Felnő a fiú

1978–1982

 

 

Rövid úton a világba

 

A három uszály egymáshoz kötve horgonyzott a part mellett: a folyó felől a 418-as, középen a 411-es, a part felől a 410-es. A fiúk a 410-es fedélzetéről nézték a rigót, amely a töltésen ugrált. Mászó fogta a nőstényt a szárnyánál fogva, Majzik a madár fejét lökdöste hátulról, hogy csipogjon. A hím a lagúna partjára repült, és izgalmában füttyentett egyet. Majzik erre odavágta az evezőt – az evező tolla fordult egyet a levegőben, és nyelével a töltés oldalába fúródott. A rigó elrepült, Ferenc pedig Majzik fenekébe rúgott a térdével – a kezét nem tudta használni, mert tele volt krumplival.

– Az istenfáját a marha fejednek! Dobálózz a saját cuccoddal!

– Majd behozzák a lányok – mondta Majzik. Fütyörészve bement Ferenc konyhájába, és leült a hajóládára, egy csomag divatlap tetejére. Ferenc a sarkában loholt: lelökte Majzikot a divatlapokról, amelyeket egy délutánra kapott kölcsön a 411-es kormányosától, aki már harmadik éve kínlódott a nyolcadik osztállyal: ezért és a drótkeretes szemüvege miatt szólították dr. Hosszúnak.

A kredencen egy zsebtükör állt – Ferenc éppen a krumplit látta benne és a bal kezét. Ideges lett a látványtól. A két zsák krumplit egy paraszt hozta négy napja. A ladikot kérte cserébe éjszakára. Ruhája után ítélve jómódú paraszt lehetett, a házát is épen hagyta a víz. Lehet, hogy a szomszédja elöntött birtokáról akart lopni valamit. Nem volt tiszta ügy, az biztos. Azonkívül nagyon jól tudta, hogy nem adhatják kölcsön a ladikot, mert készültségben álltak a hajók, valamennyi megrakva homokzsákkal és kővel, kinek mi jutott. Már egy hete horgonyoztak itt. A töltést megerősítették. Amíg a víz nem mozdult vagy feljebb, vagy lejjebb, értelmetlen volt a további munka.

Ferenc megmondta a parasztnak, hogy nem adhatja oda a ladikot, hangja azonban bizonytalanul csengett, mint mindig, így a paraszt azt hitte, habozik. Kirakta a két zsák krumplit motorja oldalkocsijából, de éppen akkor jött vissza Rittlik Szegedről, aki civilben is elég félelmes látvány volt a szétvert képével, nemhogy kormányosi sapkában. A paraszt úgy tett, mintha csak beszélgetni jött volna ide, és ajándékba hozta volna a krumplit a fiúknak. A száját húzogatta, kacsingatott, és minden mozdulatát igyekezett különös jelentőséggel felruházni. A fiúk visszakacsingattak rá, kezet fogtak vele, hátba veregették, aztán felemelték a krumplit a hajóra, és Ferenc segített berúgni a paraszt motorját, amit a tilos tábla ellenére a töltésen hagyott.

Rittlik Szegeden lakott a Szabadság téren, és örült neki, hogy éppen ide állították a hajóját. Egy óránál hosszabb időre tilos volt elhagyni a hajót, de azért minden nap hazament, és mindig ráhúzott még egy-két órát a kimenőre. Végül is ő állt a part mellett, előbb tehát a két másik hajót kellett elvezényelni mellőle, hogy ki tudjon állni, ez pedig legalább egy órába telt. Az öreg megbeszélte Ferenccel, hogy amint kihozza a rocsó a parancsot, biciklire ül, és elvágtat hozzá a Szabadság térre.

Egy régi távirat is volt a rocsósok számára félretéve, a dátum elmaszatolva: AZONNAL GYERE, JULI! Ugyanilyen távirata volt minden kormányosnak, és ezt tudták a rocsósok is, de úgy tettek, mintha nem tudták volna.

A krumpli aztán napokig állt a konyhában, egyik zsák a mosogató mellett, másik a kabinlejáró ajtaja mellé támasztva.

A paraszt nem jelentkezett, és Ferenc egyre idegesebb lett.

Mászó azon a véleményen volt, hogy a paraszt máshonnan szerzett ladikot, a krumpliért pedig nem volt érdemes visszajönnie. Az is lehet, hogy nem a saját verméből hozta, hanem a szomszédéból.

– Ha akarod, az egyik zsákot átviszem a 418-asra – ajánlotta.

– A rossebet – felelte Ferenc. – És mit adok neki, ha mégis visszajön érte?

– Puszit – mondta Majzik.

– Vegyél ki belőle egy pár kilót, azt nem veszi észre – ajánlotta Ferenc Mászónak.

– Ne beszélj – mondta Majzik. – Ha két szemet kiveszel belőle, azt is észreveszi!

Majzik különös örömét lelte benne, hogy bosszantsa Ferencet.

– Az a szerencséd, hogy nem vették még észre a rocsósok – folytatta. – Mit mondasz nekik, hogy honnan vetted? A lopásra statárium van, fiam. Még börtönbe is kerülhetsz!

– Az egyik zsákot vállalom – ismételte Mászó.

Ferenc kihúzta a kredenc fiókját, és az evőeszközök közé vágott egy krumplit.

– Szarok a rocsóra, meg rátok is! – mondta, de nagyon ideges volt. Fél egykor, amikor meghallották a rocsó hangját, berohant a kabinjába, leszaggatta a függönyt, és az egyik zsákra terítette. A másikba úgy belerúgott, hogy lezuhant a kabinlépcsőn a hajófenékre. Jó rúgása volt, nem ezért dobták ki az NB-II-es csapatból, hanem azért, mert gyereket csinált az edző lányának. Ráadásul a kocsiját is összetörte.

A zsák szája kinyílt, és a krumpli szétszóródott a kabinban. Olyan volt fentről, mintha felhólyagosodott volna a hajópadló a hőségben. Ferenc káromkodva kapkodta össze a krumplit, pedig az ötlet nem volt rossz: odalent jobb helyen volt, mint fent.

Mászó segített lehozni neki a másik zsákot is. Belökték az ágy alá. Hallották, hogy a 411-es oldalán koppan a rocsó.

– Gyorsan! – lihegte Ferenc sápadtan. – Menjetek már, az istenbe! Ne eresszétek ide őket!

A rocsósok szondázni jöttek. Előbb Majzik, aztán Mászó fújt bele a kémcsőbe. Egyikük sem ivott. Kockázatos volt nappal inni, sőt éjszakára is józannak kellett maradni valakinek minden hajón.

A két kormányos a 411-es kormányállásában kártyázott. Őket nem szondázták le. Ennyi esze a rocsósoknak is volt. Utáltak jegyzőkönyvet írni. Inkább belefújtak két kémcsőbe. Senki se kérte számon tőlük, kinek a lehelete van benne, viszont a darabszámnak egyezni kellett. A tápéi rendőrökkel nem lehetett viccelni.

