Kalandozások kora

1983

 

 

Világnézet

 

A görög halat és rákot hozott a partról. Benézett a szupermarketbe is: csak a lányát és a magyar asszonyt találta ott. Kivette a kenyeret az asszony kezéből, visszatette a pultra.

– Jöjjön vissza félóra múlva – mondta. – Mindjárt hozzák a friss kenyeret. Érteni?

– Nagyon kedves – mondta az asszony. – Köszönöm.

A lány, aki a pénztárgépet kezelte, nem szólt semmit. A halhálóból csöpögött a víz. A görög elsietett a konyha felé, ahol a fia dolgozott. Családi vállalkozás volt ez a kemping, mint a legtöbb. Két fűzfa állt a falatozó előtt, alatta sárga csőasztal és három szék. A part szélére ültetett leandersövény felett látni lehetett a halászcsónakot és a kerítőháló piros műanyag bójáit, amelyek mozdulatlanul lebegtek a vízen, mint egy nyaklánc, amit a vízbe dobtak, de még nem süllyedt el.

A magyar fiú a parton guggolt: egy medúzát piszkált a botjával. Néha felnézett az Olümposzra, amely az országút túlsó oldalán emelkedett. Csúcsa alatt szürke felhők gyülekeztek. Magasabbnak látszott, mint az ég.

A görög beadta a halat és a rákot a konyhára, majd visszament a partra, és mondott valamit a fiúnak. Az felállt, nem értette, a görög erre felnyalábolta a medúzát, és a partra húzott csónak mögé cipelte. Akkora volt, mint egy lavór. A fiú kicsit rossz néven vette a dolgot, leguggolt egy halom csiga fölé, amit a parton gyűjtött. Attól tartott, hogy azokat is elviszi a görög, de az csak mosolygott, a fejét csóválta, végül visszamászott a teraszra, ahol a fiú apja sörözött.

– Van, aki érzékeny rá – bökött a fiú felé. – Kiütéseket kap a medúzától. Arra feljebb nagyon sok van, ne menjenek oda úszni.

– Én szeretem őket – felelte a férfi.

– Nem biztos, hogy érzékeny rá, nem mindenki az. De jobb vigyázni.

Angolul beszélt, de nem tudta kimondani a cs-ket és az s-eket.

– Azt kóstolják meg, amit most hoztam – intett a konyha felé. – Kavurasz. Rák.

– Nem lehet – mondta a férfi. – A gyerek kedvenc állata. Nem eszi meg. Elvei vannak.

– Akár az én fiamnak – bólintott a görög. – Ízlik a főztje?

– Nagyon!

– Pedig nem tanulta ezt a szakmát. Ügyes fiú, mindenhez ért, még sátrat is csinált. A kamionosoktól kapta az anyagot, keskeny, hosszú ponyvacsíkokat. Én azt mondtam, semmire se jó, de addig törte a fejét, amíg kitalálta, mit csináljon belőle. Kettőt eladott a jugoszlávoknak, egyet a spanyoloknak. A franciák nem vették meg, azok rátartiak. A dánok vettek volna, de éppen nem volt készen. Csak azért vitatkoztam a fiúval, mert összevarrt kettőt, hármat, izé… pieces… aztán hozzávarrta a negyediket, ötödiket. A nagyobb darabhoz a kisebbet. A végén már alig tudta forgatni a gép alatt. Azt mondta, elvből csinálja így. Maga hogy csinálná?

A férfi gondolkozott egy kicsit.

– A kisebbhez varrnám a nagyobbat, valószínűleg.

– Ugye? Megmondom a fiúnak. Alighanem a maga fia is olyan lesz, mint az enyém. Mi a neve?

– István.

– Jó név. Jó, mert rövid. Az enyém Iokhopatisz. Jobban örülnék neki, ha rövid lenne. Régebben jobb neveket adtak. Manapság gondolkoznia kell az embernek, ha találni akar egy jó nevet. Maguknál is divatba hozták a jenkik a rövideket, mi?

– Még nem. De tetszik az, ahogy itt van. Például, hogy egy kis boltban is minden kapható.

– Szupermarket – bólintott a görög. – Úgy látom, meghozták a kenyeret. A felesége akart venni az előbb. Mindjárt szólok neki. Szeretem a szlovákokat.

– Magyarok vagyunk.

– Ja, Hungarian! Madzsar, mi? Jó esztét. Koszenem. Jól mondtam?

– Egész jól.

Úgy zörgött hátuk mögött a leander, mintha papírszalagokat fújt volna a szél.

– Na, ezek megint sütni fognak – mondta Iokhopatisz, amint meglátta az olaszt, aki egy egész táska kagylót hozott a partról.

– Buon giorno – mondta az olasz. Lapos pocakja volt, a karja petyhüdt. De nagyon büszke volt a kagylóira. – Remek itt a part!

– Si – mosolygott a görög. – Maga érti, mit mond?

– Nem nagyon. Azt hiszem, tetszik neki a tenger.

– Thank you – mondta a görög. – Ezek nem beszélnek semmilyen nyelvet. Meg kell kicsit tanulnom olaszul. Csak nincs kitől. Elég lesz egy kenyér? Nem érdemes többet venni, mert megszárad. Idehozom.

– Ne fáradjon, úgyis oda megyünk. Körülnézünk a környéken.

– Hordják be a holmijukat a sátorba. Alighanem esni fog. Nem tart soká, estére már jó idő lesz. Meddig maradnak?

– Holnap indulunk tovább. Kellemes ez a hely. Két kempingben táboroztunk Katerinitől idáig. Mind a kettő drágább volt, de egyik sem ilyen barátságos és ilyen tiszta.

– Köszönöm – mondta a görög. Nagyon boldog volt. Amíg kirakták a kenyeret, bement a zuhanyozóba, és ellenőrizte, jók-e a vécéöblítők.

Az asszony megállt a férfi mellett a bevásárlószatyorral.

– Ide nézz, milyen gyönyörű kenyeret kaptam! – mutatta. – Szólj a fiúnak, és mondd meg neki, jól mosson kezet. Nem szeretem, hogy azokkal az állatokkal játszik.

Az olaszok a legnagyobb fa alatt vertek tanyát. Vagy tizenöten voltak, gyerekek és felnőttek. Kifeszítettek egy sátrat is a lakókocsi mellett. Hosszú vasasztalt állítottak alá, amelynek horganybádogból készült a teteje, ezt mindenhová magukkal cipelték. Kis vastűzhelyen faszenet izzítottak, kagylót sütöttek, körbeülték az asztalt, és rengeteget beszéltek. Annak, aki a kagylót hozta, erős, reszelős hangja volt, a kemping túloldalán is hallani lehetett. Éjféltájban valamelyik sátorból kiordította egy férfi: Silenzio! Az olaszok rá se hederítettek, sütöttek még egy adag kagylót, megették, majd pihenni tértek.

Az olasz gyerekek két csapatba verődtek, a parton kergették egymást. A magyar fiú még mindig a csigái előtt guggolt. Amint megállt előtte az egyik olasz kislány, felé nyújtott egy kagylót, az megvizsgálta, majd visszadobta a többi közé. Apja is látta a jelenetet, épp akkor szólt neki a teraszról. A fiú ölében hozta fel a csigákat, kirakta őket a sátor mellé.

– Nem fogadta el a bambinó – mondta. – Ezt akartam neki adni, szép, ugye? Nem is láttam még ilyet.

– Én sem – mondta az apja.

Ebéd után beültek a kocsiba, de megálltak a boltnál. Iokhopatisz gyümölcsös ládákat rakott az árnyékban. Amint észrevette az asszonyt, kihozott neki egy sárgadinnyét.

– Köszönöm – mosolygott Anna. A szőlőt nézte.

– Ne vegyenek itt gyümölcsöt – javasolta a görög. – Térjenek le Moloszba, ott szebbet kapnak, és olcsóbb. Nekünk be kell számítani a fuvart is.

– Persze – mondta az asszony.

– Átmegyünk Thermopülaiba – mondta a férfi. – Elkérném az útlevelemet.

– Arra semmi szükség – mondta a görög aggódó arccal. Lánya, aki a recepción ült, felállt, és kijött az ajtóba. Apja mondott neki valamit görögül.

– Azért mégse szeretek iratok nélkül járni – mondta a férfi.

– Nyugodtan mehet – biztatta a görög. – A rendőrök oké! Lent van kettő Moloszban. Nincs semmi dolguk.

A lány közben elhátrált a sövényig, ahonnan látni lehetett a tábort. Megnézte, otthagyták-e a magyarok a holmijukat. Mondott valamit az apjának.

– Ahogy gondolja – sóhajtott a görög. – Ha úgy gondolja, odaadom, persze. – Kihozta az útlevelet az irodából. – Madzsar – mondta. – Tesszék!

De amint visszatértek délután, nagyon megkönnyebbült. Közben kiadós zápor verte végig a tábort. A sátrak színe sötétebb lett, a leander azonban ugyanúgy zörgött, mint délelőtt. Iokhopatisz elkísérte a magyarokat a sátorhoz, segített kiönteni a sátor árnyékvetőjében meggyűlt esővizet.

– Bocsánat – mondta. – A hegy miatt van. Igazán sajnálom.

Az Olümposz ismét kék volt, de ugyanolyan felhők úsztak a csúcsa körül, mint délelőtt. Az olaszok kályhájában már izzott a faszén. Sütöttek-főztek, fehér abroszt terítettek az asztalra. A füst a mellettük táborozó német házaspár szemébe szállt: pofákat vágtak, sutyorogtak, végül a férfi elment vadászni a szigonypuskájával. Félóra múlva egy nagy polippal tért vissza. Mutatóujját az állat szájába akasztotta, és a mosogató betonlapjához verte párszor. Nem élt már a polip, legalábbis nem látszott rajta. Cuppogó hangot adott, mint a vizes korbács.

– Nem bírom nézni! – mondta az olasz a magyarnak. – Maga tud ezekkel beszélni?

– Nem nagyon.

– Semmilyen nyelvet nem beszélnek! Elmennek valahová, és még annyi fáradságot se vesznek, hogy megtanulják: jó napot! Kalimera, akármi. Kérdezze meg tőle, mit csinál!

A férfi megkérdezte.

– A kempinges mondta, hogy ezt kell vele csinálni – felelte a német. Még néhányszor odaverte a polipot a betonhoz.

– Vadállat! – kiáltotta az olasz.

Iokhopatisz mosolyogva elszaladt mellettük: egy francia kocsi érkezett a recepcióhoz, idáig hallatszott a rádiója.

– Mit csinálsz, te barom? – kérdezte az olasz. – Mit művelsz azzal az állattal?

– Nem él már – mondta a magyar.

– De hogy lehet így tönkretenni azt a húst?

– A görög mondta neki, hogy ezt kell vele csinálni.

– Fasiszta! – kiáltotta az olasz. A német összehúzott szemmel rájuk nézett egy pillanatra, aztán súrolni kezdte a polipot az érdes betonon. Az olasz visszament a családjához, és hosszú előadást tartott a polipkészítésről, Mussoliniről meg a zsidókról.

A franciák nem találtak más helyet a kempingben, így az olaszok és a németek között telepedtek le. Négyen voltak, két fiatalember és két lány. Kivettek a kocsiból egy kis csomagot, a földre dobták, bontogatták, cigarettáztak, nevetgéltek, aztán egyszer csak ott állt egy sátor. A kocsiban is alig volt csomag. Istenem, sóhajtotta a magyar asszony irigykedve: ők alig fértek a kocsiba a csomagoktól. A német közben befejezte a polip súrolását, bő vízzel lemosta az állatot, és odavitte a feleségéhez.

– Ein Moment – mondta neki az asszony; félrehúzta gumimatracukat, amely a fűben száradt. A franciák megköszönték, aztán megfogták az olaszok asztalát az egyik oldalon, a német a másik oldalon, és odébb tették egy méterrel. Az olasz elsápadt. Ennél jobban nem lehetett volna megsérteni. Vacsorára szorosan a lakókocsi mellé húzták az asztalt, megterítették, begyújtották a faszenes kályhát. Kitöltötték a bort, de most senki se beszélt hangosan.

Hajnalban a német házaspár úszni ment a partra. Mire visszajöttek, össze volt hasogatva a sátruk oldala. Alul, a résen kilógott a piros gumimatrac sarka.

A német iszonyú dühös lett. Felrángatta az olaszok sátrának a cipzárát, de csak egy alvó gyereket talált ott. Aztán felrohant a recepcióhoz, amely még zárva volt. A görögök egy kis faházban laktak a telek felső részén. Megdöngette az egyik ajtót, amely mögül fény szűrődött ki. Iokhopatisz lánya nézett ki rá: zöld hálóinget viselt, a haját leeresztette.

– Vater! – mondta a német. Olyan dühös volt, hogy alig jött ki hang a torkán. – Hol a Vater?

– A parton – felelte a lány ijedten. – Mi történt?

A német dühösen legyintett, és elrohant a part felé, de megbotlott egy sátor feszítőkötelében, és feldöntött egy kempingasztalt. A vizes törölköző, amit a partról hozott, még mindig a nyakában volt. Vizes volt a haja is. A jugoszláv asszony, aki kinézett rá a sátorból, azt hitte, részeg. A német közben feldöntötte a széket is. Iokhopatiszt a csónakban találta, amint a kerítőhálójával bajlódott. Köd ült a víz felett, csak a szemközti szigetecske rózsaszínű csúcsa látszott.

– Szép idő lesz – mosolygott a görög.

– Hívja a rendőrséget! – kiabált a német, és mesélni kezdte, mi történt. A görög megnyúlt arccal hallgatta. Itt-ott értette csak, amit a német mondott, de ez is elég volt. Kilépett a csónakból: háta mögött visszacsúszott a háló a vízbe. Hallotta, amint a csónak peremén kopogtak a kis bóják, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy meg kellene kötni.

– Azonnal telefonáljon! – követelte a német.

– Si, señor – mondta a görög –, de nincs telefon. Sajnos.

A rákokat már kiszedte egy hálóba, amely a csónak orrán lógott. Szenvedett a gondolattól, hogy ott kell hagynia.

– Si, señor – mondta. – Halkabban! Silenzio! Verstehe. Oké. Még alszanak. – Előrement a lépcsőn. – Ajaj! – sóhajtott, amikor meglátta a sátrat. Megpróbálta összeilleszteni a ponyvacsíkokat. Mondott valamit a lányának, aki fehér fürdőköpenyben állt a sátra mellett. Felébredtek a franciák is. Némán körbeállták őket, az egyik férfi cigarettára gyújtott.

– Az a disznó csinálta! – kiabált a német. Kétszer belerúgott a lakókocsiba.

– Mi ez itt, kérem? – hallatszott bentről az olasz reszelős hangja.

– Gyere ki, te maffiózó! Majd meglátod, hogy micsoda! – üvöltött a német. – Azt hiszed, hogy Szicíliában vagy?

– Micsoda? – kérdezte az olasz, és megjelent egy kék alsógatyában.

Az olasz gyerekek a sátrak körül nyargalásztak, mindegyiken amerikai trikó volt. Egy kislány vezette őket, fején piros baseballsapkával. Felkapott egy kagylót a sátor mellől, és a magyar fiúhoz vágta, aki pizsamában ácsorgott az apja mellett. Nadrágja egyik szárát térdig feltűrte. A fiú megmarkolta az árnyékvető alumínium csövét, az olaszokra szegezte, és megindult feléjük.

– Thermopülai! – mondta mély hangon. Anyja elkapta a cső végét, és visszahozta.

– Azonnal bemész a sátorba, hallod? Mondj már neki valamit, az isten áldjon meg! – fordult a férjéhez.

– Tedd le, kérlek – mondta a férfi.

– De hát mi van itt? – kérdezte a fiú.

– Az, amihez mindenki ért.

Iokhopatisz kétségbe volt esve. Könyörgő mozdulatokkal próbálta eltávolítani az embereket a sátor mellől.

– Ez az ember belerúgott a házamba! – mondta az olasz. – Mindenki látta!

– Figyeljen ide – kérte a görög. – Félreértés. FÉLREÉRTÉS!

– Mit mond? – kérdezte a német a körben állóktól.

– Jöjjenek fel az irodába – kérte a görög lány.

A franciák némán csomagoltak. Iokhopatisz megfogta az egyik karját.

– Monsieur – könyörgött. – Mindent megmagyarázok! Moment. Kis türelmet. Egy perc az egész. Maradjanak, kérem!

– Polizei! – kiabált a német. – Ne engedjék elmenni!

– Azonnal utánanézek – ígérte Iokhopatisz. – Nagyon kérem, maradjanak, ez a legjobb kemping a parton. Kérdezzék meg ezt az urat. Madzsar. Moment.

– Maga is látta, hogy belerúgott a házamba? – kérdezte az olasz a jugoszláv asszonytól.

– Erre a kutyaólra mondja, hogy ház! – nevetett a német. Úgy látszik, mégis értett valamennyit olaszul.

– Kérem, fáradjanak a helyükre! – könyörgött a görög. – Nem történt semmi! Akkor hát mehetünk. Fent megbeszéljük. Jöjjön velem, megmutatom. Mutatni!

– Mi az istent mutat meg? – kérdezte a német.

– Menj csak vele – javasolta a felesége, aki egész idő alatt némán állt a sátor mellett.

– A fiam nagyon jó sátrakat csinál – mondta Iokhopatisz. – Mein Sohn. Tente!

– Nem érdekel, hogy mit csinál a fia – felelte a német. – Az érdekel, hogy hívja ki a rendőrséget!

– Ez megszokta otthon, hogy parancsolgat – szólt közbe az olasz gúnyosan. – Nem kell polizei, én csináltam! – És kihúzta magát a kék gatyában.

– Mit mond? – kérdezte a német.

Nagy csend lett.

– Thank you! – nyögte a görög. – Efarisztó! Akkor hát tisztáztuk is. Damen und Herren. Efarisztó. Szép időnk lesz. Good morning. Maradjanak nyugodtan. – Kicsit távolabb vonszolta a németet. – Nagyon jó sátrakat csinál a fiam! Kiváló anyagból van, svéd ponyva. Mein Sohn. Tente. Machen!

– Nem érdekel – mondta a német.

– Ehhez szokott – jegyezte meg az olasz. – Az apja is így rúgja be rá az ajtót!

– Oké – mondta a görög. – Ha nem kell tente, kifizetjük a kárt. How much?

– Százötven márka – mondta a német. – De ő fogja kifizetni!

– Természetesen, monsieur. Efarisztó. Parancsolnak egy kávét?

Intett a lányának, aki úgy követte őket a fehér fürdőköpenyben, leeresztett hajjal, akár egy angyal.

– Andiamo! – mondta az olasz, és megcsókolta a lány kezét. Az elfutott, hogy kávét főzzön.

– Semmi baj, señor – mondta a görög. – Ön visszamehet, zurückgehen.

– Nem megyek sehová – mondta az olasz. Peckesen követte őket.

– Si, señor. Köszönöm. Nincs semmi baj. – Behúzta a németet az irodába, becsukta az ajtót az olasz előtt, és kivett a fiókból százötven márkát.

– De a sátrat itt kell hagynia – mondta.

– Szó sem lehet róla – felelte a német. – Akkor miben alszunk?

– Sajnálom, majd megbeszéljük. – A német kezébe nyomott néhány prospektust, kitessékelte az irodából, aztán leült a székre, és maga elé bámult.

A lány három kávét hozott egy tálcán. Az olasz, aki még mindig az iroda előtt állt, meghajolt, elvette az egyiket, felhajtotta, majd visszasétált a lakókocsihoz, és ott dobta el a műanyag poharat. Felesége a vállára terített egy csíkos plédet.

Tíz perc múlva csend volt a táborban. Hallani lehetett, hogy megeresztette valaki a zuhanyozót; valami kis dallamot dünnyögött a mosdóban. A férfiak sorba álltak a borotválkozó tükrök előtt.

Eltűnt a pára a tengerről, a szigetecske most zöld volt; hosszú, kék cementszállító hajó úszott előtte.

A magyar férfi a parton találkozott Iokhopatisszal, aki a hálót teregette.

– Szép napunk lesz – mosolygott. – És nem túl meleg. Ha medúzákat akar látni, itt ússzon be. Néha nem tudom tőlük kiemelni a hálót.

– Elfelejtettük visszaadni az útlevelet – mondta a magyar.

– Nem tesz semmit, ha úgyis elmennek.

– Maradunk még, úgy döntöttünk. Megnézzük a hegyet is.

– Thank you – mondta a görög halkan, és megkötötte a háló csücskét egy darab kötéllel.

 

 

Sátáni hősök

 

A kiteregetett hálókból nyers hal szagát hozta a szél, a vendéglőből a sült halét. A kafeteria mögött fehér hajú árus üldögélt sárga kordéja bicikliülésén. Hosszúra nyúlt árnyéka, mint egy külön élőlény, mozgott a macskakövön: a fiú óvatosan megkerülte, nem akart rálépni.

– Fotó! – mondta – Szabad?

A görög adott neki egy süteményt.

– Nem, köszönöm! – szabadkozott a fiú. – Fotó! Anyu, mit csináljak?

Az asszony adott egy ötdrachmást a görögnek, mire az még három süteményt tett a kis papírtálcára.

– Baklava! – mondta. Látszott rajta, a legszívesebben ő is a kafeterián üldögélne, ahol férfiak kortyolgatták a sört és a kávét. Kedden agyonlőttek Athénban egy libanoni diplomatát, azóta mindenki erről beszélt.

– Port angolul van, ugye? – kérdezte a fiú. Anyja bólintott. – Port Odosz akkor Kikötő utca?

– Igen.

– Miért engedik meg az amerikaiaknak, hogy elnevezzék az utcáikat?

– Nem az amerikaiak nevezték el, hanem ők – sóhajtott az asszony. – Idegenforgalomból él az egész ország, és a külföldiek nem igazodnának el a görög betűkön.

– Gyalázat! – mondta a fiú. – Meg kell találnunk az árulót!

Az asszony éppen beleharapott egy süteménybe, összeragadt a foga, így nem tudott válaszolni. Férje közben a bazárossal beszélgetett, aki a fél boltot kihordta már megmutatni.

– Kénytelenek leszünk venni valamit – mondta a feleségének. – Nézzetek körül, hogy minek vennénk valami hasznát.

A fiú egy rézbaglyot választott.

– Ilyen volt az athéniek ezüstpénzén – mondta. – Gyönyörű, nem?

Valami bőrbetegsége lehetett a bazárosnak; kézfejére mély árkokat vésett a kór, és mert nagyon sötét volt a bőre, annál jobban látszottak rajta a hegek. Kihozott a boltból egy ölre való szőttest.

– Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy tudják megcsinálni ennyiből – mondta a férfi halkan. – Akarod?

– Nem – felelte az asszony. Mindig utált azért venni valamit, mert megéri. A bazáros kihozott egy gipszszobrot is, rátette a szőttesekre. Thesszaloniki határában, az út mellett láttak egy gyárat, ahol ilyen szobrok ezrei álltak a rakodótéren.

– Megmondhatom neki, hogy ronda? – kérdezte a gyerek.

– Meg, de magyarul mondd – kérte az apja. – Aztán tűnjünk el innen. Napnyugta előtt szeretnék Thermopülaibe érni.

– Pocsék! – mosolygott a gyerek a bazárosra.

– Si! – mondta az. – Én Hiaszosz!

Egy rendőr cigarettázott a parton. Látszott rajta, hogy unatkozik: ő is a kafeteriában beszélgetőket nézte. A magyarok nem tudtak kiállni a parkolóból, mert mögéjük állt egy Chevrolet. Nagy, kék sportkocsi volt.

– Nyomd meg a dudát, légy szíves – kérte a férfi.

– Si! – mondta a fiú. A műszerfalra állította a baglyot, és kétszer megnyomta a dudát. Ránéztek vagy tízen a kafeteriából, de nem állt fel senki. A fiú még kétszer dudált.

– No, no! – mondta kedvetlenül a rendőr. Eldobta a cigarettát, megnézte a kocsikat, majd bement a kafeteriába. Néhány perc múlva visszatért egy tornacipős göröggel.

