Magén István: Apokrif

Magén Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az „avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán elbiccenti, ezzel elevenné és leleplezővé teszi. A történet helyét az átélt történések – ötven év? száz év? kétezer év utáni? – lecsapódása veszi át, erre gondolhatott Magén, amikor saját írásait utótörténeteknek minősítette: minden, ami elmúlt, továbbra is érvényes és dilemmaként billeg. És igen, az erotika folyamatosan áthatja az életet, a civilizáció technikai felépítménye alól kilóg az ösztönlények lába, a hatalmi mámor és egoizmus tobzódása mögül a kisszerűség. Mert a hatalmi őrület, ami a vérünket ontja, akkor is kisszerű, ha korlátlan ura a testünknek. A marhavagonok folyamatosan mennek.

(Kállay Kotász Zoltán: 
Magénbirodalom vagy magénzárka?, részlet)