, végül azt mondta, meg kell kérdezni a Laci bácsit, mit csináljanak vele.

– Úgyse azt csinálod – mondta a fiú. Apa hátára akasztotta a permetezőgépet, és felment a kertbe. Rossz volt a gép szivattyúja: ahányszor meghúzta, rézgálic spriccelt a pumpa mellett Apa fejére, vállára. Úgy védekezett ellene, hogy elöl is, hátul is egy-egy zöld orvosi gumiköpenyt terített magára, a fejére pedig nejlonzacskót húzott. A rézgálic így is felmarta a bőrét. Esténként fehér vazelinnel kenegette. Ó, istenem! – mondta ilyenkor. Iván a száját rángatta: valahogy furcsán hangzott ez Apa szájából, aki sose hitt Istenben.

Tíz éve nem volt szög, kalapács és csavarhúzó a házban. Ha szerszám kellett, Laci bácsitól kértek kölcsön. Ezzel szemben volt három ásó, egy kisebb meg egy nagyobb fejsze, irtó kapa, gyomláló kapa, villás kapa, két lapát és egy gereblye. Apa ezeket a konyhában tartotta, és annyira elfoglalták a helyet, hogy nem lehetett mozogni tőlük a helyiségben. A falon nagy köteg rafia lógott, mellette összegubancolt kötöző drót.

Azelőtt mindennap feljött hozzájuk Laci bácsi. Állatokról, növényekről, politikáról és a ház másik szárnyáról beszélgettek apával. Akkor már látszott, hogy soha nem épül fal az a másik szárny, Apa azonban rendületlenül hitt benne, ezért is csináltatott ideiglenes féltetőt a kész helyiségek fölé. Egyik télen az egészet lefújta a szél. Apa másik féltetőt csináltatott, szintén ideiglenest, ami nagyon sokba került, de ugyanolyan rossz volt, mint a régi. Téglák tartották a gerendákat, és kelet felé nyitva volt a padlás; a havat és az esőt a tető alá fújta a szél, átnedvesedtek a falak, ledobták a vakolatot. Apa minden tavasszal kimeszelte a szobát, mert Anya azt mondta, ki se jön nyáron, ha nem hozza rendbe. A konyhát egyáltalán nem vakolták be se kívül, se belül. Apa eternitpala-darabokat dugott a tűzhely felett a repedésekbe, hogy legyen mire tenni a sót és a gyufát. Ugyanazokat a palákat használták már tíz éve.

Ha náluk volt Laci bácsi, Anya a düledező gyékényszékben ült, lábát keresztbe tette; szégyellte magát, és panaszkodott a házra. Apa dühösen hallgatta, és csak azért is úgy hagyott mindent a ház körül. Egyre kevesebbet beszélgetett Laci bácsival az állatokról, növényekről és a politikáról. Később, ha megjelent Laci bácsi, felment a kertbe. Makacs ember, mondta egyszer Laci bácsi. Mosolygott, de haragudott a vakolatlan konyháért és az eternitlapokért. Legjobban a falból kiálló, különböző hosszúságú vasgerendákért: ezeket is az ócskavastelepen vette Apa. Minden gerendának más profilja volt – Iván szerette nézni őket esténként, elalvás előtt. A leghosszabb egy méterre kiállt a falból.

– Legalább fűrészelnéd le! – mondta Laci bácsi.

– Minek? – kérdezte Apa. – Úgyse látszik, ha felépül a hall!

Nagyon összevesztek. Ez nem sokkal később történt, hogy Apa egy gumikesztyű-ujjat talált a konyhában. Megmutatta anyának is.

– Hiszen ez a permetezőkesztyűd ujja! – mondta Anya felháborodva. – Kikérem magamnak, érted?!

Iván nem tudta, miért csinálnak ekkora ügyet az egészből. A kesztyűt egyébként ő vágta szét csúzliguminak, de volt annyi esze, hogy cikcakkosra nyírta a szélét, mintha csak elszakadt volna. Apa hamarosan megtalálta a többi darabját is: kivitte a szemétgödörbe, és ráborított egy vödör földet. Iván azt hitte, ezzel el is intézte a dolgot, Apa azonban még egy vödör földet vitt rá. Legközelebb, amikor fogóra volt szüksége, lement a boltba, és vett egy kombinált fogót. Ivánnak nagyon tetszett a fogó, különösen az a recés, piros gumi a nyelén. De Apa mindjárt az első éjszaka kint hagyta a ház előtt, esett, és reggelre csupa rozsda lett a fogó. Kalapácsot és szeget nem vett, azon a bizonyos napon tehát Iván lement Laci bácsihoz, és elmondta neki, mi történt az ajtóval. Laci bácsi a beüvegezett verandán ült egy bőrfotelban. Kicsit kedvetlenül nézett Badacsony felé. Rákja volt. Anya és Apa azt mondták, hamarosan meghal. Laci bácsi is beszélt néha erről, de ritkábban.

– Az ajtó? – kérdezte lassan. Felment Ivánnal a házhoz, megnézte az ajtót. Anya addigra felvette a jobbik ruháját. Laci bácsi összezárta előtte a bokáját.

– Maga napról napra szebb lesz! –mondta.

Anya nevetett. Apa megállt a ház felett a dombon. Húzott egyet a permetezőgép fogantyúján: a rézgálic a nejlonzacskóra csorgott, onnan a zöld orvosi köpenyre – egy kevés a barackfára is jutott a hosszú permetezőcső végéből. Bizonytalanul bólintott Laci bácsi felé.

– Vissza kell húzatni egy vaspánttal a falhoz – mondta Laci bácsi az ajtó tokjára. – Aztán újra be kell vakolni.

– Inkább egy nagy szeg kellene – mondta Iván. – Ami behúzza a falig az egészet.

Laci bácsi ránézett.

– Ne beszélj, Pisti.

– De ha egyszer jó lenne a szög is! – mondta Iván dühösen.

Laci bácsi anyára mosolygott. Apa már eltűnt a kertben, mintha nem is érdekelte volna az egész.

– Jól van, Pisti – mondta a férfi. – Gyere le, adok egy szöget.

Lementek, Laci bácsi adott egy nagy szöget meg egy nagy kalapácsot.

– Ez éppen olyan lesz, mint apád háza – mondta. – Te pedig éppen olyan leszel, mint az apád!

Iván fintorgott, és amíg kimentek a műhelyből, Laci bácsi nadrágját nézegette, ő is állatorvos volt, mint Apa, és az állatorvosok mind zöld bricsesznadrágban jártak. Erről lehetett megismerni őket. Nagyon hasonlítottak egymásra a nadrágjuk miatt. Laci bácsi azonban fehér és vajszínű nadrágokat csináltatott. A szabásuk is elegánsabb volt, inkább valami lovaglónadrágra emlékeztette. Ivánnak azonban ugyanúgy nem tetszett, mint apáé.

A férfi kihúzott egy bunkót a farakás mögül. Hasábfa repesztéséhez használták. Felemelte vállból, és kitartotta a levegőbe. Meg se rezzent a bunkó. Ez a kedvenc erőmutatványa volt.

– Ér annyit, mint a kalapács – mondta. Valamelyik ük-ükapád tán ezzel járt még vadászni. Meg akarod próbálni?

Iván nem akarta megpróbálni, de úgy nézett rá Laci bácsi, hogy mégis letette a szöget meg a kalapácsot, és elvette tőle a bunkót.

– Ohó! – nevetett. – Ne hajlítsd be a könyöködet!

Iván iszonyúan erőlködött, úgy érezte, szétpattan a homloka, de nem tudta kiegyenesíteni a könyökét.

– Na, menj csak – mondta a férfi –, és verd be azt a nyavalyás szöget.

 

 

Időt nem álló dolgok

 

Amíg a lányok mosakodtak, a három fiú csendben üldögélt a konyhában. Miklós tizennégy és fél éves volt, éppen fél évvel idősebb a többieknél, beleértve a lányokat is. Úgy érezte, hogy ez kötelezi valamire, legalábbis valamire. Visszaült hát az asztal mellé, amelyen hat darab húskonzerves doboz hevert, mind a hat felbontva és üresen. Zöldpaprikát és paradicsomot ettek a húshoz vacsorára. A zöldpaprikából még maradt néhány csutka és a paradicsomból néhány összedögönyözött szelet. Meg a szétszórt só az asztal lapján. A tisztára törölgetett tányérok alig karnyújtásnyira voltak a kredencen, ahová Miklós anyja készítette őket az evőeszközükkel együtt. Hozzá se nyúltak. Amikor házibulit csinál az ember sörrel és húskonzervvel, ne pitizzen a tányérokkal. Úgy ették az egészet papírból és az asztal lapjáról. Az asztalon szétszórt só közt látszottak Péter ujjnyomai. Péter igazi hangulatrontó volt a társaságban, egész este alig szólt, csak azt a hülye sót nyomkodta, mintha az életművét akarta volna kinyomkodni sóból. Festőnek készült.

Miklós néhány másodpercig homlokráncolva bámulta a sót, aztán fogott egy paprikacsutkát, és végighúzta az egészen. A képnek vége lett. Ha tartós művet akar létrehozni az ember, ne csinálja sóból, gondolta. Fél szemmel Péterre pislogott, hogy mit szól az egészhez, de Péter most se szólt, a sarokban kucorgott, feneke alatt a sáros, magas szárú tornacipőjével. Egy marék összegubancolódott horgászzsinórt bogozott. Mióta befejezték a vacsorát, ezzel foglalkozott. Általában idegesítő dolgai voltak. Előbb ez a sókupacolás, aztán a horgászzsinór-bogozás. De legalább nem szólt: ugyanúgy a fürdőszoba felé hallgatózott, mint Miklós. A lányok veszettül csobogtak odabent. A fürdőszoba kis helyiség volt, tulajdonképpen egyszemélyes zuhanyozó, amit Anya kérlelhetetlen könyörgésére épített Apa a víkendház sarkába. Apának ugyanis az volt a véleménye, hogy mi a fenének fürdőszoba a Balaton mellett. Vagy lejön a kosz az emberről a vízben, vagy nem jön le. Miklós szerint ebben volt logika. Anya azonban olyan kérlelhetetlenül könyörgött, hogy Apa mégis megvette a zuhanyozótálat. Apa egész idő alatt morgott és káromkodott, amíg a vízvezetéket szerelte, a fürdőszoba azonban mégis elkészült, és Miklós nem is bánta ebben a percben, bár egyébként mélyen megvetette anyját a kérlelhetetlen könyörgése miatt. Másfél éve érezte ezt, mióta nyolcadikos lett.

A hetedik osztály féléve óta, mióta Jóska pofon vágta a nagyszünetben a fiúvécében. Jóska azt mondta neki, hogy még sohasem volt dolga nővel. Hülye cukikám, felelte erre Miklós. Jóskát pedig semmivel se lehetett jobban kiborítani, mintha azt mondta neki az ember, hülye cukikám, ezt mindenki tudta róla az osztályban. Legjobban Miklós, mert második éve haverok voltak. Hülye cukikám, mondta, és kapott érte egy pofont. Ettől a pofontól Miklós valahogy felnőtté vált.

Nagy keserűséget érzett, és egészen másképp látta a világot. Aztán kibékültek. Jóska most a másik sarokban kuporgott, egy összehajtogatott sátorlapon Péterrel szemben. Térdig átázott farmernadrágját csavargatta, kirázta, majd ismét összetűrte. Fordítva csavarja, gondolta Miklós, jobbról balra. Ezt honnan az istenből tanulta? Vannak ilyen fickók, akik az istenből is összetanulnak mindent. Péter is úgy tanulta valahonnan a sótrükköt, állapította meg. Egy kicsit sóvárgott utána, hogy ő is tanuljon valahol efféléket. Irigyelte egy kicsit a barátait. Jóska is a fürdőszoba felé fülelt, amely olyan kicsi volt, hogy a három lány alig fért el benne. Időnként meglökte valamelyikük az ajtót. Miklós arra gondolt, hogy az apja jobban tette volna, ha befelé nyíló ajtót szerelt volna a zuhanyozóra. Akkor persze végképp elfoglalta volna a helyet odabent. Ez volt a bökkenő. Az ajtó néha kinyílt vagy kétujjnyira. A három fiú közül egyedül Péter láthatott volna be a résen, ha felemeli a fejét, Péter azonban kitartóan bogozta a horgászzsineget. Milyen állat, gondolta Miklós. Milyen hülye, marha állat. Egyáltalán hogy lehet az embernek ilyen hülye, marha állat barátai?

A lányok csobogtak, és valahányszor kinyílt egy kicsit az ajtó, erősebben hallatszott a vihogásuk. Miklós fogta a paprikacsutkát. Fapofával bekapta, pedig csupa só volt. Megborzongott az undortól, de csak nézett maga elé. Fogta a következő paprikacsutkát, és azt is a sóba vágta. Péter most egy hosszú szálat talált a horgászzsinegben. Talán a vége, gondolta Miklós, talán megvan az a rohadt vége már. Péter a konyhaajtó kilincséhez kötötte a zsineg végét, majd lassan hátrált vele. Közben húzta a szálat a csomóban, egészen addig, amíg ismét megszorult. Akkor előrelépett két macskalépésnyire, meglazította a csomót, majd ismét hátrált. Még véletlenül se nézett a fürdőszobaajtóra. Miklós és Jóska viszont őt nézték.

Miklós vágott még egy szelet kenyeret, és kitörölte vele a konzervdobozokat, balról jobbra mind a hatot. A só ízét azonban nem vette el. Borzasztó, gondolta. Borzasztóak ezek az időt nem álló dolgok.

