Csak egyszer

1973–1974

 

 

Ami elkerülhetetlen

 

Borz gyakran kinézett az ablakon, de sose egyenesen a kocsira. Viszont mindig ránézett, akárhányszor kinézett. Harmadik napja állt a kocsi. A vevőt várták.

A második nap után leeresztett egy kicsit a jobb hátsó gumija, egyébként meg se mozdult. Esténként beállt mellé a többi kocsi – reggelre eltűntek. Egy kicsit balra, a parkolón maradt még egy bordó Zsiguli. Veséjével operálták a gazdáját. Sokáig itt fog állni még a Zsiguli, gondolta Borz.

Jobbra pedig a zöld Škoda állt. Valami bowden-vezeték lógott alatta, talán a kézifék bowdenje, elöl pedig egy csukló vastagságú kenderkötél. Ezzel húzták haza legutóbb a pécsi országútról. A rántásoktól megszorult a csomó a kereszthídon: nem akart bemászni alá a gazdája. Fogta a kését, és elvágta a kötelet. Azóta is ugyanúgy lógott.

Este megint beálltak melléjük a többiek. Mindenkinek megvolt a helye. Előfordult, hogy idegen érkezett a telepre, és valakinek a helyére parkolt. Nem csináltak ügyet belőle. De általában ugyanarra a helyre álltak. Borz egyik nap észrevette, hogy az a gyufaszál, amit előző nap kidobott a kocsi ablakán, ugyanott hever a betonon, pedig este jöttek haza, városi világítással. Majdnem pontosan ugyanarra a keréknyomra állt.

Egész rendes társadalmi életük van ezeknek, gondolta most, ahogy a kocsikat nézte.

Amikor a parkolóhelyre kanyarodtak, Il szeretett még egy percig csendben ülni. Borz azt hitte, fél útközben, és mire hazaérnek, elfogy a lelkiereje. Eleinte idegesítette ez a szokása, később azonban megszerette ezeket a néma ücsörgéseket. Leállította a motort, kikapcsolta a világítást, és bámulták a szélvédőüveget. Csak az ülés rugója nyikkant meg néha alattuk. Borz a gyufára gondolt. Furcsa, gondolta, hogy megszokja az ember a maga betondarabját, pedig igazán nincs rajta semmi szeretnivaló. Végül Il sóhajtott, és kiszálltak. Borz bezárta a kocsi ajtaját, zsebre vágta a kulcsot, és döcögve megindult a lakásuk felé, Il nyomában a virágágyasok között. Egy kicsit megjátszotta a zsibbadást, mint a tengerészek, amikor felállnak a sörözőasztal mellől. Figyelte saját magát, és élvezte, hogy marháskodik ezzel a dologgal.

Hétfőn eljött a vevő, és megnézte a kocsit. Lapos orrú, fekete fiú volt, annyi idős lehetett, mint Borz. Elhozta a feleségét is. Il és az asszony a szobában beszélgettek, amíg a férfiak megnézték a kocsit.

– Il – mondta Borz másnap este az asszonynak, amikor hanyatt feküdtek az ágyban. – Nem megyek érted holnap. Ne mozgassuk már a kocsit.

– Ahogy gondolod – mondta az asszony halkan.

Jó darabig szótlanul nézték a mennyezetet.

Borz ugyan már kedden eldöntötte ezt a dolgot, amikor bement Ilért a városba. Pár nap óta hűvös volt az idő, de kedden kisütött a nap. Kellemes meleg volt a szélvédő mögött. Lehetett vagy húsz fok. Borz levette a pulóverét. Ballonját már előzőleg a hátsó ülésre dobta. Egy kicsit szűk volt a ballon, nem szeretett vezetni benne. Pulóver nélkül igazán jól érezte magát. Bemelegítette a motort, aztán kifordult a Bartók Béla útra.

A Bartók Béla út a felső országutat kötötte össze a teleppel. Az alsó út a Duna-parton vezetett a város felé, Budafokon keresztül. Eleinte az alsó úton jártak, nemcsak azért, mert rövidebb volt néhány kilométerrel, hanem azért is, mert sokkal élénkebb volt rajta a forgalom. Többet tanulok, mondogatta magának Borz. Szeretett volna minél gyorsabban minél többet tanulni, bár igazában nem sürgette semmi.

Később azonban, amikor már elég jól vezetett, a felső utat használta. Néha egészen a városig nem találkozott senkivel. Nem kapcsolta be a rádiót. Rágyújtott egy cigarettára, és figyelte a motor zümmögését. Szerette ezeket a magányos utakat. Szívesen gondolt közben hosszabb utakra, amelyeket szintén egyedül tett meg. Bár igazán hosszú úton még sohasem volt. Kockázatos lett volna ilyesmire vállalkozni ezzel a kocsival. De egyszer oda-vissza megjárta a Budapest–Kaposvár utat, méghozzá úgy, hogy közben Fonyódra is kitért. Látogatóban járt náluk az apja, őt vitte le Kaposvárra. Náluk aludt, de reggel, amikor visszaindult, ottfelejtette az akkumulátortöltőt. Visszament érte. Betette az akkutöltőt a kocsiba, és máris indult. Reggel nyolctól este fél tizenkettőig ült a volán mellett. Nem hajthatott nyolcvan kilométeres sebességnél gyorsabban. Nem bírta a motor. Este fél tizenkettőkor már úgy lógott a volánon, ötszázhatvan kilométert mutatott az óra. Szép, mondogatta magának. Nem előzött senkit, igaz, hogy napközben is ritkán előzött, hiszen majdnem minden kocsi gyorsabban haladt, mint ő. Nem előzött senkit, csak fogta a volánt két kézzel. Nagyon szép, mondogatta magában. Amikor aztán megállt a ház előtt, érezte, hogy szédül. Nagyon helyes, mondta magában. Senki se csodálkozhat rajta.

Később, amikor egyedül vezetett a felső úton, sokat gondolt erre a napra. Élete egyik legboldogabb napja volt. Amíg felfelé hajtott a Bartók Béla úton, elhatározta, hogy most is erre gondol. Nézegette az útszéli házak kertjeit, meg a kőbányát, jobbról. Egyszer azt mondta Il, hozniuk kellene innen egy jó nagy követ, amit aztán kifaragnának például virágcserépnek. Tetszett neki Il ötlete. De aztán mégsem hoztak egy jó nagy követ. Nem is tudta volna megmondani, miért.

A kőbánya után végleg szétszóródtak a gondolatai, mert nagy törések voltak az úton, és ez lekötötte a figyelmét. Minden törésnél tudta, hogy kell a kerék közé fognia, hogy a következőre se fusson rá. Ezt persze csak akkor lehetett megcsinálni, ha nem jött szembe senki, mert gyakran az út belső oldalára kellett húzódnia.

A Virág utcánál könnyedén megpöccintette a dudát, és lassított. Amikor először jött el a telepről oktató nélkül, zsebében a vadonatúj jogosítványával, egy teherautóval találkozott a kereszteződésben. Il is vele volt, mellette ült jobbról. A teherautónak volt elsőbbsége. Borz tudta is, hogy neki van, de nem lassított időben, és a teherautó elé csúszott. Nem volt más választása, gázt adott, hogy legalább gyorsan elkotródjon az útból. Il nem szólt semmit. Borz látta a sofőr dühös arcát a visszapillantó tükörben. Egy másik férfi is ült a teherautó fülkéjében. A felső útnál aztán, ahol meg kellett állnia, utolérte őket a teherautó. Egészen melléjük állt, és az a férfi, aki a vezető mellett ült, kihajolt a fülkéből. Hadonászott, és mondott valamit, de Borz nem értette a motorzúgástól.

– Mit mond? – kérdezte Iltől.

– Hogy jobbkéz – mondta Il. Tudta, mi az a jobbkéz-szabály, mert Borzzal együtt ő is megtanulta a KRESZ-t.

– Elnézést – mondta Borz, amit persze nem hallhatott a teherautó sofőrje.

– Elég rendes volt – mondta Il.

– Az volt – mondta Borz. Nem felejtette el a dolgot, és ezután mindig lassított a kereszteződésnél, este pedig, ha fentről jöttek, és neki volt elsőbbsége, fényjelzéseket adott, hogy figyelmeztesse a vezetőt, aki netán a Virág utcáról akar befordulni. Ne járjon úgy, mint ő az első napon. Arra persze nem számíthatott, hogy ugyanazzal a teherautóval találkozik, de nem bánta volna, ha legalább valaki mással találkozik. Furcsa, gondolta, hogy csak egyszer találkozik az ember valakivel egy ilyen helyen. Nem baj. Végeredményben nincs semmi baj.

Ráfordult a felső útra, harmadik sebességbe kapcsolt, aztán csak a motor zümmögését figyelte. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és arra a napra gondolt, amikor ötszázhatvan kilométert vezetett. De valahogy nem ment a dolog. Újra megpróbálta, most se ment. Így hát csak az utat figyelte; szép simán futott a kerekek alá. Egyenletes ütemben villogott a felezővonal a bal oldalon. Gyorsan beért a Budaörsi útra. Egy kicsit meg is lepődött, olyan gyorsan.

Il a Rottenbiller utcában dolgozott, ezért Borz általában a Hegyalja út felé tért le, aztán az Erzsébet hídon keresztül a Rákóczi útra hajtott. Mióta azonban felszedték a síneket a Rákóczi úton, és a keskeny, szélső sávra szorultak a kocsik, húsz percig is eltartott, amíg keresztülvergődött a Keletiig. Úgy döntött tehát, hogy amíg befejezik az építkezést, a Boráros tér felé kerüli meg a várost. Régebben, amikor az alsó úton járt be a városba, szintén ezt az utat választotta. Ez volt a célszerűbb. Furcsa, gondolta, hogy most megint ez a célszerűbb, néha ez a célszerű, néha az. Az ember igazában semmire se mondhatja, hogy célszerű.

Ezen a napon mégis a Hegyalja út felé ment. Fél négy volt. Harminc perc alatt csak odaérek, gondolta. Még akkor is, ha várni kell. Ha várni kell, hát vár. Nem számít.

Valóban nagy volt a forgalom: még lépésben sem haladtak a kocsik. Borz most kényelmesen megfigyelhette a motor hangját. Egy kicsit magas volt az alapjárat, egyébként kifogástalanul működött. A vágányokon dolgozó munkások egykedvűen nézegették a kocsikat. A vezetők rosszkedvűen bámultak előre, és egyre-másra rádudáltak a gyalogosokra, pedig három helyen is állt forgalomirányító rendőr, és rajtuk kívül még a járdaszélen is ácsorgott néhány. Úgy tűnt, mindenki rosszkedvű és ideges ezen a napon. Nézegette a forgalmat meg az előtte haladó Wartburg csomagtartóját. Egy szőke nő vezette a Wartburgot. Egyedül ült a kocsiban. Elég jól vezetett a nő.

Csigalassan haladtak az Astoriáig. A wartburgos nő kocsija volt az utolsó, amelyik átfért a zöld jelzésen. Átfutott a síneken, meghintáztatta kicsit a kocsi farát. Borz sajnálta, hogy elment. Egész megszokta már, hogy ott van előtte. Így most ő került a sor élére.

Kényelmes mozdulattal kiszállt a kocsiból, hátrament, és felnyitotta a motorház fedelét, lejjebb csavarta egy kicsit az alapjárat-szabályozó csavart. Minek pörögjön úgy, gondolta. Nyújtózott egyet, és hunyorgott a napsütésben. Még mindig volt néhány másodperce, amíg váltott a lámpa.

Pontosan négyre ért a kórház elé, ahol Il dolgozott. Arra gondolt, hogy talán be se kellene mennie érte, hiszen lejárt a munkaideje, úgyis jön perceken belül. Nem beszélték meg ezen a napon, hogy érte megy. Az utóbbi időben sose beszélték meg, mert nem tudhatták előre, sikerül-e beindítani a motort, vagy sem. Még Borz se tudta délután, amikor kiment a kocsihoz. A biztonság kedvéért azért magával vitte a kocsi iratait meg az igazolványát. És sikerült.

Néha várnia kellett Ilre öt-tíz percet, mert nem mindegyik beteg jelentette be magát előre. Borz ilyenkor leült a fehér kórházi padra, és nekidőlt a falicsempének. Jó hűvös volt ez a csempe. Nézegette a mentőket és a fel-alá járkáló kórházi személyzetet.

Most azonban zárva találta Il ajtaját. Első pillanatban az jutott az eszébe, hogy talán már hazament Il, de aztán megnyugodott. Szólt volna a portás.

Leült hát a padra, elővett egy cigarettát, gondosan megsodorta, de gyufát nem talált a zsebében: a kesztyűtartóban hagyta. Nem bánta különösebben. Annyira nem kívánta, hogy érdemes lett volna tüzet kérnie valakitől. Visszatette a cigarettát a csomagba.

Egyszerre megszólalt a telefon Il szobájában. Borz fülelt, és mocorgott egy kicsit a padon. Végül felállt, és kiment az épület elé. Il szobájának az ablaka éppen az ajtó mellett nyílt, a telefon pedig az ablak előtt állt. Innen még élesebben hallatszott a csengő. Általában nem szívesen kajtatott Il után a kórházban. Tudta, hogy előbb-utóbb visszajön a szobájába, különösen ilyenkor, munkaidő végén. Egyszerűbb volt megvárni. De lehet, hogy fontos ügyben keresik. A vevő, aki a hirdetésükre jelentkezett, azt ígérte, hogy telefonál Ilnek a kórházba. Il beszélte meg vele a dolgot, így Borz nem tudta, milyen időpontban állapodtak meg. Lehet, hogy már beszéltek egymással napközben.

