A legjobb lelépni

1968–1977

 

 

Jolly reklám

 

Ha egy kicsit több eszem lett volna, előre tudom, hogy balszerencse ér. Azon a napon semmi sem sikerült. Amikor reggel, még az ágyban rágyújtottam, kiesett a cigaretta a számból, és ahogy utánahajoltam, bevertem a szememet az íróasztal sarkába. Fél óra múlva olyan lett, mintha hozzám vágott volna valaki egy tintával átitatott rongyot. Délben leöntöttem az olajkályhát egy üveg málnadzsemmel, befolyt a rács közé, fél órát vacakoltam vele, pedig már úgyis késésben voltam, mert Karesz megparancsolta, hogy fél egyre legyünk a nagyteremben. Korábban el kellett mennie, de meg akarta tartani az egész próbát, mert holnap bemutató; jó vicc, csak legyen egy olyan marha, aki végignézi ezt a bilicsatát. A jó ég szakadt volna rá, amikor elvállalta; persze mit csináljon a diákszínpad rendezője, amikor grafomániás a magyartanár, és pont az egyfelvonásosokra specializálja magát? Nem akarom megmondani a nevét, de megkérdezheted, ha érdekel, mindenki tudja a Liszt Ferenc téri gimnáziumban. K. M. a monogramja. Ionescót akarja utánozni, de csak annyira sikerül neki, hogy nem történik semmi a darabjaiban. Állítólag azért, hogy aktivizálja a közönséget. Szerintem azért, mert semmi sem jut az eszébe. Ennek a darabnak Kékvízi dal a címe, nem mintha lenne benne egy szikra víz is, hacsak nem az, ami rólunk szakad előadás közben. Arról szól, hogy bejön az apa, az anya, a fiú meg a lány, és nézik egymást, mert a lány férjhez akar menni egy református képkeretezőhöz. Időnként a takarítónő is bejön, de ő nem néz senkit. Még szerencse. Főleg az apa beszél, mert K. M. azt hiszi, hogy egy családban általában az apa viszi a szót, persze agglegény a hülye, csak jönne el egyszer hozzánk. A többiek maximum közbevakkantanak, de annak sincs semmi értelme, úgy értem, még annyi sem, mint az apa szövegének, bár K. M. szerint ez se baj, mert pusztán a nézéssel és a szünetekkel jobban jellemzi a figurát, mint a szavakkal. Ott volt a két első próbán, és megőrjített bennünket a nézőpróbáival meg a szünetpróbáival, úgyhogy a végén nem is csináltunk mást, csak bámultuk egymást, és szüneteket tartottunk, de aztán le kellett mennie Nagykovácsiba, hogy megrendelje a murvát az iskolaudvar felszórására. Azóta nem láttuk, hála istennek. Nem a murva miatt, azt elárulom, hanem azért, mert született lógós, és azt hazudta a dirinek, hogy be kell mennie a minisztériumba a murva miatt. A diri pedig bevette az egészet, amilyen áldott jó lélek. Az ilyen K. M.-félék fogják a sírba vinni, megjegyzem, engem is, mert én játszom a fiút a Kékvízi dalban, aki a többiekkel együtt mindjárt az elején bejön, de félóráig nem szól semmit, és akkor is csak annyit, hogy „Na jó, de mi lesz velem?…”. Még csak választ se kap rá. Te mondj bírálatot arról a szerzőről, aki ilyen szerepeket ír. Aztán megint állok negyedóráig, mint a fatuskó, hogy a kellő pillanatban benyögjem ismét: „Na jó, de mi lesz velem?…” Mert ettől vagyok önző állítólag, hogy mindig ugyanazt mondom, és nem érdekel semmi, ami körülöttem történik, csak a saját kis nyomorult életem.

Az egészben az a legnehezebb, hogy eltalálja az ember a megfelelő pillanatot, mert a többiek is hasonló marhaságokat mondanak, és ezek között nehezebb kiigazodni, mint a lányok melltartópántjai között. Az első két próbán pontosan ugyanott eltévesztettem, mire K. M. ki akart rúgni, ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy izzadok a hülye darabjában, vagy legalább tényleg rúgott volna ki, de csak ígérte, naná, lasszóval se fog még egy ilyen állatot, mint én vagyok, aki végignajózza neki az egész felvonást. Te is eltévesztetted volna, azt hiszem, mert az egész zűrzavarban csak az a támpontod, hogy az apa másodszor mondja: „Bezzeg tíz évvel ezelőtt…” Csak az a baj, hogy előtte még mondja egyszer: „Bezzeg nyolc évvel ezelőtt…” Úgyhogy rémesen kell figyelned, nyolcat mond-e vagy tízet, mintha nem lenne mindegy, a fene egye meg!

Amikor leszálltam a tizenkettesről a November 7. téren, eszembe jutott, hogy mit fog szólni Karesz a szememhez. Szorongással töltött el a gondolat, mert nem akartam, hogy kirúgjon, legalább még a Kis matrózban szerettem volna játszani, amelyben Ágnes is játszik, a menyasszonyom. Két hónapja gyűrűsek vagyunk, én csináltam a gyűrűket fűből a Rómain, de nem ez a lényeg két ember kapcsolatában, hanem a totális megértés. Például együtt jártunk a próbákra, és ezután is együtt fogunk, csak most nem, mert hazajött az a hólyag bátyja Kanadából, és most őt eszi náluk mindenki késsel és villával. De amikor együtt jártunk, és leszálltunk a tizenkettesről, bármikor mondhattam neki: Ágnes, szerelmem, menjünk a Majakovszkij utca felé! Szó nélkül jött, pedig kerülő, te is tudod, de megtette a kedvemért, mert őrületesen szerelmes belém az orrom miatt. Klassz orrom van, hiszen látod, majdnem olyan, mint a Belmondóé, nekem is betört, azért. Tízéves koromban hasra estem.

A Kis matróz egyébként egész normális darab, végig éneklünk benne, és részegen ölelgetjük a lányokat. Én Ágnes mellett állok balról. Jobb oldalra szerettem volna kerülni, de azt a tülök Presitset tették oda, nem mintha féltékeny lennék rá. Ha valakire nem, hát rá nem, mert csupa pattanás a képe, és ilyen málé szája van.

Most is a Majakovszkij utca felé mentem a beidegződés miatt, pedig mondom, hogy késésben voltam. Elképzeltem Kareszt, amint fel-alá járkál a színpadon tiszta vörös fejjel, és szidja a jó anyámat. De a komplexus az komplexus, ha van neked is, akkor tudod, mi az.

A bőrlerakat előtt teherautó állt, előtte tolókocsi púposán megrakva bivalybőrrel. A rakodók éppen bevittek egy bálára valót a raktárba: murisán néztek ki félmeztelenül, mint a pingvinek, pláne mert az egyiknek piros szalaggal volt megkötve hátul a köténye. Hülyéskedtem az előbb, nem bivalybőrök voltak, hanem tehénbőrök, de szeretem azt mondani a tehénbőrökre, hogy bivalybőrök. Ez van.

A túlsó oldalon egész kis csődület gyűlt össze egy hosszú fülű vizsla körül, akinek húszcentis szíjdarab lógott a nyakán. Olyan volt, mint egy leszakadt póráz. A csődület főleg srácokból és kislányokból állt, a Labda utcai iskolából jöttek ki tizenkettőkor, és most itt hülyültek, mert Fickó ki-be rohangált a lábuk között, közben pedig csaholt a vékony kölyökhangján. Én neveztem el egyébként két perccel az után, hogy odamentem. Ezt előlegbe mondom. Azonnal észrevett, mert magasabb voltam a srácoknál. Nagyon szimpatikusnak talált, felugrált rám, és nyalogatta a kezemet, mintha együtt nőttünk volna fel, de aztán el kellett volna válnunk családi okok miatt, és most itt, a Majakovszkij utcában véletlenül egymásba botlottunk volna.

– Fickó! – mondtam meghatottan.

És egyszerűen velem jött. Amikor rádöbbentem, hogy milyen szerencse ért, szívdobogást kaptam. Szörnyen bántott, hogy nem volt nálam cukor vagy egy darab szalonnahéj, amivel megkínálhattam volna. Csak egy méter spárga meg két tantusz volt a zsebemben, ő persze nem tudta ezt, úgyhogy ciki volt. Vannak ilyen állati helyzetek. Erre kiteszem az egész cuccot a pofája elé a tenyeremen, csak úgy diliből, mert hirtelen begurultam, de fogalmam se volt róla, hogy miért gurultam be. Vette a lapot, öregem, bekapta a madzag végét, és előreiramodott. Csak akkor rémültem meg, amikor eszembe jutott, hogy megláthat bennünket a gazdája. Tépek utána, de közben arra is gondoltam, hogy ha Karesz nem őrült meg ez alatt az idő alatt, akkor sohasem fog.

A főiskola felől egy selyempapírt fújt felénk a szél. Úgy ugrált a járdán, mint valami törött szárnyú madár. Fickó utána. Szemben, a trafik előtt egy vén spiné szobrozott kék kordbársony kabátban a Lambrettája mellett. Nem nézett ránk, de éppen ez volt a feltűnő. Fickó egyenesen felé nyargalt. Nyeltem egyet, öregem. De még mielőtt elérte volna, bement a csaj a trafikba. Fickó megint a selyempapír után eredt, elkapta, és visszahozta hozzám. Tele volt a szeme diadallal, az enyém meg nem tudom, mivel, szóval mind a ketten tele voltunk, ahogy illő is volt egy ilyen elválás után. Megöleltem a nyakát, és sebtében hozzákötöttem a madzagot a pórázdarabhoz, ő pedig befalta közben a kisujjamat a selyempapír mellé, és még jobban tele lett diadallal, én pedig még jobban izével, és így indultunk el végre kettesben a gimnázium felé. Elmúlt az előbbi rohadt érzés.

Képzeld, bevonulunk az öreg Sinyó előtt a portán: majd kidurrantam a büszkeségtől: naná, Fickó volt az első igazi kutya az életemben. Persze nem mutattam, olyan pofát vágtam, mint az Alain Delon, amikor bedobja a grófnak, hogy ő a Fekete Tulipán.

Karesz mélyen lehorgasztott fejjel ült a színpad előtt. A többiek az előírások szerint hülyültek, persze amikor berobbantunk, felbomlott a rend. Lökték a sódert, hogy mennyi idős ez a rinocérosz, az öcsém-e vagy a húgom és ilyeneket. Hülyék, mondtam, valójában azonban halálosan boldog voltam. Fickó tökéletesen átérezte a megvetésemet, körülsündörögte a Presits lábát, aki a bátyámat alakította a Kékvízi dalban, aztán tovább farolt a székek között, és szemügyre vette Kareszt, mert feltűnt neki, milyen elnyomorodott helyzetben ül a széken, de tényleg képtelen rendesen leülni valahová. Karesz csak akkor vette észre, amikor megbökte orrával a fenekét. Erre felugrott, elvesztette az egyensúlyát, tántorgott, mi pedig röhögtünk, szóval kész volt a próba, mindenki Fickót akarta simogatni; Éva pedig, aki negyedikes, kövér, és az anyát játszotta a darabban, a pisilőjét nézte, hogy fiú-e; na látod, ez jellemző rá, egyébként szívbajos, azért kellett évet ismételnie harmadikban, úgyhogy vén szatyor közöttünk.

Egyedül Karesz nem szólt, köhögött egypárat, és kifújta az orrát, morogva, ahogy szokta. A fene tudja, miért kell morognia hozzá, de mindig így fújta, az tény. Kiszedett a mellényzsebéből egy félig elszívott cigarettát, a szájába dugta, és ide-oda tologatta, közben meg Fickót stírölte. Megkérdezte, minek hoztam ide ezt a dögöt. És kié ez a dög? És mi a rossebet akarok ezzel a döggel? Erre megmondtam neki, hogy Fickó a neve, szólhat neki nyugodtan, úgyse hallgat rá. Valójában nem tudtam, hallgat-e rá, vagy sem, szerencsére nem próbálta ki, pedig könnyen lebőghettem volna vele, mert Fickó mindenkire hallgatott az égvilágon, de csak akkor persze, amikor kedve volt hozzá.

Aztán letolt a szememért. Biztosított, hogy meg fogja tudni az apám a szülői értekezleten, milyen piszok strici a legkedvesebb gyereke. Ezt is szerette mondani a hülye, mert elköptem neki egyszer, hogy egyedül vagyok anyáméknak. Van ugyan egy nővérem is, Klári, de ő már férjhez ment, tehát nem számít. Karesz vízfejű, mindent elfelejt, a menzajegyét is mindig másnak kell megvenni, már aki jó akar lenni a kis hülye gyakornoknál. Ezt megjegyezte.

Nem szóltam semmit a szövegére, csak köptem egyet befelé, és lerántottam a számat. Persze megint eltévesztettem a beugrásnál, mert Fickóra figyeltem, aki a színpad alatt kaparászott. Már a nyolc évnél beüvöltöttem, hogy: „Na jó, de mi lesz velem?…” Karesz elsápadt, és éppen mondani akart valamit, amikor Fickó vonítani kezdett odalent azon a kedves kölyökhangján, persze újabb röhögés, szünet, Karesz ordít, még hosszabb vonítás, Karesz üvölt, hogy húzzam ki onnan, és vigyem a rossebbe; én üvöltök, hogy az istenbe húzzam ki, nem látja, hogy a hátsó lécek között bújt be, de az őt nem érdekli, mondom, akkor miért üvölt. Közben bejön az öreg Sinyó, azt mondja, mit csinálunk itt, nem tudjuk, hogy korrepetálás van a fejünk felett, a fene egyen meg bennünket! És miért dobáljuk el a csikkeket, na ezt ő most fel fogja vinni a dirihez, tálcán viszi fel, megértettük, mert ez mégiscsak disznóság, hogy üvöltözünk, és elszórjuk a csikket. Karesz dobta el, megsúgom. Tessék. Ámbár nem is bántam, ebből a darabból úgyse lesz énekes halott, nyugodtan így hagyhatjuk, ahogy van. Csak nem akartam mondani.

Karesz káromkodott, kiment, és úgy bevágta a külső ajtót, hogy csak úgy dongott. Jellemző rá, hogy a belsőt nem merte, mert félt az öregtől. Mi pedig a meghatottságtól könnyes szemmel bámultuk Fickót, aki nyakig olajosan, de boldogan csillogó szemmel és a pofájából féloldalt kiálló gyufaszállal kimászott a színpad alól.

Próba után megint láttuk a vénkisasszonyt, a gimi előtt ült a robogóján, és a lábfejével dobolt a járdán. Fickó megugatta, de én nem törődtem vele, mert azon gondolkoztam, kiugorjak-e Ágnesékhez a Pasarétre. Odalettek volna valamennyien, az biztos, talán még Ágnes is, ha nem féltette volna éppen a nejlonharisnyáját. Van neki, komolyan, kettő is, azt kéri a születésnapjára, mert már felnőtt nő, szóval érted? Én is támogattam a véleményét, támogatom, így mondtam neki. A szüleit még nem ismerem, de már láttam őket a kerítésen keresztül, amikor a Fantomas után hazakísértem Ágnest. A nyárikertben ücsörögtek, az anyja éppen teát töltött az apjának egy olyan fületlen izébe. Nem úgy értem, hogy tényleg fületlen a csésze, csak olyan cseles, kinyúlik a pereme, ott kell megfogni, szóval nem rendes fül. Ez valahogy nagyon megmaradt az emlékezetemben.

Jó nő az anyja, egész beleestem. Feszes nadrágot viselt, aminek persze nem volt slicce. Nem tudom, te hogy vagy velük, de én megőrülök azoktól a feszes nadrágoktól, amelyeknek nincs sliccük. Az apja már nem tetszett annyira, kopasz tag, szemüveges, és vékony orra van. Ezzel sokat rontott nálam a hitelén: egy férfinak ne legyen vékony orra, olyan, amit félre lehet hajlítani, mint valami bádoglemezt. Olyan legyen, mint a Belmondóé. Egyébként újságot olvasott, és rá se füttyentett a teára. Éppen úgy ráncolta a homlokát, mintha ő lett volna az U Thant, és azon gondolkozott volna, hogy elfogadja-e még egyszer a főtitkári kinevezését. Pedig sose lehetne főtitkár, ezt én mondom neked, nemcsak az orra miatt, hanem mit tudom én, miért, szóval érted? Észre se veszi az ember, csak egész közelről.

Ezért is gondoltam meg a dolgot végül. Állandóan az járt a fejemben, hogy most is a kertben ülnek, de frankón, az anyja teát tölt abban a bomba nadrágban, ő meg fütyül az egészre, és összeráncolt homlokkal olvassa, hogy mit buliztak össze megint a kínaiak. Ráadásul ott van a bátyja is, aki már félig elfelejtett magyarul, és azt hiszi, hogy ő a nagymenő, mert Kanadában minden automata a pofájába nyom egy adag eperzselét. Most mondd meg őszintén, nem szakad meg az ember szíve azért a szegény asszonyért, abban a bomba nadrágban? Ágnesről nem is beszélve. Sajnos, ő is megingott, mert hazahozta az a majom a Citroënjét. Külön kocsi kell neki arra, hogy leszaladjon a közértbe húsz deka franciasalátáért. Majd én megmondom, miért hozta haza: nagyképűségből, hogy levigye Ágneséket a Vörös Csillag moziba vagy a Tháliába, aztán megálljanak nagy sustorogva, és kiszálljanak kenetteljes pofával, közben pedig azt hiszik, őket bámulja az egész világ, pedig csak a kocsi dukkózását bámulják, neked elárulom. Nagyon rosszulesett, hogy Ágnes tisztára beleőrült abba a vacak benzinládába, úgy beszélt nekem róla, mintha sose láttam volna Citroënt, és attól is teljesen felfújódott, hogy kisegítette az a bölömbika bátyja a Thália előtt. Iszonyatosan fájt a szívem, amikor ezeket mondta, persze lepleztem, és megkérdeztem, hány hengeres a kocsi, naná, hogy nem tudta. Ebből is láthatod, hogy valójában nem a kocsi érdekelte, pedig Ágnes csodálatos nő különben, ezért is fogom feleségül venni. Végül is nem tehet róla, hogy félresikerült a testvére.

Amikor megkérdezte, hogy mit szólok az egészhez, rávágtam, hogy nekem jobban imponált volna, ha lóháton jön haza Kanadából. Úgy nézett rám, mintha kést döftem volna a lapockája alá, rémesen megsértődött, így is váltunk el, a fene egye meg, mert már nem volt idő kibékülni. Még szerencse, hogy előre megbeszéltük a randit. Most azt hiheti, valami rettenetesen irigylem a Citroënt a bátyjától, pedig irigyli a fene, csak az fáj, hogy elrontották a bulit: talán már nem is tudna örülni Fickónak, mert az nincs olyan szépen dukkózva, és nem tud akkordhangon tülkölni.

Így aztán némileg letörten hazamentem, de nem tartott sokáig, általában hamar otthagyom a mély vizet. Ahogy befordultunk a kapun, elhúzott mellettünk egy robogó a Pusztaszeri út felé. Gyorsan jött, nem láttam jól a vezetője arcát, de megismertem a kabátjáról. Ugyanaz a spiné volt. Na, most várjál. Bemegyek Fickó után, aki apám virágágyai között nyargalászott. Apámat kitörte volna a frász, ha látja, szerencsére Pécsre utaztak két napra a nagyapámhoz. Kivételesen Klári is velük ment, a nővérem, mert anyám letolta a múltkor, hogy mostanában ide se jön meg minden. Nem szóltam semmit. Szerintem jobb hagyni valakit, ha nem jön jószántából. Az az igazság, hogy Klári meg anyám sose jöttek ki egymással. Anyám imádja a ricsajt és a vendégeket, úgy vándoroltak hozzánk, mint a mohamedánok – gondoltam már rá, hogy kezeltetni kellene. Én viszont éppen úgy utálom az ilyen diliket, mint Klári, ebben nagyon megértjük egymást. Tulajdonképpen ezért költöztem le a kazánházba, Klári halálosan irigyelt, a legszívesebben ő is lejött volna, persze egy csaj egészen más, mégse olyan független meg minden.

Szóval füttyentettem Fickónak, és először is vacsoráztunk: volt húsz deka sonkám, ezt elfeleztük, Fickó kapta a soványát, én a kövéret és a héját, de mind a ketten éhesek maradtunk, ezért megettünk még egy fél üveg barackdzsemet és nyolc lap pászkát. Gondoltam, hogy felsikolt a mutter, ha meglátja, de végül is már nem szedheti ki belőlünk. A kutyámról volt szó, nem éheztethettem mindjárt az első napon.