Aztán a lányok is befejezték a fürdést. Megjelentek libasorban, Jutkával az élen. Ágnes Miklós anyjának a frottírköpenyébe burkolózott. Zsóka viszont Apa köpenyét vette fel, ami bokáig ért neki. Kétszer is felhajtotta az ujját, de így se látszott ki belőle a keze. Jutkának volt saját köpenye. Még ez a szerencse, gondolta Miklós, amíg szemöldöke alól figyelte a lányokat, átvonultak a kisebbik szobába, és rendezkedni kezdtek, pedig már délután összevesztek rajta, hogy ki hol alszik.

– Na, gyerünk – mondta Miklós. – Lehet mosakodni.

Péter és Jóska nem mozdult, így ő ment be elsőnek a fürdőszobába. Megnézte a tócsákat, amelyeket a lányok csináltak, strandpapucsával félrelökte Ágnes cipőjét. Nevetségesen kis cipő volt, harminchatos. Ezen tűnődött, amíg szótlanul, gyorsan lezuhanyozott. A víz végre elmosta a lányok lába nyomát a tál fenekén. A padlómozaikon megmaradtak a nyomok. Az egész fülkét összeugrálták.

– Következő! – szólt a barátainak, miközben szorosabbra húzta derekán a törölközőket. Jóska jött be, Péter még mindig a zsineget bogozta. Miklós úgy döntött, hogy a sorsára hagyja, és átment a nagyobbik szobába, amit Miklós szülei nappalinak használtak, és csak egy heverő állt a fal mellett. Miklós ezt saját magának tartotta fenn. Végtére is ő volt a házigazda. Jóska és Péter már felfújták maguknak a gumimatracokat. Ki-ki a maga helyére mászott. Állig betakaróztak, pedig nagyon meleg volt. A part felől néha hallani lehetett, hogy loccsannak a hullámok. Aztán nézték a plafont, Péter még mindig olyan arckifejezéssel, mintha azon töprengett volna, hogy oldozza ki reggel a zsineget.

A lányok egyre vihogtak a hálószobában. Ágnes mesélt valamit, kicsit mélyebb hangon, mint rendesen. A két szoba között egy átjáró volt, amelynek a szemöldökfájáról madzagok lógtak, a madzagokra színes PVC-szigetelést fűzött Anya, amely összevissza görbült a hőségtől, ősszel aztán megkeményedtek és zörögtek, amint átment közöttük az ember. Az utcai lámpa a hálószoba ablaka előtt világított, így látni lehetett a lányok alakját, amint az ágyakon ugráltak. Miklós egyre azt várta, hogy megcsörren a PVC az árnyékuktól. Jóskára és Péterre pislogott. Nem tudta, mire gondolnak, de biztosan tudta, hogy most van az a bizonyos pillanat. Délután megbeszélték, hogy este átmennek majd a lányokhoz. Miklós, aki a legidősebb volt közöttük, arra a bizonyos pofonra gondolt. Egyenesen Jóska szemébe nézett, és azt mondta: „Arra nem lehet számítani, hapsikáim, hogy ők jönnek át, világos?” Jóska erre nem mondott semmit. Itt volt hát az a bizonyos pillanat, de egyikük se mozdult. Miklós néha undorodva nyelt egyet, mert még mindig szájában érezte a só ízét.

Most kell menni, gondolta. Ez világos.

Ez biztos. Biztos, mint a halál. Csak ez a baj, gondolta. Hogy biztos. Undorodva nyelt egyet. Még mindig érezte a só ízét.

 

 

Fiú virággal

 

Nagy csend volt a szülőosztály várójában. A lengyel orvosnő ült az asztalnál. Valamennyi várakozó szeretett volna kérdezni tőle valamit, vagy az újszülöttekről, vagy a hozzátartozóikról, az orvosnő azonban rosszul beszélt magyarul. Homlokráncolva írt egy vastag spirálfüzetbe.

Végre kinyílt a szülőszoba ajtaja: a vörös hajú nővér sietett az öltöző felé. A pad szélén ülő kosztümös asszony elmosolyodott, felállt, a nővér azonban intett neki, hogy nem ér rá. Bement az öltözőbe.

Tizennyolc év körüli fiú lépett a váróba. Celofánpapírba csomagolt szegfűcsokrot szorongatott. Bizonytalan lépésekkel az orvosnőhöz ment.

– Az ápolónőt keresem – mondta úgy, mint aki betanulta a mondókáját. – Sajnos nem tudom a nevét, de azt tudom, hogy sebhely van a csuklóján. Égési seb, vagy micsoda.

A doktornő egy pillantást vetett a fiú piszkos mandzsettájára.

– Hatos – mondta, azzal tovább írt. A fiú csak állt. – Hatos ajtó! – mordult rá a doktornő.

– Első ajtó jobbra! – súgta a kosztümös asszony.

A várószoba melletti helyiségben, félig behúzott függöny mögött feküdtek az újszülöttek. A fiú benézett rájuk, aztán idegesen kopogott az öltöző ajtaján. Meg se várta a választ, benyitott: a nővér az utolsó pillanatban kapta magára a köpenyét.

– Nincs még látogatás – mondta. – Nem tud várni tíz percet?

– Bocsánat – mondta a fiú. – Én ugyanis… magát keresem!

Az orvosnő lengyelül mondott valamit.

– Át kell vennem az ügyeletet – mondta a nővér a fiúnak. – Később kijövök, üljön le, és várjon!

A fiú bólintott, és elindult a nővér után a hatos szoba felé. A nővér nem figyelt már rá, így majdnem homlokon vágta a csapóajtóval.

– Nem jöhet be ide! – suttogta összeráncolt homlokkal. A függöny mögött felsírt az egyik csecsemő. A fiú felkapta a fejét, aztán mint akinek semmit se mondtak, bement a nővér után a hatos szobába.

– Az istenfáját! – fakadt ki a nővér. – Igyekezzen hát, és mondja el, hogy mit akar, de gyorsan! – Ügyes mozdulattal fejére kötött egy fityulát. Közben végignézte a fiút, mintha a korát akarta volna eltalálni. – Vagy úgy – mondta csendesebben. – Szóval a Jutkával akar beszélni? Miért nem ezzel kezdte?

A fiú értetlenül nézett rá. Kefehaját átvilágította a fény.

– Havas Jutkával! – mondta a nővér.

– Nem ismerem az illetőt – rázta fejét a fiú.

– Szóval nem ismeri? Azelőtt sem ismerte? Mondjuk kilenc hónappal ezelőtt?…

– Nem – felelte a fiú.

– Akkor hát kinek adjam a virágot? – A nővér cigarettára gyújtott, és az ablakhoz ment.

– Senkinek, azaz hogy… magának hoztam! Én ugyanis ebben a kórházban születtem – magyarázta a fiú. – A nevem Keresztes Péter. Úgy gondoltam, emlékezni fog rám.

– Az isten áldja meg! – mosolygott a nővér. – Ha jól számolom, ez úgy tizenhat éve történt?

– Tizennyolc. – A fiú vigyázzban állt, csak az ujjai rángatóztak. – Az anyámat Keresztes Juditnak hívták!…

– Vagy úgy – komolyodott el a nővér.

– Nehéz szülés volt… fogóval!

– Könyörgöm – mondta a nővér jóindulatúan. – Ez tizennyolc éve történt. Tudja, hány nehéz szülés volt azóta itt?…

A fiú a csecsemősírásra fülelt.

– Igen, de az én anyám meghalt – mondta. – Mindjárt a szülés után, a műtőben.

A nővér komolyan nézett rá, homlokát ráncolva gondolkozott.

– Nem emlékszem – vallotta be végül.

– Pedig maga volt az utolsó, aki beszélt vele! – A fiú most már gyorsan beszélt. – A nevelő… egy ismerősömtől tudom, aki látta magát, és emlékezett erre a sebhelyre is a kezén!

A nővér a sebhelyre pillantott, eljött az ablakpárkány mellől. Sajnálkozva rázta a fejét.

– Maga volt az utolsó, aki beszélt vele! – erősködött a fiú.

– Nem hiszem, hogy eszméleténél volt az édesanyja.

– Talán éppen ezért mondott valamit az… apámról!

– Az apjáról?

– Ha esetleg…

– Az édesapja nem jött be a kórházba?

A fiú intett, hogy nem. A nővér elnyomta a cigarettáját egy virágalátétben. Lassan visszament az asztalhoz.

– Azt hiszem, emlékszem – mondta. – Persze meglehetősen régen történt, így…

A fiú szája nyitva maradt mondat közben. Sovány nyakát előrenyújtotta.

– Emlékszem! – bólintott a nővér. – Valami olyasmit mondott az édesanyja, hogy félreértés történt, de… a maga édesapja rendes ember! Ennél többet sajnos nem tudok!

– Apám nevét… nem említette? – kérdezte a fiú rekedten.

– Nem. Azt sajnos nem. Bocsánat, de meg se kérdeztem, dohányzik?

A fiú bólintott, kivett egy cigarettát a csomagból, és az ajtó felé hátrált.

– Köszönöm – mondta – Nagyon köszönöm…

A nővér utánament a gyufával, és az ajtóból nézte, amint a fiú kinyitja mutatóujjával a folyosó ajtaját. A függöny mögött most már egész kórus zengett. A fiú köszönt az orvosnőnek. A várakozók visszaköszöntek neki, csaknem egyszerre, de mégis úgy, hogy valamennyiük hangját külön lehetett hallani.

 

 

Jövök

 

Odabent, a bukszusok között az utat gereblyézte valaki. Pengették a kavicsok a gereblye vaskörmeit. A fiú félrehajtott fejjel hallgatta. Nagyon meleg volt, harmincöt foknál is több lehetett, de a kerítésen áthajló platánfa kellemes árnyékot vetett a kerítésre. Vakítóan csillogott a villamossín az út közepén. Nem érte el már az előző kocsit, pedig a saroktól futott utána. Az árnyékba húzódott, táskáját a kerítés lábazatára támasztotta. Megnyomódott egy paradicsom a csomagban, nedves folt jelezte a táska vásznán.

Megmozgatta lábujját a sarujában, amit saját maga készített egy régi aktatáskából. Elkopott már a saru talpa. Akkor is ezt viselte, amikor megismerte Mónikát. Mögötte állt a lány a fagylaltosnál, nézte a sarut, és mosolygott. Ő pedig visszamosolygott rá. Később bevallotta Mónikának, hogy nem az ő ötlete volt a saru, a románok használnak ilyet. Az elmúlt nyáron látta Romániában. Az egész kirándulást elmesélte Mónikának.

Idős házaspár közeledett az utcán. A néni fekete kendőt viselt, és bicegett egy kicsit. A férfi még jobban bicegett: sovány karját felesége karjába fűzte. Gyakran hátranézett, jön-e már a villamos. Még harminc méterre voltak a villamosmegállótól. De csak a forró levegő szállt remegve a macskakövek felett. A kertben, a bukszus mögött kitartóan gereblyézte valaki az utat. Zizegtek a kavicsok.

Amikor meglátták a fiút, a néni súgott valamit a férjének. Megálltak öt lépésre, és csak nézték. A fiú mozdulatlanul támaszkodott a kerítéshez. Kellemetlen érzés volt, hogy ennyire nézik. Végül belenyúlt a táskájába, kivette a paradicsomot, és az úttest közepére dobta. A paradicsom azonnal szétlapult, mintha odaragadt volna a kőhöz.

– Gyönyörű – motyogta. – Ő legalábbis azt hiszi, hogy gyönyörű!

A fiú fütyörészett.

A bukszus mögött abbahagyta valaki a gereblyézést. A fiú várta, hogy újrakezdi, de nem kezdte újra.

– Pizsamában járnak az utcán – mondta a néni.

– Hálóingben – motyogta a bácsi.

Végre jött a villamos: éppen a paradicsom felett állt meg. A két öreg a hátsó peronra szállt – a fiú az elsőre nézegetett, de nem nyitotta ki a vezető az ajtót. Megvárta hát, amíg elindul a kocsi, és csak akkor ugrott fel a hátsó peronra. Tömve volt a kocsi. A két öreg már bement a kupéba. Valaki átadta a helyét a néninek: gyorsan leült, és integetett a bácsinak, örült neki, hogy helyet kapott. A bácsinak is átadta valaki a helyét – a bácsi is örült, de még egyszer visszanézett a fiúra. A vezető indított. A fiú látta, hogy megtántorodik a bácsi. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte a mozdulatát, amint a kapaszkodó felé kapott. Csak egy pillanatot késett, amint kinyújtotta felé a kezét. A bácsi végigvágódott a padlón. Valaki sikoltott. Utasok ugrottak a bácsi mellé. A néni még mindig mosolygott: valamennyi utas közül ő értette meg legkésőbb, mi történt.

– Imre… – motyogta.

A vezető fékezett. A fiú sápadtan bámulta az öregasszony arcát. Valaki mentőért kiáltott. Egy mellékutcánál álltak meg; dupla telefonfülke fénylett a sarkon. A fiú leugrott a villamosról, és megindult a fülke felé. Valaki elfutott mellette: nem merte megnézni, ki az. Visszanézni se mert. Bement a fülkébe, gondosan magára húzta az ajtaját. Egy csomó aprópénz volt a zsebében. Iszonyú hidegnek érezte az érméket. Felhívta a mentőket.

– Halló! – mondta egy nő. Mónika hangjára hasonlított a hangja. A férfi, aki elfutott mellette az előbb, a szemközti fülkéből beszélt. Minden szavát hallotta, de semmit nem értett belőle.