Hat kilométerrel feljebb, ahol a folyamkotrók horgonyoztak, tizenötezer forint bírságot róttak ki egyetlen este három féldeci miatt. Ebből kétszer ötezret a kormányosok fizettek ki. A folyamkotrók nyersebb fickók voltak, jobban is hajtották őket, mint a MAHART-osokat. Ebből az volt a tanulság, hogy ha árvíz idején is inni akar az ember, akkor ne szegődjön a folyamkotrókhoz.

El is jött tőlük két matróz – egyelőre a szegedi elosztóba küldték őket. Azt beszélték, az egyik ideg-összeroppanást kapott a háromhetes semmittevéstől. Hajnali négykor beugrott a vízbe, és át akart úszni a túlsó partra. De magához tért a hideg vízben, és amikor kihalászták, azt hazudta, hogy egy fuldoklót akart kimenteni. Kővágó, a szegedi parti kormányos volt a rocsó parancsnoka.

– A Feri hol van? – kérdezte.

– Klotyón – mondta Mászó. – Szóljak neki?

– Annyira nem sürgős – mondta a kormányos. Cigarettát vett elő, és megkínálta a többieket is. Majzik gyújtogatta a gyufát. Négyszer egymás után elfújta a szél. Majzik erre az egész csomagot a vízbe vágta. A piszkos, sárga víz elkapta a skatulyát, és repítette Szeged felé, mintha fújták volna.

Kővágó fürkészve nézte Majzik arcát. Valamennyiük idegeit megviselte a várakozás.

– Mit ugrálsz? – mondta Mászó Majziknak. – Holnapra annyi dolgod lesz, hogy belehülyülsz. Emelkedik a víz, vagy nem?

– De igen – mondta Kővágó.

Addigra előkerült Ferenc is. Csupa kosz volt a krumplitól. Belefújt a szondába.

– Mi újság odafent? – kérdezte jó hangosan.

– Semmi – mondta Kővágó, pedig mindenki tudta, hogy harmadfokú készültségben állnak az utász alakulatok. Kővágó szembefordult a víz sodrával. Hegyes álla, éles orra mintha a hullámokat szelte volna.

– Nők Lapja nincs? – kérdezte Ferenc. A kormányos a fejét rázta.

– Le vannak szarva maguk – mondta Majzik, azzal bement a kabinjába. Néhány perc múlva a rocsó is odébb állt. Ferenc a partot fürkészte, de csak a partoldalba fúródott evezőt látta, a lányokat nem.

– Hozd fel a gitárodat! – kiabált Majzik után.

– Alszom! – ordította vissza Majzik. A fal felé fordult, mintha aludna. Azelőtt magyartanár volt. Valami kártyaügyön összeveszett a tsz főkönyvelőjével, és addig ordítoztak a kocsma előtt, amíg valamelyikük elköpte, hogy pénzt fogadtak el a KISZ-lakásokért. A főkönyvelő öt évet kapott, Majzik hármat. Egy hónapja szabadult Vácról. A fizetésére nem lehetett panasza. Árvíz idején valamennyien megkeresték a négyezret, még akkor is, ha álltak. A fiúk örültek neki, hogy egymás mellé kötötték a hajókat. Át kellett csak lépni egyikről a másikra. Egész nap együtt voltak, veszekedtek, mérgelődtek, de mindez sokkal jobb volt, mint a magányos szolgálat kettesben a kormányossal.

Mire visszaértek Rittlik hajójára, a két lány már a parton állt. Olyanok voltak, mint a bábfigurák, akiket valaki viccből felemelt a töltés mögül, de aztán elfelejtette mozgatni őket. Mindketten világoskék farmernadrágot viseltek, kétoldalt sötét toldással, de amíg Éva combján pattanásig feszült a nadrág, Katin hervadtan lógott. A blúzuk is egyforma volt, kék pettyes.

Ugyanilyen farmere és blúza minden lánynak volt a parton Szegedig. Egy jugoszláv konvoj hozta az árut. A matróz, aki átcsempészte a határon, nejlonzacskóba csomagolta a blúzokat, és egy Che Guevara-matricával ragasztotta le, amiért külön ötven forintot számított. A ragasztás olyan jól sikerült, hogy nem is lehetett lefejteni a zacskóról a képet. A lányok körülvágták ollóval, és kiragasztották a szobájuk falára.

Egy iszapos bot remegett a hajó mellett a víz sodrában.

A lányok tétován integettek. De ugyanígy álltak velük szemben a fiúk is: Ferenc hirtelen megnyúlt arccal, előreroggyant vállal, Mászó hosszú kezét lógatva. Előttük surrogott a víz.

Ferenc a ladikba ugrott, és átevezett a lányokért. Megfogta Éva csuklóját, lerántotta a partról, és közben ide-oda lóbálta a ladikot. Éva sikított. Már elkapta őket az ár a parttól, amikor észrevették, hogy Katit otthagyták. Kati mozdulatlan arccal nézte őket. A legcsúnyább lány volt, akit Mászó valaha látott. Leült a vágatóbakra, és egy damilszálat kötött a nőstény rigó lábára. Kicsit utálta Ferencet, amiért a lányok előtt bohóckodott, de azért ő is jól megnézte őket. Amikor felsegítette Évát a hajóra, még sokáig érezte erőtlen ujjainak a helyét, amelyek úgy feküdtek a tenyerében, mint a langyos vízben mosott rongy.

A lány szája nagy volt és buta. Mászó megpiszkálta a madarat, hogy fusson egyet a vendégek tiszteletére, a rigó azonban erre se volt hajlandó. Bementek hát Ferenc konyhájába, ahová Ferenc addigra minden kincsét összehordta: lila-sárga kockás gyapjúplédjét, amit egy román uszályról vett, négyrét összetűrve a hajóládára terítette. Sarka alá bedugta azt az ökölnyi, PVC-ből sajtolt koponyát, amely egy regensburgi bazárból származott. Ki is lehetett világítani, a kapcsoló a homlokán volt, mintha az összezsugorított halottat fejbe lőtték volna egy gumigolyóval. Arra számított, hogy valamelyik lány majd ráül.

A kredencen állt a táskarádiója, mellette a kazettás magnója valamennyi kazettával, tovább egy üveg tokaji aszú, egy vadonatúj nikkelezett dugóhúzó – jugoszláv gyártmány, de Regensburgból hozták –, a kulcskarikán sörnyitó, az magyar volt, rajta a Tiszai Vegyi Kombinát emblémája. A magnó mellett Ferenc két napszemüvege, az egyik nikkelezett keretes, a másik fekete műanyagból készült. Idegességében felvette a nikkelezettet, de túl sötét volt a konyhában: előbb a merőkanalat verte le a falba vert szögről, aztán a dupla oldalú műanyag vázáját az asztalról. A vázában nem volt virág, de átlátszó falai közt sztereó hatású aranyhalak úszkáltak, a váza görbületeinél görbén, mintha mérget kevertek volna a vízbe, és a haláltusájukat vívták volna. Majzik elkapta a vázát. Büszke volt a reflexeire, a kabinjában órák hosszat gyakorolt: elejtett egy kis fej vöröshagymát, és egy ujjnyira a padló felett elkapta. A gyakorlástól örökké hagymaszagú volt a keze. Ez a szag, a krumplié és valami istentelen művirágszag töltötte be a kis helyiséget. Az utóbbi valami pacsulitól származott, amit a lányok kentek magukra.

