Ványai Fehér József: Tésztás szívű, kicsi fiúk

Új novelláskötetében ezúttal távolabbra tekint az időben és nagyobbat merít a történelem mesefolyamából ­Ványai Fehér József, mint tette előző könyvében, amelyben a klasszikus Kádár-korban kalandozott. Most képzeletben a mából (A kék madár) Trianonig (Nagyapám, Nagyszalonta, Arany, Toldi) utazik vissza, s közben úgy tesz, mintha az eltelt száz évre érvényes útiokmány lapulna a zsebében. Ha olvasóként csatlakozunk vándorlásához, megtapasztalhatjuk, milyen nyomasztó lehetett az ötvenes évek téesz-világa (A ködmönösi Ezüstkalács), egyszerre embertelen és embert próbáló a háború és a hadifogság, a málenkij robot pokla (Katókám édes…, Nyolc deci uborkaleves…, Paladarabkával…, Davaj magyarszki!…). Közben azért még mindig van mondandója számunkra az élhetőnek gondolt, ám a mélyben zavarosan örvénylő, lehúzó és görcsbe rándító langyos vízről, vagyis magáról az úgynevezett szocializmusról.

„Nem valamiféle vad kommunistázásra, bolsevikozásra gondoltam, amikor megírtam ezeket a novellákat, hiszen a rendszer valahol mégiscsak mi voltunk – vallja a szerző. – Magát a valóságot próbáltam nyakon ragadni irodalmi eszközökkel, valódi jellemeket, hús-vér figurákat teremteni, mert úgy érzem, még mindig kevés a letűnt korról szóló história.”

Szegődjünk hát az állami gazdaság majorjából elindult fiú nyomába, hogy vele együtt mártózzunk meg a kimúlófélben lévő eszme maradékában és az egyre inkább ellaposodó rock and rollban, s közben mégis kápráztasson el minket a zöld csillag fénye, hiszen – mint Nyilas Misi Debrecenben – mindnyájan jók akartunk lenni.