– Halló! – szólt ismét a női hang.

– Jövök – motyogta a fiú, és letette a kagylót.

 

 

 

A köd

 

Négy napja volt az asszony a hajón, és Piros András azóta figyelte Gáspárt, a matrózát. Gáspár vette át a csomagokat a rocsóról:* egy madzaggal átkötött papundekli* bőröndöt, meg egy lila műbőr táskát, amelyben Irma az ágyneműt, a pogácsát és a tejfölt hozta. Gáspár lerúgta a rocsó kötelét a vágatóbakról, és hátraballagott a csomagokkal a kormányosi lakáshoz. Egyszer se nézett vissza – éppen ez nem tetszett Piros Andrásnak.

Gáspár előtt egy Matuska nevű matróz szolgált a hajón, akinek megvolt az a rossz szokása, hogy a hajóládán gyűjtötte a Füles évkönyveit. Piros szóvá tette, miért teszi oda, a hajóláda nem szemétláda. Matuska nehézfejű parasztgyerek volt, Pécsváradról került a Tiszára. Nem értett a vitatkozáshoz, ezért hallgatta egy ideig Piros Andrást, aztán megfogta a nyakánál és az ülepénél, és kidobta a fedélzetre. A kormányos a rakodóajtóig csúszott. Matuska utánament, hogy megnézze, de mindjárt az első lépésnél hanyatt vágódott a harmattól síkos fedélzeten. Lehet, hogy beverte a fejét, de az is lehet, hogy csak a levegőváltozás ártott meg neki. Mindkettőjükben volt már egy fél üveg cseresznyepálinka. Kezét-lábát szétvetve, úgy feküdt a fedélzeten, mint aki a csillagokat bámulja. A szeme azonban csukva volt. Piros megfogta a hónaljánál, és a ladikhoz húzta, amely mellettük himbálózott a vízen. Matuska meg se mozdult. Átkozottul nehéz volt, Piros nem tudta megemelni, így a lábával hengergette a ladikba. A matróz elég jól esett, rándult egyet a ladik fenekén, és Piros ebből tudta, hogy nem történt különösebb baja az előbb. Matuska hajóskönyvét a kormányállásban tartotta az ablaküveg mellé tűzve egy résben, amit ő vágott zsebkésével az ablakkeretbe. Újítása jól bevált: figyelmeztetésül szolgált mindenkori matrózának, hogy nem szereti a sok beszédet, és bármelyik pillanatban elbúcsúzhatnak egymástól. Kihúzta a könyvet a résből, Matuska mellé dobta, aztán eloldozta a kötelet. A ladikot a sodrásba rúgta. Végül előkereste a hajónaplót, beírta a pontos dátumot órára és percre, mellé pedig csak ennyit: „Matróz kilépett.” A ladikért nem fájt a feje, hiszen rajta voltak az uszály adatai. Tudta, hogy visszakapja. Legfeljebb Matuskának lehetett kellemetlensége az éjszakai utazásból: sűrű köd ült a víz felett, így a ladik elkerülhette a vízi rendőrség figyelmét. Ha nem fogják ki Vedresháza előtt, átúszik a határon, és nincs útlevele, gondolta Piros. De kifogták: a rendőrrocsó talált rá Szeged alatt a piros bójánál. Matuska hajóskönyvének az adatai után könnyen eligazodtak, és visszahozták a ladikkal együtt. Piros András azonban nem engedte a fedélzetre.

Matuska a rocsó orrában ült magába görnyedve. Ingét hasig kigombolta. A rendőrök mikádóban* is majd’ megfagytak. Volt egy kis szóváltás Matuska miatt, ö nem szólt, mintha nem is róla beszéltek volna. Végül Piros megmutatta a rendőröknek a hajónaplót és a beírást, mire a rendőrök sem vitatkoztak tovább. Túlságosan hideg volt hozzá. Kivitték Matuskát a partra.

Az uszályra, amelyben ötven vagon kő állt, bármikor szükség lehetett valamelyik töltés megerősítésére. Ezért az árvízvédelmi készültségből csaknem azonnal küldték a váltást: így került Gáspár a hajóra. Piros András Gáspár hajóskönyvét is feltűzte a kormányállás ablaküvege mellé, aztán várta, mi lesz. Másnap felvezényelték őket a Marosra, de nem tudtak kikötni Szárnál. Visszafelé olyan ködöt kaptak, hogy meg kellett állniuk, ahol voltak. Második napja lógtak a horgonyláncon. Gáspárnak ez volt a negyedik hajója, nem kellett neki magyarázni semmit. Jóindulatú gyereknek látszott. Azelőtt focista volt, valamelyik téesz patronálta, amíg a téeszelnökkel és a főkönyvelővel együtt ő is lebukott. Kétszáznegyvenezer forintot sikkasztottak. Gáspár járt közülük a legjobban, valószínűleg az MLSZ-ben segítettek neki, már csak azért is, hogy elkerüljék a botrányt. Ennyit tudott meg róla Piros András az együtt töltött hét alatt, de ezt se Gáspártól hallotta, hanem a rocsósoktól. Gáspár nyelvét ugyanis nem oldotta meg a pálinka. Ha ivott, elhomályosodott a szeme, felállt és összevissza járkált a kabinban. Volt valami különös a mozdulataiban, ahogy a könyökét rángatta, mint aki mennykővel találkozott, de csak úgy barátilag, és megúszta a dolgot. Viszont jó pulóverei voltak. Piros András tudta Gáspár hajóskönyvéből, hogy már egy hónapja ezerkétszáz forintos fizetéssel várta a behajózást Szegeden, így azt is tudta, hogy nincs pénze. Csak idő kérdése volt tehát, hogy jutányos áron megszerezzen néhányat a pulóverek közül. Nyugodtan gondolt volna hát a jövőre, ha nem jön oda az asszony, amiért pedig csak önmagát okolhatta. Irmának két napig a színét se látták, mert a hajóláda tele volt szennyessel, ezt mind kimosta. Aztán lesúrolta a falakat, az edényeket. Június hatodikáig tartott a szabadsága, a szövetkezet földjeit azonban elöntötte a víz, így semmi értelme se volt, hogy visszamenjen a faluba. Gyors kezű asszony volt, a munka egyre fogyott, és amint a munka fogyott, Piros András egyre idegesebb lett. Amíg Irma hétszámra egyedül volt otthon a faluban, akárhányszor megcsalhatta. Piros azonban mégis a hajón féltette a legjobban. Maga se tudta volna megmondani, miért.

Április vége volt, lombban álltak a fák. Ha néhány percre felszakadt a köd, az erdő fogta el a kilátást, amely mint a zöld spanyolfal emelkedett a folyó két oldalán. Mögötte mintha nők vetkőztek volna – Piros legalábbis mindig erre gondolt, ahányszor a Maroson járt, mert itt vesztette el a szüzességét húszéves korában. Egy tiszaszöcskei asszonyt hozott a hajóra a krumpliföldről. Az asszonynak izzadság- és földszaga volt. Ő akkor mint matróz nagyon büszke volt a kabinjára és az asszonyra is, aki minduntalan leesett a keskeny matrózágyról, de egyszer se koppant, mintha nagy darab kelő tészta lett volna a teste. Piros tíz év után is pontosan emlékezett mindenre. Izgatott és nyugtalan volt a Maroson. Ha felriadt álmából, nem tudott elaludni többé. Néha egész éjszaka a fedélzeten mászkált. Ellenőrzött minden kötelet, minden csavart, és a legkisebb mulasztásért kiugrasztotta matrózát az ágyból.

Mióta megnősült, attól félt, hogy Irmát is behívja valaki egy hajóra. Senkivel sem osztotta meg a titkát, de annál jobban kínozták a gondolatai. Nem szeretett egyedül lenni. Vagy a matrózt hívta be magához, vagy ő ment a matrózhoz. Mindenféléről beszélgettek, csak a házasságról nem. Gáspár ebben nagyon jó társa volt: egy szót sem ejtett asszonyokról, lányokról. Piros ezért jobban szerette, mint bármelyik addigi matrózát.

Most pedig mindennek vége lett Irma átkozott látogatásával. Éberen figyelt, mint a sas. Ha felriadt álmából, maga mellé csapott az ágyra, ott van-e Irma. Ott volt, és megrémült a csapkodásra. A harmadik estén a hajóládán ágyazott magának.

Mióta hárman voltak a hajón, Gáspár úgy eltűnt a matrózkabinban, hogy nem látták egész nap. Vajon mit csinál? – tűnődött a kormányos. Nincs könyve, nincs rádiója, nem horgászik. Amikor aztán nem bírta tovább, bement hozzá ebéd után. Néhány pogácsát vitt neki. A pogácsák addigra keményre száradtak, úgy kopogtak a tányérban, mint a kő. Erre a zajra jött elő Gáspár a hálófülkéből. A kormányos bekukucskált a kabinba, nincs-e ott még valaki, de senkit se látott. Nem tudta elhinni, hogy Gáspár három napja alszik. Egyáltalán, hogy alhat az ember nappal? – tűnődött, amíg visszafelé ballagott a fedélzeten. Bagaroltól ragyogó cipőjét nézte: ezt is az asszony hozta. „Gumitalpú” – mondta. „Nem csúszik.” A cipőn, a bagarolon meg az otthoni híreken kívül alig beszéltek valamiről. Irma egyfolytában dolgozott, és hallgatag természetű volt. Piros András beszélt hát, bár neki se volt túl sok mondanivalója. Alig három hete találkoztak, amikor egy hétig készültségben állt a hajó Mártély felett, öt kilométerre Töcskétől, Piros falujától. Ő nem mehetett haza a készültség miatt, Irma azonban minden este kibiciklizett hozzájuk, és abszolúte kibeszélgették magukat. Az egy újdonság Matuska esete volt, erről viszont nem akart beszélni. A harmadik este mégis elmondta az egészet. A könyökét emelgette, néhányszor a levegőbe ütött, és közben szemöldöke alól figyelte az asszonyt. „Rondán nézett ki – mondta. – Láttad volna a pofáját, ahogy kinézett! Belöktem a ladikba, mint egy dögöt!” Irma erre se szólt. Valószínűleg hallotta már a történetet a parton. Nincs kizárva, hogy éppen Matuskától. A kormányost nagyon is érdekelte volna, mit beszéltek róluk odakint a parton, de ilyen egyenesen mégsem kérdezhette meg az asszonytól. Ha legalább idejött volna a rocsó, bárki odaátról! De mintha csak az idegeit akarták volna borzolni, semmi sem mozdult. A parton iszaptenger. Mintha két méter magasan sárgára mázolták volna a fák törzsét. Már délután hatkor eltűnt a part a ködben, csak a csillagok vibráltak odafent, és az erős sodró, piszkos, sárga víz dörömbölt a hajó oldalán. Piros András napi két doboz Munkást szívott, a vízbe köpködött, és várt. A kormányosi lakás szűk helyiségeiben minduntalan Irmába ütközött, és ilyenkor hosszan káromkodott. Volt egy pár jó mondása, ezeket váltogatta, attól függően, hogy a konyhában, a parancsnoki szobában vagy a hálószobában találkozott az asszonnyal. Irma a füle botját se mozdította rá – unalomig ismerte már a műsort. A férfi erre kiment, megkopogtatta a ladik alját. Nem ártana bekátrányozni, gondolta. Gáspár kabinja felé indult, hogy szóljon neki, és abban a pillanatban kisütött a nap. A kormányos hunyorogva bámult a fénybe. A fény széles csíkot vágott a ködben, éppen Szeged felé. Ha a város alatt állnánk, látni lehetne a teherkikötő rámpáját, gondolta Piros. A folyamőrség sárga épületét és az indulásra váró uszályokat. Tovább káromkodott: ezúttal a parancsot szidta, amely ideláncolta őket. A köd miatt rendelték el a mozgási zárlatot.

A napsugár kicsalta Irmát is: a kormányosi lakás ablakát kezdte tisztítani kívülről. Közben a víz felé nézegetett. Kijött Gáspár is, méghozzá gatyában és mezítláb. Nem látszott rajta, hogy fázik, pedig legfeljebb tíz fok volt, és hűvös szél fújt a part felől. Piros vacogva bámulta a matrózát, mint aki a másik helyett fázik. Gáspár a vágatóbakhoz ment, és fejest ugrott a vízbe. Eltűnt, mint a kő. A kormányos vagy két percig állt, mire észrevette, hogy Gáspár nem lefelé úszik, hanem a hajó orra felé, szemben a sodrással. Amint felbukkant a víz alól, olyan volt a feje, mint egy biliárdgolyó. Keményen dolgozott, de így is lassan haladt előre. Piros látta, hogy Irma is Gáspárt nézi, bár jobb kezét a ronggyal az ablaküvegen hagyta.

Nagy hülyeség volt ez a fürdőzés, Piros mégis irigyelte a matrózát. Lassú lépésekkel haladt mellette a fedélzeten.

– Hideg? – kérdezte. Gáspár intett, hogy nem. Piros se volt fázós, és hogy mutassa, mennyire nem az, kigombolta az ingét. De amint Gáspár vizes fejére nézett, elkékült az ajka.

Elöl, a horgonyláncnál örvényt vetett a víz. Gáspár egy karcsapással elérte a hajó orrát, és átbillent a túlsó oldalra. Piros követte, bár tüntetően nem őt nézte, hanem a vizet. Akkor hallotta meg a rocsó hangját. Itt járhatott már a kanyar alatt.

– Jön az ukáz! – kiáltotta.