– Sorry – mondta a görög. Szeme körül fehér folt volt, amilyent a napszemüveg hagy a bőrön. Amíg félreállt a Chevrolettel, megnézte a magyarok kocsiját. – Rings kaput! – mondta. Tény, hogy az egész tér füstbe borult, amikor elindultak.

– Sorry – mondta a magyar férfi. Intett a rendőrnek is, majd a főút felé kanyarodtak.

Magasan állt még a nap, amikor Thermopülaibe értek. Túlságosan is magasan, gondolta az asszony. Leónidasz bronzszobra az út jobb oldalán emelkedett, ahol a híres csata idején még tenger lehetett. Lándzsájának az árnyéka éppen a fiú homlokára esett, aki könnybe lábadt szemmel, vacogva nézett fel rá.

– Sátáni hősök voltak! – suttogta. Anyja átkarolta a vállát, és bólintott. Nem nagyon tudta elképzelni a csata részleteit, mint ahogy kislánykorában sem, amikor erről olvasott. Úgy képzelte, hogy perzsabundába öltözött szerecsenek özönlötték el Görögországot. Most inkább arra gondolt, hogy egy maroknyi férfi várta itt a halált, és soha többé nem látták őket otthon. Ezért valahogy nagyon mélyen átérezte annak a jelentőségét, hogy együtt vannak most hárman. Amint a napfényben izzó szobrot nézte, eszébe villant, milyen iszonyú melegük lehetett a páncélban. Egyáltalán hogy lehetett megtámadni valakit ilyen hőségben? Negyven fok volt. Mintha egy lángcsóvában álltak volna a fiúval, aki a rézbaglyot szorongatta.

Férje a szobor körül járkált, de sehol sem talált olyan helyet, ahonnan kikerülhette volna a villanydrótokat a szobor hátteréből. Végül lefényképezte villanydrótostól, majd felmentek a domboldalra, ahol csupán egy kis márványtábla jelezte a halottak sírját. Mind a hárman letették rá a maguk olajfaágát a többi közé. Az egész emlékművet beborították az olajfaágak. Csend volt, még a kabócák se zenéltek erre. Senki sem tudta, ki és mikor járt itt, és hogy mire gondolt közben. Egymás kezét fogták, és álltak.

 

 

Az eltévedt iránytű

 

Mintha a hegyek kerülgetnének bennünket, nem pedig mi a hegyeket, gondolta a férfi. Értelmét veszítette a fel és a le, a jobbra és a balra. Hatórás vezetés után, amikor ujjai már a kormánykerékre dermedtek, rajtakapta magát, egyre inkább csupán hisz abban, hogy ez az út egyáltalán vezet valahová. Ősidőkben megjelölték, kész. Lehet, hogy nem is a görögök: a birkák vagy a hangyák, maga a természet, amely irdatlan erővel volt jelen, ugyanúgy, mint a tenger. Egyre kisebb lett az ember – és minden, ami körülötte volt, egyre nagyobb. Ami szintén fokozódó ámulattal töltötte el, az volt, hogy ez a tízéves tragacs, Togliatti szégyene hogy bírta mindezt!

Az asszony ujjai a hátsó ajtó feletti kapaszkodóra gémberedtek. Rekeszizma egyfolytában remegett a megerőltetéstől. Ami megdöbbentette, hogy bár mindhármukról szakadt a víz, egyiküknek se volt izzadságszaga. Többször megszagolta saját magát, a mellette ülő fiút és férje nyakát, mert nem tudta elhinni a dolgot. Legjobban egy sezlonra vágyott volna, amelyen kinyújthatta volna a lábát anélkül, hogy rettegnie kellett volna: a következő pillanatban elviszi a szoba felét egy szembe jövő teherautó. Miután a hegy bal oldali lejtőin ereszkedtek lefelé, a hegy általában az ő oldalán, jobb oldalon volt a fordulóknál, így szinte semmit sem látott a tájból. Bal kezével igyekezett minél közelebb húzni magához a fiút, hogy a biztonságos oldalon legyen. A fiú, aki a görög útikönyvbe mélyedt, dühösen ellenkezett, anyja azonban nem adta fel, így lassan szinte egymáshoz ragadtak.

– Tudtad, hogy a rómaiak másolatot csináltak a Diszkoszvetőről? – kérdezte a fiú.

– Nem – ismerte be az anyja.

– Disznóság, nem?

– Nyilván nem tudtak jobbat csinálni.

A férfi örült, hogy megszólalt már valaki hátul: majdnem elaludt éppen. Kikerült egy papírdobozt, amely az út közepén feküdt.

– Persze így legalább megmaradt – tűnődött a fiú. – Ha eredeti lenne, még jobban fájna az ember szíve, hogy nincs itt.

– Ők csinálták, az övék – sóhajtott az asszony.

– De az ötletet innen lopták, nem? És ez a fontos. Nem nekik találta ki a Mürón, hanem a görögöknek!

Az asszony a tengerre bámult, amely hirtelen előbukkant a sziklák mögül. A Pszichológiai Szemlére gondolt, amely a feje mögött csúszkált a hátsó ablakban, és benne Detre cikkére. Egy gondolat volt csak a cikkben, az, amiről ő beszélt kávézás közben Detrének a kongresszus büféjében.

– Az a fontos, hogy használják – mondta csendesen.

– Mit, a szobrot? – kérdezte a fiú. – Jó belépődíjat kérnek a turistáktól, hogy megnézhessék! Remélem, megvan a véleményük a csalókról! Mert a kiválókkal elbánni árulás!

Apja összecsípett szemmel hallgatta a vitát; így egy kis erőt kellett kifejtenie a szemizmaival. Nem kellett attól tartania, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Az út a part vonalát követve kanyargott a hegyoldalon, mindig ugyanolyan magasan a tenger felett. Öt óra múlt, és százhúsz kilométerre lehettek Antirriontól. Aznap már aligha tudtak volna átkelni a komppal a Peloponnészoszra, Antirrionban pedig nem volt kemping. Legjobb lett volna tábort verni valahol a parton. De sehol sem találtak letérőt a tenger felé.

– Te miben vagy kiváló? – érdeklődött a fiú.

– Semmiben – mondta az asszony. – Elég, ha inni tudok adni két csodálatos férfinak. Nem sokáig. Ennyi vizünk maradt, tessék, osszátok be!

Férje hirtelen az út bal oldalára kanyarodott, kikerült egy sárga kőkupacot, és megállt a szakadék szélén: alattuk gyönyörű kis öblöt fogtak közre a sziklák. Néhány kocsi állt a parton. A tintakék vízen piros gumimatracot dobáltak a hullámok. A fiú távcsővel kutatta a partot.

– Egy rozsdás mosógépet látok – jelentette. – És dobozokat. Honnan került ide ez a rengeteg doboz?

– Az isten áldjon meg! – sóhajtott az asszony. – Csak nem akarsz ide lemenni? Ez egy szeméttelep! – Nem szólt többet. A műszerfalon lógó iránytűt nézte, amely tétován forgott körbe.

– Miért nem építettek ide kempinget? – csodálkozott a fiú.

– Mert túl sok ilyen öblük van – mormogta az apja.

A partoldal is tele volt szeméttel. Buckától buckáig bukdácsoltak, amíg lecsúszkáltak a partra, ahol egy zöld holland furgon és néhány görög kocsi állt. A fiú lerúgta a papucsát, a vízbe gázolt.

– Hal! – jelentette. – Sőt, halak!

Az öböl túlsó sarkában piros orkánból készült árnyékvetőt feszítettek egy lapos szikla fölé: két láb lógott ki alóla. Jobbra finoman csipkézett sziklapárkány húzódott a nyílt tenger felé, amit fehér kagylótörmelék borított a víz magasságában. Feljebb dinnye nagyságú fekete kövek hevertek, amelyeken csillag alakú algák nőttek: távolabbról olyan benyomást keltettek, mintha sirályok vágták volna szét őket a csőrükkel. A hullámverés moraján keresztül is hallani lehetett, mekkora zajt csaptak a madarak a szirt mögött.

Az asszony kicsit szédült a napon: a két lábat nézte az árnyékvető alatt. Mintha egy pléhdobozból hallotta volna a motor hangját, amint férje a sziklateraszra tolatott. Tüskés bozót szegélyezte a tisztást, éppen csak annyi hely maradt, hogy kiterítsék a sátrat.

Aggódva nézte a fiú hátát, aki éppen felriasztott egy tucat sirályt a szirt mögött. Életében nem látott még ekkora madarakat. Férje barna vállára pillantott. Szerette volna, ha mond valamit, ő azonban a fényképezőgéppel volt elfoglalva, valami szűrőt csavart az objektívre, és elindult a fiú után; kikerülte a vörös árnyékvetőt, amely idegesen mozgott a könnyű szélben. Ahogy fényképezőgépét fogta, és szikláról sziklára ugrált, egy vadászra emlékeztette az asszonyt, aki ölni készül, és haza akarja vinni az áldozatát. Abban a pillanatban gyűlölte a fényképezőgépet; minden szerkezetet a világon! A hatalmas madarakat is szerkezetnek érezte, amint visszaszálltak a szirt mögé, hogy aztán ismét a levegőbe emelkedjenek. Megzavarta őket a fiú. Bár a tenger zúgott, és a sziklák között fütyült a szél, úgy érezte, túl nagy a csend – valahol a csend közepén guggolt ő, a csomagok között a kék frottírtrikójában. Combja kicsit remegett, és nem szerette a térdét, amint felülről nézte. Lassan kibontotta a kötelet a zsák száján. Forró volt a ponyva, tapintása idegen. Amikor összehajtva nézte a sátrat, sose hitt abban, hogy egyáltalán fel lehet állítani. Összeillesztette az alumínium csöveket, felfújta a gumimatracokat. Porfelhőt kavart a pumpa légszelepe. Amint a bozótra nézett, látta, hogy arasznyi gyík figyeli egy levél alól. Dermedten bámult az állat szemébe, fél lábát a levegőbe emelte. A gyík hirtelen megfordult, és eltűnt a bozótban, de attól kezdve, hogy tudta, ott van, nem mert a bozót közelébe menni. Akármi lehet ott, gondolta, bármi. Nagyanyja kertjében is volt egy ilyen rész, amit soha senki nem kapált, és még a macskák szőrét is megtépték a tüskék, ha odatévedtek. Legszívesebben visszapakolt volna mindent a kocsiba. Abban reménykedett, ha már kifényképezték magukat, rá tudja venni a férjét, hogy menjenek tovább. Óvatosan a földre eresztette az utolsó csődarabot, majd oldalazva lement a partra. Vigyázott rá, hogy ne csikorogjanak túl hangosan a talpa alatt a kavicsok. Leguggolt a parton, ujjaival a nedves homokot tapogatta. Olyan volt a tengerfenék, mint egy óriási, zöld tálca, amelyre salátát raktak. A kecsesen hajladozó zöld levelek közt kis halak úszkáltak. Mérhetetlenül irigyelte a nyugalmukat, a biztonságukat és azt a helyet, amit a magukénak éreztek.

Mintha erősödött volna a szél, a görögök szedelőzködtek. Az árnyékvető alatt még mindig ugyanúgy látszott a két láb: egyik finom volt, bokája karcsú, a másik erős. Apró, fehér kavics hevert a vízben: gyorsan felvette, és a markába szorította, pontosan úgy, mint kislánykorában, amikor a nénjénél látott, aki legalább százkilós nő volt. Gyere ide, bogárkám, mondta, de ő csak állt a falhoz szorulva, összeszűkült szemmel, hóna alatt azzal a spirálfüzettel, amelybe a házban lakók életét írta le. Nem regénynek szánta, hanem kiáltványnak az Emberiséghez: Szabóné történetét, aki vak volt, ötszáz forint nyugdíjból élt, és maga festette be konyhája falát, az ajtókat, ablakokat és a bútorokat barna olajfestékkel. A pinceablak előtt halt meg úgy, hogy bal kezével benyúlt az ablakon, és amikor kihúzták, könyékig szénporos volt a karja. Solt bácsi történetét, aki délutánonként lányát szólongatta a gangról; azt mondták róla, meghibbant – Vas Teréz egyszer leöntötte egy kanna vízzel a harmadik emeletről. Ő pedig be akarta bizonyítani, hogy nem őrült, eltökélte, hogy beszél vele, kikérdezi, de nem mert a közelébe menni; megállt a lépcsőfordulónál, és az öreggel együtt mondogatta a lány nevét, akit Máriának hívtak. Az ő anyját Verának, ezért úgy mondta, hogy Mária-Vera-bogaram. Délután félóráig állt a járda szélén, kezében a tejeskannával, miközben autók jöttek jobbról és balról; háromszor is lelépett a járdáról, de visszahátrált vacogva, Mária-Vera, motyogta; később az intézetben is ezt hajtogatta, ahová azért került, mert elköltözött a nénje, az új lakás pedig túl kicsi volt. Rózsák nyíltak az udvaron. Azt érezte a legnagyobb csapásnak, hogy nem tudja befejezni a kiáltványt. Meg akarta mondani a nénjének, hogy a rózsák alatt is elférne, még álmodott is róla, hogy ott aludt, állát cirógatták a rózsalevelek, érezte az illatukat, de amikor felébredt, pisiszagot érzett, mert a lány, aki felette aludt a vaságyon, minden éjjel bevizelt. Karácsonykor csomagot kapott az anyjától, és egy levelet, amelyben azt írta, hogy nem tud jönni, de majd jön, ha tud, ő pedig iszonyúan megrémült, hogy addigra teljesen elfelejti a kiáltvány szövegét, azt is, amit leírt már: magolni kezdte, órákat töltött vele minden nap, de egy sort sem írt többet. Még húsz évvel később is megdermedt, ha üres papírlapot látott maga előtt.

Úgy érezte, lyukat égetett tenyerébe a fehér kavics. Guggolt és hallgatózott. Hiszen ez elmúlt, gondolta! Az E betűre gondolt, majd az L-re: EL! Eljön az ember a világ másik végére, hogy ne gondoljon arra, amit otthon hagyott. Egyre erősödött a szél, úgy érezte, szakadék tátong a háta mögött. Elkapott egy hegyes követ, amely a vízben állt. Fütyült a szél, erősebben és erősebben nyomta a homlokát, ő pedig egyre erősebben fogta a követ. Valahol ismét begyújtották egy kocsi motorját. Maradjatok! – könyörgött némán. – Ne menjetek el!… Az árnyékvető csattogni kezdett a szélben: végre kibújt alóla egy barna bőrű görög férfi, ásított, majd kihúzott két cöveket, mire a piros orkán az ölébe repült, és fedetlenül hagyta a gumimatracon fekvő nőt, aki fekete fürdőruhát viselt; csak a fejét emelte fel, nyújtózott egyet, megmozgatta szép bokáit, végül felállt, és mosolyogva elindult a kocsijuk felé. A férfi kihúzta a gumimatrac dugóját, de nem hallatszott a levegő fütyülése a szélben. Beszálltak a kis piros Opel Kadettbe. A szél azonnal elkapta a port a kerekek alól. A magyarokén kívül már csak egy kocsi maradt az öbölben, a német furgon. Egyetlen felhő sem volt az égen, csak a levegő színe változott kékre.

Az asszony erőtlenül integetett a szirt felé, majd felrohant a táborhelyre, és megpróbálta összehajtani a kiterített sátorlapot. A fehér nejlonkötelet a bozót aljába vágta a szél, mintha húzta volna valaki. A németek gumimatraca fordult egyet a parton. Óriásira nőttek a hullámok. Két német szigonypuskával felszerelve bukkant fel az öböl közepén, majd ismét eltűntek a hullámok között. Balra tartottak, de nem tudtak kijönni a szikláknál a hullámveréstől; visszaúsztak hát az öböl másik oldalára. Nagyon vidámak voltak, hol az egyik, hol a másik kiáltott valamit, végül kimásztak a partra egy óriási hallal, amelynek tenyérnyi seb volt az oldalán. Ledobták a furgon mellé, palackot cseréltek, és visszamentek a vízbe ott, ahol kijöttek. Az asszony hason feküdt a csapkodó ponyván, tíz ujjal kapaszkodott, és úgy nézett rájuk, mint az őrültekre. Már csak a szigony végét látta, és végleg eltűntek a szeme elől. Arca előtt, a sötétzöld ponyván hevert a kis fehér kavics. Nem merte felemelni a fejét, mert attól félt, hogy beleveri a fénybe.

Férje és a fiú kagylókkal, rákokkal és fadarabokkal megrakodva tértek vissza. A fiú mosolyogva elé tett egy ökölnyi, fekete kavicsot, amelynek hatszögletű, világoskék alga nőtt a közepén, akár egy matrica. A férfi közben levert néhány cöveket.

Amint felemelték a sátrat, belekapott a szél, és odébb tette az egészet, pedig rajta lógtak mind a hárman. A fiú kacagott, ezerfelé fújta haját a szél.

– Vegyél fel egy pulóvert! – nyögte az anyja. Torka kiszáradt, és arra gondolt, hogy nincs vizük. Valami eszelős hálát érzett, amiért visszajöttek. Valami lesz, gondolta, majd lesz valami. Férje köveket cipelt fel a partról, leszorította velük a ponyva szélét, végül a sátor elé állt a kocsival a szél felőli oldalon.

– Ezért nem építettek ide kempinget, mi? – kiáltotta a fiú.

Az öböl teljesen nyitott volt a szél irányában, amely pontosan hat órakor feltámadt, és kitakarította az öblöt: a papírdarabok és nejlonzacskók felrepültek a partoldalra, lent nem maradt más, csak a kövek és a hullámok. A fiú hétrét görnyedve tántorgott a partra, testével védte a fényképezőgépet a vízcseppektől. Meglátta a németek halát, amit a homokban hagytak.

– Lefényképezhetem? – ordította.

Addigra szemük-szájuk tele volt porral, hajuk elszürkült, de a sátor mégis állt, zsemle alakúra duzzadva a szélben, és ebben a furcsa formában mintha megdermedt volna. Az asszony bebújt, nem látták többet. A németek most a szélmentes oldalon se tudtak kijönni a vízből. Újabb halat hoztak, bár ez nem volt akkora, mint az első.

Sárga Buick ereszkedett alá a partoldalon; amint szegletes orrát emelgette, eltűnt, majd ismét megjelent a vörös porban a szemétkupacok között, olyan volt, mint egy holdjármű. Megállt az öböl közepén; a motor hangját nem lehetett hallani, de azt igen, amikor behúzta a vezető a kéziféket.

– Figyelj! – kiáltotta a fiú. – Hol van itt a vécé szerinted?

Az amerikai, aki a Buickot vezette, nem csinált problémát ebből: kiszállt, hátat fordított a szélnek, amely húsz méterre elvitte a vizeletét. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. Felesége a kocsiból nézte.

A fiú a fényképezőgépet szorongatta.

– Izé – mondta. – Egy hatvanadot kéne exponálni rá. De nem lenne méltányos, mi?

– Nem – mondta az apja. Amikor megfordult, felismerte az amerikait: Athénban látták a Plakán. A járda szélén ült, felesége a szemközti bazár előtt válogatta a bagoly végű kötőtűket, amelyek egy fekete csíkos kerámiában álltak. Hetven drachma volt darabja.

Az asszony ledöntötte a Buick ülését, és belebújt a hálózsákba. Férje egy pillantást vetett a fiúra, majd lesétált a partra, megnézte a németek halait, a furgont, végül az öblöt. Ismét hátat fordított a szélnek, cigarettát dugott a szájába, és szikrát csiholt a réz öngyújtójából. A cigaretta füstje megállt egy pillanatra a levegőben, aztán darabokra szakadt, és úgy repült a partoldal felé, mintha világoskék papírból vágták volna ki. Az amerikai köpött egyet, aztán odajött a magyarokhoz, megvizsgálta a sátrat.

– Nem ázik be? – kérdezte.

– De – mondta a férfi.

– Nem lesz eső – nyugtatta meg az amerikai. Lehetett vagy hatvanéves. Arcát mintha összegyűrték volna. Kék szeme volt, pillantása nyugodt.

– Hogy hívnak? – kérdezte a fiútól.

– Steve – mondta helyette az apja.

– Az én fiam neve George. Most nősült meg. Görög lányt vett feleségül.

– Gratulálok.

– Magának tetszenek ezek a nők?

– Nem nagyon.

– Akkor minek gratulált? – Odament a Buickhoz, kinyitotta az ajtaját. A szél egy marék füvet vágott felesége arcába. – Hallod ezt? – intett a magyar felé. – Neki se tetszenek ezek a nők. Pedig a Balkánról jött! – Kihúzott egy viharkabátot az asszony feje alól, odahozta a fiúnak. – Bújj bele – mondta. A fiú vigyorgott, és belebújt. Majdnem bokáig ért neki a kabát. – Most olyan vagy, mint egy tengerész – bólintott az amerikai. – A fiamnak hoztam, de nem tudom, mire használja itt. Szegény ország. Maga szerint tenger ez? – Köpött egyet a víz felé, de elkapta a szél, és bevitte a bokrok közé. A fiú nagyon élvezte a mutatványt, ő is megpróbálta.

– Mondd meg neki, hogy már voltam kalóz – kérte az apját. – A Halász Judit-műsorban.

– Nem tudom, mi az a kalóz – vallotta be az apja. – Bandita nem jó?

– Rendben van – egyezett bele a fiú. Az amerikai bólintott, ismét a kocsihoz ment, és kivett egy forgópisztolyt a kesztyűtartóból. Akkora volt, mint egy ágyú, a csöve és a dobja nikkelezett.

– Ezt is a kölyöknek hoztam – mondta. – Jobban tudott lőni, mint én. Tudsz lőni? – kérdezte a fiútól, aki áhítattal bámult a mordályra.

– Ez igazi? – kérdezte a fiú az apjától.

– Úgy látszik. De hogy hozta be a határon?

Két kézzel felemelte a pisztolyt.

– De mi a fenét találjak el? – ordította.

– Azt kérdezi, mire lőjön – tolmácsolta az apja.

– Arra a hullámra – mondta az amerikai.

– Fényképezz le! – könyörgött a fiú, és belelőtt a hullámba. Iszonyú boldog volt. – Ott is jön egy! – ordította.

– Hát adj neki! – mondta az amerikai. Összecsípett szemmel figyelte, hol csapódik be a golyó.

– Azonnal hagyjátok abba! – visította az asszony a sátorból.

– Ez is görög? – kérdezte az amerikai.

– Magyar.

Az amerikai odament a pisztollyal a sátorhoz. Az asszony nyakára húzta a cipzárat, és hamuszürkén bámult rá.

– Próbálja meg – javasolta a férfi. – Nyugodtan. Hoztam öt doboz töltényt.

Az asszony eltűnt a sátor mélyén. Itt fogunk meghalni, gondolta, és még neve sincs ennek az öbölnek. El kéne nevezni, gondolta újra és újra, de semmi se jutott az eszébe.

– Az én feleségem se kedveli – legyintett az amerikai. – Valaki lelőtte a macskáját, az óta. Ki se tudja mondani a menyem nevét, Temoxia vagy Timoxio?… Tíz napja járunk összevissza. Úgy gondoltuk, várunk két hetet. Nem akartunk mindjárt odamenni. Maga szerint hová a fenébe lehet még itt elmenni?

– Próbálják meg Korfut – javasolta a férfi.

– Az egy sziget, mi? Utálom a szigeteket.

– Akkor menjenek fel Meteorába a kolostorokhoz.

– Azt meg a feleségem utálja. Ezek szerinte hitetlenek. Engem nem zavar. Mérnök a menyem. Átjöttek tavasszal Atlantába, látta volna, mit csinált a kocsimmal! Mérnök! Mondtam neki, miért nem lett óvónő, itt átképezheti magát, de Görögországban akarnak élni. Pont jó ez a kabát a kölyöknek, tartsa meg!

– Ó, nem, köszönjük.

A fiú azonban már elintézettnek vette a dolgot. Bemászott a sátorba, hogy elmesélje anyjának az egészet.

– Thank you! – ordította bentről.