A telefon egyre csengett.

Majd megunja, gondolta Borz. Visszament az előcsarnokba, és onnan hallgatta tovább. Mégiscsak kívánta azt a cigarettát. Végül is zsebre vágta a kezét, és bement a folyosóra, amelyből a kórtermek nyíltak. Ismerték a nővérek, nem szóltak rá, hogy mit mászkál a zárt osztályon. Borz viszont nem ismerte mindegyiket. Sok nővér dolgozott a kórházban, és Il mesélte, hogy elég gyorsan kicserélődik a létszám. Ilék kórháza nem tartozott a legjobbak közé. Ez egyébként a berendezésen is meglátszott. Borz tehát mindenkinek köszönt, akivel a folyosón találkozott, bár tudta, hogy ha beengedik valamelyik beteg hozzátartozóját, arra is fehér köpenyt adnak. Nem számít, mondta magának. Visszaköszöntek a fehér köpenyesek.

Általában nyitva hagyták a kórtermek ajtaját. Mindenfelé eszméletlen és meggyötört arcú betegek feküdtek az ágyakon. Idehozták az égési sérülteket. Nem volt valami kellemes látvány. Áradt kifelé a bűz. Borz tehát lehetőleg nem nézett be egyik kórterembe sem. Maga elé nézett a folyosóra, vagy a képeket bámulta a falon. A folyosó végén volt a gyógyszerraktár, aztán egy kis forduló után nyílt az orvosi szoba.

Ha nem is volt itt Il, meg tudták mondani, hol található. Hiányzott a kilincs a külső oldalon. A kórtermekben meg a belső oldalról. Finom hely, gondolta Borz. Nagyon finom hely. Mielőtt kopogott, a belülről kiszűrődő hangokra figyelt. Nem hallotta Il hangját.

Kopogására majdnem azonnal kinyitották az, ajtót. Il az ajtó előtt állt, de majdnem háttal az ajtónak. Amikor megfordult, Borz látta, hogy nagyon sápadt. Il gyakran mesélt róla, mennyit vitatkoznak az orvosi szobában, a gyermeknevelési kérdésektől kezdve a lócitrom vegyi összetételéig. Addig vitatkoztak, amíg sikerült feldühösíteni valamelyiküket, de addigra már rendszerint a többiek is elég dühösek voltak. Borz úgy gondolta, hogy ezt nyilván azért csinálják, mert szükségük van rá. A betegekkel szépen kellett beszélni, még akkor is, ha üvöltöttek, és földhöz vagdalták a tányérokat. Annak viszont nem örült, ha Il is dühös volt. Akkor sápadt el ennyire. Elég gyorsan lecsillapodott, az igaz. Mire hazaértek, általában elmúlt a mérge.

– Cseng a telefonod – mondta neki. Nem is lépett a szobába, mert Il mindjárt megindult kifelé. Borz látta a fekete főorvost, amint a fehér orvosi heverőn fekszik a könyökére támaszkodva. Olyan volt, mint egy tustinta-fröccsenés. Csak úgy szikrázott a szeme.

– Mi az istent csináltatok már megint? – kérdezte békítő hangon, amikor megindultak Illel visszafelé a folyosón.

– Megőrjítik az embert – mondta Il. Rettentően sápadt volt. – Mindegyik olyan dolgokról vitatkozik, amihez nem ért.

– Te is? – kuncogott Borz.

– Hagyjál békén – mondta Il. – Tudod, hogy nem szeretek vitatkozni.

– Mégis odamész – mondta Borz. – Tudod, mi ennek a neve?

– Mi? – kérdezte Il.

– Kohézió – mondta Borz.

– Hülye! – felelte Il, de úgy látszott, megkönnyebbült egy kicsit. Borz meg is volt elégedve ennyivel. Mire hazaérnek, elmúlik a mérge.

– Nem hívott a vevő – mondta Il.

– Nem? – kérdezte Borz lassan. A cipőjét bámulta.

– Azért jöttem be az orvosiba, hogy megkérdezzem, nem hagyott-e üzenetet náluk esetleg. Valami közbejött valószínűleg.

– Gondolod? – kérdezte Borz.

Még mindig csengett a telefon Il szobájában. Abban a pillanatban hallgatott el, amikor Il a zárba dugta a kulcsot.

– Lehet, hogy ő volt az? – kérdezte Il.

– Lehet – mondta Borz. – De inkább anyád hívott, nem? Ő szokott hívni ilyenkor.

– Nem hiszem – mondta Il. – Délelőtt beszéltem vele.

– Akkor nem ő volt az – mondta Borz.

– Várjunk egy kicsit – javasolta Il. – Hátha visszahív.

– Ahogy gondolod – mondta Borz. – De nem valószínű, mert nagyon sokáig csengetett. Inkább holnap hív majd.

– Megkértem a Jancsit, vegye át az üzenetet, ha délután telefonálna – mondta Il. – Itt lesz reggelig.

– Mindenféleképpen megtalál bennünket – felelte Borz. Elfordult, és megnézte a csapot, csöpög-e. Idegesítette a vízcsöpögés. De nem csöpögött. Il is megnézte, mert tudta, hogy idegesíti Borzot, ha csöpög a csap. Ő is látta, hogy nem csöpög. Erre szó nélkül bement a szekrényajtó mögé, és vetkőzni kezdett. Borz az asszony lábát figyelte a szekrényajtó alatt. Nagy gyengédséget érzett iránta, amint ott motoszkált. Jó asszony, gondolta.

– Biztos, hogy el akarod adni a kocsit? – kérdezte Il. Kinézett egy pillanatra a szekrényajtó mögül.

– Biztos – mondta Borz.

– Bár lenne telefonunk otthon – sóhajtott Il.

– Te is el tudod intézni – felelte Borz.

– Mégis jobban szeretném.

Borz vigyorogva figyelte, hogy amíg megkerülte a kocsit a járda felé, Il a nyomában maradt, pedig neki a másik oldalon kellett beszállnia. Ezt az egyet nem tudta megtanulni az egy év alatt, gondolta. Mulattatta a dolog. Aztán Il is észrevette, és gyorsan visszament a kocsi jobb oldalára.

– Megtoljuk? – kérdezte.

– Dehogy – mondta Borz. – Ülj csak be.

Kinyitotta Ilnek az ajtót, aztán ugyanazzal a mozdulattal hátranyúlt a kurbliért, amely az ülés alatt hevert. Kurblizni kezdte a motort. Il se ült be a kocsiba, odajött mellé, és nézte.

– Toljuk meg – javasolta.

– Fenét – mondta Borz. – Megindul ez így is.

Vagy három percig kurblizta, de tényleg megindult a végén.

– Nahát! – csodálkozott Il. – Nem értem, hogy ez mitől van. Forgatod, és nem kapja el. Aztán egyszer csak elkapja.

– Így tartja a kedve – vigyorgott Borz. Visszadobta a kurblit az ülés alá, és beült a volán mellé, élvezte, milyen lágyan billent alatta a kocsi. Azt is élvezte, hogy szépen jár a motor.

Il arról mesélt útközben, amiről az orvosiban vitatkoztak. Egy betegről. A főorvos azt mondta róla, gazember. Il azt, hogy beteg. Borz nem tudott igazságot tenni, mert nem ismerte az ügy részleteit. De végül is Ilnek adott igazat. Hümmögött egypárat, és a forgalmat figyelte. Il többször megkérdezte, nem zavarja-e a vezetésben, ha beszél.

– Dehogy – mondta Borz. – Nyugodtan beszélhetsz.

Amikor kiértek a városból, és rákanyarodtak a felső országútra, Il is elfáradt. Úgy látszott, kibeszélte már a mérgét. Borz megpróbált egy hosszú útra gondolni, de most se sikerült. Megmaradt hát annál, hogy a motor zümmögését hallgatta. Jól nekifutott a Kamaraerdő nagy emelkedőjének. Amikor kijött hozzájuk a vevő, idehozták kipróbálni a kocsit. Borz ötlete volt. Ha ezen az emelkedőn felmegy, akkor nem lehet rossz a motor, mondta. A vevő egyetértett vele. Sofőr volt valamelyik vállalatnál, egy Polski Fiatot vezetett.

– Hát ez nem Polski – mondta neki Borz.

– Tudom, hogy nem az – felelte a fiú. – Polski nem is kellene, még akkor sem, ha lenne rá pénzem.

– Akkor jól van – mondta Borz.

Gyönyörűen felment a kocsi az emelkedőn. Amikor felértek, a vevő áthajolt a volán felett, és megnézte a vízhőmérőt. Nyolcvan fokos volt a víz.

– Nagyon jó – mondta. – Megy ez. Ajánlottak egy másik kocsit is, megnézzük, de azt hiszem, hogy ennél maradunk. Holnap fogjuk megnézni, holnapután választ adok.

– Rendben van – mondta Borz.

Most azonban nem volt szabad a lejtő: valami daruskocsi mászott a közepén. Egész kocsisor vánszorgott már mögötte. Borz már a lejtő aljáról látta, hogy nem tudnak felmenni egy lendülettel, de azért hagyta kipörögni a motort. Felzárkózott a sorba, a leghátsó Volkswagen mögé.

– Simán felmehettünk volna – mondta Ilnek.

– Tudom – felelte Il.

Ettől kezdve egyikük sem szólt hazáig. Borz nagy békességet érzett, amikor legurultak a Bartók Béla úton. Ha este lett volna, rávillogott volna az útkereszteződésre. De hát nem volt este. Nem is találkoztak senkivel. A kőbánya mellett megint eszébe jutott a nagy kő. Lehet, hogy Ilnek is eszébe jutott. Rásandított egy pillanatra, de Il sem szólt, így hát ő sem szólt. A sorompónál várniuk kellett, mint rendesen. Borz éppen szidni akarta a sorompóőrt, hogy tíz perccel korábban leereszti a sorompót, amikor meglátta a tehervonatot a kanyarban. Vagy száz Zsigulit hoztak. Múltkor is ugyanitt találkoztak egy ilyen szerelvénnyel. Már akkor megállapították, hogy a fehér kocsi a legszebb. Hallgattak, és nézték a szerelvényt. Csak a motor dorombolt elégedetten hátul. Aztán felhúzták a sorompót, és Borz finom gázzal átvitte a kocsit a síneken. Fél perc múlva elérték a telepet. Orral a járda felé megálltak a parkolón. Szokás szerint ültek még egy percig, aztán Il sóhajtott:

– Megyünk? – kérdezte.

– Mehetünk – mondta Borz.

Ezekre a dolgokra gondolt, amíg nézte a kocsit. Egy Zastava fordult be a parkolóra. Ahá, gondolta, jövögetnek. Nemsokára itt lesznek valamennyien.

 

Vágyálom

 

Negyed nyolckor Borz hirtelen felemelte a fejét.

– Mi történt? – kérdezte Il, de nem nyitotta ki a szemét.

– Semmi, csak negyed nyolc – mondta Borz. Megcsókolta Il haját, és kiugrott az ágyból. Begyújtotta a konvektort a konyhában. Közben arra gondolt, hogy semmi értelme ennek, hiszen úgyse fognak nyugodtan reggelizni. Teavizet tett fel, és közben lenyelt két palacsintát, Ilnek is maradt kettő. Mindezzel végzett, mire Il megjelent a konyhában.

– Jól aludtál? – kérdezte Borz.

Il nem válaszolt, és Borz ebből tudta, hogy Il rosszul aludt. Mindjárt mesélni kezdi, mit álmodott, gondolta. Akkor viszont biztosan elkésünk.

Il azonban nem kezdett mesélni. Bevitte az egyik palacsintát a fürdőszobába; amíg evett, nézte magát a tükörben. A tükör torzított, ezért ide-oda mozgatta a fejét. Borz a kabátjáért nyúlt.

– Bemelegítem a motort – mondta. – Siess!

Il a fürdőszoba ajtajához lépett, és egy kicsit ijedten nézett rá.

– Egyél nyugodtan – biztatta Borz. Kinézett a lépcsőházba, és látta, hogy bezárták a külső ajtót. Leakasztotta Il kulcsát a szögről. Ez az egy kapukulcsuk volt csak, mert Borz két napja elveszítette az övét, amikor este kivitte a szemetet.

– A kulcsom! – kiáltotta Il.

– Nem eszem meg – morogta Borz. Kinyitotta a kaput, és visszaakasztotta a kulcsot a szögre, Il még mindig a fürdőszoba ajtajában állt. Le nem vette a szemét a kulcsról. Borz fejcsóválva kiment, és begyújtotta a motort, öt perc múlva Il is ott volt: szokatlanul gyorsan elkészült. Az állkapcsát mozgatta, mintha maradt volna egy kis palacsinta a szájában. Borz már a lakótelepen negyedik sebességbe kapcsolt.

– Azt álmodtam, hogy otthagytál – mondta Il szenvedő hangon.

– Hol? – kérdezte Borz. A sorompót figyelte: éppen elment a fél nyolcas személyvonat. Két perc múlva átjutunk, gondolta.

– Valami idegen városban – mesélte Il. – Nem tudom a nevét. Buszon utaztunk, de nem te vezetted. A társulatod kocsija volt. Valami táncegyüttesed volt.

