A világító ház

1980–1986

 

 

Fenyőpereszke

 

Verebesnek negyvenhét éves korára a lakása meg egy sakkgépe maradt. Felesége tizenhét éve hagyta el, és magával vitte a fiukat, akit Istvánnak hívtak, és akkor volt kétéves. István tizenhét éves korára összeszedte apja kilenc könyvét, amit húsz év alatt  publikált, majd közölte az apjával, hogy az egész egy szar. Verebes erre nem mondott semmit. A Budagyöngyében ültek, délután négy órakor. Néhány perccel korábban a Vöröshadsereg útján egy Zil és egy bordó BMW karambolozott. A német fiú, aki a BMW-t vezette, annyi idős lehetett, mint Verebes fia, de jóval magasabbra nőtt, alig tudott kimászni a BMW-ből. A kocsi hátsó fele rondán összetört. Neki semmi baja nem esett, így azt is lehetett volna mondani, hogy szerencséje volt.

A Zil sofőrje előzni akart az előzni tilos táblánál, de szembejött az 56-os busz, ami sokkal nagyobb volt, mint a BMW, ezért választotta a Zil sofőrje a BMW-t. Az egészet egy pillanat alatt döntötte el, mégis helyesen döntött.

A német fiú egy árva szót sem tudott magyarul, csak ácsorgott a kocsi mellett, és hallgatta a sofőr üvöltését. Az üvöltés megerősítette a sofőr önbizalmát; néhány perc múlva már meg volt győződve róla, hogy neki volt igaza. A német még mindig csak ácsorgott és hallgatott. A két kocsi teljesen elfoglalta az utat, dudáltak lent és fent. Néhányan kiszálltak a kocsijukból, hogy élvezzék a jelenetet, ha már úgyse tudnak továbbmenni. A sofőr nekik is elmagyarázta fennhangon, mit csinált rosszul a német, és hogy még jobban megnövelje az önbizalmát, lökdösni kezdte a fiút. A BMW alól hosszú csíkban folyt a benzin. Valaki szólt is a Zil sofőrjének, hogy oltsa el a cigarettáját, de nem volt rá hajlandó, sőt, odadobta a csikket a tócsa mellé. Ugyanaz a valaki, aki az előbb szólt neki, eltaposta a csikket, mert a benzin az ő kocsija alá is befolyt már.

– Várj egy kicsit – mormogta Verebes, azzal felállt, és megindult a sofőr felé. Fia kiitta a maradék sört, és azon gondolkozott, hogy mindent elmondott-e az apjának. Azon a véleményen volt, hogy igen. Verebes keresztülvágott a dudáló kocsik között. A sofőrnek addigra már tanúja is akadt, egy trabantos, aki ugyancsak a karambol után érkezett. A német fiú iratait követelték. Az végre megmozdult, visszamászott a kocsiba, és kihúzta a haboltóját az ülés alól. A sofőr kivette a kezéből, és visszadobta a kocsiba. A fiú megint elővette, leszakította a plombát, majd ráfújt egy vödörnyi habot a sofőr fejére. Verebes megállt tőlük két lépésre, és hirtelen nem tudta, hogy szükség van-e itt rá. A sofőr valahogy kimászott a habból, de szeme-szája tele volt azért. A fiú ismét ráfújt egy vödörnyi habot. Körben iszonyú röhögés tört ki, volt, aki egyszerre tülkölt és röhögött. Verebes még mindig nem tudta, mit csináljon. A fiú kivette táskáját a kocsiból, és elindult a benzinkút felé, ugyanabba az irányba, amerre a benzin folyt. A haboltót vitte magával.

– Fasiszta! – üvöltötte utána a Zil sofőrje a habból. – Ezért megfizetsz!

A fiú rá se hederített, ment tovább. Verebes pedig visszatért az ő fiához, aki közben újabb két sört rendelt.

– Ideje menni – mondta neki Verebes. Ezzel a fiú is egyetértett. Verebes fizetett, otthagyták a két sört, és elmentek. A fiú felszállt az 56-os buszra, Verebes meg az 56-os villamosra. Aztán nem találkoztak három évig. A három év alatt Verebes egy novellát sem írt, csak olvasott. Azelőtt keveset olvasott, és sokat írt. Úgy tűnt neki, hogy ez a mostani állapot a kellemesebb. Februárban a Keleti pályaudvar előtt egy arab marihuánát akart eladni neki, de egy sakkgép is volt a hóna alatt. Verebes a sakkgépet nézte, az arab azonban közölte vele angolul, hogy nem eladó. A fű az, ami eladó. Verebes a sakkgépre bökött.

– Adok érte háromezer forintot – mondta.

– Ez megőrült – mondta az arab magyarul a másik arabnak, aki a barátja lehetett.

– Négyezret – mondta Verebes, de eltökélte, hogy többet nem ad. Egyfelől ennyi pénze volt összesen, másfelől mindig utálta a sakkot. Az arab azonban valami hirtelen meggondolásból odaadta négyezerért, sőt egy szál halványsárga cigarettát is adott hozzá abban a reményben, hogy Verebes még többet is vesz, de nem vett, eltette a holmiját, és otthagyta őket. Csak a buszmegállóban jutott eszébe, hogy nem ártott volna kipróbálni a gépet. A bekapcsológombját ugyan megtalálta, de elemnek nem volt helye a készüléken, tehát valószínűleg adapterrel működött. Adaptert viszont nem adott hozzá az arab. Visszament hát a Keletihez, de nem találta ott a két fickót. A benzinkút mögött akadt rájuk véletlenül.

– Adapter! – mondta. Az arab mosolygott, kivette a zsebéből az adaptert, és még egy cigarettát adott Verebesnek, ez viszont már nem sárga volt, hanem fehér. Egy szál fehér Helikon.

Verebes ezeket is eltette, azzal végleg otthagyta őket. Este kipróbálta a gépet. Legnagyobb meglepetésére működött, és tizenhétszer egymás után megverte Verebest. Mindig húsz lépésen belül. Nana, mondta Verebes, azzal lefeküdt aludni. Fél kettő volt már, és reggel hatra a Budagyöngyében kellett lennie, ahol másfél éve dolgozott mint kocsikirakó. A szállítókocsiról rakta le a sört. Tizenegyre általában végzett. Ezért kapott kétezer forintot. Nem volt sok, viszont a munka se volt sok. Délután egy cukorkaárus standját vette át kettőtől hétig, hogy a tulajdonos enni tudjon valamit, és elhozza az árut. Ezért fizetett ezerötszáz forintot. Verebes teljesen elégedett volt ennyi pénzzel, nem is tudta mire elkölteni.

A sakkgépe nem kért enni, keveset fűtött, mert utálta a meleget, és az utóbbi két évben neki se volt étvágya, így hát nagyon jól összeillettek, a sakkgép és ő. Egyetlen hibája volt ennek a lakásnak, a csend. Ezért utálta Verebes. Délután hattól mintha egy nagy pokrócot dobtak volna a házra. A földszinten egy zsidó házaspár lakott, akikről csak annyit tudott, hogy mind a ketten Auschwitzból tértek haza a háború végén. Ezek mindig otthon ültek, és még egy rádiót se kapcsoltak be soha. Verebes el se tudta képzelni, mi a fenét csinálnak. Talán az emlékirataikat írták. Ő lakott az első emeleten, felette a másodikon egy vörös parókás nő lakott: a Freschné, aki állítólag Péter cár leszármazottja volt. Lehetett vagy kilencvenéves. Egy gondozónő hordta fel neki az ételt, és néha ki is takarított. Freschné több nyelven beszélt, és állandóan bevizelt. Verebesnek egyszer volt csak dolga vele a huszonhét év alatt, mióta itt lakott, amikor Freschné a varrógépét kereste. Rejtély volt, hogy jött le a lépcsőn, de lejött, és bezörgetett Verebeshez, akit véletlenül otthon talált. Fölszólította, hogy adja vissza a varrógépét. Tudja, hogy nála van. Ha tudja, akkor jól van, felelte Verebes. Beljebb hátrált a lakásba, mert elszédült a bűztől, ami Freschnéből áradt. Erre Freschné is beljebb jött, Verebes azonban elé tette a lábát. Freschné most franciául is megismételte az egészet, majd portugálul. Közben Verebes visszaszorította az ajtó lapjával, és becsukta előtte az ajtót. Freschné azonban ottmaradt, és hol az ajtót döngette a smaragdgyűrűjével, hol csengetett, vagy egyszerre csinálta mind a kettőt. Verebes kinyitotta a kukucskáló ablakot.

– Menjen haza – mondta neki. – Go home!

– Lófaszt – felelte Freschné franciául. Végül Verebes fogta a kabátját, és kiment. Úgy ment ki, hogy lássa Freschné: elmegy hazulról.

– Pardon – mondta: Freschné félreállt, hogy be tudja zárni az ajtót.

– Jó zár. Nekem is felszerelhetne egy ilyet – mondta. – Kifizetem, hallja?

– Nem vagyok lakatos – felelte Verebes, de mégis felszerelte aztán a zárat, mert Freschné már négyszer küldött levelet a gondozóval, és mindig franciául. Úgy gondolta, hogy Verebes tud franciául. Valóban tudott, de egyszer sem válaszolt, viszont a leveleket elolvasta. Nem volt bennük egy hiba sem. Negyedik alkalommal a gondozónővel együtt olvasták el, aztán a gondozónő ottmaradt éjszakára, és lefeküdt Verebessel. Ugyanúgy Évának hívták, mint Verebes egykori feleségét. Nem volt szerencséje az Évákkal. Felszerelte a zárat Freschnének, aztán ment minden a régi módon. Egy hét múlva egymás után ötször megverte a sakkgépet.

Ő csodálkozott rajta a legjobban, gimnazista korában sakkozott utoljára, és már akkor elég rosszul. Talán elromlott a gép, gondolta, és azon tűnődött, hogy visszaviszi az arabnak, de aztán ismét megverte a gép kétszer, majd ismét kétszer ő a gépet, és ettől kezdve majdnem döntetlenre álltak: 125-ször győzött ő, 127-szer a gép. Már felírta a játszmákat egy füzetbe, valamint azt is, hogy mennyi idő alatt és hány lépésben született a végeredmény. Kvarcóra és lépésszámláló is volt a gépben, sőt egy este Verebes véletlenül rájött, hogy oldalt ki lehet húzni a dobozából egy sakktáblát, amire bábukat lehetett kirakni. Verebesnek ugyan nem volt bábuja, gombokat tett hát oda, de a gép ezekkel is elégedett volt. Piros és fehér gombokkal játszott. Ez a kétféle pizsamája volt, mindegyikből három-három váltás, úgyhogy éppen kikerült a gombokból a bábukészlet. Utálta a pizsamáit, mint általában mindent, amit magának vett. Azért vett egyszerre hat pizsamát, mert úgy gondolta, akkor talán nem utálja majd őket. Személytelenné válnak a nagy számok törvénye alapján. De nem váltak. A gombok segítségével kivívott tizenhét játszmagyőzelmet tizennyolc vereség ellenében. Addigra már kezdte idegesíteni az állóharc. Vett egy pár sakk-könyvet, és próbaképp lejátszatta a géppel Gipszlisz és Korcsnoj nagymesterek játszmáját, illetve a játszma első variációit, a gép ugyanis nem volt hajlandó sem Gipszlisz, sem Korcsnoj lépéseit követni, és mind Gipszliszt, mind Korcsnojt megverte harminc lépésen belül. No fene, gondolta Verebes.

Az a csodálatos, tűnődött másnap ládarakás közben, hogy nem fárad el. Ugyanolyan frissen játszik éjjel kettőkor, mint délután négykor. Megint nem aludt miatta az éjszaka. A ládák mintha kétszer olyan nehezek lettek volna, mint máskor. Szlovák sör volt, nem kőbányai.

Aztán kiderült, hogy a tíz nyomógomb közül, amelyek a sakkgépen sorakoztak, az egyik benyomásával szimultán is tud játszani a gép, méghozzá egyszerre tizenkét partnerrel. Ez már valami, gondolta Verebes. Kipróbálta a dolgot, egyelőre csak úgy, hogy mind a tizenkét táblát ő kezelte: lehet, hogy ezt felfedezte Kasszandra is, ahogy a gépet nevezte, mert mind a tizenkét táblán megverte négyszer egymás után. Mindent összevetve tehát Verebes teljesítménye gyengébb volt, mint egy táblával. Nem lehet az embert tizenkétfelé szakítani, gondolta. Az embernek csak egy agya van. Ennek a rohadtnak viszont tizenkettő. Nem igazság. Felhívta a fiát:

– Figyelj ide – mondta neki. – Nem akarsz szimultánt játszani?

– Mit? – kérdezte a fiú.

– Van egy sakkgépem.

– Örvendek.

– Kipróbálhatnánk, hogy kettőnkkel is el tud-e bánni.

– Miért, veled elbánt?

– El – mondta Verebes.

– Gondoltam – mondta a fiú.

– Megmondod, hogy mit lépjek, én beadom neki, aztán megmondom, hogy ő mit lépett.

– És hogy mondjam meg?

– Telefonon. Így szokták, nem?

– Hogy minden lépésnél hívjalak fel, úgy érted?

– Megmondhatod személyesen is, csak a közbülsőkre gondoltam.

– Közbülső mikre?

– Lépésekre. Kicsit elhúzódna másképp.

– Hát az igaz. Lakást vettünk.

– Ne beszélj! Hol?

– Békáson, véletlen, hogy itt találtál. Éppen a maradék holmiért jöttünk vissza.

– Értem. Kivel?

– A feleségemmel. Ugyanis megnősültem.

– Igen?

– Ő is Éva.

– Gondoltam.

– Majd bemutatom.

– Kösz. Van egy kis pénzem, ha kell.

– Majd kinyögjük. Eladtam a telket, utólagos engedelmeddel.

– Milyen telket?

– A leányfalusit. Anya benne volt, sőt ő javasolta.

– Gondoltam. Harmincezrem van, azt hiszem. Majd megnézem.

– Kösz, ne fáradj. Vállaltam egy kis munkát.

Számítógépes volt a fiú. Programozó. Honnan örökölte a matematikai tehetségét, Verebes el se tudta képzelni. Évától nem. Tőle még úgy sem. De hát valahonnan beleszületett. Éva egyszer azt mondta dühében, hogy nem is tőle van a gyerek. Ezt viszont pont válás előtt mondta, úgyhogy Verebes nem vette komolyan. Egyébként is nagyon hasonlított rá a fiú, ahogy nőtt, egyre inkább. A természetében is. Éva szerint a világon senkinek sem volt olyan elviselhetetlen természete, mint neki – amíg a fiú meg nem született, de ezt akkor még ő sem tudta. Mármint azt, hogy milyen lesz a fiú természete. Előre nem lehet tudni. Ugyanolyan lett, mint az apja.

– Mennünk kell – mondta a fiú. – Éva mondja.

– Menjetek – mondta Verebes. – Majd hívjál vissza.

– Persze. Úgyis meg akartuk mutatni az unokádat.

– Micsoda?…

– Persze. István a neve. Nem lesz kicsit sok István szerinted ebben a családban? Meg akartam kérdezni.

– Nem, kell ennyi. Legalább nem kell majd átíratni a telefont.

– Mi nem kaptunk, de van az új lakásban, hacsak le nem szerelik.

– Miért szerelnék? Te, mondd, és… hány éves?

– Kicsoda? Ja, a fiú? Négy hónapos.

– Elég nagy akkor már.

– Nem, ugyanolyan kicsi, mint az anyja.

– Igen, a te Évád is kicsi?

– Tökmag. Minden Éva az.

– Hát nem éppen. Én már láttam akkorát, mint egy ló.

– Ne mondd!

– Víziló. Egy akkora izé…

– Ne is folytasd, elkezded, nem tudod abbahagyni, ismerlek. Elégettem a könyveidet. Nem akartam, hogy a gyerek kezébe kerüljenek. De a vállalkozást becsülöm. Meg akartam mondani.

– Kösz.

– Hogy erre senki sem szánta el magát, csak te.

– Nekem se volt érdemes.

– De igen. Így legalább megvan. Tudod, hogy a könyvek túlélnek mindent.

– Mindet nem lehet elégetni, úgy érted?

– Pontosan. Egy mindig marad. Na, szia, muszáj menni, vár a kocsi.

– Add át az üdvözletemet.

– Évának?

– Nem, a fiúnak. Azazhogy neki is, ha akarod. Ezt rád bízom.

– Inkább nem, ne haragudj. Majd megmagyarázom. Ő meg Anya jóban vannak.

– Értem. Hát akkor ne. Csókollak.

– Hogy mondod?

– Viszlát.

– Kösz, neked is.

– Figyelj, a szimultánnal mi lesz akkor?

– Nincs hozzá kedvem, ne haragudj. Én géppel nem játszom. – Azzal letette a kagylót.

Nem adta meg az új telefonszámot, és a címet sem. Verebes később visszahívta a régi számot, de az új lakó nem tudott semmit, így hát nem maradt más, várni kellett. Négy hónapot várt, aztán elment az óbudai sakk-körbe. Nem hagyta nyugodni ez a szimultán-dolog. Egy telefonfülke oldalán olvasott a sakk-körről. A klubban csupa nyugdíjast talált, a vezetőjük volt a legfiatalabb, a mester, ő mondta, hogy mester. A legjobb játékosokkal foglalkozott a mester. Úgy kikérdezte Verebest, hogy már azt hitte, a Gestapo sakk-köre ez. A Művelődési Ház kőrisfa burkolatú szobájában ültek. Az ablak előtt kiszáradt aszparágusz lógott kutyaláncon. Nem öntözték, mert a láncnak nem volt rá szüksége. Szaktársnak szólította Verebest a mester. Ahogy bemutatkozott, Verebes mindjárt el is felejtette a nevét. Párbeszédeket óraszámra meg tudott jegyezni. Néha viccből megcsinálta, hogy hazament, és leírta, mit beszéltek az étterem szomszéd asztalánál. De a nevekkel hadilábon állt. Egy elvetélt író ne akarjon neveket megjegyezni, gondolta.

Mi a foglalkozása? – érdeklődött a mester. Verebes megmondta, hogy segédmunkás a Budagyöngyében. A cukorkaárulásról nem beszélt, de a mester azért gyanított valamit. Látszott az arcán. Gyanút fogott. Talált valami feltűnőt Verebes arcán. Miért jött ide? Ki küldte? Mikor? A cédulát se hitte el a telefonfülke oldalán. Már az elején tele volt gyanúval, ez a cédulaügy aztán betetőzte a dolgot. Az aszparáguszra se nézett, csak kizárólag Verebesre. Sehogy sem értette, hogy mit keres itt valaki, ha nem muszáj neki itt lenni. Végül kirakott egy táblát figurákkal, azt mondta, Verebes lesz a világos, mert kíváncsi a nyitására. Verebes nyitott, a mester azt mondta, nimzoindiai,* jól van. Verebes gondolta, ha neki jó, akkor ő is elégedett lehet vele. Tizenhat lépésben megverte a mestert. Közben szállingóztak a klubtagok, mindegyik halkan köszönt, mint valami temetésen, és megálltak mellettük. Néhány tinédzser is bejött a végén. Verebest kicsit idegesítette, hogy a háta mögött is állnak egy faburkolatú helyiségben. A második játszmában ezért több hibát követett el, és csak negyvenhárom lépés után tudott mattot adni a mesternek. Az felállt, nagyon sápadt volt. Addigra már vagy húszan ácsorogtak a faburkolatú helyiségben. Verebes nem is gondolta volna, hogy ennyi sakkozó van Óbudán. Rendben van, mondta a mester. Verebes kíváncsi lett volna rá, hogy mit értett ez alatt, de a mester nem részletezte. Csak nagyon sápadt volt. Verebes vakarózott kicsit, aztán vette a kabátját. A tinédzserek csillogó szemmel néztek rá. Mintha azt várták volna, hogy tanítsa meg őket valamire. Azt tanácsolta volna nekik, hogy foglalkozzanak a lányokkal. Vagy kérjenek egy sakkgépet a születésnapjukra.

Így aztán függőben maradt az a cukorkaügy is. Pedig éppen nagy sikerélménye volt. A múlt pénteken eladta az egész árukészletet. Mire visszajött a tulajdonos, kiürült a bódé. Ugyanis középiskolások ástak a szomszéd utcai csőfektetésnél. Tízesével jöttek a bódéhoz, hogy addig se kelljen ásni. Verebes megdöntött minden rekordot a kiárusítással. Amikor visszajött a tulajdonos, azt hitte, fegyveres támadás érte a bódét. Verebes öt éve dolgozott nála, de még mindig nem tudta az öreg nevét. Pedig a bódéra is ki volt írva, és mindig elolvasta, ahányszor arra járt. Kicsit rövid az eszed, mondta néha magának, azzal boldogan ismét elfelejtette az egészet. Bár a többi dologban is lett volna meg ez a tehetsége! Nem rossz módszer, de úgy látszik, mindenre ez se jó, gondolta.

Következő pénteken megismétlődött a dolog. Merthogy mindig pénteken járt ez a gimnázium az ásatáshoz. Hét közben viszont semmi forgalom se volt a bódéban. A tulajdonos gyanút fogott. Még ő se tudta, mire, ezért megmaradt a gyanúnál. Kétszer átszámolta a bevételt. Máskor csak egyszer szokta átszámolni. Hát akkor megvolnánk, mondta a végén, azzal harmadszor is számolni kezdett. Egyen meg a fene, gondolta Verebes. Nem ment többet az öreghez, az utolsó kétszáz forint fizetését se vette fel. Az öreg erre felsietett Verebes lakására, hogy mi van vele. Beteg? Merthogy eddig sose volt beteg.

– Tartozik kétszáz forinttal – felelte Verebes. Az öreg megszeppent. Annyira azért nem volt gyanús a dolog, hogy meg ne szeppenjen. Nem talált volna még egy olyan hülyét, aki ezerötszáz forintért csinálja ezt a munkát. Könyörgésre fogta a dolgot, a végén még egy hősugárzót is ígért, Verebes azonban hajthatatlan maradt. Így fejeződött be a cukorkás karrierje. Hogy mit ettek a gimnazisták ezentúl pénteken, azt nem tudta. Talán az öreget. Már húsz éve nyugdíjban volt, meg is érdemelte. Egy hónap alatt többet vágott zsebre, mint amennyit Verebes egy év alatt keresett író korában. A jobb években. Most aztán ülhetett ott pénteken is. Egy kis Junoszty tévét* is levitt a bódéba, amellett ücsörgött, de hősugárzója nem volt. Úgy be szokott öltözni, mint egy Antarktisz-kutató. Nézte a tévét. A gimnazisták belökték a gesztenyesütőjét az árokba. Mire kihúzta, az öreg ugyanolyan sáros lett, mint a gesztenyesütő. Verebes véletlenül tanúja volt a jelenetnek, de nem ment oda segíteni. Péntekre felemelte az öreg a gesztenye árát, azért lökték be a srácok az árokba a sütőjét. Minden csupa sár lett, két napja esett már, Verebes se tudott kimenni az erdőbe, hogy megnézze a szarvasokat. Hétvégén általában még jobban utálta a lakását, mint általában. A csend miatt. Ha nem utálta volna annyira az erdőt, gyakrabban kijárt volna sétálni, vagy gombát szedni. Mindig rengeteg gombát talált, de általában elajándékozta már a buszmegállóban. Még a gombánál is jobban utálta, ha irigyelték a szerencséjét. Hogy nem kedvelte a gombát, ez talán az egyetlen tulajdonsága volt, amely nem változott gyerekkora óta. Miután odaadta, elvitték a gombát a gombaszakértőhöz, nem mérges gomba-e. Verebes ezt az egészet ugyanolyan jól tudta, mint annyi mást is. Egyszer az egész kosár gombáját megtalálta egy hét múlva a buszmegálló melletti bokor tövében. Akkor úgy megutálta az egészet, hogy elhatározta, nem szed többet, de mégis szedett aztán, megszokásból. Nézni szerette a gombákat, ahogy az avarban álltak. Ahogy a leveleket emelgették a kalapjukkal. Valamitől úgy érezte, meg fog halni. Nem lett volna még kötelező. A szívét érezte pár hete. Nem fájt, csak érezte. De már olyan régóta érezte, hogy nem volt benne biztos, ez valami mást jelent-e. Lehet, hogy mindenki érzi, gondolta. Ha van, akkor miért ne érezhetné az ember? Az apja is infarktusban halt meg hatvanhárom éves korában. Az anyja is. A nagyapja is, ő ugyan elhúzta hatvanöt évig.

A múlt évben felírt neki az orvos egy üveg nitroglicerint. Azt tanácsolta, egy párat mindig tartson magával. Dohányzik? – kérdezte. Persze, mondta Verebes. Hát akkor tegye a tárcájába. Azt nem is merte javasolni, hogy szokjon le a dohányzásról. Verebest ez annyira bosszantotta, hogy azért is leszokott róla. Eléggé megviselte különben. Nem is hitte volna, a végén már szinte kíváncsian várta, hogy miféle őrültségre készteti aznap. Adja el a tévéjét? Az ágyát? Vegyen kanárit? Vagy cukornádültetvényt Brazíliában? De aztán a vad ötletek is elmaradtak. Kicsit sajnálta őket. Megfordult a fejében, hogy leírja őket, pusztán megszokásból, mint annyi éven át minden hasonlót. Legbelül mintha még mindig nem vette volna tudomásul, hogy erre nem kíváncsi senki. Igaz, hogy azelőtt sem azért írt, mert kíváncsi volt rá valaki. Ő volt kíváncsi, és ez az, ami megváltozott. Nem volt kíváncsi saját magára. Lehet, hogy igaza van a kölyöknek, gondolta, és maradt az olvasásnál. A nyomás is megmaradt a szívén, amit akkor érzett azelőtt, ha sokat dolgozott.

Azt hitte, azért van. Tehát ez sem igaz, gondolta. Amint az ember megöregszik, rájön, hogy semmi sem igaz. Mert nem volt cigarettatárcája, a nitroglicerint se tudta hová tenni, így a fürdőszobapolcon hagyta. Egy párszor ugyan eszébe jutott. Figyelte, milyen periódusonként térnek vissza ezek a nitroglicerines ötletek, de aztán rájött, hogy nincs benne rendszer, nem volt benne logika. Ettől kezdve nem foglalkozott vele többet. Világéletében utálta a logikátlan dolgokat. A felesége úgy volt a logikával, mint a ló a sakkmezőkkel: csak bizonyos négyzetekre tudott ugrani, de az biztos, hogy nem volt logikus. Mégis bejött neki minden. Tőle is megszabadult, méghozzá a legjobbkor: Verebes éppen azt forgatta a fejében, mi lenne, ha elcserélnék a lakást. Kicsi volt már hármuknak, éppen annyira, amennyire most nagy volt egymagának. Éva nem sejtette, hogy lesz rá pénzük. A pénzt aztán elvitte a válás: Éva kérésére a lakás felét Verebes újra megvásárolta magának, pedig ugyanúgy nem volt rá szüksége, mint azelőtt. Éva új palijának villája volt az Áfonya utcában. Amikor tőle is elvált, annak a felét is magával vitte. A harmadik-negyedik válás után egy valamirevaló asszony már nem szorul a sarokba. Éva pedig nem volt buta, ezért is nem bírták ki egymás mellett, lehet, hogy kibírták volna, ha nincs az anyós! Éva pontos mása, de negyven évvel idősebb kiadásban. Éppen akkor bénult meg a bal keze, és elég kibírhatatlan volt pár évig. Azt gondolták, hogy kibírja a házasságuk. Nem bírta ki.