– Ilyen volt a George is kiskorában – biccentett az amerikai. – Floridában nőtt föl. Azt a vizet látná ott! Voltunk olyan viharban, hogy az árbóc felett is járt a víz, istenemre! George-ot úgy pofán vágta egy hullám, hogy három hétig nem hallott a bal fülére. – Újabb szikrafelhőt csiholt, és megint sikerült rágyújtania. Markába rejtette a cigarettát, búcsút intett, aztán állt egy kicsit a parton, nézte a naplementét.

Még mindig nem látszott egyetlen felhő sem az égen.

Tíz órára elállt a szél. A férfi kiment, megvizsgálta a zsinórokat és a köveket a ponyva szélén. A Buick valamennyi ablakát leeresztette az amerikai; abban a kabátban aludt, amit a parton viselt.

Macskafej alakja volt a jobb oldali szirtfoknak. Körülbelül ahol a macska bajsza lehetett volna, tompa, vörös fény jelezte, hogy még számíthatnak egy kis szélre. Amint a férfi visszatért a sátorba, feleségét egy füzet fölé kuporodva találta a zseblámpa fényénél.

– Naplót írsz? – kérdezte.

– Szakcikket – felelte az asszony.

 

 

Spárta

 

Valami nincs rendben azzal a csenddel, amely a kis völgy fölé borul. Olyan, mint amikor megáll az óra. Körben a hőségbe merevedett olajfák, alattuk a sárgára sült gaz, a fákon pedig a kabócák, amint tőlük telhető tisztességgel recsegnek hajnaltól alkonyatig, váltás nélkül, rendületlenül. Tíz-húsz ütem után néhányan kiesnek az ütemből, de a többi megy utánuk, és újrakezdik. Így ketyegnek a percek, a napok, az évek és az évezredek. Nincs jelentősége az időnek. Kozmikus rövidzárlat. Jobbra, a stadion felett fehér tábla lóg egy olajfán, rajta felírás: „Kígyóveszély!”

Spártában az a megdöbbentő, hogy létezik. Amikor lebámultak a partoldalról a szétszórt kövekre, a férfi arra gondolt, hogy el se képzelte, mit találnak itt. Mintha azt várta volna, hogy nem érkeznek meg sehová, mert amit keresnek, ugyanúgy legenda, mint a róla szóló történetek.

Sok gondjuk lehetett a görögöknek a lakedaimóniakkal, mert ezeknek mindig különvéleményük volt a dolgokról. Ami rosszabb, úgy ragaszkodtak a nézeteikhez, akár az öszvér. Megálltak a fejlődésben, mintha az ókor dinoszauruszai lettek volna, akiket hol csodáltak, hol nem értettek. Pedig egyszerű szabályok szerint éltek, és ezek közt eligazodni se lehetett nehéz. Nem volt szabad lopni, hazudni, kérkedni és fecsegni. Ezzel szemben nagyra értékelték a bátorságot és a kitartást. Közösen étkeztek, akár a barbárok; a király kétszer annyi árpalisztet és húst kapott, mint az alattvalói. Feleségeik ezért nem sokat vesződtek a háztartással. Tornásztak. Nem viseltek ékszereket, nem jártak drága ruhákban, mégis a legszebb nők voltak állítólag a Görög-tenger térségében.

Az a kor, amelyben éltek, egyetlen nagy mészárszék volt, ugyanúgy, mint a többi kor is, napjainkig. Vagy rabolni indult valaki, vagy védekezett. Aki védekezett, igazságos háborút viselt. A következő fordulóban pedig annak volt igaza, akit ő támadott meg. De mind a két fél fizetett a Püthiának vagy más jósoknak, akiknek a térség diplomáciai igazgatásán kívül az a szerep jutott, hogy beszedjék a felesleget, amivel aztán semmit nem lehetett kezdeni: kincsesházakba rakták a kincseket, és aki a legtöbbet hozta, irigyelték. Ha viszont már harcba indult valaki, a csatákat meg kellett vívni. Az argosziaktól Spárta elhódított egy Thürea nevű szigetet, amibe nem nyugodtak bele az argosziak. Hogy ne essen annyi ember áldozatul a harcban, megállapodott a két fél, mindegyik kiállít háromszáz katonát, és ezek döntik el a sziget sorsát. A két sereg visszavonult, ők hatszázan pedig egymásnak estek. Hárman maradtak életben a csata végén: két argoszi és egy spártai. Visszavonultak hát, és mindkét fél azt jelentette, hogy ők győztek, az argosziak azért, mert többen maradtak életben. A spártai Othrüadész előbb még összeszedte az ellenséges halottak fegyvereit, amennyit tudott, magával cipelt, és jelentette, hogy az argosziak elmenekültek. A vitának az lett a vége, hogy mégis összecsapott a két sereg – végül a spártaiak győztek. Othrüadész viszont annyira szégyellte magát, amiért egyedül ő maradt életben a kiválasztottak közül, hogy megölte magát. Törvényeik szerint ugyanis tovább kellett volna harcolnia, és levágni még azt a két argoszit is.

A marathóni csatát viszont lekésték, mert a teliholdra vártak, és ők csak holdtöltekor indultak harcba.

Gyűlölték a zsarnokságot. Már amennyiben nem ők voltak a zsarnokok, hiszen a körülöttük élőket kegyetlenül elnyomták. Szűkebb körben azonban rendet tartottak, és mindenkinek egyenlő jogai voltak. Két királyt választottak, akik leginkább az áldozatok bemutatásának időpontjáról dönthettek. Csatában viszont az első sorban harcoltak, visszavonuláskor az utolsóban. Valójában öt ephorosz döntött arról, mit fognak javasolni a népgyűlésnek. Ezeket évente újraválasztották. Végül valamennyiüket ellenőrizte a Vének Tanácsa, akiket szintén választottak: szavuknak már az is súlyt adott, hogy egyáltalán életben maradtak hatvanéves korukig. Itt senki nem beszélt a levegőbe. Nem is lett volna kíváncsi rá senki.

Diplomáciai akcióikat legfeljebb tudomásul lehetett venni. Azért mégis megkeresték őket, mert a legjobb katonák voltak, és ha éppen ráértek, bérbe is eljártak harcolni. Az ajándékot elfogadták, adni azonban nem szerettek. Egy alkalommal elindultak a követeik, hogy aranyat vásároljanak egy kis szobor készítéséhez. A líd király ajándékba adott nekik ennyi aranyat. Cserébe küldtek neki egy nagy áldozati edényt, amit azonban eladtak a követek útközben, ugyanis fülükbe jutott, hogy Kroiszosz közben bajba került. Hazatérve azt mondták, hogy a szamosziak elvették tőlük az üstöt, amiből lett is aztán egy kis háború. Később, amikor ugyanezek a szamosziak segítséget kértek tőlük, és követeik a hellén diplomácia ékesszóló retorikájával előadták, mit akarnak, az ephoroszok azt válaszolták, hogy az elejét már elfelejtették, a végét pedig nem értik. A követek erre elővettek egy zsákot, mondván, hogy lisztet kér a zsák. Jó, mondták az ephoroszok, de fölösleges a zsák is, megkapják, amit akarnak.

Vaspénzük egész Hellászban nevetség tárgya volt, pedig addig maradt Spárta erős, amíg nem kezdtek el ők is gyűjtögetni. Amit összeraboltak a háborúk sorún, elfogyott más háborúkra, és főképp a jóslatokra. Kincsesházat tehát nem építettek, így nem kellett azt őrizni, és nem vonzotta a rablókat. Spártát csak kíváncsiságból vagy a dicsőség iránti vágyból lett volna érdemes elfoglalni, de túl nagy árat kellett volna fizetni érte, így sokáig nem háborgatta őket senki.

Nem mosakodtak, és nem jeleskedtek a művészetekben. A saját történetüket sem írták le. Amennyi fontos volt belőle, elmesélték mások, és ami a legfurcsább, hogy ma is mesélik. Az emberek általában többet tudnak a spártaiakról, mint a görögökről, pedig nem építettek emlékműveket. A hősök nevét felvésték egy nagy kőre. Amint megtelt, folytatták a másikon. Semmit nem ígértek a harcosoknak, de megtiszteltetés volt rákerülni a kövekre, amelyek ma is ugyanolyanok. Nem kellettek senkinek, nem háborgatta őket senki.

A görögöknek jobb törvényeik voltak, csakhogy azokat nem tartották be. Ők viszont betartották a magukét, és ez adta a méltóságukat.

Amikor a perzsák királya elküldte két követét Hellászba, hogy a behódolást jelképező földet és vizet kérjenek a poliszoktól, az athéniak egy szakadékba, a spártaiak pedig kútba dobták a látogatót, hogy onnan hozzon földet és vizet. Később, amikor Xerxész óriási hadat állított Hellász ellen, megbánták, amit tettek, ezért két spártai, Szperthiasz és Bulisz önként jelentkezett, hogy felajánlja életét a megölt követekért cserébe. Xerxészhez érve elmondták, hogy miért jöttek. Nem voltak azonban hajlandók leborulni a király előtt, mondván, hogy az ő szokásaik szerint ez nem való. Miután úgyis meghalni jöttek, úgy gondolták, legfeljebb előbb halnak meg. Az udvaroncok elképedve hallgatták őket, Xerxész azonban olyan sokra tartotta a bátorságukat, hogy megbocsájtott nekik, sőt, hazaküldte őket – amivel mégis büntetést rótt ki rájuk, mert eredménytelenül és dicstelenül hazatérni rosszabb volt Spártába, mint meghalni.

A legendák összefonódnak, szétválnak, és elvesznek a semmiben. Nem akarnak meggyőzni senkit, ezért nem hazugok, bár minden történet csonka, mert az marad csak fenn, aminek fenn kell maradnia. Akkor kezd hatni a múlt, amikor ez bekövetkezik.

Marhaság, tűnődött a férfi. Annyiféleképpen lehet elmondani, hogy nem is érdemes. Egy kövön ült, amely a tanácskozóhely közepén állhatott, előtte félkörívben a többi. Meg se nagyon faragták ezeket: aki ráült, mindig koptatta egy kicsit, azután koptatta még a szél, a nap és az eső, de egyik sem ártott nekik különösebben. A római oszlopok ledőltek, mint máshol. Ezeknek nem ártott semmi. De itt merültek fel egy maroknyi nép sorsának a legfontosabb kérdései. Itt születtek a döntések. Azok, akik közben ültek, meghallgatták az ephoroszok javaslatait. Vita nélkül igennel és nemmel lehetett szavazni. Ha igennel szavaztak, elmentek harcolni. Ha nemmel, várni kellett a következő szavazásra. Ápolták a fegyvereiket, amelyek legegyszerűbbek voltak a környezetükben élő összes nép hadseregeiben használt fegyverek között: egy rövid lándzsa, kard és tőr. Ha íjászokra, lovasságra vagy hajókra volt szükségük, kölcsön kellett kérni a hellénektől. De ők találták ki a phalanxot, ezt a bronzpajzsokkal borított mozgó erődöt, amivel a legerősebb arcvonalba is rést ütöttek. Ha mégsem, akkor megközelíthetetlen védőerőddé alakult. A vörös ruhába öltözött hopliták közben harci dalokat zengtek. A phalanxot később eltanulták tőlük a görögök, még később a rómaiak, és még később a Wehrmacht. A harci dalokra viszont nem gondoltak. El is veszítették a világháborút. Minden erő titka a folytonosság.

Füle mögött érezte a fiú leheletét: nem szólt, csak arra volt kíváncsi, mit néz az apja. Ő is arrafelé célzott, aztán eltűnt a kövek között. A domboldalon bukkant fel ismét. Már útközben, reggel óta dolgozott a furulyájával, kipiszkálta belőle a megolvadt viaszt; földöntúli hangokat adott így is, de a végén csak megszólalt. Amíg felfelé mászott a száraz gazban, úgy szorította, akár egy lándzsát.

Nem lehet tudni, mi lesz belőle, gondolta a férfi, de kitartás az van benne. Többet tudott már Görögországról, mint az asszony és ő együttvéve, ugyanis egész úton olvasott. Ami pedig nem volt leírva, azt ők se tudták volna elmondani.

Óvatos motoszkálást hallott a kígyóveszélyes színház felől: felesége közeledett lábujjhegyen. A tábla ugyan elkerülte a figyelmét, mégis azon fáradozott, hogy ne lépjen semmire, annyira tisztelt minden követ. A férfi tudta, hogy ő az, és úgy érezte, mindent tud ezzel. Hallotta, amint leül egy másik kőre, amely az alvezér helye lehetett. Vagy fordítva. Minden jó volt úgy, ahogy volt. A fiú valami kitalált dallamot fújt fenn a dombtetőn. A kabócák kicsit füleltek, de nem hagyták abba. Ugyanúgy megszokták a turistákat, mint a turisták a meleget.

Néhány perc múlva megjelent a fiú. Hunyorgott, és álldogált kicsit a szülei mellett.

– Apu, menjünk – mondta végül komolyan.

Még valamihez van érzéke, gondolta az apja. Ismét csend lett, mint korábban, és mint korábban volt.

 

 

Amíg elfogadnak

 

A Tajgetosz nem barátságos hegy. Kockázatos dolog volt nekivágni délután ötkor. Két órája kapaszkodtak már, de még egy lélekkel se találkoztak. Egyre hűvösebb lett, a levegő egyre ritkább. Megálltak egy völgy felett, a fiú és az apja kimásztak a szakadék szélére, hogy lefényképezzék a hegyoldalba vájt menedékházat, amely elé embermagasságú kősáncot emeltek. Ott se láttak senkit. Mély árnyék borult a völgyre. Arcukat nyalogatta a hűvös szél, amely hol elölről, hol hátulról fújt, és úgy zúgott a kövek között, akár egy folyó. A fiú legurított egy követ a mélybe; hallották, amint ide-oda pattant, újabb és újabb köveket rántva magával.

– A rosseb egye meg! – kiáltotta. Azért haragudott. mert nem engedték be őket a misztraszi romokhoz. Éppen kiözönlött a kapun az utolsó turistacsoport, amikor odaértek. A kolostorváros a fejük felett lógott a meredek hegyoldalon. Közben francia, német, olasz és jugoszláv turisták is érkeztek. Mindegyik megkérdezte a portástól, hogy miért nem mehetnek be, és ő mindenkinek elmondta, hogy azért, mert vége a látogatási időnek. Tanácstalanul és dühösen ácsorogtak a kapu előtt. Középen a fiú: majdnem sírt.

Nem volt mit tenni, várni kellett reggelig. Ők pedig úgy döntöttek, hogy nem várnak.

A Tajgetosz tudomásul vette, amit a fiú mondott. Szerencsére nem tudott magyarul. Hangja többször visszaverődött a hegyoldalon. Ettől kicsit megilletődött, visszaült a kocsiba, és nem szólt többet. Egy óra múlva elaludt az anyja ölében.

– Most mi lesz? – kérdezte az asszony. – Mindjárt besötétedik.

A férfi lassan rágyújtott, körülbelül az ötvenedik cigarettára.

– Két lehetőségünk van – mondta. – Vagy itt maradunk a menedékháznál, vagy tovább megyünk.

– Itt?! – kérdezte az asszony döbbenten.

A kérdés ezzel el volt döntve. Hosszú füstcsíkot húzva maguk után továbbindultak a hágón. Kilenc órakor még mindig felfelé másztak.

– István – szólalt meg az asszony hátul. – Kérdezni szeretnék valamit.

– Nem alszom – nyugtatta meg a férfi.

– Hová rohansz?

– Nem mehetünk más irányba, csak előre. Te is láttad, milyen rövid kis vonal volt ez a térképen.

– Negyven paraszangész – mormogta a fiú álmában.

– Most nem a térképről van szó. Szeretnék megállni valahol, csak egy napig, vagy kettőig. Nem bírjuk ezt a gyerekkel. Érted, amit mondok?

– Persze. – Megállt egy pillanatra, mert az előttük emelkedő sziklatömb mintha pontosan az út közepére esett volna. De aztán rájött, hogy ez korábban történhetett, azóta megkerülték az úttal, balra. Az újabb kori mitológiában már mi is benne leszünk, gondolta; egy rozsdás magyar autóroncsot fényképeznek majd a turisták, miután elolvasták az útikönyvben, hogy a málhákkal megrakott, elszánt magyar család gyalog folytatta útját a tenger felé. Éppen idáig jutott gondolatban, amikor két szikla között előbukkant a tenger, mint egy hatalmas réztányér. Rég lement már a nap, fénye azonban ottmaradt a vízen. A férfi sóhajtott, és tovább nyomta a gázpedált, még mindig kettes sebességben, mert még mindig felfelé mentek. A tenger eltűnt, nem maradt más, csak a sziklafalak és a gödrös út. Tizenegy óra volt, mire a partra értek. Táborhelyet nem láttak ugyan, de fokozatosan erősödött a forgalom. A férfi a volán fölé görnyedve szidta a szembejövő villuxolókat. Addigra az asszony is elaludt, vagy inkább elájult hátul; feje ide-oda gurult az ülés támláján. Farostlemezből kivágott görög harcos állt az út szélén, ugyanolyan, mint a Nicolas kemping emblémáján, a kemping azonban nem volt sehol. Kétméteres nád zörgött az út kétoldalán; minduntalan hátranézett, nem mentek-e neki valaminek. Az út ismét elkanyarodott a tengertől, vörös dombok között bukdácsoltak fel és alá. A szemközt felvillanó reflektorok megvilágították a kocsi belsejét, az egymásra dobált csomagokat és ruhadarabokat, még a tetőkárpit négyszögletes lyukacskáit is látni lehetett egy-egy másodpercre. Az iratcsíptetőn lógó térképen hirtelen hosszú, majd rövid lett a mellé tűzött ceruza árnyéka. Német terepjáró húzott el mellettük nikkelezett dísztárcsákkal; krómozott vaslétra vezetett a tetejére, amelyen zöld ponyva feszült. A ponyva lefűző gyűrűi is villogtak. Olyan volt, akár egy látomás.

Valamivel éjfél előtt egyszerre két kempinghez értek. Mindkettőnek betonvasból készült a kapuja, a félkörívre egyforma, lemezből vágott, kékre festett betűket hegesztettek: BETALDI BEACH – ZERVAS BEACH.

– Melyiket válasszuk? – kérdezte a férfi rekedten.

– Mi? – kérdezte az asszony álmából felriadva. Tenyerével tartotta a fiú arcát.

Nézzük meg mind a kettőt, akarta mondani a férfi, de inkább nem szólt. Bekanyarodott a bal oldali kapun, és végighajtott a sátrak között, le egész a tengerig. Hepehupás volt az út, felébredt a fiú.

– Zöld – mondta valamire, amiről álmodott. Úgy csillogott a tenger a fák között, mintha tükörrel játszott volna valaki. Egyetlen szabad helyet sem találtak. Forgolódtak a sátrak között, amelyekben mintha nem lakott volna senki. A fiú kiszállt, görnyedten körbejárta a kocsit. Még mindig nem ébredt fel teljesen.

– Sötétzöld! – mormogta. Akkor vette észre az árnyékban guggoló görög fiút: hozzá hasonló korú lehetett, bal kezével bozontos kutya nyakát ölelte. Az állat koromfekete volt, nem is látszott belőle más, csak a szeme, és két fehér folt a füle hegyén. Megszagolta a jövevények bokáját.

– Hej! – kiáltott a fiú. Akkor ébredt fel. A kutya éppen megjelölte a kocsi egyik kerekét. A fiú kacagott. Leguggolt a görög mellé, a vállát rángatta, nevessen ő is, barátja azonban nem találta olyan mulatságosnak a dolgot. Göndör haján megcsillant a reflektor fénye. Valaki gitárt pengetett a tábor felső szélén. A férfi majdnem odáig felgyalogolt, de nem talált helyet.

– Átmegyünk a szomszédba – mondta az asszonynak, aki mozdulatlanul ült a kocsiban.

– Itt akarok maradni! – kiáltott a fiú.

– De nincs hely.

– Itt akarok maradni!

– Magyarázd meg neki, hogy nincs hely! – kérte a férfi az asszonytól. Kicsit forgott körülötte a világ: a sátrak jobbra, a fények balra.

Az asszony hallgatott.

– Figyelj ide – kezdte a férfi újra. – A másik tábor itt kezdődik a kerítésnél.

– De nekem itt a barátom! – kiáltotta a fiú.

– Holnap úgyis találkoztok a strandon. A part közös.

– Nem érdekel a part!

– Ne üvölts, mert felébreszted a tábort. Mindenki alszik már.

– Honnan tudod, hogy van ott hely? – kérdezte az asszony halkan. Férje a kerítésre világított a zseblámpával, majd a volánhoz ült, és begyújtotta a motort. A fiú kihúzott egy botot a földből, elhajította, beugrott a kocsiba, és magára vágta az ajtót. Az asszony a másik ajtó ablakához támasztotta a homlokát.

Visszamentek a hepehupás úton, befordultak a másik kapun. A gumik alatt ropogott a vörös kőzúzalék. Hátul a kerítésnél, majdnem ott találtak szabad helyet, ahol az előbb álltak. A férfi bogozni kezdte a csomagtartó kötelét, az asszony felfújta a gumimatracokat. A fiú a kocsiban ült, és a fogát csikorgatta.

– Álljanak ide – mondta egy görög férfi a sötétből. Csak a fehér trikóját lehetett látni. – Meleg lesz ott holnap! – Beült a kocsijába, és félreállt a fa alá. Leakasztotta stecklámpáját a sátor elől, és odahúzta a zsinórt.

– Köszönöm – bólintott a férfi. Oda is, vissza is keresztülesett egy feszítőkötélen.

– Honnan jönnek? – kérdezte a görög.

– Spártából.

– Spártából? – Bement a sátorba, és hozott egy üveg konyakot. Csak egy pohara volt, ő az üvegből ivott. Olyan sötét volt, hogy az üveget se találták el, amikor koccintani akartak vele. – Magyarok – mondta elismerően. Ő már járt a hágón.

A tizenkét sátorcövek közül tíz kicsorbult a köves talajban, végül mégis állt a sátor. A vékony, sárga ponyva, amelyről már tudták, hogy az első komolyabb esőtől beázik, kivágott a világból egy kis háromszögletű darabot, ahol ők voltak, ismerős ruhadarabok és nagyrészt haszontalan apróságok között. Akkor mozdultak csak meg a sátorlapok, ha ők is megmozdultak. Olyan közel állt a kocsi, hogy érezték a motor égett fémszagát. A fiú ruhástól elaludt, az anyja húzta fel a hálózsákján a cipzárt, centiméterről centiméterre, de csak félig, mert kilógott a fiú keze: tenyerét felfelé fordítva feküdt a virágmintás gumimatracon, mintha várt volna valamire, amit majd elkap álmában. Az asszony kicsit távolabb mászott, saját hálózsákján is felhúzta a cipzárt, de azon is csak félig, mert az oldalára fordulva elaludt közben.

A férfi nézte kicsit őket, de úgy érezte, őt is figyelik: a kutya állt a sátor bejáratánál. Alig látszott feketébbnek a szőre, mint amilyen sötét volt kint. Füle hegyét mintha ollóval csipkézték volna ki, a két fehér folt csak elvileg tartozott hozzá. Nehézkesen gondolkozott ezen a problémán, amíg ő is álomba merült az arcára borulva.

 

Reggel az ételdoboz mellett találták a kutyát a sátor előterében, de semmihez se nyúlt, amíg a fiú nem kínálta. Megette a sajt héját. A kenyeret. Mindent. Végül elkísérte a fiút, aki barátja keresésére indult. Nem találta, így végül megállt a játszótéren, ahol két görög lány hintázott. Rá se hederítettek a magyar fiúra, a kutyának azonban kiabáltak valamit, és a fiú ezt barátságos gesztusként értelmezte.

Az ülődeszkák alatt ovális mélyedést rúgtak ki a gyerekek a földből. Lisztfinom, vörös por lapult a gödrökben; ahányszor elrepült felettük a hinta, vörös porfelhő szállt belőlük.