Reméltem, talál szórakozást magának, amíg suliban vagyok, elég nagy a kertünk, futkoshat benne kedvére. Semmire se tudtam figyelni egész nap. Fizikából bezúgtam, a többiből meg exkuzáltam, azt mondtam, családi okokból nem tudtam készülni, amivel nem is hazudtam nagyot, mert tényleg éppen elég dolgom volt tegnap, fészket kellett csinálnom Fickónak és hasonlók. Ha ez nem családi ok, akkor mi az?

Megyek haza, látom, hogy ez a görcs Szabó a kerítés mellett áll, az a hosszú szomszéd, tudod, és kővel dobálja Fickót. Mondom: maga mit csinál? Legalább öt percig arénázott, mire kivettem a szövegéből, hogy Fickó kikaparta a kerítés alját, átmászott hozzájuk, a tyúkól alját is kikaparta, és megevett tizenegy tojást. Azonnal rájött, hogy ő csinálta, mert amikor áztatott kenyeret szórt a tyúkoknak, Fickó a kerítés mellett állt, és a száját nyalogatta. Azt mondja, sintért hív. Állati jó ötletei vannak néha. Megmagyaráztam neki, hogy Fickó az én kutyám, semmi köze hozzá, és egyébként sincs boyszolgálat a sintéreknél. Végül kifizettem neki a tizenegy tojást, tizenhét hatvanat kért érte, bolti áron adta a piszok, viszont untam már az egészet, mert láttam, hogy csak az irigység beszél belőle. Aztán körülnéztem, hogy mit csinált még Fickó a délelőtt folyamán. Mást nem csinált, csak letaposta apám virágágyait, és összerágott nyolc tő muskátlit, amit anyám hozott az Áfonya utcai kertésztől. Ezeket egyáltalán nem sajnáltam, mert speciel a muskátlit halálosan utálom. Direkt hálás voltam neki, hogy eltette őket láb alól, méghozzá ilyen zajtalanul.

Én a menzán ettem, de hazahoztam neki a fasírozottamat, ezt is befalta, aztán lefeküdt a napra a ház tövében, és elaludt. Gyorsan kimostam a nejloningemet, a kötélre akasztottam, mert ötre randim volt Ágnessel. Úgy beszéltük meg, ő jön fel a Rózsadombra, mert a szülei állandóan a városban lógtak a miatt az átkozott Citroën miatt, és nem akartuk, hogy beléjük fussunk a legönfeledtebb pillanatokban, például amikor megfogom a kezét, vagy viszem a táskáját.

Aztán szétszedtem Péter fényképezőgépét, amelyben elakadt a film. Fotózni akart a Kis matrózban. Megegyeztünk, hogy ad egypár képet, ha megcsinálom. Gondolhatod, hogy becsavarodtam erre a gondolatra, mert Ágnessel együtt rajta lettem volna én is. Mondtam ennek a süketnek, hogy olyankor csinálja, amikor valami intim helyzetet veszünk fel, átölelem, vagy mit tudom én. Terveim voltak ezzel a képpel. Az, hogy amikor beállítok egyszer Ágnes apjához és anyjához a sötét öltönyömben és, mondjuk, egy csokor nefelejccsel, kicsapom eléjük az asztalra, és mondok valami hatásos szöveget. Például: „Uram és asszonyom!” Vagy: „Asszonyom és uram!” Azt hiszem, így illik, majd megkérdezem anyámtól valami kerülő úton, mert ők még nem tudnak a dologról, illetve apám tud, neki elköptem egy gyenge pillanatomban, hogy házasodni akarok, de nem szólt semmit, csak kidobta a gyufáját az ablakon, tehát beleegyezett, szóval: „Asszonyom és uram! Bátorkodom tisztelettel megkérni Ágnes leányuk kezét!” És ott hever előttük a kép, láthatják, hogy frankón szeretjük egymást. Ha ez sem elég, akkor esetleg kicsapok mellé még egypárat, attól függ, mennyit csinál az a barom Péter.

Nézem az órát, fél öt volt, öregem, rohanok ki az ingemért. Fickó a fűben hevert diadalmasan, figyelte, hogy futkározok. Az ing sehol. Lehúzta, és a hasa alá gyűrte. Azon feküdt. Majdnem bőgtem, amikor a fény felé tartottam: ha nem volt rajta húsz lyuk, akkor egy sem, és némelyik nagyobb, mint a tenyerem.

Akkor egyszer haragudtam rá, mert az egyetlen ingem volt, májusban kaptam a születésnapomra, alig három héttel ezelőtt. Felemeltem a kezemet, mondtam, agyonváglak, de olyan büszkén nézett a szemembe, és összevissza táncolt körülöttem, mintha valami nagyon kedves dolgot tartogatott volna a számomra. Még akkor is kapkodott utána, amikor totál kikészülve visszaindultam. Tisztára ösztönszerűen tartottam feljebb, hogy ne érje el.

– Te piszok – mondtam minden meggyőződés nélkül, mert képtelenség volt haragudni rá. Sajnos, ezen kívül csak a piros ingem volt tiszta, amelyik jól nézett ki valamikor, de most már kirojtosodott a nyaka. – Te piszok – mondtam Fickónak, aki a szőnyegen ült türelmesen.

Amint meghallotta a nevét, megcsóválta a farkát, de úgy, hogy az egész feneke mozgott belé. Legalább ilyeneket ne csinált volna, legalább hagyta volna, hogy utálja az ember. Próbaképp feltűrtem az ingnyakat. Őrültség, ki jár júniusban feltűrt ingnyakkal a Vérhalom téren?…

– Te piszok – sóhajtottam ismét.

Néztem az órát, ötvenhét volt, öregem! Gyorsan kezet mostam, és bekaptam egy teaízesítő tablettát, hogy jó szagú legyen a leheletem, aztán kirohantam. Fickó mindenhol a nyomomban.

– Menj szépen futkosni – mondtam neki. Felugrált a nadrágomra a sáros lábával. – Fickókám – könyörögtem –, a jóistenke áldjon meg, hagyj békén! Cuki vagy, puszillak, de most már hagyj békén, légy szíves!

Nem hagyott. Kibújt a kerítés rácsán, leugrott az úttestre, engem meg a frász kitört, mert éppen jött a kilencvenegyes, és húsz centire húzott el mellette. Akkorát üvöltöttem, amekkorát csak tudtam:

– Fickó!…

Csodálkozva visszanézett, hogy mit akarok, aztán ugrálni kezdett, mint egy bolond, és rá se füttyentett a Trabantra, amelyik a Pusztaszeri út felől jött. Ez így nem mehetett tovább. Visszarohantam a madzagért, de mire leértem, eszembe jutott, hogy mit szól majd hozzá Ágnes. Ismét visszarohantam, lehoztam az emeletről anyám és apám orkánövét. Fel kellett másznom értük a felső faliszekrényhez, persze kapkodtam, kidőlt alólam a kislétra, lehőbörödtem, és úgy bevágtam a térdemet, hogy üvölteni szerettem volna a kíntól. Fél lábon ugráltam vissza a kapuhoz. Fickó most a túlsó oldalon rohant fel és alá a kerítés mellett, a belső oldalon meg az ottani kutya, Dréki, vagy mi a neve. Legalább öt percig kapkodtam utána, mire sikerült megfognom. Összekötöttem az öveket, aztán futás a tér felé! Pokolian sántítottam, Fickó pedig minden járókelőhöz oda akart menni, azok persze cukkolták, hogy gyere ide, kiskutyus, milyen szép kis vizsla, hogy a jó fene ette volna meg őket, láthatták, mennyire sietek; de ez mindig így van, figyeld meg, ha egyszer valami sürgős dolgod akad, az egész világ összefog ellened. A két övön úgy megszorult a csomó, hogy többet az életben senki sem szedi szét, azt garantálom.

Öt óra tízkor értem a térre, feltűrt ingnyak, faláb, dobogó szív… Ágnes sehol. Kezdtem ideges lenni. Te jóisten, ha eljött, és megunta az ácsorgást! Biztattam magamat, hogy tíz percet biztosan várt volna, hiszen én is vártam a múltkor egy órát, de egyre nyugtalanabb lettem.

Fickó nem törődött semmivel, körbehúzott a téren, megszaglászta és megjelölte az összes fa tövét, megbökdöste egy kislány fenekét a hintánál a szokott barátkozó stílusában. A kislány visított, és az anyjához menekült, de még ott se hagyta abba, szabályos sírógörcsöt kapott, az asszony kiabált, még ez is mindennek a tetejébe. Ágnes sehol.

Igyekeztem kiverni a fejemből, hogy nem várt meg, de sajnos, ott volt a nyomós érv: a bátyja hülyesége. Esetleg megtudta, hová készül, erre ő: „Itthon maradsz, kis húgom, és hallgatod a süket dumámat! Ki az a fiú neked, elég jól szituált hozzád?” És így tovább. Meg szerettem volna ölni abban a pillanatban.

A csúszdánál egy vörös nő állt cigarettával a kezében, és mereven nézte a megálló melletti telefonfülkét, pedig nem is telefonált belőle senki. Bomba nő volt, fehér ruhában, és kilátszott a térde a szoknyája alól. Igazán hálás voltam neki, amiért odaállt, mert ebben mégis volt valami vigasz, bár nem miattam állt oda, talán a vőlegényét várta, viszont én is nézhettem, és ez nagyon rám fért abban a nyomorúságos állapotomban.

Végre jött egy busz, leszálltak róla vagy tízen, de Ágnes nem volt közöttük. Egyre idegesebb lettem, és idegességemben körüljártam Fickóval a vörös nőt. Fickó megszagolta a bokáját. Leeresztett szempillái alól figyelt bennünket, és odadugta Fickónak a jobb lábát. Fickó azt is megszagolta, és nagyon élvezte, biztos a parfümje miatt. Szívesen cseréltem volna vele néhány percre, esetleg addig, amíg megjön Ágnes, mert a szép nőknek isteni szaguk van. Egyszer felmentünk Presitsékkel az öltözőbe, amikor a negyedikes lányok röplabdáztak, és végigszagoltuk a ruháikat. A Bóna Katié és a Jóby Andreáé volt a legklasszabb, nem véletlen, hogy ők a legjobb nők a IV/B-ben.

– Gyere ide – mondtam Fickónak, csak azért, hogy mondjak valamit, persze nem jött. Megcsóválta a farkát, megint a fenekével együtt. Ilyenkor a legédesebb, de tényleg meg kell zabálni, a nő is lehajolt hozzá, és megsimogatta az ujja hegyével, mire teljesen megbolondult, felugrált rá, és rohangált körülötte, a póráza viszont a kezemben volt. Pillanatok alatt körültekerte, rutinja volt ebben. A nő arcáról lehervadt a mosoly, idegesen bogozni kezdte a cuccot.

– Na! – mondta.

Hebegtem valamit, hogy mindjárt kibogozom, de először Fickót kellett kiszabadítanom, viszont úgy rángatózott, mint akit a görcs rángat. A bog kőkeményre szorult a nyakörvén. Közben a nő kibújt az egyik cipőjéből, de elvesztette az egyensúlyát, és lelépett a porba. Ettől nagyon dühös lett, éles hangon rám szólt:

– Kisfiú, vidd innen a kutyádat!

Ez fájt. Az rendben van, hogy vigyem onnan, és az is, hogy Fickó egy pokolfajzat, aki minden jó helyzetet elront, de az a kisfiú rosszulesett. Nem volt elég a délutáni idegeskedés, plusz az, hogy nem jött el Ágnes, most még ez is. Letaglózott vele.

– Igen – motyogtam, mert semmi sem jutott az eszembe, pedig most kellett volna mondani valami férfiasat, például hogy all right, vagy semmi baj, asszonyom, de ezek csak később jutottak az eszembe, akkor megelégedtem vele, ha bőgés nélkül elkotródom onnan.

Az életben nem voltam még úgy elkeseredve, mint mikor hazaértünk, és az is bosszantott, hogy Fickó egyszerűen nem vett erről tudomást, pedig miatta volt az egész, nemcsak a megaláztatás, hanem az is, hogy elkéstünk, és elment Ágnes. Igenis látni akart, hiszen két napja hiányoztam neki!

Kisfiú, vidd innen a kutyádat – rémes! Még vacsorázni se volt kedvem, csak leültem az ágyamra, és bámultam a falat, ott, ahol nem volt rajta egy kép sem. Az ággyal szemben nem ragasztottam ki semmit, nem is tudom, miért, pedig a többi fal tele van; öt különböző Roger Moorom van meg Alain Delonom, Pat Boone-om, Sophiám, Szörényi Leventém és még vagy ötven színes fotóm.

Fickó kint futkosott az udvaron, remekül érezte magát, és valahányszor megkerülte a házat, bekukkantott az ablakon. Ugyanis a talajjal egy szinten van az ablakom, bármikor kiléphetsz rajta, ha megköveteli a sors. A helyiségben még most is ott áll a kazán, de nem fűtünk benne, mert drága volt a koksz meg vacak is, amikor kipróbáltuk, nem beszélve arról, hogy egész éjjel szörcsögött, mint egy öreg férj, amikor a feleségének rimánkodik. Egyébként rendes kis szobát csináltam belőle, kimeszeltem, lehoztam az ágyamat meg apám nagyobbik íróasztalát, a régit, amelyben nyolc fiók van, és akkora, hogy be se fért az ajtón, de még a lépcsőházba sem, kötélen eresztettük le a srácokkal az ablakon át, frankó dili volt, egy egész délután elhülyéskedtünk vele, itt volt a fél osztály. A végén két méterről leejtettük, mert az a hülye Presits nem vigyázott rá eléggé fent, úgyhogy három lába letört, és végigrepedt az egész teteje, de nem nagyon látszik a posztó miatt. A lábait nem bántam, letörtem a negyediket is, hogy ne legyen sánta, aztán kész. Erre a bútordarabra vagyok a legbüszkébb, tényleg nagyon klassz, elfoglalja a fele szobámat.

Amikor harmadszor visszajött Fickó, lemászott rá, és belenyalt a tintásüvegbe. Annyira el voltam keseredve, hogy észre se vettem, csak akkor, amikor visszakapta az orrát, és felrúgta az üveget. Kimenekült az ablakon, mint az őrült, aztán visszafordult, és csaholni kezdett. Meg se mozdultam, csak néztem, hogy folyik a tinta az íróasztalon, a magyarfüzetemen, aztán le a padlóra, amire linóleumot terítettem. Fickó is észrevehette, hogy nem vagyok rendben, mert szokatlanul gyorsan lecsendesedett, az ablakkeretre ült, lihegett egy kicsit, végül a nyelvét is behúzta, mert rájött, hogy túl nagy zajt csinál vele.

Egy szöcske ugrott be az ablakon, rá az ágyamra. Ide-oda pattogott a füzeteimen és A Kennedy-gyilkosság rejtelmein, amit szintén odadobtam. Volt ebben valami egész különös, ahogy ide-oda pattogott, mi pedig szomorúan és mozdulatlanul ültünk mellette. Ahányat ugrott, Fickó annyiszor félrekapta a fejét, de nem mert ugatni, mert érezte, hogy zavarna vele, csak nyüszített egypárat, és nagyon izgatottan csóválta a farkát. Világosan éreztette vele, hogy mellettem áll még akkor is, ha ő tehetett egy egész csomó dologról, ami aznap történt, illetve nem is egészen ő, mert én voltam a hülye, hogy odaakasztottam az inget, és a fényképezőgépet is hagyhattam volna a francba. Teljesen kikészített ezzel a szöcskeüggyel, meg kellett zabálni, olyan édesen kapkodta a fejét. Vártam még egy másodpercig, aztán kirobbantam: tele torokból kacagtam, illetve nem is kacagtam, hanem üvöltöttem, ilyet még nem hallottál. Hangerőben jött ki belőlem az egész napi feszültség. Fickó rám bámult, meglepte a dolog, de nem sokat habozott, azonnal átállt ő is, megérezte, hogy most már szabad, és egyetlen hatalmas ugrással az ágyamon termett, ahol a szöcske ugrált az előbb, persze eltévesztette, kellett neki egy másodperc, mire megint észrevette. Most már csaholt, ismét melléugrott, a szöcske le a földre, Fickó utána, bele a tintába, aztán végigrohant a linóleumon, a bal hátsó lába nyoma ott maradt mindenhol, mintha egy ördög ugrált volna végig féllábon a szobán.

Másnap délután az ablakban ültem és cigarettáztam, amikor meghallottam a robogó hangját a ház előtt. Rossz előérzetem támadt, de nem mozdultam, mintha ezzel védekezhettem volna valami ellen, amiről nem is tudtam, micsoda. Fickó egy lepkét üldözött a virágágyak között, ő látta meg először a jövevényt, farkcsóválva felé rohant a lecsonkított muskátlitöveken keresztül.

Az a vénkisasszony volt, akit a Labda utcában láttam tegnapelőtt, és aki befordult a trafikba, amikor Fickó odafutott hozzá. Tudtam. Nem tudom, mit tudtam, de tudtam valamit, és ez a valami egyáltalán nem volt jó. Remegő térddel álltam fel, térdkalácsomba ismét belenyilallt a tegnapi fájás, de ez semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Mintha zsilettpengét reggeliztem volna.

– Jó napot – mondta.

– Kezicsókolom – feleltem, és vártam, mi lesz.

Cigarettát vett elő, a szájába dugta, én meg a nagy, csontos kezét bámultam, amely olyan inas volt, akár egy szénlapátolóé. Még tüzet adni is elfelejtettem, a saját öngyújtóját halászta ki a topis kordbársony kabátja zsebéből. Vagy ötöt csattantott vele, mire meggyulladt.

– Jollyért jöttem – mondta végül, amikor úgy érezte, hogy eléggé felkészült mindenre.

– Kiért? – hebegtem.

Szívott egyet, aztán Fickóra bökött a cigarettával.

– Jollyért. Megtudtam valakitől, hogy maga hozta el.

Mintha fültövön vágtak volna.

– Kitől? – nyögtem, mintha nem lett volna teljesen mindegy.

– A zöldségestől – felelte, és megint szívott egyet. Meg mertem volna esküdni rá, hogy akar valamit, illetve nem azt akarja, amit mond, vagyis hát mit tudom én. Remegni kezdett a gyomrom és benne a makaróni, amit ebédre ettünk a menzán. Egy árva szót se tudtam kinyögni, de éreztem, hogy hazudik, hiszen ő is látta, hogy velem jött Fickó a madzag végén! Miért nem szólt akkor? Miért ment be a trafikba? Az arcába szerettem volna ordítani, hogy hazudik! Fickó pedig felugrált rá, és a fonnyadt arcbőrét nyalogatta. Vicces, de ez fájt a legjobban. Egyre jobban remegtem, nem is csodálkoztam volna, ha kitálalom elé a makarónit, ahogy a lisztet szórják a sütni való kenyér alá.

– De Fickó és én… – dadogtam.

– Jolly a neve – mondta hidegen. – Nagyon barátkozó, tudja, ilyen a természete…

Mi az, hogy barátkozó? Mi az, hogy ilyen a természete? És én? Én nem jelentettem neki semmit? Könyörögve néztem Fickóra, hogy csináljon valamit az érdekemben, harapja meg ezt a dögöt, vagy amit akar.

– Remélem, jól megvoltak egymással? – kérdezte a spiné, miközben a műszempillái alól lesett ravaszul. – Maga ennyire szereti a kutyákat?

– Igen… – hebegtem, őrülten dolgozott közben az agyam, mert ez képtelenség volt, nem viheti el csak így egyszerűen; az rendben van, hogy az övé, de akkor se, már apáméknak is megírtam egy cédulára, hogy Fickó az enyém, ne ijedjenek meg tőle. Ezt este akartam kitűzni a kilincsre, hogy azonnal megtalálják, amikor hazajönnek. Azonkívül kicígöltem a régi kredencet, mert szét akartam verni, hogy ólat ácsoljak Fickónak. És megszokta már itt, benézett az ablakon, ahányszor csak körüljárta a házat, aztán ment tovább, de öt perc múlva visszajött, őrület, hogy mondjam el mindezt ennek a nőnek?… Egy hangot se tudtam kinyögni.

Kivárta a végsőkig, kényelmesen leverte a hamut. Nézte a parazsát.

– És a papája? – kérdezte egy oldalpillantást vetve rám. – Ő mit szólt hozzá?