Az erdőben, ahová Verebes járt, egy rossz volt, hogy teledobálták szeméttel. Ugyanazt látta, ha öt kilométerre buszozott, és ugyanazt, ha tizenöt kilométerre. Ahol érintetlen maradt az erdő, drótkerítést talált: ez volt a vadvédelmi terület. Az ország nemes vadjait őrizték itt, de nem a nagyközönség számára. Ennek megfelelően az erdő se volt a nagyközönségé. Verebes azért is bejárt a vadvédelmi területre – itt még sincs annyi szemét, gondolta. Aztán az egyik ösvény mellett talált egy világoskék fürdőszobabojlert, három köteg rozsdás drótot, egy gyerekbicikli alkatrészeit, egy fazekat, amelyről nem tudta eldönteni, mit főzhettek benne, de leginkább bitument, néhány összetört fénycsövet, esztergályos spént és még ezernyi érdekes apróságot. Kíváncsi lett volna rá, hogy ki hozta ide ezeket. És miért?

Mégis ezt a környéket szerette a legjobban: ide már alig hallatszott az országúton járó kocsik zúgása. Lépkedett az avarban, és hallgatta a lépéseinek a zaját. Egyszer-egyszer felugrott előtte egy szarvas. Húsz méterrel távolabb megállt és visszanézett. Verebes megnézte az állat kifeküdt helyét az avarban. A szarvas meg azt nézte, hogy mit néz ő. Így nézegették egymást. Kéne venni egy távcsövet, gondolta Verebes, és jobban szemügyre venni a szarvasokat. Ezek már egész kultúrlények voltak itt a gyerekbicikli mellett. Talán néha használták is, ha nem látta őket senki, megvolt mind a két kereke, csak a gumi hiányzott róla. A szarvasok viszont nem vehettek távcsövet, hogy jobban szemügyre vegyék őt. Az elképzelt helyzet etikátlansága miatt lebeszélte magát a távcsőről.

Hosszanti és haránt irtások szabdalták fel a cserjést, és minden kereszteződésnél állt egy magasles. Elég rossz állapotban voltak különben. A rendben tartásukat nem az a társadalmi réteg fizette, amelyik használta őket, hanem az állam. Állami terület volt, nem az övék, akkor miért fizettek volna? Verebes egy régi őzszínű bőrkabátban járta az erdőt, mert ennek nem ártott a galagonya tövise. Szinte semmi sem ártott volna már neki, hátránya pedig csak az volt, hogy esetleg őznek nézhették egy magaslesről. Vagy szarvasnak. Ha választhatott volna, inkább a szarvast választotta volna.

Meglepődött, mennyi csontot talált az avarban. Talált olyat is, amelyen rajta volt a szarvas patája. Talán belelőtt valamelyik jókedvű vadászvendég, és nem tudott célozni. Verebes nem szimpatizált azokkal a vadászvendégekkel, akik nem tudtak célozni.

Kutyául telt el ez a nyár. Meg az ősz is. Verebes járta az erdőt, az erdő pedig elviselte, hogy ott jár. Ilyen kapcsolatban álltak egymással. Hirtelen jött a hideg a múlt héten: a lehullott levelek szélét délután már zúzmara fedte. Megfagytak a gombák is, ahol még egyáltalán találni lehetett valamit, az a fenyves volt. De ott se sokat. Verebes minduntalan megállt és fülelt: még a léptei is másképp ropogtak az avarban, mint a múlt héten. Ezért szerette az erdőt: itt makacsul és következetesen változott minden. Ha elég sokat jár valaki az erdőben, időnként úgy érzi, az életében is változnak a dolgok. Valaki járt előtte, látta a letördelt ágakból és a feltúrt avarból. Az is lehet, hogy medve, gondolta. Ilyen csapást csak egy medve tud vágni. Sose hallott ugyan arról, hogy medve is lenne ezen a vidéken. De hátha idetelepítettek néhányat, gondolta, hogy kilőhessék a politikusok. Egész gombatelepeket talált, amelyeket szétrugdalt a medve, nyilván mérgében, mert fagyott gombák voltak, a legtöbb erdei csiperke.

Feljebb, a nyiladékon sápadt kis lódenkabátos férfi bújt ki az útra. Mindjárt mögötte egy másik, aki pufajkát viselt, és akkora volt, akár egy medve. Verebes először azt hitte, együtt gombásznak, de amint közelebb értek, látta, hogy nem ismerik egymást, nyilván csak összefutottak a cserjésben. A mozgásukból látta, hogy idegenek. Valamikor kedvenc szórakozása volt, hogy az egymás mellett lépkedő emberek mozgásából tippelt a kapcsolatuk minőségére. A két férfi mozgásában volt valami zavaró. Verebes kíváncsi volt rá, hogy mi az. Annyira nem volt kíváncsi, hogy utánuk menjen, de ha már felé tartottak, bevárta őket. A felszerelésükből látta, hogy egyik sem ért a gombákhoz. A kicsinél Skála feliratú nejlonzacskó volt, benne egy könyv. Verebes esküdni mert volna rá, hogy gombáskönyv. A pufajkás óriási piaci kosarat cipelt, alighanem azzal tördelte le az ágakat, amint keresztülrángatta az ágak között. Amikor mellé értek, fojtottan köszöntek, és megnézték, hogy mi van Verebes kosarában. Egy kés volt, amellyel a gombatöveket vágta el. Ezen a napon azonban még nem volt mit levágni. A kés hegye kilógott a drótkosárból a föld felé. A lódenkabátos le nem vette róla a szemét. Úgy látszik, idegesítették azok a kések, amelyeknek a föld felé áll a hegyük.

– Hirtelen jött a hideg – mondta.

– Betett nekik – bólintott a pufajkás. Verebes és a pufajkás tudták, hogy a gombákra gondol. Azoknak betett, tényleg.

– Azér’ arra van – bökött a pufajkás a bal oldali cserjésre.

A kicsi és Verebes engedelmesen arrafelé néztek, bár mind a ketten jártak már ott, és nem találtak semmit. Nyilván a medve formájú férfi is járt ott, és nagyon jól tudta, hogy hazudik. Ha egy gombaszedő azt mondja a másiknak, oda menjen, akkor ott biztos nincs semmi. Ennek az a magyarázata, hogy ha leszedik a gombát, de a földben hagyják a tövét, egy hét múlva újra kinő. Mindenkinek megvan a maga területe, ahová visszajár. De ha már ketten járnak oda vissza, az egyiknek nem sok marad. Ők nem keríthették be az erdőt, ez állami jog volt, ezért mindenki úgy védte a maga területét, ahogy tudta. Verebes élvezte, hogy védik azt, ami sose volt az övék. Ha tőle kérdezték, általában nem mondott semmit, egyiknek sem. Ezért utálták legjobban az embert az erdőben. Ha valaki azt mondta, menjen oda, és közben mind a ketten tudták, hogy nincs ott semmi, akkor tudta az ember, hogy nem érdemes odamenni. A hallgatásból csak azt tudta, hogy az a másik nem akar mondani semmit. Ezen igazodjon el valaki. A lódenkabátos tüsszentett.

– Egészségére – mondta a pufajkás.

Hogy tud ez fázni abban a hülye kabátban? – gondolta Verebes. Úgy nézett ki, mint egy zöldre festett Mikulás. Nem is borotválkozott különben. Nem kellett neki. Verebes meg mert volna esküdni rá, hogy gombáskönyv van a szatyrában. Regényt nem hoz valaki az erdőbe.

– Meg kéne nézni a déli oldalt – javasolta a kis ember.

Az van a könyvébe írva, hogy meg kell nézni a déli oldalt, gondolta Verebes. A lódenkabátos viszont, akit Gellértnek hívtak, azért gondolt a déli oldalra, mert Budakeszin az ő házukkal szemben Sós lakott az utca déli oldalán, akitől még nem kért kölcsön, pedig a Sósnak lett volna nyolcezer forintja. Nyolcezer forintot kellett szereznie holnap délig, mégpedig úgy, hogy ne tudja meg a felesége. A motort aztán, amire a pénz kellett volna, elhozhatta volna tavasszal is. Az sürgette a vételt, hogy alkudott rá az a rohadt kölyök is. A Tóth fia. Tizenhét éves volt a kölyök, és ugyanolyan tetű, mint az apja. Volt már neki hifitornya, osztrák sífelszerelése, szintetizátora meg mindene. Az egész tetű famíliájának megvolt minden tetűje, amit csak el tudtak képzelni. Így hát Gellért már mindenkinél járt hétfő óta a kölcsön ügyében, akinél biztos lehetett benne, hogy befogja a száját az asszony előtt. Sajnos nem sok ilyen akadt Budakeszin. Tetű hely volt ez a Budakeszi. A kitelepítések miatt. Ahol összedobálják az embereket, abból nem lesz semmi jó. El se tudta képzelni, kitől kap ő nyolcezer forintot. Más a zsebéből kifizette volna ezt a pénzt. Akárki. Ebben a tetű életben mindenkinek volt nyolcezer forintja, kivéve őt. Neki nem volt. És nem is lesz soha előreláthatólag. Ha meg tudná venni ezt a rohadt motort, akkor is mire menne vele, vissza kéne adni a pénzt hamarosan. Ha lenne is pénze, már nem lenne. Volt – nincs. Nix.* Ezt a szót is utálta, mert a sváb betelepülőknek a szavajárása volt. Nix. Egy tetű szó volt ez a nix.

– Hát akkor menjünk – mondta Verebes. Látta, hogy hármuk közül egyik se tudja, merre menjen. Imádta ilyenkor azt mondani, hogy menjünk akkor. Magasabb volt a másik kettőnél, még a pufajkásnál is. Már komikus, hogy milyen magas volt, akár egy pózna. Hová az istenbe nő ez, gondolta a pufajkás, aki ösztönösen utálta a magas embereket, mert a főnöke is magas volt a MEO-n. A Kres. Annak aztán mindegy volt a megbízhatóság, csak a századmilliméterek érdekelték. Az összes marós utálta, Pubi viszont, ahogy a műhelyben hívták, még félt is tőle. Ezt ugyan nem mondta volna senkinek. Nagyon bántotta a dolog, merthogy a fűtéshez is értett. Kazánfűtői vizsgája volt a koksztüzelésű kazánokra. Értett még az órákhoz is. Aki csak látásból ismerte, nem hitte volna el, hogy meg tud csinálni egy órát. Aki viszont ismerte, csak annyit mondott: Pubi, csináld meg. Semmi légy szíves, vagy akármi. Csináld meg. Pubi ilyenkor csóválta kicsit csóválta a fejét, de mindig megcsinálta. És ezért rámásztak. Van, akire rámásznak.

Mentek lefelé a nyiladékon, Gellért az élen. A cserje szélén lehetett látni egy pár gombaszárat, úgyhogy valaki már járt itt előttük. Akárhová ment az ember ebben az istenverte erdőben, mindenhol látta, hogy már jártak ott. Ilyen istenverte környék volt ez.

Pubi imádta a gombát. Panírozva. Az egészet szerette, ahogy a Juli megsüti, aztán ahogy odahozza elé forrón, majd visszafurakodik a tűzhely meg a kredenc köré azzal a baromi nagy seggével, bent meg a kislányuk bömbicsél. Az még nem ehetett gombát. Juli nem engedte. Pubi egyik tenyerén elfért a kislány, így szokta emelgetni. Tedd le, az istenedet, elejted! – vartyogott a Juli hátul, de azért sem tette le. Még sose ejtett el egy órát vagy egy gyereket. Nem fért a fejébe, hogy az istenbe lett ilyen kis gyerekük nekik kettőjüknek. Akkora volt, mint egy kifli. Örök rejtély maradt a számára. Majd megnő, ha annyit zabál, mint te! – mondta a Juli. Pubi kicsit megborzongott, mint mindig, ha az evésre figyelmeztették, úgyhogy leült és evett. Pörköltet, káposztát, amit a Juli elé tett. A gombáról az volt a véleménye, hogy le kell szedni. Azért nő. Nem kerül semmibe, még a szakértő is ingyenes. Azokra az idegbajt hozta minden hétvégén, mert mindenfélét összeszedett, ami csak elé került. Vegyen már egy szakkönyvet! – könyörgött neki az egyik a Trombitás-kertben.

– Könyvből én csak imádkozni szeretek – mondta Pubi vigyorogva. – Azér’ vannak maguk itt, nem? – Fél kukányi bolondgombát összeszedett általában, a szakértő a könyökével söpörte félre.

– Egyszer benne hagyok magának egyet – mondta.

– Rendesen meg kő’ sütni – mondta Pubi. – Ez a titka.

Nem lehetett egykönnyen meggyőzni valamiről. Gyerekkorában, amikor még nem volt gombaszakértő a Trombitás-kertben, akkor is összeszedett minden gombát, és sose lett még hasmenése sem. Nem mindenki érzékeny rá, annyi biztos.

Elöl ment a kis Gellért, középen ő, hátul meg a Verebes, merthogy ő volt a legmagasabb hármuk között. Ezt a sorrendet Pubi se bánta, mert így nem kellett néznie, hogy milyen hosszú ez a manus. Kíváncsi volt rá, hogy viszonyul ez a századmilliméterekhez.

Az ilyeneknek a fél nyolc is tizenkilenc óra harminc, gondolta. Ez volt a legjobb vicc, amit életében kitalált. Várta, hogy mikor lép a hosszú a sarkára.

Madár nem volt az erdőben. Talán a szarvasok miatt, gondolta Verebes. Valami rejtett kód lehet a flórában. A szarvasok tudják, melyik gombát lehet megenni, a madarak meg tudják, hogy a terep a szarvasoké. Mindenki tud mindent ezen a helyen, csak ők nem tudják, hol lehet gombát találni. Bár ha találtak volna is, hármuknak biztos kevés lett volna, ő sose vitte szakértőhöz a gombát. A Szegvári Katinak szokta megmutatni a tévében. Valamiért úgy érezte, lelki rokonok. Legalább tízmillió ember érzi így, gondolta. Ez az előnye a képernyőnek. Büszke is volt a Katira a többi tízmillióval együtt, az ország nevében. Nekünk egy ilyen nőnk van. A férjét meg eszi a penész. Évának is az volt a baja, hogy megakadt rajta a férfiak szeme. A többiről már nem tehetett. Ha egy nőre ránéznek, megbomlik a biológiai egyensúlya, és áldozat lesz belőle. Ebből még hó is lesz, gondolta. Amit a legjobban utált, az a hó volt. Szárazon, nedvesen, a szél által fújva és mindenhogyan. Akkor is, ha megfagyott már. Az volt a rögeszméje, hogy amikor kijön ide, megcsúszik a busz, és berepül a vadvédelmi területre. Akkor aztán elcsodálkoznak majd a szarvasok. Szinte érezte, hogy szállingózik a hó nagy pelyhekben a homlokára. Elolvad, és befolyik a füle mögé. Irtózott tőle, ha befolyt a víz a füle mögé. Esővíz, más ilyesmi. Egyedül abban reménykedett, hogy beljebb repül majd kicsit a fák közé, ahol csend volt. Ha utálta is a csendet, azért még szerette.

Gellértnek négyszáz kiló csiperkére lett volna szüksége ahhoz, hogy összejöjjön a nyolcezer forint. Viszont ilyen késő ősszel már nem nő, olvasta a gombáskönyvben. Az egy, amire számíthatott, a fenyőpereszke volt. Elég jól tartotta az árát, negyven-ötven forintért árulták a piacon. A könyv szerint jó pörköltnek és salátának. Csak tudta volna, hogy melyik ez a gomba. Vagy legalább melyikre hasonlít. Biztos a fenyőre, gondolta. Csak nincs toboza. A nejlonzacskó különben álca volt a kezében, hozott egy nagy, üres tévédobozt. A pátyi vasboltos segíteni akart neki, amikor leszállt vele a buszról itt az erdei megállónál. Kösz, elbírom, mondta ő, azzal felkapta a dobozt, és leugrott vele. A vasboltos csak nézett. Ez az apró gesztus nagyon jólesett Gellértnek, merthogy először volt része benne életében. Nem mintha érdekelte volna ennek a tetű boltosnak a véleménye. Egy tetű is ugyanúgy eladta volna azt, amit a boltjában volt. A dobozt eldugta jobbról a cserjésben. Úgy gondolta, majd a nejlonzacskóval töltögeti. Csak aztán nem volt mivel.

Szeretett elöl menni általában. Katonáéknál szokta meg, mert mindig ő volt az első a sorban. Ezt az állat Pubit is ott ismerte meg, bár úgy látszott, ő nem emlékszik rá. Egy században voltak. Persze azóta eltelt tíz év. Már akkor is Pubinak hívták, és az volt a nevezetessége, hogy huszonnégyet tudott fingani. Ha ezekre a versenyekre gondolt, Gellértnek még most is felfordult a gyomra. Pubi állandóan a konyhánál lebzselt. Egyszer megzabálta az egész század maradék darás tésztáját dzsemmel. Lehetett vagy öt kiló tészta. A konyhások direkt hülyítették, nyomd le Pubi, kell még? Kikaparták neki az üstöt, még a levestésztából is raktak bele. A disznók viszont búsak voltak, csak paradicsomlevest kaptak aznap kenyérdarabokkal. Pubi nagyon éhes volt, mert már egy hete fogyókúrázott. Minden nap húzott egyet a derékszíján, hogy mindenki lássa, mennyit fogyott. Majd megfulladt, szinte kettévágta a szíj. A darás tészta miatt feladta átmenetileg, de egy hét múlva újrakezdte. A konyhások már alig várták a pénteket. Nem vallási okból esett péntekre a darás tészta, hanem a Pubi miatt. De most egy kicsit többet főztek, és fogadásokat kötöttek a Pubira. Volt, aki azt mondta, hogy ennyit egyszerűen nem lehet megenni, mert belepusztul. Ezek aztán mind elvesztették a pénzüket. A zsoldra fogadtak általában, az volt a legkisebb pénznem, húsz forint. De nincs annál bosszantóbb, mint amikor az ember egész zsoldja csak húsz forint, és abból se kap egy fillért sem. A nagy pénzeknél más a helyzet, gondolta. A nagy pénzeknek külön törvényük van, ami hatalmasabb az összes többi törvénynél. Szerette a pénzügyi dolgokkal foglalkozó könyveket, például a Bankembereket,* amit a legjobb könyvnek tartott. A tőkés országokat szerette. A pénz már önmagában is varázslat, gondolta. Mindent pénzzé változtat, amivel csak kapcsolatba kerül. Aki nem hajlandó engedelmeskedni neki, azt megöli. Aki tehát a pénzekkel foglalkozik, gyilkos is. Példa volt erre a Sós, akinek az anyósa azon a szalmazsákon halt meg, amiben a pénz volt. Sósnak annyit kellett csak tennie, hogy kirámolta a pénzt a zsákból, aztán kicsinosodott a ház hirtelen. Mögé épített egy szobát, bútort vettek, vaskerítést csináltattak, holott addig csak orgonasövényük volt, aminek a szagától Gellért elszédült néha az ágyon este. Érzed? – kérdezte a felesége. – Mit? – mondta ő. Hát ezt a szagot! – Olyan hangsúllyal próbálta mondani, mint a Greta Garbo szinkronhangja, a Pécsi Ildikó. Gellért a falra mászott tőle. Miközben majd’ megfulladt a bűztől. Imádom! – mondta az asszony. Attól én még megfulladhatok, gondolta Gellért. A gyerek asztmája is az orgonától volt. Pár ezer forintos kártérítést talán ki lehetett volna csikarni a Sóstól. De a jó ügyvédhez is pénz kellett volna, és neki nem volt soha. Itt kezdődtek a dolgok, és itt fejeződtek be. Olyan furcsa csend volt ebben az erdőben. Hiába hallgatózott, nem hallott semmit. Olyan érzése volt, hogy a Nagy Semmibe menetelnek ők hárman. Viszont akkor is én érek oda először, gondolta. Nem ártott volna eldönteni, hogy kié lesz az a gomba, amit ő lát meg. Világos, hogy az övé, de vajon a másik kettő is ilyen világosan látta-e? Erről a hosszú Verebesről nem volt jó véleménye. Ronda természete lehet, gondolta. Az a ronda természetű fajta volt. Verebes visszalökte a kés hegyét a drótkosárba. Na, végre, gondolta Gellért. De megint csak kicsúszott, egy másik lyukon. Ez neki a statikus helyzete, gondolta Gellért, és úgy hagyta. Nem akart a statika ellen hadakozni. Másnál se helyeselte volna, ha ezt teszi. A világon rend van, gondolta. Csak az a baj, hogy amikor kialakult, mindjárt rosszul alakult ki. Aztán úgy maradt.

Akkora gomba kéne, mint egy malomkerék, gondolta Pubi. Aztán az egészet bepanírozni. Végül is miért ne nőhetne egy akkora? Például, ha több tövet egymás mellé tenne az ember. Kicsit összekötné, vagy valami. Lazán. A többire már rájönne a gomba is, hát neki is kényelmesebb, ha egy helyre küldi a táplálékot. Csak ez még senkinek se jutott az eszébe. Kicsit meghatódott rajta, hogy neki jutott eszébe először.

– Hé – mondta az előtte haladó Gellértnek. – Ki mondta, hogy arra menjen?

– Hogyhogy ki? – kérdezte a kicsi. Úgy hangzott, mintha nem is ő szólt volna, hanem a lódenkabát.

– Arról volt szó, hogy nem arra megyünk, nem?

Gellért ugyanis ösztönösen elkanyarodott kicsit a tévédoboztól, hogy bele ne fussanak. Azt nem szerette volna.

– Dél magának arra van? – kérdezte Pubi.

Nem ismer meg az állat, gondolta Gellért. Különben már megszokta. Soha senki nem ismerte meg. Ahogy elfordult valaki tőle, mintha lekapcsolták volna az illető memóriájáról.

– Arra van neki a dél – mondta Pubi Verebesnek. – Így sose találunk semmit, pajtikám!

– Hát akkor menjen maga elöl – mondta Gellért. A pajtikámnál jobb volt még a magázódás is. Folyton mindenki pajtikámnak szólította a vasboltban, a közértben és mindenhol. Eltökélte, ha még egyszer pajtikámnak szólítja valaki, olyat tesz, hogy maga is megbánja.

– Mindegy – szólt közbe Verebes. Úgy érezte, itt az ideje, hogy megmondja ezeknek. – Ott sincs semmi, meg amott sem.

Pubi összehúzta a szemét.

– Ki mondta azt? – kérdezte. – Dehogyis nincs. Csak azt kell felismerni, hogy merre menjen az ember. Maga még nem talált oda sehová?

Jézusom, gondolta Verebes. Egész életében mindig más fejével próbált gondolkozni. Más bőrébe bújni. Más helyett volt boldogtalan. Más helyett halt meg. Most elege volt az egészből. Semmit nem akart elképzelni más helyett. Arra vágyott, hogy végre más képzeljen el valamit őhelyette. Jól kifogta ezekkel. Nem baj, a könyvek megmaradnak, ahogy a fia mondta. De annyira nem gondolt rájuk, hogy a számára mintha nem is léteztek volna. Soha nem olvasta egyiket sem. Amikor már nem kellett dolgozni rajtuk, nem érdekelték. Voltak olyan novellái, amelyekre egyáltalán nem emlékezett. Elolvasta a címeket a kötet tartalomjegyzékében. Hát ez meg mi, gondolta. Azt tudta, hogy kiről írt már, és kiről nem.

Eddig lehet eljutni a századmilliméterekkel, gondolta Pubi, ahogy végigmérte Verebest. Meglóbálta a kosarát, mire a két fagyott csiperke, ami benne volt, egymásra gurult. Az egyik kukacos volt. A kukac jobban bírja a hideget, mint a gomba, gondolta Verebes.

– Azzal meg mit akar? – kérdezte. Pubi a kosárra értette.

– Ebbe szedem az epret – mondta humorosan. – Az avarbanánt!

Gellért erre elröhögte magát, mert egyedül neki volt humorérzéke hármuk közül.

– Cisz! – mondta, mert értett a zenéhez is. Ennek az egy hangnak tudta a nevét, a cigánytól hallotta a kocsmában. Pubi viszont érzékeny volt rá, ha két oldalról röhögték. Úgy érezte, kelepcében van. Körülnézett, mint egy állat, amelyik menekülni akar, és így vette észre a pöfeteggombát a cserje tövében. Akkora volt, mint egy tök.

– Hoppá! – mondta. – Na, mit tetszik szólni?…

Kifordította a földből a pöfeteget, megnézte alul is, de ott is olyan volt, mint felül. – Az istenfáját! – mondta gyönyörködve. Visszatette kicsit a helyére, hogy a többiek is lássák úgy, ahogy ő megpillantotta. – Ez aztán a gomba!

– Volt – mondta Verebes.

– Mi az, hogy volt, itt van, ni! – Pubi felkapta, és a tenyerére tette, ahogy a kis Julit szokta. – Hát mi ez itt, ha nem gomba?

– Egy halom rothadás – mondta Verebes. Valahogy bosszantotta ennek a nagy maflának az öröme. – Túlérett – mondta. – Addig jó csak, amíg fehér belül.

– Miért, ez milyen? – kérdezte Pubi – Kemény, mint a kő!

– Csak vágja ketté – biztatta Verebes. Odanyújtotta Pubinak a kést.

Gellért félreállt, Pubi meg összehúzta a szemét.

– Álljon meg a menet – mondta. – Semmi bicsak, attól megfeketedik!

– A padlizsán – kuncogott Verebes. Elmúlt az előbbi bosszúsága. Ebben a hülye erdőben mindig történik valami, gondolta. Nem hinné az ember. Azt hinné, hogy nem történik semmi. Közben egész bolondokháza van itt. Pubit mindig bántotta, ha a nála magasabb emberek szóltak hozzá így.

– Már ettem ilyet – mondta gőgösen. – Nagyon finom! Olyan, mint a hal húsa. Az egész család jóllakik belőle!

Gellért lopva körülnézett, hátha lát egy másik pöfeteget is. A gombáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy társas lények. Ahol egy van, több is van általában. Kiszóródik belőlük az a vacak, és kinő. Bár hogy ebből a tökből hogy szóródik ki, azt nem tudta elképzelni. Egy lyuk se volt rajta.