– Nem rossz – mosolygott Borz. – Meg ötletnek se rossz. Csak az a baj, hogy nincs, aki táncoljon.

– Jaj, én rengeteget álmodoztam róla gyerekkoromban – mondta Il. – Bár ne álmodoztam volna! Te persze nem tudod, de olyan alakom volt, akár egy kiselefántnak!

Borz megpróbálta elképzelni Ilt, amint egy kiselefántra hasonlít. Közben kikerült egy biciklistát. A biciklista hallotta a motor zúgását, és annyira az út szélére húzódott, hogy majdnem az árokba fordult, pedig Borz nagy helyet hagyott neki az úton. Mióta Il szólt, hogy túl kevés helyet hagy, sokkal nagyobb helyet hagyott. Várta, hogy mikor veszi észre Il a változást.

A biciklista ide-oda billegett mögöttük az úton.

– A hülye! – morogta Borz felháborodva.

– Kicsoda? – kérdezte Il.

– Ez a biciklista. Nézd, mit csinál!

– Kicsi helyet hagysz – felelte Il.

Borz erre nem mondott semmit. Nagyon meg volt bántva.

– Szóval én is táncoltam – folytatta Il. – Szólószámom volt, vagy valami hasonló, de azon az estén mindent elrontottam, mert hirtelen megint olyan lettem, mint egy kiselefánt – letörten nézett maga elé. – Te a színpad mellől figyeltél a nemtudomkivel. Még valaki volt ott veled, egy lány. Dühösek voltatok rám, hogy elrontom az előadást. Isten bizony nem akartam elrontani, és szörnyen fájt, amikor láttam, milyen dühös vagy. Mondtam is valamit erről, de oda se figyeltél, felszálltál a buszra azzal a lánnyal. Utánatok futottam, de otthagytatok. Kulcsom se volt, pénzem, semmim. Ott álltam egy idegen városban egy szál magamban. Azt se tudtam, mihez kezdjek, úgy mentél el, hogy hátra se néztél.

– Ne vedd a szívedre – vigasztalta Borz –, hiszen csak álom volt.

– Ugye, nem hagynál ott? – kérdezte Il könnyes szemmel.

– Gyerekség.

– Borzasztó volt egyedül. Te még nem álmodtál ilyet, ugye?

– Nem – mondta Borz. Lassított a híd előtt. Egy Polski Fiat megelőzte őket. Az országútról eltűntek a nyolcra igyekvők. Mégse késünk el, gondolta. Szerencsénk volt, hogy nem kellett várni a sorompó előtt.

– Akkor nem is értheted – mondta Il. – Te mindig nyugodtan alszol.

– Pedig szívesen álmodnék ilyen jópofa dolgokat – felelte Borz.

– Ez neked jópofa dolog volt? – kérdezte Il mérgesen. – Hogy otthagytál egy idegen városban?

– A történet volt érdekes, ha kívülről nézed.

– Kívülről néztem a buszt! Te meg benne voltál azzal a lánnyal!

– Hagyd már ezt a hülyeséget. Álom volt, és nem valóság! Az álom mást jelent. Az is lehet, hogy vágyálom volt, és titokban szeretnéd, ha egyedül maradnál egy idegen városban. Neked kéne felfedezni, meg minden.

– Megáll az ész! – kiáltotta Il. – Honnan veszed ezeket?

– Olvastam az Élet és Tudományban.

– Ne az Élet és Tudományt olvasd, hanem Freudot. Akkor majd megérted az álmokat!

– Jó, majd elolvasom – hagyta rá Borz. – De most már hagyd abba, mert nekimegyek valaminek.

– Minek mennél neki, amikor senki sincs az úton?

Abban a pillanatban eléjük kanyarodott egy furgon a Budaörsi útról.

– Tessék! – mondta Borz. Diadalmasan fékezett. A furgon negyven kilométeres sebességgel haladt – egy ideig Borz is negyven kilométeres sebességgel vezetett mögötte. Összevont szemöldökkel nézegette a furgon rendszámtábláját. Il megszeppent egy kicsit, és hallgatott. Végül Borz megunta a negyven kilométeres sebességet, kitette az irányjelzőt, és megelőzte a furgont. Akkor vette csak észre a biciklist, aki a furgon előtt karikázott. A fékre lépett, és a furgon sofőrje is fékezett mögöttük. Csikorogtak a gumik. Éppen akkor jött egy Škoda a város felől: az is megállt.

– Hülye! – kiáltotta a furgon sofőrje Borznak. A Škodából vigyorogva kihajolt egy kopasz férfi. Borz sápadtan indított, de kevés gázt adott, és lefulladt a motor. A furgon sofőrje rákönyökölt a dudára. Borz káromkodva próbálkozott újra, megugrott a kocsi, mindketten az ülésbe szorultak. A kanyarban Borz ráment a záróvonalra, az Osztyapenkó-szobornál* pedig majdnem beleszaladt egy távolsági buszba. Közvetlenül mögöttük vezetett a furgonos – itt megelőzte őket. Borz visszakapcsolt, és megint lefulladt a motor: az útpadkára vezette a kocsit.

– Mi az? – kérdezte Il ijedten. – Mi történt?

– Valami baj van a gyújtással – mondta Borz. – Busszal megyünk tovább.

– Hogyhogy busszal? Hiszen itt nem is jár busz!

– Kétszáz méterre van a megálló.

Il erre már nem szólt.

– Ne haragudj – mondta, amíg a megálló felé gyalogoltak. – Túl sokat beszéltem, ugye?

– Attól még nem áll le a motor – morogta Borz. – Öregek a gyertyák, délután majd kicserélem őket.

– Szörnyen sajnálom.

Két percet se vártak a megállóban, már jött is a busz.

Borz intett Ilnek, hogy szálljon fel. Az asszony irtózva hátrált.

– Csak utánad! – mondta. Borz ragaszkodott hozzá, hogy ő szálljon fel előbb, és amíg vitatkoztak, a vezető becsukta az ajtót.

– Ezt jól megcsináltad – mondta Borz dühösen. – Most már akár gyalog is mehetünk az idegen városodig!

 

 

Sárga kutya

 

Két fiatalember beszélgetett a telefonfülke mellett, amikor Borz kinyitotta a kocsi ajtaját. Az egyik látta reggel, amint Borz bekente nitrofestékkel a csomagtartó tetejét: néhány helyen lepattant róla a festék. Nagyon jókedvűen ácsorogtak a fülke előtt. A magasabbik beszélt, az alacsonyabb csak nézegetett és kuncogott.

Il néhány lépéssel lemaradt. Kicsit fáradt volt az arca. Az utat nézte szórakozottan, amely a telep közepén húzódott. Egészen új betonút volt, néhány helyen mégis feltörte már a jég. Más helyeken a munkások törték fel, amikor új csővezetékeket fektettek le az épülő lakótömb irányában.

Il csak a táskáját tette be az ülésre. Fehér muszlinkendőt csavart a nyakára – amint lehajolt, a kendő csücske majdnem az üléshez ért. Közben az indítókulcsra nézett, amit Borz már bedugott a műszerfalba. Egy kicsit összeszorította az ajkát, amint visszahúzódott, és becsapta az ajtót. Borz meglökte a vállával a kocsit: könnyen gurult, mert a parkolóhelyen lejtett a beton. Il közben hátrament, és rátámaszkodott a tenyerével a kocsi farára, az index alatt.

– Vigyázz a gödörre – mondta.

Borz bólintott, és úgy irányította a kocsit, hogy két kerék közé kapja a gödröt, amely a betonúton tátongott. Könnyű kocsi volt, alig hétszáz kilós, mégis lassan gyorsult, mert apró lökésekkel fújt a szél.

A két fiatalember elhallgatott a fülkénél. Őket nézték.

Amikor elérték a megfelelő sebességet, Borz beugrott a kocsiba, és második sebességbe lökte a sebességváltó kart. Néhány fordulatra berobbant a motor, de aztán ismét leállt. Újra tolni kezdték.

– Várjanak – mondta a magasabbik fiatalember. – Segítünk.

Az asszony mellé álltak jobbról és balról. Lassan mozogtak, mintha nagy utat kellett volna megtenniük még, és nem akarták volna elpazarolni az erejüket.

– Hát ez nem érdemelte meg a kozmetikát – mondta az alacsonyabb fiú. Ő látta Borzot reggel a kocsinál.

– Nem – mondta Borz.

– Próbáljuk meg – javasolta a magasabbik.

Most már könnyen szökkent előre a kocsi. A motor azonnal berobbant. Borz egy pillanatra sem szállt le a gázpedálról. Figyelte a motor hangját. Kifogástalanul dolgoztak a hengerek.

A két fiatalember azonnal otthagyta a kocsit. Borz intett nekik a karjával. Közben Il megkerülte a kocsit, és beült mellé. Muszlinkendője most még jobban elszabadult a nyakából. Kicsit lihegett.

– Letöröljem a szélvédőt? – kérdezte.

– Nem szükséges – mondta Borz.

– Milyen nehezen indult ma – mondta az asszony.

– Igen – mondta Borz. – A szél miatt.

– De hiszen hátulról fújt – mondta az asszony.

– Hátulról fújt, eleinte – ismerte be Borz. – De aztán mintha megfordult volna.

Erre már semmit se mondott az asszony. Megigazította a kendőjét, és magára csatolta a biztonsági övét. Borz gázt adott, és indított. Az országúton már nem kellett figyelni a gödröket. Hirtelen kisütött a nap, és minden más színű lett, mint eddig volt. Egy Volga jött szembe az úton: nagyot csillant a szélvédője. Borz félrefordította a fejét, pedig tudta, hogy elkésett a mozdulattal. Amikor visszafordult, valahogy nem tudta levenni a szemét a csomagtartóra ragasztott nagy, sárga matricáról. Il ragasztotta oda, méghozzá teljesen váratlanul. Egy árva szót se szólt róla előbb. Ha szólt volna, Borz megmondta volna neki, hogy nem nagyon szereti a matricákat. Nem mintha valami különös baja lett volna éppen ezzel. Egy kutyát ábrázolt, de nem a Donald-sorozatból. Ilnek sokkal jobb ízlése volt annál, hogy ilyesmit vegyen, nem is úgy vette, inkább szerezhette valakitől, bár ezt csak úgy sejtette Borz, mert Il nem volt hajlandó elárulni. Úgy látszott, kedvét leli a titkolózásban. Nagyokat kuncogott, amikor szóba hozta Borz a matricát.

Borz alapjában véve meglepődött. Nem sejtette, hogy Ilt ennyire foglalkoztatja a kocsi, bár a matrica nem ugyanaz, mint a kocsi. Elég bonyolultnak tűnt az egész.

Élénk színű kép volt, talán a hirtelen felragyogó nap miatt. Bár a matricák mind élénkek, gondolta. Azért matricák. Nem lehetett azt mondani, hogy vakító. Olyan sárga volt. Nem éppen mindennapos látvány egy sárga kutya. Hát ez ilyen, gondolta, és nem nézte egyelőre. Még mindig jobb, mintha Donald kacsát vett volna Il. A Donald kacsát mindjárt le is húzta volna Borz. Elképzelte, amint megfogja a szélét, és lerántja. Nincs utálatosabb egy teledonaldkacsázott kocsinál. A Donald kacsa a legutálatosabb matrica a világon. Csak egy hülyének juthatott eszébe, hegy ilyesmit csináljon, de amint megcsinálta, a többi hülye mindjárt ráragasztotta a kocsijára. Olyan düh fogta el, amikor erre gondolt, hogy elfehéredtek ujjai a volánon. Kicsit mereven vette a kanyart, rácsúszott a záróvonalra. Valamiért az a két fickó jutott eszébe a telepen, a telefonfülke mellett. Azok olyan Donald kacsások, gondolta. Mérges volt, amiért éppen ők segítettek megtolni a kocsit. Most az egyszer a kocsira is dühös volt, amiért meg kellett tolni. Lehajtotta a fejét, és a szemöldöke alól nézett előre.

Utolértek egy motorost, nem jött hátul senki, szemből pedig még jóval távolabb közeledett egy teherautó, Borz kitette az indexet, és rádudált a motorosra. A motoros felé fordult egy pillanatra. Hatágú piros csillag volt a bukósisakján, középen, amerikai stílusban. Arca nem látszott a szemüvegétől, illetve olyan volt, mint egy pápaszemes majom. Borznak a bátyja jutott eszébe, aki huszonöt éves korában végre mégis udvarolni kezdett. Színházba mentek a lánnyal, akit Rózsának hívtak, sokáig kvarcolt a bátyja aznap délután, és amikor levette a védőszemüveget, két fehér folt maradt a szeme körül. Rettenetesen nézett ki, de megvoltak már a jegyek, és különben sem lehetett visszamondani a programot. Elment hát, de rettenetesen nézett ki, Borz pedig könnyesre röhögte magát, és mindenkinek elmesélte a dolgot, akinek csak elmesélhette. Mindenki könnyesre röhögte magát, amíg mesélt.

A motoros megvárta, amíg mellé nyomul a kocsival, és akkor gázt adott. Elfértek volna még a teherautó előtt, de Borz hirtelen lassított.

– Valami baj van? – kérdezte Il.

– Semmi – mondta Borz.

Il nem nagyon figyelte az utat, mert a kesztyűtartót nézte. Egy doboz cigaretta volt a kesztyűtartóban. Félig kirázódott egy szál a dobozból.

Egyre jobban távolodott tőlük a motoros. Egyenes derékkal ült a nyeregben. Borz még jobban lassított.

