Druzsin Ferenc: Az élet föltételes megállóhelyén

Színművek a XX. század első évtizedeiből

A XX. század eleje.

Mintha mozdulna a vidéki Magyarország: ki vonaton, ki hajón, „ki csak gyalogjába”. Föltételes megállóhelyről föltételes megállóhelyre, ahogy Kosztolányi írta.

Juhász Gyula „utasa” Amerikából jön: üres kézzel, a semmire (Szép csöndesen). Móricz faluja eseményeket akart; helyben járás lett az eredmény (Sári bíró; Falu). Tömörkény emberei „föltételes megállóhelyeken” várakoznak: földbe vájt üregekben (Barlanglakók), vízparton (Szelet hevernek), világszélen (Az utas). Barta Lajos baranyai földijei két megálló között keresik az életet (Tavaszi mámor; Zsuzsi; Örvény), ám akinek „Macskazugban” jelölt utcát az élet, „föltételes megállóhelyre” sem számíthat (Szerelem). Kassák öreg tollfosztói a decemberi hó és a tollpelyhek fehér gyászába öltözötten számlálgatják az óranegyedeket minden éjféli órán. Félnek; minden évben elmegy közülük valaki (Fehér éjszakák). Az Isten báránykái egy tébolyda „csendes őrültjeinek” avantgárd színpada, ahol élőhalottak imbolyognak abszurd álmaik körül. Szép Ernő hőse, Balogh Kálmán (Patika) segédnek jött a laposladányi gyógytárba. A pesti vonatról szállt le, s mintha Szép Ernő „programjával”: „Kérem, én még nem játszottam, / (…) Játszani szeretnék mostan.” Bálokat vár, hölgyekről álmodik. Laposladányban…