– Semmit – nyögtem. – Nem volt itthon, de…

– Hát lenne egy megoldás – mondta elgondolkozva. Gyűlöltem, mert éreztem, hogy akarattal kínoz és tűz a hülye kérdéseire, amelyekre úgyis tudja a választ.

– El tetszik adni? – fújtam.

Rám nézett, és megint szívott egyet.

– Jolly nem eladó.

Elhomályosodott előttem a világ. A nap úgy perzselte a homlokomat, mintha forró tűkkel vájkáltak volna az agyamban.

– De vannak testvérei… – fejezte be.

Rábámultam.

– Kutyatenyészetem van – magyarázta. – Ha valóban annyira szereti a kiskutyákat, szóljon a papájának, és vegyenek egyet. Törzskönyvezett magyar vizslák. Két hónaposak, hétszáz forint darabjuk.

– Jó! – mondtam sietve. – Úgy volt, hogy lemegyünk Fonyódra két hétre, de én nagyon szívesen itt maradok, és elmegyek a Cordaticba…

Fogalma se lehetett róla, mennyire utáltam a Cordaticot. Negyven forintot fizettek egy napra; egész nap abroncsokat hordtunk érte a fiúkkal, de ezenkívül mi takarítottuk a raktárat, sőt a konyhán is segítettünk. Villámgyorsan kiszámoltam, hogy huszonhárom napig kell dolgoznom a hétszáz forintért, mert a negyven forintból még lejött az ebédpénz is. Vagy elmegyek a szikvízüzembe szódásnak, ha még nem happolták le a fiúk az összes helyet. Ezzel már jobban lehetett keresni, igaz, hogy nagyon fárasztó munka volt, mert reggel négyre kellett bemenni, és amióta Tamás felrobbant egy szódásüveggel, anyám idegrohamot kap, ha megemlítem neki.

– De Jolly nem eladó – mondta a nő.

– Tessék? – hűltem el. – Hiszen azt tetszett mondani, hogy megvehetjük!…

– Valamelyik testvérét – mondta, azzal eldobta a csikket.

– De én Fickót szeretném! – mondtam vadul.

Elővett egy kockás zsebkendőt, és kifújta az orrát.

– Nézze – mondta, miközben összehajtogatta –, maga ezt nem értheti. Mondja meg a papájának, hogy vehet magyar vizslát, ha akar, hétszáz forint darabja. Itt a címem. – Azzal átadott egy cédulát, és Fickó nyakába kattintotta a póráz csatját. Csakhogy ebből a pórázból nem hiányzott egy darab sem!… Hát ez mi? Hogy került akkor Fickó nyakára az az elszakadt szíj, amelyik még most is megvolt a fiókomban?

– Tessék megállni! – kiáltottam elfulladva. Kíváncsian nézett rám. – Mivel tetszik bebizonyítani, hogy magáé a kutya? – kérdeztem vadul. Egész belesápadtam, és egyszerre hallatlanul biztosnak éreztem a lábam alatt a talajt.

– Megvannak a papírjai – felelte nyugodtan. – Fénykép is van róla.

– De Fickó nyakán egy szíjdarab lógott, amikor megtaláltam! – feleltem diadalmasan. – A néni póráza pedig teljesen ép!

Azt hittem, legalábbis sóbálvánnyá változik, ehelyett könnyedén a homlokára ütött.

– Igaz is – mondta. – Megvan még?

Olyan gyenge lettem, hogy azt hittem, menten összerogyok. Még mindig nem értettem a dolgot. Láthatta rajtam, ezért megmagyarázta:

– Jolly reklám. Nagyon kedves, odamegy mindenkihez, ezért nem eladó.

Azzal megveregette Fickó fejét.

Nehezen kapcsoltam. Hogyhogy reklám?… Odamegy mindenkihez, nyakán a szíjdarab… Ha megtetszik valakinek, hazaviszi, ez meg a másik oldalról figyeli, és utánamegy a robogóján?…

Lassan leültem a szobám ablakába.

– Legyen szíves a szíjdarabot – mondta a nő.

– Nincs már meg – hazudtam, mire lebiggyesztette a száját, sértődötten rám nézett, és elindult a kapu felé. Fickó ugrált a szíj végén, felém is, meg felé is, és legázolta a maradék muskátlikat. A nő egy bőrtáskába dugta, amely a robogó csomagtartójára volt szíjazva. Berúgta a motort, és elhajtott.

Legalább két óra hosszat ültem ott. Frankón nem gondoltam semmire, aztán felálltam, és kitéptem az összes maradék virágot a földből. Tiszta dili voltam. Este, amikor hazajöttek anyámék, megdöbbenve bámulták a feldúlt kertet. Apám letette a bőröndöt a küszöb elé, és bement a virágágyak közé. Cigarettát dugott a szájába, de nem gyújtotta meg, szótlanul visszajött és bement. Anyám mondott valamit, de nem figyeltem rá. Apám után mentem és bőgtem.

 

 

Keserű fűszál

 

Sikac ökölbe szorította a jobb kezét: középső ujja előbbre állt, mint a többi. Lord csinált így, amikor állon akart vágni valakit – ez a kiálló ujj mélyen az állcsont mögötti lágy húsba fúródott és nagyon fájt. Ezt persze nem tudhatták a Jánosék.

Sikac élvezte, hogy nem tudják. Vigyorogva eltűnt a rongyfüggöny mögött, amely az ajtó helyén lógott. A tízest nem adta vissza.

Ha bent lett volna az öregasszony, másképp alakul a helyzet, de éppen a disznót etette valahol a kertben. A disznó szabadon járt a ház körül, így jobban megtalálta magának azt, ami kellett neki. Néha a lakásba is bejött, ilyenkor kirugdosták. Ez volt az egyetlen munka, amiben valamennyien lelkesen részt vettek, mert az öregasszonynak tényleg fájt, ha bántották a disznóját. Jobban szerette, mint a gyerekeit, a meghaltakat is beleértve.

Teréz és János egyetértettek abban, hogy Sikac orra ugyanolyan rohadt fitos, mint a zenészé, aki állítólag Sikac apja volt. Erről az egészről elég sokat beszéltek esténként. A kis Klári nem értette a dolgot, és ilyenkor a lábszárát vakargatta a takaró alatt. Tudta, hogy Teréz dühös a vakaródzásért, így aztán egyszerre két dologra is jó volt a vakaródzás: dühösítette Terézt, és közben kedvére gondolkozhatott. Az én orrom szép, gondolta, de nem tudta, mi az, hogy rohadt fitos, és mi köze az egésznek a zenészhez. Tudta, hogy Sikac anyja és az ő anyja ugyanaz a nő, de úgy gondolta, hogy ez a nő két részből áll: a Sikac Anyából és az Én Anyából. A Sikac Anya állandóan pofozkodott és kiabált, mint Teréz – az Én Anya nem. Azon töprengett, hogy akkor mit csinál? Végül belenyugodott, hogy az Én Anya nem csinál semmit.

Ilona, az anyjuk meg tudta volna mondani, mi az igazság Sikac ügyében, de már egy éve nem látták, mert Dorogra szökött egy vasutassal. Férje, László aznap este összetörte a nagy tükröt, és lelökte a tűzhelyről a forró vizes fazekat. A víz Klári lábára loccsant, aki akkor is ott sündörgött hálóingszerű koszos ruhájában: üvölteni kezdett, és kurvastricinek nevezte az apját. László alig figyelt rá: kirántotta a kredenc fiókját, és a szétguruló cérnákat meg a két kihegyezetlen tintaceruzát nézte, amit Teréz lopott a postáról, és amit el akartak adni. Ezért nem engedte Teréz kihegyezni őket.

Mivel kivételesen János is otthon volt ezen az estén, úgy gondolták Kálmánnal, hogy le tudják fogni Lászlót, de tévedtek: Jánost kirugdosta a pince elé – közben letépte a tüllfüggönyt az ajtónyílás fölé vert két szögről –, Kálmánt pedig úgy orrba fejelte, hogy csak annyit tudott mondani: „Na jó.” Azzal leült az ágyra, és bután maga elé nézett. János nem is jött vissza, elkapta a szilvafa törzsét, kihányta magát, aztán leült a kapu elé, és elaludt, pedig tíz fok hideg volt, és üvegcserepek csillogtak a földön. A sörösüveget egyébként ő törte el: egész hazáig húzta a házak falán, a kertkapu tetején törte darabokra. Klárinak nagyon tetszett az a különös hang, olyan houpp-féle, mert sör is volt még az üvegben, és amikor János összetörte, habos lett a keze, a habot pedig vörösre színezte a vére. János a vért lenyalta a habbal együtt. Klári is szeretett volna nyalni belőle, de nem mert János közelébe menni.

László közben feltépte a szekrény ajtaját, kirántotta az öregasszony bőröndjét, és kiborította belőle az ócska ruhákat; a saját holmiját dobálta bele, két inget, a fehéret meg a zöld csíkosat, négy alsónadrágot és a barna sálat.

Kálmán óvatosan lerúgta a bakancsát: amint a földre koppant, nem mozdult egy ideig. Orra vére a nadrágjára csöpögött. Később megmozgatta a lábujjait, és arra gondolt, hogy jó lenne, ha ezután ő alhatna László ágyán.

Klári a földön kuporgott, és abban reménykedett, hogy Laci bácsi – ahogy az apját kellett szólítani – elfelejti bepakolni anyjának a nagyrózsás kendőjét, amely az ágy sarkán lógott. Anyja is itt felejtette. László valóban megfeledkezett róla, bezárta a bőröndöt, és azt mondta, mindenkit agyonvág, aki hozzá mer nyúlni, amíg visszajön. Félrerúgta az ajtófüggönyt, ráköpött a kapu előtt alvó János hajára, és átment a kocsmába.

Az öregasszony egész idő alatt mozdulatlanul ült a sarokban, bő ruháját csontvázsovány combjai alá gyűrte. Mindig gondosan betakarózott, mert tudta, hogy az ő korában sok mindent tehet még az ember, sok mindent megért, sok mindent irányíthat, de kevés meleget termel. Ez az öregség. Félig leeresztett szemhéja ütemesen mozgott fel-alá. Klári megfigyelte, hogy általában akkor emelkedik fel egy kicsit, ha a többiek az öregasszonyról beszéltek, lehalkítva a hangjukat. Akkor biztos, hogy nem aludt: okosságból nem mozdult. Minek? Lászlót úgyse tudta volna visszafogni. Pontosan követte a mozdulatait, egy kicsit még előbbre is járt, számot vetett róla, mit tört el, és mit törhet még el. Arra is maradt ideje, hogy megfigyelje a többieket. Tudni akarta, mit gondolnak az új helyzetben. László biztosan elmegy, ezt már akkor végiggondolta, amikor Ilona megszökött a vasutassal. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy mikor megy el? Attól függ, hogy mennyi pénze maradt, gondolta, meg attól, hogy kivel találkozik a kocsmában. Tudta, hogy amilyen ravasz a veje józanul, olyan ostoba részegen. Lényeg az, hogy övé lesz végre a fiatalok ágya! Legjobb ágy volt a pincelakásban álló négy közül. Izgalmában megmoccant egy kicsit – a többiek semmit se vettek észre ebből. Nagyot dobbant a szíve, szédült, ezért amikor László elment, nem állt fel azonnal, néhány percig halkan káromkodott, majd keresztet vetett, és elmondott egy Miatyánkot. Senki se moccant, amíg ezzel foglalkozott, Klári számára felejthetetlen pillanatok voltak ezek: lábában a fájdalom mintha forgássá változott volna, mintha szélsebesen pörgött volna egy belső tengely körül. Szeméből forró könnycseppek szivárogtak az arcára. Csendesen gőzölgött mellette a kiloccsant víz.

Az öregasszony felemelte a sarokba gurult fazekat, kirázta a rongyos tüllfüggönyt, és visszaakasztotta az ajtó elé a szögre. A régi lyuk mellett kihasadt a tüll, újat szúrt hát. A szög feje tompa pattanással ütötte át az anyagot. Mutatóujja körmével megkaparta a recés szögfejet. Ezt mindig megtette, ha arra járt, mert jót jelentett: elijesztette az ördögöt, és nyugodt álmot hozott az éjszaka. Tudta, hogy László dühe eltart holnapig, eldugta hát a cserépvázát a törött tükör háta mögé. A vázában biztosítótűket és két régi pénzt tartottak: egyiken a Szűz Mária, másikon a Szent László képe látszott. Lyuk is volt rajtuk, hogy fel lehessen fűzni őket. Rövid habozás után leakasztotta a saját leánykori üveges képét is a falról, majd összeszedte a szétszórt ruhákat, cérnákat. Amint leguggolt, bő, fekete szoknyája a térde közé süllyedt: most látszott csak, milyen sovány. Időnként hátrabillent, ilyenkor begörbítette bütykös, sárga lábujjait, mintha a levegőbe kapaszkodott volna.

Klári nem mert a virágos kendőre nézni, félt, hogy észreveszi az öregasszony. Észre is vette: nem a kendőt, hanem a gyerekben vibráló feszültséget. Tovább rámolt, de gondolt rá. Kálmánra mordult, hogy segítsen behozni Jánost. Kálmán meg se moccant, bóbiskolva nézett maga elé. Nem vérzett már az orra.

Az öregasszony megütögette László és Ilona ágyát. Körül járta, hozzá-hozzáért, de egyelőre a saját vackán hagyta a takaróját. Tudta, hogy Teréz és János is pályáznak az ágyra, ők egy ócska heverőn aludtak a sarokban. Nem voltak még házasok, és az öregasszony nem is hitt benne, hogy azok lesznek. Már csak ezért sem adta volna nekik az ágyat. A földpadló még meleg volt a víztől, simogatta a talpát. Nem maradt más segítsége, Klárira mordult hát:

– Segíts behozni a nagybátyádat, te!

Abban a másodpercben lépett be Teréz a kapun, így végül hárman hozták be Jánost. Nehéz volt. Nadrágját felhasította egy üvegszilánk a combján, vér szivárgott alóla, de nem ébredt fel. Teréz adott neki egy pofont – János erre morgott valamit, és beljebb mászott az ágyon. Klári a virágos kendő felé settenkedett, égő szemével a falat bámulta. Idegesen megvakarta a fejbőrét, majd kirohant a disznóhoz. Az öregasszony figyelte, mint a sas.

– Őrült! – kiabált utána Teréz. – Hülye, őrült!

Gyűlölte a nővérét, és gyűlölte a nővére gyerekeit is. Az öregasszony a kredenc fiókjában turkált, de azért figyelt. Meglátta Klári árnyékát, amikor visszajött az udvarról, látta, hogy megáll a szék előtt, amely az ágy végében rogyadozott. Akkor hirtelen megfordult, Klári visszakapta kezét a kendőtől, a falat bámulta, elsétált az alvó János előtt, és megint kiment. Mire visszajött, az öregasszony eltette a kendőt.

– Kurva szipirtyó! – visította sírva.

– Őrült! – kiáltotta Teréz. – Hülye vagy, mint az anyád!

Azóta eltelt egy év. László valóban elköltözött, állítólag Ilona után ment Dorogra, de hogy mi lett velük, senki se tudta. Az öregasszony elfoglalta az ágyukat, Teréz és János pedig az öregasszonyét. Sikac Terézék heverőjére költözött, Klári maradt a helyén. Mindenesetre kényelmesebben éltek a pinceszobában. Sikac, mintha ki akarta volna használni a lehetőséget, hirtelen megnőtt az utolsó évben. Egyre furcsábban viselkedett. Egy nappal később, hogy ellopta a tíz forintot a fiókból, odament Jánoshoz, aki a pince bejáratánál ásott. Az öregasszony pénzét kereste.

– Biztos, hogy ide dugta? – kérdezte tőle Sikac. Egy fűszálat rágcsált, apránként köpte ki a darabjait. Szeretett keserű fűszálat rágni, különösen akkor, ha valami izgalmas dolog történt: filmet nézett, vagy verekedést.

– Hová dugta volna? – morogta János.

Sikac a kézfejére köpött egy fűdarabot. Figyelmesen megnézte.

– Inkább a matracban lesz – mondta közömbösen. Jánosra villantotta a szemét, aztán mindjárt vissza a kezére. Ezt a pillantást Lordtól tanulta a rendőrségen. Mindent ki kellett rakni a zsebükből, a kezüket hátratenni. Amikor nem nézett oda a törzsőrmester, Gazdag a Lord kezébe nyomott egy pakli kártyát. A kártyák hátlapjára pornográf képeket nyomtak. Akkor nézett így a Lord. Derékszíja alá csúsztatta a lapokat, és megmozgatta az ujjait. Sikac rettentően büszke volt, hogy velük lehet, pedig kapott egy pofont a törzsőrmestertől: megtalálta Sikac zsebében Az elrabolt expresszvonat használt mozijegyét. „Mindent kirakni, ezt mondtam, nem?…” Ezt mondta. Lordot az asztalra állították, kiforgatták a zsebeit, de a kártyát nem találták meg.

– Ide ásta, ha mondom! – fújta János.

– De biztos? – kérdezte Sikac.

– Biztos! – ordította türelmét vesztve a férfi. Sikac felé csapott az ásóval. Sikac nevetett.

Klári a katonát és Terézt nézte az ágyon. A katona Jánossal jött az éjjel, sose látták addig. Átkarolták egymás vállát. „Drága barátom!” – mondogatta János. A katona Sikac egykori vackára dőlt, János pedig Teréz mellé mászott. Teréz nevetett, és apró pofonokat adott Jánosnak. Klári ébren fülelte a neszeket. Később János kibújt a takaró alól, és felkeltette a katonát. „Drága barátom” – mondta neki. Teréz mellé küldte, ő pedig a szalmazsákra feküdt. Nagyon elérzékenyült ezekben a percekben, még szipogott is. A katona aztán Teréz mellett maradt, mert vasárnap, amikor János felébredt, azonnal ásni kezdett az ajtó előtt. Valószínűleg a pénzről álmodott.

– És mennyi pénze van az öregasszonynak? – érdeklődött Sikac. János köpött egyet. A földhányás tetején vergődő kettévágott kukacra célzott.

– Negyvenezer – mondta töprengve a kukacnak.

Sikac füttyentett.

– Ennyit kapott azért az ócska házért? Teréz mesélte, hogy kátránypapír volt a tetején!

– Ki mondta, hogy azért?… Azt a házat lebontották, és egy kétszobás lakást adott érte a Tanács. A banya viszont odaadta a lakást egy mérnöknek, és tőle kapta a pénzt. Akkor költöztünk ide. Te még kis szaros voltál, nem emlékezhetsz rá.

– Papírban kapta a pénzt? – kérdezte Sikac.

– Mégis miben, te hülye? Talán aranyban?…

– A papír az rég elrohadt – jegyezte meg Sikac. János most könyéken találta az ásóval. Sikac markába kapta a könyökét, és nevetett, pedig nagyon fájt az ütés. Ezt is a Lordtól tanulta: „Ha már semmit sem tehetsz, nevess!”

– Tűnj el innen! – dühöngött János. Sikacnak azonban jó ötlete támadt. Mindenről elfelejtkezett, és kibökte, pedig a Lord figyelmeztette: „Ne szólj azonnal, ha gondolsz valamit. Akkor a tiéd marad a cucc!”

– Mi lenne – mondta sietve –, ha azt mondanám neki, hogy bepörögtél, és ha nem árulja el, hová tette a pénzt, agyonvágod az ásóval?

János meghökkent.

– Az ásóval? – kérdezte tétován.

– Menjek?

János megtörölte a homlokát.

– Hát menj.

Sikac vihogott. Rohadt fitos, gondolta János, de van esze. A zenésztől örökölte. Azon töprengett, hogy tényleg annyi esze van-e a zenésznek? De akkor miért ment zenésznek?

Az öregasszony száraz kenyeret tördelt a pincében – fel se nézett, amikor Sikac megállt mellette. Hallotta a beszélgetést, de nem félt Jánostól, tudta, hogy csak részegen bátor. A pénz egy tégla mögött volt a pincében.

– Vigyázzon, mert János agyon akarja verni az ásóval! – súgta a fiú. – Ha ad egy ötvenest, idehívom a rendőrt. Kint áll a sarkon.

Az öregasszony megvetően köpött egyet. Csontos tenyerében ropogott a kenyér. Erre aztán Sikac nevetni kezdett. János lepiszkálta az agyagot az ásóról, és feléjük indult. Azt hitte, a nevetés a jel.