– Mindjárt jövök – mondta. Tüntetően gombolni kezdte a sliccét, és bement a cserjésbe a másik oldalon. Nézett jobbra, nézett balra, de nem látott semmit. Az út másik oldalára kellett volna menni, gondolta keserűen. Nem biztos, hogy ide is átszóródott. De hát ott ácsorgott az a tetű, és ahol ő volt, semmi sem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Úgy betüzelt a szakaszparancsnoki irodában, hogy felrepült a kandalló teteje, ő meg ott állt vigyázzban, csak a szeme volt fehér. Jelentem, kész! – mondta. Szállóige lett a századnál. Kimentek havat söpörni a körlet elé, a Pubi odament a szakaszparancsnokhoz, aki velük egykorú cigánygyerek volt, és olyan büdös, hogy kidőltek mellőle a sorból. Kérek engedélyt kérni! – mondta. Kérjen, mondta az Orsós. Kérek engedélyt elfutni! Hová az istenbe akar maga futni? Csákányért! Fusson! Pubi elfutott, hozott egy csákányt, és elkezdte vágni a jeget a hó alatt. Odaállt a sor élére, szikrázott, repült körülötte minden, még a hátul állók szeme-szája is tele lett jégszilánkokkal. Amikor elolvadt a hó, egy árkot találtak, amit Pubi a betonba vágott a körletig. Amikor először kezébe vette a géppisztolyt, kicsit elcsodálkozott. Belenézett a csövébe, tényleg lyukas-e. Csodálkozott, milyen könnyű a fegyver. Nem szerette a könnyű dolgokat általában. Az ilyesmi jellemi kérdés volt szerinte. A könnyű dolgok a linkeknek valók, így gondolta. Persze műanyagból volt a tusa, és ezen nem segített az alkatrészek neve sem. Tártartókamórugósemelő. Volt, aki már az első alkalommal megtanulta, röhögve mondogatták, Pubi is velük röhögött, de kimondani csak egy hét múlva tudta. Elnevezték SZŐR KAMÓnak. Pubi akkor még nem tudta, hogy a szőr az egy cím, amit a királynő ad valakinek, és iszonyút röhögött rajta. Az hiányzott volna, hogy még szőrös is legyen az a szar. Fonák dolgok ezek. Olajszaga volt a csőnek. Ezt kicsit megalázónak érezte. Úgy gondolta, ha már géppisztoly valaki, joga van hozzá, hogy olyan legyen, amilyen. Például egy nő izéjét se olajozzák be. Hogy nézne ki. Legyen olyan, amilyen. Az acél acél. Marás közben sem szerette a hűtőfolyadékot. Ha acél, akkor legyen meg az acélszaga. Szörnyű letolásokat kapott ezért, mert sorra égtek el a marói. Majd megköszörülik, gondolta. A fenébe is, arra való. Az ember adja meg a tiszteletet annak, akinek jár. Négy kiló se volt az a géppisztoly. A tusa szürke. Kicsit hitványnak látszott, a körmével meg tudta emelgetni a műanyag szélét. Nem komoly dolog, azt megállapította. Azt mondják, hogy komoly, de nem az. A komolyság magától látszik valamin. Aminek műanyag a nyele, az nem komoly. Csak arra való, hogy baszogassák miatta az embert egész nap. Egy komoly dologba nem eshet bele az eső például. Az ember seggébe sem esik bele. Tehát a komolyság már a felépítésénél kezdődik valaminek. Ha komoly géppisztolyt akartak csinálni, akkor miért nem olyat csináltak, amibe nem esik bele az eső? Ha meg ennyi eszük se volt, akkor magukra vessenek.

Attól kezdve, hogy ez a véleménye kialakult, úgy bánt a fegyverével, mint a kutyával. Egy méterről hajigálta a polcra. Beöntött a csövébe három deci olajat, ez volt a karbantartás. Reggelre a fegyver alatt olajtócsa állt a polcon. Le vagy szarva, gondolta, legalább nem esz meg a rozsda. Odatett egy rongyot, az felszívta az olajat, és alulról is táplálta kicsit. Aztán az első lövészeten elfogta valami nyugtalanság. Amíg betáraztak, beszélt. Rászóltak, hogy ne pofázzon, de csak beszélt a sorakozó alatt is, sőt, amikor már a lőállásban hasaltak. Pubi, kuss! – üvöltötte a szakaszparancsnok, mire az egész sor tüzelni kezdett, kivéve Pubit, aki nem volt süket. Nagy fényt látott. Gyerekkorában ilyennek képzelte az angyalokat, de ennek a fénynek nem volt szárnya. Olyan volt, mint egy ufó, bekeretezve. A keret közepén célkereszt. Körülötte semmi. Most meg elaludt! – mondta a tűzmester, és belerúgott Pubi bakancsának a talpába. Pubi rá sem hederített, erre a másik talpába is belerúgott. A fény még mindig ragyogott. Hová az istenbe lőjek? – akarta mondani.

A harmadik üvöltésre aztán belelőtt a hegybe, amely a céltáblák mögött emelkedett. Furcsa, hülye kattogást hallott az arca mellett. A géppisztoly műanyag tusa ide-oda sétált a pofacsontja mellett, mint egy automatikus fogpiszkáló. Ez nagyon tetszett neki. Elröppent a nyugtalansága. Sötétzöldre festett mellalakok voltak a céltáblák. Tetszettek neki azok is. Mindegyikbe beleeresztett egy sorozatot, amíg ki nem ürült a tár. A háta mögött már vagy öten ordítottak, mire felállt, vigyorgott, és lábfejével dobolt a sárga agyagon, amelytől mindenkinek olyan lett a gyakorlóruhája, mintha befestették volna. Pubi három nap fogdát kapott, de nem bánta. Még álmodott is ezekről a jópofa zöld manusokról, látta a lyukakat a fejükön meg a mellükön, amelyeket az ő golyói ütöttek. Felemelő érzés volt. Oda se ment, és beléjük nyomta azokat a lyukakat. Egy nőt kéne így megkefélni, gondolta. Kinn van a konyhában, ő meg a sövény mellől; ta-tatata!… Vagy a feleségét az udvaron. Akkor aztán nézhetne.

Egy nap után kiengedték a fogdából, mert eltört az anyja lába. Nemcsak hogy kiengedték, de még haza is mehetett látogatóba. Mindig ilyen disznó szerencséje volt. A pöfeteget is ő találta. Ha ugyan ehető. Lehetett vagy öt kiló. Egy gomba öt kiló! Gellért sírni tudott volna. Begombolta a sliccét, és visszament az útra. Mire odaért, tényleg vizelnie kellett volna, amiről a cserjésben teljesen elfelejtkezett. Kibírom, gondolta. Kibírom így is.

Mentek tovább. Most Pubi került az élre a kosárral, amelyben ide-oda gurult az óriás pöfeteg, és morzsává zúzta a két csiperkét. Nem mintha kár lett volna értük. Az erdő némaságában mindig volt valami zúgás, ami akkor hallható, amikor rendben mennek a dolgok, és mindenből annyi van, amennyi kell. Ezért zúgnak a templomok is, gondolta Verebes. A templomokban az építészet van jelen. Kicsit melegebb lett; a lehullott sárga tölgyleveleken kövér vízcseppek ragyogtak a dérkoszorúk helyén. Balra, egy nyiladékon be lehetett látni a fák közé: valami tisztás volt ott, közepén szilvafával, amely alatt majdnem pontos köralakban egyforma kék levelek borították a földet. Verebes balra fordult, és odament. Gellért az ajkát rágta, hogy miért nem ment oda ő előbb: végtére is ugyanakkor látta meg a tisztást, amikor ez a Verebes. De hát az erőszakosabb mozdul mindig előbb. Köztudott. Az, akinek semmi szüksége nincs a gombára. Az egész napos lótás-futás után, amíg a pénzért járt, világosan érezte, hogy azok között, akik per pillanat gombát keresnek a világon, neki lett volna rá a legnagyobb szüksége. Ha veszünk csak egymillió embert, különböző földrészeken, akkor is milliószoros előnye volt a két társával szemben. Ez a szám kicsit feldobta. Jól van, gondolta. A szentek érezhettek ilyet, amikor kikötötték őket a fákhoz. Szent Sebestyén és társai. Nem volt ugyan biztos benne, hogy voltak társai. Mindegy, az egész bandából egyedül ő tudta akkor, hogy szent itt csak egy van, és ez ő. Semmije se volt, csak a tudása, de mégis az ő emléke maradt fenn örökké. Gellért kinézett magának egy tölgyfát, amely görcsösen oldalra hajolt, mintha szolidaritásból nem akart volna magasabbra nőni a törpefenyőknél. Vörösbarna fagomba nőtt a kérgén, amely alatt vörös porrá mállott a fa kérge. Ez lesz a halálod, gondolta Gellért. Kérdés, hogy a fa mennyire volt tisztában ezzel. Valamennyire biztos. De annyira nem, mint ő. Ha nem undorította volna az a vörös por, odaállt volna a fa mellé, mint a Szent Sebestyén. Magas hangokra gondolt, amelyeken a zongoristák szoktak pilinckázni, ha formában voltak. Az átutalási osztályon, ahol dolgozott, egész nap bömbölt a rádió, úgyhogy hallott ilyet egy párszor. Az ÁFÉSZ volt a legtetűbb hely Budakeszin. Aki az ÁFÉSZ-hoz betette a lábát, mintha egy kriptába falazták volna be a Vörös téren. Onnan akár ki se kellett jönnie meghalni. Az igazán tetű helyeken a halál úgyszólván egyenlő a közkegyelemmel, ezért nem halnak aztán meg itt az emberek. Akik a közkegyelem ügyét intézik, mindig úgy csinálják, hogy sok haszna azért ne legyen belőle senkinek.

Verebes megállt a tisztás szélén, amit egy fénycsík szelt ketté a harmadánál. Vagy inkább a negyedénél. Nem, mégis a harmadánál. Lelépte a távolságot. Az utóbbi pár napban kezdte kicsit kontrollálni, vajon igaz volt-e, amit először gondolt valamiről. Jókor. Mire lelépte a tisztás méreteit, elfelejtette a számokat. De hát úgyis mindegy volt.

Leült a tisztás szélén, éppen egy kis fenyőpereszke mellé: olyan kicsi volt, hogy távolabbról észre se vette volna. Most aztán felmerült a kérdés, hogy leszedje-e? Több nem volt, egy pereszkével pedig mit ér az ember? Nézte a fiatal fák törzsét: mintha mozogtak volna. Pont arra az ütemre, ahogy a szíve vert. Összevissza mozogtak azok. Egy sor kis fa ledőlt most balra. Minden zaj nélkül. Verebes feltápászkodott, a fák is visszaálltak a helyükre.

Pubi megütődve bámult a méricskélő Verebesre. Azzal együtt, hogy az egészet előre tudta. Vagy éppen ezért. Ez a baj az előre tudott dolgokkal. A legjobb, ha semmire se gondol az ember, ami később lesz. Most újra megállapította. Ha nem akarja megütni a bokáját. Legfontosabb az, ami van. Ez a legveszélytelenebb terület. Nem akart a gépműhelyre gondolni, de mégis eszébe jutott, mert valaki ráírta a gépére szarszínű olajfestékkel, hogy HAJRÁ FTC!!! Pénteken. Pedig köztudott volt, hogy Pubi az Újpestnek drukkol. Megcsóválta a fejét, és nem nyúlt a felirathoz. Otthagyta, hadd lássa az üzem vezetősége, milyen emberekkel dolgozik ő együtt. Szombaton és vasárnap ugyan nem volt ott senki. Az is lássa, aki ezt tette vele. És miért? Szerette a munkáját, és szerette a gépeket, kivéve a járműveket. A járműveket utálta, még a taligát is. Úgy gondolta, hogy legjobb az ember lába. Vagy az állaté. Ezért a kutyáknak, lónak, tehénnek és a legtöbb állatnak fejlettebb a méltósága, mint az emberé. A majmokra ez már nem vonatkozott. Azok is ingatagok. Ugyanaz a bántó nyugtalanság érezhető a mozgásukon, mint a Radicson, aki odaírta a gépére az FTC-t. Csak ő lehetett, egyébként egy szar alak volt. Szintén marós, mint Pubi, de kétszázötven forinttal magasabb volt a fizetése, mint az övé. Kíváncsi lett volna rá, hogy miért. Hétfőn ezt majd megmondja valakinek, eltökélte. Ha a vezérigazgató lesz ott, akkor is. Miniszter, akárki. Kormányközi megbízott. Az Ipper Pál. Kicsit lefogyhatna az a manus, gondolta. Utálta a kövér embereket. Az ilyenekben nincs semmi akarat, ezért zabálnak. A zabálókat is utálta. A zabálók mind disznók. Felzabálják azt, amit más termel. Egy zabáló sose venné a fáradságot, hogy termeljen valamit. Nem fárasztja magát. Felőle nőhetnek a gombák, nem érdekli. Menjen el a felesége a piacra, és vegye meg. A legnagyobb erkölcstelenségnek tartotta, hogy valaki kiküldje a feleségét a piacra, hogy gombát vegyen, ami magától is nő az erdőben.

Visszajött ez a Verebes. Az arca még hosszabb volt, mint az előbb. Istenverte manus ez, gondolta Pubi, és eltökélte, hogy majd szemmel tartja. De nem tudta úgy szemmel tartani, ha ő jött hátul. Elhatározta, hogy apránként majd előreereszti. Kicsit átrendezi a dolgokat. Nem lehet az, hogy valaki mindig a háta mögött jön. Elege volt ebből az istenverte hátul jövésből. Amikor katonák voltak is, mindig hátul nyomták a piszok szöveget, hogy Pubi, leesik a nadrágod. Pedig az ő nadrágja sose esett le, történhetett bármi.

– Semmi? – kérdezte Gellért a hosszútól. Verebes intett, hogy semmi, azzal mentek tovább. Most a Pubi jött hátul. Már csak száz méterre voltak az út szélén húzódó kerítéstől. Gellért jól megnézte magának az előbbi tisztást. Halálbiztos volt benne, hogy hazudott a hosszú. Biztos látott valamit, de otthagyta, hogy majd később visszajön érte. Úgy tesz, mintha keresne valamit, leszáll a következő buszmegállónál, és visszajön. Röhögni tudott volna rajta, milyen primitív. Visszajöhetsz, gondolta, de semmit nem találsz! Hahahahaha!

– Emeld a lábad, mert a seggedre lépek! – morogta Pubi a háta mögött. Gellért egy pillanatra Pubi szemébe nézett. Úgy érezte, hogy most felismerte, de aztán mégsem. Az az állati szelíd, matt-bamba kutyaszeme volt. Gellért odahajolt hozzá, és szétvert a tenyere aljával egy pókot a homlokán.

– Pók – mondta.

– Kösz – mondta Pubi automatikusan. Egy állat volt, amit utált, a pók, a többit akár meg is ette volna nyersen. De honnan tudta ez a vakarcs, hogy utálja? Ezen kicsit eltöprengett. Áttette a kosarat a jobb kezébe. Nem azért, mintha elfáradt volna a bal keze, de úgy szeretett gondolkozni, ha semmi se volt a bal kezében. Bal kezével a sliccét gombolja az ember, de nem gondolkozik. Ez már az ő rajparancsnoki mondása volt. Második évben a korengedményesekhez tették rajparancsnoknak, csupa éretlen kölyök közé, ő volt köztük a legidősebb. Nagyon szeretett egy társaságban a legidősebb lenni. A szakasz egyik fele folyton énekelt, a másik fele meg sírt, mert szerelmes volt. Ezek mind azért jelentkeztek önként katonának, hogy hamarabb leszereljenek, és megnősüljenek tizenkilenc évesen. Az első héten aztán megbánták, és kezdték a balhét. Pubi vitte ki őket az őrségbe. A kettes őrhely volt a legsötétebb, a Pillét osztották be oda. Az egész gyerek feleakkora volt, mint a géppisztolya. Pluszként hősszerelmes. Sehogy se tudott leszerelni, pedig már végigjárta a Honvéd Kórház valamennyi osztályát. Egy hét múlva mindig visszaküldték a századhoz. Erre éjfélkor belelőtt a lábába. Pubi rohant ki érte a hóba, a karjában hozta be az őrszobára. Te állat! – mondogatta útközben. – Te állat! Fáj? – A gyerek sírt. Nem volt komoly a seb különben, bekötötték, és Pubi a legszívesebben jól felpofozta volna. Jegyzőkönyv, minden, ügyeletes tiszti szemle. Addigra már megijedt a Pille, és azt hazudta, látott valamit a sötétben, egy árnyékot. Azt gondolta, diverzáns, és azért lőtt. Egy ember volt csak, aki elhitte a diverzáns-mesét, a Pubi. Eltökélte, hogy elkapja aznap éjjel. Két óra múlva kivitte a váltást, elérnek a kettes őrhelyre megint, nagy sötétség. Keresik az őrt, akit Paticsnak hívtak, újpesti srác volt. – Hol vagy, te állat? – üvölti a Pubi. – Nem hallod, a rosseb egyen meg? – Patics egy lócán üldögélt az épület árnyékában, és aludt. – Feküdj! – mondta Pubi a váltásnak, mert megvolt már az elmélete. Mindig gyorsan megvolt az elmélete mindenről. Eltette láb alól a Paticsot a diverzáns! – Csőre tölts! – Ő egy fa mellett hasalt, egyik oldalról a fa férge, másik oldalról a géppisztoly műanyag tusa nyomta a pofacsontját. Az ordítozásra felébredt a Patics, fel akart állni. Ezt úgy csinálta, mint egy diverzáns, de Pubi megelőzte: beleeresztett egy rövid sorozatot.

Patics meghalt, Pubit meg három hónapig kezelték az idegosztályon, ahol egyfolytában fel akarta kötni magát. Lefogyott vagy tíz kilót. Senkinek se hiányzott még egy haláleset, így aztán balesetnek minősítették a dolgot. Pubi visszajött a századhoz, de nem küldték őrségbe többet.

Leértek a betonútig.

– Bocsánat – mondta Gellért, és bement a cserjésbe, persze a másik oldalon, mint ahol a tévédoboz volt. Sose volt ösztönös ember, ezt viszont teljesen automatikusan cselekedte. Mindjárt meg is bánta, mert Pubi meg a jobb oldali cserjésbe ment. Te barom, mondta Gellért saját magának. Neki kellett volna odamenni, lehetett volna annyi esze, hogy pisálni csak nem áll valaki a háta mögé. Világos, hogy máshová megy az ember, mint a másik. Még ebben a borjúban is van ennyi tapintat. De nem volt: Pubi letette a kosarát, és kigombolta a sliccét.

– Eső kéne – mondta. – De nincs. Víz nélkül mitől nőjön a gomba? Ezt a bokrot is meglocsolom, azt a legközelebb meg lehet nézni!

– Majd megnézem – morogta Gellért. Ezt se kellett volna mondania. Ezen a tetű napon egyfolytában hülyeségeket csinált, kezdve azon, hogy ehhez a két civilhez csatlakozott. Morgására Pubi ránézett. Csupa ránc volt az az ujjnyi homloka.

– Nem láttam én már magát valahol? – kérdezte.

– Nem hiszem – mondta Gellért megint a rendes hangján. A lehető legrendesebb hangján.

– Én magát már láttam valahol – mondta Pubi. Le nem vette a szemét többé Gellértről. Megnézte, hogy pisál. A pisálást valahogy gyerekkora óta nem szokta meg. Olyan bámulatos volt a számára, hogy nem volt ott semmi, most meg ott van. Mintha kinyitottak volna egy csapot. Azt se értette sose, honnan tudja, hogy már jöhet. Ki a fene mondja meg neki? Ezt fejtse meg valaki. Előrehajolt, és megnézte, hogy Gellértnek sikerült-e. Gellért dühösen felrángatta a cipzárt. Ez a barom semmit se változott, gondolta. Majd’ szétszakadt a hólyagja, de visszament az útra. Pubi utána.

A betonút túlsó oldalán jóval magasabb fák álltak, mint a vadvédelmi területen. Ritkább is volt az a szakasz, beláttak a fák közé. Látták az eldobált papír zsebkendőket, tejfölös poharakat és cigarettás dobozokat. Ez már civilizáltabb környék volt. Nézték, és egyiküknek se volt kedve odamenni. Pubi keresztülgázolt a galagonyán, visszament a cserjésbe, és azonnal megtalálta a tévédobozt.

– A szentségit! – kiáltotta. – Mit találtam! Idenézzenek!

Odanéztek. Pubi addigra már kifelé rángatta a dobozt a bozótból. Minduntalan beakadt az ágakba, jó nagyokat rántott rajta. Az egyik fülét már le is tépte. Megpróbálta visszatenni a lyukba, amit a doboz oldalán hasított, de nem sikerült. A hétszentségit, gondolta Gellért. Hónapok óta őrizte ezt a dobozt, mióta a Sós kidobta. Tévét vettek. Nekik jutott a tévé, Gellértnek meg a doboz.

– Üres – jelentette Pubi.

Azt várta, hogy egy tévé lesz benne, úgy látszik. Pubi felfordította a dobozt, és beverte az alját. Így megbizonyosodott róla, hogy tényleg üres. – Jó lesz gyújtósnak – mondta, azzal letépte az egyik oldalát.

– Hé! – mondta Gellért. Akkor volt a legsápadtabb azon a napon. Verebes viszont vigyorgott.

– Ember – mondta Gellért, habár Pubi nem érdemelte meg ezt a jelzőt –, nem akarja azt mondani, hogy képes innen hazavinni ezt a dobozt?

– Dehogynem – mondta Pubi vidáman. Elkérte Verebes kését, és azzal hasogatta tovább a dobozt. Ő ezen egy percig sem gondolkozott. Mindig is úgy gondolta, hogy a dolgokat onnan kell hazavinni, ahol vannak. Nem pedig máshonnan. A papír jól ég. Hazaviszi ezt a kis papírt meg a pöfeteget, már nem megy üres kézzel.

Gellért zöld volt a dühtől.

– Lőj hozzá egy szarvast is! – morogta dühösen.

Pubi elsápadt, és leeresztette a kést. Holott a doboz még csak félig volt összehasogatva. Gellért arcába bámult.

– Galagonya! – mondta. – Hiszen ez a Galagonya!

Megölelte a kis embert. Ölelés közben teljesen belecsavarta a lódenkabátba. Többször hátba vágta, majd újra és újra megölelte. Gellért nem tudta levenni a szemét a késről.

– Együtt voltunk katonák! – magyarázta Pubi Verebesnek. – És képzelje, nem ismertem meg! Meg ő se engem. Fantasztikus, nem? Pedig egy században voltunk!

Verebes a fák tetejét nézte, és hallgatta, amint a számára ismeretlen neveket sorolják, akik mind ott voltak, ahol ők. Már feljött a telehold, és ahol állt, Verebes épp egy fenyő csúcsára szúrva látta, akár valami karácsonyfadíszt. Egyetlen boldog karácsonya volt életében, amikor Éva hozzáköltözött, és nem talált abroszt Verebes háztartási készletében. Az akkor egy teáskannából, két csészéből meg egy serpenyőből állt. Éva melegszendvicset csinált. Azt mondta, náluk mindig szendvics volt karácsonykor, és megszokta. Ha nem haragszik érte, mármint Verebes, akkor ezután is szendvics lesz. Verebes nem haragudott, és ezzel elkezdődött a szokások átrendezése. Minden átrendeződött, még az ágy fejét is meg kellett fordítani, mert Évát zavarta a                fény. Kelet felé nem alszik jól az ember, mondta, rosszat álmodik. Verebes ugyan sose álmodott rosszat kelet felé. Nyugat felé annál inkább. De akkor még nem tudta, mi lesz ennek a vége, ücsörgött boldogan az ágy szélén, szagolgatta a melegszendvics szagát, az uborkáét meg a gyertyákét. Évának volt tehetsége a boldogságra, a szokások művelésére és a lazításra. Verebesnek egyikhez se volt, és ezért nem bírták ki aztán egymás mellett. Lehet, hogy az ember megérzi az ilyesmit. Valószínű, hogy megérzi, ő viszont semmit sem érzett akkor. Csak ült. Talán úgy kellett volna hagyni mindent, ahogy alakult, de egyikük sem hagyta úgy. Az egy, amit felvállaltak, a gyerek volt, Éva el is vitte magával a válás után. Talán még a válásnál is lett volna egy dobása: ha nem engedi el a gyereket. De elengedte. Több dobás nem maradt. Azért szép szám az egyes, mert a sor elején áll. Valójában a nulla áll a sor elején persze, mégis az egyesre gondolunk. Hite is csak egy van az embernek, ő maga is csak egy. Az egyes szám tehát olyan, amilyen.

– És hogy vagy, mondd? – kérdezte Pubi már vagy negyvenedszer.

– Szarul, kösz – mondta Gellért, akinek már nyomorékká verte a hátát a barátja.

– Mi az, nőügy? – röhögött Pubi.

– Fene.

– Dohány?

– Ne is mondd.

Pubi előkapott a zsebéből kétszáz forintot.

– Ennyi van – mondta. – De otthon még van egy lilám. Nem tud róla az asszony.

Gellért a fejét csóválta, és majdnem elvigyorodott.

– Engem ez már nem menthet meg – mondta.

– Miért, mennyi kell? – kérdezte Pubi.

– Nem számít. Sok.

– Azonnal megmondod, érted? Nem vagy a barátom, ha nem mondod meg!

Gellért ennek nem akarta kitenni magát, így megmondta.

– Akkor pakolunk, és gyerünk! – mondta Pubi. – Bocsánat, nekünk menni kell – mondta Verebesnek.

– Ide figyelj, van egy oltári ötletem. Eladjuk azt a hülye motort!

– Mit? – kérdezte Gellért.

– Azt a mocskot. A sógor hozta, kicsit izé… romos volt. Csepel… százas, azt hiszem. A sógor megcsinálta, én meg a perselyeket csináltam meg, szóval kipofoztuk, de azt hiszem, hogy nincs benne benzin.

– Csepel? – kérdezte Gellért sápadtan. A Harmaté is Csepel volt.

– Épp a múltkor ígértek érte ötezret – mondta Pubi – Ott a szomszédba’.

– Ne – nyögte Gellért. – Úgy értem, hogy nem szabad azt eladni…

– Kell a francnak! – És Pubi kifejtette elméletét a járművekről. Gellért nagyon jól ismerte, mert tíz éve is kifejtette párszor a században. Akkor már tudta, hogy Pubi el fogja adni a motort az orra elől, hogy megszerezze a pénzt, amit késő lesz már befizetni a másikra, mert eladják az orra elől. Pubi kihúzta a nadrágszíját, amely most is a legutolsó lyukba volt kapcsolva, nagyot fújt, és bocsánatkérő mosollyal összerántotta a csomagot.

– Megfogná egy percre? – kérdezte Verebestől.

– Fogom én – mondta Gellért.

– Nem, te csak maradj – mondta Pubi. – Jobb már kicsit a könyököd?

Gellért erre még sápadtabb lett. Ez a barom emlékezett rá, hogy tíz éve fájdította a bal könyökét. Állt, és az ajkát rágta. Nem tudott mit mondani. Pubi felkapta a csomagot, Verebes meg a fiatal fákat nézte, nem akarnak-e ismét lefeküdni? Egyelőre nem mutattak rá hajlandóságot.

– Maga nem jön? – kérdezte Pubi.

– Még járok egyet – mondta Verebes.

– Egészségére – mondta Pubi – Hát akkor viszlát!

Verebes vigyorgott, és elindult visszafelé a nyiladékon, ahonnan jöttek. A hold most a háta mögött volt. Nem vetett árnyékot, de tudta, hogy ott van.

 

 

Három oktáv

 

Tahy húsz éve volt úszómester, és úgy utálta a szakmáját, ahogy csak húsz év után tudja az ember. Szolgálati ideje alatt mindössze kétszer volt kisegítő Csillaghegyen és egyszer a Rómain, de mindhárom alkalommal a rendes munkáját is elvégezte délutáni műszakban, úgyhogy ezek a nyarak se hoztak felüdülést, inkább csak pluszmunkát. És tudta, bárhová is menne, ugyanez várná. Az élet egyforma bárhol, ahol négyszögletű úszómedencéket építettek, és ugyanazt kell csinálni az embernek, ha már úszómester.