Egy káromkodást is hozzáragasztott, mintha előre tudta volna, milyen lesz az ukáz. A hír Gáspárt is érdekelte, kimászott végre a fedélzetre. Vékony gatyájából úgy csorgott a víz, mintha az ülepe mögé öntött volna egy vödörrel.

Piros bement a parancsnoki szobába a sapkájáért. Úgy vette csak fel, a svájcisapka tetejére. Mire visszajött, már feltűnt a rocsó a kanyarban. Király állt a motor mellett. Mindjárt látszott, hogy nem akar kikötni, ami a legnagyobb udvariatlanság volt, azonkívül dühítő is ebben a helyzetben.

– Várni! – kiáltotta. – A Marosra kell a kő! – Azzal visszafordult.

Piros földhöz vágta a sapkáját. Furcsa volt, hogy mégis a fején maradt az a másik, a svájci. Elindult a kormányállás felé. Sapkáját maga előtt rugdosta a fedélzeten.

– Mit csinálsz te? – kérdezte tőle az asszony.

– Pofa be! – üvöltötte a férfi.

Gáspár gatyájából még mindig csöpögött a víz. Nézte a távolodó rocsót. Mintha csak a napsugárra vártak volna, a hajó fölé hajló szomorúfűzön csivitelni kezdtek a verebek. Gáspár arcéle nagyon tisztán látszott a fényben, és amint felemelte a fejét, eltalálta egy veréb. Különös, hogy bár a kormányos látta az egészet, nem értette meg azonnal, mi történt. Amikor aztán megértette, röhögni kezdett. Irma rémülten nézett rá az ablak mellől. Gáspár mérges lett: bement a kabinjába, kihozta a csúzliját meg egy vászonzacskó kavicsot, és lőni kezdte a verebeket. Úgy meghúzta a fekete autóbelsőből készült gumit, hogy csaknem elpattant. Piros még mindig röhögött, aztán ő is kihozta a csúzliját, amit a vegyvédelmi kesztyűből vágott. Kitűnő céllövő volt, gyerekkorában mindig ő nyerte meg a versenyeket Töcskén. Ott álltak a fedélzeten a hirtelen támadt fényben, és olyanok voltak, mint a gyerekek. Piros András gondolt is rá, mert mindig idősebb szeretett volna lenni, mint amilyen volt. Először azért, hogy több legyen a fizetése, később azért, hogy matrózból kormányos legyen. Nehezen tanult, vizsgák előtt megbénította a félelem. Éjjel-nappal magolt, és közben szégyellte a gyengeségét az asszony előtt. A budiba zárkózott, ám szerencsétlenségére csak hangosan tudott tanulni. Irma meghallotta a hangját, és rettenetesen megijedt. Rángatni kezdte az ajtót. Piros belülről fogta. „Andráskám! – kiabálta az asszony. – Mondd, hogy mi baj van?…” András elsápadt a dühtől, gatyája alá dugta a könyvét, és meghúzta rajta a nadrágszíját. „Egyen meg a fene!” Csak ennyit mondott az asszonynak. Bement a konyhába, levette a pálinkásüveget a polcról. Estig ivott, aztán részegen kóborolt a földeken. Eszméletlen állapotban hozták haza hajnalban a kőbánya széléről. Majdnem ráment egy szekér. Furcsa, de ettől a naptól kezdve könnyebben tanult, pedig akkor már ő is félt, hogy valami titkos betegség gyötri és operálni kell. Nem, ha visszagondolt rá, semmi pénzért nem kezdte volna újra az életét És mégis, ahogy a csúzlit húzták, Gáspár és ő, ebben volt valami jó. Piros mindig ugyanarra a verébre célzott, mint Gáspár, és egy villanásnyi idővel mindig megelőzte. Ennek az lett az eredménye, hogy mind a ketten elhibázták a lövést. Úgy a huszadik fordulónál kezdtek potyogni a verebek, egy részük a fedélzetre, a többi a vízbe. A Maros vize most is sárga volt.

A csúzlizástól meg a potyogó verebektől Piros újra erősnek érezte magát, és mély megvetést érzett a nők iránt.

– Nőstény volt – mondta a legutolsó verébre. Az asszony közben visszament a kormányosi lakásba. Egyikük se fordította arra a fejét, minden figyelmüket a verebekre összpontosították. Kellett nekik ideszarni, gondolta a kormányos. Egy se menekül! Kavicsok süvítettek a levegőben, vijjogva pattantak tovább a fűzfa ágairól. A verebek egyik ágról a másikra szálltak, végül mintha összebeszéltek volna, átrepültek a másik fára, amely a hajó tatja felé hajolt.

– Az anyjuk szentségit – mondta Piros. – Azt hiszik, ott elbújhatnak. Gyerünk! – mordult

Gáspárra. A matróz kelletlenül követte. Hátul jól hallották az asszony motoszkálását.

– Vett magának egy pulóvert – bökött Piros váratlanul az ablak felé. – Zöldet. Azt mondja, műszálas. Háromszáz forintba került.

Gáspár az ablakra nézett.

– Nem szeretem a műszálas pulóvereket – folytatta Piros. Hangja mélyebben csengett a szokottnál. – Négyszer is felpróbálta az este, és ahányszor lehúzta a fején keresztül, kék szikrák ugráltak ki belőle. Nem hiszi?

– De – mondta Gáspár. Letette a csúzlit, és a fedélzetre ült. Lába csaknem a vízbe lógott. Piros megint fázni kezdett a látványtól.

– Szegedre jár vásárolni – magyarázta Gáspárnak. Ő is leült.

– Szegeden mindig nagy piac van hétvégén.

– Tudom – mondta Gáspár.

– Pulóvereket hoznak, meg mindent. De a legtöbb haszontalan holmi. – Piros a vizet nézte. Eszébe jutott, nincs éppen túl sok értelme annak, hogy előadást tartson Gáspárnak a pulóverekről, hiszen kettőjük közül biztosan ő ért hozzá jobban. Gáspár szintén a vizet bámulta, és ugyanerre gondolt. Piros lopva a matrózra pislogott.

– Engem ugyan nem izgat – mondta. – Ha akar, hát vesződjön vele. Éppenséggel megérdemli. Túl sokat is dolgozik!

 

Gáspár ránézett, mintha azt kérdezte volna, hogy miért hagyja. Nem szólt, pillantásában azonban volt valami furcsa, védő. Mintha arra kérte volna a kormányost, hagyja abba. Piros azt mindjárt megérezte, és azért is folytatta. Az asszony az enyém, gondolta. Nekem kell hát megvédenem. Lehajolt, vízbe mártotta a tenyerét, és megszagolta.

– Húszéves koráig nem volt pulóvere – folytatta. – Nem vicc. Ahogy meghalt az anyja, bedugták nevelőintézetbe. Úgy volt, hogy végleg ott marad. Hajlott is rá, de aztán hirtelen megunta a dolgot. Egyszer csak elhatározta magát, érti? Eszébe jutott a dolog, és már el is jött. Azok ott bent az intézetben nem értették az egészet. Gondozói tanfolyamra akarták küldeni. Talán ettől ijedt meg, az ördög tudja. Az apja állítólag tanító volt, de Irma nem ismerte. Egész kicsi volt még, amikor otthagyta őket. Két év múlva meghalt az apja is. Tulajdonképpen őrá sem emlékszik. Egy fényképe sincs a szüleiről, mégis állandóan róluk beszél, összevissza beszél, érti? Mondom neki, idefigyelj, hagyjál békén ezekkel a hülyeségekkel, most találtad ki az egészet. Nem, azt mondja, így igaz. Közben egyszer szőke haja volt az anyjának, egyszer barna. Meg volt egy zöld pulóvere. Moher. Már rég meg akartam kérdezni magától, mi az, hogy moher?

– Moher az moher – felelte Gáspár. – Olyan cirmos. – Felemelte a szemöldökét, leeresztette, mint aki erőlködik, vagy az álom ellen küzd. – De ezek nem bolti holmik – tette hozzá.

– Azt én is tudom – mondta Piros gúnyosan. – Szóval ahogy eljött Irma az intézetből, Pestre szökött egy autószerelővel, aki az anyjával, meg a nővérével, meg a nővére férjével lakott, és a három nő nem állhatta egymást. Még mindig leveleznek, de ők se tudják, miért. Átkozzák egymást minden sorban. Az asszony Irmát szidja, hogy elrontotta a fia életét, a nővér, hogy a házasságát. Azt írják róla, átkozott, akinek csak baj jár a nyomában. Pedig ha így van, hát az ő baja, nem igaz?… Valaki azt mondta Irmának, írjon, mert ha abbahagyja, rászáll az átok. Hogy annak a másik kettőnek ki mondta, azt nem tudom. Valaki biztosan mondta nekik is. De Irma nem bírja cérnával. Nehezen ír, nem áll a kezére, tudja? Karácsonykor engem kért meg, azt mondja, írd meg nekik, hogy dögöljenek meg! Mondom, elment az eszed, hogy írhatnék le ilyet egy valakinek, akit nem ismerek? De csak írjam. Mondom, én ilyet nem írok le. Nem, és kész! És nem írtam. Úgyhogy abban az évben egyáltalán nem írt nekik. Furcsa, mi?

Gáspár intett, hogy az. Tenyerét a combja alá dugta, izgett-mozgott.

– Fene egye meg az egészet – morogta Piros. – Intézzék el egymás között, nem igaz?

– Az a leghelyesebb – sóhajtotta Gáspár. Felállt, nézegette a partot. Talán a krumpliföldön látott valakit. Piros megint ideges lett. Ő is felállt, ágaskodott, mert jó fél fejjel alacsonyabb volt Gáspárnál. Senkit se látott a földeken. A szántó mögött kezdődött az erdő. A hajósok nem szeretik a fákat, mert elfogják a kilátást a part felől.

– Nyavalyások – mondta. – Bár lehet, hogy igaza volt annak az illetőnek, és mégis írni kellett volna. Irma tavaly hat hónapig feküdt a kórházban. Kivették a méhét. A főorvos azt mondta, ciszta. Nincsen méhe, tudja, mi az?

– Felteszem a krumplit – felelte Gáspár. A matrózkabin felé sietett. Piros András tátott szájjal állt még egy kicsit. Karnyújtásnyira tőle nyitva volt az ablak, hallotta, hogy Irma sír odabent. Minden szót hallott. A hajó mellett a vízben egy barna félcipő úszott. Olyan volt, mint egy kis hajó. Amint a ladikhoz ért, fordult egyet az örvényben, mintha csak meglökte volna valaki alulról a mutatóujjával. Női cipő volt.

 

 

Ketten úgy, mint azelőtt

 

Kocsa László Csepelről költözött az anyjával Dunatelepre. Mindennap borotválkozott, vasalt ingben járt horgászni, magatartásában azonban nem volt semmi feltűnő, kivéve azt, hogy sose fordította el a fejét, amikor oldalt nézett. Mintha rajta akarta volna kapni az embereket, hogy figyelik. Haraszti minden reggel találkozott vele a 43-as villamoson, megjegyezte magának a dolgot, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget egészen addig, amíg Kocsa udvarolni kezdett a húgának. Haraszti tízéves korától kezdve Rikkancsnak szólította a lányt. Irma átkozottul dühös volt ezért, annál inkább, mert a csúfnév rajta maradt.

Kocsa néhány hónap múlva megkérte Irma kezét. Haraszti összezavarodott. Irmázni kezdte a lányt, de majd beletört a nyelve, és gyakran elszólta magát. Kocsa ilyenkor rávillantotta a szemét, de hallgatott. Haraszti elviselhetetlennek érezte jövendő sógora pillantását. Amikor a dunatelepi telek kerítését kötözték, megkérdezte tőle: „Te mondd, merev a nyakad, vagy mi baja van?…” A telek Irma hozománya volt. Kocsa a szokottnál is kevesebbet beszélt, amikor a telken dolgoztak – annál jobban megnézett mindent, a virágkaróktól kezdve az utolsó deszkadarabig, amit évek során odahordott a család. „Egyszer majd ház épül itt” – mondogatta az apjuk. Egyszer.

Kocsa válasz helyett leszakított egy ringlót a fáról. Gondosan megtisztogatta, és úgy emelgette, mintha ennek az egy gyümölcsnek a súlyából akarta volna kiszámítani az egész termés súlyát. Haraszti akkor gondolt rá igazán először, hogy Kocsáé lesz a telek és a ház. Mindezek az apróságok kikezdték az idegeit. Apja és az anyja mintha semmit se vettek volna észre. Irma persze elmúlt huszonnégy éves, és attól féltek, hogy a nyakukon marad. Haraszti egyre dühösebb lett. Bár az eljegyzés napján megfogadta, hogy befogja a száját, képtelen volt fegyelmezni magát. Az fájt neki a legjobban, hogy Irma is megváltozott. Mintha eltanulta volna Kocsától szemének azt a hülye rángatását! Haraszti egy alkalommal olyan dühbe gurult, hogy pofon vágta a lányt.

A dunatelepi építkezésen az egész család dolgozott. Haraszti még soha nem hajtotta így magát. Az összeesésig, a megszakadásig keverte a betont, hordta a téglát. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy Kocsa is alig állt a lábán. Egyébként meglepően jól bírta a munkát. Szívós fajta, állapította meg Haraszti. De lassú, mint a tetű! – Végre valami konkrét hibát talált Kocsa jellemében.