– Agyonváglak! – üvöltötte, de nem élte jól bele magát a szerepébe. Az öregasszony nyugodtan ránézett, a moslékba nyúlt, keverni kezdte. Amikor János a közelébe ért, kivett egy darab kenyeret a moslékból, és János arcába vágta. Sikac felnyerített, János két kézre fogta az ásót, az öregasszony felé sújtott vele, de megcsúszott, az öregasszony pedig fogta a vödröt, és az egész moslékot János képébe löttyentette. Aztán nyugodtan kiment az udvarra.

János üvöltött: Sikacra volt a legdühösebb, aki tele torokból röhögött. Meglibbent a függöny, bejött a disznó, és falni kezdte a moslékot. János belerúgott, mire a disznó a lábszára felé kapott. János erre csépelni kezdte az ásóval, a disznó azonban nem hagyta magát, gonoszul leszegte a fejét, János a pincelejáróba szorult: hátulról az öregasszony ütötte a fejét egy hasábfával. Teréz éles nevetése furcsán csengett a visszhang nélküli odúban. János hirtelen megállt, átugrott a disznó felett, és az ágyra vágta az ásót. Teréz visított, János pedig a katona rövidre vágott vörös hajába markolt, lehúzta az ágyról, és kirugdosta a pincéből úgy, ahogy volt, alsónadrágban. A ruháját utánavágta. Klári és Sikac élvezettel figyelték a jelenetet. Az öregasszony kiment az ajtó elé, leült a rozzant sámlira, és tovább tördelte a kenyeret, ő is tudta persze, hogy nem maradhatnak már sokáig itt. Kétszer is járt náluk a Tanács embere. Nem baj, gondolta, ha menni kell, hát átmegyünk a budakeszi pincesorra. A pénznek keresek egy jó helyet. Amíg élek, megőrzőm. Nem vesznek abból telket soha.

A szilvafa mellett Boris kíváncsiskodott a szomszédból a katona után. Szőke haját dobálta a szél.

– Ez ki volt, néne? – kérdezte. Az öregasszony nem válaszolt, de Boris nem sértődött meg. – Voltak a szavazáson? – folytatta.

– Voltunk – morogta az öregasszony. – Tegnap délelőtt.

– Én tegnap délben – újságolta Boris –, de ki volt törve a ceruza hegye abban a fülkében. Átszólok a másikba, a Siklósnéhoz, hogy nála is ki van-e törve, erre odajön a rendőr, azt mondja, tilos beszélgetni! Hallott ilyet? Bedobtam úgy! Magukra nem szóltak?

– Miért szóltak volna? – vont vállat az öregasszony. Az üres vödörben koppantak a kenyérdarabok.

 

 

Béke

 

Kékesi megállt a rajzasztal mellett. Nem szelelt a szipkája. Lehúzott a szegre akasztott tekercsből három méter nulla ötös zongorahuzalt, és piszkálni kezdte vele a szipkát. Szemben, a bérház második emeletén kinyitott valaki egy ablakot: éppen Kékesi szemébe vetítette a délelőtti nap fényét.

– Te piszok – mondta Kékesi.

Csoszi szétvetett lábbal ült a hegesztőpadon; ő vette Kékesinek a szipkát, hogy vigyázzon az egészségére. Rendes fickó, gondolta Kékesi. Nincs jobb dolog, mint amikor egy igazán rendes fickóval dolgozik az ember. Csoszi alumíniumot hegesztett, ott álltak a keretek a padhoz támasztva, nyolcnál is több. Most egy kis szünetet tartott, a betonpadlót karcolgatta a pálcával. A pisztolyt a kampóra akasztotta. Puhán sziszegett a láng, fújta maga előtt a triklór-etilén kesernyés füstjét.

Kékesi a fénybe tartotta a drót végét. Elismerően fintorgott.

– Meg is dögölhetnék, ha bekapnám – mondta. – Tiszta nikotin.

Csoszi rosszkedvűen nézett a drótra. Tíz óra óta fájt a foga. Óvatosan rátapasztotta a nyelvét, és néha megszívta egy kicsit.

– Dehogy nikotin – morogta. – Kátrány.

– Az még rosszabb – mondta Kékesi. – A nikotin gyorsabban hat, de a kátrány veszélyesebb. Lerakódik a tüdőbe meg a hasba.

– Azért nincs étvágyad – mondta Csoszi ásítva. – És azért vagy ötvenöt kiló.

– Inkább a hétvégi melótól az építkezésen.

– Meg attól, hogy mióta szipkázol, kétszer annyit szívsz – mondta Csoszi.

– Az a lényeg, hogy a kátrányt kivontuk a forgalomból – mondta Kékesi. – Jó lenne a ház szigeteléséhez. Még egy autóutat is építhetnék belőle a telekig.

– Az útra meg egy kátrány Mercedest – mondta Csoszi.

– El is teszem – mondta Kékesi. Egy darab alumíniumlemezre kente a ragacsot. A drót visszaugrott a falra, amikor eleresztette.

Csoszi tűnődve nézte. Ha meglesz a ház, Kékesi felesége is szül majd egy-két gyereket, gondolta. Egy-kettőt biztosan. Az ő feleségének akkor kezdett romlani a foga, amikor a második gyereket várták. Azt mondta az orvos, elszívja tőle a gyerek a vitaminokat. Vasat, alumíniumot, ami van. Csoszi úgy érezte, tőle is elszívja, és neki is ezért fáj a foga, lent a gyökerénél; onnan ment a fájdalom még lejjebb, mint a tű, az állkapcsa felé. Végeredményben ő is ugyanolyan szülő, mint az asszony.

– Majd elromlik a fogad is – mondta.

– Legalább helye lesz a szipkának – mondta Kékesi. Bekapcsolta a rádiót. Az alumíniumlemezt feldobta a rádió tetejére: abban a pillanatban megszólalt, mintha megsértődött volna.

Hallgatták a tizenegy órás híreket.

– Kilőttek nyolc Golan taxit* – mondta Kékesi. – A százegyes kilométerkőnél. Majd te meghegeszted őket.

Egy darázs szállt be az ablakon. Megbódult a triklór-etilén szagától.

– Ez is háborúzik – mondta Kékesi. – Felderítő.

Csoszi hosszúra állította a hegesztőpisztoly lángját, és a bogár felé csapott vele. Második húzásra megperzselte: a darázs a kékítő olajba zuhant. Még rezgett egy kicsit a szárnya, aztán csend lett: lassú mozdulatokkal birkózott tovább.

– Hűsöl – mondta Csoszi. Meggyújtotta az olajat a pisztollyal. Füstös láng csapott ki a pléhdobozból. Tényleg felderítő darázs lehetett: az ablakban megjelent a következő. Ezt Kékesi csapta le a favonalzóval. A harmadikat megint Csoszi perzselte meg.

– Idejön az egész család – mondta dühösen. A másik mellé dobta a darazsat a máglyába. – Megbeszélik a hadijelentést – mondta.

Lesték a következőt, de nem jött több. Végül Kékesi meglátott egy legyet az ablakon. Óvatosan a közelébe ment, megcélozta egy darab krétával. Nem találta el. Beteg, öreg állat volt már, a törlőrongyok közé szédült. Kékesi megkereste, kitépte a szárnyait, majd az üllőre tette, és rávágott egy hatvandekás kalapáccsal.

Aztán csend lett. Szemben becsukták az ablakot, megint csak a hatvanas izzó világított a szürke falú hegesztőhelyiségben.

– Na, lássunk hozzá – mondta Csoszi. Feltett egy keretet az asztalra.

 

 

A legjobb lelépni

 

Vigyél, gondolta a fiú, ahová akarod, ameddig akarod, csinálj, amit akarsz. Nem volt egybefüggő gondolat, csak a kín tartotta össze, akár a laza hurkabél a darált húst; semmi sem érdekes. Vigyél. Éghajlat, azt hiszem, így mondják, az iskolában mondtak ilyeneket. Pedig csak köd.

A deszka meg se moccant: megrúgta a tornacipőjével. Persze, a deszkák egész jól érzik magukat mozdulatlanul. Mégis újra belefújta bután a szürkeségbe: „Ahová akarod!” Részeg vagyok, gondolta. Erőlködve böfögött, és lelépett a betonra.

Popeinek odalent eredeti ötlete támadt: rávágott egy téglával a kilincsre, bár az a Pali világosan megmondta, hol a kulcs. „Az öregre vigyázzatok, éjjely is mászkály, tiszta dilyi, érted? Bementek hátuly a hordónály, nincs benne semmi. Fejen ály, az istenit. Az elyső épülyet balyra, az ablyakokon sárga keresztek, meg FTC, FRADI, ilyen dilyi szövegek, ezeket a Hosszú csinályta. Délyután ráteszek egy tuskót, még melyeg lyesz, érted?”

A kulcsról is mondott valamit. Gondolták, ott van a téglánál, és kész. Ott is volt, csak a téglát nem találták. Egy ilyen építkezésen feltűnően sok a tégla. Popei különben is marha. „Hogy mondjak valamit, ez a bálna belém esett, gyerekek, de leköpöm, Patkány, szólj neki, hogy hozzon paprikát is, az isteníti. Volt egy francia csajom, az a kávéba is rakott.”

Fiacskám, a kandallónak nincs lába. Ki lehetett az a nő, aki ezt mondta? Nő volt, mert a férje hagyta bent a kis kacsákat a sütőben, aztán kinyitotta a gázt, vagy mit, és a kacsák elégtek. A verandát befutotta a szőlő vagy rózsa? … Átsütött a nap a leveleken. Mindenki sajnálta a kacsákat. Kint folyt a Séd. Fürödni lehetett a Sédben.

Popei odalent még egyet rávert a kilincsre. Harmadszorra leszakad, vagy idejön az öreg, mert úgy visszhangzik a ház, mint egy dob, viszont a dobba nem tud belemenni az ember. Milyen kár.

Te meg az öcskös bementek az intézetbe. Ezt viszont az anyja mondta, aki ott se volt. Vagy mégis? Ebben a ködben semmi se biztos, csak a kacsák, azokért meg nem kár. Kacsa annyi van, amennyit csak akar az ember. Miért van ilyen hideg ezeken a helyeken, amikor már nem dolgoznak? Lehet, hogy megkérdezték a Palitól: Mit akarsz azzal a tuskóval? Mire ő: Útban van, vagy nincs? Útban vagy, fiacskám, menj az intézetbe. Egy ócska pufajkaujj. Fel kéne venni, habár nagyon koszos. Na és? A koszt le lehet mosni, a hideget nem. Ezt az axiómát Dögevő mondta egyszer a Duna-parton. Popei viszont tényleg betöri az ajtót, de hogy képzeli, bedugja a fülét az öreg, vagy micsoda?

Kiszáradt festékes dobozok hevertek a földön, mintha megálltak volna a gurulásban, éppen ma, az ő kedvéért. Fehérre festették az épületet. A lakók majd kinéznek a fehér ablakokon. Hozzáérintik az ujjukat: mi, kérem, itt lakunk, és kétezret keresünk. Állati lehet, ha kétezret keres valaki. Mit csinál vele? A földön kis kupac törmelék szomorkodott: már bevésték a csöveket. Reménytelenül sivár az egész. Az egyetlen különös dolog az a négy görbe szög; valaki játszhatott velük, krikszkrakszokat rajzolt a betonra.

Nehézkesen leguggolt. Vastag, püffedt lába van az embernek, lábszára keményen nyomja a combját. Rossz érzés. Lent öt remegő hurka: a keze. Visszataszítóan fehér. A szesz. Tulajdonképpen ki fizetett?

„Palyi vagyok. Képzeljétek, nősülyök, egy cseh-szlyovák csajt veszek ely.”

Annak a lánynak aztán gyereke lesz, aki hasonlít a Palira. Lehet, hogy egész rendesen megtanítják beszélni. Vagy beteszik az intézetbe, ott is megtanítják, az ilyesmiben nincs hiba. Kanizsán, az átmenetiben állandóan azzal jött a nevelő, hogy mindenük megvan, amit akarnak, és hogy semmi nincs előírva az ember életében. Micsoda ócska szöveg. Leviszik a srácot Tápiószecsőre nevelőszülőkhöz, akik utálják. Tessék. Kihajtja a teheneket, hazahajtja. Néha elvesznek, és a nevelőszülőknek megvan az a rossz szokásuk, hogy ilyenkor dagadtra verik nadrágszíjjal. A srác dacos, ágaskodik benne a düh, így mondják finomabban, de nem ez a lényeg, hanem a bosszú. Amikor eljön a körzeti megbízott, az is valami antik csaj, és megkérdezi, mi újság, asszonyom, hogy vannak megelégedve a gyerekkel, ő letolja a nadrágját, és odamutatja a seggét a konyhaajtóból. Tessék, megnézheti, született gonosztevő! Könyörgünk, hogy csináljanak vele valamit! Addig könyörögnek, amíg lelép a srác. Összetákol magának valami fészekfélét az egyik fa tetején, és talán kifog egy öregasszonyt, aki megérti, hoz ennivalót, ezt-azt. Mindenesetre nem kell kihajtani a teheneket.

Az iskola se rossz. A srác lehet jó tanuló, így meghökkentőbb a dolog. Sose felel négyesnél rosszabbra. Mellé ültetnek egy kislányt a padba, hogy megnevelje: az első szerencsés ötletük. Annyira jó heverni vele az erdőszélen, a srácnál van ceruza meg füzet, lerajzolja a fákat és a házakat a faluban. Egyszer a lányt is, rá lehet ismerni. Minden csupa nevetés. Azt mondja a lány, hazaviszi, hogy lássák a szülei, mégis rendes gyerek ez a fiú, ipari rajzoló lesz, lakásokat rajzol, és a lakásokat felépítik. Nem lehet tudni, mit mondanak erre otthon, de a felnőttek nagyon ravaszak. Egyre ritkábban jön a lány, a kék szemű, moziba jár a többiekkel, a srácnak pedig nincs pénze. A pénz olyan varázslatos dolog, és ő sehonnan se tud varázsolni. Bizony, semmi se marad az egészből, csak néhány kép a füzetben a lakásokról, konyhával és spájzzal. Ezért olyan visszataszító ez a ház meg ezek a szögek, mert ilyen dolgok jutnak eszébe róla az embernek. Emeletes ház nem is volt a füzetben.

– Patkány! – üvölti Popei óvatosan.

A pöffedt hurkák remegve keresték a vaskorlátot. Úgy érezte, csupa érzékeny gödör a tenyere, és a vas minden egyes gödör fenekére ér. Csábította a meleg meg a munkásruhák, mert Pali azt mondta, lesznek ott munkásruhák, de nem akart Popei mellett lenni. Titokban arra gondolt, idefent is talál egy öltözőt, kulcs a tégla mögött, és ebben is jó meleg lesz, mert valaki rátette a tuskót a tűzre, amikor elmentek. Ez a helyiség viszont olyan volt, mint egy nagy, üres száj. Habozott, továbbmenjen-e? Minek? Hová? Makacsságból indult el újra. A sódert rugdosta.

Ugyanúgy gyűlölte Popeit, mint a postást annak idején, amikor Eta segítségével levelet írt az anyjának. Már nem emlékezett rá, milyen címre, sem arra, hogy jutott eszébe az egész. Lehet, hogy Etának jutott eszébe, ő is diktálta a levelet lényegében. Az volt benne, hogy jöjjön el, és vigye magával. Eta az öregasszony lánya volt, és mégis melléje állt: sehogy sem illett abba a környezetbe. Olyan meleg szeme csak a kutyáknak volt Tápiószecsőn meg a lovaknak. De férjhez ment, és mennyit látta azután? Évente egyszer? Akkor se mondott neki semmit, csak átölelte a derekát oldalról, és a ruháját szagolgatta. Megjött a válasz a levélre. Nem hitte volna, mert azzal együtt, hogy Eta diktálta, egyáltalán nem bízott az egészben. Életében ez volt a legcsodálatosabb dolog: elment a boríték a semmibe, járkált egy kicsit ide-oda, és megtalálta az anyját. A válaszlevélben az állt kellemes, gömbölyű betűkkel, hogy persze, eljön, addig pedig csomagot küld minden hónapban. A csomagokról elfeledkezett, de ezért valahogy nem haragudott. Úgy gondolt rájuk, mint valami kicsit félelmes dologra, mint amikor átvonultak a katonák vagy száz teherautóval a falun, úgyhogy még az alvégen is por csikorgott az ember foga alatt egész délután. A leveleket azonban nem bocsátotta meg. Mert csak azokat kapott.

A harmadik emelet után megváltozott a lépcsőház: szerszámnyelek, horpadt malteros vödrök hevertek rakáson, jó húsz méter kötél és négy egyméteres bak. Ezek sorban álltak a lépcsőn, mintha egy fanyáj indult volna lefelé vagy felfelé. Úgy gondolta, inkább lefelé. Legfelül még nem ágyazták betonba a vaskorlátot. Csigás felvonó állt itt, mellette kerekes malterhordó csille. A nyomok az alsó helyiség irányába vezettek: apró malterkupacok kísérték őket hűségesen. Elég világos volt, mert az építkezés négy sarkán erős fényű lámpák lógtak, kicsit ferdén, az alacsony oszlopokon. Vasrács védte őket, de ez nem látszott a fénytől, csak a foglalatoknál, aztán mintha eltűntek volna a semmibe.

A mélységet bámulta. Ha Popei kidugná fejét az öltöző ajtaján, akkorának látszana, mint egy dió. Valójában nem Popeire gondolt, a pontok foglalkoztatták, amelyek megváltoztatják az ember életét. Nem értette ezeket a pontokat, csak tudomásul vette, de biztosan tudta, hogy nagyon fontosak. Például, ha valaki műrepülő akar lenni, ezeken a pontokon mindig a céljához igazítja a dolgokat. Nem sikerül mindig, de azért általában sikerül. Ha viszont semmit sem akar az ember, oda fordulnak a dolgok, ahová akarnak, és általában a leghülyébben sikerül minden. Ha lelökné most ezt a malteros hordót, kitörne néhány ablakot, vagy beszakítaná az alsó szintet. Ezt már biztosan meghallaná a süket öregúr. Telefon a rendőrségre, és reggelre mind a kettőjüknek otthona lenne.

Fél kilométerre az intézettől, egy kis fenyves erdőben állt egy villa, két öregasszony lakott benne évekkel előbb. Azt mesélték a fiúk, hogy régi német holmik vannak a házban. Akkor már állandóan együtt jártak Jónással és a Domjánnal. Együtt ültek le a villa kerítése mellé, amely gledícsiasövény volt. Tövét egykor kikaparták a tyúkok, most nem volt ott más, csak a kopasz föld meg egy csomó orvosságosüveg. Jónás ügyesen bedobta eggyel a szemközti ablakot. Röhögtek. Körüljárták a házat, valamennyi ablakot kidobták. Akkor is ugyanígy szédült. Lehet, hogy a többiek is, bár nem mutatták, igaz, hogy ő se mutatta. Akármi történhetett volna ebben a szédületben. Visítva röhögtek. Aztán téglát fogtak, és beszakították a rámákat, az ajtót, csak a pince ajtaja állt ellen, az erős volt, megvasalt.

Semmit se találtak a házban, hacsak nem rejtettek valamit a pincébe. Becipeltek egy gerendát a kerítés mellől, lehetett vagy három méter hosszú, alig bírták el hárman. Azzal rohantak a megvasalt ajtónak, mint azon a plakáton a munkások a kapitalizmusnak. Nagyokat ugrott a lakat, míg végre kipattant: görbe nyelvét kínlódva félrevágta. Az ajtó nem moccant. Centiméterről centiméterre döngették befelé a gerendával. Törmelék volt mögötte. Bámulták: leszakadt az egyik szoba padlója.

A pincében egy nagy agyagkorsót találtak, a korsóban benzint. Ugyanezt a gyűlöletfélét érezték, amelynek nem volt tárgya, az ellen irányult, aki a legközelebb állt: egymásra meg a házra. Főleg a házra. Felvitték a benzint, és meggyújtották abban a szobában, amelyik még ép volt. Vakító fényű láng huhogott a plafonra; megszeppentek, oltani kezdték, taposták, törmeléket szórtak rá. A benzin csak égett. Jónás szája már lefelé rángatózott, mert ő volt a leggyávább, ő verte rájuk később a balhét. Amikor aztán visszahúzódtak a lángok a semmibe, Jónás lett a legbátrabb, nyihogva mászott a tetőre, mert soha nem nevetett, nem is kiabált, mindig csak nyihogott, akkor is, ha verték. Szerették hallgatni, ezért gyakran verték. Törte a cserepeket. Utánamásztak, a déli oldalon teljesen lepusztították a tetőt. Végül szétrugdosták a kút megrohadt káváját, a deszkákat bedobálták a dohos gödörbe, füvet téptek rá, eligazították, mintha gyep lenne. Majd talán beleesik valaki.