Már rég nem érdekelték azok a fortélyok, amelyek segítségével a lehető legkényelmesebben csinálhatta azt, amit csinált. Elég kényelmesen csinálta úgyis. Az egy, ami még ért valamit a szemében, az volt, ha be se jött az uszodába. Évek óta gondolkozott azon, hogy elmegy szemetesnek. Máshoz nem értett volna a rohadt uszodákon kívül. Ott ráadásul keresni is lehet, mert itt nem, és ez a helyzet nem változott tizennyolc éve. Meg se moccant. Az első két évben se változott, de akkor még azt hitte, hogy változni fog. Még voltak illúziói.

Sósnak hívták a váltótársát, aki ugyan csak nyolc éve dolgozott a szakmában, de ő is megtanult már mindent. Egy nikkelezett síp lógott a nyakában, ezzel fütyült. Tahynak is volt sípja, de nem használta. Öltözőszekrényének az aljára kerül, egy tornacipő alá. Valamelyik nap észrevette, amikor felrúgta a cipőt. Kicsit meglepődött, hogy megvan még. Ez a síp volt a különbség a nyolc év és a húsz év között. Nem mintha azelőtt használta volna, de ott volt a zsebében. Tulajdonképpen nem is tudta, miért volt ott, hogy nem használta. Nem is meglepőbb, hogy ez csak úgy eszébe jutott. Azt hitte, minden eszébe jutott már, ami az egyiknek és a másiknak lehetséges. Eddig csak arra gondolt, hogy Sós fütyül, ő meg nem. Habár úgyis ez volt a lényeg. A húsz év és a nyolc év között annyi volt a különbség, hogy Sósnak még voltak olyan ambíciói, amelyeket nem lett volna muszáj megtartani. Tahynak már nem voltak.

Megunta a középkorú nőket is. Az egész medence tele volt velük, és mind ugyanabban utaztak: tudták, hogy nyáron nincs esélyük a férfiaknál, hiszen pucéran mászkál a fél város. Télen kicsit megváltozik a helyzet, legalábbis azok számára, akik nem jártak rendszeresen uszodába, és a legtöbben nem jártak. Alkalomszerűen járnak, és látják ezeket a vízi tevéket, télen minden fűszál nagyon zöld. Gondolják ők, a tevék. De rajtuk az sem segít. Az a minimális esélyük már túl minimálisnak mondható.

Ezek megalapozott nézetek voltak. Tahy már négy éve nem kefélt egy igazán jót az uszodában. Akármilyen furcsa, inkább a feleségét kívánta, őt mégis kevesebbet látta ruha nélkül. Ez már az öregség, gondolta. Egy kivétel volt talán, azzal a vörös lánnyal a múlt héten. Lett volna, ha nem fütyül állandóan ez az állat Sós. Tizenkét év óta idegesítette vele Tahyt. Már az is idegesítette, ha csak egy sípot látott. Bement a stúdiószobába, felgyújtotta a 3/2-es világítást, aztán körülnézett, nincs-e ott a vörös lány. A nevét elfelejtette. A 3/2-es kapcsolóállásnál két lámpa égett a mennyezeten a sorban, és három nem. Ez volt a legelviselhetőbb fény ilyenkor délelőtt, de tudta, hogy a Sós úgyis átkapcsolja 2/3-asra. Akkor viszont három égett, és kettő nem. Sós imádta átkapcsolni, egy műszak alatt nyolcszor-tízszer megtette. A másik variáció megint csak a 3/2-es volt, így azért félidőben mégis elviselhetőbb volt a fény. Sósnak az ilyesmihez nem volt érzéke, őt csak a kapcsoló érdekelte. Gondolta, ha ott van, akkor használni kell. Tahy már szinte beletörődött. Nem is kívánt helyette mást, mert tudta, hogy az is idegesítené. Sóst legalább tizenkét éve ismerte. Rosszabb munkatársak is lehettek volna. Egyszer beírta Tahy neve mellé a jelenléti ívbe, hogy Taho. Rövid o-val, mert a hosszút nem ismerte. Hát ez mondjuk nem volt valami nagy vicc, de legalább megpróbálta. Olyan ember is lehetett volna, aki meg se próbálja.

Nem jött el a vörös lány. Tahy leült a pontozóasztal mögé, bal kezével a deszka alá nyúlt, és ellenőrizte, ott van-e még a rágógumi. Ott volt. Valamelyik kölyök szokta ide felragasztani. Tahy egy párszor levakarta, de másnap újra ott volt. Azt is levakarta, harmadnap megint újat talált. Ha nem szedte le, nem ragasztott másikat a fickó, úgyhogy pár napja inkább otthagyta, és szemmel tartotta az asztalt. Elkaplak, gondolta. Leginkább arra volt kíváncsi, hogy ki az. Először a Sósra gyanakodott, csak az nem volt logikus a dologban, hogy a Sós nem rágott. Még az hiányzott volna. Nem rágott. Ebből is látszott, hogy vannak nála rosszabbak is. Három hete nem tudta elkapni azt a kölyköt.

Most kapcsolta át a világítást a Sós. Tahy enyhe hányingert érzett. Hunyorgott, és nézte a vizet, amely húsz éve ugyanolyan frissnek látszott. Nem volt friss, de annak látszott. Ami kifolyt a túlfolyón, az visszafolyt a csövön; tíz éve nem működött a szűrő.

A kettes pályán citromsárga gumisapkában elhúzott előtte a gombás nő. Mindig a kettes pályán úszott, és mindig pénteken, délután kettőig. Ilyenkor nyilván más ücsörgött helyette a gombaüzletében. Most fordult a tizenötödik hosszra, nagy állóképessége volt. Gumisapkáján lila és kék gumicsokrok álltak felfelé. Egyszerre négy lábbal fordult, mint a huszárló. A víz csobbant egyet, mintha fatörzs zuhant volna bele. A nő fején megremegtek a gumivirágok, és nekivágott a tizenhatodik hossznak.

Sós most kicsit balra fütyült. Azért, hogy ne ugráljanak a srácok, persze akkor is ugráltak. A hármas pálya indulási oldalán öt fiú kereste egy borz formájú lány műszempilláját. A műszempilla elmerült. Tahy még sose látott olyan műszempillát, amelyik el tudott volna merülni. Ez nyilván import holmi volt. Néha ketten merültek alá, és hárman lihegtek a borz formájú lány környékén. Néha mind az öten alámerültek, és folyton neki úsztak egymásnak a víz alatt, merthogy csukott szemmel úsztak. A műszempilla nem érdekelte őket, csak a borz formájú lány. A feje volt olyan borz formájú. Hogy az alakja milyen volt, Tahy nem látta, de biztos jó lehetett, ha ezek öten hajlandók voltak megfulladni érte. A vörös lánynak nem volt jó alakja, inkább csak vonzó. Az a vonzás volt meg benne, ami a vörös nőkben általában. Egyébként undok természete lehetett, és ez is vonzó volt. Ha más kínlódott vele általában. Félórára nyugodtan lehet valakinek rossz természete. Akinek sok barátja és sok nője van, az mind erre épít, és Tahynak mindegyikből elég sok volt, a szakmájával járt. Úgyhogy ő is erre épített vagy tizenhat évig. Az utóbbi négy évben már nem épített semmire. Az érdekelte a legjobban, hogy lehetne kibulizni, hogy ne jöjjön be egy napra legalább, de ebben a hónapban sajnos kimerült a betegállomány-kerete. Maximum három napot kapott a körzeti orvostól a kötőhártya-gyulladására hivatkozva, és két napot már elhasznált a múlt héten. A harmadikat egyelőre tartalékolta. Nem lehetett tudni, még valami rosszabb is adódhatott novemberben. A kötőhártya-gyulladását hatodik éve használta szabadságolásra. Akkor gyulladt be neki, amikor akarta. Allergiás volt a klórra. Nyitott szemmel úszott pár percig a víz alatt, és megvolt, igaz, hogy éppen csak addig tartott, amíg elment az orvoshoz.

Mindig utálta a novembert. A decembert, a januárt és a februárt is. Meg a márciust, ezeket utálta a legjobban, majdnem annyira, mint az uszodát. Megközelítette azokat az érzéseit, amelyek az uszodával kapcsolatban gyötörték. A közelükbe férkőzött. Kíváncsi volt rá, ki találta ki ezt a szót, hogy férkőzött. Meg kellene jutalmazni. Öt percig benyomni a friss víz alá.

Most kapcsolta be Sós a Baby-Baby című diszkószámot. Ez volt a kedvence. Több nem maradt a szalagon, mert Tahy egy óvatlan másfél órában letörölte a műsort. A Baby-Baby azért maradt meg, mert nem az elején állt a szalag, Tahy pedig nem vette észre. Sós eléggé meglepődött, ugyanis a kazetta hátán ki volt törve a törlés elleni biztosító lemezke. Tahy egy papírgalacsinnal tömte be a lyukakat, és Sós nagyon kíváncsi volt rá, hogy ezt melyik állat és hogy csinálta. Nem gondolt a papírgalacsinra, még nem mutatta neki senki, és annyira nem értett hozzá, hogy magától kitalálja. Ha ki volt törve a biztosító lemezke, az ő számára maga volt a biztonság. Úgy gondolta, hogy az atomháború ellen is megvédi a kazettát. Biztos valami sugárhatás érte, mondta neki Tahy, amikor Sós rajta is számonkérte a dolgot. Fürkészett. Az uszoda valamennyi alkalmazottját kivallatta, még a pénztárost is. A sugárhatástól némileg megnyugodott. Tahynak nem volt, ezt ő is belátta, és nem nyaggatta tovább. Olyan korban élünk, amikor a sugár jöhet bárhonnan. Tahy nagyon sajnálta, hogy a Baby-Baby elkerülte a figyelmét. A szövegéből szerencsére semmit se lehetett érteni, nem is azt a célt szolgálta, hanem azt, hogy növelje a zajszintet. Még valami pluszt adjon a visszhangos kiabálás és csobogás tetejébe. Ami önmagában is depresszióssá tette Tahyt. Magába roskadva ült egy kicsit, majd feltápászkodott, hogy kikapcsolja a magnót. Amúgy senki se törődött vele, csak ő. Ő volt az, aki a plusz dolgokkal törődött ebben a rohadt uszodában, de ő is csak önvédelemből. Sósnak teljesen mindegy volt, szól-e az a vacak, vagy nem. Azért kapcsolta be, mert ott volt. Most a medence keleti végében fütyült. Állandóan körbejárta a medencét, és a különböző tájolású pontjain fütyült egy-egy sorozatot. Vagy hosszút, vagy rövidet. Több választása nem volt. Az ugrálók mindig a másik oldalon ugráltak, mint ahol ő fütyült, Tahy az egészbe nem szólt bele, bár az ugrálásnak valóban volt veszélye. Tavaly egy srác ráugrott egy lány fejére. Nagydarab melák volt. Ezek a mostani kamaszok elég nagyra nőttek. Tahy a közelben ücsörgött, és látta őket, amint szépen alámerültek. Lassan, mint aki súlytalanságban van. Nem voltak persze súlytalanságban. A friss vízben voltak. Tahy letette az újságját a padra. Látta, hogy a fiúnak nyitva van a szája. Biztos káromkodott egyet, mielőtt elájult. Nem valószínű, hogy bocsánatot kért. A lánynak meg a szeme volt nyitva. Tahy őt húzta ki először, a fiút csak utána. Egyszerre vitte fel őket a víz színéig, de a kölyköt még bent hagyta kicsit, hadd tanuljon a dologból. Bár ahogy elnézte az arcát így nyitott szájjal, ebben sem volt biztos. Nem tanult ez még soha semmiből. Egy jó perccel később húzta ki, mint a lányt, mégis ő tért előbb magához. Tahy ebben olyan biztos volt, mint a halálban. Ahogy a halál az ember közelébe férkőzik. Micsoda hülye szó, gondolta. Férkőzik. A lány még egy percig nem mozdult, pedig a Sós már javában pofozta. Ez volt az elsősegélynyújtási módszere. Látott valami filmet, hogy így csinálják a tengerparton. Elhitt mindent, amit a filmekben látott. Ha a tengerparton jó a pofon, az uszodában is jó, gondolta. A lány és a fiú esete előtt egy amerikai nőt pofozott vissza az életbe. Valami más baja lehetett, nem a levegőhiány, ezért hatott is nála. Amikor magához tért, elmondta, hogy texasi. Még jó, hogy nem volt ott a férje, biztos lelőtte volna a Sóst, aztán akkor idetettek volna valaki mást, aki talán még rosszabb lett volna, mint ő. Ez a lány viszont nem akart magához térni, úgyhogy a Sós egyre jobban pofozta. Kezdett kicsit megijedni, semmi kedve se volt jegyzőkönyvet írni. Tahy gyanította, hogy nem is tud írni. Magyarországon elég alacsony az analfabetizmus százalékaránya, de lehet, hogy a Sós ebbe az alacsony százalékarányba tartozott. A tévét be tudta kapcsolni. A világítást, mindent. A fiú, aki felébredt már, nézte, hogy verik a választottját. Már nem volt szerelmes belé, az a koppanás kijózanította. El akart tűnni onnan, de Tahy rászólt, maradjon csak. Ha ebből jegyzőkönyv lesz, gondolta, majd megírja a kölyök. Erre felébredt a lány. Sós jól kiordította magát velük, aztán elment egy kávét inni, mert teljesen kimerült a pofozástól. Szintén benne volt már a negyvenben. Tahy nem tudta pontosan, mennyire, de benne volt. Annyira nem érdekelte, hogy megkérdezte volna. Egyébként is megszokta, hogy Sós mindent elmond magától is. Ha véletlenül elfelejtkezett valamiről, annak nem is volt jelentősége. Így a két vízbe fúlt rá maradt. Tűnjetek el, mondta fáradtan. Az újságját valaki összevizezte. Éppen azt próbálta rendbe hozni, amikor odajött hozzá az a vörös lány, akinek nem tudta a nevét.

– Klassz volt – mondta.

Tahy ránézett: nem tudta abban a pillanatban, mi a fene volt ennek klassz.

– Láttam az egészet – mondta a lány.

Tahy még mindig nem értette a dolgot. Ez a tartós uszodai élet leszoktatta a gyors gondolkodásról: az ember lassan is eljutott ugyanoda.

– Meghívom egy kávéra – mondta a lány. A szeme csillogott. Az a csillogó szemű fajta volt.

– Hová? – kérdezte Tahy. – Ja, oda le?…

Ilyen hülyeségeket kérdezett. Még vizes volt, és ez egy kicsit megzavarta. Így van ez, gondolta. Egye fene, megisszuk azt a kávét. A lány combja közt átfért volna a tenyere. Egyszer olvasott egy szexkönyvet, és abban az állt, hogy ehhez a típusú nőhöz vonzódik a legtöbb férfi. Akiknek ilyen a combja. Ábra is volt róla. Pedig nem az a kifejezetten nőies típus, írta a könyv szerzője. Hát nem, ezzel Tahy is egyetértett, de valahogy megmaradt benne a dolog, és úgy gondolta, jobb, ha ő is beáll a többség táborába. Hagyta magát rábeszélni.

Előreengedte a lányt a lépcsőn, és újra megnézte a combját. Közé fért volna a tenyere. Ezek azért fejlődtek ilyenre, gondolta. A mutáció során. És ettől vonzók. Vonzó volt. Fürdőnadrágjából csöpögött a víz. Tahy mindig a csöppek mögé lépett közvetlenül; nyomuk ottmaradt a gumiszőnyegen, amely levezetett a lépcsőn, aztán végig a folyosón, egész a büféig. Közben arra gondolt, hogy ez a lány akár fel is hozhatta volna neki a kávét. Hivatkozhatott volna rá, hogy fent kell maradni a medencénél. De nem szeretett hazudni. Semmi szükség nem volt rá fent, kétszer egymás után sose fulladt még bele valaki.

Judit: egy pillanatra eszébe villant a lány neve, de aztán újra elfelejtette. Megitták a kávét, közben a lány valami sítúráról fecsegett. Tahy oda se figyelt, de azért mulattatta a dolog, hogy valaki egy sítúráról fecseg az uszoda büféjében, miközben csöpög a víz a fenekéből meg a rövid, vörös hajából rá a kis fülére. Két vízcsepp megült a fülcimpáján, és úgy fénylettek, akár a gyöngy. Kávé után bevitte az úszómesteri szobába, és keféltek egyet állva. Éppenséggel lefekhettek volna, mert volt ágy, de így sikerült. Utána vette csak észre, hogy a lány valahol elhagyta a fél papucsát. A lány is csak utána vette észre. Amúgy nem csinált ügyet belőle, elindult, hogy megkeresse. Valószínűleg meg is találta, mert amikor újra látta egy félóra múlva, már rajta volt. Amit az ember letett ezen a helyen, az elveszett. A legtöbbször nem is vesztek el a dolgok, csak elkeveredtek a többi között: ezt a sok vacakot aztán lehordták a portára, és halomba rakták az ablakpárkányon.

Két hónapig kellett ott tartani az igazgató utasítására, aki előtte osztályvezető volt egy szemüveggyárban. Ennyit értett az uszodához. Ki tudta azt ellenőrizni, hogy melyik vacak mióta van ott? A kupac egyre nőtt: fél pár tornacipők, gumisapkák, törölközők. Tahyt az dühítette a legjobban, hogy nem is keresték őket. Ennyire nem törődtek az emberek a holmijukkal. Ami alapvetően ellenkezett a felfogásával. Egyszer négy hónapig keresett egy Wilkinson borotvapengét a lakásában, de meg is találta, amikor leszerelte a fürdőszobapolcot. Gyanította, hogy ott kell lenni a pengének. Legalább nyolcvanszor megborotválkozott már vele, és nem azért kutatott utána, mert tovább akarta használni. Egyszerűen meg akarta találni. Olyan nincs, hogy valami elveszik. A dolgoknak valahol lenniük kell. A saját helyzetét is ilyennek látta a világban: nem bújhatott el sehová. Közszemlére volt téve. Ha akarta valaki, megnézhette. Megtapogathatta. Ma már nem jön a lány, gondolta. Fél kettő volt, és ha eddig nem jött, felesleges várni. Eddig se várta, de most végképp nem. Elég jól begyakorolta már ezt életében, megszokni mégse tudta. A kiábrándulásban volt egy kis megkönnyebbülés. De nem elég. Több is lehetett volna. Volt benne egy kis beletörődés. És benne egy kis kíváncsi düh. Nem a lányra haragudott: a világra úgy általában. Eltelnek az órák, és miért? Ki mondta nekik, hogy teljenek el? Maguktól telnek, de amit az ember életéből lenyesnek, a másik végéhez nem ragasztják hozzá. Tehát egyoldalú az üzlet. Aki így is végigcsinálja, az egy állat. De végigcsinálja, mert nincs más választása. Hacsak ki nem talál valamit. Ez az egy marad neki, hogy kitalál valamit. Választása akkor sincs, de legalább azt hiszi, hogy van. Amíg az ember fiatal, ezt csinálja. Úgy négy-öt évvel ezelőttig ő is ezt csinálta, aztán szépen leszokott róla. Nem akart már kitalálni semmit. Mégis bosszantotta kicsit a dolog. Ez megvolt benne. Valami szúrta belül.

A feleségét nem szúrta semmi. Őt is Juditnak hívták. Judit lelke puha volt, mint a paplan, és egy marék tű se szúrta volna. Minden érzékenysége a kezében volt. Majdnem akkora keze nőtt, mint Tahynak. Mint egy lapát. Tahy még sose látott ekkora kezű nőt, lehet, hogy azért is vette feleségül. Bár ha egy úszómester úszólányt vesz feleségül, mit várjon? Nem mintha rosszul élt volna a feleségével, sőt, egész jóban voltak inkább. De hogy az embernek a hitveséről is a szakmája jusson eszébe, az tragikus. Más Velencére gondol, meg a nászútjukra. Bár őket se tudta volna irigyelni: Velencében is víz van. Számára a házasságkötéssel kapcsolatos dolgokat örökre és végérvényesen elrontották. Mindenhol van víz, ez az igazság. Az egy, amire szeretettel tudott gondolni, a sivatag volt. Sok száraz, finom homok. Kicsit meleg van, hát legyen. A meleget kibírja az ember. A vizet bírná úgy.

Judit az NB-II-ig jutott. Juthatott volna tovább is ekkora kézzel, de valójában nem várta soha. Tahy várta, Judit nem várta, és Tahy akkor már tíz éve úszómester volt. Addigra megtanulta, hogy ő hiába várja helyette. Megmaradt az NB-II-ben mint istenáldott tehetség, aztán átkerült a kísérleti óvodához. Tahy ezt már nem is bánta. Ha nem lesz valakiből jó sportoló, akkor tűnjön el a szakmából. Hajigálja vízbe a kisbabákat. Ez az új módszer. Elég régi volt különben, de újra felfedezték. Behajigálják őket, és már úsznak is. A behajítást mindenki megérti. (Az úszás mozdulatait viszont kevesen, pláne abban a korban.) Így lesz a régi dolgokból új. Judit nem akart gyereket. Volt elég a keze alatt, nem hiányzott neki még otthon is, így mondta. Elég nyersen kimondta az ilyen dolgokat, pedig Tahy nem bánta volna, ha születik pár gyerekük. Gondolatban eljátszott vele, hogy körülötte pancsolnának, ő meg nézi őket. Szerette volna nézni őket. Ha már itt volt ez a rohadt uszoda, ennyi hasznot húzhatott volna belőle. Ingyen bérlet járt a dolgozók gyerekeinek! De a kísérleti óvoda miatt az egészből nem lett semmi. Onnan Judit átkerült a tévéhez, mert a vizet ő is utálta. A tévében mégse volt víz, viszonylag száraz hely. Szakértő lett. Tahy sose tudta meg, mi a fenét csinált ott mint vízi szakértő. Mindenesetre ott volt, és megkeresett stabil hatezret. Ennél ő se keresett többet, legalábbis nem vallotta be Juditnak, úgyhogy egy szót se szólhatott, sőt magában beismerte, hogy Juditnak jobban sikerült a karriere. Megszabadult a víztől gyakorlatilag. Elméletben nem, de hát az elméletek szart sem érnek, ezt mind a ketten megtanulták elég gyorsan. Szinte még dolgozni se kezdtek, már akkor. Az elméletekből egy lesz csak a világon: háború. Kettőjük közül pedig egyik sem volt igazán fegyverforgató típus.

A lelátó tetején, a fűtött fal mellett egy kopaszodó fiú gubbasztott csukaszürke amerikai melegítőben: ez minden második napon eljött, úszott húsz métert, aztán leült a fűtött fal mellé, és olvasott. Tahy először azt hitte róla, hogy diák, és a vizsgákra készül, de aztán látta, hogy krimit olvas angolul.

Összeszedett néhány újságot, amit a padokon hagytak szanaszét. Utálta ezt a guberálást, de így legalább nem kellett újságra költenie. Másfelől zavarta a látvány. Otthon se dobálja el az ember a szemetet a szőnyegen. Azért, mert itt csak gumiszőnyeg van, vizes lábnyomokkal? Hússzínű? Az, hogy itt valaki rendet tesz – reménytelennek tűnt. Tudta, hogy az újságügy ezen az egészen nem sokat változtat, így aztán nem foglalkozott vele túl sokat. Nincs értelme, hogy az ember három oktávnál többet mérgelődjön, gondolta. Napjában három-négyszer begyűjtötte az újságokat, párat félretett magának, a többit meg egy műanyag kosárba dobta, amely a stúdiószoba előtt állt. Amint a szoba elé ért, ismét eszébe jutott a vörös lány neve: Judit. De az is lehet, hogy csak a felesége miatt jutott az eszébe. Lehet, hogy nem Juditnak hívják a lányt. A feleségét hívták Juditnak. Nem is gondolkozott ezen tovább, mert tudta, hogy úgyse jut előbbre. Ebbe csak belebonyolódni lehetett. Életében elég sokszor felült már annak, hogy nem ismert valakit, és elképzelt róla mindent. Aztán kiderült, hogy semmi sem igaz. Erről a lányról nem képzelt semmit. Úgy gondolt rá, hogy olyan, amilyen. Talán ez volt az, amiben különbözött a többitől, merthogy még senkiről sem gondolta azt, hogy olyan amilyen. És kész. Ezt is hozzátette magában, ami szintén nem fordult még elő vele. Bár gyanította, hogy ez is csapda. Az ember mindig maga állítja fel a csapdáit. Mindent lehet így is nézni, meg úgy is. Vagy sehogy sem, de ez is azon múlik, aki csinálja. Ennélfogva a dolgok igazsága is rajta áll. Egy lány lehet valamilyen, amíg lány. Nem köti semmi. És amíg az embert nem köti semmi, olyan, amilyen. Aztán ahogy megváltozik a helyzete, ő is megváltozik, mint a barométer. Semmi sem igaz abból, amit az ember tizennyolc éves korában érez. Például a szüleivel szemben. Magáról tudta. Az ő apja mérnök volt, és ebben volt nyakig mindenki a családban. Ő is. Később látta, mennyire benne volt. Viszont azt hitte, hogy nincs benne, és hogy a világon a legegyszerűbbek ezek a mérnökök. Az öreg kiszámította, hogy január tizedikére elszárad a karácsonyfa, úgyhogy tizedikén kidobták. Muszáj volt neki elszáradni addigra. A mérnök apák azt hiszik, hogy mindent kiszámíthatnak, a családtagok meg azt, hogy róluk számíthatnak ki mindent, ha már ilyen korlátoltak. Aztán mind a két fél pofára esik a végén. Mindenki téved. Addig tart az ember ifjúsága, amíg eszébe se jut, hogy tévedhet. Bár tartana tovább, fiatalkorában buta ugyan az ember, de strapabíró. Ha alszik, alszik, ha nem, akkor nem. Próbálná ezt most megcsinálni. Ha félórával kevesebbet aludt hét óránál, másnap olyan volt, mint a rongy. Elaludt a pontozóasztal mellett ülve. Legjobban itt szeretett ücsörögni, kivéve, ha verseny volt. Verseny idején az orrát se dugta ki az irodából, tudták róla a versenyzők is, úgyhogy bejártak hozzá lelkizni. Tahyt ez bosszantotta, de meg is hatotta. Egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeken nem tudta magát túltenni. Bejöttek, hát bejöttek. Elkerülhette volna őket, ha ő megy ki, ehhez viszont nem volt kedve. Az embernek még az uszodában is legyen egy biztos helye, ehhez joga van. Annyira nem volt biztos hely, hogy ne jöhettek volna be. És mindegyiknek volt valami baja. A sportnak ez a része mérhető. A másodpercek. Ugyanakkor felerészben a szerencsétől függ a siker. A kis Mónus kilenc versenyből tízet úgy fogott ki, hogy menstruált. Nem is lett volna szabad a vízbe mennie. Azért mégis belement, de minek?… Mit tehetett volna? Nem halasztották volna el miatta a versenyt. Tahy mindig leeresztette utána a vizet önszorgalomból, és amíg a lefolyót nézte, sajnálta a kis Mónust. Teljesen olyan volt, mintha vérátömlesztést csinált volna neki. De hát a medencében húszezer liter víz volt, és ez megnövelte a hatást.