Az egyik lány valami népdalt dúdolgatott, mire a fiú is elénekelte Bordódy Kristófot, az Adjon az Isten szerencsét felső szólamát, A csitári hegyek alatt két versszakát, végül a Szondi két apródját a harangjátékkal együtt. Úgy pótolta a harangot, hogy botjával a hinta csővázára vágott. Erre aztán felfigyeltek a lányok, az idősebb leugrott a vörös porba, és megállt a fiú előtt. Úgy is lehetett érteni a dolgot, hogy átadja a hintát, meg úgy is, hogy nem adja át, csak arra kíváncsi, el meri-e venni tőle a fiú. Farkasszemet néztek egy percig, végül a fiú elénekelte még a Fittyet hányok anyámnak című nótát. A kutya szelíden csóválta a farkát.

– Na, ezt tisztáztuk – mondta a dal végén.

– Tisz-taz-tukk – felelte a kislány, azzal visszamászott a hintára. Amíg lendületet vett, elismételte párszor. A fiú visszament a sátorhoz, és a kutyának adta a fél vajas kenyerét.

– Elég nehéz velük – mondta az anyjának. – Kicsit bambák ezek. Nem hiszem, hogy igazi görögök. Szerinted hogy lehetne kideríteni?

– Kérdezd meg a nevüket – javasolta az asszony.

– De hogy?! Ezek teljesen bénák!

– Magadra mutatsz, és azt mondod: István. Aztán rámutatsz arra, akinek kíváncsi vagy a nevére.

A fiú visszament a hintához, magára mutatott, és azt mondta: István. Amikor azonban a lányokra kellett volna mutatnia, zavarba jött, ugyanis a hinták lengtek. Visszaballagott az anyjához.

– Majd délután – mondta. – Csak lenne itt a barátom! De neki se tudom a nevét. Ugye, ez szegény vidék? – Kirázta papucsából a port. – Mindenhol vannak szegény helyek, mi?

– A görögök, látod, ide jönnek. Csendes hely. A tengerben pedig nyilván sok a hal. Mit ennél?

– Káposztatorzsát. Átmegyek a másik táborba, hátha visszajött már az a fiú.

Az asszony utánanézett, pillogott néhányat, majd összeszedte a szennyest, és felvitte a mosogatóhoz, ahol egy finn asszony súrolta férje gumicipőjét. Kiválasztott egy üres rekeszt, beletette a ruhát, vizet eresztett rá, és mosóport szórt a csomagra. Jólesett a fehér habba nyúlni. Dörzsölte, súrolta, kiöblítette a ruhákat, és arra gondolt, bár sose érne a végére. Amint elsimította haját a kézfejével, egy kis habot kent a homlokára.

– Nézze, hogy néz ki! – dohogott a finn asszony németül. – Valamelyik disznó kieresztette az olajt a parton, és persze éppen ott kellett nekik Windsurfözni. A férjemnek és a sógoromnak. Beszél németül?

Az asszony intett, hogy nem.

– Maga újságíró, ugye? – folytatta szomszédja franciául.

– Nem – mosolygott az asszony –, bár az akartam lenni.

– Tudok egy sztorit magának. – Még mindig franciául beszélt, de olyan rosszul, hogy egész jól megértették egymást. Kék szeme és keskeny, magas homloka volt. Kihúzta a fűzőket a cipőből, egymás mellé fektette őket a betonra; olyanok voltak, mint két bordó repedés a mosogató oldalán. – Figyeljen! Szalonikiben elmentünk egy orvoshoz. Negyedóráig se voltunk nála, de ez alatt totálisan elintézte a sógornőm karját! Háromezer drachmáért! Megnyomkodta, kicsavarta, Sinikka pedig nem mert szólni, a szék karját fogta, és szakadt róla a víz. Egy hónapja műtötték. El sem akart jönni, mire azt mondtam, hogy akkor én se jövök. De ha én se jöttem volna, ezek ketten éhen halnak, mert egy szelet kenyeret nem tud megkenni egyik sem. Sinikka viszont nem maradt otthon nélkülem. Szalonikiben még csak éjjel fájt a karja, de a kezelés után felpuffadt, és szivárogni kezdett a seb.

– Megnézhetném? – sóhajtott az asszony.

– Hogyne. Hozza a fényképezőgépét is. A nevem Maria Lena.

– Én pedig Anna vagyok.

– Felírtam a nevét annak a disznónak, Kapilosz vagy Kapulosz, én ezeket nem jegyzem meg.

Otthagyták a ruhát, a cipőket és a cipőfűzőt. A finnek egy zöld sátorban laktak, amelynek azt hímezték az árnyékvetőjére fehér cérnával, hogy HANNE.

– Mindenki azt hiszi, hogy zenészek vagyunk – mondta Maria Lena –, Sinikka ugyanis gitározik. Azt mondja, jót tesz a kezének. Tegnap idejött a kempinges, azt mondta, szerdán lesz buzuki, és felléphetünk, ha akarunk. A férjemnek egy szikra hallása sincs. Olyan süket, mint a medve. Úgy is horkol. A sógorom meg éberalvó, egész éjszaka fenn van már tíz napja. Nappal mindenen keresztülesik. Nem is engedem vezetni. Gyógyszerért mentek motorcsónakkal. Azt még vezetheti, csak nem megy neki valaminek. Mi a véleménye?

– Hát elég nagy a tenger – mondta Anna.

– A part is nagy, és látja, mégis pont oda mentek, ahol olajos!

Egy kis előtér volt a sátor két hálófülkéje között, teledobálva mindenféle vacakkal. Középen rózsaszínű kempingasztal állt, amelynek a sarkán valaki elnyomott egy cigarettát. Maria Lena lehúzta a bal oldali fülke cipzárját. Egy pillanatig nem láttak mást, csak a sűrű cigarettafüstöt. A nap a sátor oldalára sütött, így minden zöld lett odabent, még a füst is. Lehetett vagy negyven fok. A fülke mélyén Sinikka cigarettázott egy gumimatracon. Fürdőruhát viselt. Melle között patakokban folyt a veríték, jobb keze vállig be volt pólyázva.

– Vendégünk van – mondta neki Maria Lena. – Most megfizet az a disznó Szalonikiben, aki tönkretette a karodat. Jól gondold meg, mit mondasz. Ugye, Kapulosznak hívták?

– Kapilosz – mosolygott Sinikka. V alakra hajtották a gumimatracot, és a V betű szögletébe szorulva hevert. Hátuk mögött Maria Lena lehúzta a cipzárt.

– Jobb, ha nem hallja senki – mondta. – Ez a mi dolgunk.

Anna közben letekerte a pólyát Sinikka karjáról, és megnézte a sebet.

– Sokkal jobb már – mondta Sinikka. Meleg, világosbarna szeme volt. Szeme alatt sötét karikák.

– Ezt ne mondd! – figyelmeztette a sógornője. – Akármit mondhatsz, de ezt nem!

– Feljebb is fáj? – kérdezte Anna.

– Dehogy – mosolygott a finn asszony. – Nem is érzem.

– Mi az, hogy nem? – kérdezte Maria Lena. – Ha nem ott fáj, akkor mutasd meg, hol fáj! Valahol csak fáj, vagy nem? Arról a vadkanról mondj valamit, Szalonikiben!

– Három narancsfa áll az udvarán – mondta Sinikka. – Két méternél magasabbak.

– Drágám, ez most senkit sem érdekel, hogy hány méteres növényei vannak!

– Behajolnak az ágak a verandára. Az asztal felett lógnak a narancsok! Olyan régi vágyam, tudja, hogy leszakítsak egyet! Megfogni és levenni! De nem mertem szólni.

Anna egy pillanatra maga elé bámult. Na, gondolta. Világ proletárjai, egyesüljetek! Szép szája volt Sinikkának, ajka azonban kékre színeződött. A kék és a sátor zöldje együtt kísérteties volt.

– Szedje össze a holmiját és az iratait – mondta Mariának.

– Miféle iratait? Minden a Maxnál van! Hová megy, az isten szerelmére, még semmit se mondott?!

– Telefonálok a mentőkért. – Lehúzta a sátor cipzárját. – Hagyja nyitva! – mondta keményen Mariának, aki sápadtan állt mögötte. Soha életében nem mondta még ezt így senkinek. Az árnyékát nézte, amely előtte kúszott a porban. Egy görög lányt talált a recepción, aki piros bikinit viselt, és detektívregényt olvasott.

– Mennyi a mentők száma? – kérdezte.

– Huszonöt. Két nullával – mondta a lány. – Mi a probléma?

– Jobb lenne, ha maga beszélne velük. – A lány kezébe nyomta a kagylót. – Akut fertőzés. Csak ennyit mondjon. És azt, hogy siessenek!

– Húsz perc kell, mire ideérnek – mosolygott a görög lány. – Sajnos elég rossz az út.

– Addig elmondom, hogy mi történt a jugoszláv határon – javasolta Maria Lena. – Mert ez is fontos. Ugyanis hoztunk morfiumot, de elvették! Én nem beszélek jugoszlávul. Ők pedig nem beszéltek finnül, se németül, se franciául. Csak angolul. Így hát nem tudom pontosan, mit mondtak, Max pedig, aki tud angolul, olyan ideges lett, hogy le se fordította. Lényeg az, hogy elvették a fiolákat meg a tűt is. Ezt is vegye bele. Látták a kötést Sinikka karján, mégis elvették. Ehhez mit szól?

– Mondtam az úrnak is, hogy telefonáljon – mondta a görög lány. – Amikor a motorcsónakot kölcsönözték. De ragaszkodtak hozzá, hogy ők mennek. Csónakkal rövidebb az út – magyarázta.

Anna elindult a sátruk felé, de két lépés után megállt.

– Mondja, lehet itt kapni valahol káposztát? – kérdezte.

– Természetesen – mosolygott a lány. – Menjen ki az útra, és jobbra, az első elágazásnál lát egy házat. Ne a házba menjen be, hanem mögötte, a kerten át a lugashoz. Egy öregembert talál ott, Naxosz a neve. Hangosan beszéljen, mert nagyothall.

– Köszönöm – bólintott az asszony, és elindult az út felé.

A németek egy csónakmotort cipeltek fel a partról. Ponyvát terítettek alá, és kirakták rá a szerszámaikat. Tíz perc alatt leszerelték a propellert. A magyar férfi megállt mellettük, és bedagadt szemmel nézte, mit csinálnak. Ő sem ébredt fel még teljesen.

– Tönkrement a szimering – mondta neki az egyik német, akinek hófehér volt a szemöldöke. – Négy tartalékot hoztunk, de mind a négy a másik motorhoz való. Ő tette a csomagba!

Társa, aki kopaszra borotválta a fejét, legyintett.

– Semmi baja – mondta. – Csak ezt a csavart kell itt megszorítani! Itt ez a csavar, nem látod?

– Van nálam egy growa-készlet – mondta a magyar. – Idehozom, ha kell.

– Köszönjük – mondta a kopasz. Kinyitotta a furgon ajtaját, és megmutatta a szerszámosládát, amit az ajtóba építettek. Egy repülőgépet szét lehetett volna szedni azzal, ami ott volt.

– Ő rakta be a csomagba – mondta a fehér szemöldökű. – Négy tartalékot hoztunk!

Amíg a kopasz a csavarral kínlódott, odajött hozzájuk a görög is, aki világított az este.

– Ne csinálja – mondta. – Be fog sülni, ha túl szoros. Ugyanígy jártunk a fivérem motorjával, bár az nagyobb. Ilyen szimeringünk nincs. Talán Voloszban kapnak.

– Ez volt az első alkalom, hogy nem én csomagoltam – mondta a szőke.

A fiú körülcsavarta néhányszor az olajfa törzsét egy kötéldarabbal. Görög barátja nézte, mit csinál.

– Hogy ne jöjjenek fel a hangyák – magyarázta a fiú. A kutya megszagolta a fa törzsét, majd a földet is, ahol a kötél feküdt az előbb. – Ime ungrosz – folytatta a fiú. – Az apám is ungrosz. Az anyám is az. ISTVÁN! – bökött a mellére.

A görög srác megrázta a fejét, és ezt mondta:

– Aposz!

– IST-VÁN!

– Aposz – rázta fejét a görög. Erre a fiú még három hurkot tekert a fára. Fene makacs, gondolta. – Várj egy kicsit! – Odament az anyjához, aki a sátruk előtt szelte a káposztát. A kutya mindenütt a nyomában volt. Anyja mosolyogva figyelte őket. Már el se tudta képzelni a fiút a kutya nélkül. De mi lesz, ha továbbmegyünk? – tűnődött. Felé nyújtott egy káposztatorzsát: a kutya bekapta.

– Meg akarom kérdezni tőled – kezdte a fiú lassan –, nincs-e ellene kifogásotok, ha nevet változtatok? Átmenetileg.

Az asszony óvatosan letette a káposztaleveleket a kempingasztalra. Olyan sok levél volt, az asztal pedig olyan kicsi, hogy fognia kellett a kupacot.

– És mire gondoltál? – kérdezte óvatosan.

– Aposz. Hogy tetszik?

– Érdekes.

– Akkor ezt tisztáztuk – sóhajtott a fiú. Nagy kő esett le a szívéről. – Lemegyünk kicsit a partra – mondta.

– A torzsa!…

– Ja, kösz. A barátomnak is vihetek egyet?

– Persze, ha szereti.

A fiú elvitt egy torzsát. A kutya olyan közel futott a lábához, hogy minden lépésnél megcsiklandozta a szőrével.

– Ja – fordult vissza a fiú. – Apunak te mondd meg, légy szíves.

– Fogalmam sincs, hol van.

– Szerelnek. Azért mégis te mondd meg neki, jó?

Az asszony a mentőt nézte, amely ekkor fordult ki a kapun: óriási port vert fal az úton. Sinikka barna szemére és a gitárra gondolt, amely a sátorlaphoz támasztva állt. Vele nem sok gondjuk volt a mentősöknek, feltették a hordágyra, és elvitték, Maria Lena azonban egyfolytában beszélt hozzájuk, franciául és németül, amiből egy szót sem értettek. Végül őt is beültették a kocsiba, és elmentek.

– Ugye, hoztál magaddal harisnyát? – kérdezte háta mögött a férje. Csupa olaj volt a keze.

– Athénban akartam felvenni – bólintott az asszony.

– Odaadnád? Csak az egyik kell.

– Féllábú nőnek udvarolsz, drágám?

– Szimeringnek kell. Jó káposzta, hol szerezted? – bekapott egy torzsát. – Minek ennyi, nyulakat vettél?

– Megfognád egy percre? – kérte az asszony.

– Persze.

– Most újra csíkkal gyártják, ez a divat, nem baj? – kérdezte az asszony a sátor bejáratából. – És mit csináljak a másikkal?

– Ékszíjnak is jó, ha nincs más, tedd csak el.

– Értem. Esetleg mikor jársz erre ismét?

– Mindjárt, csak felcsavarjuk.

– Gyújtanál egy cigarettát?

– De akkor el kell azt engednem – mosolygott a férfi.

– Ja, bocsánat. A fiadat úgy hívják, hogy Aposz. Átmenetileg.

– Igen? Ez valami helyi szokás? – Meggyújtott egy cigarettát, az asszony szájába dugta, és elment.

 

Ahány gyerek volt a parton, mind segített vízre tolni a németek motorcsónakját. A magyar fiú mögöttük hunyorgott, ugyanis kölcsönadta a szemüvegét a görög fiúnak, így egyikük se látott semmit.

– Gyerünk, gyerünk! – kiáltott a kopasz német. A gyerekek bemásztak a csónakba. Mindenki egyszerre beszélt, de legjobban a lányok hangja hallatszott. A kutya a partról nézte őket. Mellette a magyar fiú, térdig a vízben.

– Mi van? – kiáltott a német. A fiú a hasát vakarta.

– Izé – mondta, és a kutyára mutatott – Őt nem lehetne?…

A német legyintett, és beindította a motort. Felemelkedett a csónak orra, a lányok visongtak.

A fiú még állt egy kicsit, megfogott egy kavicsot a lábujjával. Felemelte, megmutatta a kutyának, majd visszamentek a sátorhoz, amelyet már elkerült a fa árnyéka. Izzott a napsütésben.

– A Csillagok háborúját ismerik – mesélte az anyjának – A két olasz lett a gumifejű, meg a rendőr, a görögök a Béták. Az a baj, hogy túl sok a lány. Csak egy kéne.

– Majd cserélnek – vigasztalta az anyja.

– Hát nem tudom. Én a kis robot vagyok.

– Jaj, azt imádom! A füttyös?

– Igen, de ez a helyzet, hogy átizélték. Programozták. Mert kell egy áruló, az olaszok meg nem akarnak azok lenni, és ha nincs, aki besúgja őket, akkor hogy a fenébe értessük meg ezzel a sok hülye lánnyal, hogy tűnjenek el, mielőtt elrabolnák őket? Akkor tűnnek el, amikor füttyentek.

– Hát igen. – Az asszony lassan kente a vajas kenyeret.

– Na, jönnek is már! – A fiú négykézlábra állt, hunyorgott, és óvatosan füttyentett egyet. A kutya, mint a villám, rohant a part felé.

– Hol a szemüveged? – kérdezte az asszony.

– A barátomnál. István a neve, azelőtt ő volt az Aposz. – Azzal a kutya után futott a partra.

Kelet felé egyre meredekebb lett a part, és ezek a sziklák nem fehérek voltok, mint a Messzini-öbölben, hanem kékek. A tenger viszont zöldebb volt, mint Patrénál. Nyugodtan, szélesen hömpölyögtek a hullámok, a part közelében azonban megvadultak, átrohantak a hullámtörő felett, és mint a bombák csapódtak a sziklákhoz. A férfi arca tele volt vízcseppekkel. Megállt egy pillanatra, hallgatózott. Nem tudta megszokni a madárhangok hiányát. Az egész Peloponnészoszon alig láttak madarakat. Feljebb és feljebb mászott a parton, ahonnan már nem lehetett megkülönböztetni a hullámok hangját; az egész egy morajlásba olvadt. A sötétzöld víz széles karéjban habzott a partszegélyen, és föntről majdnem mozdulatlannak tűnt a hab. A szikláktól védett kis öblökben látni lehetett a halrajokat és a vörös algakoszorúkat, amelyek olyan pontosan jelezték a víz mélységét, hogy térképet lehetett volna rajzolni róluk. Levette a papucsát, és megállt egy szirten, amit barna tengerifű takart. A selymes növénycsíkok ugyanúgy követték a sziklák hajlatait, mint a víz, amely dagálykor ismét vörösre színezte őket. Szegfűszeg- és tömjénszaga volt az öbölnek, amit azonban nem kívánt volna sem az ételbe, sem a templomokba. Szeméhez emelte a fényképezőgépet, és megcélzott egy fadarabot, amelyről barna fűszakáll lógott a vízig. Néhány perce elállt a szél, odalent azonban ugyanúgy zúgott a víz. Kelet felé nézett, ahol már csak a tenger volt. Vajon milyen messzire jutottunk? – gondolta.

Valaki egy görög népdalt dúdolgatott a férfizuhanyzóban. Olyan csend volt a táborban, hogy hallani lehetett, amint leteszi a szappant a tartóba, majd a vízcseppek pattogását a betonfülkében, és még azt is, hogy egyszer a papucsa mellé lépett a tócsába.

Az asszony beolajozta középső ujja végét, óvatosan végigkente vele az orrát, a szemhéját és az állát, majd leült a földre a sátor árnyékában. Amint megállunk, itt hagynak, gondolta. Akkor vagyunk csak együtt, ha megyünk. Cigaretta után tapogatott, de nem érte el, ezért inkább nem gyújtott rá. Félig leeresztett szemhéja alól a parton rohangáló gyerekeket figyelte. Azon tűnődött, mit csináljon ezzel a rengeteg káposztával. Felvett egy káposztalevelet, és rágni kezdte. Majd csak megéheznek, gondolta, és visszajönnek.

 

 

Monokini

 

Második hete csak idegenekkel találkoztak a Peloponnészoszon; napról napra jobban figyelték a kocsikat, hogy aki szembejön, nem a honfitársuk-e véletlenül.

Minél messzebb megy az ember, annál kevésbé tudja, mit akar, tűnődött a férfi, amíg a kétméteres náddal szegélyezett ösvényen kanyarogtak.

– Azt hiszem, rossz útra fordultál – sóhajtott az asszony. – Nem emlékszem erre a bódéra!

– Mert amikor kifelé jöttünk ebből a dzsungelból, akkor a bal oldalon volt, te pedig csak jobbra figyelsz. Én emlékszem rá.

– De hiszen itt nincs is út!

– Ott, a kanyar után kezdődik újra az ösvény.

– Soha nem jártunk erre, esküszöm!

– Itt lesz mindjárt az a kemping, ahol nem találtunk helyet.

– A Nicolas – szólt közbe a fiú. – De akkor tényleg nem ezen az úton jöttünk. Kaktusz! – jelentette, és jobb szemével becélzott egy kaktuszt, amely az út szélén állt. Az egész Peloponnészosz tele volt kaktusszal, és anyja mindegyikre azt mondta, hogy gyönyörű. Azon gondolkozott, hogy vihetnének magukkal egyet. Csakhogy a kaktuszok is kétméteresek voltak.

Valami csattogás hallatszott a hátsó kerekek felől.

– Ez a differenciálmű – sóhajtott a férfi. Nem volt hová félrehúzódni, megálltak hát az út közepén, éppen egy narancsfánál, amely a nád között próbált életteret találni magának. A fiú bemászott a kocsi alá, feneke felfelé állt a lökhárítónál.

– Kívülről nem látszik semmi – jelentette. – Azt hittem, ez itt a horgony. Nagyon strapabírónak látszik.

Térde, könyöke, a két karja és a homloka is fehér volt a portól, amint kimászott. Akár egy koala, gondolta az apja. Akkor vette észre a gumiszalagot, amely a csomagtartóból lógott ki.

– Semmi baj, ez csinálta! – mutatta az asszonynak, aki mellettük állt. Egy narancs volt a kezében.

– Nem tudtam ellenállni – vallotta be.

Mind a hárman a narancsot nézték.

– Mondjuk van elég – mondta a férje.

– Nem az számít, hogy mennyi van! – állapította meg a fiú.

– Kifizetném – sóhajtott az asszony.

– De kinek?… A görög népet loptad meg! – Képzeletében megjelent vagy száz spártai harcos, amint lándzsájukra támaszkodva nézik őket. Ami rosszabb, az anyja is valami hasonlóra gondolt.

– Borravalót adunk a kempingesnek – javasolta a férfi. – Ő is a görög néphez tartozik.

A fiú elhúzta a száját, és beült a kocsiba. Tulajdonképpen a kaktusszal is ez lenne a helyzet, töprengett, habár az nem gyümölcs. Az asszony csak állt, végül a férfi elvette tőle a narancsot, és bedobta a kocsi hátsó ablakába: ide-oda gurult minden kanyarnál. Voltaképp a kaktusz is elférne itt, gondolta a fiú. Valami kisebb. Arra kéne csak vigyázni, hogy ne hajtsa hátra a fejét az ember.

Így értek a Nicolas kemping táblájához, amit leleményesen zöldre festettek, így aztán nem volt feltűnő a lombok között. A kemping mégis megtelt: vagy öt kocsi torlódott össze a bejáratánál. Az egyik előre akart menni, a másik visszafelé.

– Magyarok! – kiáltott a fiú.

A kemping előtt valóban egy magyar kínlódott a lakókocsijával; előre-hátra araszolt, hogy megforduljon a szűk helyen. Vörös hajú felesége azzal a némettel vitatkozott, aki a mögöttük álló kocsi ajtaján könyökölt.

– Menj már hátra, nem érted? – kiabált magyarul. – Oda, te hülye! Nincs itt senki, aki meg tudja mondani neki, hogy álljon odébb? – Löködni kezdte a kocsi orrát. A német erre gázt adott, és előrement húsz centit.

– Állat! – kiabált a nő. – Látták, mit csinált?

Férje közben előrefurakodott a piros Zsigulival és a lakókocsival. Az asszony előtte ment hadonászva.

– Nicht Platz! Nem értik, hogy nicht Platz?

Akkor vette észre a honfitársait.

– Maga süket? – kérdezte a férfitől. – Hogy akar bemenni, mint a törökök?