– Történt valami? – kérdezte ismét Il.

– Mi történt volna? – kérdezte Borz.

– Nem tudom – mondta Il. – Csak kérdeztem, hogy történt-e valami.

– Semmi a világon – mondta Borz.

Mentek tovább ötven kilométeres sebességgel.

– Miért nem gyújtasz rá? – kérdezte Borz hirtelen.

– Én? – csodálkozott Il. – Nem kívánom. Gyújtsak egyet neked?

– Ne – mondta Borz. – Illetve gyújtsál – mondta egy kis szünet után. – Igazad van, gyújtsunk rá.

– Én nem kérek – figyelmeztette Il.

– Akkor csak nekem gyújtsál – mondta Borz. Már megtalálta a helyes hangot, és nagyon örült ennek. A motoros végleg eltűnt a kanyarban. A rosseb egyen meg, gondolta. De Illel szemben megtalálta a helyes hangot, és ennek nagyon örült.

– Mostanában kevesebbet szívsz – mondta ezen a helyes hangon.

Közben mereven nézte az utat, mintha legalábbis százhúsz kilométeres sebességgel vezetett volna. Volt valami komikus ebben. Néhány pillanatig nagyon élvezte a dolgot.

Il meggyújtott egy cigarettát. A gyufát kidobta az oldalablakon. Friss levegő csapott a kocsitérbe, meglegyintette Borz arcát, de Borz erre se nézett oda. Il odanyújtotta neki a cigarettát, két ujja között, parázzsal felfelé, ahogy az oktató magyarázta. Néhányszor Il is velük ment a tanulóutakra, rettentően figyelt, és legközelebb már így gyújtotta meg Borznak a cigarettát, de lefelé tartotta a parazsát. Borz éppen nagyon jókedvűen mesélt valamit Ilnek, és a cigaretta parazsát dugta a szájába. Il rettentően szégyellte a dolgot. Soha többet nem tartotta parázzsal lefelé a cigarettát, még akkor sem, ha ő szívta, társaságban vagy akárhol. Borz viszont mindig megnézte azóta, hogy tartja, persze lopva, mert nem akarta megbántani Ilt. Tudta, milyen érzékeny az ilyesmire. Il azóta mindig azt mondta: „Felfelé tartom!”

„Oké – mondta rá Borz. – Persze, nagyon jól tartod.”

– Felfelé tartom – mondta Il.

– Oké – felelte Borz. – Szoktál kvarcolni?

– Mit szoktam? – nézett rá Il meglepődve.

– Kvarcolni – mondta Borz.

– Mivel szoktam volna? – kérdezte Il. – Hiszen nincs is kvarclámpánk.

– A kórházban sincs? – érdeklődött Borz.

– Nincs – mondta Il. – Annyira sápadt vagyok?

– Dehogy – vigyorgott Borz. – Egyáltalán nem vagy sápadt. Csak úgy eszembe jutott. Lánykorodban sem kvarcoltál?

– Soha – mondta Il. – Tudod, hogy szegények voltunk, és nagyon sokba került akkoriban egy kvarclámpa.

– Mennyibe? – kérdezte Borz.

– Mit tudom én. Sokba.

– De mennyibe?

– Fogalmam sincs, hogy mennyibe – mondta Il. – Miért ragaszkodsz hozzá, hogy megmondjam, amikor mondom, hogy fogalmam sincs róla? Meg se néztem az ilyesmit, mert úgyse volt rá pénzünk.

– Attól még megnézhetted – mondta Borz.

– De mondom, hogy nem néztem meg. Miért megyünk ilyen lassan?

– Lassan? – kérdezte Borz. – Nem megyünk lassan.

Il erre már nem szólt. Megint a cigarettákat nézte. Hirtelen mozdulattal magának is kivett egyet.

Egymás után négy kocsi megelőzte őket. Aztán a hosszú lejtőn, a Kamaraerdőnél ismét megelőzte őket egy Trabant. A motoros már nem látszott sehol. Talán a városba is beért azóta. Il buzgón szívta a cigarettát, és úgy nézte az utat, mintha még sose látta volna. Engem utánoz, gondolta Borz. Kuncogott magában, de aztán észrevette, hogy ő is úgy nézi újra. Rettentő komikusnak tartotta az egészet.

– Nem válaszoltunk még a bátyám levelére – mondta egy idő múlva.

Ilnek alig volt már a cigarettájából, de egyre csak tartotta az ujjai között.

– Pedig sokat ad rá – magyarázta Borz. – De csak azóta, hogy vidékre költöztek. Szörnyen pedáns lett. – Elgondolkozott rajta egy kicsit, hogy mennyi ilyen szót használ az utóbbi időben. – És tudod, mi a különös? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nem – mondta Il.

– Mert nem ismerted azelőtt – mondta Borz. – Képzeld el, hogy rövidnadrágban és tornacipőben ment el lánykérőbe. Nyolc évig járt a Rózsával, aztán összevesztek valami hülyeségen, aztán amíg egyetemista volt, nem járt senkivel, aztán három évig megint a Rózsával, aztán megint összevesztek valamin, és sose kerültek volna újra össze, ha nem avatkozik bele anyám. Ő szervezte meg a dolgot, Fonyódon. Közben a bátyám összeszedett egy úrilányt. A professzora lánya volt, kék szemű, vörös hajú, nagyon okos lány. Vörös diplomával végzett. Azt hitte volna az ember, hogy semmi más nincs az egész nőben, csak ész. Lehozta Fonyódra, de anyámnak nem tetszett. Neki csak a Rózsa tetszett. Minden nap elmondta hússzor, hogy milyen szép a Rózsa. Milyen házias, igazán aranyos lány. Végül a bátyám szerzett valahonnan egy csokor szegfűt, és elment hozzájuk Ligetre. Ott víkendeztek valami buszban. Tornacipőben és rövidnadrágban, hóna alatt a szegfű, látod.

– Majd írunk nekik – mondta Il. Végre elnyomta a csikket. Jó sokáig gyömöszölte, mire eltüntette a hamutartóban. Ennyi idő alatt az ablakon is kidobhatta volna, gondolta Borz.

Nem hadonászott, miközben mesélt, és a sebességet sem változtatta. Nem felejtkezett el róla, hogy már lakott területen járnak. Egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Házak között futottak már. Az egyik előtt egy kutya ugatta dühösen a kocsikat. Borz ezt mind látta, pedig egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Amikor a furgon elhaladt mellettük, a kutya átfutott az úton. Kék furgon volt, oldalán fehér felírással. Az egész egy pillanat alatt játszódott le, és a kutya már ott is volt a kocsi előtt. Borz már nem tudott megállni. Csak az villant át a fején, hogy „ne fuss tovább”, mert a kutya pontosan a két kerék között fordult szembe velük, Borz úgy látta, egészen hosszú a teste, aztán csak egy koppanást hallott, meg azt, hogy Il felsikolt. Úgy rémlett neki, mintha már előbb mondta volna Il, hogy „vigyázz!”. Látta a kutyát a visszapillantó tükörben, amint az úton hempereg. Olyan gyorsan hempergett, mintha sodorták volna.

Ő az egyik ajtón ugrott ki, Il a másikon. A kutya mozdulatlanul feküdt. Hátát és a feje tetejét kapta el a kocsi. Csúnya látvány volt. Egy teherautó húzott el mellettük, alig tíz centire ment el a kutya tetemétől, és Borz ebből megértette, hogy amint elmennek innen, rá fognak gázolni a kocsik, és akkor ugyanolyan pép lesz, mint a többi, amilyeneket annyiszor láttak az utakon. El kell vinni, gondolta. A házaknál egy lelket sem látott.

A kutya közelről sem volt csúnyább, mint távolról, de a szőre és a lába is véres volt, és Borz iszonyodott tőle, hogy hozzáérjen. Visszament a kocsihoz, kivette a kurblit az ülés alól. Il közben eltűnt. Lehet, hogy nem tűnt el, hanem ott állt továbbra is az út szélén, nyakában a libegő muszlinkendővel, de nem látta sehol, úgy gondolta hát, hogy eltűnt.

Világosbarna kutya volt, helyenként egészen sárga.

 

 

Csak egyszer

 

Délután Il egy tucat műanyag gemkapcsot hozott. Fehérek, kékek és pirosak voltak. Kis kupacba rázta őket a tenyerén, és Borz elé tartotta.

– Nézd – mondta.

Borz megnézte a műanyag kapcsokat.

– Jópofák – mondta. – De én nem használok kapcsokat.

Még egy órát sem dolgozott reggel, amikor csengettek. A barátja jött el hozzá. Nagyon izgatott volt, csak úgy áradt belőle a meleg. Új kocsit vett, és egy telket vidéken. A telket is, a kocsit is meg akarta mutatni Borznak. Borz a fejét vakarta.

– Mikor érnénk vissza? – kérdezte.

Barátja csak úgy árasztotta magából a meleget.

– Kettőre – mondta.

Négyre értek vissza.

Borz megnézte a gépben hagyott, félig teleírt papírlapot, és élénk lelkiismeret-furdalást érzett. Nemsokára Il is hazaérkezik, gondolta. Bekukkantott a másik szobába. A teaasztal üveglapját belepte a por. Fene egye meg, gondolta. Mindjárt beporosodik, ha nem néz rá az ember. A szőnyegen is meglátott néhány pihét. Egyszerre nagyon koszosnak tűnt az egész lakás. Buzgón porszívózni kezdett, de közben állandóan azokra a mondatokra gondolt, amelyeket ki kell majd húznia a reggel írt szövegből.

Il még ácsorgott előtte egy kicsit. Rázogatta a műanyag kapcsokat, aztán kiment, levetette a ballonját, és kivette a cigarettáját a táskájából. Borz is elrakta a porszívót, és leült a gép mellé, úgy döntött, hogy nem javítja ki a reggel írt szöveget, hanem leírja újra. Felcsíptette a lapot a könyvespolc szelére, és sebesen gépelni kezdett. Amint a végére ért, iszonyú álmosság fogta el. Majdnem orra bukott ültében.

Felkelt, járkált egy kicsit a lakásban. Megnézte a tévéműsort, újra járkált. Il az íróasztal mellett ült. Néhány napja kis írólapokra írta a disszertációja vázlatát. Mindegyiket gondosan megszámozta, és a számokat bekarikázta piros tollal. Jókora csomó kis papírt összeírt előző este. Néha megemelte őket a mutatóujjával. Összetűzködte a lapokat a műanyag kapcsokkal.

– Dolgozni akarsz? – kérdezte Borz.

– Kellene – mondta Il, de fáradtnak látszott az arca.

Borz leült a kanapéra, térde közé dugta a tenyerét, és úgy kókadozott egy kicsit.

– Fene egye meg – mondta.

– Főzzek egy kávét? – kérdezte Il.

– Majd’ elalszom – mondta Borz.

Il kiment a konyhába, és bekészítette a kávét. Amíg felforrt a víz, visszajött, és leült Borz mellé. Borz a barátjáról, a kocsiról, a telekről és barátja feleségéről mesélt. Il szótlanul hallgatta, aztán kiment a kávéért. Kávé után rágyújtottak, és most ő mesélt Borznak. Disszidált egy barátnője, a férjével és két gyerekkel. Il aggódott az asszonyért, most nem volt jó a házasság.

– Ha itthon nem volt jó, ott se lesz az – mondta Borz. Il összeszorította a száját.

– Persze még visszajöhetnek – mondta Borz. – Hátha csak a kocsival történt valami. Hm?

– Én is azt hittem – sóhajtott Il. – De visszajött a nagyobbik fiú. Harmadikas gimnazista. Egy kislánynak udvarolt.

– Aha – mondta Borz.

A nap huszonnégy óráját végig tudták volna beszélgetni. Ehhez nagyon értettek.

– Tudod mit, a fene egye meg? – kérdezte Borz. – Hallgassuk meg a híreket.

Bekapcsolta a televíziót. Már negyedóra elment a hírekből. Utána egy krimit vetítettek. Il már a film közepénél elfordult a képernyőtől, és Borz melléhez szorította az arcát. Később még a fülét is befogta. Borz szorosan átölelte, és néha lenézett rá. Il nyakát apró levélkékkel fogta körül a garbója. Borz időnként igazított egyiken-másikon.

Amikor vége lett a filmnek, ugyanígy hevertek néhány percig.

– Szörnyű volt – sóhajtotta Il. – Minden csupa szörnyűség.

– Rémes – mondta Borz. Csókolgatni kezdte Il nyakát és körülötte a levélkéket. Il bőre átforrósodott. Szája nagy volt és bársonyos.

Amíg szerették egymást, mintha megcsendült volna valami Borz füle mellett. Más nőkkel és Il mellett is érzett már hasonlót, de ilyent még soha. Nem tudott gondolkozni rajta, de rettenetesen csodálkozott a dolgon. Jobbra-balra görgette a fejét Il nyakán és a vállán. Közben mintha végigsuhantak volna benne a vágyai: szabad mozdulatok, nevetések, a sebesség, a kocsi szélvédő üvege előtt hömpölygő sima betonút, a sivító szél, és ujjainak játéka a volánon.

Az első tudatos gondolata az volt, hegy valami rendkívüli történt. Megpróbálta felidézni az előbbi képeket. Nagyon szerette volna megérteni, mi történt, de gyorsan belefáradt, megelégedett annyival, hogy Il nagyon szép. Szája körül pici gyöngyházbuborékok bújtak elő a bőréből. Haja a homlokára tapadt.