A falakon körben divatlapokból kivágott képek lógtak. Ferenc nagyon ügyelt rá, hogy mindegyik pontosan függőleges legyen, de ez valahogy nem sikerült. Ha távolabbról nézte őket az ember, olyan benyomást keltettek, mintha viharban táncolna a hajó. Az ablak mellett, a fő helyen a Soproni Műbőrgyár vízhatlan falvédőjén esernyős manöken mosolygott. Az ernyő nyele pontosan két részre osztotta az arcát. A nő feje és az ernyő között volt egy arasznyi hézag: Ferenc ide akasztotta a Műszaki Könyvnapokon nyert bronzérmét, amelyhez húsz centi nemzetiszínű szalagot is adtak, valamint azt a három fényképet, amely őt ábrázolta sötét ruhában, sötét csokornyakkendővel. Mind a három kép profilból készült, így Ferenc mindegyikről a kredenc felé nézett. Sötét öltönyét elhozta a hajóra is: benaftalinozva lógott egy NDK gyártmányú acél fogason lent a kabinban.

A bal oldali falat egy Holt-motor színes metszetképe díszítette, alatta pedig egy Volkswagen fenéklemeze, amit nyilván a gyár szerelőaknájában készítettek. Ferenc voltaképpen autószerelő volt, és a műhelyből hozta ezt a képet. Kétoldalt látszottak a gumik is vadonatúj cirádáikkal, látszott minden csavar, a lökésgátlók gumi csatlakozói az erősen rövidülő távlatú képen. Ilyen érzés lehet felnézni az autóra, amely elütötte az embert, gondolta Mászó. Feltéve, ha marad még rá ideje. A metszet felett, közvetlenül a mennyezet szegélyléce alá ragasztva vagy tizenöt, csipkésre vágott fekete kartoncsík lógott, mindegyik pontosan hatvan centiméter hosszú, mert ekkora volt a fotókarton, amit Ferenc a rocsósoktól kapott. A papiroskivágást még ipari tanuló korában tanulta. Most, hogy annyi év után végre anyaghoz jutott, és ideje is volt rá, úgy nekibuzdult, hogy a lámpára is ragasztott három csíkot. A papírcsíkokat állandóan mozgatta a szél, napközben ugyanis olyan hőség volt a konyhában, hogy csak huzatban lehetett kibírni. Ferenc egy krumplival kitámasztotta a lejárati ajtót, és kinyitotta a hajófenékben mind a hat ablakot. Ezáltal kétkeresztes huzat jött létre, ahogy ő mondta. A kétkeresztes huzatnak az volt a kellemetlen mellékhatása, hogy a víz színe felett nyíló ablakokon betódultak a szúnyogok, megültek a mennyezeten, és alkonyatkor elindultak vért szívni. Ferenc minden este irtóháborút folytatott ellenük. Az egész lakás bűzlött a Chemotoxtól, és ez a szag úgy beleivódott az ágyneműbe, a plédekbe és a narancssárga-fekete kockás kincstári függönyökbe, hogy kimosni se lehetett többé.

Éva leült a hajóládára, éppen a koponya mellé. Ferenc csalódott arccal bámult rá. Kati közben szemügyre vette a feldíszített konyhát. Mászó a lány anyjára gondolt, akiről nem meséltek a matrózok. Annyit tudott csak róla, hogy van egy vad kutyája. A kutyát Mászó is látta egyik este: a ház körül húzódó sövény mögött nyargalt fel és alá, mintha egy macskát üldözött volna életre-halálra. A szeme kék volt a zseblámpa fényében, amellyel Mászó a pofájába világított. Megdöbbenve bámult rá. Soha életében nem látott még kék szemű kutyát.

Ferenc végre bekapcsolta a magnót. A legnagyobb hangerőre állította, és az Öngyilkosok szikláját forgatta le elsőnek: ez olyan régi felvétel volt, hogy szinte újnak tűnt. A két lány valóban nem ismerte. Engedelmesen csapkodták sarkukkal a hajóláda oldalát. Ferenc kitöltötte a bort. Majzik azonnal felhajtotta a magáét, Mászó éppen csak belekóstolt, a két lány érintetlenül hagyta a poharát. Ferenc megfogta Éva csuklóját, és a konyha közepére húzta. Közben odébb lökte a pléd alá rejtett koponyát.

Kati észrevette a mozdulatot, félrehúzta a takaró szélét, és felsikoltott. A fiúk röhögtek, és ezzel meg is volt alapozva a jó hangulat. Katit senki se kérte fel táncolni – igaz, hogy két párnak úgyse lett volna elég a hely. Ferenc valami viccet mesélt Évának, de olyan hangos volt a zene, hogy a lány csak itt-ott értett belőle valamit. Egyébként is idegesítették a lámpáról lógó papírcsíkok, ide-oda kapkodta a fejét előlük.

Ferencet mindez nem zavarta, a lány fenekére tette a tenyerét, és énekelt. Éva mezítláb volt, és ha tánc közben nézte az ember, kicsit rövid lábujjaival, amelyek mintha apró gyümölcsök lettek volna, puha lépéseivel szép volt ő is.

– Az életben nem lesz belőled manöken – mondta neki Ferenc udvarlásképpen. A zenére Majzik is megjelent. Szürke szemével mintha két, falba fúrt lyukból bámult volna a világra, de azért úgy, mint aki mégis fél a fal mögött.

A manöken téma volt az egyetlen, amiről beszélni lehetett a lányokkal. Ferenc remek érzékkel kiválasztotta éppen ezt a semmi közül. Kirángatta a kredenc fiókját, amelyben madzagok, nejlonzacskók, két doboz koton és mindenféle vacak volt. Kihúzott egy összecsavarodott szabócentimétert. Jó ideg bogozta, mintha egy sárga-fekete csíkos kígyóval veszekedett volna, végül megmérte Éva derekát, csípőjét és mellbőségét. Minden egyes adatnál egyre izgatottabb lett. Éva mozdulatlan arccal, kicsit unatkozva tűrte az egészet. Más papír nem volt kéznél, ezért Ferenc dédelgetett Delta újságjának a szélére jegyezte fel az adatokat a vetkőzős tollával. Valahányszor a papírhoz ért, összerándult: akármelyik barátját megölte volna, ha ezt csinálja a Deltájával.

A zene egyre szólt, a Szerető következett. A fiúk egymás közt Miminek hívták az énekesnőt. Rengetegszer meghallgatták a számot, ismerték a nő minden sóhajtását. A lányokat lesték, hogy reagálnak rá. Sehogy se reagáltak. Majzik idegei mondták fel először a szolgálatot: lecsapta a poharát, köszönés nélkül kiment, és rájuk vágta az ajtót.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte Éva nyafogva.

– Hányni ment – röhögött Ferenc.

Röhögés közben elszakította a mérőszalagot. Egy pillanatra komoran bámult rá, majd nagyvonalúan a fiókba hajította.

– A büdös életbe nem leszel manöken – ismételte. – Ekkora seggel nem lehetsz!

– De lehetek – felelte Éva.