A hosszú Tóth az évtized tehetsége volt, és eszelősen szorgalmas amellett. Háromnegyed életét a vízben töltötte, ez még karácsonyeste is eljött volna úszni. Ugyanolyan hosszúra nőtt, mint az anyja. Vagy az anyja, mint ő. Akár egy pózna. A fiú apja rég otthagyta őket, ketten éltek, és mindenhová együtt jártak, ide is. Egy nappal az olimpiai selejtező előtt meghalt az asszony. Nagyon drukkos volt, akár a fia, és annyira izgult a verseny miatt, hogy bekapta. Tóth olyan időt úszott a selejtezőn, hogy nem merték beírni a naplóba. Így került a mezőny élére a kis Haffer, akinek leukémiás volt az öccse. Annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Ottónak hívták az öccsét, és minden edzésre eljött. Leült az első padra, összeszorította a száját, és nézte, hogy úszik a bátyja. Céklaszínű volt a szája. Kis Haffer leúszta az edzőtávot kettőjük helyett. Úgy úszott, mint egy puskagolyó. Mint egy bíbic. Verseny előtt bejött az úszómesteri szobába. Volt egy vetkőzős karórája, hongkongi gyártmány, meg egy pecsétgyűrűje. Ha bejött a kis Haffer, Tahy már húzta is ki a fiókját. Oda bepakolta a cuccát. A gyűrűt az apjától kapta. Mind a két kabaláját elhozta mindig, de egyiket se vitte a vízbe, pedig az óra is vízálló volt, azt a leukémiás öccsétől kapta, és direkt búvárórát választott neki. A pecsétgyűrűnek legfeljebb a sósav árthatott volna. Tedd csak ide, mondta Tahy mindig ugyanúgy.

Szóval a kis Haffer bekerült a döntőbe, onnan a válogatottba, az öccse meg a kórházba. Már kinn volt a csapat Montrealban, és a kis Haffer nem tudta, mi van itthon. Minden a legnagyobb titokban zajlott, az egész egyesület ezen dolgozott. Leveleket írtak az öcs helyett, telefonáltak a kis Haffernek az ő hangjával, magnetofonról, és előre bemondattak egy csomó halló, halló, nem hallom, amit te mondasz-t, mintha rossz lett volna a vonal. Kis Haffer nem tudott semmit. Felállt a rajtkőre, eldördült a startpisztoly, ő beugrott a vízbe, aztán lent maradt. Mindenki állt és nézte. Azt hitték, a víz alatt akarja leúszni a távot. Mire kihúzták, a bal oldala megbénult, valami agyi károsodása volt. Hazahozták, ő feküdt az egyik szanatóriumban, az öccse meg a másikban. Abban versenyeztek, hogy ki tovább. A sportkörből minden nap bejárt hozzájuk egy küldöttség, csak senki se tudta, mi lesz ebből. Tahy se tudta, de gyanította. A világért nem mondta volna persze senkinek. És igaza lett. Egyszer legalább az egyiket be kellett volna neki vinni a vízbe, gondolta. Vagy az órát, vagy a gyűrűt.

A Zimonyi lányt Petyerkének nevezték az uszodában. Nem is volt olyan csúnya, mint várta volna az ember, ha megnézte a gülü szemét, a lapos fenekét, a görbe hátát, a kiálló fogait. Mindennek a tetejébe sárgára festette a haját. Sós egyszer odament a medence széléhez, és figyelte, nem olvad-e le róla a falfesték. Szerinte az volt. De úgy látszik, vízálló falfesték volt.

Petyerke nem volt tehetségtelen. Igaz, hogy tehetséges sem. A tehetsége is olyan fakó volt, mint a haja eredetileg, de hát azt nem lehetett befesteni. Sós állította, hogy büdös a szája, és ezzel riasztja el magától a fiúkat. Tahy szerint volt elég más, amivel elriaszthatta, például az egész szakosztályban neki volt a legtöbb esze. Egyszer azt mondta, ha nem lesz úszó, csillagász lesz. Akár mindjárt el is kezdheted, gondolta Tahy. El tudta volna képzelni Petyerkét csillagásznak. A csillagász az eget nézi, nem pedig őt nézik. Nem az anyjától örökölte a rondaságát, egyszer eljött egy versenyre, kielemezték. Ő is elég ronda volt, de Petyerkéhez képest tündérleány, úgyhogy inkább az apja lehetett a tettes. Állítólag menő fej volt, exdiplomata vagy ilyesmi. Tahy ugyan sose hallotta a nevét, és az újságban sem olvasta. De mindenki tudja, hogy az igazi nagymenők a szürke eminenciások. Ezért járt Petyerke mindig drága cuccokban. Így hát a lányok is utálták. És mindenét szanaszét hagyta, darabonként szedték össze utána minden holmiját edzés után.

Egyszer mégis lefeküdt vele egy újpesti srác fogadásból. Épp a kerületi bajnokság előtt. Másnap Petyerke olyan volt, mint a vulkán. Szépen egymás mellé tette a holmiját az első padra, pedig az utolsó pillanatban érkezett, már szólította a versenybíró. Felállt a rajtkőre, és valami szédületes időt úszott. Még valami vita is volt miatta, mert azt hitték, hogy elromlott a stopper. Újra leúszatták vele a távot, erre még jobb lett két tizeddel. Így került a Főiskola elit csapatába. Fél év múlva férjhez ment ahhoz a bizonyos újpesti sráchoz. Hogy zajlott ez, senki se tudta. Egyszer csak össze voltak házasodva. Egy kislányuk született, ugyanolyan ronda, mint az anyja, úgyhogy ez tovább vitte genetikusan a Petyerke ágát, aztán egy fiuk, aki viszont egész elfogadható volt, és állítólag nagyon okos. Petyerke meg sportíró lett, és elég jó könyveket írt, széltében-hosszában olvasták a szakosztályban. A könyvek ugyan elhajlottak kicsit a mélylélektan felé, de Tahy nem bánta. Csak arra volt kíváncsi, honnan a fenéből szedte ezeket ez a lány? Ha nem csinálta. Vagy olvasta, vagy kitalálta. Ennek olyan esze volt, hogy mind a kettőre képes volt. Kár, hogy nem lett belőle csillagász. Ilyen kiszámíthatatlanok a dolgok. Nem jön már a lány.

– Hahó! – mondta erre valaki a háta mögött. Ő volt az. Új dresszben, bordó lasztexben, ami fenemód jól állt neki. Egy vörös lány vörös ruhában a legvörösebb. Csak úgy lángolt. Ennek különben a szeme is lángolt, pedig kék volt. Kéken lángolt. Tahy eltökélte, hogy megkérdezi végre a nevét. Mindjárt hozzá is kezdett.

– Hé – mondta. – Figyelj ide. Hogy a fenébe hívnak, hm?

A lány vihogott. Pokolian rosszul állt neki a vihogás. Ez az, gondolta Tahy, és máris tele volt nosztalgiával az után az idő után, amikor még semmit se tudott róla.

– Mi bajod van? – kérdezte homlokráncolva.

– Épp erre gondoltam én is! – mondta a lány, azzal beugrott a vízbe, Tahy mellett. Sós a medence túloldaláról majd megölte a pillantásával. Tahy lehajolt, hogy visszanyomja a helyére a műkerámiát, ami a túlfolyó csatorna felett volt körben a medence szélén. Akárki kerámiának nézte volna, pedig műanyag volt, olasz. Négyméteres csíkokban fektették a túlfolyóra, sőt oda is ragasztották, egy helyen lehetett csak felpiszkálni az egész négyszáz méteres sávon, de ezt az egy helyet mindig megtalálták a srácok. Az emberi természetben van ez benne, gondolta Tahy, mert az ilyesmire csak ösztönösen lehet rájönni. És rájöttek. Kipróbálta, hogy máshová teszi ezt az egy darabot, akarattal felfejtette máshol a ragasztást, a túlsó oldalon. Ott is felfedezték. Kipiszkálták a helyéről, és úgy hagyták. Amint már kipiszkálták, nem érdekelte többet őket. Ez is az emberi természethez tartozik, gondolta Tahy. Most már két helyen is piszkálhatták. Ezért lett az ember óriás.

Amint visszanyomta a helyére, leszaladt a mutatóujja mellett egy lapos kis hullám: a borz formájú lány úszott el az orra előtt, nyomában az öt fiúval a létra felé. Két néger caflatott be a csarnokba utcai cipőben. Ezek még arra se vették a fáradságot, hogy a szekrényükbe hányják a ruháikat. Ledobálták az első padra, mint Afrikában a krokodilok közé. Sós fütyült nekik, ők meg visszafütyültek rá. Innen jártak a KEK kollégiumból, kettesével, hármasával, és mindig nagy sikert arattak a színük miatt. Magyarországon a legjobb négernek lenni, gondolta Tahy. Egyszerűen muszáj volt nézni őket, olyan feketék voltak. Lezser mozdulatokkal jártak-keltek, odébb rúgták a papucsokat, aztán fejest ugrottak Sós mellett. Sós fütyült, mint a rosseb, de rá se hederítettek, elúsztak szép hosszú tempókkal a medence keleti végébe. A négerek mindig keletre úszták az első távot, még véletlenül se fordult elő, hogy fordítva csinálta volna valamelyik. Nyilván másképp vannak tájolva, gondolta Tahy. Érdekes lenne kipróbálni ezt különböző fajokkal. Nem lehet véletlen. Néhányan bejártak a sportkörbe, és mind jó úszók voltak. Az egy, amire nem lehetett rábírni őket, az a rendszeres munka volt. Örökké járkáltak, fütyörésztek, és a csuklójukat forgatták. Ezekben az apró mozdulatokban jobban különböztek a fehérektől, mint a színükben.

A borz formájú lány is őket nézte, és ugyanarra gondolt, mint a többi nő az uszodában: hogy milyen lehet lefeküdni velük. A műszempilla búvárainak nem volt sikerük pillanatnyilag. Tahy átkozottul fehérnek érezte magát, ahogy elúsztak mellette. Felvett egy Nők Lapját, a műanyag kosárba dobta, majd leült az első padra. Az ember olyan, amilyen, gondolta. Úgy ült, mint egy fehér ember. Egy cigarettája se maradt. Meg kéne nézni odabent, gondolta, de valahogy nem akarózott neki felállni. Nézte a vörös lányt, piros gumisapkáját, amely alól kilógott a haja. Mintha egy égő gyertyát nyomtak volna előre a víz színén. Elég kísérteties volt. Olyan jól úszott, ahogy csak egy amatőr úszhat. Tahy szerette nézni az amatőröket. Látta a hibáikat, és mégis. A profikat nem szerette nézni. Az amatőrökben volt valami üdítő. Ez egyébként most jutott az eszébe. Van bennük valami üdítő, gondolta, akár a Coca-Colában, amit minden ócska reklámmal se tudtak tönkretenni. Az igaz, hogy nem magyar találmány. Fiatalkorában szeretett volna kitalálni valamit, ami úgy megmarad az emberiségnek, mint a Coca-Cola. Nem ragaszkodott volna a gyártási titokhoz. Hadd vigyék. Valamit, ami az úszással kapcsolatos. Volt is egy pár ötlete, például megfigyelte, hogy senki nem tud normálisan megállni a medence szélén. Erre még a sportolókat se tanították, úgy álltak, mint a kórók. Furcsa az is, ahogy a vízhez mennek az emberek. Tahy már abból meg tudta mondani, ki mennyit úszott, ahogy a medencéhez ment. És ezzel kapcsolatban lett volna egy pár ötlete. Egyszer mondott valamit erről Petyerkének, úgy nyolc éve történt. Petyerke ránézett, kicsit furcsán, mint aki pókot lát a paradicsomlevesben.

– A görögök tanították. – Csak ennyit mondott, azzal Tahy meg volt döbbenve. Hogyhogy tanították, gondolta. Először az athéni olimpiára gondolt, de aztán rájött, hogy a lány nem erre célzott. Vajon mire? Röstellte volna megkérdezni tőle, hol olvasott erről. Lehet, hogy már tényleg kitalálták, gondolta. Igazán pihent agyú népség volt a görög, és mindenfélét kitaláltak, más dolguk se volt. Ahhoz nem volt kedve, hogy újra kitaláljon valamit. Esetleg közröhej tárgyává váljon. Lehet, hogy mindenki olvasta, csak ő nem. Ezzel aztán elment a kedve az egésztől. Csinálta a dolgát, mint addig. Az ember mindig mindent úgy csinál, mint addig. Van, aki beismeri, van, aki mindig új életet kezd. De az is ugyanúgy csinálja persze. Tahy beismerte. Mindig utálta a felesleges erőfitogtatást. Ilyenformán az egész sportot is utálta. A másodperceket. Valahol ez az egész kisiklott a vágányról, gondolta. Kezdetben nem így volt. Azért sportoltak az emberek, mert az jó és szép. Éppen azok a hülye görögök értettek hozzá valószínűleg. A szobraikon ez látszik. Persze azóta eltelt kétezer év, és nekik se maradt más, mint az amerikai fagylalt, a japán kocsik, a romok és a tenger. Kétszer volt Görögországban. A fagylaltot, a kocsikat és a romokat nem irigyelte tőlük. A tengert igen. Az gyönyörű volt. Amikor visszajöttek, és meglátta ezt a friss vizet itt, felfordult a gyomra tőle. A tengerben kéne úszómesternek lenni, gondolta. Persze minek? A görög srácok előbb megtanulnak úszni, mint járni. Úszómesterre csak a turistáknak lenne szükségük. Ami pedig a turistákat szolgálja, minden vacak. Ezek is turisták itt, az uszoda közönsége. A sportolók meg úgy használják a medencét, mint esztergályos a gépműhelyt. Ugyanolyan undorral. Úszni csak az amatőrök szeretnek, például ez a lány. A fenébe is, miért nem válaszolt, amikor világosan megkérdezte, mi a neve? Nincs jó modora. Az a kekeckedés volt benne, ami a lányokban általában. Majd megmondja, gondolta. És megváltozik. Nem marad ilyen. A lányoknak addig van nagy szájuk, amíg senkinek se kellenek. Ahogy valaki rájuk hajt, elmegy az önbizalmuk. Fordítva kéne, hogy legyen. Mi lehet a magyarázata? Az, hogy az ember mindent fordítva csinál, mint ahogy kéne. Ez a jellemző rá. Azért ember. Egyszer csak rájönnek, hogy nők, és megdermednek. Ijesztő nekik az egész. Azzal verte meg őket a sors, hogy nők, és rádöbbennek. Nem lehet kellemes. Ez a hülye kis fruska még nem ért oda. Majd odaérsz, gondolta. Amilyen piros vagy, nem úszod meg sokáig. Ez náluk olyasmi lehet, mint a betegség. Egyszer csak eljön. Van, aki sokáig megússza, de örökké senki. Hacsak nem olyan ronda, mint a Petyerke. De még ő sem úszta meg. Az a vadul féltékeny asszony lett. Volt is oka rá; az újpesti srác, aki a két gyereket csinálta neki, igazi link volt. Hát úgy is kezdődött a dolog. Tahy meg se tanulta a fiú nevét, nemhogy elfelejtette volna. Ahányszor az asszonynevén keresték Petyerkét, sose tudta, kiről van szó, pedig legalább fél tucatszor keresték már. Hallotta a nevét, aztán elfelejtette. Egyszerűen nem létezett a számára. Amikor újra hallotta, megint mintha először hallotta volna. Ez egy külön képessége volt, amit még szabályozni is tudott; a kellemetlen dolgokban volt a leghatékonyabb. Petyerke nem tartozott a kellemetlen dolgok közé, csak a házassága, úgyhogy csak azt felejtette el. Agyának egy részében, úgy látszik, valami félautomata működött, őrült jól el tudott felejteni dolgokat, az tény. Hirtelen még abban se volt biztos, a vörös lány nem mondta-e véletlenül mégis a nevét az előbb. Megmondta, ő meg elfelejtette, szintén félautomatikusan. Merthogy semmi szükség nem volt a nevére. Úgy volt minden jó, ahogy volt. Nem akarta besorolni sehová. Olyan volt, mint aki még meg sem született. Ha valaki azt mondta volna neki: nézd ott azt a piros úszósapkát: aki azt viseli, meg sem született – elhitte volna. Minden további nélkül. Mindig volt érzéke a misztikához.

Mégis bement az úszómesteri szobába cigarettáért, és mindjárt talált is az asztalon. Sósé volt, és ennek megfelelően rossz. Pall Mallt és más pacsulikat szívott mindig, de hát ingyen ez is jó volt. Ha ingyen akar valamit az ember, ne legyen igényes. Mire visszaért, a vörös lány ott ült a pontozóasztalnál, vállán világoskék frottírtörölközővel, folyt róla a víz, és didergett. Ha fázik, miért nem törli meg magát? – gondolta Tahy. Ez még törölközni se szeret. Evett. A kezében nem volt semmi. A szájában volt valami, azt ette. Ez a lány nem szokta kétfelé választani a dolgokat. Egy idő után benyúlt a fogai közé, kivett egy darab rágógumit, és felragasztotta az asztal lapjára alul. Tahynak leesett az álla. A lány még nyúlkált kicsit az asztal alatt, keresgélt. Letépte a régi rágógumit, megnézte, aztán beletette a sportszatyrába.

– Egyet mindig leveszek helyette – magyarázta. Tahy nyögni se tudott. A legszívesebben egy jó nagy pofont adott volna neki, csak hát ez afféle apai gesztus lett volna. Ez volt, ami visszatartotta. Füle mellett lógott egy tincs haja, arról lecseppent egy csepp uszodavíz. Az uszodavizet Tahy nem sorolta a rendes vizek közé, azért hívta uszodavíznek. Odanyúlt, és a lány füle mögé tolta azt a tincset. A lány mosolygott. Aztán sötét lett. Valaki kikapcsolta a mennyezetvilágítást. Kintről, a zöldeskék üvegen keresztül beszűrődött az ólmos novemberi fény. Elég kísérteties volt. Egy pillanatra csend lett. Nem igazi csend, mert az uszodában soha nincs csend. Olyan visszhangos üresség, amilyen a pokol tornácán lehet, ahol a vízumokat nézik. Mindenki felfelé bámult. Az emberek mindig arrafelé bámulnak, ahol nincs semmi.

Sós szerette a kapcsolókat, de nem ő kapcsolta ki a világítást: egyfelől ő tudta, hol van a két állása, másfelől éppen a stúdiószoba felé nyargalt, és még oda sem ért a medence túloldalán. Akkor pedig csak egyvalaki tehette: Tahy nyögött egyet, és felállt. Mindjárt meg is látta a feleségét, Juditot. Csak azt nem tudta elképzelni, mi a fenét keres itt ilyenkor. Nem sejtette, hogy megjött a Merkur* értesítése a Škodáról. Hat éve várták. Judit a medence szélén vágtatott felé a műkerámián, a fekete velúrcsizmájában. Nem zavartatta magát. Kezében a Merkur-papír. A szeme villámokat szórt. Tahy keze még mindig a lány vállán volt, úgyhogy egyből tudta, mivel magyarázza a villámlást a Merkur-papír miatt érzett örömön kívül. Judit szintén a vadul féltékeny nők közé tartozott, bár semmi oka nem volt rá vagy négy éve. Ezt persze hiába magyarázta volna neki Tahy, pláne most, hogy rajta volt a mancsa a lányon. Levette, de akár ott is hagyhatta volna. Még eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha otthagyja, pusztán a hecc kedvéért. Annál jobban, ahogy Judit üvöltött, akkor se tudott volna üvölteni. Most kapcsolta volna be a Baby-Babyt ez az állat Sós – de el volt foglalva az ugrálókkal kötelességszerűen. Judit üvöltött, Tahy meg ácsorgott előtte. Erre nem volt felkészülve. Még nem fordult elő vele. Judittal sem, ő viszont jobban feltalálta magát, bedobta a Merkur-papírt a vízbe. A gombás vízi teve úszott arra éppen, a huszonegyedik hossz közepén. Kihalászta a papírt, és felnyújtotta Juditnak, aki újra visszadobta a felét, mert a másik fele a tenyerében maradt. Szétmállott. A gombás nő mosolygott, és újra kihalászta, de ezúttal Tahynak adta. Gondolta, jobb helyen lesz nála. Teljesen mindegy volt, úgyse lehetett már elolvasni, bár Judit megpróbálta, ez volt a legfőbb gondja akkor. Belesápadt. Ezenkívül nem sikerült neki más. A vörös lány nagyon élvezte a jelenetet, vihogott, és megtörölte a nyakát a kék frottírtörölközővel. Aztán felállt, és elbillegett a nejlonkötelek felé, amelyek a tegnapi vízilabdameccs óta hevertek a csempén. Szép járása volt. Combja között látszott a tenyérnyi hézag. Tahy csak egy pillanatra nézett utána, Judit erőteljesebben. Nem szólt a lányhoz: akkor se szólt volna, ha sátrat ver ott mellettük. Az a típus volt, aki csak a férjének szól. Neki viszont abszolúte gátlástalanul. Kezében a szétmállott Škoda-papírral. Addigra már a fél uszoda rajtuk röhögött. Ez ellen már nem volt mit tenni, úgyhogy Tahy bele is törődött. Holnap majd megostromolják a nők; tudta, hogy mindegyik kiértékelte a jelenetet, és mind helyesen, ami nagyban megemelte a férfiúi tekintélyét előttük. Ha egy szikra eszük lenne az asszonyoknak, sose csinálnának ilyet. Tisztára maguk ellen dolgoznak ilyenkor. Valami tanfolyamot kéne tartani erről. Van szőnyegszövő tanfolyam, van szabás-varrás, ilyet miért nem tartanak? Tahy elindult a stúdiószoba felé, éppen csak azért, hogy csináljon valamit. A Škoda-értesítő nem izgatta, tudta, hogy van belőle másik a Merkur-telepen. Majd kimagyarázzák a dolgot valahogy. Meg is volt az ötlete: a postás a láda mellé dugta, és elázott. Csak az volt a bökkenő, hogy nem esett az eső. Holnapig ugyan eshet még. Az üvegház ajtajában automatikusan előreengedte Juditot. Mindig előre szokta engedni mindenhol. Amint becsukta mögöttük az ajtót, eszébe jutott: sose fogja megtudni a vörös lány nevét. Hacsak nem Judit valóban. Mintha mondta volna a múltkor, hogy Judit. Már-már emlékezett rá, felesége azonban lecsapott valamit a háta mögött az asztalra, erre megint elfelejtette az egészet. Tahy megnézte, hogy mit csapott le: a Baby-Baby kazettatokját. Nahát, gondolta. Még ezt törd el, aztán a Sóstól is hallgatok.

 

 

Hangoslevél

 

Na, végre! – mondta a férfi, amikor meghallotta a fiú hangját a telefonban. – Azt hittem, már elvesztél! Honnan beszélsz?

– Egy izéből – mondta a fiú – Lőrésből. – Ökölnyi lyuk volt a szeme előtt a telefonfülke oldalán, azon nézegetett kifelé.

– Honnan? – kérdezte az apja – Beszélj kicsit hangosabban!

– Egy géppuskaállásból – mondta a fiú hangosabban. – Azért hívlak, hogy izé… mi a véleményed a Szolzsenyicinről?

– Te Szolzsenyicint olvasol? – kérdezte a férfi megdöbbenve. – Hol szerezted?

– Mindent meg lehet szerezni, te mondtad. – A fiú kicsit oldalt húzódott, így a lyuk és az utca végén álló elsőbbségtábla csúcsa egy vonalba került. – Irányzékon vagyok – mondta.

– Azt kérdeztem, hol szerezted? Nem is jelent meg Magyarországon.

– Fénymásolt izé* – mondta a fiú. – Kalózkazetta.

– Mondom, hogy beszélj hangosabban, rossz a vonal! A Spartacust* már elolvastad?

– Nem.

– És miért nem? Az egy jó könyv.

– Még nem jutottam hozzá.

– Hogyhogy nem jutottál hozzá? Két hónapja tettem a polcra. Amikor nem voltál otthon.

– Már nincs meg – mondta a fiú.

– Micsoda? Halló!…

– A polc. – Egy öregasszony ment át az útkereszteződésen, a lyukkal követte a fejét. – Elhunyt – mondta.

– Ki hunyt el?

– A polc. Leszakadt. Balról. Bal kéz felől. Pont a fejemnél. Egy izé volt rajta. Nő. Nőalakja volt.

– Mi a fenének volt nőalakja?

– A bazaltnak. Felszedték az utat, tudod, egész a térig, és onnan hoztam.

– A követ? Miért kellett neked az a kő oda?

– Hogy kibírja-e. Állati jó kő volt, trapézidom.

– Mi? Mi a fene?

– Tetraéder alakú nő.

– Milyen éder? Nem tudnál valahonnan máshonnan felhívni? Egy szót sem értek!

– Nem – mondta a fiú. – Ez az egyetlen izé a környéken. Támaszpont.

– Várj egy kicsit, az exportról keresnek.

– Kicsoda, az a debella?

– Milyen debella?

– Az a hatlábú. Aki veled volt a moziban.

– Nem velem volt, csak ott találkoztunk véletlenül. Mit szólnál egy Black and Deckerhez?

– Az minek?

– Gondoltam, kapsz egy Black and Deckert a születésnapodra. Akkor megcsinálhatod azt a polcot is. Ha rendben mennek a dolgok az iskolában.

– Ott persze.

– Nem szeretnék megint negyven oldalt aláírni, mint a múltkor.

– Április.

– Mi?

– Az áprilisban volt. Hazánk felszabadulásának az ünnepén. Ki az a Margó, a hatlábú?

– Miféle Margó?

– Azt mondtad az előbb, hogy Margó, legyen szíves. Lecserélted a Katinkát? Nem tudott jó kávét főzni?

– Ja, ő szülni ment.

– Az anyját! Miért nem vetette el?

– Ne pimaszkodj, kérlek. Úgyhogy olvasd el azt a könyvet, légy szíves.

– És miről szól?

– A Spartacus? Az ellenállásról. Remélem, tudod, ki volt az a Spartacus.

– Persze, ő találta fel a tarhonyát. A kazincbarcikai NB-III van róla elnevezve. Móricz Zsigmond. Kurt Vonnegut Junior. Miguel Ángel Bulgakov: A Mester és Margórita…

– Most ne sorold el az olvasmányélményeidet, kérlek. Értekezletre kell mennem mindjárt.

– Ő is be szok menni?

– Kicsoda? Hová?

– A Margórita. Az értekezletre?

– A súlyod hogy áll?

– A micsodám? Ja, hízom általában. Javult a koszt a menzán.

– Mondtam, hogy menj át a Zöldfába. Már kétszer elizélted az árát. Legközelebb én fizetem be.

– Az egy elit hely.

– Most mennyi vagy akkor?

– Én? Százhatvannyolc.

– A súlyodat kérdeztem.

– Ötvenhét.

– Ne viccelj!

– Nyolcat híztam. Hetet. Ma még nem mértem.

– Hát mérd meg, légy szíves. És rakj egy kis rendet a szobádban, őrület, hogy mi volt ott a múltkor.