– Édes – mondta neki Borz. Eszébe villant, hogy harminc évig nem értette meg azt, amit az előbb megértett. És ha ilyen sokáig nem értette meg, előfordulhatott volna, hogy soha életében nem érti meg.

Egész sereg kifinomult, világos gondolata támadt. Büszke volt rájuk. Furcsa lett volna, ha ezekről beszél Ilnek, hiszen a helyzethez nem illő gondolatok is voltak közöttük. Egyébként sem akarta megzavarni. Tudta, hogy a nők lassabban oldódnak fel.

Il nagyon okos és tájékozott volt szexuális dolgokban. Világosan megmondta, ha valami nem tetszett neki. Borzot eleinte feszélyezte egy kicsit, később pedig féltékenységet érzett, hiszen Il nyilván más férfiaktól tanulta azt, amit tudott. De aztán eszébe jutott, hogy az egyetemen is tanulhatta. Ez megnyugtatta valamennyire. A férfiakat gyakran hallotta dicsekedni a kalandjaikkal. Nőknél ilyent nem tapasztalt. De valamit csak csinálnak helyette, gondolta. Hátha a tájékozottságukkal dicsekednek, és így, rejtett formában hozzák a férfiak tudomására, hogy őket sem az üvegvitrinből vették azért elő. Borz ugyan éppen olyan dühítőnek találta ezt is, mint a másikat, de kénytelen volt belenyugodni. Végül is ő jött rá a dolog nyitjára. Ha bosszúságot okozott, saját magát kellett hibáztatnia. Azonkívül sok mindenben igaza volt Ilnek. Jólesett arra gondolnia, milyen okos asszony Il.

Lehúzta a szék támlájára terített fehér báránybőrt, és Il vállára terítette. Nem mintha sokat számított volna, hiszen kéttenyérnyi volt az egész. Il mégis hálásan sóhajtott. Egy idő után Borz derekára csúsztatta. Borz megint visszatette rá. Nagyon boldog volt, és nagyon meghatódott azon, ahogy egymásra terítgetik ezt a kis fehér báránybőrt.

Ekkor villant eszébe, hogy a báránybőr is hozzátartozik ahhoz, amit olyan szépnek talált ezen az estén. A bőr azonban mégis csak bőr, egy újszülött bárányé volt, tehát anyag, ha le akarná írni, mi történt, könnyebb lenne beszélni róla, mint azokról a bonyolult érzésekről, amelyeket ő és nyilván Il is átéltek ezekben a percekben. A dolgoknak azonban közük van egymáshoz, és nem lehet az egyikről így beszélni, hogy ne beszélnénk a másikról is. Így tudunk elmondani olyan dolgokat is, amelyeket máskülönben nem tudnánk elmondani.

Il kinyitotta a szemét, és mosolygott. Borz nagyon szépnek találta Il szemét és a mosolyát.

– Hogy tudsz szeretni – mondta Il.

– Szeretlek – mondta Borz.

Gondolatai azonban újra visszakanyarodtak az eredeti témához. Mindig nagyobb erővel kanyarodtak vissza. Igyekezett pontosan megjegyezni azt, amit látott. Il egy kicsit szégyenkezve pislogott rá, de látszott rajta, örül, hogy ennyire tetszik Borznak. Mondott valamit, de csak némán formálta ajkával a szavakat, Borz pedig éppen a karját nézte, így nem értette. Meg kellene kérdezni, mit mondott, villant át a fején, de aztán mégsem kérdezte.

– Eszedbe jutott valami? – sóhajtotta Il egy idő után.

– Igen – mondta azonnal, de megint belátta, hogy furcsa lenne formaszerkesztési kérdésekről beszélni ebben a helyzetben. Különösen az után, hogy Il mondott valamit az előbb, amit ő nem értett meg. Végül is nem tehet róla. Ha éppen Il ajkára nézett volna, megértette volna. Így azonban nem volt kötelező feltétlenül megértenie.

– Sok minden eszembe jutott – mondta –, de nem fontos dolgok.

Il erre nem mondott semmit. Borz egész bekezdéseket fogalmazott meg magában, nagyon világosan, nagyon pontosan. Csináltam valamit, gondolta. Mindegy, hogy kimegyek, vagy nem megyek ki, akkor is csináltam már valamit.

– Édes, édes! – mondta Ilnek.

De éppen azért, mert olyan tisztán és világosan látta a dolgokat, azt is tudta, hogy Il nem járt olyan jól, mint ő. Ma én jártam jobban, gondolta. Annyi az egész, hogy ma én jártam jobban. Kész volt kárpótolni Ilt másnap, harmadnap vagy akármikor. Csak ma, egyetlenegyszer nem.

– Adj egy cigarettát – mondta Il.

Borz elvett két cigarettát a tartóból. Il a televízió mögött égő, kis lámpa fényében kirajzolódó furcsa árnyakat nézegette a falon. Furcsa árnyékok voltak.

– Kérek tőled valamit – mondta váratlanul.

– Mit? – kérdezte Borz csodálkozva.

Il hallgatott egy kicsit, leverte a cigarettája hamuját.

– Hogy nem adod másnak az életünket – mondta végre.

– Mit nem adok másnak? – kérdezte Borz még mindig csodálkozva. Most érezte csak, mennyire máson gondolkoztak az előbb.

– Ne írj a mi dolgainkról akkor, amikor másnak a történetét írod – mondta Il.

– Másnak a történetét? – kérdezte Borz. Már derengett előtte a dolog. Il tudta, hogy egy régi ismerőséről ír. Ha nem hívja el délelőtt a barátja, befejezte volna már az elbeszélést. Hát ezen töprengett Il. Vajon mióta?

– Régi dolgok ezek – mondta végül.

– De gondolsz rájuk – mondta Il.

– Persze hogy gondolok. Néha gondolok. Te is gondolsz néha a régi dolgaidra.

– De nem keverem össze őket semmivel – mondta Il. – Te jobban elhiszed, amit írsz, mint a valóságot. Nem akarom, hogy megdicsőüljenek a régi nőid.

Borz most már nem szólt. Amíg Il beszélt, lassan kialakult benne, hogy mit kellene mondania. Tudom, hogy mit kell mondanom, gondolta. Tudom, hogy mit kell mondanom. De nem mondott semmit. Felkelt, megágyazott. Eligazította a lepedőt, elsimította a huzatot a párnákon, aztán kiment a fürdőszobába, bemászott a kádba, és kinyitotta a csapokat. Mindaz, ami történt, olyan távolinak tűnt, mintha sok évvel azelőtt történt volna. Amilyen távolságból már csak azt tudja az ember, hogy történt valami, de azt, hogy mi volt ez valójában, elfelejtette. Hirtelen olyan álmos lett, hogy majdnem leforrázta magát, mert a hidegvíz-csapot zárta el először.

 

 

Sárkányok és hasonlók

 

Borz hétrét görnyedt, amikor zuhanyozni kezdett, mert a ruhák majdnem a kádig lógtak a fregoliról. Il kék pulóvere lógott a feje felett, így amikor felegyenesedett, meglegyintette az arcát. A fene egyen meg, gondolta. Mielőtt elzárta a vizet, a bojler tűzterébe nézett: néhány napja nagyobb volt egy kicsit a láng, és a víz is forróbbnak tűnt a szokásosnál. Amikor elzárta a vizet, apró fekete valamik hullottak a kád szélére. Most vette csak észre, hogy Il az ajtóban áll, és őt nézi.

– Ne haragudj – mondta. – Eléggé lelógnak a ruhák.

– Nem zavarnak – morogta Borz.

– Nem tudom őket máshová akasztani – mondta az asszony.

– Fene tudja, micsodák – mondta Borz. – Ezek a pikkelyek.

– Rozsda – vélte Il. – Talán a hőségtől keletkezik. A lángtól.

– Elképzelhető – bólintott Borz, csak azért, hogy befejezzék végre.

– De pikkelye csak a halaknak van – tette hozzá Il. – Meg a mesefiguráknak.

– Micsodáknak? – nézett rá Borz. Még mindig a kezében lógatta a kézi zuhanyozót.

– Sárkányoknak és hasonlóknak. A hétfejű sárkánynak!

– Meg a hétfejű hasonlóknak! – felelte Borz.

– Ó! – mondta az asszony. Ellökte magát az ajtófélfától. Ingott egy kicsit, majdnem átlendült a másik oldalra, de aztán mégsem. Nagyon halkan csukta be maga mögött az ajtót.

Borz felvette a pizsamáját, és járkált egy kicsit a lakásban. Azelőtt úszni járt, és ilyenkor este gyakran gondolt erre. Talán a fürdővíz csobogása emlékeztette rá.

Il az íróasztal mellett ült: egy nagy, kockás papír fölé hajolt, amelyre piros ceruzával függőleges vonalakat húzott. A vonalak egyforma vastagok voltak, és pontosan ugyanaddig a keresztvonalig értek. Borz odament a háta mögé.

– Oké – mondta. – Nagyon csinos.

Megnézte Il mellét is a válla felett. Az asszony babydollban volt. Majdnem az egész mellét látta a fodrok között.

– Akarsz még dolgozni? – kérdezte.

– Isten őrizz! – nevetett az asszony, de nem tette le a ceruzát.

Borz közelebb hajolt: szerette az asszony hajának az illatát. Most azonban nem ezt érezte. Gyanakodva szaglászott, aztán észrevette Il haján a száraz sampon csíkjait. Mire az asszony felpillantott, Borz a táblázatra meredt.

– A sampon szagát érzed – magyarázta Il. – Nem értem rá megmosni a hajamat. Majd holnap megmosom. Holnapig még ki kell tartania.

– Kitart – mondta Borz. Benyúlt a könyvek fölé, tapogatott jobbra, balra, de abban a pillanatban kopogni kezdett az eső az ablakon. Néhány másodperc múlva már hallani lehetett a pocsolyák csobogását a ház előtt.

– Jézusom! – mondta Il. – Kint felejtettem a gyékényszéket!

Borz kiment az előszobába a cipőjéért.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Il. – Majd én. Nem te felejtetted kint!

Borz hirtelen nagy jóindulatot érzett az asszony iránt, meg az íróasztal iránt, meg a statisztikai kimutatás iránt. Egyébként is szerette volna látni azokat a csobogó tócsákat.

Leakasztotta az esernyőt a fogasról, és kiment. A lépcsőházban még erősebben hallatszott az eső kopogása. Nézte a bejárati ajtó üvegére csapódó vízcseppeket. Jókora tócsa állt a lábtörlő előtt. A ház előterében álló szanszeviériák mintha vízililiomokká változtak volna, szép volt az éjszaka és az eső. A szék a fal tövében állt, zuhogott rá a víz. Egy Autó-Motor hevert az ülőrészén. Borz odakapott érte, és megpróbálta lerázni róla a vizet, de szétmállott a papír az ujjai között. A szemetesraktár melletti gyerekkocsi-tárolóba penderítette a széket, majd visszament a szobába, és leült az ágy szélére. Il már lefeküdt.

– Megáztál? – kérdezte.

Intett, hogy nem. Il odanyúlt, és megtapogatta a mellét.

– Tényleg nem – mondta. – Akkor hát nem is esik annyira.

– Éppen eléggé esik – mondta Borz egy kicsit dühösen.

– A széket a raktárba tetted?

– Oda – morogta Borz. Vizes lett a pizsamanadrág szára, de ezt persze nem nézte meg Il. Nem is látta fekve.

– Behozhattad volna a konyhába – mondta az asszony. – Itt mégis könnyebben szárad. Jézusom, az Autó-Motor nem volt rajta?

– De.

– A teszteket néztem benne. Nagyon sajnálom – tette hozzá egy kis idő múlva. – Holnap veszek másikat.

– Reggel akartam elolvasni a buszon – mondta Borz. – Sajnálom kicsit, mert harminc perc az út.

– Nekem is – mondta az asszony.

– Neked is, de nekem is. Igazán sajnálom!

 

 

Az avatás

 

Három tragacs volt a telepen; ezeket állandóan húzták, vonták, és minden hét végén nyakig olajosan szerelték őket. A lakók néha kikönyököltek az ablakba, és úgy nézték őket. Borz is.

Az egyik kocsi egy kivénhedt Volga volt. Eredetileg galambszürkére festették, de már akkor is kézzel. Ebből a festésből csak itt-ott lehetett látni valamit. A gazdája nyilván elhatározta, hogy amint végez a kocsi egyéb javításaival, újrafesti, és ehhez készítette elő a felületet, aminek a következtében legalább háromszáz kicsi és nagy vörösbarna gittfolt volt a karosszérián. Hétvégén szokta csiszolni a gittfoltokat: bevizezte, aztán sokáig dörzsölte polír csiszolóvászonnal, körkörös mozdulatokkal. Hogy szép sima legyen, mire festeni kezdi. De sose jutott idáig. A kocsi egész télen bakokon állt, leszerelte mind a négy kerekét és a kerékagyakat a fékhengerekkel és fékcsövekkel együtt. Úgyszintén kiemelte a motorját is. Ezt egy szombaton csinálták, még az ősszel. A tulajdonos magas, csontos arcú férfi volt. Barátja, aki segített neki a motor kiemelésében, nem a telepen lakott, Borz figyelte őket, amint dühösen dolgoznak.