– Sehogy, asszonyom – felelt a férfi. – Nem oda megyünk.

A lakókocsi ismét elakadt a kanyarban egy zöld Renault mellett.

– Hát akkor csak menjenek! – mondta a nő dühösen, és a férje után futott.

Ez volt a találkozásuk honfitársaikkal a Peloponnészosz legkeletibb csücskén.

Görög lány állt kék papucsban a kemping bejáratánál, a kocsikat nézte. A férfi igyekezett olyan gyorsan elhajtani előtte, ahogy csak lehetett. Abban reménykedett, hogy közben egyikük sem szólal meg magyarul. Így történt, hála istennek. Nem sokkal a kemping után jobbra kellett térniük egy még keskenyebb ösvényre. Kicsit rövidre vette a kanyart: a jobb hátsó sárvédő nekiütődött egy narancsfának.

– Semmi baj – mondta az asszony. – Csak egy ág volt.

– De jó nagy ág – tette hozzá a fiú.

Egyikük se szólt többet, amíg a kempingbe értek. A férfi lecibálta magáról a trikóját, amelyből csavarni lehetett volna a vizet. A kempingszékre akarta dobni, de nem találta el. Az asszony felvette és összehajtogatta: egyik fele vörös volt a portól. Férje közben megnézte a jobb hátsó sárvédőt, gondosan elnyomta a cigarettáját, majd másikra gyújtott.

– Menjünk úszni – javasolta az asszony. A férfi bólintott, és döngetni kezdte a sárvédőt a cövekverő kalapáccsal.

– Alig látszik! – vigasztalta az asszony. – Engem nem zavar!

– De engem zavar! – felelte a férfi.

– Hadd kalapálja, ha zavarja – mondta a gyerek.

– Te ne szólj bele! – mordult rá az apja.

– Jó, én megyek – sóhajtott az asszony, azzal megfogta a sátor ponyvazacskóját, és megindult a part felé. Pár lépés után vette csak észre, mi van a kezében. – Bocsánat – mondta saját magának. Kicserélte a zacskót a napozógyékényre – Ott leszek a… parton!

– A kilométerkőnél – tette hozzá a fiú.

– Hogy beszélsz anyáddal? – kiáltott rá az apja. Sápadt volt, mint a fal. Már másodszor vágott a hüvelykujjára. Eldobta a kalapácsot, és leült a porba.

– Egyébként megmondhattad volna nekik, hogy ebben a kempingben még van hely – mondta a fiú.

– Úgyse hitték volna el – mormogta az apja. A fiú felvette a kalapácsot, rávágott néhányat a sárvédőre, majd összeverte a tenyerét.

– Hát ez megvolna! Akkor én most megyek az Anyuhoz. – Elindult a bolt felé. A férfi hüvelykujját nyomogatta a tenyerében. Éppen meg akarta kérdezni a fiútól, hogy miért a bolt felé megy, amikor meglátta a feleségét, aki hatalmas fürt szőlőt és két konzervet hozott a boltból. Szatyrot nem vitt magával, az összecsavart gyékényre tette a csomagot: lábával megfogta a kempingasztalt, úgy pakolt le.

– Ezt nézd meg! – mondta, azzal az asztalra dobta a konzervdobozt: éppen a szőlőt találta el vele.

– Must! – mondta a fiú. Letérdelt, és nyalogatni kezdte a szőlő levét. Apja elvigyorodott; ő vizet töltött magának. Éppen tele lett a pohár, amikor kicsúszott a kezéből egy kőre: szilánkokra tört.

Az egész környéken nem volt több kő, és ez volt az egyetlen üvegpoharuk, a többi mind műanyagból készült.

– Mehetünk – mondta a fiú. Megtörölte a száját, fogta a búvárszemüvegét, és elindult a part felé. Amíg az asszony átöltözött a sátorban, a férfi összeszedte az üvegcserepeket egy dinnyehéjra. Valami eldőlt a sátorban. Megállt, hallgatózott. Amennyire vissza tudott emlékezni rá, semminek se volt lába odabent, hogy el tudott volna dőlni. Az asszony mosolyogva jelent meg a fürdőruhájában, felkapta a maradék szőlőt, és így indultak a fiú után, aki már a sekély vízben gázolt. Az asszony karja meleg volt, és minden lépésnél hozzáért a férfi karjához. Kicsit mintha sántított volna. Megállt előttük a fiú, szemüvege tele volt vízcseppekkel.

– Fogj meg, te hitvány frank! – mondta az apjának. – Egyébként fordítva van rajtad a melltartó, Anyu. Ez a monokini? – Azzal elrohant. Az asszony a vízbe gázolt, leguggolt, és megfordította a melltartóját.

 

 

Remeterákok nemzetsége

 

A sekély vízben ezrével tanyáztak a kis remeterákok. Finom vonalakat rajzoltak a fövenybe a csigák hegyével, amelyeket a hátukon cipeltek. Aligha találtak volna jobb helyet, néhányan közülük mégis kimásztak a partra, és onnan fel a kemping első fái alá. Egyre fáradtabban és rémültebben mozogtak, a legtöbb sohasem talált vissza a tengerhez. Ezeket gyűjtötte a fiú a búvárszemüvegébe. Nagyon fel volt háborodva az ostobaságukon, ezért valamennyi büntetést kiszabott rájuk, és csak azután engedte vissza őket a vízbe. Reggel óta dolgozott, de alig látszott, hogy csinált valamit. Munka közben elrohant egy görög mellett, aki arcra borulva napozott a gyékényén; az felemelte a fejét, és megpróbálta lerázni a derekáról a homokot, amit a fiú szórt rá az előbb. A homok azonban olajos bőrére ragadt.

– Sajnálom – mondta neki a fiú apja, aki éppen egy gumimatracot vonszolt a víz felé. Akkor látta, hogy a chevroletes görög az, akire rádudáltak Kateriniben.

– Nem tesz semmit – mondta a görög. – Úgyis úszni készültem. Velem tart?

– Szívesen – hazudta a férfi. Egyáltalán nem volt kedve a társasághoz. Fájt a feje. Viszketett a bokája. Mindenféle baja volt már a semmittevéstől.

Jó messze beúsztak az öbölbe. A görög időnként hátranézett a társára, sűrű, fekete szemöldökéből csöpögött a víz. A nap éppen a háta mögül sütött. A magyar jobbra tartott, mert bántotta a szemét a fény. Erre a görög is jobbra fordult. Vagy négyszáz méterre voltak már a parttól. A hullámok itt kisimultak, szelíden csillogott a víz. Leláttak a fenékre, amely kicsit egyhangú volt, sima föveny, itt-ott sötétlett csak rajta néhány vízifűsáv. Ezeknek a szélén viszont rengeteg hal úszkált.

– Szeret vadászni rájuk? – kérdezte a görög.

– Nem.

– Én igen, bár nem kedvelem a hal húsát. Túl sokat ettem gyerekkoromban. Bátyám a halfasírtot szerette a legjobban. Amikor elment, biztosan ez hiányzott neki a legjobban. Körözés alatt állt, egy évig várta, hogy letartóztatják. Semmire se tudott gondolni, csak erre. Állandóan a vízen voltunk, hogy ne legyünk otthon, és annyi halat fogtunk, hogy nem fért a hálóba. Bedobáltuk a csónakba. Hallottuk a víz alól, ahogy farkukkal verték a csónak fenékdeszkáit. De ahányszor feljöttünk a víz alól, mindig a partot nézte. Egy év után aztán nem bírta tovább, és itt hagyta az országot. Akkor már a felesége is azt mondta, hogy menjen el.

– És hová ment?

– Magyarországra. Két évig nem kaptunk semmi hírt. Ismerősök írták meg, hogy öngyilkos lett.

Némán úsztak tovább. A nap fénye olyan éles szögben verődött a vízre, hogy nem látták a horizontot.

– Azt hiszem, én visszafordulok – mondta a magyar. – Nem vagyok jó úszó.

– Persze – mondta a görög. – Elég is ennyi délutánra.

Visszafordultak a part felé, amely alig látszott a hullámoktól. Mintha a vízből nőttek volna ki a fák, és alattuk a színes sátrak. Motorcsónak húzott el a közelben a tenger felé; olyan tisztán hallották a motor hangját, mintha kávédarálót járattak volna a fülük mellett. Csíkos halraj tartott velük szemben a víz alatt. A magyarnak úgy tűnt, mintha az előbb is találkoztak volna velük. A görög a hátára fordult, és az eget nézte. Szeme nagyon fehér volt az arcában.

– Azóta én se halászok – mondta.

A fiú közben fél tucat rákot gyűjtött a búvárszemüvegébe. Odavitte az anyjához, aki hanyatt feküdt a gyékényén, szalmakalap borította az arcát. Kinézett a léptek zajára. Akkor ért oda a görög és a férje is. A görög köszönt neki.

– Jó messzire eljöttek! – mondta.

– Ó, igen – felelte az asszony. Visszatette arcára a kalapot, és azon gondolkozott, ki volt ez. Hallotta, hogy leül mellé a férje. – Kellemes hely – mondta neki. – Meddig maradunk?

– Még egy hétig! – felelte a fiú.

A férfi megvizsgálta a körmét, amely fehérre ázott a vízben. Bőre, ahol megszáradt, fehér volt a sótól.

– Ameddig csak akarjátok.

– Lassan mégis mennünk kell – sóhajtott az asszony.

 

Hat órakor elhallgattak a kabócák. Mélykék volt az ég, sehol nem látszott felhő. Fokozatosan gyöngült a meleg szél, amely egész nap fújt a tenger felől. Észre se vették, mikor ült el teljesen. A sátrak között kifeszített szárítóköteleken mozdulatlanul lógtak a törölközők és a fürdőruhák. Csak egy Opel Kadett ostorantennája lengett lassan, végén vörös mókusfarokkal.

Aztán keleten kék színű árnyék futott az égre, amely sebesen közeledett. Még mielőtt megérezték volna a szelet, fehér csík jelent meg a horizonton, majd eltűnt a tenger is az esőfüggönyben, amely világított a lila háttérben, mintha egy hatalmas asztal alatt ültek volna, amelynek a széléről tej csorgott a szemük elé. Az egyik kocsiban pattant egyet az ülésrugó, és akkor már hallották a hullámverést: mintha repülőgépek zúgtak volna a távolban. Végre megérkezett a szél, és elrepült minden, ami nem volt megkötve. A fiú éppen a sátor cipzárját cibálta feljebb. Orra előtt elgurult egy gumimatrac. Apja a kocsi ablakait tekerte fel, kiáltott neki valamit, de nem értette. A férfi odaugrott hozzá, megfogta a karját, és kihúzta a sátorból, amelynek meggörbültek a feszítőkötelei.

– A kocsiba! – kiáltotta a feleségének, aki egy hálózsákkal bajlódott. Előrehajolva nyomultak a kocsihoz, de nem tudták kinyitni a szél felőli ajtaját. Mire megkerülték, bőrig áztak, a fiú szemüvegének a szára kétfelé tartotta a vizes haját. Az eső olyan erővel döngette a kocsi tetejét és oldalát, hogy csak kiabálva értették meg egymást. Az ablakokon ömlött a víz. A férfi bekapcsolta az ablaktörlőt, de így se láttak semmit. Összeszedtek minden rongyot, amit a kocsiban találtak, megtörölköztek. A fiút az egyik hálózsák vászonhuzatába dugták, és nyakánál összehúzták a zsinórt. Olyan volt a rózsaszínű zacskóban, mint egy karneváli macska. Térdére támasztotta az állát, és izgatottan figyelt. Addigra már az egész tábor a kocsikban szorongott, és amikor negyedóra múlva elvonult a vihar, a leglehetetlenebb öltözékben jelentek meg, üléshuzatokba, gumimatracokba takarózva. A piros Opel Kadettből kifordított melegítőfelsőben, feje körül piros törölközővel, de gatya nélkül ugrott ki egy kisfiú, a sövényhez futott, és nagy ívben lepisálta a bokrot. A sátrak nagy része összedőlt. Az övék csodálatosképpen állt, de úgy összeesett, mint a fonnyadt karalábé. Minden elázott, ami benne volt, kivéve egy szappant, amely nyitott dobozban, de lefelé fordítva feküdt a gumimatracon. A fiú felemelte a zseblámpáját; folyt belőle a víz. A kenyér, amely az ételdobozon feküdt, kétszeresére puffadt, úgy megszívta magát vízzel. Az angol szótár, amely a sátorlapra varrt zsebben maradt, narancssárga lett a sátorlaptól, a sátorlap viszont vörös a szótártól. A kempingasztal nem borult fel, mert a zsinórok közé szorult a sátor előtt: papír zsebkendőből, cigarettából és vécépapírból elegyedett pép folydogált le róla. A székeket a szomszédos sátrak közül hozták vissza. Az egész tábor kalapált, teregetett és a vizet öntögette, mégis hallani lehetett, ahogy a fákról csöpög a víz. A tábor szélén az olaszok a drótkerítést bontogatták le a sátrukról, egy cserfa viszont úgy, ahogy volt, kirepült a kerítésen túlra a sárga mosógép mellé, amely évek óta ott hevert már. Akkora hullámok jártak a parton, hogy meglocsolták a szélső sátrakat. A föveny tele volt halakkal, rákokkal, medúzákkal és fadarabokkal. Ismét meleg, keleti szél fújdogált a tenger felől, és a recepción bekapcsolta valaki a lemezjátszót, természetesen a Zorbát. A tábor fáira erősítve lógott néhány hangszóró, de csak az egyik szólalt meg időnként, mindig az ütem végén. Az asszony tétován elindult a romok között, hogy megkeresse a kalapját.

Reggel nyolckor a fiú már a parton volt. Sárga nejlonzacskóba gyűjtötte a rákokat és elveszített csigaházaikat. Annál a zöld kőnél dobta őket a tengerbe, amely pontosan a strand közepén állt. A legtöbb közülük nem élt már, így a kő mellett hamarosan ráktetemekből álló halom nőtt a tenger fenekén, még árnyéka is volt a reggeli nap fényében.

– Szobrot kéne állítani ide – mondta az anyjának, aki még mindig a kalapját kereste: abban reménykedett, hogy a partra fújta a szél. Ha a vízbe került, akkor is itt kell lennie, tűnődött. De nem volt sehol.

– Egy harcosra gondoltam – mondta a fiú – Márványból. Állva.

Az anyja bólintott, és visszafordult a sátor felé, amely a sarkait kivéve egészen megszáradt már. Majdnem egyszerre ért oda a görög fiúval, aki a boltban dolgozott. A kempingasztalra tett egy csíkos görögdinnyét.

– Alexisz úr küldi – mondta.

– Kicsoda? – kérdezte az asszony. A dinnye megindult az asztalon, a fiú azonban ügyesen elkapta, és rátette a vászonszékre.

– Alexisz úr – ismételte. A szék keresztben volt csíkos, a dinnye hosszában.

– Ismersz valami Alexiszt? – kérdezte az asszony a férjétől, aki a kocsiban matatott.

– Nem. Biztos, hogy ide küldték?

– Biztos – mondta a fiú. – Nincs más magyar a kempingben. – Alig volt idősebb, mint az ő fiuk, bermudanadrágot viselt, amely úgy készült, hogy letépték egy farmer szárát. Jobban beszélt angolul, mint akármelyikük. – Az úrnak Chevroletje volt – tette hozzá.

A férfi egy pillanatra az asszony szemébe nézett.

– Aha – mondta. – Mondja meg neki, hogy köszönjük.

– Sajnos nem tudom, uram. Egy órája elment. Ő volt ma az első, aki fizetett.

– Te érted ezt? – kérdezte az asszony, amikor elment a fiú.

– Nem – felelte a férfi.

– Azért mégis nagyon kedves tőle.

– Igen. – Szórakozottan rágyújtott, és lement a partra, ahol fáradhatatlanul dolgozott a fia.

– A remeterákokban és az antik görögökben van valami hasonló – mondta a fiú. – Méghozzá a pajzsuk, mert a rákok háza is az. És nézd meg, mi lett velük a házuk nélkül!

Apja bólintott. Akkor látta meg az asszony kalapját a kerítésen: pont középen nyársalta fal a dúc. Nem nyúlt hozzá senki, mert azt hitték a táborlakók, hogy emlékül hagyta itt valaki, amikor továbbment.

 

 

Minden ördög körbejár

 

Délután a fiú kihalászott egy fél pár műanyag szandált az iszapból, és egy óra múlva a párját is megtalálta. Sajnos neki nagy volt, a szüleinek pedig kicsi. Olyan régóta hevert a tenger fenekén, hogy bezöldült az algáktól, így, bár típusformája volt, a színe egészen eredeti lett. Kiakasztotta a sátor elé, és minden kempinglakónak megnézte a lábát. Az volt a legfőbb gondja, hogy kinek tudná elajándékozni.

A mandulafák alatt tócsákban állt a víz, a gyökerek közt barna agyagpatakocskák csordogáltak. A szélső fák alatt egy görög kínlódott a Cadillacjével. Előre-hátra szórták a gumik az agyagot, a nagy kocsi azonban meg se mozdult. Néhány kempingező és a magyar férfi segítették kitolni a kátyúból, de ismét elsüllyedt. Végül kiszállt a görög, köpött egyet, és otthagyta.

– Átkozott! – mondta. – Soha életemben nem láttam még ilyen dögöt!

Hátuk mögött egy német Jeep csúszkált be a kempingbe. Windsurföt kötöztek a tetejére, hátra nagy ponyvacsomagot. Négyen ültek a kis kocsiban, és mindezzel vígan robogtak a fák alatt. Új vendégek voltak, táborhelyet kerestek; hogy kikerüljék a tócsákat, feltolattak a kemping széléig, ahol már nagyon meredek volt a part. Egyszer-kétszer visszacsúsztak, a terepjáró gumik tíz méterre hátravágták a sarat, de mégis feljutottak. A motor bőgésétől és a kiabálásuktól zengett a tábor.

A görög szemöldöke alól figyelte őket. Alacsony, sötét bőrű fiatalember volt, vádlija izmos, mint egy futóé. Lement a partra. A fiú jól megnézte a lábát: becslése szerint akkora lehetett, mint a strandpapucs, amit talált. Megindult a görög után.

– Hé! – kiáltotta az anyja. – Ebédelünk!

– Mindjárt – mondta a fiú. – Mindjárt jövök.

Apró vízgömbök fénylettek a kempingasztal tetején: mindegyiken látszott az asszony keze, amint odanyúlt. Papírdoboz hevert a kocsi ülésén, amelyben a fiú képeslapgyűjteménye sorakozott katonás rendben. Egy türinszi kártyán rajta volt a bélyeg is.

– Nem írsz anyádnak? – kérdezte az asszony halkan. Férje becsukta a kocsi ajtaját – az ablaküvegen látta egy pillanatra a mandulafákat, a sátrakat és a tengert, aztán megállt a kép, mintha kimerevítették volna vetítés közben.

– De – mondta. – Majd később.

– Aggódhat érted.

– Ne gondold.

A németek át se öltöztek, a vízbe gázoltak farmerestől. Négyen voltak, izmosak és napbarnítottak, az öklük csontos. Hajuk fehérre fakult a napon. Egyikük alumínium fényképezőállványt döfött a homokba, rácsavarta a gépet, bekapcsolta az önkioldót, majd a többiek után rohant. Még nem érte el őket, amikor elsült a gép.

A görög, akié a Cadillac volt, már a csónak motorjával bajlódott; úgy látszik, ezzel se volt szerencséje. Végül rácsapott az öklével, mire mégis beindult. A csónak orra az égnek meredt, a motor mély hangon bőgött. Hosszú, fehér csíkot húzva maga után eltűnt nyugat felé.

A németek körbejárták a Jeepet, megvizsgálták a talajt, és úgy döntöttek, jobb, ha szárad még kicsit sátorverés előtt. Visszamentek a partra egy tojás alakú bőrlabdával, és rögbiztek a sekély vízben.

A magyar férfi lehunyta a szemét, de tovább látta a nap korongját a szemhéja mögött. Valahányszor puffant a labda, összerándult kicsit. Ezt a hangot utálta legjobban a világon.

– Valami baj van? – kérdezte az asszony.

– Semmi. Dehogy.

– Majd én megírom azt a lapot.

– Találtam egy kötelet – jelentette a fiú a hátuk mögött. – Idehozhatom?

– Jobb, ha otthagyod – mondta az anyja.

– Keress rövidebbet – javasolta az apja.

A fiú összeharapta az ajkát, és visszafordult a csónakok felé. Ugyanolyan mozdulatokkal gázolt a vízben, ahogy a németektől látta. Csípőtől felfelé nagyon sovány volt, a vádlija azonban megerősödött.

A férfi mozdulatlanul feküdt, homlokát a forró homokra hajtotta. Olyan szaga volt a homoknak, mint azoknak a farudaknak, amelyekre a füstölt kolbászt akasztották gyerekkorában. Az anyja gyűlölte a kolbászt. Sose ment úgy be a kamrába, hogy le ne verjen egyet. De amikor nála uzsonnázott a két apáca, akik az egyházi adót szedték, nem talált mást hirtelen, kolbásszal kínálta őket. Sűrűn szabadkozott, az apácák ugyanúgy, de azért bevágtak egy pár kolbászt. Ő mint kisfiú az üvegajtó mögül leste őket, és elhatározta, meg fogja mondani az apjának, hogy az apácák ették meg a kolbászt. Az öreg utálta az apácákat. Előző nap négy kardvirágot tett a kék üvegvázába: felesége születésnapjára hozta. Napok óta nem beszéltek már valami nő miatt. Amikor meglátta a virágokat, az asszony nagyon dühös lett, és a vázával együtt bedobta őket a szemétbe. Virágot tehát nem kell hozni ilyenkor, állapította meg ő. Élvezettel gyűjtögette a féltékenység jeleit. Milyen nő lehet az? – tűnődött. A zsebkését odaadta volna, hogy lássa, csak egy percig. Nyilván szebb, mint az anyja. És alacsonyabb. Magas nő volt az anyja. Valamiért minden bajnak ebben látta az okát.

Előző este jugoszláv házaspár vert sátrat a tábor csücskében. A fiatalember fehér sportzakót viselt, felesége hosszú ujjú lila blúzt. Ezzel annyira elütöttek a táborlakók viseletétől, mintha jegesmedvék lettek volna. Mind a kettőjüknél egy köteg sárga nyomtatvány volt. Reggel óta járták a tábort. Megálltak a magyarok mellett.

– Szép napunk van Isten kegyelméből – mondta a fiatalember angolul. Jó kiejtése volt.

– Nem beszélünk angolul – felelte a férfi.

– Nem a nyelv a fontos – folytatta a fiatalember németül. – Éppen a nyelv az, ami elválasztja egymástól az embereket.

– Németül se beszélünk – mondta a férfi.

– Kik ezek? – kérdezte a fiú a jövevények mögött, kezében egy darab kötéllel. Leguggolt, és megmérte a fiatalember lábnyomát a homokban.

– Az anyját! – mondta.

– Hagyd őket – kérte az anyja. – Mindjárt elmennek.

– De mit akarnak?

– Beszélgetni.

– Kérhetek tőlük egy képeslapot?

– Nem képeslap – figyelmeztette az apja.

A jehovista megértette, miről beszélnek: megáldotta a fiút, és adott neki mindkét nyomtatványból. Az megköszönte, és felrohant a sátorhoz a papucsokért. A jugoszláv asszony lába mellé fektette a homokba.

– Próbálja meg! – biztatta. – Nem érti?…

A fiatalember alig leplezett undorral felemelte a két papucsot, felesége kezébe nyomta, és újabb nyomtatványt adott a fiúnak.

– Szerintem is megér annyit – bólintott a fiú. – Azt hittem, járványlap.

A jehovista lengyelül mondott valamit.

– Ez még zongorázni is tud – morogta a férfi a homokban.

– Hallgass! – kérte a felesége. – Mindjárt elmennek.

– És ezért fizetést kapnak? – érdeklődött a fiú.

– Istentől.

– Hintázz egyet, aztán gyere vissza! – kérte az anyja.

– Most hintáztam.