– Mert éppen kempingezni voltunk.

– Megint azokkal a csavargókkal jársz?

– Nem, ezek mások.

– Megmondtam, hogy nem akarok hallani róluk.

– Az egyik faterja a te góréd a minisztériumban.

– Muszáj mennem, már várnak.

– A Fritzé.

– Nem tudnál felhívni négy körül?

– De. Ha találok egy lőállást. Apa.

– Mi az?

– Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy írhatnál egy levelet.

– Már megint kinek?

– Nekem. Ott az a hülye láda, és sosincs benne semmi.

– Jó, majd írok. Most mennem kell. Majd megcsináljuk azt a polcot. Olvasd el a Spartacust.

– Apa.

– Mondjad.

– Ajánlottat, ha lehetne.

– Amikor annyi idős voltam, mint te, én kétszer is elolvastam. Hétfőn meglátogatlak. Illetve szerdán. Hogy micsoda?

– Nem szóltam.

Egy öregember jött a bolt felől, kezében necchálóval. Ezt kilövöm, gondolta a fiú. Vén kappan. Vén korhadt gyík. Várta, hogy a lyukhoz érjen az öreg feje.

– Bumm! – mondta akkor, és letette a kagylót.

 

 

A világító ház

 

Legalább gyerekünk lett volna, gondolta Mária. Nem tudta, miről is jutott az eszébe. Spárgát keresett, hogy összekösse az újságpapírt, de az, amit talált, túl vékony volt, amilyennel az uborkát kötötték le gyerekkorában, és akkor még nem volt befőttesgumi. Az anyjának legalábbis nem volt. Ezt se tudta, miről jutott az eszébe. Valószínűleg a madzagról. Valójában már órák óta nem gondolt másra, mint a barátnőjére, akit Erzsébetnek hívtak, és a szomszéd házban lakott. Autószerelő volt a férje; szombaton sose jött haza éjfél előtt. Biztos ezért szokott rá Erzsébet az italra. Szombat délutánra már üveges volt a pillantása, annyit ivott. Egyébként sokban hasonlítottak egymásra, például mindkettőjük szeme kék volt. Világoskék. Mária belenézett a fali tükörbe. Azt nézte, hogy az ő pillantása is üveges-e. Magasra húzta a szemöldökét, de így se látott semmit. Hacsak nem a szemfenék az, gondolta. Hallotta, hogy van ilyen, de nem tudta, hol. Valahol biztos volt. A fenekéről egyébként soha senki nem mondott rosszat. A volt férje sem. Nem Erzsébeté, az övé. Kicsit néha összekeverte őket.

Ez mind átfutott a fején, miközben Erzsébetre gondolt, aki baracklekvárt főzött odaát. Alig mozgott a levegő, így jól érezte az édes lekvárszagot. Lehet, hogy nem is szag ez, gondolta, hanem sugár, és a színe olyan, mint a sárgabaracké. Átkötötte a papírcsomagot, és megindult vele a szomszédba. Lehetett vagy tíz kiló. Hallgatta a fehér kavics ropogását a talpa alatt, amit még a férje terített el a kerti úton. Az ő férje, János: Erzsébetét Miklósnak hívták. Ez volt az utolsó munka, amit a ház körül végzett, mielőtt elváltak. Azóta Mária nem használta az utat, inkább egy kis kerülővel a másik kapun járt ki a házból. Hogy minél tovább tartson a kavics. Ilyen fehér kavicsot még nem is látott, ez az igazság. Annak idején nem kérdezte meg Jánostól, hol szerezte, most pedig már késő volt. Tudta ugyan a címét: XVII. Boros dűlő 6. fsz. 1. De ha most kérdezte volna meg, János esetleg félreértette volna, vagy ha nem ő, akkor az a nő, akivel élt. Róla csak annyit tudott Mária, hogy létezik, úgy képzelte, hogy középtermetű, merthogy János sose szerette a magas nőket. Nem valószínű tehát, hogy középtermetűnél magasabbat választott volna. A haja erős szálú, fekete. Az övé finom szálú volt és szőke. Ezért gondolta, hogy azé a nőé más. A változatosság kedvéért. A melle nagy, a feneke viszont lapos. Ennél tovább sajnos nem jutott. Esetleg, ha megkérdezte volna Jánostól, hol vette a kavicsot, akkor végre megnézhette volna azt a nőt. Ha éppen otthon találta volna persze. Hát ehhez egy kis szerencse is kell. Szerencse nélkül nincs semmi.

Erzsébeték háza előtt még jobban érezte a lekvár szagát. Azelőtt ő is tett el minden évben; elképzelt mindent, ami a befőzéshez tartozott, még a barna műanyag tálcát is, amire a barack héját húzta le forrázás után. Remélte, hogy Erzsébetnek is van. Kell egy műanyag tálca. Ha nincs neki, szívesen kölcsönadta volna. Elhatározta, hogy megkérdezi majd. Ő már évek óta nem tett el semmit. Kicsit törte a fejét, hány éve is. De inkább azt próbálta kitalálni, van-e Erzsébetnek egy barna tálcája. A duplán hajtott cukorspárga vágta kicsit a tenyerét; bal kézzel csengetett.

– Bocsánat – mondta halkan, merthogy bal kézzel nem tudott rövidet csengetni.

Rádió szólt odabent a konyhában. Neki is volt rádiója, a kredenc tetején. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen régen nem kapcsolta be már. Érdekes, gondolta, ez viszont érdekes. Elhatározta, hogy amint hazamegy, majd bekapcsolja. Igazán nem fogyasztott sokat. Pontosan nem tudta, mennyit, de biztosan nem sokat. Az ilyesmi nem számottevő. Nem múlik rajta semmi. Viszont ha kint áll valaki a ház előtt, az mindjárt tudja, hogy van odabent valaki. A rádió miatt. Hat hónapja, mióta egyedül maradt, egyfolytában attól rettegett, hogy betörnek hozzá. Elég sötét volt itt esténként, csak egy villanykörte égett az utca végén. Esetleg a szobába is be lehetne vinni a rádiót, jutott eszébe. Onnan még jobban kihallatszik, merthogy a konyha ablaka a hátsó kertre nyílt.

Úgy látszik, nem hallotta Erzsébet a csengetését. A befőzés mindenféle zajjal jár. Edények zörgése. A láng sziszegése. Néha odébb tolja az ember a széket. Mert útban van. Ez volt a legrosszabb ebben az eltelt hat hónapban: hogy semmi se volt útban az egész házban. Néha eltűnődött rajta, hogy lehet ez. Amikor a dolgok általában útban vannak. Lehet, hogy különleges ház, gondolta. Talán jobb lett volna, ha eladja a válás után. De hová mehetett volna? A házat az anyjától örökölte, ezért is ítélte neki a bíróság. Amikor egyszer hazafelé jött öt óra után, döbbenten megállt a dűlő kanyarulatában: világos volt a ház első két ablaka. A szobáé. Hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy nem hozott kenyeret. Még volt egy darab tegnapelőttről, de János csak a frisset szerette. Világos volt az ablak. Hirtelen eszébe se jutott, hogy János már hat hónapja elment, és nem jön vissza többet. A kulcsot is leadta. A nap fénye csillogott a ház ablakán.

Még egyszer csengetett, most jobb kézzel. Letette a csomagot egy pillanatra. Nem a földre, a lábfejére. Ennek az az előnye is megvolt, hogy érezte, ott van. A csengetés most jól sikerült; kinyílt az ajtó a verandán, és meglátta Erzsébetet. Valamit kiáltott, de Mária úgy elgondolkozott az előbbi dolgokon, hogy nem értette, mit. Erzsébet visszament a házba, az ajtót is becsukta. Nagyon érdekes nő volt. Ő igen. Nem volt rajta semmi feltűnő, és mégis érdekesnek tűnt. Mária mindig szerette volna megkérdezni tőle, hogy csinálja. Ő sose volt az. A válókeresetben is benne volt mint második pont. Első az volt, hogy nem főz rendszeresen. Ez annyira fájt neki, hogy hirtelen meg se tudott szólalni, amikor a békítőbíró megkérdezte, miért nem főz rendszeresen. Minden szombat-vasárnap főzött rendszeresen, de akkoriban állandóan túlóráztak a hivatalban, és fél tízkor járt haza két hónapig. Tehát csak szombat-vasárnap nem főzött. Illetve főzött. Rendszeresen. De János ezt is bediktálta. Égett a szíve, annyira fájt, ahogy erre gondolt, még most, hat hónappal és két nappal a válás után is.

A második pont az volt, hogy sótlan. Mármint hogy ő. Ezt a kifejezést az anyjától hallotta egyszer, azóta senkitől. Nem is gondolta volna, hogy ismeri még valaki a sónak ezt a jelentését. A tárgyaláson hallotta másodszor. Talán, ha János mondja négyszemközt, akkor talán tudott volna mondani rá valamit, de így, ott hirtelen… Csak állt.

Az iskolában a lányok általában nem törődtek Máriával. Néha elhívták moziba, mert olyan szívhez szólóan tudott nevetni. Így mondták. Kicsit éles nevetése volt, bele a csendbe. És akkor aztán röhögött az egész mozi. Jánosnak ez se tetszett. Mi a fene bajod volt? – csak ennyit mondott a mozi után, és nem vitte el többet tizenkét évig. De hogy ennyi idő után még erre is emlékezett, és szintén bediktálta, ettől Mária megrökönyödött. Illetve ő diktálta be válaszul. Persze, ő. Amikor megkérdezték, hogy szokott-e nevetni. Hogyne, így mondta. Például a moziban. Hogyhogy a moziban? – kérdezte a bíró. Letette a ceruzáját az asztalra, a szemüvegét meg a homlokára tolta. Hát a moziban, mondta ő. Ha kellett. Kicsit nehéz felfogása volt annak a bírónak.

A harmadik pontig nem jutott el, mert ismét kinyílt az ajtó, és visszajött Erzsébet. Leszaladt a lépcsőn, hogy csak úgy döngött alatta. Lengőlépcső volt, aminek csak az egyik oldala van a falban. Ezt még János magyarázta meg. Mária is szeretett volna ilyet, de hát az ő házuk földszintes volt. Minden érdekes volt, amit az Erzsébet csinált. Ezt kéne megtanulni, gondolta.

– Mi van? – kérdezte Erzsébet élesen. Kendő volt a fején, az arca piros, a könyöke csupa lekvár. Bent még mindig szólt a rádió.

– Az újságot hoztam – mosolygott rá Mária. Felkapta a csomagot, de olyan hirtelen, hogy elszakadt a duplán hajtott spárga – Nézd, a fene egye meg – kuncogott. Szanaszét esett a sok újság, kezdte őket a helyükre tenni – Nézz oda! – mondta.

– Ez mi a fene? – kérdezte Erzsébet.

– A múltkor mondtad… amikor az ablakot pucoltad… – Mária felnézett a verandára, ahol az ablakot pucolta Erzsébet akkor. Azt mondta, nahát, az isten újságja sem elég ehhez a rohadt sok üveghez! Tény, hogy a házon körben voltak az ablakok, szám szerint öt. Kicsit eltúlozták a dolgot, amikor építették, a pucolásra nem gondoltak. A kezem leszakad, mire végigmegyek rajtuk, sopánkodott Erzsébet. Úgyhogy kellett az újság. Ezért gyűjtötte össze Mária, még az irodából is hozott pár könyvelési ívet, ezek jó nagyok voltak.

– Hogy elég legyen – mosolygott.

Erzsébetnek egyébként is hosszú arca volt. Most még hosszabb lett.

– Mi legyen elég? – kérdezte homlokráncolva. – Jól vagy?…

– Ez itt mind nyolcvanegyes ív – mondta Mária –, már nem kell. Neked meg jó lesz, gondoltam.

Valaki úgy bevágta a Trabantjának az ajtaját a szomszéd utcában, hogy mind a ketten összerezzentek rá. Ez csak a Kolosy lehetett, merthogy egyedül neki volt Trabantja a szomszéd utcában. Nagyon rossz természetű ember volt, szintén elvált. Elüldözte a feleségét a házból.

– Ne haragudj, de meg kell kevernem – mondta Erzsébet, azzal visszaszaladt a házba.

– Persze – mondta Mária: tudta, ha nem keveri meg, odaég. – De az újság!… – kiáltotta Erzsébet után.

Erzsébet válaszra se méltatta. Ki se jött többet a verandára. Mária megsemmisülve állt. Hirtelen fel se tudta fogni, mi történt. Mióta elolvasta a válóperirat első és második pontját, ennyire nem fájt a szíve. Nem is fájt, szúrt. Kisimította a spárgát a földön, rárakta az újságokat, így sikerült összekötni. Először arra gondolt, hogy otthagyja a kapu előtt. Éjféltájban majd hazajön a Miklós, aztán beviszi. Erzsébet pedig megmondja neki, hogy mire való. De az is lehet, hogy dühös lesz, jutott eszébe. János éktelenül dühös szokott lenni, ha talált valamit a kapu előtt. Ez volt a gyengéje szegénynek. Elég volt egy almacsutka vagy egy papírszelet, és egész este ordított. Pláne ha már besöröztek kicsit a haverjaival. A kapuban nem szabad semminek se lenni – ezt megtanulta Mária. A periratban nem volt róla szó, pedig egész idő alatt ettől félt a legjobban az első két pont után. Úgyhogy inkább felnyalábolta az újságokat, és visszacipelte az ő kertjébe.

Nem kötelező elfogadni valakitől az újságot, bár ennyit nyugodtan elfogadhat valaki, akármilyen büszke. Ez még nem megvesztegetés. Már az újság se kell neki, gondolta. Azt nem tudta megérteni, hogy mivel szolgált rá, de ha rászolgált is, nem szándékosan tette. Az a lényeg, hogy nem kell neki, gondolta. Ledobta a csomagot a sövény tövébe. Megnézte a tenyerét, amelyen mélyvörös csík húzódott keresztben, és ebből még jobban látta, hogy minden igyekezete hiábavaló. A napok múltak. A hónapok is elmúltak, de hiába törte magát, minden hiába volt. Kevesebbet is beszélgettek mostanában. Hiába tagadta volna. Merthogy Erzsébet bejárt a varrodába másodállásban, és néha csak este nyolc után jött haza. Akkor még nekiállt mosni, főzni. Volt kire. Palántázás közben lehetett jól beszélgetni, Mária meg is vett nyolcszáz palántát, ott voltak a kamrában, de idén hosszúra nyúlt a tél, túl hideg volt még a föld. Minden összeesküdött ellene. Persze ezzel se lehetett megmagyarázni, miért viselkedett Erzsébet úgy, ahogy az előbb viselkedett. Mária a fal mellett állt, bal kezével a vakolathoz támaszkodott. Felnézett az ablakra, és egy pókhálót látott a bal sarkában. És akkor nagy elkeseredést érzett. Nem pucollak meg, gondolta. Így maradsz. Akármit csinálsz, nem! Nem!

A rózsatő mellett állt, amely ujjnyi vastag volt már: tíz éve ültette János, amikor ideköltözött. A rózsa szépen felfutott az ereszig, ott visszafordult, és benőtte a ház déli falát. Ahogy megmoccant, a rózsa is megrezdült, és mintha vele rezdült volna a ház is. A csomag újra kibomlott a sövény tövében. Ha nem kell, hát nem kell, gondolta. Majd kérsz mástól, ha pucolni akarsz! Fogom én törni magam másért! Soha! Beszaladt a konyhába, felkapta a gyufát, kihúzott a dobozból vagy öt szálat, meggyújtotta, és visszaszaladt vele a kertbe. Mire odaért, elégtek, másik ötöt gyújtott meg hát, és az újságokra dobta. Ezt majd meglátja, gondolta. Akkor majd sajnálhatja, hogy ilyen durva volt ahhoz, aki mindig csak jót akart neki. Hogy abba rúgott.

Lángra lobbant az újság; először a spárga pattant el, a papírlapok meggörbültek. Egy pillanat alatt égett az egész. Szép volt és megnyugtató. A tűz a legszebb, gondolta Mária, mert az égbe repül. Aki máglyán hal meg, arról verseket írnak. Elképzelte, hogy róla is írnak majd, és mindegyikben benne lesz Erzsébet, akinek nem kellett az ő újságja. Majd pucolsz a tenyereddel, gondolta. Nagyra vagy a Miklósoddal. Biztos, hogy a műhelyben van, mi? Éjfélig! Ki az a hülye, aki minden szombaton éjfélig dolgozik, ugye. Gondolt rá, de sose mondta, mert tapintatos volt.

Két hete nem esett, száraz volt a fű, egy pillanat alatt szétfutott a tűz a csomag körül. Odaugrott és taposni kezdte, de akkor már a sövény is égett vagy két méter hosszan. Felkapta a söprűt, amely a rózsatő mellett állt, ütötte-vágta. Forróság csapott az arcába, és megint eszébe jutott a máglya, de olyan rémület szorította össze a szívét, hogy meghatódni se tudott. Sikoltozni kezdett, segítségért kiabált, és úgy rohangált az égő sövény mellett, mint egy őrült. Azt se tudta, hogy került oda a Kolosy meg egy ismeretlen férfi pöttyös zakóban. Egyszer csak ott voltak. Valaki félrelökte, alighanem a Kolosy.

– Állat! – kiabált. – Maga állat!

Egy lapáttal verte a sövényt, amely akkor már egész hosszában égett. Együtt aztán eloltották a tüzet, még járkáltak kicsit a füstölgő fűben, majd elmentek némán. Mária a lépcsőn ült és vacogott. Befogta a fülét, hogy ne hallja a kiabálást. Mielőtt elment, a pöttyös zakós, odajött hozzá, meglökte a vállát, Mária arcába nézett, és megkérdezte, hogy van. Vastag bajusza volt, Mária nem hallotta, mit mond, mert még mindig a fülén volt a tenyere. A férfi lerángatta a kezét, és újra megkérdezte. Kemény szorítása volt, fájt.

– Először a mi házunk elé hozta – hallotta Erzsébet hangját. – Odatette a kapu elé, képzeljék!

Mária erre felállt, és lábujjhegyen bement a házba. Olyan óvatosan csukta be maga után az ajtót, mintha kisgyerek aludt volna a szobában. A gyereknek ilyenkor már aludni kell, gondolta, és kihúzta a gyógyszeres fiókot.

 

 

A fenyőcsillag

 

Tausz a főposta felett lakott, mindjárt az első emeleten, ahonnan hallani lehetett az ajtók csapódását és az egész raktári forgalmat. Gyerekkorában úgy gondolta, ez a város központja, innen indul és ide érkezik minden. Itt van a telefonközpont, itt hozzák a döntéseket. Látta a csomagokat, látta a sok ember nyüzsgését, még szombaton is. Úgy gondolta, hogy ebben a folyamatban mindenkinek szerepe van, és a szereplők részvételéről tudnak is a megfelelő helyen. Aztán eltelt ötven év, meghalt a nagyapja, az apja, az anyja, végül a lakó is, akit még a nagyapja vett oda, ő pedig egyedül maradt a háromszobás lakásban. Néhány évig albérlőkkel próbálkozott, de ezt is megunta, és bezárta a belső szobát, amelynek a posta udvarára nézett az ablaka. Addigra már elviselhetetlenül zajosnak tűnt, neki pedig elég volt a másik két szoba: egyikben az anyja bútorait tartotta, a másikban lakott.

1961-ben egy tizenkét emeletes fehér bérház épült a szomszédos telekre, aljában az OTP-vel; a másik szomszédos épület akkora volt, mint az ő házuk. Az utca tatarozásakor ezt világosszürkére festették, az övék viszont vakolat színű maradt. Ahányszor Tausz hazament, mindig eszébe jutott, hogy miért is vakolat színű ez a ház? Egyre jobban idegesítette a dolog. Szerette a színeket.

Mindig az egészséges élet híve volt, gyerekkora óta járta az erdőt, ugyanúgy, mint az apja és az anyja. Később, amikor már nem éltek, mindig úgy gondolt rájuk, hogy az erdőben járnak. Ő egy kicsit elöl halad, visszanéz rájuk, és egymás mellett látja őket az úton. Vagy pedig nem látja sehol. Néha megtréfálták és elbújtak, de mindig meglettek aztán. Apja a tölgyet szerette, anyja a nyírfákat, ő pedig a fenyőt. A kutyákat viszont egyikük sem szerette soha. Ahogy Tausz az erdőt járta, egyre jobban idegesítették a kutyák, a kutyákat pedig többnyire a turisták vitték az erdőbe, úgyhogy a kutyákkal együtt a turisták is idegesíteni kezdték. Gyakran látott szerelmespárokat. Nyilván a lakáshiánnyal volt magyarázható, hogy ennyien éltek szexuális életet az erdőben, még a hűvös évszakokban is. Tausz az évek során kitapasztalta, hogy merrefelé vannak többnyire, és igyekezett elkerülni ezeket a helyeket, ami ugyan nem sikerült mindig, úgy fogta fel a dolgot, mint ahogy az ember megázik, vagy beveri a fejét a kredenc sarkába: kénytelen elviselni, mi mást tehetne? Egyfelől ezért kedvelte az eldugott helyeket. Egyszer még találok egy hullát, gondolta. Sokan eltűntek már az erdőben. Hallott ilyenről. El is tűnődött rajta, ő mit csinálna adott esetben. Értesíteni kell a rendőrséget, gondolta. És jól meg kell jegyezni a helyet. Esetleg írni egy cédulát, hogy ne nyúljanak hozzá, mert ezek a turisták mindenbe beleütötték az orrukat. Kezdte kicsit más szemmel nézni a bozótos helyeket. Rengeteg bozótos hely van egyébként, és a legtöbb nem esik az utak mellé, úgyhogy letért a kis gyalogösvényekre, amelyek összevissza kanyarogtak a sétautak között. Aminek az lett az eredménye, hogy még több szerelmespárba botlott, amíg a kerülőutak labirintusát is kitapasztalta: általában a déli lejtők voltak a forgalmasabb helyek, lévén ezek melegebbek még ősszel is. Hát ezekben a zegzugos faktorokban nem lett volna éppen könnyű megmutatni egy adott helyet a rendőröknek. Vásárolt hát egy részletes térképet, és berajzolta rá a kritikus zónákat, a hozzájuk vezető kis utakkal együtt; a legtöbbnek persze egyszerűen vége szakadt a fák között – ezekhez a pontokhoz egy X-et rajzolt. Később a sok kis X már önmagában is kijelölte a kritikus zónákat. Ha valaki mondjuk öngyilkos lesz, mint az a lány, akit ’67-ben találtak itt a környéken, majdnem biztos, hogy ilyen helyet keres magának. Ugyanez vonatkozik azokra is, akiket megerőszakolnak vagy megfojtanak. Az áldozatokat nem fogják a forgalmas helyeken hagyni. Ha csak pár napot is nyer a tettes, amíg megtalálják a hullát, az is valami. Adott esetben döntő lehet a számára, hogy egérutat nyerjen. Nem volt éppen mintaszerű ennek a területnek a közbiztonsága. Nagyobb ünnepeken feljártak ide a lovasrendőrök, de ezek inkább a vadmotorosokat hajtották, akik néhány év alatt teljesen tönkretették a sétautakat. Állandóan félre kellett ugrani előlük a legelhagyottabb helyeken is. Aztán megjelentek a sárkányrepülők: hol itt akadt fenn egy, hol ott, de nekik is megvolt a zónájuk, az igazán eldugott részek jelentősége tehát természetszerűen megnőtt az évek során. Tausz egyike volt azoknak, akik átérezték ennek a ténynek a felelősségét. Így mondta magának is, hogy átérezte a dolog jelentőségét. És áthatotta a felelősség. Később mégis szemrehányást tett magának, hogy kezdetben nem vette olyan komolyan a feladatot, mint ahogy kellett volna.

A kijegyzetelt térképet kétszer is átmásolta, de mind a három példányt magával vitte mindig, hogy ellenőrizni tudja a módosításokat. Akkor jött rá, milyen sok buktatója van a térképrajzolásnak. Vett magának egy jó Zeiss iránytűt, egy térképtáskát meg egy kis Chinon fényképezőgépet, beépített vakuval. Az erdőben ugyanis elég sötét volt, azonkívül arra is számítani lehetett, hogy esetleg alkonyatkor akad a hullára. Aztán rájött, hogy a fénykép utáni azonosítás akkor lenne csak használható, ha azonnal meg tudná mutatni a felvételt, tehát a bejelentés időpontjában. Nem lett volna idő arra, hogy hazamenjen, előhívja a képeket és a többi. Így hát eladta a Chinont, és egy AGFA polaroid gépet vett, amely a felvétel után azonnal előhívta a képet. Ki is próbálta egy farönkön, amely némileg hasonlított egy lábtól heverő hullára. Meg volt elégedve az eredménnyel.

A térkép egyúttal segített a feladat felmérésében is: ha csak ránézett az ember, látta, hogy a bevonalkázott rész túl nagy ahhoz, hogy egy délután bejárja valaki. Szektorokra osztotta hát, amelyekhez napirendet használt: a fővároshoz közel eső területeket hétköznap, a távoliakat pedig hétvégén ellenőrizte. A szektorokat megszámozta, így mindig pontosan tudta, mennyi munka vár még rá. Kezdett kicsit kifinomodni a módszer, de minél többet tudott a szakmáról, annál erősebb szorongás vett erőt rajta néha, hogy aznap éppen egy másik szektorban történik valami. Ezen úgy próbált segíteni, hogy kivett egy-egy nap szabadságot – húsz éve ugyanabban az irodában dolgozott, így megadták neki –, és szúrópróbaszerűen teljes körutat csinált, ezek jól sikerült napok voltak általában. Fütyörészve ment haza, hallgatta kicsit a főposta éjszakai forgalmát, majd elaludt.

Később még erősebb lett a felelősségtudata: néha kiment hajnalban, amikor is négy órától munkakezdésig lejárt majdnem egy egész délutáni szektort. Arra is rájött, hogy kulcskérdés a fizikai erőnléte. Rászoktatta magát, hogy egyes szektorokat gyors léptekkel, majdnem futva tegyen meg. Később már meg tudta csinálni ezt kisebb emelkedőknél is, végül pedig már a meredek utak se jelentettek akadályt. Szívós volt, mint a macska. Ez a módszer aztán majdnem a kétszeresére növelte a teljesítményét. Minden adatot pontosan feljegyzett, és az esős napokon újra és újra átnézte a feljegyzéseit, útvonalakat módosított, és ezzel ismét nyert tíz-tizenkét percet szektoronként.

Egy nyirkos októberi szombaton, amikor nem ment körútra az eső miatt, és otthon jegyzetelt, egyszer csak tűnődve kinézett az ablakon, és rádöbbent, hogy alapvető hiba csúszott a számításaiba. Lassan felállt, az ablakhoz ment; a posta udvarán éppen becsapták egy furgon hátsó ajtaját. És mi van akkor, ha valaki éppen az eső miatt választja magának ezt a napot? – gondolta. Kiment az előszobába, felvette a bőrkabátját, vállára akasztotta a térképtáskát, a polaroid gépet a kabát alá dugta, és leintett egy taxit a Közértnél.

– A 11-es busz végállomásához! – mondta a sofőrnek. Lehunyt szemmel ült a hátsó ülésen, és mérhetetlenül szégyellte magát. Kiszámolta, hogy csak az elmúlt évben legalább húsz teljes napot elpazarolt az eső miatt. Késői felismerés volt, de nagyon erős.