Egész délután szakadt az eső. Mégse halasztották későbbre a dolgot. A csontos arcú nem olyan embernek látszott, aki későbbre halaszt valamit az eső miatt. Borz odament hozzájuk, és megkérdezte tőlük, elegen vannak-e ketten. Segítene, ha szükség van rá. Közben néhány gyors pillantással jól megnézte a ponyvadarabokon heverő csuromvíz alkatrészeket. Az olajos csavarokon nagy, kövér cseppekben állt meg az esővíz, mintha ragasztóba, aztán egy csomó gyöngy közé mártották volna őket.

A csontos arcú felnézett, és megtörölte az állát a viharkabátja ujjával. Libegve tartotta térdével a motor elejét.

– Elegen vagyunk – közölte Borzzal röviden. Semmi mást nem mondott.

– Húzd már! – ordította a barátja, akinek egészen hosszúra nyúlt az arca az erőlködéstől. Álla hegyéről megszakítás nélkül csordogált a víz az inge alá. Egy lila kockás sportzakóban dolgozott, amelynek mind a két ujját letépték. Hosszú ujjú FÉKONPRESS inget húzott a zakó alá, amelynek szép egyforma hajtásokkal feltűrte az ujját. De mind a két oldalon csupa olaj volt a hajtás. Ő tartotta hátul a motort, és egészen be kellett hajolnia a motorházba.

Borz erre megfordult, és otthagyta őket.

A motor blokkját és az alkatrészeket otthagyták egy ládában a kocsi alatt. A ládát nejlonba bugyolálták, úgyszintén a többi alkatrészt is, amely egy halomban hevert egész télen. Egész télen cibálta rajtuk a tél a nejlonfóliát. A Volga a felső parkolóhelyen állt, a telep legészakibb csücskében.

 

 

Szemrebbenés

 

Gyerekek játszottak a homokozóban. Mellettük vagy öt asszony vitatkozott azon, hogy mikor vezetik be a telefont a lakótelepre. A negyedik emeletről Jenei kiabált a feleségének:

– Süket vagy, az istenit?! – Harmadszor szólt már.

– Mindjárt megyek! – kiáltotta az asszony a homokozótól.

Il a gyerekszobában hallgatózott. Bal kezében összehajtott nedves pelenkát tartott. Hogy bírják ezt a hőséget odakint? – tűnődött. Még egyszer összetűrte a pelenkát, így egészen kis csomag lett belőle. A kisfiú mozdulatlanul feküdt a rácsos ágyban, tekintetét az ablakra szegezte.

– Aludj szépen – kérte Il. – Aludj, édesem! Mindjárt csend lesz.

A kisfiú tovább nézte az ablakot. Meg se rebbent a szempillája. Il még jobban össze akarta hajtani a pelenkát, de nem sikerült. Kivitte a fürdőszobába, vizet eresztett rá, aztán bedobta a mosdó alatt álló sárga műanyag vödörbe. Összerezzent, amikor meghallotta a kereplőszerű kattogást a ház előtt. Négyszögletes betonlapokból rakták ki a járdát. A lapok között hézagokat hagytak: úgy csattogott rajtuk a játék Moszkvicsok kereke, mint a géppuska.

Borz is ezt hallgatta a belső szobában. Be kellene tömni a hézagokat, gondolta. Térdére eresztette az újságot – a padlóra csúszott. Elkapta, visszatette a térdére, és figyelte, hogy csúszik le ismét. Homok az nem jó, gondolta. Kimossa az eső. Cement kellene. Azon töprengett, mennyi cementre lenne szüksége, hogy betömje a hézagokat az egész játszótéren.

Il benézett rá az ajtóból.

– Csak azt nem értem, hogy bírják ezt a hőséget – mondta.

– Be fogom tömni a hézagokat – felelte Borz. – Két zsák cement kell hozzá.

Il gondolkozott egy kicsit.

– De mi lesz a hőtágulással? – kérdezte.

– Az engem nem érdekel.

– Felpúposodik az egész – jegyezte meg Il.

– Púposodjon! – Borz letette az újságot az asztalra: nézte, hogy billegeti a huzat. Amikor már majdnem lecsúszott az asztalról, rácsapott a tenyerével.

A Moszkvics most visszafelé jött az ablak alatt. Borz megszámolta a csattanásokat. Húsz repedés, gondolta. Jobb oldalon is húsz, előre… harminc, az hetven. Nem bánta volna, ha visszafordul a srác. Jó lett volna még egyszer hallani, de balra kanyarodott, a hinták felé.

Abban a pillanatban felsírt a gyerek. Néhány percig hallgatták, hogy sír.

– Most már aztán nem alszik el – sóhajtotta Il.

– Menjünk ki a Duna-partra – javasolta Borz.

– Ebben a hőségben?

– Nincs már olyan meleg, mint délben volt. Öt perc alatt kint vagyunk, levetkőzünk, a gyereket meg betesszük az árnyékba.

– De rengeteg a szúnyog az áradás miatt – figyelmeztette Il. – Te mondtad!

– A sorompónál száraz a part – felelte Borz.

Harmadszor is visszajött a srác a Moszkviccsal. Borz ismét megszámolta a csattanásokat: semmi kétség, húsz repedés volt az ablak előtt. Talán két zsák cement se kell, gondolta.

– Tollaslabdázhatnánk is a parton! – mosolyodott el az asszony. Borz felugrott. Amíg Il a kisfiút öltöztette, előrement a kocsihoz, hogy kiszellőztesse. Amikor kinyitotta az ajtaját, úgy érezte, mintha meleg vizet loccsantottak volna az arcába. Megigazította a gyerekkocsi felső részét a hátsó ülésen, kirázta a takaróját. Már jött is Il a gyerekkel. Fél perc alatt eltűntek a lakótelepről.

Az út a sorompó után kanyarodott a Duna-part felé. Borz ügyesen kikerült néhány tócsát. Il izgatottan szorította a tollaslabdaütők nyelét. Másik kezével a gyerek vállát fogta. Egy mélyedés állta az útjukat, amelynek víz volt a fenekén. Borz kiszállt, és szemügyre vette. A parton egy piros Moszkvics parkolt. Vezetője keresztben ült az ülésen, lábát a fűre lógatta. A folyót nézte. Moszkvics, gondolta Borz.

– Maradjunk itt – kérte Il. A moszkvicsos agyonvert egy szúnyogot a bal vállán.

– Dehogy maradunk – mondta Borz. Indított: a kerekek kétfelé vágták a vizet, még a szélvédőre is felfröccsent néhány csepp.

– Jaj! – mondta Il, pedig simán átjutottak az árkon. Borz vigyorogva továbbvezetett a parton, aztán a mező közepén hirtelen balra fordult a fák felé. Il halálsápadtan szorította a gyereket, másik kezében az ütőket. Nagyot zökkent a kocsi, aztán még egyet. Lefulladt a motor. Borz káromkodva kiszállt. A magas fű teljesen elfedte azt a két árkot, amely az út mellett húzódott. Éppen olyan távol voltak egymástól, mint a kocsi hossza: egyikbe az első, másikba a hátsó kerék süllyedt. A kocsi fenéklemeze a közbenső gyepre feküdt.

Il szintén kiszállt a gyerekkel. Még mindig a kezében tartotta az ütőket.

– Semmi baj – mondta Borz. – Az égvilágon semmi baj.

Visszaült a volán mellé, és megpróbálta kiszabadítani a kocsit. Süvítve forogtak a hátsó kerekek – még mélyebbre ásták magukat a nedves talajba. Borz ekkor szétnézett a parton: talált egy rothadó matracot, néhány faágat és két követ. Mindezt a kocsihoz vitte. Közben elhúzott mellette a piros Moszkvics. Vezetője kikönyökölt az ablakon. Il a part felé hátrált előle, nem is látszott a porfelhőben. Borz addigra megemelte a kocsi orrát az emelővel; a köveket, a matracot és az ágakat a kerekek alá rakta.

Il szó nélkül járkált a parton. A szúnyogok után csapkodott az ütőkkel.

– Leteszem a gyereket, és segítek tolni – mondta végre.

– Ugyan – nevetett Borz. – Simán kijövök, majd meglátod.

Több követ azonban nem talált. Visszafelé indult a parton, egyre messzebbre gyalogolt, sehol egy kő! Visszafordult, és a másik irányban próbálkozott, de ott is csak három kis követ talált. Berakta őket a hátsó kerekek alá.

Újra elhúzott mellettük a Moszkvics, ezúttal visszafelé.

Il megint a partra hátrált előle. Aztán három férfi jött Dunatelep felől: horgászbotot és hálót vittek a kezükben. Kíváncsian megbámulták a kocsit és Borzot, aki gyepdarabokat hasogatott a zsebkésével.

– Szólni kéne nekik – mondta Il. – Én is letenném a gyereket, és segítenék tolni!

Borz a férfiakra pillantott. Némán dolgozott tovább. Végül beült a kocsiba, indított, a gyeptéglák azonban szétszakadtak a gumik alatt. Annyit ért csak el, hogy az első kerekek is lecsúsztak az építményéről. Erre hátravitte a matracot és a köveket, a hátsó kerekek alá. Itt követtem el a hibát, gondolta. Mindjárt hátra kellett volna rakni az egészet. Konokul dolgozott. Patakokban ömlött róla a víz. Kezét felsértette az emelővel, csupa sár volt a válla. Végül megállt mellettük egy biciklis fiú. Gondosan a bicikli mellé fektette a horgászbotját.

– Segítsek? – kérdezte.

Borz rámeredt a kerék mellől.

– Kész már – mondta dühösen.

A fiú meghökkenve bámulta Borz véres kezét, sáros vállát.

– Indítsa be a motort – javasolta. – Megemelem a lökhárítónál.

– Hagyja csak! – mondta Borz. – Elúsznak a halai!

A fiú hátralépett. Tétován felemelte a biciklijét, felvette a horgászbotot. Többször visszanézett, amíg végiglépkedett a parton. Lakótelepi, gondolta. Ezek mind ilyenek. Elhatározta, hogy soha többet nem segít egy lakótelepinek sem.

 

 

Ahol nem ismerik az embert

 

Éppen elaludt a gyerek, amikor megszólalt a csengő. Borz akkorát ugrott, hogy szerteszét repültek öléből a ceruzavázlatok. Egyik papucsa a szobában maradt. A lépcsőházban nem égett a villany, mégis azonnal megismerte Pipacsot, aki lehorgasztott fejjel ácsorgott a kapu előtt. Szemöldöke alól pislogott Borz felé. Az volt a rögeszméje, hogy a házasélet gyakorlása közben zavarja meg Borzot, ezért csengetés után mindig várt egy kicsit. Fehér kabátos, magas lány állt mellette.

Borz elkomolyodott. Felkapcsolta a villanyt, intett Pipacsnak, hogy várjon, aztán visszament a másik papucsáért és a kapukulcsért.

– Pipacs van itt – mondta az asszonynak, aki lábujjhegyen állt az előszobában. Il bólintott, mutatóujját az ajkára fektette, majd gyorsan bement a fürdőszobába, és farmernadrágot húzott a pongyolája alá.

Pipacs és a lány mozdulatlanul várták odakint. A lány melle nagy volt, szeme fekete. Amikor Pipacs lehajtotta a fejét, még jobban látszott feje tetején a kopasz folt. Borz mosolygott, de mindjárt elhatározta, hogy nem tesz megjegyzést a foltra: öt hónapja, amikor utoljára találkoztak, Pipacs megsértődött, amiért kopasznak szólította a lány előtt, akivel akkor jött. Valamilyen Erzsébetnek hívták.

Amíg kinyitotta az ajtót, Borz a parkolót nézegette. Misulit kereste, Pipacs indigókékre mázolt öreg Renault-ját. Nem látta sehol. Úgy látszik, hátrébb állt meg, gondolta.

– Elaludt a gyerek! – mondta Pipacsnak. – Tűnés a szobába, odabent majd levetkőztök! – Kezet fogott a lánnyal, és egy pillanatra a szemébe nézett. Hegyezte a fülét, de így sem értette a lány nevét. Annyi biztos, hogy nem Erzsébet, gondolta, és ez is valami.

Lábujjhegyen mentek a szobába. Odabent halkan szólt a tévé. Il érkezett utolsónak, szintén lábujjhegyen. Nyitva felejtette a farmernadrágja cipzárját. Borz vigyorogva intett neki, hogy húzza fel. Pipacs észrevette Il mozdulatát, és elpirult. Nagyon kék volt a szeme, amint körbepislogott a szobában.

– Te piszok – mondta neki Borz. – A fene egyen meg!

– Téged egyen meg a fene – mondta Pipacs.

– Hol bujkáltál eddig? – kérdezte tőle az asszony.

– Úgyse meri megmondani hölgytársaságban – morogta Borz.

Végre kiderült az is, hogy Jutkának hívják a lányt: Pipacs lesegítette a kabátját, de aztán elfelejtkezett róla. A kabátról is a kezében. A televízió mellett álló félig kész faszobrot nézegette.

– No lám – motyogta. – Azóta csináltad?

– Egy egész erdőt kifaragtam már – mondta Borz.

– Csak vigyázz – nevetett Pipacs –, mert drágább lesz a fa.

– Meg a benzin – bólintott Borz. – Arról se felejtkezzünk meg.

Pipacs erre nem mondott semmit.

– Tudok rá vevőt – bökött végül a faragásra. – Nem hülyéskedek, a főnököm gyűjti az ilyen holmikat. Ez valami afrikai izé?…

– Az, de nem eladó – mondta Borz. – A húgomnak csináltam.

