Boda Edit: Mint valami szigetek

„Elhordják a dombot, újranő”. Igen.Ezt valahol mélyen mindannyian tudjuk, de Boda Edit verssora nélkül talán soha nem jutna eszünkbe. Magunktól inkább az ellenkezőjére gondolnánk: arra, hogy ha egy dombot elhordanak, az már soha nem nő újra, valami örökre eltűnik vele a világból. Eszünkbe jut egy földmunkagép, aztán egy hi-tech épület, amely majd a domb helyére kerül. És rögtön eszünkbe jut egy ember utáni világ is, amely ennek a mi mostani világunknak a helyére fog épülni, ha majd ezt is elhordják. Csak négy szót olvastunk el egy versből, és elgondolkodtunk életen és halálon, világon és a végén.

Boda Edit sorai, versei meditációra késztetnek. Érdemes hallgatni a késztetésre, mert ebben a könyvben az apokaliptikus-melankolikus hangulatok alatt nem egy még sötétebb réteget találunk, hanem vigaszt, reményt, humort. Mindig jön valami játék, vihogó kék tehenek, tudatlan meteoritok, bátor madarak, és újragondoltatják velünk a bánatot is, és végül válaszolni tudunk a könyv utolsó versében feltett kérdésre: „Talán boldognak lenni jöttem én ide?”(Ugyan mi másnak? Hát nem nő újra még az elhordott domb is?)

Kemény István