– Lehet – szólt végre Kati is, aki a papír zsebkendőjét tépdeste darabokra. A szemetet maga alá szórta az asztal lábához. Olyan volt, mint a hó, amely mintha egy lyukon keresztül esett volna a konyhába, arra várva, hogy valaki rálépjen. Kintről a víz zúgása a zenébe olvadt, és egyre elviselhetetlenebb lett a meleg.

Mászó a rocsóra gondolt. Éppenséggel visszajöhetnek, gondolta. Ferencnek még úgy is megéri. De nekünk… Ez olyan helyzet, állapította meg, aminek eleje van, de vége nincs. Most vagyunk a közepében.

– Gyere táncolni – mondta Katinak egy kicsit mérgesen, a lány azonban a fejét rázta. Ferenc kivette a konyhaszekrényből a tartalék konyakot. Ez halálos keverék, mondta előző este. Megisszák, és leesik róluk a bugyi. De most mintha ő se hitt volna az egészben.

– Átjössz este tévézni? – kérdezte Kati Ferenctől. Lábáról a papírszemétre esett a fapapucs. A zajra felriadt egy kába szúnyog, amely eddig mozdulatlanul ült a mennyezeten. Ferenc válasz helyett felkapta a Chemotoxot, és üldözni kezdte a szúnyogot. Négyszer is ráfújt, a szúnyog azonban erős volt, csak az ötödik fújásra kezdett szédelegni, a sarokba szorult, mire Ferenc ráfújta az egész maradékot. A halványzöld dekoritlemezen cseppekben gyűlt a méreg. A szúnyog egy utolsó mozdulatot tett a lábával, mintha kaszálna, majd lepottyant a linóleumra. Ferenc diadalmasan széttaposta.

– Ma nem mehetek – mondta. – Senki se mehet. Emelkedik a víz.

– Reggel azt mondtad, hogy kijössz – mondta Kati gúnyosan.

Éva közben kiment vécére. A vécéajtó kívülről nyílt. Pára csapódott a fedélzet vaslemezére, látni lehetett rajta Éva lába nyomát. Mászó a nyomokat nézte, és megborzongott egy kicsit. Elképzelte magát négykézláb, amint a lány után kullog, mint egy kutya, végig a ferdeken, ugyanilyen nyomokat hagyva maga után. Kati észrevette a pillantását, és elhúzta a száját. Ferenc pedig felhajtott egy féldecit a halálos keverékből, de nem lett tőle jobb kedve.

– Na – mondta Éva az ajtóból. – Engem meg se vártok?

Mászó hosszú karjára pillantott, amely a csípőjén és a combján hevert, mintha nem is a testéhez tartozott volna, és Mászó abban a pillanatban elfelejtette a kutyát és a nyomokat.

– Hát akkor én megyek – mondta Kati.

– Hová mész? – kérdezte Éva dühösen. Bal szemhéján egy régi sebhely nyoma látszott, talán tüskéé, amely a szemébe csapódott gyerekkorában. Kicsit merev volt tőle a pillantása, de ez is jól állt neki.

– Kivisztek, vagy ússzak a partra? – kérdezte Kati éles hangon az ajtóból. Mászó erre felállt, és utánament. Odakint hűvös volt. A zene átszűrődött a vékony falon. Majdnem rálépett a rigóra, amely a vágatóbak tövében szunyókált. A lány feje búbját nézte, hajának a választékát. Beszálltak a ladikba. Mászó kicsit gyengén fogta az evezőt, a csónak orra rángatózott. Elkapta a kikötőcölöpöt, körültekerte a kötéllel. Egy kicsit még lógtak ott az erős sodrásban, hozzá-hozzákoccanva a cölöphöz. Mellettük a hajó sötéten nyúlt be a parti fák lombjai alá. Körülöttük szúnyogok döngtek.

– Na, és te eljössz? – kérdezte a lány váratlanul.

– Én? – kérdezte Mászó. – Anyád a Feriért küldött, nem?

– Na és? Nem mindegy az neked?

– Dehogynem – mondta Mászó.

– Hát akkor gyere.

– Most? – Mászó végignézett a farmernadrágján. Mocskos strandpapucsán.

– Jöhetsz később is – biggyesztette le a száját a lány. – Amikor akarsz.

– A híradó érdekel – felelte Mászó.

Kati vállat vont, és elindult a ház felé. Fű nőtt a töltés oldalán, amely csúszott a harmattól, mint a jég. Végig látszott a csapás, amerre ment.

Ferenc legnagyobb bosszúságára Éva is szedelőzködött – Mászó a konyhaajtóban találkozott velük. Ferenc dühös arcára pillantott, majd átlépett a másik fedélzetre. A két hajótest között surrogó víz sárgább volt, mint a part mentén. Idegesen előkereste a horgászbotját, bedobta a horgot a csörlő mellett, és várt. Egy óra múlva megéhezett. A botot a horgonylánc alá szorította. Ha jó kapása lett volna, így is elvitte volna a hal.

De nem hitt abban, hogy jó kapása lesz. Annyi szemetet sodort az ár, hogy a halak dögre zabálták magukat. Szinte lehetetlen volt fogni valamit ezekben a napokban. Kihozott a kamrából tíz centi szárazkolbászt, és elrágta lassan, kenyér nélkül. Érezte a nyers hús ízét, érezte a paprika ízét, csak a kolbászét nem. Ismét bement a konyhába, eresztett magának egy pohár vizet, de olyan meleg és büdös volt, hogy kiköpte. Ugyanilyen állottvíz-szaga volt a törölközőnek, a ruháinak és a falaknak is. Mintha olajmunkások lennénk egy istenverte szigeten, gondolta. A battai őrökre gondolt. Tulajdonképpen egy véletlenen múlt, hogy nem oda került. Valamiért vonzotta az a kis vassziget, amely csőlábakon állt fél méterre a víz színe felett. A fúrótoronynál két ember volt váltásban éjjel-nappal, heteken és hónapokon keresztül. Nem volt más gondjuk, mint felírni a műszerek adatait, és megenni a vacsorát, amit a partról hoztak nekik. Ezen kívül átvették a leveleket a matrózoktól. Minden hajó megállt ott, üzeneteket vittek, leveleket hagytak, és önmagáról nem kellett beszélni az embernek soha. Fent, a nagy piros bójánál, azokon a vaslábakon egy hónap alatt többet tudott az ember a tiszai hajósokról, mintha évekig járta volna a vizet.

De minek, gondolta. Visszadobta a törölközőt a tartórúdra. Ha meg akarsz dögleni az unalomtól, itt is megteheted. A töltés felett a parti fák csúcsára látott, amelyek sötétebbek voltak az éjszakánál. Nézte az árbóc körül döngő szúnyogokat, amelyek eddig körülötte rajzottak a hajó orrában. Még nem fedezték fel, hogy eljött onnan, és arra vártak, hogy visszatér. Várjatok csak, gondolta, aztán úgy, ahogy volt, strandpapucsban és a rongyos nadrágjában a ladikba ugrott, és kiment a partra. Nem beszélte meg a kimenőt a kormányossal, de nem is volt rá szükség. Balázs úgyse mehetett sehová ma éjszaka. Ők álltak a folyó felől, és ha menni kellett, ők indultak elsőnek. Balázs kijött a zajra a kabinjából. Mászó intett neki a partról. Balázs visszaintett kicsit dühösen, mint mindig. Rendes fickó, gondolta Mászó. Olyan rendes, amilyen lehet. Elképzelte, milyen szorgalmasan gyűjtögetett évekig a Trabant Kombijára. Felnevelt pár disznót, megvette a kocsit, aztán a próbaúton belerohant egy útjelző táblába. Meghalt mind a két utasa: felesége és a kislánya. Balázsnak semmi baja nem lett. A kabinját telerakta fényképekkel. Kerülte az embereket, a kabinban ült, és hallgatta a rádiót. Mászó néha ott tartott, hogy rákiabál: tegye a francba azokat a képeket! De képtelen volt rászánni magát.