A jehovista már a Biblia-értelmezés közepén tartott. Felesége mosolyogva állt mellette, egyik kezében a nyomtatványokkal, másikban a papucsokkal.

A magyar férfi megvakarta a mellét.

– Nem állna odébb egy kicsit? – kérdezte a jehovistától. – Kösz!

Azzal visszafeküdt az árnyékba. Erre aztán elmentek. Nagyon meg voltak bántva. Most a németeknél próbálkoztak, mert ezeknek minden lógott a nyakukban, még kereszt is. A németek körülállták őket, komoly arccal hallgattak, de nem kapcsolták ki a magnót, így egész idő alatt fülükbe nyávogott egy hawaii gitár.

– Miért utálod a papokat? – kérdezte a fiú az apjától.

– Én? Miből gondolod? Egyébként ezek nem papok. Hiten kívüliek, azazhogy pályaelhagyók.

– Hagyjátok abba! – kérte az asszony.

– És miben különböznek a többitől?

– Semmiben.

– Na, én megyek úszni! – mondta az asszony.

– Mióta kiküldött az a pópa Moloszban a templomból, nem jöttél be egy templomba sem – mondta a fiú. – Tudtad, hogy nem lehet sortban bemenni. Ezek ortodoxok.

– Az dühített, hogy voltunk vagy húszan, és pont hozzám rohant az a pópa.

– Pedig a te anyád is vallásos, nem?

– Hát igen.

– Megnézte a bizonyítványomat, és azt mondta, rendben van, de ha nem kereszteltek meg, a pokolba kerülök.

– Nem számít, rám is ezt mondta mindig, pedig engem megkereszteltek.

– Na de miért?!

– Mert az apámra hasonlítok.

A fiú megpróbálta elképzelni a nagyapját, akit nem ismert. Ezek szerint ő már a pokolban van, gondolta. Nem túl jók a kilátások. Okosabbnak tűnt, ha ő se hasonlít az apjára, amihez egyébként semmi kedve se volt. A nyomtatványokat nézegette. Nem volt rajtuk kép, csak egy vérző szív. Sajnálta már kicsit, hogy nekik adta a papucsot. Lement a partra, kavicsokat dobált a vízbe. Abban reménykedett, hátha talál még egyet.

– Gyere úszni – mondta az asszony. – Nagyon jó a víz.

Férje mozdulatlanul feküdt a homokban, halántékáról verejték csorgott az arcára. – Legalább menj az árnyékba!

– Nincs meleg. Nekem inkább kellemes. Ez a kis szél kellemes. Azt hiszem, hogy lázam van.

– Fenét van.

– Legalább harminckilenc fok.

– Negyvenhárom! – kiáltotta a fiú a partról. – Most néztem a zuhanyozónál.

– Hozz egy vödör vizet apádra – kérte az asszony.

– Nem kérek! – tiltakozott a férfi.

– Most hozzak, vagy ne? – érdeklődött a fiú.

– Hozz – mondta az anyja.

A fiú fél vödör vizet hozott. Bal lábon ugrált a partig, és jobb lábon vissza. Olyan ügyesen csinálta, hogy alig loccsantotta ki a vizet. Apja mérgesen odébb mászott a fröccsenések elől, az új helyen azonban olyan forró volt a homok, hogy nem tudott rá lefeküdni. Könyökén és a térdén tartotta magát. A fiú nyakon öntötte, mire felült, összeszorította a könyökét, és didergett.

– Szálljatok már le rólam, a hétszentségit! Valami mással foglalkozzatok!

A görög közben megfordult a keleti szirtfoknál, és visszatért a partra. A vörös hajú német erre faképnél hagyta a jehovistákat, és odament hozzá egy fehér vízisível.

– Hé! – mondta. – Csónak! Prrr!…

A görög rá se hederített. Háta egészen fekete volt a szőrtől.

– Húzni! – mondta a német. Egy tízmárkást lóbált. Valami újdonság volt ez a vízisí, csak egy lécből állt, a közepén kapaszkodóval. Mutatta, hogy kell rátérdelni.

– Húzzon a nagyanyád – morogta a görög, és faképnél hagyta. A fiú leguggolt, és megmérte a lábnyomát.

– Te kahneteh? – kérdezte a görög.

– Merszi. Imaszte szo szoszto dromo ija Szparti? – Vagyis hogy jó irányba megy-e Spártába. Mást nem tudott mondani görögül.

A görög nagyot nevetett.

– Kitűnő! – mondta.

– Mennyit akarsz, a fene egyen meg? – kérdezte a német. – Voloszban egész nap húztak ennyiért!

– Akaszd fel magad – felelte a görög. Odament a magyarokhoz, megcsókolta az asszony kezét, és gratulált a fiú görögtudásához. – A nevem Szandrosz – mondta. – Velem tartanak egy körre?

– Örömmel – mondta az asszony.

– De hozzanak valamit a fejükre, a vízen erős a nap. A mademoiselle kalapja megfelel.

A fiú elrohant a sapkákért: mind a hármat a fejébe nyomta.

– Én maradok – mondta a férfi. – Dolgom van.

– Nagyon jó csónak, egy hete vettem. A neve: ZORBA.

A fiú nem tudta, mit csináljon a vödörrel: felvette, letette, majd ismét felvette.

– De ki fog akkor fényképezni? – kérdezte kétségbeesetten.

– Anyád – mondta a férfi. Visszamászott előbbi helyére a homokban.

– Hagyjuk kicsit – sóhajtott az asszony. – Mire visszaérünk, rendben lesz.

– Fáradt – bólintott a görög. Megszokta már, hogy fáradtak a turisták. – Mademoiselle! – mondta, és megfogta az asszony kezét. – Vigyázzon a kövekre!

– Fulladjatok meg! – mondta a német.

Könnyű kis lakkozott csónak volt, olyan sötét színű, hogy Szandrosz csaknem fehérnek látszott benne. Friss lehetett még a lakk, erős acetonszaga volt. Azonnal beugrott a motor: Szandrosz nagyon büszke volt rá, jobbra-balra forgatta a kormányt. A csónak finoman követte minden mozdulatát.

– Próbálja meg – javasolta az asszonynak.

– Ó, nem – mosolygott. Az egyik kezével az ülésbe kapaszkodott, másikkal a kalapját fogta. A férjét nézte a parton.

– Nem is ráz annyira! – ordította a fiú. A három sapka három simlédere háromfelé állt a fején. Szandrosz átadta neki a kormányt, és rendet csinált a csónakban. Néhány trikó és egy vitorlavászon kabát volt a sarokba gyűrve.

– Egyedül kempingezik? – kérdezte az asszony.

– Jézusom! – kiáltott a fiú – Idenézz!

– Nem itt lakom – mondta a görög –, de itt maradok néha, amikor elhozom a szőlőt. A feleségem Athénban van, angolt tanít, de csak azért, hogy elfoglalja magát. Nem jött ki az anyámmal. Nem szereti ezt a házat sem a faluban. Az egész vidéket nem szereti.

– Kérdezd meg tőle, hogy mehetnénk-e gyorsabban – kérte a fiú.

– Elég lesz ennyire – csitította az anyja.

– Exhodosz – mondta Szandrosz. – A sziklák felé! Hozunk egy kis agyagot a férjének. Meg lehet enni.

– Igen?

– Naponta elég egy késhegynyi, reggel. Azt mondják, a rák ellen is jó. Agyagos az egész part, persze ha esik, kellemetlen. Félóra múlva azért ki tudok állni. Anyám akarta azt a kocsit, én a kis kocsikat szeretem, a Toyota Corollát. Azt mondta, az túl kicsi. Maga szerint túl kicsi?

– Nem hiszem – mondta az asszony.

– Szerinte túl kicsi. Beült, kinyújtotta a két kezét, és azt mondta, akkora, mint a kamrája. Nem ülök be egy kamrába. A házban sem szeretett enni, az udvaron ebédelt. A buszra se szállt fel. Nagyon egészségtelennek tartotta a buszt. Ez a Cadillac tetszett neki, bár zöldet akart. Zöld nem volt, csak kék. Akkor inkább ez legyen, mondta, bár a kéket se szereti. Tíz évig spórolt rá, ott ült az út mellett minden nap, és árulta a szőlőt. Nagyon jó a szőlőnk. Minden fordulóval tíz ládát hozok a boltosnak. Ennek a csomagtartójába egy szekrény belefér, de ha teleteszem, leér az útra a fara.

– Mennyi idős az édesanyja? – kérdezte az asszony óvatosan.

– Tavaly halt meg. Idén lett volna hatvanöt.

– Jobbra? – kérdezte a fiú.

– Exhodosz – bólintott a görög. – Semmit se úgy csinált, mint más. Nem ette az agyagot sem, nem bízott senkiben. Csak ült a ház előtt, és árulta a szőlőt. Itt maradt a ház és minden. Valakinek foglalkozni kell vele. Apám tíz éve halt meg Cipruson. Csendes ember volt, akkor se mérgelődött, amikor harcolni vitték. Van egy öcsém, ő is Athénban él, de az nem törődik semmivel. Anyámra ütött. Műhelye van. Nekem egy boltom, izé… műszaki cikkek. Fényképezéshez. Ez jó, ez a gyerek gépe. Volt hozzá egy nagyon jó vakum. Arra gondoltam, hogy áttérek a videóra. Csakhogy közben haza kellett jönni. Jártak már Athénban?

– Még nem.

– Ha arra járnak, nézzék meg a Pandrószu utcát, ez már a Plaka mellett van. Ott a boltom. Most egy török bérli, de ugyanazt árulja, amit én. Átvette az egészet, neki már könnyű volt. Exhodosz. Az a kék az Ördögszikla. Nem tudom, miért nevezik így, mert semmi ördögformája nincs. A legtöbben meglátogatják, mert igen jó vadászterület. Most nem ajánlom, hogy oda menjünk, mert virágzik a tifi. Angolul nem tudom. Mérges növény, gyulladást okoz. Az agyag is ott a legjobb, ezt mondják az öregek. A háború alatt a hadseregnek is vittek innen, és ahol ették, nem volt betegség, így mesélik. Minden nap egy kis kanállal. Nem drága. Ugye, milyen jó motor? Csak félsebességgel megyünk. Ha akarja, megmutatom, mit tud.

– Ó, nem, köszönjük – mondta az asszony. Sápadt volt, mint a fal.

A fiú fenekéről félig lecsúszott a nadrág az erőlködéstől.

– A férjének mi a foglalkozása?

– Író.

– Akkor azért maradt ott. Sokan eljönnek ide. Művészek. Azt mondják, itt jobban lehet gondolkozni. Otthon az ember mindig ugyanazt látja. Egyszer majd én is elmegyek valahová, de nyáron nem lehet a szőlő miatt. – Alacsonyabb fordulatra állította a motort, és átvette a kormányt a fiútól. Hófehér sziklák álltak a parton; lábuktól a tengerig vörös volt a part, mintha égett volna. – Ez a legjobb hely – mondta a görög. – Majd meglátja, hogy mit ér ez a föld!

 

A férfi arcra borulva feküdt a homokban. Karját kinyújtotta, tenyerét felfelé fordította. A forró levegő ugyanolyan szilárd anyagnak tűnt, mint a homok. Kipróbálta a könyökével, és úgy érezte, az egész föld oldalra billen. Vele együtt a hangok is, amelyeket a partról hallott. Csak a hullámverés maradt ugyanabban a síkban: ez nagy felfedezés volt. Arra is rádöbbent, hogy tenyere érzékeli legjobban a meleget. Nem hallotta már a motor hangját, de tudta, hogy az asszony a csónak végében ül, és minden idegszálával figyel. Semmihez nem értett, ami a csónakban és körülötte volt: automatikusan őrködött, és ebben ugyanolyan kitartó volt, mint a tenger. Szereti a fiát. Akit nem szeret az anyja, sohasem lesz elégedett önmagával és a világgal. Érezte, hogy leszalad egy verejtékcsepp a nyakán. Elképzelte, hogy nem tud többet felállni, és örökre itt marad. Olyan csend volt, mint amikor megáll az óra. Gyerekkorában, ha lázas volt, gyakran álmodott arról, hogy kidől egy hatalmas oszlop, és abban a pillanatban megszűnik a gravitációs erő. Nagyon szánta, mert úgy képzelte, az oszlopnak is van tudata, akkor pedig rá kellett jönnie, hogy az egyetlen, amihez ért, másoktól függ. Ott lógott a levegőben, nem tudta, hogy mit csináljon, ő pedig bőgve nézte. Kisebbnek érezte magát a valóságosnál. Később pedig nagyobbnak. Egyszer talán akkora leszek, mint egy hegy, tűnődött, amelynek fiatal és öreg fák nőnek a hátán. Haja, amely összeragadt a sótól, és itt-ott a nyakához ért, mintha száraz fű lett volna. Itt a homokban, karnyújtásnyira körben minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Ettől a felismeréstől meghatódott, és hagyta is, hogy meghatódjon. Aztán irtózatos jeges ütést érzett a tarkóján, amint a fiú nyakon öntötte egy vödör vízzel. Kábán feltápászkodott.

– Hoztunk neked egy zacskó agyagot – közölte a fiú, és elszaladt egy újabb vödör vízért. Az asszony a bolt felől integetett neki.

Szandrosz a csónakot törölgette egy szivaccsal, majd a Cadillacjéhez sétált, begyújtotta a motort, megpörgette a kerekeket, de nem tudott kikecmeregni a kátyúból. A vörös hajú német kiáltott valamit a társainak, odamentek, nekifeszültek a kocsinak, és egy pillanat alatt kilökték az útra.

– Merszi! – mondta fapofával a görög, és elhajtott.

– Rohadék – morogta a vörös hajú.

Néhány perc múlva visszatért a fiú a vödör vízzel és a strandpapuccsal. Tele volt a szeme könnyel.

– Bedobták a kukába! – mondta. – Szerencsére nem fért bele, így vettem észre.

– Megtalálod a gazdáját – vigasztalta az apja, és pumpálni kezdte a gumimatracot. Az asszony narancsot hozott a boltból, kibontott egyet, és a fiúnak adta. Az teletömte a száját. Sűrűn pislogott.

– Utálom a jehovistákat! – Átvette a pumpát az apjától. Úgy taposta, hogy belevörösödött. Amint végzett, visszaakasztotta a papucsot a sátor elé, és várta Szandroszt: már indulásra készen álltak másnap tízkor, amikor megérkezett. Tíz láda szőlőt hozott, de nem a kocsijával, hanem taxival. Jobb keze könyékig be volt pólyálva, arcán ragtapasz – mégis nagyon vidámnak látszott. Az egyik láda szőlőt odahozta a magyaroknak.

– Mi történt a karjával? – kérdezte az asszony.

– Semmiség! – legyintett. – Ezt kóstolják meg! Senkinek nincs ilyen szőlője a környéken! Apám keresztezte, bár én se tudom, milyen fajtákból.

A fiú mellette állt, kezében a papuccsal.

– Present – mondta. – Gift. Neked.

Szandrosz felpróbálta az egyik papucsot: mintha a lábára öntötték volna.

– Jó lesz a csónakban – mondta a fiú komolyan. – Nem csúszik.

– Oké. Remek! – Kiborította a szőlőt a sátorlapra, amely a fűben feküdt. Az étterem felé nézett, ahonnan a taxis kiáltott neki valamit. – Adio! – mondta. Egyik lábán a papucs volt, másikat az üres ládára tette.

– Rohadék – mondta a vörös hajú német, aki a Jeep sárvédőjén ült, és almát evett. – Sántulj meg!

Amint elhagyták a kempinget, két kilométerre, a dupla S kanyarban meglátták a Cadillacet: félig a szakadék szélén lógott, bal kereke leszakadt. A fényesre csiszolódott féktárcsa úgy csillogott a narancsfák koronája előtt, akár a telihold.

– Mezítláb vezetett – mondta a fiú komolyan. – Láttam, amikor beszállt a kocsiba tegnap. De van cascója, nem?

– Biztosan – mondta az apja.

 

 

Szent kövek

 

A férfi új filmet fűzött a gépbe: a felesége és a fia húsz perce válogatták a képeslapokat az epidauroszi múzeum pénztáránál. Várt rájuk egy ideig, majd visszament a múzeumba, beállt a sorba, és hagyta magát előrelökődni. Amikor másodszor is kilépett az ajtón, a teremőr egy pillanatra a szemébe nézett. Az a típusú értelmiségi volt, aki több nyelven beszél, ritkán nevet, és még ritkábban gondol a nőkre. A férfi biccentett neki. Levette a mellére tűzött világoskék fényképező-ticketet, a gombostűt a szemétgyűjtőbe dobta.

A felesége és a fia már a diákat nézte: jó felvételek voltak, a hőség azonban megviselte a kópiákat, némelyik olyan domború lett, mint a nagyítóüveg. A fiú feltolta szemüvegét, és a szeméhez próbált egyszerre kettőt.

– Ezt ne csináld! – suttogta az asszony idegesen.

– Vicceltem – mondta a fiú.

A férfi kiment a fák alá. Leült egy kőpadra, ölébe tette a fényképezőgépét, és maga elé bámult. A soknyelvű zsibongásban is úgy érezte, nagy a csend. A szomszéd padon egy angol lány feküdt: papucsát levetette, szemét lehunyta, hullámos haja majdnem a földig lógott. Barátai már elmentek a színház felé. Szép lábnyoma lehet, gondolta a férfi, amint a lány talpára pillantott.

Az épület előtt köpcös kis fényképész botladozott gumitalpú bakancsban, nyakában két fényképezőgéppel: az eresz kőfaragásait szerette volna lencsevégre kapni, a nap azonban minden szögből a szemébe világított. Végül feladta, ő is a színház felé indult, a jelzőtáblánál azonban inkább a szentély felé fordult, hogy elkerülje az olasz turistacsoportot, amely vele szemben özönlött le a gyalogúton. Idegenvezetőjük, aki aznap már huszadszor bizonyította be, hogy a színház legfelső sorából is meg lehet különböztetni az elejtett ötdrachmás hangját a kétdrachmásétól, sápadtan leült egy fa tövébe. Egyébként szerette ezt a produkciót, mert annyi időt vett igénybe, hogy nem sokkal bírták tovább a látogatók a tűző napon.

Egy részük a múzeumba menekült, ahol viszonylag hűvös volt, a többi lemondott a túra folytatásáról, és visszatért a parkolóba. A csodatevő isten szentélye és a futballpálya nagyságú romkert nem vonzotta túlságosan a látogatókat, legtöbben csak a kerítésen keresztül nézték meg. Az olaszokkal azonban reménytelen volt a dolog, ezeknek sose volt eléggé melegük, azonkívül nem egy pénzérmét, de akár egy harangot is ledobhatott volna a színpadon, azt se hallották volna: visszhangzott a nézőtér az ordításuktól, amint a színpadon fényképezők beállították a felső sorban állókat, hogy valamennyien ráférjenek a képre. A múzeumkertben pihenés helyett filmeztek, ketten felmásztak a szobor talapzatára, a többiek a kamerát, a magnót, az állványt és a derítőlemezt cipelték. Egy fehér trikós milánói kidüllesztett mellel állt a felvevőgép előtt, és egyfolytában magyarázott valamit a feleségének, aki a vállához támasztott kamerával mind közelebb nyomult hozzá. Azt várta az ember, hogy mindjárt lőni kezd a kamerának álcázott géppisztollyal, pedig csak a fényt mérte. Amikor végzett, ráült az angol lány hajára.

– Ó, bocsánat! – kiáltotta, a lány azonban rá se hederített.

A teremőr kijött a csarnokból, megkerülte az épületet, és hányt egyet a bokrok között. Visszafelé beállt a falikút előtt várakozók közé; az égre bámult, amelyen egy felhő se volt.

Újabb csoport érkezett a parkolóról, amelynek az élén hindu házaspár haladt: a férfi nyakában olcsó bokszgép lógott, az asszony földig erő hímzett selyemruhát viselt, azonkívül egy kendőt is a vállán. Mögöttük acélkék francia ruhakölteményben középkorú amerikai nő mosolygott a fákra. A férje autókülsőből készült sarut és halványzöld tropikál öltönyt viselt, amit fekete virágmintákkal díszítettek. Az asszony Polaroid fényképezőgépet csattogtatott, minden felvételnél azt mondta, hogy helló, és minden helló után kihúzott egy színes képet a gépből.

– Erre tessék! – mondta nekik a teremőr a kútról jövet. Megtörölte a száját a zsebkendőjével.

– Helló! – mondta neki a nő, és lefényképezte.

A magyar asszony és a fia végre befejezték a vásárlást: három képeslap és öt dia árával növelték Görögország valutaforgalmát. Az Aszklépiosz-szentély felé indultak, mert azt hitték, ott várja őket a férfi. Nem látták az olasztól. Ő se látta a családját.

Csak a fényképész csetlett-botlott a romkertben, ugyanolyan elégedetlenül, mint az előbb: túl magasan állt a nap, lapos, színtelen volt a fény, komikusan hatott a kövek csutkaszerű árnyéka.

Cédrusok álltak az út szélén, alattuk gyeplocsoló forgott körbe-körbe. Három dán fiú feküdt a fűben arcra borulva, mellettük a hátizsákjuk. Ahányszor odaért a vízsugár, meglocsolta kicsit a hátukat, de mire ismét körbefordult, majdnem megszáradtak. A fiú élvezettel figyelte őket, amíg az ő szemüvegét is telefröcskölte a locsoló. Letörölte a kézfejével, amely nem volt éppen tiszta.

Az asszony a kövek felett vibráló levegőt nézte.

– Nem vagy babonás? – kérdezte a fiú halkan.

– Nem.

– Ugyanúgy lehetett ezekkel a csodálatos gyógyulásokkal, mint a jóslatokkal – tűnődött a fiú. – Mindig csak otthon derült ki az igazság. A kincseket viszont már itt hagyták!

– Nem nagyon igazodom el a romok között – ismerte be az asszony. – Úgy látom, hogy apád sincs itt.

– Gyere utánam! – mondta a fiú. Olyan úton vezette az anyját, ahogy a postaládát rajzolják. – Tavaly tanultuk technikaórán – vallotta be. Így mindenhová eljutottak, egyik hely sem különbözött azonban sokban a másiktól. Fekete napot festettek a fiú sárga trikójára; amint a kövek között bukdácsolt, mintha egy kőtenger hullámain ringatózott volna.

– Tulajdonképpen hová akarsz eljutni? – kérdezte az anyjától.

– A szentélyhez. Valahol a közepén lehetett.

– De hiszen itt már jártunk!

Az asszony egy csonka oszlopfőre állt, úgy érezte, tíz fokkal melegebb van fenn, mint a földön.

– Biztos? – kérdezte halkan.

– Megpróbálhatjuk még egyszer. Ha nem bízol a szemmértékemben…

Megálltak egy fal mellett, amelyen elmosódott felirat látszott.

– Itt vagyunk! – suttogta a fiú.

– Hát akkor gondoljunk valamire.

A feliratot böngészte. Úgy árasztotta a hőséget a fal, akár egy kályha, arasznyi árnyék volt csak a tövében.

– Megtörlöm a szemüvegedet! – suttogta az asszony.

– Hiába lehelsz rá, itt nem párásodik be az üveg – figyelmeztette a fiú. Az asszony mosolygott, és megtörölte a szoknyája szélével. Négydioptriás üveg volt. Törölte, újra megtörölte, majd lehajtott fejjel a fal szöglete felé indult.

– Várj egy kicsit! – kérte. Bement a fal mögé, homlokát a forró kőre hajtotta, és görcsösen sírni kezdett. Öklét a szájára szorította, hogy ne hallja meg a fiú. Könnye végigfolyt a karján, a szemüveg szárán.

Aztán kinyitotta a táskáját, zsebkendőt és púdert vett elő, rendbe hozta magát, amennyire tudta. A fiú türelmesen állt a fal mellett.

– Benne van a könyvemben, hogy mi állt itt – sóhajtotta –, de elfelejtettem! Pokolian sajnálom! – Hangsúlya és a testtartása pontosan olyan volt most, mint az apjáé. Megtapogatta a szemüveget, amit az asszony nyújtott felé.