Irma már a hetedik hónapban volt, és egyre formátlanabb lett. Haraszti döbbenten nézegette. Felfordult a gyomra a látványtól. A legnagyobb kétségbeeséssel gondolt a jövőre. Az se vigasztalta, hogy őt igazolták az események. Amint az új házba költöztek a fiatalok, kiderült, hogy Kocsa nem segít a házimunkában. Megszokta, hogy az anyja végez el helyette mindent. De nem törődött a telekkel és a házzal sem.

Hamarosan Dunatelepre költözött Kocsa anyja is, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte Irmát. A gyerek koraszülött lett, csípőficamos. Bőgésen kívül nem hagyta el más hang a torkát. Az utcában már mondogatták, hogy néma, pedig nem volt az. Kiderült, hogy Kocsa anyja terjeszti a hírt.

Harasztit az egészségügyi problémáknál jobban érdekelte, hogy kire hasonlít a gyerek. Szerencsére Irmára ütött, apjától csak a szemét örökölte: Haraszti egyre azt várta, hogy rángatni kezdi, mint az apja. Megkérdezte az üzem orvosától, örökölhető-e az ilyesmi. Az orvos azt mondta, hogy nem. Hát akkor majd teszünk róla, hogy ne tanulja meg! – gondolta Haraszti. Elhatározása új értelmet adott az életének.

Irma egy év múlva visszaköltözött a gyerekkel a szülői házba. Megindult a pereskedés, hogy kié legyen a dunatelepi ház. Kocsa nem vitatkozott, egy régi csepeli ügyvéd barátja igazgatta helyette a dolgait, aki sajnos értette a dolgát: egyik fellebbezés a másikat követte. Irmának végül is volt helye, a gyereket befogadták, és úgy nevelték, mintha semmi köze se lett volna Kocsához. Egyelőre nem volt baj a szemével. Szerencsére lány, gondolta Haraszti. Egy lány mégis nehezebben tanulja meg az apja hülyeségeit. A kislány szerette. Haraszti ezt jóindulatúan, de komoran tudomásul vette.

Végre jó ügyvédet fogadtak, a szódás cigány fiát, aki valamikor Haraszti iskolatársa volt. Vajónak hívták a fiút, és általában lenézték a környéken, ugyanúgy, mint az apját. Nagydarab férfi lett belőle, keveset mozgott, de gyorsan beszélt, és vágott az esze. Fél év alatt elhalászta a házat Kocsától. Februárban megkapták a végzést, hogy Kocsának és az anyjának ki kell takarodnia a házból, Irma azonban nem költözött vissza Dunatelepre. A Kertészeti Kutató Intézetben dolgozott, és ez a szülői házhoz esett közelebb. Jóformán csak takarítani jártak Dunatelepre az asszonyok.

Kocsa meg az ügyvédje új tervet eszelt ki: előbb a gyerekláttatás ügyében, aztán a gyerektartás összege miatt, végül azért indítottak pert Irma ellen, hogy elvegyék tőle a gyereket. Az utóbbi nyilván Kocsa anyjának az ötlete volt: a kislányt ugyan nem szerette, Harasztiékat azonban még jobban gyűlölte, mert el akarta adni a dunatelepi házat, hogy Csepelen vegyenek másikat az árából. Valamelyik tárgyaláson kiderült, hogy már előleget is kapott rá. Harasztiékat megint Vajó védte a perben, de ezúttal nehezebb dolga volt, Irma körül ugyanis valami segédmunkás legyeskedett a Kertészeti Kutatóban. Irma azt állította, hogy az egésznek nincs jelentősége, de akkor már valamennyien tudták, hogy másképp festenek a tények a periratban, mint a valóságban. Kocsa azzal az indoklással adta be a keresetét, hogy Irma erkölcstelen életet él, és nem alkalmas a gyereknevelésre. Haraszti úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Szólt a barátjának, Pálosnak, és egy délután megvárták Irma fiúját a Kertészeti Kutató kapujában. Kovácsnak hívták, Haraszti már kinyomozta.

Pálos valamikor ifi válogatott birkózó volt – ő állt elöl, és amíg Haraszti beszélt, a vállát emelgette. Kovács magas, fekete fiatalember volt, csak igennel és nemmel válaszolt. Nem tagadott semmit. Azt mondta, hogy komoly szándékai vannak Irmával, bármikor kész feleségül venni gyerekestől, de éppen házat épít Érden, ezért nem áll valami fényesen anyagilag. Úgy gondolták Irmával, hogy várnak egy évet. Mire idáig jutottak, Haraszti harci kedve erősen lelohadt, Pálost azonban, aki már dél óta hergelte magát, nem lehetett visszafogni. Egyre fenyegetőbben emelgette a vállát, és végül mégiscsak lekevert a fiúnak két pofont, mire az hátraesett a kecskefűz bokrok alá. Sápadtan felállt, leporolta a ruháját. Szó nélkül otthagyta őket.

Két nap múlva ismét megvárták Kovácsot, és megint kapott két pofont – ezúttal minden kísérőszöveg nélkül, csak azért, hogy komolyan vegye a múltkori szavaikat. Ezzel lezárták az ügyet. Pálos ötlete volt, hogy Kocsát is meggyőzzék: hiábavaló a további piszkálódása. Azonkívül ideje lett volna, hogy eltűnjön közösen épített horgászhelyükről, a hárosi kőgátról. Továbbra is odajárt pecázni, mintha semmi sem történt volna közöttük. Szombat délután volt, és tudták, hogy Kocsa kint ül a gáton. Haladéktalanul hozzáfogtak a terv kivitelezéséhez, de amikor Haraszti átemelte jobb lábát Pálos motorjának hátsó ülése felett, iszonyú fájdalom hasított a derekába. A lumbágó, gondolta.

– Állj meg! – könyörgött Pálosnak. Homlokát és hátát kiverte a víz, didergett, és olyan gyengének érezte magát, hogy attól félt, leesik a motorról. Pálos azonban két napja cserélte ki a motor lökésgátlóit, és büszke volt, hogy milyen jól bírják a strapát. Amikor Pálos gázt adott, Haraszti némán, rémült nyugalommal eleresztette barátja vállát, és jobbra dőlt a víz felé. Ilyen lehet a halál, gondolta. Érezte a fű érintését, amely selymes volt, mint Irma haja. Pálos hátranézett. Nagyot csillant a fényben a motor nikkelezett kipufogódobja. Haraszti már hanyatt feküdt a fűben, félig ájultan a fájdalomtól. Látta maga felett Pálos árnyékát – válla közepén kis dudornak tűnt a feje. Mintha kérdezett volna valamit, amíg a bukósisak szíját babrálta az állán. Haraszti nézte az ujjai között hajladozó szíjat. Feje felett lassan mozogtak a fűzfa ágai. Pálos ledobta mellé a bukósisakot: a tetejére esett, és megállt egy földhányáson. Haraszti úgy bámulta, akár egy csodát. Pálos himbálózó járásával megindult a gát felé.

Kocsa mozdulatlanul figyelte őket. Horgászbotja végéről pókhálószerű fényes fonál vezetett a vízig. Haraszti félrefordította fejét a fűben, akár egy nyúl az alomban. Tudta, hogy Kocsa fél, és arra gondol, hogy mindjárt megverik. Miért nem fut el?… Én se futnék, jutott eszébe. Hová is futnék?

 

 

A felderítő

 

Hosszú sorban ültek a horgászok a zsilipház melletti gáton. Mindegyik olyan messzire húzódott a szomszédjától, amennyire a hely engedte. Nem szóltak egymáshoz, és keveset mozogtak, mintha csak az idő múlását figyelték volna, amit büntetésből szabtak ki rájuk. Keresztes minden nap megnézte őket a kocsiból, amint a földútra kanyarodott. Egyre jobban idegesítették ezek a mozdulatlan alakok, úgy érezte, őt figyelik, és azon gondolkoznak, mi az ördögöt keres itt a parton minden nap munkaidőben. Na, és ők mit keresnek? – gondolta dühösen. Keresztes az új lakótelep E-4-es épületében bérelt egy szobát – itt akarta kivárni, amíg elkészül a műteremlakása az ABC áruház mellett épülő toronyház tizedik emeletén.

Az Építőipari Vállalat már öt hónappal túllépte az átadási határidőt, így Keresztes kénytelen volt meghosszabbítani a bérleti szerződését. A házigazda lánya két hónapja befejezte tanulmányait Miskolcon, de nem tudott az apjához költözni, mert Keresztes lakott a szobájában. Keresztes egyszer látta csak a lányt: a lépcsőházban találkozott vele. Nyugodt, szürke szeme volt.

– Maga a lakó? – csak ennyit kérdezett. Keresztes összeharapta az ajkát, és bólintott. A lány egy bőröndöt hagyott az előszobában, és ez a bőrönd a feleségére emlékeztette Keresztest: úgy tervezték, hogy az asszony költözik el a válás után, de összeveszett a szüleivel, más lakást pedig nem talált. Hónapokig nem beszéltek egymással, külön főzték a kávét, és mind a ketten fél kiló kenyeret vettek naponta, mint régen, pedig kettőjüknek is sok volt az a fél kiló. Végül Keresztes nem bírta idegekkel, és albérletbe költözött.

Attól kezdve, hogy meglátta a házigazda lányának a bőröndjét, nyugtalanul aludt, és egyáltalán nem tudott dolgozni abban a nyavalyás szobában. Beült a kocsijába, és kiment a Duna-partra. Magával vitte a formázó szerszámait, az agyagot – még a ceruzavázlatokat is a kocsiban készítette el. Egy öreg platánfa alatt parkolt. A tisztáson olyan magasra nőtt a fű, hogy ki se látszott belőle a kocsi kereke. Lassan megszerette ezt a helyet, csábította a szabad levegő: hónapok óta cipelt a csomagtartóban egy jókora diófa rönköt. Tucatnyi vázlatot készített, hogy mit faragjon belőle, valójában azonban egyiket sem szerette. Megnézem a fát, gondolta. Körbejárom, megtapogatom. De nem tudta kivenni a csomagtartóból. Nem messzire tőle fiatal házaspár napozott a parton. Sárga csíkos plédet terítettek a fűbe. Amikor Keresztes melléjük lépett, az asszony ijedten hasra fordult a pléden. Keresztes az asszony lábát nézte. Megkérte a fiatalembert, hogy segítsen neki, az bólintott és felállt. Keresztes a kocsi mellől visszanézett a partra. Az asszony feltérdelt, kövér volt egy kicsit, a mozdulat azonban, ahogy a földre támaszkodott, szép volt, és Keresztes igyekezett megjegyezni magának. Később, amikor a szobor lábát faragta, az asszony lábára gondolt. Más asszonya volt, nem ismerte a rossz tulajdonságait, csak a testét látta. Elképzelte, milyen arcot vág majd a fiatalember, ha meglátja egyszer felesége mozdulatát a rönkbe faragva.

Keményen dolgozott, és annyira lefaragta a rönköt, hogy este már egyedül is vissza tudta tenni a csomagtartóba. Lába alatt a fűben vastag forgácsszőnyeg ropogott. Hetekig dolgozott így. Munka után, délután elszívott egy cigarettát, nézegette a forgácsot és a szobrot. Ha még sokáig építik a toronyházat, az egész tisztást beborítja a forgács, gondolta.

A járókelők tisztelettel pislogtak rá. Senki se jött közel hozzá, és persze azt se tudhatták, jó szobrász-e, vagy közepes. Keresztes meghatottan bólintott a köszönésükre. Soha életében nem érezte ilyen jól magát. De ha ugyanezek a járókelők leültek a gátra horgászni, mintha az ellenségeivé váltak volna. Átkozott gát, gondolta.

Soha többet nem látta azt az asszonyt. Valahányszor elment mellette valaki az úton, felkapta a fejét. Leste, várta ismeretlen ismerőseit. Jönniük kell, gondolta. Legalább egyszer látnom kell még azt az asszonyt! Egyre szomorúbb lett. A munka se ment jól. Hosszú perceket töltött el azzal, hogy gondosan egymás mellé fektette a vésőit, újra és újra megfente őket. Rengeteg cigarettát szívott, és egyre nagyobb gyűlölettel figyelte a gáton ülő horgászokat. Képtelenség dolgozni így, gondolta dühösen. Meggyűlölte a járókelőket is, még a fejét sem emelte fel a köszönésükre. Nyavalyások, gondolta. Legalább egy akadna köztetek, aki valóban kíváncsi rá, hogy mit csinálok!…

Azon a napon, július huszadikán a szokottnál is kedvetlenebb volt. Talpra állította a szobrot, leült vele szemben, és nézte az arcát. Üresnek és jellegtelennek találta. Ostobaság, gondolta. Senkire sem hasonlít, ennyi az egész. Titokzatos asszony. Én teremtettem!

Újságpapírt terített a szobor arcára, kipróbálta hüvelykujja körmével a véső élét, és faragni kezdte a szobor lábát, óvatosan dolgozott. Nem kell már sok, gondolta. Egyszeriben jókedve lett, élvezte a munka lendületét. Rágyújtott, de elaludt szájában a cigaretta, és amikor ki akarta köpni, a filter letépett egy kis bőrdarabot a szája széléről. Nyelve hegyével tapogatta a pici sebet, és akkor vette észre, hogy a véső nyomán megváltozott a nő mozdulata.

Sápadtan felállt. A platánfáról a karjára pottyant egy zöld hernyó: agyoncsapta a véső nyelével. Fájt az ütés, a hernyóból sárga folt lett. A fa törzséhez dörzsölte a karját – legszívesebben a bőrét is lenyúzta volna azon a helyen.

