Csörsz István: Bóckacaj

Tovamászás

Csörsz Istvánnak 1986-ban jelent meg Elhagyott a közérzetem című kötete, amely az évtized elején készített riportokra épült. Ennek az útkereső nemzedéknek, az akkori tizen-huszonévesnek a világát idézi a Bóckacaj című regény. Szinte a riportkönyv lapjairól, az arany középutasoknak nevezett csoportból lép elénk a két főhős: István és Tamás. „Gazdátlanságuk”, akaratlan individualizmusuk szerencsére kíváncsisággal és alkotói kedvvel párosul. Egyikük konzervatóriumi növendék, tele gátlásokkal, kételyekkel és az ottani furcsaságok iránti ellenszenvvel (nem nehéz ráismerni a hajdan zenésznek készülő író élményeire), másikuk a filmezés megszállottja (a hasonlóság itt sem véletlen: egy ízben operatőr szakra is felvételizett). Belepillanthatunk a két barát pesti csatangolásaiba, képzelt és valós családi múltjukba, külföldi rokonaik abszurdnak tűnő világába. A regény azonban mintegy kicsordul saját keretei közül, hőseink ugyanis egy Zündapp motorral nekivágnak egy görögországi kempingezésnek.

Az író maga is járt Hellászban az 1980-as években, családi körben. A Bóckacajazonban nemcsak az út humoros, nosztalgikus emlékét örökíti meg, bár kétségkívül a legvidámabb Csörsz-kötetnek tarthatjuk. Át-átbillen a valóság és az emlékekből, asszociációkból szőtt világ határán. Ráadásul hősünk csak játékból kezd hozzá egy „kétujjnyi vastagnak szánt” könyv megírásához. Hezitál, elkalandozik, naplót ír, máskor pedig leplezetlenül füllent.

A regényt Csörsz István 1999-ben fejezte be, immár a nyolcvanas évek „állott levegőjének” és szabadságvágyának dokumentumaként, egy köztes nemzedék humoros emlékirataként. A mai olvasó mindezt még nagyobb távolságból, de talán mégiscsak ismerősen szemlélheti.