Megint gyengén fogta kicsit az evezőt. Az ár a lagúna közepén oldalra kapta a csónak orrát. Kedve lett volna leereszkedni, végigsiklani a fák mellett, aztán fennakadni valahol a bozótban a fák között, ahol mindenféle szemét ringott a sötét vízen: babakocsi, sámli, egy víkendház teteje, műanyag flaskák, deszkadarabok, amelyeket kilométerekről idehordott a víz. Jó tíz méterrel lejjebb érte el a partot. Ott is állt egy öreg cölöp: megrángatta, kicsit mozgott, de azért hozzákötötte a ladikot. Feljebb Ferenc ladikja cibálta a kötelét. Visszanézett Majzik ablakára, amely arasznyira a víz felett világított. Olyan hosszú csíkot rajzolt a vízre, mint a nap alkonyatkor. Látta a függöny rezdülését. Elképzelte, amint Majzik az ágyán hasal, káromkodik, és öklével a párnájára kiterített könyv lapjai közé csap. Hülye, gondolta. Minek olvas annyit?

Megindult a töltésen, a lány csapásán a ház felé, amely magányosan állt egy platánliget közepén: valami őrült építhette ide, kiszolgáltatva a víz kénye-kedvének. Három éve épült a töltés. A lakókat azelőtt minden évben kiöntötte a víz. Akkoriban ezeket a házakat itt, a Tisza partján cementtel vakolták. Árvíz idején a bezárt ajtók mögött úszkáltak a bútorok.

A ház csámpás kéményét vörös téglából rakták. Mintha a kőműves akart volna bosszút állni a ház tervezőjén. A bosszú sikerült. Ezek ott lent, az anya meg a lánya talán nem is tudják, hogy elátkozta őket az a fickó, tűnődött Mászó. Elmennek és hazajönnek, de sose néznek fel. A ház egyébként sötét volt, csak a túlsó oldaláról szűrődött fény a kertbe. A virágágyások között domború kőből rakták ki az utat a házig. Mászó óvatosan tapogatta a papucsával. Ha most nem töröm ki a bokámat, akkor soha, gondolta. Jobbról, a sötétben egy érckarika csörrenését hallotta. A kutyát már csak akkor látta, amikor felé ugrott a levegőben. Maga elé kapta a karját, a lánc azonban visszarántotta az állatot. Újra ugrott, újra visszarántotta. Közben nem ugatott, és nem is morgott, csak a zihálását lehetett hallani. Mászó érezte, hogy lesápad a sötétben. Már nem figyelt a kerti útra, ment tovább a ház felé. Fojtogató virágszagot érzett a verandán. Megszagolta az ajtót – abból is ez a szag áradt. Kopogott, de senki nem válaszolt, így hát benyitott az előszobába, és onnan a konyhába, ahol az asszony dolgozott egy negyvenes izzó fénye mellett. Pokoli rendetlenség volt a konyhában, tálak, kések, evőeszközök hevertek az asztalon és a hokedlin is. Egyetlen ülőhely maradt a konyhában, egy szalmafonatú szék, ezen viszont akkora szanzavéria állt, hogy csaknem a mennyezetig ért. Az asszony levette az evőeszközöket a hokedliról, és intett Mászónak, hogy üljön le. Mászó leült, és várt. Elképzelte, hányan ültek itt előtte, ezen a sámlin. Nem érezte túlságosan feldobottnak magát. Az asszony egyébként nem volt csúnya. A lányánál mindenesetre szebb.

– Maga a 418-ason van? – kérdezte.

– A 411-esen – mondta Mászó. Az asszony letette a kést, amivel a gyulait vágta.

– Ne tessék viccelni – mondta. – Akkor a Majzik hol van?

– Otthon – morogta Mászó. Egy kicsit azért meglepődött. Azt se tudta, miért hazudott. Elfogta az undor, amint arra gondolt, hogy a Majzik is itt volt már. És ugyanúgy nem beszélt róla, mint a többi, gondolta dühösen. Nyavalyás tanár. Azon törte a fejét, hogy találkozott-e már olyan tanárral, amelyik nem volt ilyen kétszínű. Közben felnézett egyszer, és meglátta Kati arcát az ajtónyílásban. Lehet, hogy akkor nyitotta ki az ajtót, de az is lehet, hogy ott állt, mióta Mászó megérkezett. Mászó rávigyorgott bizalmasan, mint régi ismerősre. Kati közömbösen elsétált mellette, felvett egy tálcát, anyja meg a teáskannát: behordták a vacsorát a nevezetes televízió elé egy politúrozott kis virágasztalra, amely egészen keskeny volt, és vékony lábakon állt. Ezek becsavarodtak a virágnevelésbe, gondolta Mászó. A porcelán teáskannának hiányzott a teteje – a tea, mint valami szintjelző műszer mutatta az asztal mozgását. Illatos tea volt, a színe mélyvörös. A rövid állástól finom hártya képződött a színén, és a sötét kis tó közepén látszott a mennyezetről lógó lámpa fénye. Az asszony bekapcsolta a televíziót. A készülék feltűnően sokáig melegedett. Percek óta hallani lehetett már a speaker hangját, amint beolvasta a híreket, kép sehol. Végre Kati felállt, csavargatni kezdte a gombokat, és megjelent a kép.

– Na végre – mondta. Nem indult valami hangulatosan a társalgás. Mászó torkát a röhögés csiklandozta. Az asszony hat szendvicset csinált vacsorára, mindegyiküknek kettőt, hajszálvékonyan vajazott zsúrkenyérszeleteket gyulaival, sajttal és uborkával. A teához gyári teasüteményt és egy zacskó ropit szórt egy cseréptányérra. Mi az úristent dolgoztak ezzel ennyit? – tűnődött Mászó. Megnézte az asszony fogát, amint a szendvicsbe harapott. Egészséges foga volt. Ha valódi, tette hozzá magában. Amint az asszony a tea fölé hajolt, megnézte a haját, festi-e. Festette, de ügyesen, egészen természetesnek hatott. Puha, lenszőke haja volt. De az a frizura, amit a szemközti falon lógó képen viselt, jobban állt neki: valami ravaszul megcsavart konty volt, tetején egy csattal. Nagy, fekete farkaskutya állt mellette a képen, és úgy nézett az asszonyra, mintha egy darab kolbászt tűztek volna a konty tetejére. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, a lány és ő.