– Fantasztikus! – mormogta. – Párás! Ezt hogy csináltad?

– Azt hiszem, ott jön apád – mondta az asszony, és előresietett.

 

 

Ahol visszafordul a nap

 

Van valami könnyedség abban, ahogy lefelé megy az ember.

Elégedettség – merthogy előbb fel kellett oda mászni. Élvezték, amint Epidaurosz után szelíden ereszkedett az út a tenger felé, de aztán mintha hirtelen meggondolta volna magát. Egyszer csak egy újabb hágó előtt álltak.

– Ó, istenem! – sóhajtott az asszony. – Hogy lehet az, hogy mindig felfelé megyünk?…

– Ilyenek a földrajzi adottságok – felelte a fiú. – Ez csak az Arachnaeon nyúlványa.

A férfi arra gondolt, hogy minden kannájuk tele van vízzel. Körbejárta a kocsit, megvizsgálta a gumikat, az ékszíjat, az olajszintet. A hágót. Amint visszafordult a kocsi felé, úgy érezte, van valami alattomos abban, ahogy az út szélén áll. Az a baj, hogy mindig élőlénynek tekintettük, gondolta. Ami egyébként gyakran előfordul a férfiaknál, így mondják. A legtöbben nőneműnek gondolják az autójukat, és jobban kényeztetik, mint a feleségüket. Hát ez náluk nem fordult elő, bár kétségtelen, hogy neve is volt: Varanus salvadorii, ami egy Ausztráliában élő, fára mászó gyík neve. Amit aztán Varénuszra torzítottak, így legalább semmi értelme se volt, hacsak nem az, hogy kiemelte őt a togliatti sorozatgyártásból. Ezért a maga módján bizonyára hálás volt, bár nem mutatta.

Ezek után nekivágtak a hágónak. A hágók ugye mindig olyan magasak, amilyennek érzi őket az ember. Ez olyan középszerűnek látszott, de csak a feléig. Hogy ne legyen teljesen középszerű, kijavították a görögök: betömködték a nagyobb lyukakat, és az egészet leöntötték szurokkal. Egy hete, egy hónapja – nem számított, mert a negyvenöt fokos melegben ugyanúgy fortyogott a bitumen, akár az első napon. Hogy maradéktalan legyen a látomás, két holland turista tűnt fel a kanyarban, macskalépésekkel az út szélén. Egész vidámnak látszottak, pedig hátukon hozták a kerékpárjukat. Lehet, hogy azért voltak vidámak, mert látták, hogy vége a szuroknak.

A három magyar szájtátva bámult rájuk, még köszönni is elfelejtettek.

– Forduljunk vissza! – kérte az asszony.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a fiú. – El kell jutnunk a tengerhez, és nincs más út!

A fenébe, gondolta a férfi. Ha ezek átjöttek rajta biciklivel, mi is átmegyünk! Egyikük se szólt többet: a szurokban sistergő gumik hangját hallgatták.

– De hová megy… mi lesz ezzel a lével? – kérdezte az asszony.

– Felragad – nyugtatta meg a férfi. – Olyan, mint az alvázkezelés. – Nem ártott volna megkérdezni a hollandoktól, milyen hosszú ez az ösvény, gondolta. Nem volt elég az a meleg, amit a nap küldött rájuk felülről, a sziklafalak és a fortyogó láva is fűtötte a motort. Kilencvenhét fokot mutatott a hűtővíz hőmérője. Megpróbált félrehúzódni valami szárazabb helyre, de nem volt, így megállt a szurokban.

– Ki akarsz szállni? – kérdezte az asszony rémülten.

– Nem akarok, de muszáj. Adjatok valami nejlonzacskót, ha van.

Volt szerencsére, így felhúzott kettőt a lábára. Igen ám, csakhogy a zacskók szerettek volna ott maradni, ahová először lépett. Félig guggoló állásban fogni kellett a sarkukat, amíg hátravergődött a csomagtartóig a kannáért és egy rongyért, majd vissza a motorházig. Ez a második út volt az érdekesebb, ugyanis fél kézzel a kannát is fognia kellett. Családja némán figyelte. Kinyitotta a motorház tetejét: elég nyugtalanító látvány volt, amint sípolva feszegette a gőz a hűtősapkát. Várni kellett volna legalább negyedórát, de nem várt, mint a legtöbb tapasztalatlan autós ilyenkor. Karjára csavarta a törölközőt, és megpiszkálta a sapkát, mire az lerepült, a gőz kicsapott és végigforrázta a jobb karját. Kínjában leguggolt, és hogy csináljon valamit, a hűtősapka után tapogatott, amely a szurokba esett.

– Mi történt? – kérdezte az asszony sápadtan.

– Semmi – hazudta. – Állandó a helyzet. Meleg van.

Akkor látta, hogy bal lábáról elhagyta a zacskót is. Nem baj, gondolta, már úgyis mindegy. A fél kanna vizet a hűtőbe töltötte, másik felét a karjára locsolta, eltett mindent, és továbbindultak. A visszapillantó tükörben még sokáig látta a két nejlonzacskót az út közepén: egyik piros volt, a másik fehér. Mindenki meg fogja nézni, aki erre jár, gondolta. Így mégis beírták nevüket a görög földrajzba.

Mindössze másfél kilométer hosszú volt a szurokcsík, de valahogy hosszabbnak tűnt. A fiú egy tenyérnyi papíron számolt hátul. Ahol nem lehetett elolvasni a számokat, mellé írta betűvel is. Néha ugyan a betűket se lehetett elolvasni, mert ide-oda csúszkált a könyv a térdén, a könyvön pedig a papír.

– Figyelj – mondta az apjának. – Eladjuk ezt a dögöt! Az a kérdés, hogy milyen kocsit akarsz helyette, Mitsubishi megfelel?

– Meg.

– Zöld jó lesz?

– Hát nem a kedvenc színem.

– Csak azért, mert láttam egy zöldet Thesszalonikiben, amikor a Playmobilt kerestük. Ti a Megalu Alexandru bal oldalán mentetek, én a jobb oldalon, és ott láttam az autószalonban. Rá volt írva, hogy százháromezer drachma, az ötvenegyezer-ötszáz forint. Mennyiért lehet eladni ezt?

– Fejezzétek be! – kérte az asszony.

– Piszkosan húszezerért – mondta a férfi. – Ha lemossuk, tizenötért, mert akkor látszik, hogy csupa lyuk.

– Mossuk le – kérte a fiú. – Nem szeretném, ha visszahoznák. Inkább adjuk tizenhétért.

A motor durrant egyet a kanyarban.

– Amikor kicsi voltál, sokat autóztunk – mesélte az asszony. – Három forint volt a benzin. Ugyanitt ültem, amikor először megmozdultál a hasamban.

– Itt?

– Piros lámpához értünk, meg kellett állni, de te tovább szerettél volna menni, úgy látszik.

A fiú kuncogott.

– Legyen tizenkilencezer – mondta. – Ahhoz kell még harminckétezer-ötszáz. Apu megír tíz novellát, vállalod? – Javított valamit a papíron. – Jugoszláviában elfogyasztottunk nyolcvan liter benzint, és kétszázötven dinár útpénzt fizettünk, ami elég sok volt azokért a gödrökért! Ezt mind levonjuk, eljövünk vonattal, és megvesszük a Mitsubishit!

– De hogy visszük haza? – érdeklődött az apja.

– Beülünk és hazamegyünk!

– És miből fizetjük ki a vámot? Az lenne olyan kétszázezer.

– Micsoda?!

– Ez a szokás – sóhajtott az asszony. – Befejeztétek végre?

– Hogyhogy ez a szokás? – kérdezte a fiú felháborodva. – Hát a saját pénzünkért vennénk, nem?

– Anyádnak sajnos igaza van – bólintott a férfi. – Az efféle szokásokon nem változtathatunk.

– De hát ez disznóság!

– Hagyjátok már abba! – kérte az asszony. A fiú mélyen le volt sújtva. Nem hitte volna, hogy ilyen szemetek a vámosok.

– És a Playmobilom mennyi lesz? – kérdezte.

– Azért nem kell fizetni – vigasztalta az apja. – Egyébként hibátlanul számoltál. Szeptemberben egy alkalommal beszámítjuk a számtanleckédbe.

– Jó, de kedden – kérte a fiú. – Illetve mégis inkább pénteken. A péntek még a keddnél is rosszabb volt tavaly, és nem hiszem, hogy egy év alatt megváltozna a helyzet.

– Ma is péntek van – mondta az asszony csendesen. – És mindjárt a tengerhez érünk. Úgy látom, ez egyikőtöket sem érdekli.

– Ha nem beszélünk, még jobban durrog – jegyezte meg a fiú. – Megfigyeltem.

Elhagytak egy kis falut, amely fél tucat házból állt. Fehérre meszelt téglával rakták ki a verandák alját – ugyanilyen fehér oszlopok tartották a szőlőindákat. Félig lehúzva állt az autószerelő műhely redőnye, a szerelő egy padon feküdt, és arra várt, amire a többiek: hogy szűnjön a hőség. Senkit se láttak az utcán. A falu határában elhagytak egy gyalogos turistát, aki széttaposott sarujában, rongyos trikóban egykedvűen bandukolt az út szélén. Tizennyolc év körüli fiú volt, egy pillanatra látták csak az arcát, mégis feltűnt, mennyire hasonlít az ő fiukra.

Sárgára és fehérre festett templom állt az útkereszteződésnél, előtte fehér kaviccsal felszórt parkoló: úgy látszott, aznap még nem járt rajta senki. Jobb oldalon sötét árnyék jelezte a vízen az öböl és a kikötő helyét. Nyilván erre tartott a fiú is, akit elhagytak a falu mellett – akkor viszont még jókora út állt előtte. A férfi lassított.

– Ha összehúznátok magatokat, felvehetnénk – nézett hátra. Egyetértést látott az arcokon, így visszatolatott a kereszteződésig, és megállt a fiú előtt.

– Merci! – mosolygott a fiú. Kicsit ügyetlenül segített, amíg hátizsákját a csomagtartóra kötözték. Elfogódottan mocorgott az ülésen is, ahová úgy fért csak be a csomagok miatt, hogy az asszonyhoz szorult. Az asszony mosolygott, és bal kezével átölelte a fia vállát. Így közelről még feltűnőbb volt a hasonlóság a két fiú között. Képtelen volt másra gondolni. Semmi sem jutott eszébe franciául, még azon is gondolkoznia kellett, hogy mutassa be őket egymásnak. Lábujja körmét nézte, amely kiállt a szandálból. Férje egyáltalán nem beszélt franciául, angolul próbált segíteni neki.

– Azt kéri, hogy lassabban beszélj – fordította az asszony. – Frédéric a neve, diák.

– Azt hittem, a franciák vidámabbak – jegyezte meg a fiú az asszony bal oldalán.

– Úgy gondolja, hogy a franciák nagyon vidámak – próbálta lefordítani a fiatalembernek az asszony. – A filmek után. Filmekből. Látott néhány vígjátékot.

– Oui – mosolygott a francia.

– Nyugatra tartunk. Magának is jó ez az irány? – Nem jutott eszébe az a szó, hogy nyugat, ezért úgy mondta, hogy ahol visszafordul a nap.

– Oui – mosolygott a francia.

– Nem valami nagy a szókincse – jegyezte meg a fiú. – Az enyém kielégítő. A magyartanárom mondta. Neked van ilyen lábszagod?

– Mutasd meg a képeidet, biztos érdekli – javasolta az asszony.

– Szerinted – mondta a fiú, de azért megmutatta. Frédéric elvett egy színes papírt, amelyből a gyerek papírállatokat hajtogatott egész úton. Már egy nagy doboz tele volt velük. Tölcsért sodort a papírból, a csücskére nyílást tépett a körmével, majd a gyerek felé nyújtotta az asszony térdén keresztül. Még a szaga is hasonló! – gondolta az asszony.

– Azt mondja, fújj bele!

– Ez bezsongott – felelte a fiú, de azért belefújt. Nem szólt sehogy. – Nem baj, mondd meg neki, hogy kiváló.

Az asszony mosolygott, és nem gondolt semmire. Később pedig arra, hogy azért mégis elférnek itt hárman. Tulajdonképpen felszabadíthatták volna a vezető melletti első ülést: már az út elején kezdték odadobálni mindazt, ami nem kellett. A kupac egyre nőtt, így már azt se lehetett volna megtalálni ott, amire szükség lett volna. Férje kis házára emlékeztette, ahol legénykorában lakott a két komondorral. Amikor először benézett az ajtón, döbbenten állt, persze a világért se szólt volna, mert az a lány, aki kritikával és főleg takarítással kezdi, az életben nem megy férjhez. Az anyja is így tanította, de akkor is tudta volna, ha nem tanítja. Percekig állt a kis konyhában, kezében két kiskanállal. Összesen két kiskanaluk volt, és nem tudta, hogy hol a helyük. Mély hangon ugattak a kutyák a ház előtt, inkább csak úgy kedvtelésből, egymásnak válaszolva. Úgy érezte magát, mint egy űrhajós, akit kilőttek a világűrbe, de elfelejtették bekódolni, hogy jön vissza. Ami viszont meghódította, hogy István mindjárt a vállára terítette a szőrcsuháját, amit háromszáznegyvenhat birkabőrdarabból varrt össze. Az első ötven meg is volt számozva. A csuha erősen csuhaszagú volt, de jó meleg és olyan kényelmes, hogy tulajdonképpen nem is járni volt kedve benne az embernek, hanem lefeküdni és aludni egy jót. Ez jutott az eszébe, pedig gyerekkora óta rossz alvó volt. Ott, a kis házban aludt életében először jól. Alig hitte el, amikor felébredt. A kis ablakot bámulta, amit félig belepett a hó. Nagy hó esett, amikor kiment a szőrkabátban, nem is látta mindjárt a kutyákat. Aztán megmozdult egy hókupac, és kibújtak alóla. Attól kezdve szorosan a nyomában jártak, hol az egyik, hol a másik ütődött a lábához. Sokáig félt tőlük, de hamarosan sötétben is meg tudta különböztetni őket a bundájuk érintéséből.

– Hátha nem is abba a kempingbe megy ez a Frédéric, ahová mi? – kérdezte a fiú reménykedve.

– De igen – mondta az anyja. – Egy barátját kereste a faluban. Hozzá jött, de nem találta itt.

– Miféle barát az, aki cserbenhagyja a másikat? – kérdezte a fiú, azzal belefújt a papírtrombitába.

– Merci – mosolygott a francia.

A fiú nem tudott angolul, és idegesítette, ha nem értette, mit beszélnek körülötte. Mellé most még ez a francia karattyolás végképp kihozta a sodrából. Az vigasztalta kissé, hogy Frédéric feltűnően ügyetlen volt a sátorverésben.

– Küldd el vízért! – mondta megvetően az anyjának, miközben szakszerűen visszatette a felesleges cövekeket a zsákba. Az asszony mosolygott, és elindult inkább ő, Frédéric azonban kivette a kezéből a kannát. Valami népdalt fütyült, amíg a csaphoz ment.

 

Két műanyag kannában hordták a vizet, a kút azonban olyan messze volt, hogy a vízhordó utak inkább kiránduláshoz hasonlítottak. A kutyák rohantak elöl, vissza-visszanéztek rájuk, amint egymást átölelve ballagtak mögöttük; érezni lehetett magatartásukon a bizonytalanságot, mintha nem tudták volna, örüljenek-e, vagy bosszankodjanak, hogy többen vannak. Az asszony meg volt győződve róla, azt is tudják, hogy terhes, számukra tehát nem egy, hanem két fővel nőtt a létszám.

 

A két fiú úszni indult a partra. Frédéric francia szójátékokkal szórakoztatta a fiút, aki fordítva vette fel az úszónadrágját.

– Már megint kezdi! – kiáltott vissza a gyerek. – Mi a fenét csináljak vele?

– Tanítsd meg görögül! – kiáltotta az anyja.

– Őrült szellemes vagy máma! – Idegesen feljebb rángatta a nadrágját. Már csak a lábuk látszott a bokrok között. Nehéz, piros virágok nyíltak a cserje ágain. A férfi lassan utánuk sétált. Kicsit aggódott értük, mert a part törésvonalánál hirtelen mélyülni kezdett a víz. Halrajok vonultak dél felé: egészen közel úsztak a lábához, majd villámgyorsan irányt váltottak, valamennyien ugyanarra. Kék gumimatrac ringatózott a hullámokon, rajta egy szőke lány aludt. Nem viselt melltartót, kis melle finoman követte a hullámok mozgását. Innen ismét látta a két fiút, amint keleti irányban gyalogoltak az öböl túlsó oldalán. A délutáni nap olyan hosszúra nyújtotta az árnyékukat, hogy beleért a vízbe. A kemping egyetlen közlekedési útja egyenes volt, mint a vonalzó: látta rajta a feleségét, amint mosolyogva sietett a sátor felé, piros necchálóval a kezében. Egy pillanatra az orrában érezte az asszony hajának az illatát úgy, mint amikor az első álmot várták, és az asszony a mellére hajtotta a fejét.

A szőke lány gumimatracát lassan a part felé sodorták a hullámok. A férfi ácsorgott kicsit a meleg homokban, várta a fiúkat, de nem jöttek, így hát felballagott a sátorhoz. Az asszony közben abroszt terített az asztalra, és szétvágott két szalvétát, hogy mindenkinek jusson. Süteményt is vett, ezeket a legszebb papírtányérra tette, amit még csak egyszer használtak. A két fiú ugyan nem sokat törődött a terítékkel: lihegve tértek vissza, és felfaltak mindent, ami volt. Még a fülükből is homok pergett.

– Megoldottuk a problémát! – közölte a kisebbik tele szájjal. – Frédéric megtanított morzézni! Ő az F, a titi-táti, én az I, a titi, ez a legkönnyebb jel különben. A kemping a K, anyu ti-tá, apu M, a medvéből, bár Frédéric a tengert akarta M-nek, de meggyőztem. Én tanulom a morzét, ő meg a magyar kezdőbetűket.

Este még a hálózsákban is a morzéval volt elfoglalva. Behívta az anyját, zseblámpájával a szemébe világított.

– Figyelj – mondta. – A kocsi legyen W, mert a V már foglalt, ugyanis elhasználtuk Voloszra, ahová megyünk. Kérdezd meg az Aputól, hogy mit szól hozzá. Nem alszik még?

– Kicsoda?

– A Frédéric.

– De.

– Fene egye meg! – morogta a kölyök. A sátorlap felé fordult. Amint megcsókolta a haját, az asszony érezte rajta a tenger szagát. Amint lehúzta a sátor cipzárját, hallotta kintről, hogy a fiú a W betűt dobolja a gumimatracon. Aztán csend lett. Meggyújtották a mécsest, és annak a fényénél ették a baklavát, amely morzsákra esett az ujjaik között.

– Uramisten, mi történt a karoddal? – kérdezte az asszony hirtelen. – Mutasd már!

– Semmi, csak… a földrajzi adottságok…

– Az ész megáll! – Elrohant a mentődobozért. Egyfolytában dohogott, amíg bekötözte.

Frédéric a sátor előterében aludt. Csípős szaga volt a cserje piros virágának, ágain pedig annyi levél, hogy a fele is elég lett volna. Amint egymáshoz értek, olyan hangjuk volt, mint a kártyának, amikor keverik.

– Mire gondolsz? – kérdezte az asszony.

– Semmire. Milyen jó kötést csináltál.

 

Éjszaka az asszony felébredt. Sokáig mozdulatlanul feküdt, hogy ne ébressze fel az alvókat. Hallgatta a lélegzésüket és a kocsi karosszériájának a pattogását, amiről vonuló hangyák jutottak az eszébe, bár soha nem hallotta még a vonuló hangyák lábdobogását. Talán nincs is nekik, tűnődött. Bár ki tudja? A nagyobbaknak nyilván erősebb a járásuk. Azért, mert kicsik, az ember sose gondol arra, hogy vannak köztük még kisebbek is. Ezen kuncogni kezdett. Elképzelte önmagát hangyaméretben, amint belemászik a szoknyájába. Egyre hangosabban kuncogott. Óvatosan az oldalára fordult, szájára szorította a kezét, de annál jobban gyötörte a nevetés. Végül kimászott a sátorból. Frédéricet nem is látta, mert álmában fejére húzta a pulóverét. A fák árnyékában valószínűtlenül hegyesen álltak a színes sátrak. A feszítőzsinórokat mintha pók szőtte volna a holdfényben. Kuncogva rohant a partra, ahol végre biztonságban érezte magát. Leült a homokba, amelynek csak a teteje volt hűvös. Mélyen belefúrta a kezét-lábát, mozgatta az ujjait, és nevetett. Combját egy bot nyomta, és amikor ránehezedett, a másik vége felemelkedett a homokból. A rothadó tengerifű és a tenger szaga mellett érezte a kemping szagát, amely mindenhol egyforma volt: halszagú és gumiszagú. Nem tudta a magyarázatát. Ezek azok a dolgok, amelyeket csak otthon ért majd meg az ember, tűnődött. Közben újra megrázta a nevetés. Háta mögött ragyogott a telehold. Minden kavicsot, minden fadarabot látott maga körül, finom kis árnyékukkal együtt, úgy világított a homok, mintha tejet öntöttek volna rá, még az öböl túloldalán is látszott a part vonala. Meleg szél fújt a tenger felől; olyan érzés volt, mintha vattával dobálták volna. Ijesztő volt a nagy, sötét víz, feneketlen mélynek érezte, pedig tudta, hogy csak arasznyi a part mentén. A lapos hullámok végtelen nyugalommal törölgették a fövenyt, de mindegyik másképp, mintha más és más üzenetet hoztak volna valahonnan. Huszonhárom éves volt, amikor először látta a tengert Bulgáriában, este és egyedül. Önmagáról azt gondolta, hogy soha nem fog férjhez menni, a hullámokról pedig azt, hogy visszafordulnak a parton, és elindulnak ugyanarra, amerről jöttek.

Felállt, az árnyékát nézte. Ó, Jézusom, gondolta. Ezernyi nesz hallatszott körülötte, mintha a kavicsok, a fadarabok és a homokszemek is elindultak volna a víz felé. Ó, Jézusom, lehet, hogy még mindig álmodom, és nem igaz semmi?… Egy-egy hullám a lábujjai közé futott, ilyenkor hátralépett, mint a kutyák. Kitágult szemmel bámulta a vizet és a hullámok hátán villogó fényeket. Melegebb volt a víz, mint a levegő. Úszni kezdett arra, amerre a legsötétebb volt. Tudta, hogy alatta és körülötte élőlények milliói figyelik, és érzik, hogy itt van. Úszott, ahogy a karja bírta, homlokára, hajára fröccsent a víz. Néha megnyalta az ajkát, érezte, milyen sós. Hallgatta a zihálását.

Aztán hirtelen megfordult, és kinyitotta a szemét. Éppen felette ragyogott a hold. Mintha a fény törölte volna el a félelmét: nem félt már, és nem gondolt önmagára. Visszaúszott a partra, vizes bőrére húzkodta a pizsamáját, de sehol sem állt úgy rajta, ahogy kellett volna. Csak a homokpapucsot érezte természetesnek, amely a bokájára tapadt. A sátor mögött megtörölközött, és vacogva a köpenyébe bújt.

A három férfi ugyanúgy aludt, ahogy hagyta őket. Azzal a csendes diadallal gondolt rájuk, ahogy a korán kelők gondolnak a lustálkodókra. Nagy szeretetet érzett irántuk, amelybe ő csak úgy tartozott, mint kályha a szoba melegébe. Pontosan érezte négyük kis világának a határait, bár nem tudta volna elmagyarázni senkinek. Lábujjhegyen keresztüllépkedett az alvókon, köpenyestől belebújt a hálózsákba. Vacogott és reszketett, amíg hirtelen rájött, hogy nem is fázik, mire abbahagyta, és mozdulatlanul feküdt a hátán, amíg el nem aludt.

Reggel a fiú hangjára ébredtek, aki előbb lekopogta, majd elfütyülte, végül átüvöltötte Frédéricnek a morze F betűt. Frédéric fordult egyet a hálózsákjában. Átmászott hozzá, és megrázta a vállát.