Most már nem fázott: keskeny, kemény résre nyitotta a száját, amiről azt hitték egypáran, hogy vigyor, pedig nem volt az. És lerúgta a kerekes malterhordót. Még félúton se járt, amikor nekiütődött a lépcsőnek: sikoltva vágódott a másik oldalra, leszakított egy fél köbméter betont, majd éktelen zengéssel a földszintre zuhant, mintha egy betontorony harangját húzták volna meg. A legfélelmesebb mégis a csend lett utána: béna, egy helyben álló. Popei nem látszott odalent, csak az ajtó lapja fénylett, ahogy kinyitotta.

– Mit csinálsz, te állat?!

Nyugodtan bámulta a mélységet. Popei, egy nagy, szőrös gombolyag, ide-oda ugrált rémületében, csak mintha a golyószeme maradt volna mindig ugyanott: kivillogott az építkezésre. A fiú odafent most már tényleg elröhögte magát, nem hangosan, tompa khe-ket mondott. Ezt se tette évek óta. Akkor mozdult meg, amikor Popei magához tért, és kirohant az állványok közé. Laza mozdulatokkal indult lefelé. Nem gondolt semmire, csak ment, mint a sportoló a jó tréning után hazafelé. Itt volt a pillanat, és ő megtette azt, amit a pillanat kívánt. Csupán azért lopózott egy kis hamis íz a nyelve alá, mert nem jött szembe sem az öreg, sem a rendőrök, pedig két kavicsot is lerúgott a lépcsőről: pattogva repültek, az egyik nekivágódott a lépcsőházi ablaknak. Nem törte ki, legfeljebb megrepesztette. Egész a földszintig nem változott semmi. Leült az öltöző küszöbére.

Lassan kezdett el félni. Valószínűleg már a helyszínen megpofozzák, az őrsön aztán ismét, hogy akármennyit ad később a bíró, ennyire legalább biztosítva legyen. Homályosan felrémlett előtte az eset úgy, mintha valaki más tette volna, nem ő, de őt vallatnák, rászakadna az egész felelősség. Ez se volt igazi, valahogy megjegecesedett már. Előre vége volt. Megint érezte a hideget, most már kívül-belül reszketett. Valamennyi félelem is volt ebben. Meg se tudott moccanni, mint egy pléhfigura, akinek a fejére ütöttek, és összenyeklett. Így várta, hogy mikor jönnek. Minden apró részletében átélte a jövetelüket, már az árnyékuk is annyira fájt volna, mint egy rúgás.

A kerekes malterhordó abban a stílusban feküdt mellette, ahogy napozás közben gúnyolódik valaki a strandon. A hold nyugodtan mászott tovább, és a négy rácsos lámpa éppen olyan éberen világított, mint azelőtt. Számukra egy éjszaka volt ez a sok közül, reggel majd jönnek a munkások, előveszik a szerszámokat, és nyers vicceket kiabálnak egymásnak a szemközti állványokról. A bakok, a deszkák, a betonkeverő gép mind türelmesen gubbasztottak, és várták, hogy mi lesz a teljesen átfagyott fiúval, aki letört a friss lépcsőből egy darabot, és kiszakította a malterhordó küllőjét. Kíváncsiak voltak rá, ugyanúgy lesz-e, mint a házrombolás után? Tormássi, Jónás, Domján, kiállni a sorból! Az irodában két rendőr, az egyik civilben. Úgy szólították, hadnagy elvtárs. Gépírónő. Jegyzőkönyv. Ide írd a nevedet.

Nem írták. Olyan összeesküvésszerűen megállapodtak, hogy akkor se írják alá, ha agyonütik őket. Ketten. Jónás aláírta, és rájuk kente az egészet: ő csak ott volt. Később ott se volt. Bólogattak neki, hadd beszéljen, és beszélt. Szünetben betörték az orrát, este pedig összerugdosták a kerítés tövében. Nem mert róla szólni senkinek, így aztán mindennap újra megverték. Az igazgató a nagyobb társaságot kedvelte: újra ki akarta hívni a rendőröket, és mivel fizikát is tanított, szeretett kísérletezni. Például a villanykapcsolóra akarta akasztani őket. Dómján, aki közismerten rossz volt fizikából, viszont hetvenkilósra nőtt, úgy gondolta, nem fogja elbírni őt ez a gyenge szerkezet, ezért felvett egy réz hamutálat az íróasztalról, és úgy fejbe vágta vele az igazgatót, hogy elesett. Két év javító-nevelőt kapott érte a tárgyaláson. Ő csak három nap múlva lett volna tizennégy éves, így megúszta, bár egész életében végigkísérte az eset.

– Pszt! – hallotta az ajtó felől. Kis Popei dugta be a fejét vigyorogva. Kis Popei mindig vigyorgott, amikor nem értett valamit. Gomb orra ilyenkor egyszerűen dísz volt az arcán, mint egy tálcán a fogantyú, mert a tálcákat sohasem a fogantyúnál fogják meg. Rőt színű, tüskés haja fénylő hegyű, apró lándzsákkal tűzte körül a fejét.

Valamelyest hálás volt neki, mert visszatért vele a nyugalma. Egész éjszaka meg szerette volna mondani neki, hogy utálja; most nyíltan és félreérthetetlenül beintett neki, anélkül hogy a sok nehezen gördülő szóval meg kellett volna birkóznia. Popei maradt alul, ez világos.

Vállát is behúzta a megvilágított ablakkeretbe. Meggyötört zakója ujján a ráncok és a nyaka fényes glóriabevonatot kapott. Hasonlított egy szentképhez. A szentek is mind szegények voltak, általában ilyen szar zakóban jártak, és szakálluk volt, ezt mindenki tudja. Azonkívül egyik se dolgozott, éppen úgy, mint Popei. A szent dumál mindenkinek, csavarog, aztán adnak neki enni. Ha nem adnak, böjtöl. Popei ezzel szemben lop.

– Bediliztél? – suttogta. Odabent pattant egy szikra a kályhában. Popei apránként ment a hang felé, tapogató kézzel, reszkető lábbal, mintha élőlény lett volna ez a szikra.

Valami nagyon megvetőt akart mondani neki, de semmi nem jutott az eszébe, így hallgatott, csak a szeme villant utána, ahogy az árnyékba lendült. Lehet, hogy már elment az öreg a rendőrségre, gondolta kajánul. Popei nyugodtan lefekszik, ő meg melléje, aztán egyszer csak kinyitják az ajtót. Zseblámpafény vág a szemükbe, moccanni se lehet ilyenkor, a lámpa mögötti arcokat egyáltalán nem látni, csak a lámpát markoló ujjakat, mintha a sötétből jönnének azok is, a hang pedig még messzebbről: Igazolványokat! Egyik se jó. Maga velünk jön. Maga is. Popei halottsápadt.

Ott kuporgott a kályha mellett egy halom ócska ruhán. Reggel nem fogja visszatenni őket a felfeszített szekrényekbe. Négy még csukva állt: tehát meg se érdemes nézni, egyébként Popei kinyitotta volna valamennyit. Egyszerű melósszekrények voltak ezek. Egyiknek a mélyén elmosódott, kerek folt mozgott aprókat: a dobkályha szemsugara. Alul ócska, félrevicsorodott bakancsok álltak, orral egymás felé fordulva. A hosszú szíj cipőfűző áttekeredett egyikből a másikba, akár egy makacs telefonzsinór, amelyen keresztül unatkozva beszélgettek a sötétben. Popei gyanakodva leste az éjszakát, tömpe keze tettre készen pihent a koszos ruhákon. Két Popei van, gondolta a fiú: az egyik éjszakánként szövegel, a másik fél. Vajon hányan tudják ezt a Kis Popei haverjai közül? Ő mindenesetre tudta, de nem ért vele semmit.

Vonzotta a remegő folt: zajtalanul kúszott a derekára, hűségesen átölelte, majd puhán visszasiklott a szekrénybe. A másik négy piros pévécé szigetelésű alumíniumdróttal volt bekötözve a lakatok helyén. Azt várta volna, hogy legalább az egyik legyen más, pedig tudta, a melósok ilyenek: egy kitalálja, a többi utánozza. Az összes ember közül a munkások utálták legjobban a hosszú hajúakat, ezt megfigyelte. Sehogy se vették be a beat-elveket.

Egy pár ócska félcipő alatt nagy halom régi újságot talált szépen összetűrve. Fiatal srácé lehet, gondolta. De vajon mire kell neki? A zötyögő villamoson olvasta ki őket, szemgolyója rángatózott az ugráló betűk után. Népszava, Magyar Nemzet és persze, a legtöbb Esti Hírlap volt. Némelyiken sáros lábnyomokat talált, másoknak csak a fele volt meg, de valamennyi szépen összetűrve. Lehet, hogy a földről szedte fel, és azért rakta el, hogy egyszer majd elővegye, amikor már mindenki elfelejtette, mi történt azon a bizonyos napon, hogy aztán a képükbe vágja: nem úgy van, hanem így, ebben a kérdésben én vagyok a favorit.

Egyenként szedte ki őket, két ujja között lobogtatta egy kicsit, mintha villámgyorsan ki akarná olvasni az egészet. Halk zörgéssel hulltak egymásra, némelyik az élére esett, kínlódva oldalt fordult egy kicsit, és domborodva várta a következőt. Valójában nem látta az újságokat, még homályos, fekete foltokat se látott. Csak az öltöző hangulata maradt meg, azt nem lehetett eltüntetni.

Ötös sorban álltak a diákok az iskola udvarán. Vihogtak. Tessék, nézzétek meg az iskola díszpéldányait, ilyenekből lesznek a betörők, a tolvajok, a gyilkosok, a társadalom szemete! Csend. Kicsit bután álltak, mindent elfogadva, megszeppenve. A díszpéldányok arcán ég a bőr. Utána be az igazgatói irodába, egy pofon jobbról, egy balról, hogy meg legyen támasztva az ember. Utána magyaróra. Mindig szerette a magyart, nyugodtan ment ki felelni. József Attila életrajza. A magyartanár intett, mint máskor, visszament a helyére, pedig ez az intés se volt ugyanaz. Egyest kapott, az első padból súgták. Fejébe szállt a vér: káromkodott, mire újra megpofozták, és magatartásból is kapott egy egyest. Ezt meg kellett mutatnia az osztályfőnöknek, így aztán kapott egy osztályfőnökit. Bevitték az irodába, már várta az egész tanári kar. Szövegek. Ha már ilyen disznóságokat csinál, legalább az iskolában emberelné meg magát. Javítóba megy! Kit érdekel? – szól közbe nyugodtan. Megáll a szó a levegőben. Nyújtja az osztályfőnök az ellenőrzőt, már benne az osztályfőnöki. Nem fogja meg, leesik a földre. „Vedd fel!” „Vedd fel TE!” Kezd meleg lenni a helyzet, később ugyanúgy nem érti az egészet, mint a házrombolást. Abban a pillanatban természetesen hangzik. Felkapja az osztályfőnök, kopasz feje kivörösödik a hajolástól. A zsebébe nyomja, erre összetépi ott, az egész tanári kar előtt. Most már tényleg nem tudja, mit csinál, vérében mintha szénsavbuborékok szállnának fel-alá. Aznap mindenből bezúg, még tornából is. Szép termés, mondaná a Kis Popei, de azzal együtt nem értené az egészet. Ő egyáltalán nem ismerte az anyját, nem tudná, mi az, hogy levél jön tőle az igazgatóhoz. Ide figyelj, te Feri, írt az anyád, hogy ki akar venni az intézetből, megszűnik az állami gondozásod. Onnét kezdődik a dolog, ha te beleegyezel. Adok rá egy napot, gondolkozz rajta. Szemben az igazgatónő sovány arca a pergamen bőrével és a vidáman serkenő bajuszával.

Rég letisztult benne, hogy nem: ha addig semmi gondja nem volt rá, ha még egy levelet se volt képes írni, akkor most mit akar? Egy év múlva elvégzi az általánost, tud már dolgozni, keresni neki?…

Bosszúra áhítozott, nem tudta pontosan, miért. Csapágygolyót tett az igazgatónő lábtörlője alá: hanyatt vágódott, agyrázkódást kapott, és eltört a keze. Hogy mondjak valamit, nem rossz! Jól megpofoztak, mi? Hát meg, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ezért nem kerültem Fehérvárra, a Híradásiparba. Rádiószerelő akartál lenni?!… Fogj meg, hadd röhögjek kedvemre! Hallgass, Popei.

Szepetneken, azon az éjszakán ugyanígy besütött a hold a klubhelyiségbe, de akkor érezni lehetett a papír simítását a talpán, mert levetette a kölcsönkért cipőt. Éva is az övét. Vékony, fejletlen testén végig érezni lehetett a bordákat. Aztán kigombolta Dani sárga ingét. Daniéknak Volkswagenjük volt, és alig kellett kérni, máris odaadta a holmit. A sárga ing kiterjesztett kézzel repült a bőrfotelig, és rásimult szép engedelmesen a fényes, barna bőrre, mintha lett volna rajta hirtelen egy nagy, világos lyuk. Csak a nadrágját nem vetette le, pedig simogatta Éva a kemény, hosszú ujjú kezével, de alatta már az intézeti pecsétes alsónadrág volt, és inkább meghalt volna, semhogy Éva meglássa ezt. Gyűlölte a pecséteket, éppen úgy, mint a vastag, szőrös anyagból készült intézeti öltönyt. Télen majd megfagyott, mégis a kölcsöningekben és -zakókban járt.

Azoknak az újságoknak megvolt a helyük a polcokon meg a kis, ovális, üveggel betakart teaasztalokon. Októberben eladta az első gimnáziumi tankönyvét. Hét forintot kapott érte. A kövér antikváriumos sokáig forgatta, mintha tudott volna valamit. 7 Ft, írta a blokkra lassan. Persze, ezek a dolgok soha nincsenek úgy, ahogy utólag elképzeli az ember. Például most úgy látszik, ha az a kövér nem veszi meg a könyvet, minden másképp történik. Nem igaz. A kollégiumban percre beosztották az időt. Naponta hússzor sorakozó, most ezt csináld, most azt. Fél kettőig iskola, fél négyig kimenő, de közben meg is kellett ebédelni. Ez volt az a pont, amely mindennap egyformán kísértett. A többiek is kimaradtak egy párszor. Rendszeresen csak ő. Nyolckor kezdődött a kertmozi műsora; volt olyan film, amit hétszer megnézett.

Elsőben hármas lett könyvek nélkül is. Másodikban valahogy minden megváltozott, még az se volt jó, ami azelőtt kibírhatónak bizonyult. Ha tudta volna, mit akar, biztosan csinál valamit, de nem tudta, így csak várt. Mindig erre gondolt: várni, várni, várni valamire!

Dani Szepetneken lakott, ez Kanizsától hat kilométerre van. Az apja hozta be minden reggel kocsival, négykor pedig érte jött a Szabadság térre. Ott találkoztak egyszer a Béke mozi előtt. Dani egy lánnyal beszélt fölényesen, mert nagyon fölényesen beszélt mindig, de azzal együtt rendes volt hozzá. Az új bőrzakóját húzogatta, amelynek cseles kis szőrszegélye és két ferde zsebe volt egészen lent. Az a barna lány nem gimnazista volt, akit valamelyik nevelőintézetből küldtek ide tanulni az állam pénzén, mint őt. Dani azt mondta, a szerkesztőségben dolgozik. Azt nem mondta, milyen szerkesztőségben.

Alig állt meg a kocsi, kilökte az apja az ajtót. Egy fekete nő ült mellette, aki sötét szemüveget viselt. Valamit mondott Daninak, mire Dani bólintott, mint aki mindent ért, mert az apjához is olyan fölényes volt. Biztos lekevert ezért neki egy-két jó pofont otthon, ahol senki se látta. Dani a lány után fordult, aki nagy sietve lelépett közben a mozi felé. Aztán észrevette őt, és lefékezett. Akkor is az ő cipője és az ő inge volt rajta. Hát mi van, kérdezte, közben pedig végigsuhant pillantásával ezeken a holmikon. Nem úgy, mint aki sajnálja, vagy azt keresi, nincs-e rajtuk szakadás, hiba. Egyáltalán. Csak mint aki szemügyre veszi a művét, amit ő csinált, vagy valami, és teljesen elégedett az egésszel. Akkor, abban a pillanatban szerette volna levetni az inget, a cipőt, hazament volna mezítláb, pucéran, persze Dani mellett nem lehetett ilyeneket csinálni, mert akkor még fölényesebb lett volna valószínűleg. De azt megfogadta, hogy többet az életben nem kér semmit Danitól. Amiből megint csak nem lett semmi. Lett volna, ha nem megy vele akkor délután, ide vele ment. Itt hagyott a fater, mondta, és köpött egyet. Új kurvája van, mit szólsz hozzá? Elég jó nő, mi? Elég jó, mondta erre ő. Mehetek busszal! Te mit csinálsz, van jegyed, vagy mi? Nem, nincs jegyem. Egy forint hiányzott az árához, de ezt nem mondta meg. Vele ment. Akkor a buszon beszélgettek először komolyabban, és úgy látszott, tényleg érdekli Danit az egész. A kolesz meg az intézeti légkör. Később kinézegetett az ablakon, és akkor ő elhallgatott. Élvezte a futó tájat. Arra gondolt, mi lenne, ha most nem Szepetnekre mennének, hanem valahová messzebb, de úgy, hogy nem tudna róla senki. Szabályosan olajra lépnének. Másnap keresnék őket a suliban. Az intézetben pokoli dühösek lennének. Dani szülei is valószínűleg. Viszont Daninak miért kellett volna lelépnie? Megvolt mindene. Ez a bökkenő. És nagyon hamar odaértek, így tulajdonképpen nem lehetett rendesen végiggondolni az egészet. Szepetneken elváltak. Nem ment el Daniékhoz, mert Dani nem hívta. Egyáltalán nem tudta, hogy is képzelte Dani ezt az egészet. Otthagyja a megállóban egy fillér nélkül? Még visszamenni se tudott. Talán csak azért hívta el, hogy ne kelljen egyedül utaznia. Azt hazudta dacból, hogy egy nőhöz jött, Dani menjen csak nyugodtan haza. És mintha valóra vált volna a hazugság, tíz percen belül megismerkedett Évával, akihez később mindennap kijárt. Éva a csap mellett állt, és felnézett rá. Száján, állán ragyogtak a vízcseppek. Később, amikor visszagondolt rá, mindig ezek a vízcseppek jutottak eszébe először, mintha az emlék is be akarta volna tartani a sorrendet.

Eleinte csupán elkísérte a buszon, mert Éva is Kanizsán tanult a gépipariban, később nála maradt. A szülei miatt nem mehetett be hozzájuk, csavarogtak, moziba mentek, vagy az ifjúsági klubba.

Kinyitottak egy ablakot, és visszamásztak, amikor hazamentek a többiek. Éjfélig szerelmeskedtek, akkor Évának is haza kellett mennie. Ő ott maradt, a biliárdasztalon vagy a székeken aludt. Napokig be se ment az iskolába. Az igazgató persze írt az intézetbe, de hamar megunta. Félévkor azt mondta, nem is törődik már vele, majd a szünetben elviszik valahová. Hirtelen eszébe jutott, hogy ki akarta venni az anyja két éve az intézetből.

– Dugd le az ujjad – mondta Kis Popei. Valószínűleg a szeme is vörös volt, csak nappal nem látszott. Most, ahogy felemelte a fejét a ruhák közül, valósággal égett. Valami állati megértés fénylett benne. Jobbra-balra kanyarodtak a vastag pufajkaujjaik. Úgy tűnt, él valamennyi, sőt éppenséggel a Kis Popeié, csak nem akarja mozgatni őket, annyira elfáradt már aznap. Azt kellett volna mondani neki, hogy hajtsa le a fejét az istenbe, ahol volt, és aludjon, mert mindjárt reggel lesz.

– Jól vagyok – morogta kelletlenül.

– Látom.

Fordult egyet, egy végérvényeset. Ötösével-hatosával a másik sarokba hordta az újságokat. Maga se tudta, miért teszi. Aztán ha már ott voltak, lefeküdt rájuk.

– Ott vannak a ruhák – jegyezte meg Kis Popei. Nem lett volna rossz odahúzni egy párat, de csak azért se húzta.