Mászó körülnézett a szobában, de nem sok látnivalót talált az ablak előtt lógó árvalányhaj-farkú papírhalakon kívül, amelyek állandóan mozogtak a levegőben, és amelyek Ferenc papírcsíkjaira emlékeztették, férfikéznek nyoma se volt, viszont ugyanazt a fojtogató virágillatot érezte, mint a verandán. Felfordult tőle a gyomra, így aztán ő se nyúlkált valami lelkesen a szendvicsekért. Megmaradt három. Az asszony nem biztatta. Ha már ennyit dolgoztam vele, én nem hagynám, gondolta Mászó. Arra számított, hogy a szobában is csak egy hokedli lesz hármuknak, a többi széken szanzavériák. Ezzel szemben egy fekete műbőrrel bevont heverőre ültek. Kati később áttelepedett a szőnyegre, egy nagy sárga folt közepére, amit nyilván dísznek szántak, a lámpa fényében azonban olyan hatást keltett, mintha leolvadt volna róla a napolaj. Farmerjét fekete lasztexnadrágra cserélte, ami ha lehet, még rosszabbul állt neki. Egyik ropit a másik után rágta, és olyan hangosan, mintha hangerősítő lett volna a szájában. Csupa morzsa lett körülötte a szőnyeg és a sárga folt.

Az asszony az egyetlen fotelba ült, amely görgőkön gurult. Evés közben ide-oda lökdöste magát, és a heverő lábát rugdalta, amelyen Mászó ült, mintha figyelmeztetni akarta volna rá, hogy azért ő is itt van, méghozzá a saját otthonában, ahol igen jól érzi magát általában. Narancssárga papucsának a tetejére valami bogáncs utánzatú művirágot varrtak, amely egykor sötétbarna lehetett, de úgy lekopott, hogy sokkal inkább egy télikabát bőrgombjára hasonlított. A papucs orra csukott volt, de Mászó meg mert volna esküdni rá, hogy az asszony festi a lábujja körmét.

Az árvízről egyetlen képet se mutattak a híradóban, mert Urho Kekkonen érkezett a Ferihegyi repülőtérre. Borús időben készültek a felvételek. A fogadóbizottság első sorában egy apró nő állt gyógypapucsban és fehér zokniban. Talán hiányzott valaki a delegációból, gondolta Mászó, és valami irodából húzták ki ezt az asszonyt. Majd’ megfagyott a ballonkabátjában. Gallérját feltűrte, ajkát összeszorította, és nagyon magányos volt a férfiak között.

A híradó után a Country című zenés amerikai film következett tizenhat éven felülieknek, korán alvóknak és öreg házasoknak. A görlök között egynek se volt igazán jó lába, egy kicsit összevissza táncoltak, és egyik sem hasonlított Évára. Mászó mindezt olyan szomorúsággal vette tudomásul, ahogy egy matróz néz egy revüfilmet. A zenére, amelyre a görlök táncoltak, Kati is mozgatni kezdte a könyökét.

– Könnyedén kell csinálni – mondta. Hátramosolygott Mászóra, aki a szemöldökét húzogatta.

– Ne fáraszd magad – mondta egy idő után az asszony.

– Miért, szerinted olyan jól csinálják? – kérdezte Kati.

– Elég jól – mondta az anyja.

– Az a tehén ott a szélén, mit csinál?

– Ez a foglalkozása.

– Hát nem tudom. De inkább olyan, mint egy lisztkukac! – Megint rágni kezdte a ropit.

– Tegyél már alá valamit! – mondta az asszony dühösen. Odavágott egy divatlapot Kati mellé. A lány felvette az újságot, a nyakához tartotta, és úgy rágta a ropit. Mászó rágyújtott egy újabb cigarettára. Úgy a nyolcadik ropinál Kati az újságról a szőnyegre verte a morzsát, ásított, és felállt. Az asszony erre megfogta a szőnyeg két sarkát, és lerázta róla a morzsát a fal tövébe. Kati vágott egy grimaszt, behozott egy cirokseprűt, és besöpörte a szemetet a heverő alá. A söprűt a falnak támasztotta, és otthagyta őket.

– Mindig ezt csinálja – mondta az asszony. – Meg kell tőle őrülni!

Az ajtócsapódásból hallani lehetett, hogy Kati a másik szobából továbbmegy egy harmadikba. Amíg felgyújtotta a villanyt, Mászó meglátott egy festményt a középső szobában, ő is felkelt és átment, hogy megnézze. A villanykapcsoló után tapogatott.

– Mit akar ott? – szólt utána az asszony. Mászó közben megtalálta a villanykapcsolót, megnézte a képet, amely egy férfit ábrázolt. Majomszerű, csúnya arca volt. Falapra festették, mint az ikonokat. Leoltotta a villanyt, és visszament az asszonyhoz.

– Maga nős? – kérdezte az asszony.

– Elvált – mondta Mászó.

– Akkor miért viseli a gyűrűjét?

Mászó tüntetően megnézte mind a két kezét.

– Csak azért mondom, mert látszik a helye – tette hozzá gúnyosan az asszony.

– Igazán? Maga csuda megfigyelő!

Az asszony nevetett, de nem úgy, mint aki bóknak vette a dolgot. Inkább mérgesen nevetett.

– Hogy hívják magát tulajdonképpen? – kérdezte.

– Mászónak.

– A rendes nevére gondoltam.

– Ez a rendes nevem. Maga nem idevalósi, ugye?

– Mint ahogy maga se Mászó – felelte az asszony.

Mászó erre elővette farzsebéből a személyi igazolványát, és kitette az asztalra. Az asszony megnézte a nevét, Mászó pedig az asszony kezét: ő se viselt karikagyűrűt, csak egy kis üvegest.

– Mászó István – olvasta. – Azt hittem, ugrat.

– Nem szokásom – mondta Mászó.

– Milyen jó állapotban van – mondta az asszony az igazolványra.

– Nem tartom a nyereg alatt – felelte Mászó.

Az asszony töltött a borból, de csak magának. Mászó hamutartó után forgatta a fejét, de hiába. Erre leszórta a hamut az ágy mellé. Ezek így szokták, gondolta. És az ember alkalmazkodjon a háziakhoz. Az asszony észre se vette: teljesen belemerült az igazolványba. Még a számát is megtanulja, gondolta Mászó, hogy fel tudjon jelenteni később.

– A felesége hol van? – kérdezte az asszony.

– Pesten.

– Úgy értem, hogy az igazolványban hol van?

– A vége felé.

– Itt ugyan nincs.

– Érdekes. Maga a MAHART személyzetise, vagy mi? – kérdezte Mászó.

– Szóval össze se házasodtak.

– Nem bizony.

– És akkor minek a gyűrű?

– Pecsétgyűrű!

– Vagy úgy. Akkor hát el se váltak?

– Nem kapcsolná le ezt a marhaságot? – bökött Mászó a tévére.

– Felőlem – vonta meg a vállát az asszony. Lekapcsolta a televíziót. Rágyújtott egy cigarettára, de Mászót most se kínálta.

A szentségit ennek a vendéglátásnak, gondolta Mászó, és kivett egy cigarettát az asszony csomagjából.

– Az enyém elfogyott – mondta.

– Csak nyugodtan – bólintott az asszony. Ismét az igazolványba mélyedt.

– Mondja, meddig akarja még ezt csinálni? – kérdezte Mászó.