– Olyan vagy, mint az Apu! – mondta. – Ő is nappal alszik! Szerintem ki van benne ficamodva valami. Nem szeretném, ha rá hasonlítanál!

Frédéric álmosan nézett rá. Arcát még mindig a földre hajtotta.

A fiú lekopogta neki a tenger jelét.

– Ilyenkor tele van a föveny mindenféle állattal – suttogta. – Egész éjjel mászkálnak, tudod?

Kirángatta Frédéricet a zsákból, és eltűntek a parton. Az asszony kávét kevert, a férfi rágyújtott. Nézték a tengert, és kortyolgatták az édes, sűrű kávét. A férfi öregesen köhécselt. Óvatosan kezdte, így is folytatta. Az asszony mosolygott, férje profilját méregette, majd hanyatt dőlt a gyékényen.

– Te kitaláltál valamit – nézett rá a férfi.

– Ó, nem!

– Dehogynem. Fogadok, hogy kitaláltál valamit.

– Az égvilágon semmit! – Amint a fejét rázta, ide-oda mozgott a bárányfelhősor, amely dél felé úszott az égen. Ugyanígy nézte a felhőket kislánykorában, amikor élete első szerelmére gondolt: Sándornak hívták a fiút, és dobolt az úttörőzenekarban. Az ő szeme is barnás zöld volt, mint a férjéé. A fiuk szeme gesztenyebarna lett, mint az övé. Szempillája, szemöldöke, bőre és a mosolya az apjáé. Haja mind a kettőjüké. Kezén körme az apjáé, lábán az övé. A húgát vajon megnéznék-e a férfiak?

Délután visszavitték Frédéricet az útkereszteződésig. Kicsit ügyetlenül oldotta le a zsákját a csomagtartóról. A férfi két felvételt csinált róla: az egyiken az út szélén guggolt, a másikon a kocsi mellett állt, amelynek az ablakából komolyan figyelte őket a fiú.

– Már megbeszéltük, hogy Athénban találkozunk – mondta. Lekopogta az A betűt az üvegen.

– Oui – mondta Frédéric, azzal elment.

A férfi megtörölte a szélvédőt, megvizsgálta a kerekeket és az olajszintet.

– Felírtad a címét? – kérdezte az asszonytól.

– Azt hittem, te felírtad!… – Frédéric után futottak a fiúval. Jó negyedóra múlva jöttek vissza: nem találták, nyilván bement egy házba.

– Athénban megkérdezzük tőle – mondta a fiú halkan.

Húsz kilométerrel távolabb megálltak egy szirtfokon. A férfi kinyitotta a fényképezőgép hátát, hogy új tekercset tegyen a gépbe. Akkor látta csak, hogy elfelejtette visszatekerni a filmet a kazettába – fényt kapott. A temetőről, a kempingről és a Frédéricről készült felvételek voltak rajta.

– Menthetetlen? – kérdezte az asszony halkan.

– Jó kérdéseid vannak – felelte a fiú, és beült a kocsiba.

 

 

Identitászavarok ellen napsütés

 

– Hogyhogy te nem szereted a főtt kukoricát? – kérdezte a fiú.

Amint összevonta a szemöldökét, egyenes volt, mint a görög szobroké. Apja félig leeresztett szemhéja alól nézte az olajfákat.

– Gyerekkoromban szerettem – mondta.

– De hogy múlt el?

– Ahogy begyógyul valami. Rájöttem, hogy disznóknak való étel.

A fiú megtörölte a száját, szeme villogott. Haja kicsit a nyakára nőtt, és összeragadt a tenger sós vízétől. Annyi új dolog volt itt, amire nem találta a magyarázatot, de azt hitte eddig, az ő családjuk egységes. Az anyja után nézett, aki elindult a kukoricáért. Fehér sortja alatt vörös nyomokat hagyott bőrén az alacsony téglafal teteje, amelyen addig ült. Bement a kenyérboltba, ahol senkit nem talált, csak a kenyereket és a kenyerek szagát. Kenyerük azonban volt, és úgy döntöttek a fiúval, hogy kukoricát fognak enni. Ácsorgott kicsit a bolt előtt, hüvelykujjával körbehúzta hátul a sortja szárát, amely olyan rövid volt, hogy szinte nem is létezett! Még lánykorában vette ezt a nadrágot, vele volt a nászútjukon is Bulgáriában – régen kiment már a divatból, de olyan jól tartotta magát, hogy nem volt szíve kidobni. Eddigi tapasztalatai szerint a görög férfiak is elégedettek voltak vele. Odament egy bácsihoz, aki koffer nagyságú törökméz mögött üldögélt az ernyője alatt.

– Parakalo – mondta neki. – Pu iné izé… kukorica?

Az öreg megnézte az asszony sortját, felállt, megfogta a karját, és torokhangon mondott valamit. Közben a vállát is megtapogatta, végül elindult vele a sarok felé, amerre az előbb mutogatott.

– Nézd a vén kappant! – monda a fiú. Újra megtörölte a száját – Hogy lehet az, hogy mindenki görögnek nézi az Anyut?

– A kiejtése miatt – felelte az apja. – Mindig nagyokat hallgat, ha kérdezik.

– Szerintem a fizikumában van valami.

– Amire otthon nem volt olyan büszke – tette hozzá a férfi.

Nem láttak még sovány görög nőt. Biztos volt pedig.

Az öreg elbicegett az asszonnyal a sarokig, ott befordultak, egy ideig nem látszott senki, majd visszatért az öreg – nem sokkal később az asszony is két cső kukoricával. Egyiket a fiúnak adta, másikat ő kezdte rágni. Visszaült a kőfal tetejére, kényelmesen elhelyezkedett.

– Ne merj lefényképezni! – mondta a férjének. – Minden képen pizsamában vagyok, vagy eszem! Elegem van belőle, érted?

– Persze.

– Ha visszavonod az előbbi dolgokat, akkor adok belőle – mondta a fiú az apjának.

– Nem vonom – felelte a férfi. Lefényképezett egy piros csónakot az öbölben. – De ha útközben is tudtok táplálkozni, akkor menjünk, mert bezárják a fellegvárat az orrunk előtt, reggel pedig tovább kell mennünk!

– Indulhatsz – mondta az asszony. A rövid úton, amely Mükénébe vezetett, a fiú helyére ült hátul, a fiú pedig az ablak mellé.

Az egész kocsinak kukoricaszaga lett.

– Apád valamit nem ért a világból – sóhajtott az asszony, és kihajította a csutkát az ablakon.

– Mit? – kérdezte a fiú.

– Meghatározhatatlan.

– Deszkapalánkkal van elkerítve – szólt hátra a férfi.

– De azt hiszi, hogy érti – bólintott az asszony.

Néhány kocsi állt csak a mükénéi parkolón. A büfések már csomagoltak. A szemétkosár púposan megtelt fehér műanyagpoharakkal, sörös- és gyümölcslédobozokkal. Gyönyörű dobozok voltak, ahány, annyiféle, és a fiú gyűjtötte őket. Apja elkapta a karját.

– Majd visszafelé – mondta. – Mert tényleg kicsuknak bennünket!

Először Átreusz kincsesházába mentek, ahol három francia kínlódott a fényképezőgépével: hol jobbról, hol balról, hol középen villogtak a vakuikkal, a hatalmas kupola azonban makacsul ellenállt: kifoszthatták ugyan, lefényképezni azonban nem lehetett. Amint eltakarodtak a franciák, néhány másodpercre nagy csend lett. Megilletődötten álldogáltak a kamra közepén.

– A pásztorok is bejártak ide – suttogta a fiú. – Persze csak akkor, amikor már nem volt itt a kincs.

Az asszony csak állt és bámult. Félórája nem szólt egy szót sem.

Mire felértek az Oroszlános kapuhoz, már megköszönték a hangosbemondóban a turisták látogatását. Az asszony ment előre, és minden kövön keresztülesett. Végül leült egy fal tetejére, nézte a köveket és a fellegvár alatt elnyúló vörös mezőt, amely egyik oldalon a tengerig nyúlt, balra pedig elveszett a romok között, mint egy történet vége, amelynek meghal a mesélője. Ez is lehetett az igazság.

– Anyád szerint ő innen származik – mondta a férfi. Kicsit lemaradt a fiúval a kapunál, aki az oroszlánokat bámulta.

– Nincs is fejük – jegyezte meg.

– Az ő szakmájukban ez is előfordult.

– Szerinted a léleknek nincs feje?

– Én ugyan sose láttam.

– Szerintem meg több is van. Azért faragtak két oroszlánt, nem? Ha egy lenne, az egész kapu összedőlne. A másik tartja, ezek így összenőttek. Szerinted az Anyu is tud jósolni?

– Jobban, mint amennyire mutatja.

– De miért titkolja? A tudás nem szégyen.

– Mert az ilyesmivel nem való pénzt keresni, úgy gondolja valószínűleg.

– Hát ez hülyeség. Némelyik dologban olyan természetes. Például a kukoricában. Néha viszont nem értem, mit miért csinál! Hagyjuk még egy kicsit, vagy menjünk oda?

– Hagyjuk.

– Nem értem, hogy miért pont itt érzi jól magát. Ennek a helynek igazán pocsék múltja van!

– A nap miatt. Azt mondják, errefelé gyógyító hatású.

– Hát a Schliemann nem említi.

– Lehet, hogy azóta jöttek rá. Megnyugtatja az embert, ha tudja, hogy rosszabb itt már nem történhet.

A hangosbemondóban negyedszer is megköszönték a turisták látogatását. Kicsit üvegszerű volt a levegő a táj felett, a völgyben azonban rendületlenül nyekeregtek a kabócák. A fiú és az apja az Oroszlános kapu előtt várták azt a pillanatot, amikor turisták nélkül lefényképezhették volna az oroszlánokat, de hiába.

– Hagyjuk le róla a kaput! – javasolta a fiú. – Úgyse az a fontos, kapu van mindenhol.

Akkor sétált át alatta az anyja, utolsóként, átszellemült arccal, párás tekintettel. Visszafelé is megbotlott annyi kőben, amennyiben csak lehetett.

Mire visszaértek, minden kocsi eltűnt a parkolóról, kivéve az övéket. Az asszonynak ismét akadt csodálója, egy középkorú kopasz görög, aki gyékényt és kosarat árult a furgonjáról. Az asszony mosolyogva hallgatta, néha mondott is neki valamit, de csak annyit, hogy ühüm, aha. Nála volt a fiú fényképezőgépe, szíjánál fogva lóbálta. Egész a kocsiig kísérte a görög, akkor kérdezte csak meg angolul, hogy nem adja-e el a gépet, adna érte ezer drachmát.

– Nem – felelte az asszony sértetten.

A férje és a fiú a kocsiból figyelték. A fiú csutkáján maradt még egy kevés kukorica; az anyja felé nyújtotta.

– Nem tudja mindenki, de az indiánok szent növénye volt – mondta. – Mert ebben van a legtöbb napenergia!

 

 

Fogd meg a kötelet, és lendülj át Kasztrakiba

 

Tele volt az út kövekkel, amelyek a hegyoldalról gurultak le. Hosszú, hegyes árnyékuk úgy lapult az úton, akár egy sor obszidiánkés. A férfi rajtakapta magát, hogy óvatosabban kerülgeti az árnyékokat, mint a köveket.

– Odanézz, akkora, mint egy vaddisznó! – morogta.

– Errefelé nincs vaddisznó – figyelmeztette a fiú. – A vaddisznó erdőben él. Túl hirtelen mondasz néha dolgokat.

A férfi elmosolyodott, és hátranézett egy pillanatra: a fiú abban a pillanatban megnyomta a fényképezőgép elsütő gombját.

– Ezzel szemben itt volt Európában az utolsó oroszlán. Harminc darab.

– Miért pont harminc?

– Az Élet és Tudományban olvastam, és annak lehet hinni.

Hirtelen előbukkant a tenger a part mögött. Néhány öl szélességű sárga homokpad húzódott a sziklák tövében, teleszórva öreg, ázott fadarabokkal. Egy rönkhöz kötve piros halászcsónak ringatózott a vízen. Gazdája a csónak fenekén feküdt és aludt. A habléchez kötözve négy horgászbot karcolgatta hegyével az eget.

– Na, itt megállunk – mondta a férfi.

– Ez még nem Paralion Asztrosz!

– Dehogynem.

– Ez a csónak? Ne viccelj. Anyunak azt mondtuk, hogy elmegyünk a faluba. Megmondtam, hogy csinálok négy képet. Erről a csónakról csináljak négy képet?

– Nem tetszik?

– Kevés a filmem, és az előbb rád is elpazaroltam egy kockát. De nagyon jellegzetes arcot vágtál. Fél hat, és nyolcra haza kell érnünk, ezt ígérted. – Röfögött kettőt, amit a Becas kempingben tanult a lányoktól.

Magasan az öböl felett épült a falu. Fehérre meszelték a házakat, még a járdát is. A bolt már bezárt: egy alumínium létra és két összecsukható kempingasztal állt a fal mellett. Lent az öbölben tucatnyi halászcsónak tartott a tenger felé.

– Miért indulnak ilyen későn? – kérdezte a fiú.

– Alkonyatkor jobb a kapás.

– Honnan tudod?

– Olvastam – sóhajtott a férfi.

– Te hiszel a könyveknek? – csodálkozott a fiú.

– Már amelyiknek. A jó írók általában igazat írnak.

– Akkor te nem vagy az, ne haragudj. A Sylvia kempingről azt írtad, hogy Thermopülai mellett van. Ha megnézi valaki a térképet, kész leégés. Az olaszokkal pedig Koroniban találkoztunk. Hogy beszéltek akkor a Sylviában a németekkel?

– Elképzeltem.

– De hát az egész hazugság!

– Annyi biztos, hogy nem igaz. Az a helyzet, hogy a történetekből általában hiányzik valami. Hol az eleje, hol a vége, hol a közepe. Összerakod, mint a dominót.

– No de két emberből csinálni egyet, ne haragudj… Összedarabolni őket, mint a majonézes krumplit? Arra nem gondolsz, hogy mit szól majd hozzá, ha elolvassa valamelyik?

– Nem túl nagy a veszélye – vigyorgott a férfi.

– Viszont magaddal nem csinálod! Mindig másról írsz, így könnyű. – Lehajolt, és szorosabbra húzta azt a madzagot, amely a szandálja pántját tartotta ott, ahol elszakadt. – Ezt a németektől tanultam – vallotta be. – De nem írnám le úgy, hogy a görögöktől láttam! – tette hozzá jelentőségteljesen. Belenézett a fényképezőgép keresőjébe. – Az öböl lenne az egyik kép, oké? Így felülről. Egy – mondta. Az út széléről nézett le a falura. Korlát nem volt. Húsz méterrel lejjebb látszott egy ház udvara: éppen beleláttak egy rézüstbe, amelyben semmi sem volt. A fiú előre-hátra ingott a kőszegélyen. Apja a nyakát vakarta, és elhatározta, hogy azért sem szól rá.

– Mióta látom, hogy miket írsz, azóta nem hiszek a könyveknek – vallotta be a fiú. Felhúzta a gépet, és elindult a kőperemen – Megrendült a bizalmam!

– Ott nincs korlát – mondta mégis a férfi.

– Észrevettem. Mit szólsz ahhoz a háztetőhöz? Ellenfényben csináljam, vagy innen?

– Ahogy gondolod.

– De szerinted melyik a jobb?

– Innen látszik a bolt is.

– Na és, kit érdekel az a bolt? – Elsütötte a gépet. – Kettő. – mondta. Megnézte a kempingasztalt a bolt mellett – Olyan, mint a miénk – állapította meg. – Nem fél a boltos, hogy ellopják?

– Te ellopnád?

– Minek, hiszen a másikat se tudjuk hová tenni. És folyton feldől! Ennek is ugyanolyan vacak a lába, látod? De ha valakinek nincs, mondjuk, és erre jár?… Egy külföldi, olasz mondjuk. Tegnap éjfélig üvöltöztek a sátor mellett, nem tudtam aludni. De csak példának mondtam, a külföldiség miatt. Aki nem ismeri az itteni szokásokat.

– Így ismeri meg.

– Elég kockázatos, nem? Szerinted nem lenne pazarlás, ha erről is csinálnék egy képet? Ugyanis szeretem a kockázatos képeket.

Felhúzta a gépet, de habozott. – Majd visszafelé – mondta végül. – Már csak két kockám maradt.

– Van nálam egy tartalék film.

– Azt mondtam az Anyunak, hogy négy képet csinálok, úgyhogy négyet csinálok. Körülnézünk fent, hogy mi van ott, aztán majd meglátjuk, Jó?

Fekete kendős öregasszony ült a ház küszöbén.

– Kalimera! – ordította neki a fiú. Az asszony összerezzent, felnézett rájuk. – Azt hittem, nagyothall – mondta a fiú halkan. – Arra a novelládra gondoltam, amiben az öregasszony nagyothall.

A férfi elővett egy cigarettát, hosszan sodorgatta.

– Az a helyzet, hogy nem mindegyik hall nagyot – sóhajtotta.

A cigaretta füstje éppen olyan színű volt, mint a felhők az égen. Az öregasszony még mindig feléjük fordította a fejét. A férfi arra gondolt, hogy nem is őket nézi, hanem a cigarettát. Elrejtette a markában.

– Ugye, itt nem élnek gazdagok? – kérdezte a fiú.

– Nem hiszem.

– Azért mégis jobb a helyzet, mint Cipruson, nem? Szerinted mit tehetnénk értük? Az ottani görögökért?

– Nem sokat.

– De ha írnál róluk valamit?!

– Mit? Nem is jártam ott.

– Ki tudnád találni, ha akarnád! – mondta a fiú keményen.

Büszke volt az apja foglalkozására, mert úgy gondolta, hogy az írók meg tudják változtatni a világot. Azt hitte, hogy meg is élnek ebből.

Meredek ösvény vezetett a várhoz. Itt nem voltak kabócák, a talpuk alól szétguruló kövek úgy zörögtek a csendben, mintha pléhdobozba szórták volna őket. A faluban egy kutya ugatott, olyan furcsa, elnyújtott hangon, ahogy a férfi édesapját fogadták a kutyák, amikor hazaérkezett. Ő volt az egyetlen ember, aki örült annak, hogy ír, pedig nem tetszett neki az, amit írt. Voltaképp sose tudta meg, hogy mi tetszett neki, pedig akkor is erről beszélt, amikor utoljára találkoztok a kórházi szobában: „A fiam! – mondta büszkén a szobatársainak. – Most jelent meg a negyedik könyve!” Ott volt a könyv az éjjeliszekrény tetején, a Robinson Crusoe és egy angol szótár tetején: csak úgy kerülhettek ide, hogy állandóan magánál hordta őket a lódenkabátja zsebében. Pizsamában ment el hazulról. Erre vette a lódenkabátot. Egyedül volt a házban, felesége a telken maradt, ott vesztek össze. Az első szívroham az állomáson érte. Felsegítették a vonatra, valahogy lemászott a végállomáson, és hazagyalogolt. Nehéz éjszakája lehetett. Reggel elindult a körzeti orvoshoz, és a rendelőből hozták be a kórházba. Megfogta a fia kezét, magához húzta. „Idefigyelj! – súgta. – Az ügyvéd fia hozott egy Audit Münchenből! Kétszázezret kér érte, megvesszük!” Hideg volt a keze, szorítása gyenge. Ő pedig a körmét nézte, amit negyven éve hegyesre vágott – egyébként éppen olyan volt, mint az övé. „Mennie kell! – szólt rá a nővér az ajtóból. – Villanyoltás! A bácsi is lefekszik szépen!” „Az év autója!” – súgta az öreg, és egy világ körüli utazás térképe látszott az arcán. „Lefekszik a bácsi! – ismételte a nővér –, vagy szólok a főorvos úrnak!” „Ne tessék mondani!” – felelte az öreg hatvanhat éves diákpimaszsággal. Ki nem állhatta a nővéreket, egy pohár vizet se fogadott el tőlük. „Menj el anyádhoz, és mondd meg neki, hogy jól vagyok” – kérte. Ő pedig vonatra ült, és elmondta az anyjának a megnyugtató híreket. Mire visszaért, meghalt az apja.

A lépcső, amely a kórházudvarra vezetett, tele volt sárga platánlevelekkel. Tele volt az út is, amely a prosecturára vezetett. A zöld kötényes beteghordó egy kamrába ment, amelyen nem volt ablak. Kinyitotta a jobb alsó rekesz ajtaját, és félig kihúzta a holttestet. Meztelen volt, válla széles, karja keresztbe fonva a mellén, néhány ujjnyira egy lila vágás alatt, amely keresztülért a testén, akár egy vaspánt. Így hát soha többet nem beszéltek sem az Audiról, sem a könyvekről.

– Mégis írhatnál valamit a ciprusiakról – kezdte a fiú óvatosan. Megfogta az apja kezét. – Van egy ötletem, de az a történet sajnos Meteorában játszódik, mert kell hozzá egy kolostor, azon kívül a sziklák és a láncos felvonó. Lent vonulnak a katonák. Közülünk csak a Péter ezredes, a harmadik béből, bevettük a csapatba, mert nagy növésű. Aztán kell egy kempinges, az nem tudom még, ki lesz. Kempingje van, de itt harcol a törökök ellen. Lehetne a Péter is, ha nem akarna mindenáron ezredes lenni. Kasztrakiban van egy ház, ott el lehet bújni a katonák elől. Vonulnak a katonák, Nukakisz atya meg a fejükre önti a homokot fentről. Zsákból. Ő vezeti az ellenállást a Varlaam-kolostorból. Persze a katonák felfedezik a csörlőt, az ő ezredesük meglátja a láncot, azt mondja, „mi ez”, így meglóbálja, „itt fel lehet menni”, azt mondja, és felmásznak, hogy elrabolják az egyházi kincseket. Nukakisz fentről látja őket, és eldug mindent. A kincsek helyett beviszi a homokzsákokat a kamrába, de kettőbe paprikát tesz, kettőbe meg olajos edényeket. Közben felérnek a katonák, és jönnek befelé. Azt mondja az ezredesük, az egy ilyen rekedt hangú ember, valószínűleg a Tamás lesz a negyedik béből, azt mondja, „na, mi van ezekben?”. Kibontja a paprikás zsákot, meglóbálja, Nukakisz meg kidönti az egyik kanna olajat, a paprika belemegy a szemükbe, és az olaj miatt nem jön ki. Beletapad. Nukakisz meg elkapja a kötél végét, és átlendül Kasztrakiba, hogy jelt adjon nekünk! – Izgatottan csavargatta az ujjait az apja tenyerében. – Úgyhogy megalapítjuk a Ta Meteora Monaszteria Köztársaságot, na, mit szólsz hozzá? Jobb lenne a Dupiani-kolostor, ami elpusztult, mert akkor bevehetnénk a csapatba Nilosz atyát is, aki a kolostort alapította, viszont az kicsit régebben történt. Szerinted meg lehetne variálni, hogy ép legyen még a Dupiani-kolostor a mi időnkben?

– Meg – mondta az apja.

– Na és ha átvinnénk az egészet Ciprusra? Azt is meg lehetne csinálni szerinted?

– Ott nincsenek ilyen magas sziklák.

– Csinálnánk egy földrengést, vagy valamit, hogy legyenek! Csak ötletnek, érted, mert ezeknek az a bajuk, hogy nem tudják kitalálni az egészet. Hogy vehetnék vissza Ciprust a törököktől. A napok meg telnek, és nemsokára haza kell mennünk!

– Hát igen.

– Este még egyszer átgondoljuk, jó? Ezekben az átváltozásokban kéne neked segíteni. Nincs benne gyakorlatom.

– Majd belejössz – mondta az apja.

– Gondolod? Ugyanis nem vagyok benne biztos. Miért ír az ember?

– Hogy mi?… Hát kíváncsi, hogy mi a fene lesz belőle.

Közben lement a nap, és tűzvörös lett a táj. Vörösek voltak a kődarabok is az úton, a csónakok pedig mind eltűntek az öbölből.