Egy fiú közeledett a földúton: zsákokkal megrakott kordét húzott maga mögött. Mi lehet a zsákokban? – tűnődött Keresztes. – Talán fű. Csak fű lehet. A véső után kapott, de azt se tudta hirtelen, hol kezdje a munkát. Tovább faragta a szobor lábát, bár úgy érezte, minden ütéssel rosszabb lesz. A fiú ledobta a kordét az útra, szó nélkül Keresztes mellé telepedett. Erősen izzadt, haja a szemébe lógott. Egy légy mászkált a nyakán, de mintha észre se vette volna.

Keresztes összeszorította a fogát, és tovább dolgozott. A fiú tátott szájjal nézte. Később lehúzta az újságpapírt a szobor arcáról.

– Megmondaná végre, hogy mit akar itt? – kérdezte Keresztes dühösen.

A fiú levett egy kávébarna forgácsot a nő hajáról.

– Magához szóltam, az istenit! – kiáltott rá Keresztes.

A fiú elvigyorodott, bal kezével meglegyintette a szobor arcát, majd artikulátlan kiáltással a kordéhoz ugrott, és húzni kezdte a zsilipház felé. A forgácsot magával vitte. Keresztes döbbenten bámult utána – egyre a forgácsra gondolt, úgy érezte, meglopták. Akkor már biztos volt benne, hogy a horgászok küldték ide ezt a süketnémát. Vajon mit forgatnak a fejükben? Összeszedte a szerszámait, a szobrot a csomagtartóba tette. Rémülten hátrafordult, amikor felegyenesedett egy kóró a fű közül ott, ahol a fiú ült az előbb.

 

 

Amit a földre írsz (Mámor)

 

Mintha megmozdult volna a hangversenyterem szemközti páholysora, egyre közelebb Jött Z.-hez: tisztán látta a feszülten figyelő fehér arcokat, olyan reális volt a vízió, hogy rémület szorította össze a szívét. Aztán eltűntek a páholyok, az arcok, a csillár, szokatlan dimenzióban hallotta a zenét; mintha víz alá merült volna a zenekar, vagy mintha a zene változott volna vízzé, karcsú, fekete kőszálakon csörgött alá. Végül már csak a hangokat hallotta, túl a zenén, amit a zenekar játszott. Az új zenének kétségkívül köze volt a partitúrában leírt kompozícióhoz, de csak annyi, mint a fa virágjának a fa gyökeréhez.

Néhányszor, mintha megcsípték volna, félrekapta a fejét: hitetlenül bámulta maga mellett az üres széket. Mária nem jött el a premierre. Valami hülye, döbbent bánat töltötte be a lelkét, amelyhez hasonlót soha nem érzett. Mária nem jött el. Talán meg sem született, nem éltek együtt húsz évig. Soha nem jártak Spanyolországban, señora Colonel sohasem kopogott a szoba ajtaján reggel fél nyolckor, és erre a mágikus hangra nem fordultak oldalt egyszerre mind a ketten: Mária teste valószínűtlenül puha volt, amit soványsága miatt soha senki el nem tudott volna képzelni róla. Arcát Z. arcához szorította, a szeme nagy volt, párás. A hallban régi, fekete Rowteure zongora állt. Reggelizés közben Z. leütött néhány akkordot, pontosan olyan ütemben, ahogy a friss, tengerparti szél mozgatta a pálmák leveleit a veranda előtt, az mind nem igaz. Semmi sem történt, vízió volt csupán. Talán a premier is az, gondolta. Megpróbálta felidézni magában azt, ami délután történt, emlékezett az asszony pillantására, amint a szék hátára terítette a frakkját. Bütykös ujjaival végigfutott a zsebeken – amint a mellényzsebben lapuló kis kerek dobozhoz ért, megállt egy pillanatra. Arca sovány volt, orra mintha megnőtt volna. Mégis szép volt ez az arc; pillantásának a melegét szinte érezte az arcán. Jobboldalt, a polcon katonás rendben álltak a BC Journal bekötött példányai, Mária ránézett, majd durva, férfias mozdulattal kirántotta a dobozt a zsebből. Meg se nézte, a markába szorította, Z. bólintott, mintha helyeselte volna a dolgot. Tudta, hogy bármennyi tablettát visz magával a premierre, valamennyit be fogja szedni, ezért csak kettőt tett a dobozba. Az is túl sok volt. Biztonság kedvéért, mondta magának. Amint Mária kiment a szobából, reszkető kézzel kitapogatta a nagy dobozt a könyvek mögött, és újabb két tablettát vett ki belőle. Megnézte őket a tenyerén. Mintha egy megperzselődött ágacska végéről fűrészelték volna le az apró korongokat, szerette volna eldobni őket! A többit is mind! Elképzelte, amint Mária keresi majd a nagy dobozt. Nem szól neki, arcának a rezdülésével sem árulja el magát, hagyja, hogy kutasson – végül nevetve hozzávág egy könyvet, párnát, akármit. Mindig így békültek ki.

Már a nyitány közepén lenyelte mind a két tablettát. Amikor megérezte nyelve hegyén a csípős paprikaízt, megrémült. Mindig utálta azokat a szerzőket, akik produkálták magukat a premieren. Elhatározta, hogy leül a székére, és fapofával végighallgatja a műsort úgy, mint akinek semmi köze hozzá. Az, ami érdekes volt a számára, úgyis az előadás után következett. Félt a kábítószer hatása alatt tett ostoba nyilatkozatoktól. Elrettentő példaként lebegett a szeme előtt Hüsten esete, a grafikusé, aki DDS-mámorban ment el a kiállítására. Nem sokkal a megnyitóbeszéd után kitámolygott az emelvényre, félrelökte a rendezőt, magához rántotta a mikrofont – méghozzá éppen a televíziósok mikrofonját –, megtörölte, mint egy almát, lassan levetette a zakóját, betakarta vele a mikrofont, és maga is a zakó alá dugta a fejét. Az, amit a zakó alatt csinált, bőségesen kárpótolta az operatőröket, amiért nem tudták fényképezni az arcát, egyenes adás volt. Senki nem emlékezett még olyan botrányra a televíziózás történetében. Nézők ezrei álltak fel a képernyő mellől, és támolyogtak a mosdóba. A legvadabb rémfilmek hatása is eltörpült Hüsten produkciója mellett. A legdühösebb nyilatkozatokat persze éppen a DDS-művészek adták a műsorról. Hüstent valósággal kiutálták a szakmából.

Z. iszonyúan félt, hogy hasonló sorsra jut. Menekülj! – mondta magának. – Fuss el, amíg nem késő! Nagy csend lett – az első tétel végére ért a zenekar –, aztán mint az ágyúdörgés, csattant fel a taps. Tapsoljatok csak, gondolta Z. lassan. A zene rossz, eszébe se jutott, hogy ő komponálta. Hogy ez az ő premierje. Csak azt tudta, hogy a zene rossz, és jobbat hall helyette, lement a páholyból. A lépcsőn elesett. Valaki felsegítette, és megmutatta neki, hogy jut a színpadra. Bohn, a karmester azt hitte, a tapsot akarja megköszönni, esetleg néhány szót szól a művéről. Nem így beszélték meg, az igaz. Viszont Bohnnak már volt tapasztalata a BBS-művészekkel. Vitatkozás nélkül félreállt. Z. mesébe illő ólmos mozdulatokkal a dobogó szélén álló orgonához ment. A partitúrában nem volt orgonabetét. Leült a hangszer mellé, ült és hallgatott. A nézőtérről egy pisszenés se hallatszott. Bohn dermedten állt, pálcája végén látszott, mennyire remeg a keze. „Kezdd elölről!”, mormogta Z. Bonn azt hitte, a második tételt kéri. Kétszer is megigazította a nyakkendőjét, amíg felállt az emelvényre. Z. meg se mozdult. Aztán amikor Bohn vezényelni kezdte a második tételt, mellé improvizált valamit. Az a valami jó volt. Olyan jó, amilyent Z. soha életében nem komponált.

Előadás végén Bohn verejtékezve meghajolt a tomboló közönség előtt. Talán egyedül ő tudta a jelenlévők közül, mi történt valójában. Z. lassan felállt, visszamászott a díszpáholyba, leült a székére, fejét a falhoz támasztotta, és elaludt. Négy óra múlva ébredt fel, a hálószobájában. Egy pohár jeges citromszörp állt mellette a kék üvegasztalon. A függönyt behúzták, így fogalma se volt róla, nappal van-e, vagy éjszaka. Valamint arról se tudott, hogy botrányba fulladt az előadás, vagy pedig sikerült. Révülten feküdt néhány percig, majd hirtelen mozdulattal felhajtotta a szörpöt. Szúró fájdalmat érzett a torkában, és ebből tudta, hogy legalább négy órának kellett már eltelnie azóta, hogy lenyelte azt a két tablettát a hangversenyteremben. Olyan hideg volt a pohár, hogy szinte ráfagyott az ujja. Lerúgta magáról a takarót, becélozta a hall ajtaját, de a második lépésnél egész hosszában végigvágódott a padlón.

Éjszaka van, gondolta. Két óra lehet, vagy három? Rettenetesen idegesítette, hogy nem tudja pontosan, mennyi az idő, pedig miatta nem volt óra a hálószobában, nem tűrte a ketyegését. Még az elektromos óra halk pattanásaira is felriadt, amint újabb osztásra ugrott a percmutató. Csak az ébresztőgong volt a szobában, amelynek a vörös vezetékét ő szegezte az ajtó fölé. Ezt a vezetéket nézte most. Mintha egy vörös repedés lett volna a szoba falán. Mintha vérzett volna a panel, alig észrevehető, sűrű szivárgással, de – halálosan!

Lassan maga alá húzta a lábát. Hallgatta, hogy ropognak az ízületei. Nyugalom, gondolta. A ropogás nem számít. A DDS nem méreg! Igaz, hogy eddig soha nem szedett ötven milligrammnál többet huszonnégy óra alatt, az a két tabletta pedig száz milligrammnál is több volt. De mi történt azután? Nem emlékezett semmire, és iszonyúan félt. Talán nem is történt semmi, gondolta reménykedve. Végighallgatta az előadást, és kész. A darab jó. Bohnra gondolt, aki megszólította az első főpróba után a büfé előtt. Nem beszélt a darabról, azt kérdezte csupán, hogy kávét kér, vagy frissítőt? De Z. ismerte Bohnt, és tudta, ha nem tetszett volna neki a darab, meg se várja. Végig se vezényelte volna a próbát. De megvárta, és megkérdezte, hogy kávét kér-e, vagy frissítőt! Frissítőt, mondta, a pult másik végénél Neumann állt az ócska frakkjában. Miért jár ez mindig frakkban, gondolta Z. Neumann arca valamikor pirospozsgás lehetett – most szinte lógott rajta a fáradtság. Neumann nem tartozott a DDS-művészek közé. Harmincéves kitartó munkával küzdötte előre magát a szakmában, arra az istenadta tehetségre támaszkodva, amit falusi zenész őseitől örökölt. Kemény fickó volt, olyan, akit nem lehet eltiporni. Hogy eljött a főpróbára a vacak frakkjában, afféle hadüzenet volt. Z. némi tisztelettel pislogott rá a pohár mögül. Abban a pillanatban megértett valamit, ami aztán hosszú ideig elkísérte a vízióiban. Lehet, hogy az I. szimfónia záróakkordjainak átdolgozása közben sikerült papírra vetnie az érzéseit. Gyanította, hogy erre gondolt munka közben, de nem tudta biztosan. Ez volt a rettenetes. Ez a félelem gyötörte most is, a padlón fekve: hogy semmiről se tud beszámolni később se magának, se másnak. Nem is kell, hajtogatta magában. Ugyanezt mondta Klaus is, egykori mestere a Főiskola kistermében. „Senki se fogja megkérdezni tőled, fiam, hogy fejen állva, vagy a fürdőkádban komponáltad ezt a mondatot!” Z. együtt nevetett a többi hallgatóval. Jól hangzott ez Klaus szájából, akit mindenki úgy ismert, mint a napi munka áldozópapját. És ha ő mondta, akkor úgy is van – Z. évekig hitt ebben. Egészen addig, amíg megkóstolta a DDS-t. Mert akkor olyasmi történt vele, amiről Klausnak halvány fogalma sem lehetett. Az, amit egykor a kisteremben mondott, a diószagú, régi, faragott pultok mellett, egyszerűen nem volt igaz! Vagy pedig létezik egy új igazság is, amit senki sem fogalmazott meg. Amit talán meg se lehet fogalmazni. Valami történt, valami jelen van a világon, ami évekkel, vagy talán évtizedekkel megelőzte az emberiség tudatát. Az ember olyan, akár egy hang: valaki megszólaltatta, és hallják. Ezzel be is töltötte a funkcióját. Mit kell itt kérdezősködni? És mit lehet válaszolni? A titok titok marad – a legnagyobb titok napjainkban. A DDS nem csupán kábítószer, ostoba kémiai vegyület! Egy új művészet kulcsa, olyané, amilyen még sohasem volt. A titok újabb titkot rejt: a kábítószer nem hat mindenkire, és még ugyanarra a művészre sem egyformán!

De hol van Mária? – riadt fel a gondolataiból. Amint eszébe jutott a felesége, égető szégyent és fájdalmat érzett. Legszívesebben visszafeküdt volna a padlóra, orrát a szőnyeghez nyomva, mint egy gyerek. Fel se tudta fogni, hogy tehetett ilyet Mária. Nem igaz! – nyöszörögte. – Nem lehet igaz!… Úristen, gondolta csapongva. Lehet, hogy én vagyok ma a leghíresebb ember?…

Óvatos macskaléptekkel kiment a hallba.