– Akkor tegyél a tűzre – sóhajtotta Popei egyszeriben nagyon fakó hangon. Patkány kinyúlt egy darab fáért, ott volt majdnem a bokájánál. Érezte a hasáb frissen vágott élét. Popei mellé vágta, mire a kályhában összeomlott egy kis maga építette parázskupac. Popei számára természetes volt az egész: most már tényleg nem szólt. Szomorúan nézte a fát, majd sóhajtott, és lassan, kaparászva érte nyúlt. Kipiszkálta a kályha hajlított pléhajtaját: vörös fény ömlött szét a vakolatlan helyiségben. Örültek neki a téglák, mert ők is vörösek voltak. Dobbant a fa, Popei kétszer belökte az ajtót, kétszer visszahajlott, végül odacsúszott, hogy elérje. Leégett arcáról a sötétség. A fiú arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem is benéz valahová, hanem kinéz valahonnan. Egy üstből vagy kazánból, hogy mi van odakint. Aztán csattant a vasajtó, durván, türelmetlenül: Popei mindig ugyanígy hagyott cserben mindenkit.

Nem akarta tovább gondolni. Félt a filmkockáktól, mert ezek a képek mindig úgy jelentek meg az emlékezetében, mintha moziban ült volna. Mozogtak az alakok, de a négyszögletes keret állt, és valamennyiben ott látszott egy villanydúc. Rendes barna, kátrányos, amely azonban érthetetlenül zavarta, mert semmi szerepe nem volt a történésekben. Azokon a helyeken nem is volt villanydúc a valóságban.

Leszáll Kenderesen, zsebében a csak odautazásra szóló jeggyel. Jobbról és balról kis, agyonmeszelt parasztházak, kékre, szürkére festett talaj – csíkokkal. Elöl valamennyihez virágoskertet tűztek, akár valami kalapdíszt, de akkor hetykének kellett volna lenniük, pedig csak kínosak voltak: gondosan gyomláltak, kapáltak, hatszögletes babkarókkal, a karók tetején villanykörte, amelyről lepattintották a foglalatot forró vízben. A körték fehérek, kékek, zöldek és pirosak: csak ezek a színek kaphatók a földműves szövetkezetben. Az úton lapos porfelhőket pöfög előre a tornacipője. Soha nem látszott ekkorának egy falu. Jobbról, az egyik ház mellett öregasszony ül, fogatlan szája mély ráncként szívódik valahová a gyomra felé. Néz. Néha elbújik a villanydúc mögé, amely hol a kép szélén, hol a közepén lebeg, de sose látni, mikor megy át egyik helyről a másikra.

Olyan mindegy volt, kitől kérdezi meg, hol lakik az anyja, de ettől az öregasszonytól mégse kérdezte. Talán felkelt volna rémületében, és nehézkes öregasszonyfutással befordult volna az udvarra, ahol egy lompos barna kutya járkált bánatosan a kerítés mögött. Néhány fakót kaffantott csak rá, azt is biztos azért, mert nem látott még hosszú hajú fiút rongyos farmernadrágban. Ezt még az intézetben szerezte nyolc ebédért és két kimenőcéduláért. Ezenkívül átvállalt érte két ügyeletes szolgálatot a kicsiknél, akik minden éjjel bepisilitek. Jöhetett volna másban is, de meg akarta mutatni az anyjának, mert ez az egy volt egészen az övé, az egyetlen magántulajdona.

Málészájú parasztgyereket szólított meg, aki mindjárt elszaladt. Hármat se tudott volna számolni, mire megjelent a bátyja, egy tizennyolc év körüli suhanc, világoskék, ferde szemmel és szép, sötétszőke bajusszal. Húzott egyet a nadrágján, mintha azt mondta volna, mi kell, apám, lekeverjek egyet? Nem volt mit tenni, tőle is megkérdezte újra, udvariasan. A fiú csalódottan bökött a falu vége felé: „Ott, a negyedben.”

Lábujjai most már égtek a tornacipőben, és mintha a nagy fehér libák is bátrabbak lettek volna. Végig az úton kinéztek utána az emberek; átintegettek egymásnak a szemközti oldalra. Különös, hogy nem érdekelte most ez úgy, mint az előbb. Taposta a lágy port, és forgatta fejében azt a szót, hogy negyed, mint tyúk a kavicsot, amit úgyse tud megemészteni, viszont kiköpni sem akarja. Nem merte elemezni, lehántolni róla azt a megvető hangsúlyt. Neki is szólhatott, a hosszú hajának.

Homloka előtt, pont középen lebegett a villanydúc. Megpróbálta félretolni az árnyalakját, vigyázz, ne menj neki, fájni fog, de az árny csak ment, persze, mit tudott ő arról, mi lesz később, mire fog gondolni ezen az éjszakán. 1465 – virított egy kis piros keretes pléhtáblán, a dúcon embermagasságban. Valahol majd előjön ez a szám az életemben, gondolta. Biztos azért gondolok rá annyit.

Az a negyed cigánynegyed volt.

Amikor az ember rájön valamire, legjobb nem gondolni semmire. Végigcsinálja vakon. Nem putrik azért, mondja magában, csak olyan kis vályogházak, egyszoba-konyha. Jó napot kívánok. Négy egyforma, feketés barna szem. Fénylenek az arcok, mert szörnyű meleg van: vidáman pattog a tűz, krumpli fő hússal. Mindent betölt a hőség, akár a pokolban. Az, hogy ki miért került ide, tulajdonképpen mellékessé válik. Ismerik, kérem szépen, a Lakatos Jánost? Süketül hangzik a kérem szépen, rettenetesen idegenné válik tőle ebben a környezetben. Egyforma idősek, egyforma fejkendő van rajtuk. Úgy ötven körül lehetnek mind a ketten. Arcuk csupa ránc. A ráncok váratlanul felragyognak; persze, hiszen a mi fiunk! Ugyanezt a ragyogást lesik rajta is. Igyekszik utánozni, pedig éppen összedől benne valami, hogy mégse, tévedés volt az egész, nem is erre kellett volna jönni. Tulajdonképpen… tulajdonképpen nem is őt keresem, hanem a Veszti Annát, nyögi. Ja, mondja a beszédesebb, aki állandóan hunyorít a jobb szemével, a Zsuzsi! Mindjárt hívjuk, fiátálember!

Akkor elszabadul benne valami. Az nem igaz, hogy tizenhat évig gyűlt ez a valami, jóval kevesebb idő óta, de éppen elég ahhoz, hogy ne tudjon tovább hallgatni az ember. Az ANYÁMAT!

Eltűnnek a ráncok, fénylik még a helyük is. Nem hinné az ember, hogy két idegen öregasszony ilyen jó lehet. Az ajtóban megáll egy tyúk, az is idenéz. Maga a Zsuzsi fia, kérdezi a tyúk hangtalanul. A két öregasszony sírva fakad, a hallgatagabb elszalad: bütykös lábujjai összefelé állnak, nagyok és barnák, de jóságosak. Élesen látszik a kép az ajtó fényes négyszögében, amelyen át kitódul a meleg, de egy pici hideg se jön a helyébe. A másik egyre hunyorog, és csorog a szeméből a könny, mire ő is elbőgi magát. Kicsit rémült, nem is az anyjára gondol, hanem arra, hogy mikor bőgött utoljára. Még valamikor gyerekkorában Tápiószecsőn, amikor először elverték nadrágszíjjal, és kiszökött a palánkhoz. – Nem mondta a Zsuzsi… – szipogja az öregasszony. Megcsókolja jobbról-balról. Ragad az arca, ami undorító lenne máskor. Kap az edényhez, mintha azonnal kínálni akarná a forró krumpliból, de sajnos még kemény, kap a sparherd* szélén lógó koszos rongyhoz, azt is visszateszi, végül egy darab fát rak a tűzre. Úristen, még egyet, bár mindegy. Régen szakad róla is a víz.

A következő két percben nem történt semmi. Előre-hátra mozgott az öregasszony, mondott is valamit, de azzal együtt nem történt semmi. Ez biztos. Aztán elsötétült a bejárat, elöl jött az anyja. Volt egy fényképe róla, megismerte. Még szebb volt, mint a képen, habár az ő ruhája is fénylett a kosztól. Meghökkent. Mindent várt volna, csak azt nem, hogy ugyanolyan ruhában jön majd be, amilyenben ezek járnak. Valami régies, szűk derekú szoknyára gondolt, amit büszkén visel, akár a száműzetésben.

Megáll az ajtóban, összehúzza a szemét. Azért így is szép, fénylő, fekete gomb. Mögé nyomul a hallgatagabbik öregasszony: lábujja közt alig látható porcsíkok szállnak felfelé a futástól. Nem ismered meg? – kérdezi jó hangosan. Nem hát, mondja az anyja, nagyon kellemes, mély tónusú asszonyhangon. Kit tetszik keresni? – fordul hozzá közömbösen. Azt hiszem, hogy magát, mondja erre ő teljesen nyugodtan. Nem ismered meg a fiadat?! – kiáltja a hunyorgós. Úgy ugrik a szépasszony elé, mintha meg akarná ütni, de az csak félrehessenti a kezével, mintha azt mondaná, vigyázz hát, hadd lássam. A szemét ismét összehúzza. Hát akkor jöjjön be, majd elbeszélgetünk, mondja folyékonyan.

Utánabotorkál a tyúkszaros udvaron, észre se veszi, hogy megszűnt a hőség, kihűltek arcán a verejtékcseppek. Ugyanolyan konyha, a falnál megvetett ágy. Hasra fektetett, színes hátú könyv hever a párnán: fekete kesztyűs kéz szorít egy sötétkék pisztolyt valami bordó anyag mögött. Jobbra, a felfordított ládán nyurga kislány ül. Nyolcéves lehet. Az asszony arányos háta elbillen a konyha többi részéről, a profilját mutatja, de nem néz vissza egészen. A húgod, mondja. Mindjárt jövök, hozok fát, ülj le. Azzal megfordul és kimegy.

Ott marad a húgával, akit még sohasem látott, sőt azt se tudta, hogy létezik. Felrémlik benne, hogy ez a Lakatos kislánya, vagy az előző három közül valamelyiké? Keskeny, okos kis arca nagyon hasonlít az anyjára. Valószínűleg szép, de tiszta kosz. Sovány karja kilóg a rongyok közül. Ilyen a filmekben szokott lenni, bár úgy egészen más. Itt nincs hőség, de most meg ez a baj. Dideregni kezd a hokedlin. Mondani kellene valamit, kár, hogy ilyen hideg van. Ezeknél hol megfő az ember, hol megfagy. Itt laktok? – kérdezi végül. A kislány bólint. Még nem is hallotta a hangját. Előtte mondta az anyja: a „húgod”, tehát neki is tudnia kell, hogy akkor ő a bátyja, de nem biztos, hogy tudja. Miért nem mondta neki is, hogy a „bátyád”? Ide kellene ültetni a térdére, de hátha tetves? Találkozik az ember a nyolcéves kishúgával, és fél tőle. Mégis ide kell ültetni, ez a legkevesebb. Moccanna, de bejön a szépasszony. Mintha kicserélték volna, pedig az előbb se volt éppen barátságos. Nem beszél hangosan, sziszeg a levegő a foga között: Mi az, még a húgoddal se tudsz beszélni? Nem hoztál neki semmit?

Mit lehet itt megmagyarázni? Az asszony csak áll, a fa még mindig a kezében. Hát akkor miért jöttél? Legalább tette volna le a fát. Száraz, reszelős hang jön ki a torkán, az is részletekben: hogy megnézzelek.

Idegen hangok. Ilyenkor más kép jön be a filmeken. Itt csak a villanydúc jelent meg gúnyosan a bal oldalon. Az asszony szép, sima bőrű arca eltorzul, a szeme egész keskeny. Alt hangja elvékonyodik, hisztérikus. Hát akkor nézzél meg jól! Miért jöttél, el akarod rontani az életemet?

Szabályosan kirúgták, mint már annyi helyről, de azok az esetek természetesebbek voltak. Talán ez is az, csak még nincs benne praxisa. Sohasem csinálta. Világosan érzi, hogy a legjobb lenne lelépni. Kibőgné magát az ember egy olyan rohadt villanypózna mellett, és el lenne intézve örökre. De egyetlenegyszer meg kell próbálni az életben, milyen az, amikor marad.

Ismerős idegen érkezett, a Lakatos. Ő is megkérdezte, kicsoda, és mit akar. Annyira szimpatikus lehetett neki, hogy majdnem agyonütötte a feleségét, mert azok aztán szeretik a családjukat, még ha idegenből jött, akkor is. A cigányok. Szemét, mocskos, miért fáj az embernek, ha ezt mondják NEKI? Maradjon itt, fordult hozzá halkabban.

Az anyja mutatta meg visszafojtott dühvel az udvar sarkában álló kis kunyhót, amelyben szerszámokat és kukoricát tartottak. Éppen elfért benne az ágy. Négy, sárral meszelt fal, eléri őket az ember a kezével. Kis, kimetszett világ ebből az örökké idegen másikból, ahol mindig túl meleg van, minden piszkos, és mindenhol bogarak mászkálnak.

Matadort hintett a kunyhó köré: a tyúkok kapirgálták egy kicsit, nem tudták, mi az, hát félrerugdosta őket. Nem zavarták többet. A tyúkok szokták meg először, hogy ő is ott van. Aztán a szomszédok, aztán a falubeliek, és csak utoljára az anyja. Eltelt egy hét, két hét, vissza kellett volna mennie az intézetbe. Az asszony odanyújtott neki egy százast: billegett a fehér kezében. Felrémlett benne egy kép: ő a százas, ő reszket a puha ujjak között. Gyerekkorában látta egyszer, amint egy fiatalasszony vezette a gyerekét. Neki volt ilyenféle keze. Később is sokat gondolt erre a kézre, de aztán megfakult a kép, inkább csak akkor gondolt rá, amikor megfázott, és hőemelkedése volt.

A szépasszony nem dolgozott, beteg volt, sokat feküdt már akkor. Ágya mellett a ládán kis halomban hevertek a ponyvák. Ez az egy tetszett benne, hogy sokat olvas. Felkelt tízkor, elment, vett valami ennivalót a kislánynak és magának. Neki nem. János minden szombaton hazajött, akkor is aludt délután, mert útközben benézett a kocsmába. Az elhaladó nap minden alkalommal húzott egyet valami láthatatlan rugón. Nem történt semmi, egészen a viharig.

Először csend lett: mindenki belehallgatott, csak a tyúkok közül nyikkant meg egy az ólban, a létra valamelyik fokán, rémülten, aztán ugatni kezdett egy kutya valahol a felvégen. Hirtelen hagyta abba, mint amikor megszakítja magát valaki a mondat közepén. Lágy huhogással jött a szél, szelíden is erős nyomású. Ahogy odabent feküdt az ágyán, mintha jobbra csúszott volna házastól. Nézte a plafont, nem kifelé figyelt, hanem önmagára, a széllel egyszerre támadó gyerekrémületére, amelyhez pedig nem hasonlítható a gyerekkori bűntudat: rohanni, menekülni a helyszínről, amikor valaki mást keres az ember, mindegy, hogy tud-e segíteni, vagy nem. Felemelte a fejét: ebből a kicsi, félbehagyott mozdulatából értette meg igazán, hogy egyedül van. Senkihez nem tartozott, csak a farmernadrágjához, amit a feje alá gyűrt párna helyett. Még a szakadt, szürke pokróc simítását se szokta meg, pedig lett volna rá ideje. Felrángatta nadrágját a pokróc alatt. Feje egy arasznyival lejjebb került: hihetetlenül sokat távolodott ezzel a görbe sárplafon. Kint már üvöltött a szél, és az ágakból font tetőt sűrű, dühös kopogással verte az eső. Képzeletében rég elindult a kunyhó: gerincét kissé homorítva, testéből feszített valami hidat a két fal közé. Hálás volt Jánosnak, amiért benn hagyta a kerítés mellett az egyenetlenül levágott akácfák csonkjait a földben. Azok majd megfogják a házzal együtt. Aztán Évára gondolt, amint a szepetneki buszmegálló vízcsapja előtt áll, és kihívóan néz rá, de amint közelebb lép hozzá, ugrálni kezd jobbra-balra, a kezével pedig pillangószerű mozdulatokat csinál. Ekkor minden különösebb ceremónia nélkül lerepült a tető. Mindössze annyi bevezetése volt a dolognak, hogy a szél felőli oldalon villámgyorsan megemelkedett, majd ismét visszahuppant. Vékony héjú sarat szórt az ágyára. Eszelős nyugalommal feküdt tovább, még arra is figyelt, hogy vágódik a baromfiudvar keményre taposott agyagjára a primitív szerkezet. Csupán annyit csalt a képzelete, hogy derűs, napsütötte képet varázsolt eléje.

Fent mozdulatlan, sötétkék volt az ég. Talán egyetlen hatalmas felhő nyargalt át a falu felett, talán nem is volt felhő, csak a sötétség. Halvány, ferde fénycsíkokat látott még, amelyek tompa, kemény tűkben végződtek, és hidegen tapogatták a falat, a pokrócot és az arcát. Így ázott néhány másodpercig, miközben végtelenül sajnálta magát, aztán felrúgták az ösztönei, sietve kapott a pokróc és az inge után. Amúgy nem volt hideg: ez éppen annyira enyhítette a helyzetet, hogy rémülete ne fokozódjon pánikká. Röhejes az egész, gondolta, futni kell, ahogy megszokta az ember ilyenkor. Keresztülfutott a baromfiudvaron, amelyen ötfelé hasadva csapkodott a tető. A vesszőkhöz még mindig görcsösen tapadtak a sárdarabkák, mintha ezzel bármit is változtathattak volna a helyzeten. Futás közben érezte, hogy négy vessző végigvág a bokáján: ez megnyugtatta.

A konyhában kicsit billegve égett a petróleumlámpa. Olvas tehát, gondolta, úgy figyeli a vihart. A húga a ládán didereg a rongyok között. Szeretne az anyjához bújni, de nem mer. Soha nem próbálkozott ilyesmivel, és ezért a kemény elhatározásáért jobban tisztelte a kislányt, mint amennyire a húgát szokta tisztelni az ember. Nagyon megszerette ezekben a napokban, bár alig szóltak egy-egy szót. Kenyeret, húst lopott neki, még könyvet is hozott az anyja holmijából. Csontos térdét az ágya mellé görbítette, és maszatos ujjal követte a sorokat, amelyeket a bátyja olvasott félhangosan. Néha előbbre tévedt. Tulajdonképpen zavarta ezzel az olvasásban, de úgyse figyelt rá, mit olvas, itt csak a betű volt a fontos, meg az, hogy össze-összeért a halántékuk. Zsuzsa néha megrezzent, elkapta a fejét, de aztán hűségesen visszadugta újra. Mintha a nyolc évig külön leélt, de mégis közös életüket mondták volna el egymásnak lerövidítve, apró elektromos jelekkel. Ezek a jelenetek mindig ugyanúgy végződtek: rászólt a kislányra, hogy mossa meg a kezét. Jófejű gyerek volt, hamarosan előre tudta, mi következik, és csak azért nem előzte meg, hogy folytonos legyen a varázs, amihez az ő kis egyszerű lelkével feltétlenül kívánta az előzményeket és a rászólást. Ebből később egy „na” lett. Bólintott, és ment.

Elsősorban vele akart lenni, amikor megállt az ajtó előtt. Fel se rémlett benne, hogy mit fog csinálni tulajdonképpen, odamegy a ládához, melléje térdel, vagy mit. Kopogott. Meghökkent tőle, egyszerűen be kellett volna nyitni, ahogy hazamegy az ember a rossz idő elől. Most jutott eszébe, hogy mióta eljött, egyszer se volt a konyhában, legfeljebb csak pillanatokra, amikor fát rakott a tűzhely elé, vagy kivitte a szemetet. Körül se nézett, sietősen tette a dolgát. Az udvart se szerette: egyedül a kunyhóban érezte jól magát.

A kislány felfigyelt, de az anyja tovább olvasott. Később halkan mondott valamit a kislánynak, minden indulat nélkül. Kintről csak a puha szájmozdulatot látta. A kislány mereven figyelt az ágy és az ajtó közé. Az asszony ismét a könyvbe mélyedt, bal kezével lágyan simogatta a sárga lapokat. Hálásan köszönte nekik, hogy most is kisegítették ebből a nehéz helyzetből.