A taxis valamit rágott, és egész úton kvartyogott a CB-rádiója. Tausz csak ült, nem tett rá megjegyzést. Néhány percig mintha a távolból látta volna önmagát, még a taxit is, amint az esőpermetben haladnak a 11-es busz végállomása felé. Egy kis pont a szürkeségben: az egyetlen, amelyik oda megy, ahová kell. A kilátó alatt szó nélkül kifizette a viteldíjat, majd nekiindult a kaptatónak. A taxis egy percre abbahagyta a rágást, és utánanézett. Nemhogy a rágást abbahagyta, a száját is nyitva felejtette. Összehúzott szemmel nézett a fickó után, mert úgy érezte, rosszban sántikál. Átszámolta a pénzt, amit kapott, megnézte, nincs-e valami feltűnő rajta. Nem volt. Tizennégy óra tízkor tűnt el a fickó a fák között, ezt fel is írta, mert nem volt túl jó az emlékezőtehetsége, aztán megfordult, és lassan visszahajtott a Mechwart térre.

Amint a fák közé ért, Tausz gyorsított tempóban felmászott a kilátóhoz, ami azért volt fontos pont, mert majdnem minden turista érintette, aki ezt a szektort választotta a céljaihoz. Lenn a völgyben valahol egy fakó hangú kutya ugatott. A kutyák az esőben is ugatnak. A tizenhatos ösvény felé tartott, amely a fehér mészkősziklák felett kanyargott a vadaskert felé. És akkor hirtelen elállt az eső. Megállt egy pillanatra, hallgatózott: mintha egy végzetes felismerése igazolódott volna be. Elállt, gondolta lassan. Ki hitte volna, hogy ez eláll? Élénk szélroham rázta meg a fákat: szinte ugyanúgy csörgött a víz róluk, mint az előbb. Engem nem versz át, gondolta. Egyenletes kutatósebességgel mászott fel a sziklák pereméig. Hirtelen egy gébics röppent fel az orra előtt. Tausz szeme közé porzott a víz, amit az ágról vert le a madár. Ismét megállt, hallgatózott; ezernyi vízcsepp koppanását hallotta, meg a szél zúgását, amely ezen a déli oldalon egyébként mindig fújt. És akkor, körülbelül száz lépésre egy ág roppant valahol a cserjésben. Vadmálnabokrok voltak itt. Óvatosan szétfejtette őket a kezével, hogy bele ne kapaszkodjanak a tüskék a kabátjába, keskeny ajka között érezte, milyen forró a levegő, bár igyekezett visszatartani a lélegzetét, hogy ne árulja el a párafelhő. Megint hallotta azt a valamit, de most már távolabb. Meggyorsította a lépteit, bár átkozottul csúszott a föld: néhol lapátnyi gyepet rúgott maga mögé. A tizenkilences út vége volt itt, mindjárt a fekete kereszttel jelölt kőlyuk közelében. Itt már nem talált az ember papír zsebkendőket, cigarettásdobozokat és ezekhez hasonló szemetet, úgyhogy az a valaki ott előtte nem választott rosszul, amikor ezt a helyet választotta a céljaira. Ez az, gondolta Tausz. Ez az, amit nem lehet kiszámítani. Amúgy is melege volt a mászástól, de még azon felül is valami forróságot érzett, mint amikor hosszú, keserves útja végén megtalálja az ember, amiért sose kímélte magát, csöpögött az erdő, de elült végre az átkozott szél. Csak egy percre. Tausz mindig gyűlölte a szelet. Amerre ő járt, úgy érezte, semmi keresnivalója a szélnek. Megkerült egy sziklát, és akkor hirtelen valami kis fehérséget látott. Inkább szürkét. Lehetett valakinek a könyöke. Jobbra lent a kőlyuk tátongott, ahová a barlangászok jártak gyakorolni nejlonkötelekkel és hevederekkel. Nevetséges. Most sűrű pára ült a hasadékban. A szürke valami nem mozdult, ez már halott, gondolta Tausz. Nem baj, még várunk egy kicsit. Lassan kigombolta a kabátját, és felhúzta a fényképezőgép zárát. A keresőbe nézett, de bepárásodott az üveg. Erre se gondolt még. Keresett valamit a zsebében, amivel megtörölhette volna, de csak egy villamosjegyet talált: négyrét hajtogatta, és ablakot törölt vele a keresőre, majd a lencsére is. Legalább a közepe legyen tiszta, gondolta. Nem volt valami csodálatos. Majd szétvetette a düh, hogy ez a hülye apróság így elrontotta a tervét. Kihúzta az inge szélét a nadrágjából, és azzal is letörölte a lencsét. Egy pillanatra kisütött a nap. Oké, gondolta, és előrelépett. A szürke valami még mindig ott volt. Sportzakó, gondolta, röhögni támadt kedve, hogy jöhet ide valaki sportzakóban?

A valami abban a pillanatban ugrott egyet. Nem szöksz el, gondolta Tausz, és utánalódult, jobb keze a levegőben – valami hussanást hallott, aztán elfutott egy sziklafal az orra előtt, és mintha a zöld gumicsizmáját látta volna egy pillanatra, meg azt, hogy süt a nap. A legfontosabb: most valóban látta egy férfi karját. Na, ugye, gondolta, aztán egy ütést érzett a fején, és sötét lett.

Körülbelül húsz perce fekhetett a kőlyuk alján, amikor magához tért. Nem tudott megmozdulni, de látott: lassan szállt felfelé a pára. Mintha egy kút fenekéről nézett volna felfelé. Arca előtt egy fenyőgally állt, amelynek a végén egy vízcsepp lógott, akár egy csillag. Egész közel volt a gally, látta minden részletét, és elbámult rajta, hogy milyen gyönyörű. Szinte hihetetlen, gondolta. A világosságból sötétség lett, majd ismét világos. Aztán megint hallott valamit: egy férfi hangját. Valaki nyöszörgött. Itt aztán nyöszöröghetsz, gondolta – egy pillanatra látta a térképet képzeletben, rajta a fekete X-szel. Ide a kutya se jön, barátocskám. Jól választottál. Zsibbadt a teste, zsibbadt a lába. Gondolkozott kicsit, honnan ismeri ezt a hangot. És valóban ismerte-e? Ha el kell majd ezt mondania, szeretett volna felelősségteljes vallomást tenni. Megint a fenyőág végét nézte, és akkor rájött, hogy a saját hangját hallotta.

Kuncogni kezdett; mi több, ezt is hallotta!

 

 

Várja önt a pipások tábora

 

Török megállt a trafik előtt, és végignézte a cigarettákat balról jobbra. Az alsó polcon pipadohány-csomagok álltak ferdén, hogy több elférjen egy sorban. Mindegyiknek nagyon szép volt a tasakja.

Nem rossz, gondolta. Olyan hideg volt, hogy a kalapjától lefelé fázott a feje hátul. Cigarettából nagyobb volt a választék, mégis úgy érezte, pipadohány van több: a cigarettás dobozokat jobban megszokta a szemünk, gondolta. Hogy melyik a jobb, nem tudta, mert nem dohányzott. De talán a pipások vannak jobb helyzetben, gondolta. Az előbb, amint kitódult a tömeg a mozi nézőteréről, legalább húszan rágyújtottak. Pipás csak egy akadt, mégis mindenki észrevette. A nők állítólag imádják a pipafüstöt. Van benne valami, azt mondják.

Öngyújtók, fából faragott karkötők és minden vacak volt még a kirakatban, köztük egy aktnaptár is februárnál kihajtva, meg egy tíz év körüli fiú színes képe, aki nyulat tartott a kezében. Volt valami kedves a fiú mozdulatában. Lendület. Egyáltalán nem hasonlított az ő fiára: a haja, szeme sötétbarna, arca kerek, míg Tamásé hosszúkás, a szeme világos, a szája határozatlan – bár az elmúlt négy évben igen sokat változott, annyit, hogy Török alig ismert rá. Amikor még Lillafüreden lakott az anyjával, minden héten meglátogatta őket, de már akkor is feltűnt neki a fiú arcvonásainak határozatlansága, amit nyilván Évától örökölt.

Karácsony előtt, amikor ajándékot vitt nekik, megkérdezte Évától, hogy nem akar-e elválni. Éva azt mondta, nem, csak a gyerek miatt maradnak ott. Asztmás tünetei voltak a kölyöknek. Éva a hegyi levegő miatt vitte fel Lillafüredre. Otthagyta a szakmáját, a Külkereskedelmi Minisztériumot, a lakást, mindent. Gondnoki munkát vállalt abban az üdülőben, ahol előző évben nyaralt a család. Nagyon szép vidéken állt a ház, egy fenyőerdő közepén. A hegyoldalon is fenyő nőtt, a fák alatt ruganyos, fakóbarna fenyőtűpárna, amely néhol fél méter vastag volt.

Három évig maradtak itt Éva és a fiú, az asztma viszont nem javult, ezért Éva kivitte a gyereket Svájcba a nővéréhez, aki ismert valami tüdőspecialistát. Ez újfent megállapította, hogy asztmás a fiú, és legjobb neki a hegyi levegő. Így aztán Svájcban maradtak, Éva takarító lett egy óvodában, később pincér, végül mind a kettő egyszerre. Egyházi iskolába íratta be a fiút, nem mintha az lett volna a legközelebb, de az volt a legjobb szerinte. A legdrágább is. Ezért takarítást és gyerekfelügyeletet is vállalt hétvégére, miközben az ő gyerekére más vigyázott. Az egésszel annyit keresett, hogy amikor kifizették a lakbért, még ennivalóra is maradt pénze. Igaz, hogy nem sok.

Egy év múlva Török utánuk ment, és megkérdezte, nem akarnak-e visszajönni Magyarországra. De Éva szerint az a levegő mégis a legjobb volt. A gyerek állapota ugyan romlott, aznap este is rohama volt, lerángatta az ágytakarót, magára csavarta, bemászott az ágy alá, és ott hörgött. Az istennek nem akart kijönni onnan. Éva rohant az orvosért, de nem találta otthon, úgyhogy a végén ő adta be az injekciót. A fiú mindjárt lecsillapodott, fogta a könyvét, olvasott egy kicsit, aztán elaludt.

Pulóveres öregasszony rendezte a polcokat a trafikban, az a típus, amelyik gyalog megy Indiába. Már csak egy hét volt Mikulásig: annyi gyerekjátékot rakott hát a polcokra, amennyi elfért.

Éva egy százfrankos számológépet vett a gyereknek Mikulásra. Villanyvonatja és minden vacakja volt már. Török pingpongütőt meg egy szájharmonikát vitt neki. Az asszony nem szólt semmit, piros celofánba csomagolta a játékokat, és arany fonallal kötötte át a csomagot.

Török másnap egyedül maradt a lakásban, mert a gyerek iskolában volt, Éva meg a munkahelyén. Annyit tudott elérni, hogy este tíz helyett már nyolckor engedjék haza a fiút: egy húsz év körüli fekete lány hozta el az iskolából.

– Maga svájci? – kérdezte Török meglepve.

– Spanyol – mosolygott a lány, azzal elment. A gyerekkel Török odáig jutott, hogy már válaszolt neki itt-ott, igennel és nemmel, de azt is németül. A szentségit, mondta, hát annyit legalább tudsz magyarul, hogy igen és nem! Mi? Közben hazajött Éva, vacsorához terített, Tamás azonban nem evett, mert borjúmáj volt, és azt mondta, hogy utálja. Ezt végre magyarul mondta.

– De hiszen a kedvenced! – sopánkodott Éva, azzal neki állt, hogy omlettet süssön a fiúnak.

– Figyelj ide – mondta neki a Török –, majd én megetetem vele azt a májat, jó?

– Inkább ne! – kérte Éva. – Mindig rohama van, ha felizgatja magát, tudod. Tegnap is ez történt.

– Mi az istenen izgatta fel magát tegnap? – kérdezte Török.

– Azon, hogy itt vagy. Ennyi már elég neki!

Omlett után a kölyöknek jobb kedve lett, lefeküdt olvasni. Török bement hozzá, hogy csináljon róla egypár képet. A fényképezőgép eléggé érdekelte a fiút, kivette az apja kezéből, és szét akarta szedni.

– Ne nyisd ki, film van benne, it is full, izé…

– Was? – kérdezte a fiú.

– Semmi – mondta erre ő. Fogalma se volt róla, hogy jutott eszébe ez a marhaság. A végén aztán Évának adta a gépet, hogy tegye azt is a csomagba. Kicsit fájt ugyan a szíve érte, az egyetlen fényképezőgép volt életében, amit szeretett. Biztosan azért, mert olyan kicsi volt. Éva kibontotta az aranyfonalat, és betette a csomagba.

Török ott akarta tölteni a következő napot is, de nem volt kedve hozzá, hogy egyedül ténferegjen a lakásban este nyolcig. Így inkább hazaindult. Nem tartóztatták. Még egy órát őgyelgett a városkában, aztán jegyet váltott a délutáni vonatra. Igen jó vonatok voltak. Erről a délutániról nem is tudott. Egész nap utazhatott az ember, ha akart, várakozás nélkül.

Ez a nyulas srác itt a kirakatban inkább valami déli típus volt. Annak a spanyol lánynak is lehetett volna a gyereke. Azt várta az ember, hogy mindjárt elszalad a nyúllal együtt.

A trafikban egy lélek se ment be, úgyhogy az öregasszony kijött, és megnézte, mi tetszik Töröknek a kirakatban.

– Á – mondta –, mindjárt kiveszem!

– Nem fontos – mondta Török.

– Dehogynem! Fáradjon be, hideg van már. Nem is emlékszem ilyen kutya hidegre december elején!

Bekísérte Törököt a trafikba, ahol tényleg meleg volt. Lehetett vagy negyvenöt fok. A trafikos kivette az aktnaptárt a kirakatból. Töröknek még arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját.

– Nézze meg a júniusit! – biztatta az öregasszony.

– Nagyon csinos. Csak azt nem akartam kitenni a gyerekek miatt. Hatvan forint!

Török elővette a pénztárcáját. Végül is mindegy, gondolta.

– Még valamit? – kérdezte a trafikos.

– Köszönöm. Illetve… Az milyen, az a piros?…

– A pipadohány? Amphora, holland. Rendkívül aromás. A kék egy kicsit hűvösebb.

– Abból is egyet – mondta Török.

– A kékből?

– A pirosból. Meg egy pipát.

– Ne azokat nézze! – mosolygott a trafikosnő. – Van egy acélszárú svéd pipám. Nem akarom azt mondani, hogy magát túléli, de engem biztos!

– Jó lesz – mondta Török, és az egészet a zsebébe dugta.

 

 

Elemcsere

 

Willie Crash megállt a kirakat előtt, és a háta mögött sétálók tükörképét nézte.

– Látsz valamit, drágám? – kérdezte Éva, aki a válláig sem ért. Huszonöt év után még mindig nem tudta kimondani azt, hogy you. Willie-t ez Amerikában is bosszantotta, Budapesten azonban még jobban.

– Semmit – mondta, azzal bement a boltba. Egy izzadságszagú fiatalember mögé állt a sor végére, akinek pont a kopasz feje tetejére látott. Azt már megtanulta, hogy Magyarországon a sor végén kell állni.

– Sietnünk kell, Willie – mondta az asszony. – Ötre várnak Csepelen, tudod?

Az eladó valamiféle blokkal kínlódott. Rossz volt már az indigója, ahány szót leírt, annyiszor megnézte mind a négy lapot a blokkfüzetben. A kopasz valami kulccsal zörgött a zsebében. Willie ki nem állhatta azokat az embereket, akik zörögnek a zsebükben. Ötvennégyben ezért bocsájtott el egy mérnököt, aki három gyerek apja volt, és magyar disszidens. Másnap bejött a felesége könyörögni Willie-hez. Papírról olvasta a szöveget, mert nem tudott angolul. Willie végighallgatta, majd kikísérte az asszonyt a liftig. A gyerekek képét már a lift előtt nézte meg: mind a három egy ketrecben állt, és majdnem egyidősek lehettek. Ha valamennyi az övék, akkor sorozatban születtek, gondolta Willie. Úgy látszik, jót tesz az asszonynak a klíma. Még egyszer megnézte a képet: jó fotó volt, jobb, mint amihez szokott. Ők tudják, hogy miből telik nekik művészfotóra, gondolta. Persze lehet, hogy a férje csinálta. De ha ennyire ért hozzá, akkor miért mérnök? Az asszony beszállt a liftbe, és megindult felfelé. Rossz gombot nyomott meg a kapcsolótáblán. Willie remélte, hogy majd beszáll mellé valaki a hatodikon, és nem ijed meg nagyon. Lehet, hogy megint terhes, gondolta.

– Nem megy valami gyorsan! – mondta mellette Éva jó hangosan. Így, ha valaki tudott angolul a boltban, hallhatta, hogy vélekedik a kiszolgálás sebességéről. Willie ugyan meg volt róla győződve, hogy senki se tud. Ha mégis tudott, akkor nem értette, mint ahogy ő sem értett egy szót sem abból, amit a speaker mondott a repülőtéren, viszont magától is rájött, hogy most gurítják ki neki a Fordot a gépből.

A kopasz már a másik zsebében csörgött. Olyan erős Pitralon-szaga volt, hogy Willie előreengedte egy kicsit. Így viszont Éva szagától szédelgett, aki egy üveg kaliforniai kölnit öntött magára reggel. Kaliforniában magyar kölnit használt, Budapesten kaliforniait. A műszempilláit is feltette, így Willie alig ismerte meg reggel, amikor kijött a fürdőszobából. Szalmatáskát akasztott a vállára, amit a Bermudákon vásároltak négy éve.

Valaki meglökte vállával az üvegszekrény oldalát. A szekrény érdekes módon a bolt közepén áll: használt fényképezőgépek és számológépek voltak benne, és Willie elámult a négyjegyű számokon, amelyeket az árcédulákon látott. Egy kopott Siemens képmagnót a szekrényen kívül tettek le a kis asztalra: úgy nézegették az emberek, ahogy egy márkás kocsit néz meg az ember az autószalonban. Willie ezt személyes sértésnek érezte, és csak azzal tudta magyarázni, hogy nem értenek az autókhoz.

Éva a szokásos ideges felhangoltsággal ácsorgott mellette; már a harmadik vásárló akadt bele a bermudaszatyrába. Ő pedig mindig ezt mondta: „Nem tesz semmit! Nem számít! Ó, semmiség!” Angolul és jó hangosan. Azzal a repülőtéri kiejtéssel.

A kopasz végre előrelépett. A fényképezőgép a táskájában volt. Reggel, amikor beletette a filmet, elakadt a filmtovábbítója. Ha vacakolt vele kicsit az ember, ismét elindult, és ha már elindult, kibírta a film végéig. De Willie-nek ma nem volt kedve vacakolni vele. Fényképezni se volt kedve. Azért arra kíváncsi volt, hogy rájön-e a hibára ez az ügynök? Nyugodt arccal várt tovább, és a kopasz előtt álló szőke lányt nézegette. Szép hosszú combja volt, jól érvényesült a flanelnadrágjában. Kék sarut viselt hozzá, és nyers szőttes inget.

– Mozdulj már meg! – szólt rá Éva ingerülten. Észrevette, hogy Willie kit bámul. – Hol az a gép?

Benyúlt Willie kabátzsebébe, hogy kivegye a gépet. Huszonöt év alatt sem tanulta meg, hogy Willie soha semmit nem tesz a zsebébe. Kizárólag a ruha díszeként fogadta el.

– Jézusom! – mondta Éva. – Hová lett?

Willie erre nem mondott semmit.

– Próbálj rá visszaemlékezni, hogy hol hagytad el, hallod?

Willie kinyitotta a táskáját, és megmutatta a gépet.

– Uramisten! Már azt hittem, hogy elhagytad. A lányod ajándékát! Miért dugod el? Más büszkén viselné!

Willie nem akart ezen vitatkozni, inkább kivette a gépet a táskából, és úgy fogta a bal kezében, mint aki büszkén viseli. Egy huszonnégy dolláros AGFA pocketgép volt, amit Salt Like Cityben vett Sarah abból a pénzből, amit félórája kapott az anyjától. Éppen akkor jött ki a klinikáról, azt mondta, új életet kezd, és ezt meg kell örökíteni. Megvette a gépet, és mindjárt a bolt előtt csinált néhány felvételt Willie-ről meg az anyjáról, majd Éva csinált Sarah-ról és Willie-ről, és éppen Willie következett, amikor megállt mellettük egy taxi: valamennyien beszálltak. Willie elvből utált minden taxit, de még ez így jobb megoldásnak látszott, mint a fényképezés. Mióta Sarah megkapta a diplomáját, a negyedik elvonókúrán volt, és Willie nem tudta, miért kell pont ezt az alkalmat megörökíteni a bolt előtt. Legnagyobb meglepetésére egész jók lettek a képek, így a Bermudákra is magukkal vitték a gépet, ahol istentelenül megázott egyszer, és azóta szorult a filmtovábbítója. Az AGFA felirat is leázott róla, csak a FA maradt meg. Eszébe jutott akkor Eddie, akivel együtt jártak a Harvardra. Eddie a lelkére kötötte, hogy semmit ne vegyen Salt Lake Cityben. És bár Eddie rengeteg marhaságot mondott már életében, ebben, úgy látszik, igaza volt. Nem tudta viszont ezt Sarah. Bár ha tudta volna, se vette volna figyelembe valószínűleg. Azóta már az ötödik elvonókúrát is otthagyta, ezúttal Idahóban. Mindjárt az első napon írt onnan egy levelet, amelyben az állt, hogy a kezelés szinte tökéletes, máris érzi a hatását, így abszolúte biztos benne, hogy minden megváltozik. Ugyanezt írta az előző négy klinikáról is, mindig az első napon. A második kezelés alkalmával férjhez ment egy Larsson nevű orvoshoz, és a négy házassága közül ez volt a legjobb: közel egy évig éltek együtt. Sarah ezért úgy gondolta, hogy a dolog megismételhető, nem kell hozzá más, mint az, hogy tovább szedje a heroint. Minden klinikán vannak orvosok.

Sarah-n kívül egy Magdolna nevű lánya is volt Évának, akit Magyarországon hagyott 1956-ban az anyjánál. Négyéves volt a kislány. Éva anyja ötvenkettő. Mind a ketten éltek még. Willie már vagy ötször kiszámolta, hogy akkor hány évesek lehetnek most, de mindig elfelejtette. Ketten együtt pont száztizenhat évesek voltak, erre emlékezett, csak a részeredményeket felejtette el.

Ez a Magdolna valami iparoshoz ment férjhez, és Csepelen nyitottak varróműhelyt. Abból a pénzből, amit Éva küldözgetett nekik az évek során, különösen tavaly. Willie sose tudta meg, hány ember dolgozik abban a műhelyben, csak azt tudta, hogy jutazsákot varrnak. Fényképről ismerte Magdolna férjét. Éppen olyannak látszott a képen, mint ez a kopasz fiatalember itt előtte. Csak ez a pult előtt állt, az meg egy Trabant előtt. A szőke lány közben elment. Ő akadt bele legjobban Éva kosarába: leszakította a fülét.

– Hé! – kiáltotta Éva végre magyarul – Mit csinál?

– Bocsánat – mondta a szőke lány. Zavartan csavargatta lábujjait a sarujában.

– Nézd, mit csinált ez a hülye! – mondta Éva Willie-nek. Úgy mondta, hogy blood!

– Nem éppen idevaló ez az izé – mondta Willie.

– Milyen izé? – kérdezte Éva.

– A táskád. Akkora, mint egy merítőháló.

– Micsoda? Hogy érted ezt?

– Abból nemesítették a szigeteken.

– Neked teljesen elment az eszed – sápadt el Éva. – Életedben nem láttál még merítőhálót!

– Miért, te láttál?

– Én nem láttam, ezért nem is emlegetem! Nem tudom, mi ütött beléd, hogy ilyenekkel jössz?

– Csendesebben – mondta Willie.

– Tegnap óta nem ismerek rád! Mióta kiszálltunk a gépből. Állj már előbbre, hallod, mi következünk!

A kopasz valóban eltűnt. Mintha nem is szólt volna az eladóhoz: odaért, aztán elment. Talán egy kém, gondolta Willie. Látta, hogy Évára nem számíthat, ezért megkérdezte az ügynöktől, tud-e angolul. Az nem mondott rá semmit, Willie tehát a lehető legegyszerűbb szavakkal elmondta neki, mi történt a géppel. Meg is mutatta. Az ügynök kivette az elemet a gépből, és megmérte egy voltmérővel, hogy van-e benne feszültség. Volt benne.

– Az a vacak mozog ott a jobb oldalon – mutatta Willie. Az eladó visszarakta az elemet, és visszaadta a gépet.

– Entschuldigung – mondta.

– Battery – mondta Willie. – Cserélje ki.

– Semmi baja – mondta az eladó – Sehr gut! Battery jó. Gut.

– Azt mondja meg, hogy van, vagy nincs – mondta Willie.

Az ügynök erre kihozott egy karton elemet a polcról. Szép kis műanyag fészkekben voltak az elemek, piros kartonra ragasztva.

– Adja oda az egészet – mondta Willie.

– Drágám, mi a fészkes fenének neked ennyi elem, amikor jó az, ami a gépben van? – kérdezte Éva – Egy évig jó egy, az állt a prospektusban.

– How much? – mondta Willie. – Mozogjon már, ember!

Az eladó leblokkolta a tíz elemet. Willie keresztülvágta magát az embergyűrűn a pénztárig, fizetett, aztán a táskába dobta az elemeket, a gép tetejére. Amikor újra kint voltak a boltból, eleredt az eső. Nagy cseppekben esett, a járda tele lett sötét foltokkal.

– Na, csak ez hiányzott – mondta Éva. – Hol hagytad a kocsit?

– Egy utcában – mondta Willie.

– De melyik utcában?

– Mit tudom én. Valahol arra.

– Hát ez óriási! Szóljak annak a rendőrnek?

– Felesleges – mondta Willie. – Biztos megvan.

Éva hóna alá szorította a táskáját, és nekivágott egy mellékutcának. Két lépéssel Willie előtt rohant, aki zsebre dugott kézzel, jókedvűen követte. Pont az ellenkező irányba mentek, mint ahol a kocsi állt.

 

 

500 watt

 

– Mit mondtál, hogy mi a neved? – kérdezte Vasy.

– Ilja – mondta a fiú. Magasabb volt két méternél, melléig sem ért a koreográfus.

– Micsoda, Ilja?…

– Nem mindegy? – kérdezte a fiú.

– Ehrenburg! – mondta Vasy. – Menj a fenébe, fiam!

A fiú utánament a színpadra. A jobb oldali hangfal mellé állt, de annál is magasabb volt. Amikor beözönlöttek a táncosok, olyan volt közöttük, mint egy világítótorony.

– Szólótáncot is vállalok – mondta a koreográfusnak.

– Csak nem itt – felelte az. – Dobja már ki valaki ezt a hülyét!

– Negyvenhét verset tudok kívülről – mondta a fiú. Erőtlen, gyerekes hangja volt. – És tizenötöt egy kis segítséggel.

– Vigyétek fel az erősítőt – mondta Vasy. – Abban segíthetsz!