A sötétség ellenére tudta, hogy egyedül van a helyiségben. A mennyezetről lógó két sárga szerpentinszalag lassan mozgott a meleg levegőben. A veranda előtt álló öreg tölgy levelei olyan mozdulatlanok voltak, mintha sötétzöld kartonpapírból vágták volna ki őket, akár egy színházi díszletet. Balról, a félig elhúzott függöny mögött megcsillant a gyöngyházfényű hatalmas televízióképernyő. Z. gyűlölte ezt a készüléket, mert úgy érezte, szétszakítja a házát: az északi fal helyén nyomasztó képsorokat varázsol a padló és a mennyezet közé. Mindig más tájat, mindig más embereket, amelyek azonban mégis ijesztően egyformák. Gyűlölte ezt a nagy készüléket – tulajdonképpen csak a gyerek kedvéért egyezett bele, hogy leszereljék a másikat, amely fele ekkora se volt, a képminősége jóval gyengébb: a sztereó adást gyakorlatilag sohasem tudták fogni rajta – éppen ezért meghagyta Z. illúzióját, hogy otthon van, hogy biztonságos falak határolják a házát. Azt a nyavalyás kis vibráló játékszert bármikor kikapcsolhatta, ha akarta. Ez a másik, óriási ernyő azonban lenyűgözte, képtelen volt kivonni magát a hatása alól. Tisztábban látta azoknak az embereknek az arcát, akikre ezer kilométerről nézett, mint Máriáét, aki mellette ült a kanapén. Látta minden hajszálukat, szempillájuk rezdülését. Egy villanás, és szerelőcsarnokká változott a lakásuk; mindent betöltött a gépek dübörgése. Újabb villanás, máris egy műtő üvegfala előtt kuporgott, és öklendezve bámulta, amint egészséges emberi kart ültetnek egy szétroncsolt kar helyére, úgy érezte, fölé hajolnak a zöld ruhás orvosok. Iszonyodva nézte az eltorzult, szkafander mögé bújt arcokat, a szemek mohó csillogását: mintha pénzt olvastak volna, a más pénzét, amit egy pillanatra a sajátjukénak képzeltek. A csipeszek, kések, ollók, érszorítók és villogó műszerek arzenáljában szinte elveszett a beteg. És te mikor kerülsz oda, a műtőasztalra? – gondolta. Igen, akkor, a premieren mindez felvillant előtte. A szemközti páholysor, azok a fehér arcok erre a közvetítésre emlékeztették. Talán azt az óriási, kibelezett repülőgépet is látta, az „EGYMILLIÓ CSODÁ”-t, ahogy a film címében ígérték. Amelynek az utasterében ugyanúgy lehetett ismeretséget kötni a tesztgépek segítségével, mint biliárdozni, aludni megrendelt álmot látva, vagy tanulni hipnózisban. De ott, a hangversenyteremben mindez elvesztette a jelentőségét. A zene hatalmasabbnak bizonyult a civilizáció összes technikai vívmányánál, és ezt a zenét ő írta! Valami egyszerűbbet, tisztábbat, szebbet adott az embereknek! Ha nem is mindent, de valamennyit biztosan hazavittek ebből az otthonukba. Ha nem is mindenre, de valamennyire emlékeznek azóta is. Olyan mélyen átélte a győzelmét, hogy néhány pillanatra minden másról elfelejtkezett. Aztán hirtelen elernyedt, és ebből tudta, hogy megkezdődött a katarzis. Tudta, hogy nemsokára iszonyú fejfájása lesz, majd a második álomperiódus következik. Senki sem tudta még, mi ez a közbenső ébrenléti szakasz, ami pedig az alkotás ideje volt. Automatikusan körülnézett, a zongorát kereste. Az első mámor, amely a hangversenyteremben kerítette hatalmába, kétes időszaknak számított, és ezzel minden DDS-művész számolt. Jobb ilyenkor elkerülni a nyilvánosságot, a második periódust azonban nehéz volt felhasználni a nyilvános szereplésre. Hacsak oda nem vitte valaki a művészt ájultan a közönség elé, Z. tudta, hogy éppen ezért ezer kérdésre kell majd válaszolnia holnap. Neki sikerül. De miért?… Semmit se mondok, határozta el. A művész csak toll, amellyel az Isten a földre ír, a száraz homokba karcol titokzatos jeleket, mint a régmúlt idők varázslói. Várjatok és figyeljetek!

Húsz éve még azt hitték, hogy az életmű teljes egészében pozitívan hat a világra. Ma már nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Az ember egyre szigorúbb korlátok közé szorul. Talán csak egy pillanat igazán hasznos az életéből, a többi felkészülés, nekifutás, zuhanás, újabb nekifutás… Tehát ezt a pillanatot kell jobban kihasználni! Magasabbra szítani a hőfokot, ha felrobban is utána a kazán! Ki az, aki tudatosan vállalni meri ezt? Az ember gyenge, és kezdettől fogva megalkuvásra hajlamos. És akkor megkapod a DDS-t!… Egy pillanatra te lehetsz a Nap, a világ szívdobbanása! Add oda, add oda!… Csak egy pillanatra egészen add oda magad!…

Támolyogva, remegő gyomorral rohant a zongorához. A hangszer fekete fájában fehéren villogtak a műcsontberakások, ezek a ravaszul elrejtett miniatűr hangerősítők, amelyek újabb oktávokkal megnövelték a hangszer felhang tartományát. De ez sem érdekes. Semmi sem érdekes. Tompa ütést érzett a halántékán; inkább gyanította, mint megértette, hogy a zongora mellé zuhant. Mintha egy óriási szöget vertek volna a halántékába, és a padlóhoz szögezték volna. Kényszerítette magát, hogy felálljon. Zihálva, a hangszerre borulva tapogatott a ceruzája után. Egy csomó papírba markolt: amint megérezte simaságukat, egy villanásnyi időre eszébe jutott Mária – tudta, hogy ezt ő készítette ide –, aztán ismét elfelejtkezett róla, és elfelejtkezett mindenről. Gyomrával, könyökével leütött egy sor billentyűt. Valami zúgást hallott, talán húsz hang szólt egyszerre, talán több. Valamennyit hallotta egyenként és egyszerre. Nem látta, mit ír, a legfelső papírra írt, kusza, gyors jeleket. Egy óriási zenekarra gondolt, amilyent még senki se látott. Mintha a mennyezetről csapott volna a hangszerek közé: szilánkokra pattantak a fa alkatrészek. Csavarok repültek, húrok pattantak meg és tekeredtek össze. A terem összeomlott. A szétzúzott csillár fénye töredezett fénycsíkokban hullott alá a falak mentén. Valahol szikra lobbant, láng csapott fel, érezte a füst szagát, és remegett a föld. Izzott a beton, megolvadt, mint a láva, elnyelte a termet, a házat, az embereket, a hulladékot és őt magát is. Üvöltő káoszba olvadtak a hangok, zúgott a mélység, elfogyott a levegő. Aztán kivált egy hang a zajból, még egy, még egy, még egy!… Mintha fényes, hosszú lándzsák szúrták volna magukra a felrobbant világ szilánkjait. A szilánkokból sorok rendeződtek, a sorokból új ház, új terem, új emberek, új hangszerek, új fények, valami egészen egyszerű és szép világ. Már megvolt, és nem futhatott el többé: az ő ujjai voltak a lándzsák, a világszínpad pedig az a gyűrött, tépett szélű papírlap, amit Mária készített a zongorára. Zihálva írt, jeleket vésett kitartóan. Néha megdörzsölte a szemét, vicsorgott, nyelve megdagadt, torkában sípolt a levegő. Előbb az oldalával, majd egész testével a klaviatúrára feküdt. Utoljára egy lezuhanó harang kongását hallotta. Lent embertömeg állt, az emberek áhítattal fordították arcukat az égre. Vigyázzatok! – ordította, de nem vigyáztak. Iszonyú reccsenés, majd tökéletes csend… Megállt az idő. Tapadó föld. Sár. Piszok. Vér. Ő maga is a harang alá szorult, de nem tudott kiáltani. Semmit se tudott tenni, pedig értette, hogy mi történik. Ott feküdt a világ szélén, és bámult az űrbe. Ő volt az utolsó tanú, tanúbizonyságul pedig mindezt leírta. Keze véres volt, péppé zúzódott. Arca elmázolódott. Megállt a hideg szél. Miért áll a szél? – gondolta. Indítsátok el, leírtam, hogy mit kell tenni most!…

Meggörbülve, mint egy giliszta, térdét a homlokához szorítva zuhant a zongora alá. Körülötte, feje alatt, görcsösen markoló ujjai között papírlapokat érzett. Megharapta az öklét, és a harapás nyomán pici, szúró fájdalmat érzett. Meleget! – nyögte – Akármilyen kis meleget, meleget, meleget!… Vinnyogva hempergett, köpködött, és pokoli gyűlöletet érzett mindenki iránt, akiknek elhozta ezt az üzenetet a túlvilágról. Nem adom!… Az enyém!… Nem érdemlik meg!… – hörögte. Tépte, marcangolta a papírlapokat, a darabokat a szájába tömte. Fullasztó tömeget érzett a torkában. Mintha az egész teste egy óriási száj lett volna, amit hatalmas izomcsomó mozgat, nyelt és nyelt! Öklendezett, újra nyelt. Kék fény világította meg a szerteszét heverő papírdarabokat. Fulladozva csapkodott utánuk, magára söpörte őket, mintha be akart volna takarózni velük. Végül a szőnyeg szélét is magára rántotta. Ordított és morgott a sötétben. Aztán mintha szél fújt volna… a sötétséget fény váltotta fel, a hall fehér opálbúrájának a fénye, amely úgy fájt a szemének, mintha homokot szórtak volna belé. Még látta, hogy fent, valahol a feje felett szerpentinszalagok lengenek a kavargó meleg levegőben. A szalagok mellett meglátta Mária arcát, nagy szemét. Fehér bőre mintha betakarta volna a fáradtságát. Fél kezével úgy lefogta Z.-t, akár egy pólyásbabát pelenkázás közben.

– Várj egy kicsit – mondta lassan. Hangja mély volt, megbízható. Injekciós tű villant a kezében. Z. elégedetten sóhajtott, mint amikor rossz álmából ébredt gyerekkorában, és meglátta az anyja fölé hajló arcát. Nagy szüneteket hallott Mária szavai között. Most már tisztán látott mindent, de szólni nem tudott. Elképedve látta, amint Mária nyugodtan szétnéz a feldúlt szobában. Egy papírfoszlányt ugyanilyen nyugodt mozdulattal kihúzott a fogai közül. Megfogta a hónaljánál, és a kanapéhoz húzta. Milyen erős, gondolta Z. Talán varázsló, és talán mást is varázsol még. Úgy bámult a feleségére, mintha még sose látta volna. Pupillája összeszűkült. Az asszony a pupilláját is megnézte, majd helyére lökte a szőnyeget, és összeszedte a papírdarabokat, óvatosan fogta őket, de nem nézte meg, mi áll rajtuk. Valami dobozba szórta valamennyit, amelyben mintha már lett volna valami. Talán hasonló papírcafatok, de ez nem biztos. Valami van benne, gondolta Z. Nézte az asszony sovány alakját, lassú mozdulatait, ócska, kék frottírköpenyét viselte, amit még akkor vásárolt magának, amikor terhes volt. Nem kell sokáig, mosolygott. Z. rémisztő pontossággal emlékezett erre a napra és Mária mosolyára. A köpeny azóta több helyen is szétmállott, de Mária újra megvarrta. Többet ért már a cérna, amit belevarrt, mint maga a köpeny. Aztán Z. mellé ült a kanapéra. A köpeny Z. kezéhez ért – irtózva elrántotta, nyöszörögve próbált távolabb mászni, de olyan kimerült volt, hogy mozdulni se tudott. Hülyén szorította begörbített kezét a bordáihoz.

– Miért nem jöttél el a premierre? – nyögte.

– Tamás lázas – mondta az asszony egyszerűen. – De mindent láttam a televízióban.

Z. feszülten figyelt. Húsz éve tanulmányozta az asszony hangját, mint egy ritka hangszerét. Mindig ritka és jó hangszereken szeretett volna játszani, erre azonban soha nem volt lehetősége. A DDS-korszak előtt – ahogy sorsa fordulóját nevezte magában – mindössze három komoly koncertje volt: először Spanyolországban, ahová udvariasságból hívta meg a spanyol követ, akivel Berlinben ismerkedett meg egy autóbaleset kapcsán. Aztán még kétszer, mindkét alkalommal vidéken, harmadrendű zenekarral és hatodrendű közönség előtt. Máriának tudnia kellett, mit jelentett ez a nap az életében és az egész család sorsának alakulásában! Vagy talán botrányba fulladt az előadás? Rémülten nézett az asszonyra, de nem igazodott ki az arcán. Mintha nem is a felesége lett volna, még csak nem is a hozzátartozója, barátja – csupán egy orvos, aki a mérgezés tüneteit rendezi magában, a beavatkozás lehetőségeit latolgatva. És nem is járt túlságosan messze az igazságtól. Mária ezen a napon tudta meg egy kolléganőjétől, hogy a Központi Gyógyszerkutató Intézet laboratóriumában befejezték a DDS-sel kezelt tengerimalacok harmadik kísérletsorozatát. A vizsgálatok eredménye igazolta azt a korábbi feltevést, hogy a DDS súlyos károkat okoz az agydúcokban. A számítások szerint ezer milligramm DDS körülbelül egy évvel megrövidíti az ember életét. Korábbi tünetek: súlyos látászavarok.