Rossz érzéssel kopogott újra, nem tudta, hányszor, de páros számút. Máskor mindig páratlanra sikerült. Hátán és vállán sűrűn koppantak a vízcseppek. Füle tövén megindult egy csatorna, végigszánkázott a bőrén a csuromvizes inge alá. Zsuzsa óvatosan kidugta a lábát a takaró alól: karcsú lábujjait szétfeszítette, mintha nagyon erőlködött volna. Éppen elérte a földet, amikor ismét rászólt az anyja, anélkül hogy felemelte volna a fejét. Odakintről csak annyit lehetett hallani, hogy ééé. Ez neki szólt. Ugyanúgy érezte, mintha a vásárra vitt volna valamit egy zsákban, amelynek végig érzi a súlyát a poros úton. Elkeseredett daccal nyomta meg a kilincset: sután koppant a zárnyelv az ajtófélfa megvasalt felületén. Máskor soha nem zárták be az ajtót. Mire észrevette, már jó ideje némán káromkodott, és a mondatok végéin mindig megrántotta a kilincset, oda-vissza, mintha ezek a koppanások lettek volna a felkiáltójelek. Nem nézett be többet, mert amikor utoljába benézett, látta, hogy a kislány sír. Talán miatta káromkodott. Aztán megfordult, neki a vizes éjszakának. Inge ujja beleakadt az ajtó egyik szálkájába. Arca mozdulatlan vonásain lecsorgott a víz; abban a pillanatban minden teljesen reménytelen volt.

Visszament a kunyhóhoz, benézett a fal felett. Most látta csak, hogy gondosan betette maga után az ajtót. A nyers szalmával kitömött ágyon ovális tócsa gyűlt a helyén, amelybe apró, csőrös tölcséreket csapkodott az eső. Körbeindult: a tócsát nézte, ami helyette volt ott. Áthajolt az alacsony falon, amit kerítésszerűen csipkéztek a csonka vesszővégek. Aztán megcsúszott az agyagon, majd’ a nyakát törte, erre otthagyta az egészet.

Szűknek érezte a két földbe vert akácoszlop közét, melyeken sose hintázott kapu, még a sarokvasat se tette rá János. Nem volt szokás errefelé. A kerítés előtti agyagárokban víz rohant a patak felé, mintha az eső csapásai elől menekült volna. Faleveleket és kis ágakat sodort magával, egész jól látszottak a sötétben. Szemközt az akácok, lent pedig a füzek csorogtak elégedetten a meleg éjszakában. A cigánysoron sehol nem égett már lámpa. Hová ment volna? Didergett. Lába minduntalan az árok felé csúszott, különös, hogy sohasem ért odáig.

János gondos logikátlansággal körülásta az egész kerítést. Hátul, az ólaknál átlépett a fűre. Vizes, kemény kórószálak surrogtak a talpa alatt, így ért a disznóólhoz, amely üresen állt. Almot és szénát tartottak benne. Óvatosan körülnézett, mintha tartania kellett volna attól, hogy leselkedik valaki utána. Jó hely volt, csodálkozott, hogy nem jutott előbb az eszébe. Az alsó, korhadt deszkák még akkor is nagyokat reccsentek, amikor hanyatt feküdt. Később levetette az ingét, és odébb mászott a száraz szénára.

Reggel meleg napsütésre ébredt, de még vizes volt a fű. Két asszony ment a gyalogúton, zsákot cipeltek. Észrevették. Égő arccal hajolt le egy öl szalmáért, és nem mert hátrafordulni a kapuig. Tudta, hogy végig bámulták.

Kis Popei elaludt: nyihogva horkolt. Minden egyes ütem messzebb és messzebb fújta az álmok közé. Popei sohasem beszélt a cigány nevelőapjával a durva rostú asztalterítő felett, ahonnan lassan eltűnt minden, csak az erős pofacsontú, széles, izzadt arc maradt a képben, meg a szénfekete bajusz és alatta a száj, amely azt mondja, igen, ki fogunk venni az intézetből. Csak ezt akarod, és elmész. Popei anyja sohasem került Pestre a kórházba nemi betegséggel, ő pedig a Ganz MÁVAG-ba dolgozni. Nem tudja, hogy az egész Ganz MÁVAG hatalmas ládákból áll, durva, gyalulatlan deszkákból, amelyek kegyetlenül nehezek. Popei sohasem vitatkozott a ládákkal, hogy ne egyék meg a húsát dekáról dekára, mert nem volt pénze ennivalóra. Popei is lopott, de nem azért, hogy erős legyen, és az ő lopásai bizony sokkal eredményesebbek voltak. Popei sohasem határozta el, dühösen a ládákra köpve, hogy visszamegy Kanizsára a fiúkhoz, valakihez, valahová. Az első fizetése annyi volt két hét után, hogy éppen jóllakott belőle, igaz, hogy akkor nagyon jóllakott. Popei sokkal ügyesebben és kényelmesebben csinálta azzal az ötvenéves buzeránssal, akinél négy hónapig lakott kezdetben. Mégis, ez a Popei merte megkérdezni vigyorogva, mondd, apám, nincs neked egy húgod? Annyira hasonlított egy lányhoz, akit negyven forintért adtak el a Trojkában. Az ő húgát nem adhatja el senki! Popei nevetése gyilkosan fájt, mert tudta, hogy igazság rejtőzik mögötte: kurva lesz a húgából. Egyszer el fog jönni onnan, és hová megy? Az éjszakába. Vagy ott marad a cigányok között? Akkor inkább az éjszaka, mert hátha… megkeresi őt, és ő vigyáz rá. Amíg keresi, egy jóságos öregúrnál lakik. Állítólag Éva találkozott ilyennel Szepetneken, csak a fürdőszobába leselkedett utána. Persze Évának volt hová mennie, haza, ahol gyűlölte az anyja, a nővére, de mégis volt ágya, és nem verték agyon. De hová mehet a húga? Hozzá? Hol lakik ő? Kihez tartozik? Parasztgyerekeket visz el szórakozni, ahogy Popeitől tanulta az éjszaka. És ha tényleg szórakozni akar majd az a parasztgyerek, mondjuk, megtetszik neki a húga, akkor mi lesz? Popei eladja egy negyvenesért. El fog menni az ennivalóért, amit nem tud adni neki, az ágyért, ami neki sincs.

Mérhetetlenül gyűlölte Popeit. Elhatározta, hogy megöli. Kése volt, bár ócska, aztán volt egy kitört székláb a fahasábok között. Ezt választotta, a késtől irtózott, a vértől is. Összekenné a ruháját, és megtalálnák. Nem fogják megtalálni. Soha senki nem jön rá, az őr nincs itt, most már biztos. Kimászik hátul, lemegy a HÉV-ig, egy darabig felgyalogol, aztán megvárja a hajnali csúcsforgalmat valamelyik váróteremben.

Popei nyugodtan horkolt. Két fadarab hevert a széklábon, ezeket óvatosan elvette. Ahogy felállt, vadul megdobbant a szíve, mintha meghúztak volna benne egy harangot. Rémületében leguggolt. Kint valahol elment egy teherautó: az ismerős hangtól lassan megnyugodott. Térden csúszott Popei felé. Kereste a fejét. Annyira merészkedett, hogy elhúzta a pufajkaujjat, amely eltakarta a homlokát. Bőre most különösen fehérnek látszott, talán azért, mert odakint már szürkült. Meghökkentően lapos volt a homloka. Azon is meglepődött, hogy szemöldöke milyen sűrűn benőtt az orrnyergébe. Nem volt csúnya orra Popeinek. Így alva, amikor nem beszélt, és nem csinált semmit, egyáltalán nem volt csúnya. Ezért kellett hát annak a vén disznónak! Nem esztek több pirított gombát tartármártással, te szemét! Ilyeneket mondott magában, hogy szemét, mocskos állat, de nem figyelt rá. Összeszedte minden erejét, úgy fogta a széklábat, mint egy acélkapocs, aztán várt még egy kicsit, újra megnézte, hogy alszik a Kis Popei. A filmeken ilyenkor meg szokott mozdulni az áldozat. Ez a hülye nem csinált semmit. Ha egyszer később megtudják, talán meg is köszönik neki, amit tett. Elzarándokolnak hozzá, cigarettát, újságokat hoznak. Lányok is lesznek közöttük, akiket eladott Popei, meg egy jóságos öregúr, szürke öltönyben.

Elhessegette a képeket, de nehezen, mert nagyon kellemesek voltak. Szilárdabban emelte fel a széklábat, mint ahogy lesújtott vele, ferde átlóban Popei homlokára. Popei összerándult, mintha valamennyi porcikájára egyszerre vágtak volna, szeme kinyílt, újra visszataszító lett az arca. A két ormótlan golyó sötétszürkén csillogott: jóindulatúan felbámult velük a plafonra, mintha ott látná a folytatását annak, amit álmodott. Homlokán abban a pillanatban jelent meg egy vérvörös csík, amikor rekedt uhh hanggal másodszor is felemelte a széklábat. Most se ütött akkorát, amekkorát akart, csak a hang volt annak megfelelő. Szájpadlásáról nyál csörgött alá, ez hörgött úgy, de nem tudta, hogy került oda ilyen sok, nyelni pedig nem volt ideje, mert Popei hirtelen összehúzta magát, térde egy csomó pufajkát dobott az állához, aztán irtózatos erővel kirúgta egyszerre mind a két lábát. Valahol a gyomra felett találta el, és olyan őrületesen fájt, hogy egy pillanatra elvesztette az eszméletét, sokkal jobban, mint Popei az előbb. Hátraejtette a széklábat, érezte a hátán, amikor eldőlt. Sötét lett, alig látta Popeit, pedig bizony ott volt felette. Másodszor az arcába rúgott, amitől kinyílt a szája, orra pedig valahová oldalra került. Harmadszorra éppen ezt találta el. Megpróbálta utánozni Popeit, ő is két lábbal rúgott, de csak a levegőbe. Annyival azért javult a helyzet, hogy félredobta testét a lendület. Az előbbi uhh hang hörgött a torkában minden mozdulatánál. Két karját a feje köré fonta, hogy védje az állkapcsát, így semmiképp nem találhatta el Popeit, legfeljebb véletlenül. Popei most kezdett csak el káromkodni, egyetlen hosszú ívben, miközben a széklábért nyúlkált. Patkány homályosan érezte, ha ezt megkaparintja, akkor vége, ezért ő is odakapott, inkább hagyta a fejét. Görcsösen markolta, a melléhez húzta.

Popei módszeresen végigrugdosta tetőtől talpig, ő pedig minden rúgásra engedelmesen hörögte az uhh-okat. Még akkor is folytatta, amikor Popei kifulladt, és abbahagyta: körbejárt a szobában, kicsit sántítva, bár nem lehetett tudni, mitől sántult le. Jobbra-balra köpködött, majd ezt is megunta, kidugta fejét az ajtón, visszahúzta, a zárral babrált, pedig nem volt benne a kulcs. Erre a fiú is elhallgatott, úgy érezte, valami rossz készül: most Popei akarja megölni őt, távol mindenkitől, észrevétlenül, aztán kimászik valahol hátul, felgyalogol egy darabig a HÉV mellett, és reggel eltűnik a csúcsforgalomban. Ehelyett visszament a vackához, eligazította a szétdúlt ruhákat, és leheveredett, mintha semmi se történt volna. Mutatóujjával a szájába nyúlt, talán alvadt vért keresett, de mivel nem talált, megnyugodott.

Most ő nézte olyan mereven felemelt fejjel.

– Mondtam, hogy dugd le az ujjadat – morogta Popei bölcsen, azzal visszafeküdt. Hülye csend lett. A fiú ugyanott feküdt tovább, egyre markolva a széklábat. Elhatározta, hogy ott is marad. Csak az orrát szívta meg néha. Óvatosan nyalogatta kirepedt száját. Arra gondolt, hogy miről fog álmodni. Talán odajön Popei, és a szokott stílusában a képébe vágja: „Eladtam a húgodat, te állat, nesze, vegyél tökfőzeléket, meg egy sört paprikával!”

Nem haragudott már Popeire, nem is háborodott fel rajta. Fogta a húszast, és elment tökfőzelékért.

 

 

A csúcson

 

Mire a fennsíkra ért, elbújt a nap, és egyszerre nagyon hideg lett. A menedékház ajtaján kívülre csukta valaki a vaskallantyút: élesen kopogott a széllökésekre. Gyorsfőző állt az előcsarnok ablakpárkányán, nagy halom üres konzervdoboz és celofánpapír között. Amikor belépett, egy szőke német nő kikapta kezét a tunikaszoknyája alól, amit a sínadrágja fölé húzott. Szája kissé lefelé görbült, merev tekintetű, szép zöld szeme könnyben úszott. Kirobbant körülötte a nevetés.

Felmászott a lépcső mellé dobált hátizsákok között. Odabent jó meleg volt, ötösével hordták a teát az alacsony konyhaablakból. Egyetlen helyet se talált. Hátizsákját egy szögre akasztotta, amit a személyzeti szoba ajtajába vertek. Teát hozott. Jó vörös volt, melege átsütött a csészén, égette az ujjait. Valaki pattogó ritmust ütögetett egy alumíniumbögre oldalán a kanalával. Lengyelül dúdoltak hozzá, három szólamban, de a basszus mindig elmászott.

A sarokban egy lengyel ült a pad szélén: ha beljebb csúszik, lett volna hely, de nem mozdult. Látszott, hogy nagyon fázik, teájába szórta a két kis zacskó kristálycukrot, meg se kavarta, már hörpintett belőle. A dallamra figyelt.

Így aztán hátizsákja mellé ült a küszöbre. Zsebre dugta a cukros zacskókat: csak a tea és a rum ízét akarta érezni. Amint nekidőlt a hátával, lassan kinyílt az ajtó. Végre odanézett a lengyel is, de most se csúszott odébb a padon. Mind a ketten bepillantottak a szobába, ahol egyetlen széles deszkaágy állt középen, báránybőrrel borítva. Gitár hevert rajta. Szemben a falon piros síléc, poroltó és egy nyaláb karikába szedett selyemkötél lógott. A kötél vége kibomlott, akár az árvalányhaj. Mire visszafordult, úgy látszott, a lengyel már el is felejtette az egészet. Kiitta a teáját, ment. Semmi csomag nem volt nála. Még látta, hogy az ajtó előtt cigarettára gyújt: bevillant a félhomályból a gyufa lángja.

Átült a helyére, még egy teát hozott, kényelmesen megitta, lassan felvette a hátizsákját. Már elmentek a németek: kávészagot és cigarettafüstöt hagytak maguk után. Szerette volna, ha megint ránéz a nő a szép, zöld, könnyes szemével. Odakint még jobban besötétedett; a Lomnici-csúcs eltűnt a ködben.

Észak felé indult a domború sziklákon, amíg megtalálta a sárga jelzést. Elvigyorodott az elágazásnál, szándékosan a rossz útra tért. Cigarettája szikrázott a szélben. A tó koromfeketének látszott fentről, alacsony vizében itt is, ott is sötétbarna szikladarabok hevertek.

A völgyben már nem érte úgy a szél. Egy szikla tövében lefeküdt a vastag, zöld mohára. Gyufát gyújtott, elégetett egy rozsdabarna fűszálat: könnyű füstje pillanatok alatt eltűnt a hideg levegőben, csend volt. Sokáig feküdt ott, egész közelről megnézett egy gránitlapot. Néhány karcolás látszott rajta: B. M. – F. Z. Mosolyogva végighúzta rajtuk az ujját, aztán felállt. Jobbra, a völgy túlsó végében volt a hágó, kanyargó, fehér út vezetett oda fentről, ahol letért a jelzésről.

– Hahó! – kiáltotta. Vigyorogva hallgatta a visszhangot, majd felkapta a zsákot, és megindult a völgyben. Mind gyorsabban haladt, nagyokat ugrott a sziklákon. Aztán balra tért, mászni kezdett a kőgörgetegen, rézsút a hágó felé. Minél feljebb ért, annál kisebbek lettek a kövek, és annál jobban csörömpöltek a lába alatt. Már a fele utat megtette, amikor észrevette, hogy a szemközti oldalon fekete pont mozog az úton. Az is észrevette őt, mert letért az útról, hegy átvágja a hajtűkanyart: nyílegyenesen indult a hágó felé.

Egyre meredekebb lett a moréna, sokkal lassabban haladt, mint amire számított. Lába alól kibukfenceztek a kövek, pattogva legurultak a lejtőn, más köveket is magukkal rántottak. Élvezte. Kézzel-lábbal kapaszkodott, mint a macska. Látta, hogy a másik éppen alatta kezd mászni, szintén rézsút, a hágó felé. Megpróbált elébe vágni, hogy ne rúgja rá a köveket: nem sikerült. Bosszúsan megállt, erre a másik is megállt odalent. Újra nekiindult, és talán éppen azért indította el a köveket, mert annyira vigyázott: káromkodva nézett utánuk. A másik most feltette a sapkáját. Azonnal megismerte, a lengyel volt. Eszébe se jutott, hogy félreálljon a kövek elől: csípőre tette a kezét, és vigyorgott.

– Megőrült ez? – morogta a fiú.

A sziklafalnak itt hetven-nyolcvan fokos esése volt, és néhány repedéstől eltekintve semmi sem törte meg a felületét. Tíz méterenként egy-egy vaskampó állt ki a sziklából, a kampókat ujjnyi vastag lánc kötötte össze. Erősödött a szél.

Mire a lánchoz ért, a lengyel már a második kampónál lihegett. Ő se tartott pihenőt, közvetlenül mögötte mászott, hajtotta. Világosan látta bakancsán a gumiredőket és düftinnadrágja bőr combvédőit. Nem lehetett több harmincévesnél, jó sportos vállai voltak, de feltűnően bizonytalanul mozgott, és amikor hátranézett, látta, hogy nagyon sápadt. Valahányszor felbukkant mögötte, azonnal továbbmászott. Mulattatta ez a gőg, elmúlt a mérge.

Már túljutottak a hágó közepén, amikor rájuk fújt egy felhőt a szél. Egyik pillanatról a másikra az orrukig se láttak, izgató volt visszanézni: odalent három-négy méterre semmibe zuhant a sziklafal, fent pedig kiismerhetetlenül jött a semmiből. Végtelen hosszúnak tűnt a lánc, végtelen magasnak a sziklafal. Mintha a világűrben lógtak volna.

A tenyérnyi széles pihenőnél utolérte a lengyelt. Könyökével a sziklafalnak támaszkodott, ujjai közt cigaretta füstölgött.

– Nem valami egészséges ilyenkor – bökött a cigarettára.

– Nem – mondta a lengyel.

De azért ő is rágyújtott. A ködöt nézegette.

– Nehéz lesz lemászni.

A lengyel elvigyorodott. Nagyon furcsán vigyorgott, aztán fenn is körülnézett. A cigarettafüst pontosan egyszínű volt a felhővel: mintha az egész a szájukból jött volna ki.

– Nem jó egyedül jönni ide – mondta a fiú. Nézegette a férfi szája körül húzódó mély ráncokat. Nem tudta pontosan, mennyit ért abból, amit mond.

– Nem – ismerte el a lengyel. Furcsa, fekete gyűrű vette körül a szivárványhártyáját: mintha vasfoglalatba szorította volna két szürke üveggolyót. Kezdő festő csinál ilyen hibákat, gondolta a fiú.

Nézték a gomolygó szürkeséget, aztán a lengyel váratlanul eldobta a cigarettáját, és továbbindult. Felületesen gyűrte farzsebébe a cigarettáját, félig kilógott egy szál, mintha a mögötte mászót kínálta volna vele. Ez volt a legmeredekebb rész. Egyre bizonytalanabbul mozgott, erősen zihált, de egyszer sem állt meg.

A fiú elismerően visszaköpött fentről.

– Éjfélre leér – mondta.

A lengyel nem mosolygott. Nagyon szilárdan nyújtotta cigarettáját a fiú felé, de mintha nem is rá nézett volna.

– Várjon! – intett a fiú. Laposüveg rumot halászott ki a zsákjából. Amíg a lengyel ivott, elővette a cukros zacskóit, tenyerébe szórta a tartalmukat, jóízűen elropogtatta.

– Egyszer erre jártam egy lánnyal – bökött az üveggel a völgy felé: semmi se látszott belőle, csúcsig úszott benne a köd.

A másik ránézett egy pillanatra, de a szürke golyókat mindjárt továbbrántotta a vaskeret. Visszaadta a kupakot. Magának is töltött, majd gondosan becsavarta és eltette az üveget. Megigazította a zokniját, átnézte a hátizsákja szíjait. A lengyel nem igazított semmit, csak állt. Jobbról, nagyon messziről elnyújtott kiáltás hallatszott. Arrafelé nézett a ködben.

– És mi lett a lánnyal? – kérdezte. A fiú keze megállt egy pillanatra a nikkelezett csaton.

– Férjhez ment.