– Bocsánat! – mondta az asszony, és letett mindent az asztalra. – Nem mondta, hogy a hat húszassal utazik!

– A hat húszassal! – vigyorgott Mászó. – Hová az istenbe, mondja?

– A világba. Mindenki el akar menni innen. Amilyen gyorsan csak lehet, vagy nem? – Felállt, levette a pongyoláját, a fotelra dobra, és Mászó mellé ült. Fekete melltartót viselt, amit csomóra kötött a hátán. – Így megfelel? – kérdezte fagyosan.

Mászó egy pillanatra az asszony zöld szemébe nézett. Íriszében sárga pettyek úszkáltak.

– Az istenit! – káromkodott, és odébb húzódott a heverő szélére. Az asszony, mintha mi sem történt volna, ismét felvette a pongyoláját és a cigarettát a hamutartóból.

– Mikor volt itt a Majzik? – kérdezte Mászó.

– Ki mondta, hogy itt volt? – nézett rá az asszony.

– Maga.

– Ide figyeljen – mondta. – Lehet, hogy húsz év múlva hülye leszek, és nem tudom, hogy mit mondtam egy órája. De most még tudom. Azt mondtam, hogy a Majzik a 411-esen van, nem?

Mászó erre nem tudott mit mondani. Ne menjen az ember olyan házba, amelynek ilyen a kéménye, gondolta.

– Mit akart azzal a képpel? – nézett rá az asszony.

– Semmit. Arra voltam kíváncsi, hogy hová ment a Kati.

– A szobájába. Hová a fenébe ment volna ilyenkor? Csak a szobájába, nem? Azóta lefeküdt, és el is aludt.

– Pedig meleg van.

– Neki nincs – mondta az asszony. – Neki csak este van, és nem meleg. Ötkor felkel, mint a parasztlányok.

– Igen? És mit csinál olyankor?

– Olvas. Más este olvas, ez hajnalban.

– Végeredményben egészségesebb, mint az éjszakázás – mondta Mászó.

– Hát itt a hajón magának sincs része benne – mondta az asszony gúnyosan.

– Miért ne lenne? Annyit olvashatok, amennyit akarok.

– De nem olvas.

– Én nem.

Az asszony nevetett.

– A hajó is ugyanolyan hely, mint akármelyik a világon – mondta Mászó. – Volt már egyáltalán hajón?

– Isten őrizz! – mondta az asszony. – Beteg vagyok, ha ránézek ezekre a vasteknőkre. Olyanok, mint a koporsók.

– Ha így nézi, azok is – mondta a fiú.

– Sose értettem, hogy miért jön valaki ilyen helyre dolgozni. Ha nem muszáj.

– Hát ez az – mondta Mászó. – Mert muszáj!

– Maga sikkasztott?

– Egy fenét. Egyszerűen kiléptem. Nem hallott még ilyet? Elkértem a munkakönyvemet, és kiléptem.

– Az irodából. És idejött!

– Pontosan. De ha akarja, holnap elhozom a munkakönyvemet is. – Az asszony ismét rávillantotta a szemét.

– Holnap – mondta gúnyosan. A bárszekrényhez ment, mert az is volt a négyrészes bútorfalban. – Mit akar inni? – kérdezte.

– Ami van – felelte Mászó.

– Bor van és egy kevés pálinka. Azt én főztem.

– Amellett maradjunk – javasolta a fiú – Ha nem túl erős.

– De az.

– Akkor is maradjunk amellett.

Az asszony újabb poharakat vett elő, színültig töltött kettőt: egy hajtásra kiitta az egyiket, a szeme se rebbent tőle. Mászó követte a példáját. A pálinka erős volt, mint a bűn.

Nézték egymás szemét, de egyikük se hunyorított.

– Önarckép – mondta az asszony.

– Mi? – kérdezte Mászó.

– Az a kép. A férjem festette.

– Ja. – Mászó ivott egy kis teát a pálinkára. Az asszony fel-alá járkált a szobában, de gondosan kikerülte a szőnyegen a sárga foltot, ahol a lány ült az előbb.

– Szokott éjjel fürödni? – kérdezte.

– Hogy mi? Hogy én? Nem. A fenének sincs kedve hozzá. Maga szokott?

– Persze. Van itt a fák közt egy jó öböl. Most ugyan telehordta szeméttel a víz, de így is jó. Tudja, mit találtam tegnap? Egy evezőt. Két piros csík van a nyelén. Nem tudja, melyik hajóról való?

– Nem.

– Megnézheti, itt áll az eresz alatt. El is viheti.

– Minek az nekem?

– Ha elveszíti a sajátját, lesz másik. Láttam, hogy evez. Majd megtanulja – tette hozzá vigasztalón. – Tavaly, amikor ugyanitt álltak a hajók, volt itt egy új fiú. Egy táncdalénekes. Rengeteget ugratták a többiek. Nem tudja, hogy mi lett vele?

– Nem – mondta Mászó. Az asszony mozgását figyelte, amely egyre bizonytalanabb lett. Arcából leszállt a vér. Kétszer is kibújt a papucsából, egyszer a szőnyeg szélére lépett, egyszer a parkettára, így Mászó látta, hogy lilára festi a lábujja körmét. Túl gyors mozdulattal ült vissza a heverőre Mászó mellé. Megfogta a fiú kezét, odahúzta a combjai közé. A bőre meleg volt, és olyan sima, hogy Mászó meglepődött.

– Hány éves maga tulajdonképpen? – kérdezte bután.

– Száz – felelte az asszony. – Maga viszont huszonnyolc és elvált. Azaz hogy meg se nősült! – Nevetett. Mászó a csomóra kötött melltartóval bajlódott.

– Hogy az istenbe tud kibújni ebből? – kérdezte.

– Ki tudok, ha akarok – mondta az asszony. – De nem szép a mellem. Ez a rohadt kölyök tönkre vágta. Nyolc hónapig szoptattam. Most mondja, meglátszik rajta?

– Nem – mondta Mászó.

– Pedig azt mondják, hogy aki sokáig szopik, annak szép a szája. Ez kivétel. Mindenből kivétel, férfival se volt soha, vagy nem hiszi?

– Miért ne hinném? – kérdezte Mászó.

– Ha akar, bemehet hozzá. Én megengedem.

Mászó keze lehanyatlott.

– Nincs valami más témája, az istenit? – sóhajtott.

– Mindenkinek ezt mondom, és mégis gyűlöl – mondta az asszony. Leoltotta a mennyezetvilágítást, csak az állólámpa világított a sarokban. Így még jobban látszottak azok az átkozott halak, elmosódott árnyékuk nagyra vetítve, lassan mozgott a falon. Az asszony a földre rúgta a pongyoláját. Így a félhomályban elfogadható alakja volt. Ő nyilván tökéletesen tisztában volt az egésszel. Ismét a combjai közé húzta a fiú kezét.

– Mi a fenének csináljuk ezt? – kérdezte Mászó. – Amikor semmi kedvünk hozzá?

Az asszony elnevette magát, és újra töltött a poharakba.

– A vicc az, hogy kedvelem magát – mondta. – Egyébként tényleg nincs hozzá kedvem. Csak magában nem voltam biztos.