– Három darab ezrest kapsz érte – mondta Pipacs. – Ha kell, máris odaadom. A többit bízd rám.

– Mondom, hogy ajándék. A húgom kapja karácsonyra.

– Majd csinálsz neki valami kisebbet.

Borz mosolygott. Pipacs a padlót nézte, végül leült a legközelebbi székre. Jutka csak állt – az asszony és Borz ugyanúgy elfelejtkeztek róla, mint Pipacs. Kicsit mérgesen lezökkent a másik fotelba. Il összeborított néhány hamutartót – egyiket a lány elé tette. Cigarettával kínálta, de Jutka intett, hogy nem kér. Borz kikapcsolta a tévét, és Pipacs lába elé telepedett a subára.

– Néhány napja kerestelek a régi telefonszámon – mondta. – Akkor hallottam, hogy olajra léptél.

– Ötszáz forint – mondta Pipacs – megéri azt, hogy négy villamosmegállóval többet utazzak naponta, nem? Már öt hónapja a Hajógyárban dolgozom.

Borz kivett egy cigarettát a tartóból. Sokáig ütögette alul-felül.

– Szóval otthagytad az ÉVK-t – mondta. – Ahol mindenki szeretett. Ahol felnőttél, te szaros!

– Ez csak a te rögeszméd. Ez a nagy szeretet – mondta Pipacs. – A balhéról se tudsz. Ez októberben volt. Átkerültem a hadirészleghez, tudod, ahhoz az izotópos vacakhoz. Aztán a főnök elszúrt valamit. Az volt a szerencsénk, hogy két lengyel mérnök is dolgozott velünk. Nagyon rendesek voltak, és megmondták, hogy ki csinálta a hülyeséget. Persze könnyű nekik, jövőre hazamennek. Ahogy vége volt a balhénak, másik helyet kerestem.

– Minek mentél az izotóposokhoz? – kérdezte Pipacs. – Persze megint valami rohadt kétszáz forint miatt!

– Miért, neked ingyen adják a kenyeret? – kérdezte Pipacs.

Borz erre elhallgatott.

– Kávét kértek, vagy teát? – kérdezte az asszony. A gyerekszobában nagyot kiáltott a kisfiú.

– Felzavartuk – jegyezte meg Jutka halkan. Akkor szólalt meg először.

– Most már mindegy – mosolygott Il meggyőződés nélkül. – Szóval tea vagy kávé?

– Tea – mondta Jutka. Talán azért, mert Il ezt ajánlotta először.

– Tea – hagyta rá Pipacs, pedig tudták, hogy utálja a teát. – Tegyél bele ecetet – kérte.

– Citromot – javasolta Il.

– De ha egyszer ecet kell neki – mondta Borz. – Sósav is van itthon!

Jutka udvariasan mosolygott. Hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. A gyerek most már egyfolytában kiabált.

– Menj be hozzá – mondta Borz az asszonynak. – Én úgyis jobban tudom, hogy kell ecetes teát főzni. Ezt jól megcsináltátok! Hogy tizenegyig fent lesz, az hétszentség. Majd te dajkálod – mondta Pipacsnak.

Pipacs elvigyorodott, felállt, és az asszony után ment a gyerekszobába. A gyerek a kiságyban állt, mindkét kezével a rácsot fogta. Teljes erőből ordított, de nem jött könny a szeméből. Pipacs olyan magas volt, hogy kényelmesen átlátott Il feje felett.

– Lululu! – mondta a gyereknek. – Száll a madár!… Be szép vagy, az apád istenit.

A gyerek elmosolyodott, Pipacs meg csak integetett neki, hogy száll a madár. Az asszony Pipacs arcát nézte. Közben Jutka is kijött utánuk. Pipacs majdnem a plafonig emelte a gyereket: az visított a gyönyörűségtől.

– Már alszik is – nevetett Pipacs.

– Azt mondtad a múltkor, neked is lesz fiad, mire legközelebb jössz – mosolygott Il. Megbánta, hogy kimondta. Eszébe jutott, hogy a múltkor nem Jutkával volt itt Pipacs.

Jutka elvörösödött.

– Nem kell azért úgy sietni – mondta.

– Próbáljuk meg itt hagyni a lurkót – javasolta az asszony. Visszamentek a szobába, Jutka kicsit sértett arccal ült a helyére. Pipacs ismét megnézte a szobrot elöl-hátul.

– Na, tűnj csak el onnan! – mondta Borz az ajtóból. Csészéket hozott egy tálcán.

– A többi hol van? – érdeklődött Pipacs – Amiket ezen kívül faragtál?

– Szanaszét, de azért meg tudom mutatni őket, ha annyira érdekel.

– Szanaszét! – mondta Pipacs mérgesen.

– Nagy a család – szabadkozott Borz, miközben visszatelepedett a subára. – Szép nagy családom van, tudod.

– És te vagy közöttük a legnagyobb hülye – bólintott Pipacs.

– Péter! – szólt rá Jutka.

– Az ajándék is valami – mondta Borz. – Képzeld el, ha ennyi ajándékot kellene venni! Egy tönkremenés minden ünnep.

– És a kiállításoddal mi lesz? – nézett a szemébe Pipacs.

– Nincs mit kiállítanom. Ezek csak tanulmányok.

– És mi a fenéből éltek? – csúszott ki Pipacs száján.

– Elsejétől kezdve bútorokat faragok – mondta Borz. – Egyébként remekül állunk, ha tudni akarod. Megverte a kocsinkat a jég. Tojás nagyságú jég esett. Nem hülyéskedek, megkérdezheted Iltől, behoztam neki egy párat. Nem is láttam még ilyent. A lakótömbök déli oldalán valamennyi ablakot beverte a jég, és úgy megkalapálta a karosszériánkat, hogy ötezer forintot fizetett rá a biztosító. Megvettem a festéket, átvittem a kocsit Gézához, és ingyér’ megcsinálta.

– Utána viszont egy egész szobabútort faragtál neki! – szólt közbe Il mérgesen.

– Hogy van az öreg Misuli? – kérdezte Borz.

– Eladtam – mondta Pipacs zordan.

– Micsoda? És ezt csak most mondod?

– Tizenötezerért, meg egy százasért. A százast én adtam, hogy vigyék el. Még az utolsó napon is felbosszantott: úgy toltuk ki az utcából azt a dögöt!

– Na, ne bántsd te csak a Misulit – emelte fel Borz az ujját. – És ki volt az a marha, aki pénzt adott érte?

– Egy autószerelő. Nem hinnéd el, milyen szépen rendbe hozta. Jár vele már, többször láttam a MOM-nál.

– Szóval ezért nem jöttél? – kérdezte Borz.

Pipacs megvakarta az állát. Borz a szőnyegre nézett és onnan a lány lábára.

– Egyébként meg akartalak kérni valamire – mondta Pipacs. – Ciki van a tragaccsal ugyanis.

– Miféle tragaccsal? – nézett rá Borz. – Másik Renault-t vettél?

– Nem, ez egy új Zsiguli – sóhajtott Pipacs.

Borz elképedve nézett rá.

– Mit tudom én, hogy mi van vele – folytatta Pipacs. – Nem tetszik a hangja.

– Biztos neki se a tiéd – jegyezte meg Borz. – Mennyi van a kocsiban?

– Kétezer kilométer.

– Kétezer kilométert mentél már vele, és csak most jutottunk az eszedbe, te rohadt?

– Gyere már ki, nézd meg. Idegesít a dolog, tudod? – Néhány pillanatig zavartan ácsorgott a lány előtt. Jutka végre rágyújtott a saját cigarettájából. Buzgón szívta, nem szólt semmit. A gyerek még mindig az ágyban állt – Pipacs ismét megmutatta neki, hogy száll a madár.

Egy porszem se látszott a fehér Zsigulin. Pipacs idegesen csörgette a kulcsokat. Kinyitotta az ajtót, de nem ült a volán mögé, a jobb oldali ülésre mászott.

– Próbáld ki, légy szíves – mondta a foga között. – Mindenki mást mond: itt állítsak rajta, ott állítsak. Már négyszer voltam a szervizben. Azt hiszem, a kuplunggal van valami.

– Az van vele, hogy egy marha ül a kocsiban – felelte Borz. Begyújtotta a motort, és előbbre csúsztatta az ülést.

– Hol lakik az a pacák, aki megvette a Misulit? – kérdezte.

– A XIV. kerületben, miért?

– Semmi, csak ha arra járok, beugrok hozzá. Kíváncsi vagyok rá, mit csinált a hátsó tengelyekkel.

– Neki az nem gond – mondta Pipacs csendesen. – Csak nekünk volt az. Az egyik haverja esztergályos, a másik köszörűs.

– Sose bocsájtom meg, hogy nélkülem adtad el. Emlékszel a fehérvári balhéra az autópiacon? Mekkora tömeget összecsődítettünk, mi?

– Tömeg az volt – mosolygott Pipacs. – Beállt a Chevrolet, és odasüvítettek a parasztok.

– A Rolls-Royce! – nevetett Borz.

– Te voltál a legjobb vevőm!

– Mit akarsz, még rám is licitáltak. Ha nem vagy olyan balfácán, elvitte volna az a paraszt tizenötezerért. De te még egy ezrest ki akartál húzni a zsebéből.

– Máig is szidná az anyámat – vigyorgott Pipacs. – Nem számít. Látni se bírtam már azt a dögöt. Ha nem viszi el az a szerelő, egy hét múlva belöktem volna az árokba a Kamaraerdőnél.

Borz elkomolyodott, a parkoló kocsikat nézegette a szélvédőüvegen keresztül. A motor egyre járt. Kifogástalan volt a hangja. Valahogy nem tudta rászánni magát, hogy elinduljon.

– Tudod, én is gondolkoztam rajta, hogy eladom a kocsit – mondta végül. – Egy fillért se kerestem egész nyáron. Tíz forintokat költöttünk a közértben, ilyenek. De valahogy sajnáltam. Meg se kellett volna venni. Hogy jövök én a kocsihoz? De ha már megvettük, sajnáltam eladni. Soha többet nem veszünk kocsit, az biztos.

– Hagyd ezt – kérte Pipacs. Hátradőlt az ülésen, mint akit egyáltalán nem érdekel az indulás. Bemelegedett már a motor, meleg lett a kocsiban.

– Befűtök a benzineddel – jegyezte meg Borz.

– Fűtsél csak.

– Mondtam már, hogy Keresztes itt lakik a telepen?

– A szobrász? – nézett rá pipacs. – Az, aki lecikizte a kiállításodat?

– Szobrász a nyavalyát! Az ötvenes években futott be a Rákosi-szobraival, de máig sincsenek gondjai. Befizetett egy műteremlakásra a toronyház tetején. Kíváncsi vagyok, mit csinál majd benne!

– Ne törődj vele – mondta Pipacs. – Ne vele foglalkozz, hanem dolgozz.

– Nem én foglalkoztam vele, ő velem.

– Mit számít egy ilyen ember véleménye?

– Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy ki se kellett volna állítani azt az anyagot.

– Ez hülyeség. Jó véleményt is kaptál a munkádra, de te csak a rosszat jegyezted meg. Add el ezt az afrikai nyavalyát, és kezdj valami komoly munkába. Vagy add el a kocsit. Egy évig megéltek az árából. Ha el akartok menni valahová, odaadom ezt a vacakot. Bármikor elviheted.

Borz kivett egy cigarettát a kardándobozból.

– Ez a csaj legalább jó cigarettát szív – mondta. – Mióta vagytok együtt?

– Öt hónapja.

– Rekordidő.

– Az.

– Jó idegei lehetnek.

– Érti a dolgát.

– És azon kívül mit ért?

– Mit értsen öt hónap alatt? – vigyorgott Pipacs. – Rendes szülei vannak, nem pofáznak bele a dolgunkba. Jutkára hagyták az egészet. Tud magára vigyázni, megvan hozzá az esze. Most balhézta ki a fizetésemelését. Mindenki azt mondta, jobb, ha bele se kezd. Öregem, addig verte az asztalt, amíg megkapta a háromszáz forintját, ő legalább megmondja, hogy mit gondol. És nem ismert azelőtt – tette hozzá. – Felfordul a gyomrom, valahányszor a régi csajokkal találkozom. Mérnök úr így! Mérnök úr úgy!… Amíg műszerész voltam, le se köptek. A Hajógyárban legalább nem ismer senki.

– És ott maradsz? – kérdezte Borz.

– Azt hiszem, igen.

– Hát az is valami. – Borz sebességbe kapcsolt, és indított. – Kezed-lábad összetetted volna, ha így ment volna a Misuli – mondta.

– A Misuli az Misuli. Ez meg egy új Zsiguli, a fene egye meg!

– Na gyere, ülj a volánhoz – mondta Borz. Megállt, és helyet cseréltek. – Lassan kapcsolsz – figyelmeztette Pipacsot. – Te mondtad, hogy ez nem a Misuli. Belököd a sebességváltó kart, és kész. Ez egy finom kocsi, jegyezd meg. Fordulj balra a kereszteződésnél, és állandóan kapcsolj oda-vissza. Tíz perc alatt belejössz.

– Képtelen vagyok megtanulni – mondta Pipacs.

– Ne pofázz, hanem dolgozz.