A férfi bólintott, lepöckölte csikkét a szakadékba. Már eltűnt, de két helyen is látták, hogy szikrát vetett.

– Viszlát! – nyújtotta hirtelen a kezét.

– Azt hittem, lejön – mondta meglepetten a fiú. A lengyel szórakozottan a gerinc felé intett.

– Veszélyes ilyenkor – figyelmeztette a fiú. – A kőrakásokat figyelje, mindenhol jobbról. Könnyű eltéveszteni a jelzést. Mindig jobbról.

A lengyel bólintott, és eltűnt a ködben.

Még ott állt egy-két percig: rég elégett a cigarettája, megmelegítette a körmét, akkor dobta el. Szívesebben ment volna a lengyellel. Sajnálta a dolgot. Vagy száz méterre leereszkedett a zergeúton, amikor zajt hallott. Megmerevedett, fülelt. Rossz érzés fogta el, újra maga előtt látta a lengyel szomorú száját. Mit mászkál ez itt egyedül, és mit keres éppen a gerincen? Legalább négy óra nehéz út vár rá, és mindjárt sötétedik. Hirtelen elhatározással megfordult, futni kezdett visszafelé. Annyira előrehajolt, hogy elérte kezével a sziklákat. Fent újra megállt, hallgatózott. Csend volt. Túl gyorsan indult meg a gerincen. Tudta, hogy nem szabad ilyen gyorsan haladni a ködben. A harmadik kőrakásnál meglátta a lengyel magas alakját. Enyhén előrehajolt, dolomitszilánkokat dobált a szakadékba. Elmosolyodott, mondani akart neki valamit. Nem figyelt a lába alá: úgy kicsúszott alóla egy kő, mintha semmi sem tartotta volna. Egy pillanatra óriási terpeszt csinált, kezével a másik kő után kapott, de már későn. Közel harminc métert zuhant, kétszer megakadt közben. Nem vesztette el az eszméletét, a bal oldalára esett, és tudta, hogy ki kellene szabadítani a kezét, de nem tudott megmozdulni. Azt se tudta pontosan, mije fáj. Két kiáltást hallott fentről, majd kövek pattogtak el balról, a közelben. Körben egyre hangosabban zúgott a köd. Zúgtak a hegyek a köd mögött. A lengyel bukkant elő a lába felől. Félig ugrott, félig csúszott valahonnan. Túl nagy volt az arca és vérzett a halántéka. Bal kezében még mindig görcsösen szorított egy pár fekete dolomitszilánkot: kétségbeesett mozdulattal dobta el őket. Végigtapogatta a fiút. A fiú hallotta a szilánkok koppanását, mindegyiket külön-külön, de a tapintást nem érezte. Lengyelül szólt a férfi. Nézte az ujjait, ahogy végigsimított a halántékán. Mosolyogni próbált, szerette volna azt mondani, ugyan már, de se a nyelvét, se a száját nem tudta megmozdítani. Még a szempilláját sem. A lengyel most kilendült a látómezőjéből, hátizsákja felé kapott, ahová az üveget dugta. Nem látta többet. Valahol előttük világosabbnak tűnt a köd, de nem volt már puha, gránittá változott.

 

 

Mit néznek a suták?

 

Breznóban Tamás letért az ajánlott útvonalról. Jobbra-balra kanyarodott a szűk utcákon, bőgette a motort, Éva a hátához simult. Régi, megfeketedett faházak között rohantak, végül egy tábla állta az útjukat: egyikük sem értette a szlovák nyelvű felírást, de látták, hogy a tábla mögött felszedték az utat. Tamás az út szélén húzódó bazaltfal tetejére ugratott, amit nyilván azért építettek, hogy elterelje a hegyoldalról lezúduló vizet. A fal egyre magasabb lett. Tamás egészen lassan vezetett, és szüntelenül játszott a kormánnyal. Idegesítő, apró mozdulatok voltak, Éva mégsem félt, és boldog volt, hogy nem fél. Férje vállához szorította a homlokát, és olyan lazán ült, amennyire képes volt rá. Tamás megmagyarázta, hogy ez a legjobb annak, aki vezeti a motort. Közben Miklósra gondolt, előző férjére, Miklós Wartburgjára, aztán megint Tamásra, erre a vacak kis motorra, majd ismét Miklósra, meg arra a koccanásra Szentendrén, amikor kifordultak a kőbányából. Ha nem hallotta volna azt a furcsa kis reccsenést, Éva el sem hitte volna, hogy nekimentek valaminek. Méghozzá egy kocsinak! Pedig ott állt előttük az a piros Citroën, GS vagy milyen sportkocsi. Halványkék bőrülései voltak, a kormány mellett pedig egy kis piros-fehér óra ketyegett, Miklós ugyan azt mondta később, hogy nem ketyegett, és nem is óra volt, hanem fordulatszámláló. Éva azonban biztosan tudta, hogy óra volt, és ketyegett, mert amíg a férfiak kitöltötték a biztosító kárlapját, benézett a kocsiba. Nem is a kocsit irigyelte, hanem azt a rendetlenséget, ami benne volt; a hátsó ülésen egymásra dobált pulóverek, plédek, egy pár teniszütő meg egy háromhúszas fonottkalács hevert. Pokolian megkívánta azt a kalácsot. Miklós egy porszemet se tűrt meg a Wartburgban, hetente háromszor kiporszívózta az üléseket, és lemosta a lábgumikat.

Éva nem mert Miklósra nézni, sőt a Wartburg elejét se nézte meg, pedig Miklós többször elmondta, hogy lejött róla a festék. Nem is mondott mást, csak ezt – néhány perccel a koccanás után, mert addig meg se tudott szólalni, görcsösen szorította a kormánykereket. Aztán odajött hozzájuk az a francia férfi, bocsánatot kért, mosolygott, és azonnal ki akarta fizetni a kárt. Miklós még mindig nem tért magához. „A festék…” – motyogta halálsápadtan, pedig akkor még ő se látta, hogy mi történt a kocsival. A francia megkérdezte Évától, nem történt-e baja. Nagyon rosszul beszélt magyarul, így Éva nem is arra figyelt, hogy mit kérdezett. Hogy képes így kiforgatni a magyar szavakat? – tűnődött. A férfira mosolygott, és intett, hogy nem történt baja, aztán gyorsan kiszállt, mert úgy érezte, nem képes tovább hallgatni Miklós hebegését.

Breznóban, a fal tetején megpróbálta elképzelni, hogyan viselkedett volna Tamás Miklós helyében akkor Szentendrén, de nem ért a végére, mert elfogyott alattuk a fal, a motor nagyot zökkent, Tamás az útra fordult. Éva mosolyogva megsimogatta a hátát.

– Te bolond! – súgta a fülébe. – Mit csinálsz, te bolond?…

Starý Smokovecben nem kaptak szállást.

– Próbálják meg fent, a lanovkánál – mondta a szálló portása. Milyen jól beszél magyarul, gondolta Éva. Megint eszébe jutott az a francia férfi. A portás felajánlotta, hogy vigyáz a motorra, csak azt kérte, tolják a parkoló szélére, az ajtó mellé, hogy lássa a fülkéjéből.

Tamás összeszorította a száját, visszatette a fejére a bukósisakot.

– Menjünk tovább Poprád felé – javasolta Éva.

– Felmegyünk! – mondta Tamás kurtán. Egyes sebességgel a lanovka melletti műútra kanyarodott. Ez még nagyobb őrültség volt, mint a falmászás: a lejtő egyre meredekebb lett, végül az út közepén leszálltak a motorról, és feltolták a tetőre. Közben kétszer is elhagyta őket a piros villanyvasút. Éva szeme káprázott a megerőltetéstől, mégsem cserélt volna senkivel a lanovka utasai közül.

A hegyi szálló portása csodálkozva nézegette a motort: nyilván azt hitte, a lanovkával hozták fel. Egy kis szobát kaptak a tető alatt. A szobában nem működött a fűtés, ezért valamennyi ruhájukat magukra húzták éjszakára. Fejük felett százwattos izzó világított – Tamás ötlete volt, hogy ne kapcsolják le éjszakára, az is melegít valamit. Elalvás előtt sokáig feküdtek mozdulatlanul az éles, fehér fényben. Alattuk az eresznél zúgott a szél. Éva Tamás arcélét nézte a szoba falának szépen lakkozott fenyőlécei előtt – mintha erről a képről álmodott volna, reggel azonban képtelen volt felidézni a történetet. Délelőtt, amikor a Kis-Studena-völgyben gyalogoltak, egyre ezen törte a fejét, de hasztalan. Több mint egy órája szótlanul gyalogoltak már.

Az ösvény néhol a patakhoz kanyarodott. Éva egy palacsinta alakú kőre guggolt: a patak medrében heverő fekete kavicsok közé nyúlt. Olyan hideg volt a víz, hogy szinte égette a kezét. Visszaejtette a kavicsot, de aztán ismét érte nyúlt. Néhány pillanatig érezte még az ujjait, aztán mintha megfagytak volna: elképzelte, hogy letördeli és magával sodorja őket a víz, zajtalanul, sebesen a sima kövek között. Rémülten felállt. Tamás mosolyogva nézte; leguggolt vele szemben, és szedett neki vagy húsz fekete kavicsot.

– Hagyd abba! – kérte Éva. – Mindent elhiszek, csak hagyd abba, az isten szerelmére!

A menedékház mellett egy délre nyíló völgy fölé értek. Szemközt a barna sziklafal tövében egy-egy hófolt fehérlett, a völgy déli oldalán azonban fű nőtt a sziklák között. Mindenütt óriási szikladarabok hevertek, amelyeket vékony, zöld moharéteg borított. A mohán fröccsenésszerű fekete gomba élősködött.

– Ezt a völgyet neked adom nászajándékba! – mondta Éva elérzékenyülve.

Tamás mosolyogva bólintott, de ő is meghatódott. Néhány lépés után eltűnt a sziklák között. Éva hunyorogva követte: előrenyújtotta a kezét, mint gyerekkorában, amikor szembekötősdit játszottak az iskola udvarán. Szédítő magasra emelkedett mellettük a csokoládébarna sziklafal. Éva látta meg először a férfit, aki a bérc tövében feküdt arcra borulva.

– Úristen! – suttogta. – Egy halott!…

A férfi világos vászonzubbonyt viselt. Vörös gyapjúsálja hosszú csíkban simult a hátára. Tamás lassan megtörölte a száját, majd leeresztette hátizsákját egy kőre. A gránitlap megbillent a súly alatt.

– Hé! – kiáltotta bizonytalan hangon. Elindult a férfi felé, Éva azonban elkapta a karját.

– Ne hagyj itt, az isten szerelmére! – suttogta. – Mit akarsz tenni?

Tamás az asszony csuklóját szorongatta. Arca fehér volt, mint a fal, és Éva ettől még jobban megijedt.

– Semmit se tudsz csinálni vele! – mondta. Képtelen volt levenni a pillantását a mozdulatlan alakról.

– Eressz el – kérte Tamás.

– Inkább… szóljunk valakinek! Visszamegyünk a menedékházba, azok tudják, mit kell tenni ilyenkor…

– Megnézem – erősködött Tamás. Huzakodtak egy kicsit. Közben egyre a férfit nézték.

– Láttuk már valahol – suttogta az asszony. Ujjai még mindig dermedtek voltak a patak vízétől.

– Nem emlékszem rá.

– De igen! A lengyelek után indult el a turistaházból! Kék táska volt nála! Hol a táska?

Tamás homlokráncolva körülnézett.

– Az most nem érdekes – mondta. – Kit érdekel a táska?

– Egyedül ment a lengyelek után! – Éva is körülnézett, mintha a lengyeleket kereste volna. Három őzsuta és egy bak állt a völgy déli lejtőjén. Mozdulatlanul figyelték az idegeneket. Éva felkapott egy követ, és feléjük dobta.

– Éva! – mondta Tamás zavartan.

Tiszta, csengő hangon koppant a kő. Nehézkesen oldalt ugrott a bak, a suták követték. lassan feljebb vonultak az oldalban. Vissza-visszanéztek. Éva új kőért nyúlt, de Tamás elvette tőle.

– Ezek nem bántják – mondta. Felemelte a hátizsákját – a gránitlap ismét megmozdult. Tamás lehajolt, alánézett, megtámasztotta egy kővel, aztán megindult visszafelé ugyanazon az úton, ahol jöttek.

– Legalább a nevét tudnánk – motyogta Éva.

– Ha akarod, megnézem – felelte Tamás. – Biztosan van nála valami igazolvány…

Az asszony ránézett. Zöld íriszét vékony, fekete gyűrű keretezte.

– Sapkája is volt – mondta lassan. – A kék táskára pedig világosan emlékszem!

– Igyekezzünk – mondta Tamás.

Éva hirtelen leült egy pöttyös kőre. Sírva fakadt. Tamás habozás nélkül kibontotta a hátizsák száját, megkereste a rumosüveget, amelyre sárga mackót festettek indulás előtt.

Nagyon biztos, gyors mozdulat volt, és Éva ettől még jobban sírt.

– Ne nyúlj hozzám! – mondta, amikor Tamás felé nyújtotta az üveget.

Tamás a fejét csóválta, felvett egy kődarabot, és az üveghez koccintotta, mintha pohár lett volna a kezében. Az ütés nyomán lepattant a festék az üvegről.

– Ne nyúlj hozzám! – ismételte az asszony fenyegetően.

 

 

Az utolsó kívánság

 

A buszon már nem szólt semmit, bal kezéről lehúzta a kesztyűt, és tenyerembe fúrta az öklét. Három nap alatt kitalálta, hogy ez a gyengém: Mária ugyanígy fogta a kezemet, csak persze hat évig, minden este, amikor hazakísértem. Arra gondoltam, ő vajon tudta-e, hogy ez a gyengém?… Közben Jutkára sandítottam, és valami halvány megkönnyebbülést éreztem, mert elég vidámnak látszott. Vagy közömbösnek. Vagy mit tudom én, milyennek. Már otthon csodálkoztam rajta, amikor leültem a székre, befűztem a cipőmet, és rágyújtottam egy cigarettára. Csendesen iszonyodtam a következő negyedórától. Végül is mindenki megfizet mindenért, van, aki egy életen át a hétköznapokkal, van, aki ezekkel a negyedórákkal. Azt hiszem, a legjobb, ha semmit se csinál ilyenkor az ember. Minden maradék erőmet erre a feladatra összpontosítottam, és csak ennyit mondtam csendesen:

– Öltözz fel.

Rám nézett, de elmondta még kétszer, hogy igenis nálam alszik, elég, ha kapunyitásra hazamegy, aztán még jobban összegyűrte a plédemet, és megkérdezte, mikor megy reggel az első busz. Erre nem válaszoltam, mert feljött a torkomon egy gázbuborék.

Egyenesen a szifonból ittuk a szódát. Jutka ötlete volt, előbb ő ivott, aztán nekem kellett, poharak mellőzve. Nem csoda, ha telementem gázzal, az orrom, a tüdőm és mindenem, ami csak tele mehetett.

– Öltözz fel – ismételtem egy kicsit hangosabban, mire rúgott egyet, öklével a plédre vágott, és azt mondta, hogy akkor majd keres mást, méghozzá jobbat nálam. Mit gondolok én, ki vagyok, és fogalmam sincs róla, hogy kicsoda ő. Azzal felállt, és öltözni kezdett. Rábámultam: mindenre számítottam, csak erre nem. Elkaptam a pillantásomat, mert féltem, hogy félreérti, és valami kis dugi vágyat vagy marasztalást fedez fel benne.

Lelépett az ágyról, és szedegetni kezdte a hajtűit, amíg végre leejtett egyet, ölembe dobta a gyűjteményét – én összekaptam a térdemet, ő pedig lehajolt azért az egy tűért, de úgy, hogy végigsöpörte a hajával az arcomat. Szeme sarkából figyelte a hatást. Büszke voltam rá, hogy időben kikaptam a cigarettát a számból. Megölelt, kért egy kicsit, majd lecsibészezett, aztán sokáig fésülte a haját. A hajtűket szolgálatkészen az íróasztal szélére tettem, elnyomtam a cigaretta végét, és csendben néztem, de úgy, hogy ne legyen a pillantásomban semmi dugi vágy, vagy valami hasonló. Aztán a tükröt kellett tartanom, pedig a szoba másik végében lóg egy nagyobb, de a világért sem akartam figyelmeztetni rá. Végül besöpörte a maradék hajtűket a táskájába, belebújt a kabátjába, és lebiggyesztette a száját.

– Nem szólhatsz semmit – mondta. – Már kész is vagyok!

Valóban nem szóltam, én is felvettem a kabátomat, és nagyon gondosan megigazítottam a sálamat. Az ajtóban megállt, várakozásteljesen rám nézett, de ezt nem vettem észre, mert aggódó pillantásomat a villanykapcsolóra szegeztem, lekapcsoltam, kijöttünk, és éppen az orrunk előtt ment el a busz.

– Menjünk le egy megállót – javasoltam. – Csak tíz perc múlva jön a következő.

Beleegyezett, és amíg keresztülvágtunk a téren, az órája csatját csattogtatta. A tér túlsó oldalán letört róla az a vacak, elejtette, és kért, hogy keressem meg. Meggyújtottam négy szál gyufát, négy különböző irányban, olyan gesztussal, ahogy a békepipát tartják. Persze nem találtam semmit. Megkérdezte, hogy most mi lesz? Gondoltam, majd csak lesz valami. Szerencsére jött a busz, sietnünk kellett, hogy elérjük. Nagyon jól elvacakoltuk ezt a tíz percet.

Amikor leszálltunk a buszról, megint aggódtam egy kicsit, hogy változtat a magatartásán, de megállt egy kirakat előtt, és kijelentette, hogy nagyon szereti a könyveket, különösen a színeseket. Aztán feltűrte a gallérját, és pontosan elmagyarázta, hogy a háztömb sarkán melyik ablak a konyháé, a hallé és a szobáé, ahol a férje alszik. Nem nagyon figyeltem rá, mert eszembe villant, hogy mióta leszálltunk a buszról, egészen mozdulatlan az arcom. Vágtam néhány grimaszt, hogy feloldjam a feszültséget, de elég rosszkor, mert éppen a letört óracsatot említette.

– Mi az, te ezen röhögsz? – kérdezte.

Mire nagyon kevés reménnyel magyarázni kezdtem neki a grimasz-ügyet. Addig jutottam, hogy:

– Ugyan, Jutka, csak nem gondolod…

Abban állapodtunk meg, hogy amint kivilágosodik, megkeresem a csatot, és elküldöm neki levélben. Javasolta, hogy feljön délután hatra, és keressük meg együtt, mire azzal érveltem, hogy ha reggeltől délután hatig nem találom meg, akkor valószínűleg hat után se fogjuk megtalálni. Ezen elgondolkozott, sírt, végül megjegyezte, hogy ezt nem hitte volna rólam. Valahogy arra számított, egészen más vagyok, pedig most már az orromat is kezdi megszeretni, amivel sehogy se tudott kibékülni az elején.

Aztán fáztunk még egy kicsit a járda szélén, és végül megkért, hogy teljesítsem az utolsó kívánságát. Ez pedig az volt, hogy maradjak ott a sarkon, amíg felmegy, meggyújtja a lámpát, és kinéz az ablakon. Ne féljek, gyorsan felér, nála van a liftkulcs. Ugye, megteszem? Megtettem. Néztem, amint elsiet – így hátulról kislányos volt az alakja. Elővettem egy cigarettát, rágyújtottam, és meglepődtem, hogy jólesik, mert rengeteget szívtam aznap. Megnéztem az órámat, tizenegy múlt egy perccel, és az első emeleten leoltottak egy villanyt. Arra gondoltam, hogy Mária most issza meg az utolsó teát, majd félresimítja a haját, és hátrafeszített vállal nyújtózik egyet. Ilyenkor szembefordul egy kicsit a két lábfeje. Egy hónap múlva Montrealba utazik. Négy évig marad. Egyelőre. Leoltja a villanyt, és lefekszik.

Igazat mondott Jutka, gyorsan felért, és kinyitott egy ablakot ott, ahol ígérte. Különös, hogy milyen erős fény szűrődött ki onnan, őt is megláttam, kinézett egy pillanatra, aztán felgyújtott még egy lámpát, hogy lássam, több is van a szobában, és újra kinézett. Még vártam egy percig, de mert az ablakban maradt, én pedig nagyon fáztam, megfordultam, és elindultam a megálló felé.

 

---

 

* Utalás a Golan-fennsíkon zajló összecsapásokra az 1967-es izraeli „hatnapos háborúban”.

* Vastűzhely.