Ugyanez a kutatócsoport már korábban kidolgozta a DDS ellenanyagát, a RETOXIN-t. A gyógyszerre mindeddig nem volt kereslet, az előrelátó üzletemberek azonban nem sajnálták a pénzt a kutatásokra: tudták, hogy amint újabb kábítószercsoda jelenik meg a világon, szükség lesz majd a RETOXIN-ra. Az ellenanyagról mindeddig azt hitték, nincsenek káros mellékhatásai, az utolsó kísérletsorozat kapcsán azonban kiderült, hogy rendszeres adagolás esetén hasonló szövetkárosodást okoz, mint a DDS – igaz, hogy kisebb intenzitással. Mária pedig negyedik hónapja kezelte vele a férjét, ő tíz évet vett el az életéből, én kettőt, gondolta. Még nem tudja, mi okozza ezt a szörnyű fejfájását, de egyre jobban fél tőle. Már gondol rá, amikor lenyeli a tablettáit! De mi lesz ezután? Ha nem folytatom a kezelést, hiába vettem el két évet az életéből!

– Mit láttál a televízióban? – kérdezte Z. mohón. – Mesélj el mindent, amit láttál!

– Előadás közben lementél a zenekarhoz – mondta Mária. – Egy orgona állt a színpad szélén. Odaültél. Bohn nem tudta, mit tegyen. Körülbelül négy éve nem játszottál orgonán, tudtad?

Z. intett, hogy nem. De utólag is beleizzadt a gondolatba, hogy mégis le mert ülni a hangszer mellé a közönség előtt!

– Valamit mondtál Bohnnak, mire ő tovább vezényelte a darabot.

– És…

– Az, amit játszottál, nagyon szép volt. De sohasem hallottam még. Én is készítettem róla felvételt, meghallgathatod.

– Várj! – szakította félbe Z. – Mi történt azután?…

– Visszamentél a páholyba, és csak ültél. Később Bohn hazahozott. Nagyon sápadt volt. Kértem, üljön le, de nem akart maradni. Annyit mondott csak, hogy holnap megkapod a műsor felvételét és a kiegészített partitúrát. Aztán elment.

– Egyszerűen csak elment?…

– Igen. Mit kellett volna tennie?

– Egyszerűen csak elment… – motyogta Z., bár maga sem tudta, mit kellett volna még Bohnnak tennie. Elment. Mária lefektette őt, de nem feküdt mellé. Talán a gyerek miatt.

– Tamás lázas – ismételte Mária, mintha kitalálta volna a gondolatát. – Este hétkor negyvenfokos láza volt. Kilencre leszorítottam harminchét ötre, de éjfélre ismét harminckilenc öt volt. Holnap pedig felvételi vizsgája lesz.

Z. hülyén bólogatott, és azon tűnődött, miért beszél úgy Mária Tamásról, mint egy óvodás gyerekről. Tamás tizennégy éves! – mondta magában határozottan.

– Úristen! – suttogta végül. – Ha ez sikerül!…

Az asszony felállt. Hosszú kezét sután lóbálta; most jobban látszott, milyen széles a válla. A frottírköpenyben mindig nagyon szélesnek tűnt a válla.

– Szerintem csak drukkol – mosolygott. – Ha reggelre se lesz jobban, halasztást kérünk.

– A koncert! – ordította Z. – A hangversenyről beszélek!… A felvételről!…

Mária ránézett, a köpeny ujja rövid volt egy kicsit.

– Vedd le azt az átkozott göncöt! – mondta Z. idegesen. – Vedd le! Vedd le! Vedd már le, hallod?

Mária megcibálta a köpeny ujját.

– Jó, majd leveszem – mondta. – Tudom, hogy nem szereted, de ez volt hozzám a legközelebb.

– De miért volt a legközelebb? – kiabált Z. – Mondtam már, hogy tüzeld el! Vágd össze, csinálj vele akármit, csak ne lássam többet!

– Jó, majd összevágom – hagyta rá az asszony. – Feküdj vissza.

– Nem fekszem!

Egy perc múlva mégis visszafeküdt, és lihegett, a plafont nézte.

– Gazdagok lettünk – motyogta. – Nagyon gazdagok! Nagyon gazdagok!… Vegyél magadnak valamit. Amit akarsz, kocsit, bundát, ékszert…

Abban a pillanatban fejébe állt az első görcs. Iszonyú erős volt, valami lehetetlen fintorba rántotta az arcát. Mária figyelmesen nézte, egyébként nem mozdult. Z. nagy erőfeszítéssel fegyelmezte magát. Üvölteni szeretett volna, de hallgatott. Tudta, hogy nem tart sokáig. Tíz másodperc múlva vége volt, csak a szemgolyója reszketett még. A tárgyak lassan mozogtak balról jobbra, aztán jobbról balra. Megint balról jobbra, megint jobbról balra, mintha láthatatlan akadályba ütköztek volna.

– Azért a gyerek vizsgamunkáját megnézhetted volna – mondta Mária. – Szerintem egész jó. Két órakor fejezte be, és kitette a szobájában, az ajtóval szemben, hogy azonnal meglásd, ha belépsz. De megtiltotta, hogy én szóljak neked.

Z. felé fordította az arcát fektében. Az asszony most úgy állt a megszilárdult tárgyak között, mint egy karó. Azért mégis szólhattál volna, akarta mondani. De ha egyszer megígérte a gyereknek, hát megígérte. Feje tetejére állhat a világ, megváltozhat az életünk, holnap idecsődülhetnek az újságírók, a kritikusok, neki mindegy! Megígérte a gyereknek, hogy nem szól, és kész. Mindig is ilyen volt – de most gyűlölte ezért! Elfelejtkezett róla, hogy életük legnehezebb időszakában Mária állhatatosságra segítette át őket a nehézségeken. Amikor Z. két évig egy fillért sem keresett, még tanári állást se kapott. Aztán mindennek a tetejébe ínhüvelygyulladást kapott, és még az a lehetőség is felmerült, hogy megbénul a keze. Mária ugyanilyen nyugodtan és lassan vette a vacak, régi táskáját, és elment ügyeletbe hetente háromszor, fél évig nem aludt napi három óránál többet. Szeme alatt megfeketedett a bőr, és mind soványabb lett. De mégis elvitte Tamást a sportkörbe naponta, elment még a versenyeire is, rendben tartotta a házat, sőt, Z. beteg anyját is idevette a házba. Három hónapig haldoklott az öregasszony. Mária a temetésen álltában elaludt. Senki se vette észre, csak Z. Egyszer csak érezte, hogy a karján lóg, mint egy könnyű, agyonhordott télikabát. Nagyon nyugodt arccal aludt, fejét kissé félrehajtotta. Még akkor sem ébredt fel, amikor Z. vezetni kezdte a kocsi felé. Engedelmesen megindult mellette, férje lépteihez mérve a lépteit – álmában. Amikor a kocsihoz értek, felrezzent. Adnál egy cigarettát? – kérdezte. Csak ennyit mondott, de látszott rajta, hogy abban a pillanatban tisztában volt mindennel, tudta, hogy vége a temetésnek. Biztosan azt is el tudta volna sorolni, ki állt a sír szélén jobb oldalon, és ki a bal oldalon. Ki milyen ruhát viselt.

Tamás a képzőművészeti előkészítő táborban volt Wessemündében. Nem hozták el a temetésre, túl nagy kiesés lett volna a számára. Képzőművészeti szakiskolába készült: Z. úgy találta, legfeljebb közepes tehetség. Mária ennek ellenére ragaszkodott az eredeti tervéhez, amit már tíz éve aprólékos gonddal előkészített. Ha nem is fejlődik gyorsan, de fejlődik, mondogatta, és Z. ettől üvölteni tudott volna! Titokban a saját pályájára gondolt. A művészet könyörtelen. Kit érdekelt az ő sorsa? Az ínhüvelygyulladása? A félig sült kis koncertjei? Persze, Máriát, ő hitt a Déli táncokban, Z. DDS előtti utolsó pályamunkájában, amit sohasem fejezett be. A Déli táncok valóban jobb volt Z. többi munkájánál. Bohn is látta a partitúravázlatot. Nem mondott rá semmi különöset, csak egy kicsit figyelmesebben olvasta, mint a többit, szája mellett éles kis vonás látszott. Mintha azt mondta volna, dolgozz tovább, csak meg ne állj!… Ha legalább mondta volna! Mária se mondta, egyszerűen csak hitt az egészben, a Déli táncokban, a pályázatban, de másban is ugyanígy hitt volna a Déli táncok helyett… az volt az, amitől Z. úgy érezte, a bőrét nyúzzák! És akkor jött a DDS, amely egycsapásra mindent megváltoztatott. Két kamaradarab után már pályadíjat kapott, méghozzá mindjárt a Filharmóniáét. Aztán egy megbízást a Sirály című film zenéjének a megkomponálására, és végül megszületett az I. szimfónia…

Fürkészve nézte az asszony arcát.

– Az első tétel volt a jobb, vagy a harmadik? – kérdezte keményen.

– Nem tudom – mondta Mária habozva.

– Hogyhogy nem tudod? Hallottad, nem? Partitúrát nem tudsz olvasni, de hallottad, az isten szerelmére!…

Az asszony sóhajtott, cigarettát vett elő. Ott volt a cigaretta a nyavalyás köpenye zsebében, a gyújtóval együtt. Még valami volt ott, talán egy zsebkendő. Z. úgy érezte, az őrületbe kergeti ezekkel a régi, gombócba gyűrt zsebkendőkkel, amelyeket minduntalan a zsebében felejt. Ezt még a kórházi ügyeletek idején szokta meg. Észre sem vette, mintha még mindig aludt volna, azóta is egyfolytában!

– Mind a kettő más volt – mondta Mária, – Amennyire én meg tudom ítélni, mintha nem is te írtad volna a kettőt!

Z. megdöbbent. Mélyen megvetette Máriát azért, mert nem értett jobban a zenéhez. Annál jobban megrendítette, hogy néha mégis pokolian ráhibázott a lényegre. Tudta, hogy a vájt fülű kritikusok is ezt írják majd holnap, ezt firtatták a legjobban, mert ez volt az új irányzat legjobban szembetűnő sajátossága: egyetlen DDS-művész sem hozott létre két olyan művet, amely legalább a stílusában vagy formájában hasonló lett volna az előzőkhöz. A hosszabb művek darabokra szakadtak, mintha az eksztázis, a robbanás időtartama határozta volna meg a műfajukat, akár festményekről, szobrokról, zenéről vagy irodalmi művekről volt szó. Az, amit létrehoztak, általában jó volt. Vitathatatlanul jó és új. De teljesen megfoghatatlan. Mintha idegen bolygóról érkezett lények meséltek volna valamit a Földről – a földi léthez fűződő élmények és érzelmek nélkül! Valami történt. Valami új volt a művészetben, és az új egyet jelentett az üzlettel: máról holnapra kenyér nélkül maradtak a hagyományos művészetek művelői. Néhányan megpróbáltak köztes úton járni, de senki sem igazodott ki az útjelzőtáblák között. A kis, paprikaízű tabletta pokoli felfordulást csinált. Az új művészet vitathatatlanul hatással volt az emberekre, formálta őket, de egyelőre még senki sem tudta, hogy milyen irányban. Z. kifejezéstelenül bámult Mária arcába. Ő lenne az egyetlen emberi lény, aki minderre tökéletesen érzéketlen? – tűnődött.

– Hogy érted azt, hogy mintha nem is én írtam volna a két tételt? – kérdezte. Úgy érezte, visszazuhannak torkába a szavak. Még beszéd közben elérte a második fájdalomhullám, és tudta, hogy ez lesz a kínosabb. Mintha hideg, sima vaslapok közé szorították volna a fejét. Megint az az irtóztató rémület kerítette hatalmába, amit a színházban érzett: hogy soha nem ismerte Máriát. Mária meg sem született, egy hang csupán, amit ő hallott a víziójában!

– Nem ismerlek! – ordította. – Ki vagy te?… Tűnj el innen, ne kínozz!…

Az a spanyolországi képsor vibrált a képzeletében: a szoba reggel, señora Colonel, a fekete Rowteure zongora. Kínlódva próbálta összefogni a gondolatait. Ha Mária tud a spanyol turnéról, az bizonyíték. De mire?… Kinek?… Miért?…

– Itt vagyok – mondta az asszony. – Fogom a kezedet.

– Señora Colonel… – nyögte Z. – Segíts, az isten szerelmére!

Az asszony letette a cigarettát. Úgy fogta a hamutartót, mintha meg akart volna kapaszkodni benne. Nem lát, gondolta.

Nézte a férfi remegő szemhéját, mandulavágású szemét, mellette a szarkalábakat, amelyek a halántékáig futottak. Furcsa, hogy a gyereknek is ugyanilyen szarkalábai voltak már tizennégy éves korában. Amint eszébe jutott, az ajtó felé pillantott. Tamás az ajtóban állt, pizsamában, kezében a vizes borogatással, amit az ágya mellé készített. Pillantása megdöbbentően az apjáé!

Mária hirtelen mozdulattal felállt a férfi mellől, a kendőért nyúlt, és kiszívatta egy RETOXIN fiola tartalmát.

– Mindjárt – mondta a fiúnak. – Mindjárt jövök.

 

---

 

* A rohamcsónak rövid neve; katonai vízi jármű, a hajósok és a katonák vagy rendőrség kapcsolattartását szolgálta.

* Kartonpapír.

* Bélelt katonai gyakorlóruha.