A fiú erre bement a színpad mögé, és kikerült egy papírdobozt, amiben nem tudta, mi volt. Ácsorgott kicsit, és hallgatta a táncosok dobogását. Egyetemisták voltak, a Kitörést próbálták már tizedik alkalommal, de még sehol se tartottak.

– Hozzatok egy kávét! – üvöltötte Vasy. – Egy rohadt kávét, az istenit! – Mire két lány elindult a büfé felé, magas térdemeléssel. Mind a ketten aerobik tornadresszt viseltek. Vasy rájuk nézett, és lehunyta a szemét. Pénzt persze nem vittek magukkal.

– Ki nekem ez a bakkecske? – kérdezte tőlük a büfésnő. – A fiam?

Irtózatosan kövér volt, alig fért be a pult mögé. Azon, hogy Vasy az ő fia, a lányok felröhögtek. Magas térdemeléssel visszatértek a színpadra.

– Mit csinálsz, te állat, ott a jobbszélen? – kérdezte Vasy.

– Nincs! Nincs! – mondták a lányok pont egyszerre, a dobogás ütemére. Ez volt az egyetlen, ami szinkronban ment ezen az estén.

– Micsoda? – kérdezte Vasy szürke arccal. Délelőtt a Filmgyárban volt próbája, délben a tévében, este pedig ebben az istenverte művelődési házban.

– Állj! – mondta – Nem érted, te dinoszaurusz?

Mindenki leállt, csak a két lány nem.

– Kér még valaki kávét? – kérdezte Vasy.

Ketten jelentkeztek.

– Hármat hoztok! – mondta Vasy a lányoknak. – A szétválástól tovább! – Lábfejével verte az ütemet. A táncosok két sorba rendeződtek, és megkezdték a szétválást: összevissza, mintha a szél sodorta volna ki őket a sorból. Egyébként nagyon kedvesek voltak, és ruganyosak is. Az ELTE-ről is jött egy lány, akinek született térde volt. De ez még a múltkori próbán jutott Vasy eszébe. Most nem jutott az eszébe semmi. Leült a hangfal elé, és tenyerébe temette az arcát. A táncosok tovább ugráltak, az ütem nélkül. Egyébként teljesen mindegy volt.

A büfésnő most minden duma nélkül visszaküldte a lányokat. Azok faarccal visszatáncoltak a színpadra, és beálltak a többi közé, leghátulra a sorba, de Vasynak zenészfüle volt, és mindjárt észrevette, hogy kettővel többen vannak.

– Mi van? – kérdezte a tenyerétől.

– Nincs! – rikoltották a lányok, megint pont egyszerre.

Vasy tartotta még egy kicsit a homlokát a tenyerével, aztán felállt, megigazította az inggallérját, majd az övét is, amely sárga függönyzsinórból készült, és két kis bojt lógott rajta baloldalt.

– Zenét! – üvöltötte a stúdió felé.

Az üvegablakból lenézett a gondnok, egy széles arcú, bajuszos fiú, akit Moha bácsinak hívtak a táncosok; háta mögül pedig az Ilja művésznevű fiú, aki éppen akkor ért oda, és elállta az útját annak a segédmunkásnak, aki az erősítőt cipelte fel az utcáról. Már délben meghozták a teherautóval, letették a ház elé, és otthagyták. Közben kicsit megeredt az eső, az erősítőt beszórta finom vízporral. Kétoldalt mintha mintát gravíroztak volna a doboz zománcozott felületére, látszottak a segédmunkás ujjnyomai.

– Valaki nem tudott még lejönni, a szentségit? – kérdezte a gondnoktól. Úgy kérdezte, hogy érezze, ő lehetett volna az a valaki.

– Zenét! – üvöltötte ismét lent a Vasy.

– Ze-nét! Ze-nét! – harsogtak a táncosok.

– Nem bírom nézni! – sóhajtotta Ilja magas hangon.

– Akkor tűnj el az útból! – mordult rá Ottó, aki egyébként a téglagyárban dolgozott, csak gombfocizni járt ide a klubba. Éppen partnert keresett, amikor elkapták az erősítő ügyében. Csikk lógott a szája szélén, amelynek a hamuja az erősítő tetejére potyogott, és egy nagy, szürke tócsát alkotott, amely a hűtőrácson keresztül folydogált az erősítő belsejébe.

– Nézd, felragadt a tapétára! – mondta Ilja.

– Mondd már meg a barátodnak, hogy tűnjön el onnan! Hallod, nyuszikám?!

– Az a Vadak operája* – mondta Ilja.

– Oda tedd – mutatta a gondnok. Ottó letette az erősítőt egy csomó magnószalag tetejére.

– Nem oda, te állat! – mondta Moha bácsi.

– Zenét! – üvöltötte lenn a Vasy.

– Mindjárt! – üvöltött vissza Moha bácsi.

Ottó átemelte az erősítőt a keverőpult szélére: nagyobbik fele a levegőben volt, de azért megállt valahogy. Aztán elnyomta a csikket egy összetekert mikrofonzsinór öblében.

– Figyelj, kisegér! – mondta Iljának. – Svéd centerem van. Ilyen még nem volt a bütyköd alatt!

– Hát ezt le kéne lőni – mondta Ilja.

– Dugd be oda. – A gondnok Ilja kezébe nyomott egy vezetéket. – Csavard le a hangerőt! Nem az, a másik!

– Eszméletlen – felelte Ilja. – Ilyet még nem láttam.

– Még jobban, az egyesre állítsd! Ötszáz wattos, szétviszi a hangfalat lenn!

– Jobbak, mint a kubaiak – mondta Ilja. – Mintha szőlőt taposnának. Nézd, mit csinál, az egy traktoros, mi?

– Ezt meg oda – mondta a gondnok. – A jobbszélsőbe! Nem láttál még erősítőt? – Bekapcsolta a lemezjátszót, és feltette a lemez A-oldalát.

– Bé! – üvöltötte odalenn a Vasy.

– Azt mondja, hogy bé – tolmácsolta Ilja. – Ez a harmadik bé a Tannhäuserből.

– És az állványt ki hozza fel? – kérdezte Ottó. – Valakinek meg kéne fogni a másik végét, nem?

– Te nagyon ráérsz – mondta a gondnok Iljának.

– Isten bizony eljövök a bemutatóra! – mondta Ilja.

– A rosseb egyen meg! – morogta a gondnok, azzal keresztülmászott a lemezjátszón, és lement Ottóval. Amint eltűntek az ajtó mögött, Ilja maximumra csavarta az erősítő hangerőgombját.

Vasy éppen a hangfalnál állt. Csak egy pillanatra szólalt meg a zene, aztán a hangfal durrant egyet, a reflektor elhalványult. Vagy a fülére szorította mindkét kezét. A lányok visongtak, a fiúk tovább táncoltak. Vasy lágyan előrehajolt, megkerült egy kupac télikabátot és anorákot, majd a nézőtér első és második sora közé gabalyodott, végigbukdácsolt a résen, végül berúgta a mosdó ajtaját. A táncosok kicsit ácsorogtak, néhányan rágyújtottak. A két kávés lány a mosdóhoz ügetett magas térdemeléssel, de nem mertek bemenni, mert férfimosdó volt.

– Mi van? – kérdezte a gondnok, aki éppen felért a stúdióba Ottóval és az erősítő vaslábával. Volt annyi esze, hogy elöl fogja, így az egész súly Ottóra nehezedett a lépcsőn.

– Van itt valahol gyufátok? – kérdezte Ilja.

– Kihívlak egy meccsre – mondta neki Ottó. – Gyufában játszunk.

A lemez még mindig forgott. Lentről veszettül integettek a táncosok. A gondnok megpiszkálta a közvetítő mikrofont, persze így se szólt. A fiúk addigra már mind bementek a mosdóba. Vasy falfehér arccal ült a kövön, és hányt.

– Van itt valahol telefon?

– Telefon?! – kiabált egy szőke fiú a stúdió felé.

– Az irodában! – kiáltotta a gondnok, mire a két lány elindult az iroda felé magas térdemeléssel.

 

 

Konspirációs hibák

 

Tasy komor arccal megfogta a 78-as busz kapaszkodóját, és kibámult a Dunára, akár egy kém. Nyugodt és intelligens volt az arca, mint Vjacseszlav Tyihonové (amikor a Gestapo vezetőit rangsorolta) A tavasz 17 pillanatában.* Tyihonov és Tasy között olyan szembeötlő volt a hasonlatosság, hogy mindenki felfigyelt rá, aki a buszon utazott. Körbepislogtak az emberek, a kamerát keresték, mert azt hitték, hogy itt forgatják a film következő epizódját.

Kezdetben Tasyt mulattatta ez a színjáték, a kilencedik rész végére azonban elfogyott a türelme. Munkahelyén egy cserép lila pletykát kapott a rajzterem női dolgozóitól, Erzsike adta át, aki Kleopátra-frizurát viselt, és akinek szőrös volt a lába. Tasy meghajolt, és átvette a cserepet. Az ablakpárkányra tette, amit nem díszített más, csak egy rajzszöges doboz meg egy kávéfolt. Délután a takarítónő egy naptár dedikálására kérte, amelynek a hátán Vjacseszlav Tyihonov támaszkodott valami ablakkerethez, ujjai között Kazbek cigarettával. Tasy nem dedikálta a képet, amivel annyira magára haragította Kránicnét, hogy nem söpörte össze a pauszdarabokat a rajzasztal alatt, és nem öntözte meg a pletykát sem.

Ennyi elég is lett volna aznapra, de tizenegykor még odajött hozzá Pethő László, a csoportvezetője, és kacsintva Tasy fülébe súgta, hogy kiváló dolgozónak javasolta. Közben rátenyerelt egy konnektor rajzára, amelyen még nem száradt meg a tus. Valami baj volt ezzel az orosz tussal, nem száradt úgy, ahogy kellett volna. Talán fagyállót tettek bele, gondolta Tasy. Sose tulajdonított jelentőséget a munkahelyi kitüntetéseknek. Minden évben oda kell adni valakinek a kiváló dolgozó ezer forintját, és tudta, egyszer úgyis rá került volna a sor. Valószínűleg az a naptár zökkentette ki a nyugalmából, ami egyébként ritkán fordult elő vele. Alakján és arcán kívül is hasonlított Stirlitzre, akit Tyihonov alakított a tévésorozatban. Általában nyugodtan és józanul mérlegelte a dolgokat, azonkívül ő is akkor aludt, amikor akart, éjszaka ugyanúgy, mint napközben, délelőtt, délután, kora alkonyatkor, ha volt rá ideje. Rendszeresen járt a fodrászhoz, rendben tartotta a ruháit, nem járt félretaposott sarkú cipőben, és minden nap nyakkendőt kötött. Munkájában meglehetősen gyors és precíz volt, rajzain soha nem látszott folt, vakarás, így amikor hibátlan anyagot kellett gyorsan megcsinálni, általában rá bízták. Mint most is. A lila pletykán és a fizetésén kívül nem kapott érte elismerést vagy tíz éve. Valami belső tisztességgel igyekezett kárpótolni magát, például soha nem mondott vissza semmit, amit más mondott valakiről, ha nem kellett volna látnia valamit, úgy tett, mintha nem látta volna, és így tovább. De amíg nem sugározta a tévé ezt az átkozott kémsorozatot, mindez nem volt téma a környezetében.

Nem baj, gondolta, ez a dolgok rendje. De kicsit lehangoltan álldogált az Attila úti buszmegállóban, felhajtott gallérral, hóna alatt a konnektorok és nyílászárók rajzaival, amelyeket a KERMI-be vitt, hogy lepecsételjék őket.

Amint megállt mellettük a 78-as, mosolyogva előreengedte a sorban egy ötven körüli necchálós hölgy. Tasy inkább felszállt előtte, mert tudta, még rosszabbul jár, ha udvarias. Nem vágyott másra, csak arra, hogy legalább félóráig vegyék észre az emberek: több mint fél éve elmúlt már a tavasz, valamennyi pillanatával együtt. November tizedike volt, és ne várják azt, hogy könnyed szökkenéssel kiugrik a busz ablakán a híd alatt közlekedő önjáró uszály fedélzetére.

Útban a KERMI felé még be akart térni a József körúti ÁPISZ-ba tuskihúzóért, de annyira idegesítette a pusmogás a háta mögött, hogy előbb leszállt, az Uránia mozinál. A karszalagos jegyellenőr, aki éppen felszállni készült, rámosolygott, és utat engedett a várakozók között. Tasy letörten bámult a férfi beesett arcára. Olyan, mint a Bormann, villant az eszébe. Őrület, gondolta. Ez már a vég. Megtapogatta zsebében azt a levél Eleniumot, amit pár hete magánál hordott, de érezte, hogy üres már.

Az Uránia presszóból éppen kijött egy asszony, nyílt az ajtó, és az első asztalnál meglátta azt a hülye Pethőt egy gombafrizurás nő társaságában. Legalább ültek volna beljebb! Volt hely. De hát a filmeken is mindig a kirakat előtt ülnek a titkos találkozások résztvevői. Pethő felesége szintén a Tervezőintézetben dolgozott, a B épületben, és szintén csoportvezető volt. Két csoportvezető pedig sok egy házasságban. Tasynak ugyan nem volt gyakorlata a házasságban, ő is a filmekből vonta le ezt a tanulságot.

Évának hívták az asszonyt, lángvörösre festette a haját, és bűzlött a kölnitől általában. Az utóbbi hetekben megjelent néhányszor Pethő osztályán, és mindig rajtaütésszerűen, pedig jó volt a telefon. Arra gyanakodott, hogy Pethő valamelyik rajzolóval etyepetyél. A gombafrizurás viszont nem az ő osztályukon dolgozott.

Becsukódott az ajtó, Tasy pedig szokás szerint úgy tett, mint aki nem látott semmit. Tovább ballagott a Corvin felé, és elvegyült az áruház előtt nyüzsgő tömegben. Mennyien vannak itt mindig, gondolta, dacára a munkaidőnek. Abban a pillanatban belefutott Pethő feleségébe, aki valóban a fekete munkahelyi pelerinben szaladt le az utcára. Csak úgy lángolt a haja. Az áruház automata fényképezőfülkéje felé kukucskált, ahol egy férfi és egy néger lány próbált emlékképet készíteni: alighanem kínosra sikerült egy kicsit a kép, mert alig fértek be ketten a fülkébe. A férfi hasonlított Pethőre.

Tasy megpróbált eltűnni Éva háta mögött, az asszony azonban észrevette.

– Á, maga az? A KERMI-ből jön?

– Nem, még nem – mondta Tasy – Az ÁPISZ-ba tartok.

– Hogyhogy nem?! Laci azt mondta telefonon, hogy együtt vannak.

– Rotringért megyek – mondta Tasy.

– És hol a Laci? – Az asszony mérgesen a szeme közé nézett. Remegett a szája széle. Tasy lassú mozdulattal lehajtotta a gallérját. A fene egyen meg, gondolta.

– Felesleges hazudnia – mondta az asszony jó hangosan –, tudok mindent! És tudom, hogy összejátszanak! Tudja, mi maga?

– Mi? – kérdezte Tasy.

– Egy disznó! Hol a férjem, hallja?

– Az Uránia presszóban – mondta Tasy. Bámulta magát, hogy fel sem emelte a hangját.

– Disznó! – mondta az asszony, és elrohant a másik irányba. Vörös haja úgy lobogott a pelerin felett, mintha fáklyát vitt volna a tömegben.

 

 

Kötöttáru

 

Éva a férfi kötöttáru pultján ült, és sírt. Lába lelógott a pultról, bokában kitágult fehér zoknija azonban mintha alulról lógott volna felfelé. Sírt.

Judit oda akart menni hozzá a konfekcióosztályról, hogy megkérdezze, mi baja, a csoportvezető azonban leintette: alig egy hete küldték ezt a két lányt az iskolából, és ha már az egyik itt bonyolította a magánügyeit, nem mondhatta a másiknak azt, hogy menjen oda beszélgetni. Judit azért mégis odament, Éva azonban semmit sem mondott neki, mindössze egy papír zsebkendőt kért. Juditnak nem volt, így hát visszament a csoportvezetőhöz, és tőle kért. A csoportvezető elképedt erre a szemtelenségre, maga sem értette, hogy tudott uralkodni magán, és miért adott mégis két papír zsebkendőt: Judit ezeket ismét átvitte a kötöttáruosztályra azzal, hogy a kollektíva küldi. Éva bólintott, és megtörölte az orrát. A csoportvezető már az első napon látta, hogy baj lesz ezzel a két lánnyal: úgy mászkáltak az áruházban, mintha otthon lettek volna. A régi dolgozók véleménye egyöntetűen lesújtó volt a tanulókról, bár a Vasné azt mondta, még meglátjuk. Nyolcdioptriás szemüveget viselt a Vasné, és pont ő mondta, hogy még meglátjuk. A csoportvezető kíváncsi volt rá, ugyan mit fognak még meglátni.

Mire a második papír zsebkendőt is eláztatta, Éva eladott egy zöld műszálas pulóvert, amit a KIKI Gmk. gyártott. A következőt egy ötven körüli asszonynak adta el, akitől kapott egy újabb papír zsebkendőt. A kollektíva ezt már mélyen elítélte, mert ki volt írva a lift mellett, hogy „Borravalót elfogadni tilos!”. Mire azzal a zsebkendővel is végzett, Éva ismét eladott egy pulóvert, ezúttal valami rossz arcú, gyűrött zakós férfinak. Tőle nem kapott semmit. Akármilyen zavaros volt is a férfi pillantása, úgy látszik, elolvasta a táblát a lift mellett. Délután kettőig nem volt zsebkendője Évának, viszont eladott további négy pulóvert. Ez már kicsit szemet szúrt a kollektívának. A pulóvereknek ugyanis elszabták az ujját. Aki felpróbálta, otthagyta. Egy hete, mióta meghozták az árut, összesen négyet adtak el belőle, de mind a négyet visszahozták. A csoportvezető el se tudta képzelni, mi lesz itt, ha ezeket is mind visszahozzák, amiben egyébként biztos volt. Éva kisírt szeme zavarba hozta a vevőket, egy se próbálta fel a pulóvert. A miniszoknyát már kitiltották az áruházból, amennyiben nem a vevő viselte. Hát a bőgést is ki kellene tiltani, gondolta a csoportvezető. Elhatározta, hogy javasolni fogja a termelési értekezleten. Mindenki otthon intézze a magánügyeit: ez főleg a fiatalokra vonatkozott volna, a kollektívának ugyanis nem voltak ilyen ügyei. Kettő közülük elvált, a harmadik pedig – a csoportvezető – nem is ment férjhez épp azért, hogy ne kelljen majd elválnia. Így aztán egyikük se bőgött a férfi kötöttáru pultján ülve. A pult nem arra való.

Délután Éva eladott még két pulóvert, és másnap nyolcat. Nem is maradt több a polcon. Amikor meglátta ezt a boltvezető, újakat hozatott fel a raktárból. Éva ugyan nem bőgött már, de olyan volt a szeme, mint akit a víz alá nyomtak. Nem jött könny a szeméből, mert valószínűleg otthon is bőgött még este, és kiszáradt. Délben megivott az ebédlőben egy fél kancsó vizet, így délutánra ismét tudott bőgni. Judit, a másik lány addigra kiszedte belőle, hogy a Zoli hagyta ott. A Zoli, gondolta a kollektíva dühösen, és figyelte, hogyan ad el megint négy pulóvert ez a lány a műszak végéig, miközben az áruházban alig volt forgalom, csak az iparcikken adtak el két kvarcórát, mert hibás volt a hátlapjuk, és ezért száz forinttal olcsóbban kerültek a pultra.

Ilyen körülmények között történt tehát ez a dolog Évával. Karácsony előtt. A csoportvezető kiszámolta, hogy január első két hetében a visszaváltásokkal fognak majd kínlódni, ezért át kell majd küldenie valakit a kötöttárura a kollektívából. Mondjuk a Halápinét. (Halápiné megtartotta az asszonynevét, mert nem gondolta meg váláskor ezt a dolgot.) Esetleg a Vasnét is. Neki is megmaradt az asszonyneve, azonkívül három lánya is a házasságából, a legidősebb tizennégy éves volt. Mind a három az apját szerette jobban, nem a Vasnét. Odaküldi a Vasnét is, ezt a bőgőmajmot meg bedugják az iparcikkosztályra. Nem nézte ugyan ki belőle, hogy meg tudná különböztetni a kvarcórát a lámpabúrától, de feltehetőleg addigra már úgyse marad kvarcórájuk. Miért gyártják ezeket hibásan, hogy olcsóbban kelljen eladni? Az ilyen vállalat megérdemelné, hogy tönkremenjen. Tavaly is legyártottak ötszázat ugyanezzel a hibával, és mégse mentek tönkre. Biztosan dotálják őket, és ez tartja egyensúlyban a kereskedelmi mérleget. Meg a kamatlábakat. Ilyeneket is tudott a csoportvezető. Azért volt csoportvezető. Figyelte, hogy alakul a pulóverek ügye: hat óra előtt öt perccel még kettőt eladott az a szökőkút, méghozzá két sofőrnek. Nem biztos, hogy sofőrök voltak, de csupa olaj volt az anorákjuk. Lehet, hogy kamionosok, villant a csoportvezető eszébe, és kábítószert hoztak a lánynak, ugyanúgy, mint a többi, aki megfordult itt az elmúlt napokban. Nem is értette hirtelen, miért nem jutott eszébe előbb ez a dolog. Jól megnézte a két sofőrt, aztán odament a lányhoz.

– Na, gyere, fiam! – mondta hűvösen. Bevitte az öltözőfülkébe, és megmotozta. Megnézte még a melltartóját is, de nem talált mást, csak papír zsebkendőt. Addigra már felszerelte magát a lány. Tele volt bűntudattal, és az volt rá a bizonyíték, hogy meg se lepődött. Meg se kérdezte, hogy mire való ez az egész. Nagyon rafinált, gondolta a csoportvezető, de úgyis megfogom! Eltökélte, hogy körülnéz kicsit az öltözőben meg a pult alatt. Olyan még nem volt, hogy ne talált volna meg valamit, amit keresett. Rendkívüli tehetsége volt a kutatáshoz. Egyelőre úgy tett, mintha nem is törődne többet az egésszel, és pusztán rutinból motozta volna meg a lányt. Merthogy ő is volt olyan ravasz, mint ez a kölyök. Még ravaszabb! Nem szólt senkinek, maga akart utánajárni a dolognak. Ő fedezte fel a titkot, őt illette az elismerés, nem pedig mást. Másnap jobban szemmel tartotta a mozgólépcsőt, amire semmi szükség nem volt különben, hiszen gyalog is fel lehetett jönni az emeletre, úgyhogy aki a mozgólépcsőn jött fel, vagy ment le, az mind gyanús volt a csoportvezető szemében. A boltvezető ötlete volt ez a mozgólépcső, mert ezt látta Münchenben. Minden évben kiküldték Münchenbe kereskedelmi tapasztalatcserére, de sose jegyzett meg mást, csak a mozgólépcsőt. Négy év alatt fel is szerelték mind a négy áruházukban, darabját kétmillióért. A kollektíva kíváncsi volt rá, hogy mit csinál a boltvezető jövőre, ugyanis elfogytak a leányvállalatok. Az biztos, hogy ki fog menni Münchenbe. Szeretett Münchenbe járni.

Másnap egy barettsapkás fiú jött fel a mozgólépcsőn, kezében egy szál szegfűvel. Mindjárt gyanús volt a csoportvezetőnek. Valami zöld is volt a szegfű mellett. Odaadta Évának az egészet. Éva megint sírt, és letette a szegfűt a pultra. Egymásra mosolyogtak, azzal a fiú elment. A szegfűt viszont otthagyta. Éva vidáman járkált a kötöttáruosztályon, és megint eladott egy pulóvert. Délután újabb hármat. A kollektíva megdöbbent. Egy megoldás maradt, ha sürgősen közbelép: másnap reggel átküldte Évát az iparcikkosztályra, ahol még a délelőtt folyamán eladta azt az óriási, ronda csillárt, amely már két éve lógott a bejáratnál. Alig lehetett járni tőle. Aztán eladott két grillsütőt meg egy orosz kávédarálót. A kötöttáruosztályon rend volt, Halápiné nem adott el semmit egész nap. Csütörtökön a méteráruosztályra küldte Évát a csoportvezető, mert ez egy kicsit közelebb volt a konfekcióhoz, így jobban szemmel tarthatta. Délben a lány megkérdezte, hogy van-e még barna kord a raktárban, mert nem lesz elég az, ami a pulton maradt.

– Nincs – mondta a csoportvezető, pedig volt két vég. De Éva így is megtalálta, és ebéd után felhozta az egyiket. A csoportvezető elsápadt a dühtől, de uralkodott magán, és azért sem szólt. Tudta, hogy ez mind csak a figyelem elterelését szolgálja. De nagy keserűséget érzett. Eljön még az idő, gondolta, amikor ezek tanítják be az újakat a szakmára. És akkor mi lesz?

Pénteken észrevette, hogy van valami a lány szájában. Éppen elment tőle egy vevő. Odament, megfogta a karját, és bevitte a boltvezetőhöz.

– Nyisd ki a szád! – mondta hűvösen. Éva kinyitotta, a csoportvezető pedig kivett belőle egy rágógumit. A boltvezető csak nézte őket. Két papírlapot tartott a kezében: egyet akart csak felvenni, de úgy meglepődött, hogy kettőt vett fel. Most aztán nem tudta, hogy mit csináljon velük. A csoportvezető elvette tőle az egyiket, letette az asztalra, és pont a közepére helyezte a rágógumit.

– Mi ez? – kérdezte a boltvezető.

– Majd meglátja – mondta a csoportvezető. – Küldje csak el a bűnügyi laboratóriumba!

Éva a háta mögött vihogott, a csoportvezető azonban úgy tett, mint aki nem hall semmit.

– Magyarázza meg ezt a dolgot! – mondta homlokráncolva a boltvezető.

– Küldje ki a lányt.

– Maradjon csak itt. Tudni akarom, hogy mi ez a vacak itt?!

– Jobb, ha kiküldi – mondta a csoportvezető nyugodtan. – Olyan a dolog természete!

– Jó, menjen ki – mondta a boltvezető.

A lány kihátrált a helyiségből, de behallatszott, hogy vihog az ajtó mögött. Nem vihogsz sokáig, gondolta a csoportvezető.

 

---

 

* Népszerű sakkmegnyitás, mely Aaron Nimzowitsch (1886–1935) nevét őrzi.

* Hordozható szovjet televíziótípus, többnyire élénkpiros színben. Nevének jelentése: ’ifjúság’.

* Nichts, ’semmi’ (német), magyarul már a 18. században Nix alakban szerepel.

* Arthur Hailey könyve 1984-ben jelent meg először magyarul.

* Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalat

* Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című könyve és más művei is csak szamizdatban terjedtek Magyarországon 1989 előtt.

* Illés Béla regénye (első kiadás: 1945).

* Vangelis: Opera Sauvage (1979).

* A szovjet tévéfilmsorozat (1973) főhőse Otto von Stirlitz, a kém, aki SS-ezredesként él a náci Németországban. Vjacseszlav Tyihonov a legnépszerűbb szovjet filmszínészek egyike volt Magyarországon is.