Egyetlen kocsival sem találkoztak. Nagy csend volt. Borz a Misulira gondolt, és elérzékenyült egy kicsit. Szemöldöke alól nézegetett előre azzal a pillantással, amit Pipacstól tanult. Pipacs is valami hasonlóra gondolt, mert kapcsolás közben kidugta a nyelvét úgy, mint Borz munka közben. Öt évvel ezelőtt Pipacs egy Erzsébet nevű lánnyal járt. A lánynak 127-es Fiatja volt. A Fiattal jöttek ki azon a májusi napon, és egész délután veszekedtek. „A papa is besegített egy kicsit a kocsi árába – magyarázta Pipacs. – Finom kocsi, de szégyen, hogy vezeti ez a lány! Neki a járdaszegélynek, bumm!” „Egyedül csak te tudsz vezetni!” – mondta dühösen a lány. „Jövőre megnézheted az első csapágyaidat!” – felelte Pipacs.

Képtelenek voltak abbahagyni. Borz kikísérte őket a kocsihoz, mert attól tartott, megpofozzák egymást. A lakótelep sarkán azonban megálltak, és Borz látta, hogy Pipacs átöleli a lány vállát. Erzsébet szülei pincérek voltak, és minden áron diplomás férjet akartak fogni a lányuknak. Pipacs akkor még műszerész volt. Mutatott néhány fényképet a lányról. Valamennyi a strandon készült. „Szép, ugye? – kérdezte. – De valami nem tetszik nekem. Szűz még. Nem hülyéskedek. És mégis micsoda figurákat tud!… Tegnap hallottam, hogy a víkendházukban egy ágyban alszik a bátyjával!”

A fénykép-ügy után Pipacs nem beszélt többet a lányról, de még abban az évben beiratkozott az esti egyetemre. Borz valahogy azt várta, egyszer csak beállít a diplomával – és a lánnyal. A diploma megvolt, Erzsébet azonban nem volt sehol. Túlságosan elrontották már a dolgot, gondolta Borz. Talán jobb is, ha nem kezdik újra.

Pipacs kikerült egy téglát, amely az út szélén hevert. Borz elkapta a műszerfalat.

– Egész jól csinálod már – mondta.

– Gyújts rá nyugodtan, azért van ott az a rohadt cigaretta.

– Megfordulhatsz. Elunják magukat a lányok.

Pipacs nagy gonddal megfordult a távolsági busz megállójában. Kínos precizitással kapcsolt, bőgette a motort. Az út szélére vitte a kocsit, fél kerékkel az árok felett álltak meg. Borz észrevétlenül behúzta a kéziféket.

– Csak nyugodtan – mondta, Pipacs azonban nem találta a hátramenet fokozatot. Egy kocsi közeledett Érd felől; legalább heten ültek benne, leeresztették az ablakokat, és tele torokból énekeltek. Pipacs végre nagy lendülettel hátratolatott, de most majdnem a másik árokba gurultak.

– Soha az életben nem tanulom meg – mondta csüggedten.

– Gyere ki holnap, elmegyünk Páty felé. Az csendes út, és nagyon sokat kell kapcsolni rajta. Mire visszajövünk, álmodban is kapcsolsz. Közben mesélsz a munkádról.

– Jól van – mondta Pipacs. – Kimegyünk Pátyra, aztán eldumálunk.

Nézték a sötét utat és a reflektorok előttük futó fényét. Pipacs negyedik sebességbe kapcsolt.

 

 

Aludj holnapig

 

Egy bogár mászott a falon. A fatörzsből jött, gondolta Borz. A fatörzset a Duna-partról cipelte a lakásba. Számított rá, hogy lesznek lakói, bár őszintén szólva, többre számított. Egyet már agyonnyomott, ott feküdt a padló szegélyléce mellett. Ennek a másiknak hosszúkás teste volt, és mászás közben nevetségesen mozgatta a fejét. Megállás nélkül felfutott a szögig, amit Borz vert a falba. Egy gobelint akart ráakasztani. A szöget beverte, a gobelint nem akasztotta rá. A bogár elfutott a szög mellett, aztán megállt, két első lábával felágaskodott, és megmozgatta a fejét.

Borz körülnézett, hogy mivel nyomhatná agyon. A papucsa volt a keze ügyében, de sajnálta a falat. Valami spray kellene, gondolta. Chemotox, vagy valami hasonló. Akkor aztán mászkálhatnának. Nézte, hogy kapaszkodik tovább a cserépig, amit közvetlenül a mennyezet alá szögelt a falra. Aszparágusz lógott a cserépből.

Ideje lett volna munkához látni, de aztán mégis úgy döntött, hogy elszívja előbb a cigarettát. Nem szeretett munka közben dohányozni. Éppen az a jó a cigarettában, gondolta, hogy semmi mást nem csinál az ember, amíg szívja.

Két szívás között megint a falra nézett, és meglátta a második bogarat. Hasonlított az elsőre: ez is mozgatta a fejét, és majdnem ugyanazon az úton mászott. A jó fene essen belétek, gondolta Borz. És ki tudja, hány volt még a fatörzsben.

A szög után megpihent a bogár, felemelte a két első lábát, megcsóválta a fejét, és abban a pillanatban hátrahőkölt. Lepottyant a padlóra.

– Hö! – mondta Borz. Hátha nem is másik bogár ez, gondolta. Tetszett neki odafent a táj, és újra meg akarja nézni. – Csakhogy ezért melózni kell ám – mondta a bogárnak. De röstellte egy kicsit, hogy azt hitte, egy másik.

Fél perc múlva megjelent a bogár. Most is ugyanúgy mászott, lankadatlanul. Meleg levegő szállt fel a fűtőtestről, mozgatta az aszparágusz leveleit. A cserép tetszik neki, gondolta Borz. Érzi a növényszagot, vagy a földszagot, vagy a fene tudja, mit. Egy arasznyira sem volt a virágcseréptől, mikor újra lepottyant.

Borz elnyomta a csikket. Jó sokat szívtam reggel óta, gondolta. És amíg ezeket szívtam, nem csináltam semmit, kellene járni egyet, elmenni valahová. De eszébe jutott, hogy délelőtt már járt egyet. Mindez csak halványan hatolt a tudatába, valójában a bogárra figyelt. Elnevezte Csibogónak.

– Gyerünk, Csibogó – mondta. – Ne lazsálj.

Tényleg megjelent a bogár. Nyílegyenesen mászott felfelé.

– Parancsolj – mondta neki Borz. – Tiéd a fal.

A bogár felmászott a szögig, aztán még egy pár centire, és akkor megállt. Most nem tekergette a fejét, nem emelgette a lábát. Mozdulatlanul állt.

– Ez az – mondta neki Borz. – Semmi vagánykodás. Szusszansz egyet, és már fenn is vagy.

A bogár egyre állt. Borz egy darabig türelmesen várta, hogy elinduljon, de a bogár csak állt.

– Na, mi lesz? – mondta neki. – Ott akarsz aludni?

A bogár nem mozdult.

– Nekem így is jó – mondta Borz. – Aludj ott, ha jólesik. A falnak is mindegy, meg nekem is mindegy. Egyedül csak neked nem mindegy. De amilyen buta vagy, fogalmad sincs róla. Nincs is eszed, csak lábad van, hosszú nyakad és a végén semmi. Illetve egy golyó. Nem maradhatsz ott örökké. Én tudom, felmész a virágcserépig, belemászol, látni fogod, hogy a föld nedves és kényelmes. Az aszparáguszon mindenféle hülyeségek vannak, amiket megehetsz. Valószínűleg jók neked azok a hülyeségek. De csak maradj itt.

A bogár fütyült rá, így aztán Borz se drukkolt már neki. Nem akarta bántani, de nem is érdekelte. Egyáltalán nem érdekelte már. Leütötte néhányszor a szóközbillentyűt az írógépen. Életében először vett fel előleget olyan munkáért, amely nem volt még készen. Nem ő akarta így. A pályázatot kiírták, és elküldték a papírt. Neki csak alá kellett írnia, visszaküldeni, és felvenni az ezerötszáz forintot. Nem álltak valami jól abban a hónapban, Il örült neki. A novella megírásától nem tartott, készen is volt kettő, amit beküldhetett volna. Csak éppen nem akart régit küldeni. Elolvasta őket, de egyik sem tetszett. Végleg elhatározta hát, hogy újat ír. De éppen egy regényen dolgozott, és jól ment a munka. Tizenkét oldalas napi átlaggal dolgozott. Kár lett volna félbeszakítani. Úgyis pihenni kell hamarosan, gondolta. Pihenek, és megírom azt az egy novellát. Volt néhány ötlete, és új jegyzeteket is készített a füzetébe. Ez aztán végképp megnyugtatta.

Valóban meg kellett állnia a munkával egy napon. Nagy, sárga aggregátort állítottak a ház elé, amely sűrített levegőt nyomott az építkezés felé vezető csövekbe. Egész nap bőgött a motor, hogy az ablaktáblák remegtek belé. Borz hallgatta egy ideig, de egyre idegesebb lett. Figyelte magát, hogy lesz egyre idegesebb. Végül fogta a kabátját, és elment járni egyet a Duna-partra. Nézegette a kavicsokat, a homokot és a vizet. Szünet, mondogatta magában. Pauza. Éppen ideje egy kis szünetet tartani.

Másnap reggel az épület másik szárnyán bőgött az aggregátor. Idehallatszott, de annyira nem, hogy kellemetlen lett volna. Borz most a srácok beszélgetésére fülelt, meg a villamos távoli csikorgására. Semmi értelmes dolog nem jutott az eszébe. Lefeküdt, és átaludta az egész délutánt. Este viszont álmatlanul hánykolódott Il mellett az ágyban. Végül felkelt, és átment a másik szobába. Végigolvasta a jegyzeteit, de egyiket sem találta igazán jónak. Új témán törte a fejét. Végül belekezdett egy novellába, és reggelig megírta az első felét. Tizenegyig aludt, evett valamit, aztán elolvasta, amit éjjel írt. Bedobta a szemétkosárba, és elkezdett egy másikat. Ez már jobb volt, úgy érezte, sokkal jobb. Nem állt meg egy percre sem. Öt órakor kiment a kamrába, letört egy darab kolbászt, kenyeret vágott hozzá, bevitte a szobájába. Minden harapás közben írt egy sort. Este már csak néhány bekezdés hiányzott. Il még nem jött haza. Erre gondolt, hogy Il még nem jött haza. Úgy érezte, ültében elalszik. Félrelökte a gépet, végigvágódott a heverőn, és pillanatokon belül elaludt. Il közben hazajött, betakarta, de nem ébresztette fel, és reggel is hagyta még. Egy szendvicset meg egy kávét talált maga mellett a széken, amikor felébredt. Amíg a szendvicset ette, és megitta a kávét, elolvasta a tegnapi kéziratot. Nagyon kedves volt Il ezzel a szendviccsel meg a kávéval, pedig biztosan elkésett miatta, mert sose ébredt fel az óra csörgésére. De elfelejtett cukrot tenni a kávéba, Borz pedig lusta volt kimenni érte. Undorodva húzogatta a száját. De legjobban az írásától undorodott. Annyira, hogy kis híján öklendezni kezdett. Nana, mondta magában, ez azért túlzás. Egy-két dolgot ki kell húzni belőle, és kész. Kell néhány jó betét, írni kezdte a betéteket, de most már nagyon lassan dolgozott, nagyon-nagyon lassan, és közben állandóan az előleg jutott az eszébe. Még három napja volt a beküldési határidőig. Elég lesz, gondolta. Kényelmesen befejezem addig.

Megint a falra nézett, de nem látta a bogarat. Vagy fent volt a cserép mögött, vagy a padlóra pottyant. A padlóra pottyant, mert nemsokára megjelent a fűtőtest mellett.

– Látom, jó erőben vagy – vigyorgott rá Borz.

Csibogó megint felment a szögig, aztán tovább, a virágcserép felé. Kétszer is megállt útközben, a fejét csóválta, felemelte a lábát. Aztán bemászott a virágcserép alá, és eltűnt a szeme elől.

Nem is olyan buta ez, gondolta Borz. Észrevette, hogy hézag van a cserép és a fal között. Feljebb mászott hát, és lepottyantotta magát. Egyenesen a cserépbe pottyant. Ezen azért eltöprengett egy kicsit. Nana, mondta magának. Ennyi esze nem lehet. Feljebb mászott, lepottyant, és véletlenül a virágcserépbe esett. Annyiban segített a véletlennek, hogy odamászott. Alulról nem pottyant volna véletlenül a cserépbe. De az is lehet, hegy egyáltalán nem érdekelte a cserép, egyszerűen csak felfelé mászott a meleg irányában. Felesleges ezen ennyit gondolkozni.

Újra munkához látott, óvatosan, mintha kövek között lépkedne. Tizenöt percig dolgozott, amikor újra meglátta Csibogót a szögnél. Éppen felemelte a lábát, és hanyatt esett. Borz egy pillanatig semmire se gondolt, amíg nézte. Nem akart megint az előbbi gondolatokba bonyolódni. Csibogó újra nekiindult. Lepottyant, újra megindult. Utoljára már a szögig sem jutott fel, és amikor lepottyant, mozdulatlanul feküdt a hátán.

– Nana – mondta neki Borz. – Kidögöltél egy kicsit. Pihensz egyet, és újra megpróbálod. Aludj holnapig.

 

 

---

 

* Ma: Sasadi úti csomópont a Budaörsi úton. A rendszerváltás előtt I. A. Osztapenko 1944-ben elesett szovjet tiszt szobra állt itt, a magyarok Osztyapenkónak nevezték.