Sóhajtott, egy párnát húzott a feje alá, és végignyúlt a díványon. Mászó ránézett, és megbánta, amit mondott. Így, fekve mégis megkívánta az asszonyt. Két hónapja nem volt nővel.

– Azért ha meggondolja magát, szóljon – mondta az asszony.

– Meggondoltam magamat – felelte Mászó. Be kellene csukni azt a rohadt ajtót, gondolta. Eszébe jutott, mit mondott az előbb az asszony. Átment a képért, és visszafelé becsukta az ajtót. A képet a tévéhez támasztotta.

– Nem rossz – mondta. – Sőt, egész jó.

– Azt hiszi, az életben szebb volt? – Az asszony bántó hangon nevetett.

Nem lenne szabad megnősülni egy krapeknak, gondolta Mászó, ha egyszer ilyen ronda. Hogy ne röhögjék ki így soha. Érdekelte volna, hogy Kati mit gondol erről az egészről. Hallgatózott, de nem hallott egy pisszenést sem. A lány, ha odabent volt, csendben feküdt. A képet nézték mind a ketten.

– Az a helyzet, hogy nem is voltam rá kíváncsi – vallotta be Mászó.

– Tudom – bólintott az asszony –, de maga volt az egyetlen, aki észrevette tíz év alatt!

Fekete szakálla volt a férfinak, a homloka lapos.

– Maláj? – kérdezte Mászó az asszonytól. – Vagy új-zélandi?

Az asszony nevetett.

– Magyar! De mindenki zsidónak nézte.

A kép valami laboratóriumban ábrázolta a férfit, narancssárga pulóvert viselt, magas pultra könyökölt, keze keskeny volt, ujjai hosszúak. Előtte egy üveghengerben valami folyadékot hevítettek Bunsen-égővel. A hengerből kék láng csapott az ég felé, egyenes sugárban, mint a fény.

– Elég vad kép – mondta Mászó. – De hát ez a divat. A vad képeket keresik, nem? Milyen izéhez tartozik? Iskolához?

– A bölcsészkarhoz! – kuncogott az asszony.

– Hát nem festő? – kérdezte Mászó bambán. Addigra már az ő gondolatai is erősen gőzölögtek.

– Marxizmust tanít! – vihogott az asszony.

Mászó a szemöldökét húzogatta.

– Lehet, hogy híres lesz egyszer – mondta –, és maga jó pénzért eladja ezt a képet.

Az asszony most már hahotázott. Mászó az ajtót leste. Ha erre fel nem ébredt a lány, akkor tényleg süket, gondolta. De az is lehet, hogy rég felébredt, és hallgatja, hogy mulatunk.

– Csak ezt a lángot nem értem – vallotta be. – Lézer ez, vagy micsoda?

– Díszlet, uram! Soha nem volt ott, mint ahogy László se volt soha abban a rohadt laboratóriumban. Már úgy értem, hogy dolgozni. Na persze a fizika… az csodálatos tudomány! Egyszer hazahozott valami kristályt. Nézd, azt mondja, egy miniatűr világegyetem! Egy egész kozmosz! Itt van a pozitív sarka, itt meg a negatív. – Elfúlt a hangja, úgy nevetett. – De fogott az a vacak, mint a nyers dió. A kezét is befogta! Egész délután súrolta, de nem jött le! Zsebre dugott kézzel ment el, és úgy is tartott előadást! – Pillantása elborult már az italtól, íriszében a kis pettyek mozdulatlanul álltak, mint egy csillagkép az égbolton, amelynek csak a távolságát ismerik. Újabb poharakat vett elő a bárszekrényből.

– Tudja, mit, hagyjuk ezt a barackot – mondta. – Az igazság, hogy nem is szeretem.

Konyakot vett elő. Magyar konyak volt, de háromcsillagos.

– A tahóknak ebből nem adok – mondta.

– Nem fél tőle, hogy baj lesz, ha megkeverjük? – kérdezte Mászó.

– A konyaknak csak az a baja, hogy fázom tőle – mondta az asszony. Visszafordította a pongyoláját, mert belülre került az ujja, amikor lehúzta magáról az előbb.

– Van, amikor én is fázom tőle – mondta Mászó. – Maga tudja, hogy lehet egy italból kiszedni a meleget?

– Nem – mondta az asszony. – De lehet, hogy valóban ki lehet.

Ezen mind a ketten gondolkoztak egy kicsit.

– Jobb szeretem, ha itt ül mellettem – mondta végül Mászó.

– Az a vicc – felelte az asszony –, hogy szeretek maga mellett ülni. Röviden ment, mi?

– Mert alaposan lekáderezett.

Az asszony legyintett.

– Unalomból csinálom. De mondhatom, hogy egy állatkertet össze lehetne hozni a maguk flottájából!

A flotta szóra Mászó elröhögte magát. Elképzelte Rittliket és dr. Hosszút vállpántos sortűzkabátban, amint részegen végigcsámpáznak a ferdeken. Dr. Hosszú megáll a kormányállás lépcsője előtt, és segélykérőn integet. Majzik erre odamegy, és felsegíti. Úgy röhögött, hogy nem tudta abbahagyni. Az asszony egy ideig nézte, aztán ő is bekapcsolódott, anélkül, hogy tudta volna, mint nevetnek. Ámbár lehet, hogy neki is megvolt a saját röhögni valója.

– Na, most biztos felvertük a lányát – mondta Mászó, amikor kifogyott a szuszból.

– Ne féljen – mondta az asszony, és rágyújtott.

– Maguk építették a házat? – kérdezte Mászó.

– Dehogy. Mit képzel? Ez egy öreg ház.

– Nem túl öreg.

– Akkor se építenék ilyet, ha felakasztanának! Látta azt a kéményt?

Mászó úgy bámult rá, mint akit kiraboltak. Ez mindenre rájön, gondolta szomorúan.

– Rosszabbul is járhattam volna, nem igaz? – kérdezte az asszony.

– Hát azt maga tudja – mondta Mászó.

– Erzsébet vagyok – mondta az asszony váratlanul. Ami a pohár fenekén maradt, a képre löttyintette. Jutott a televízióra is.

– Nem találtam el – mondta. – Látja, még célozni se tudok. Azt nem mondom, hogy buta volt. Mondjuk, hogy akadt volna okosabb is. Mond magának valamit az a név, hogy Prendel?

– A szegedi mókus? A nagyfejes?

– Már nyugdíjban van. Az apám. Az utolsó öt évben megyei titkár volt, anyám a Nőtanács elnöke, miegymás. Apu jobb keze volt. Vagy mind a kettő. Mi ketten a húgommal belülről láttuk az egész megye életét. Mindenki megfordult nálunk, aki számított a megyében, úgyhogy volt olyan férfi közöttük, aki zsebre tette volna Lászlót. Nem az eszéért mentem hozzá. Egyszerűen más volt, mint a többiek. Úgy tett, mint aki nem akar semmit. Mint aki csak engem szeret. – Elég csúnyán káromkodott. Azért a matrózoktól is felszedett egy kis modort, gondolta Mászó. Vigyorogva közelebb csúszott hozzá a heverőn.

– Menjen innen! – mondta az asszony csendesen, de utálatosabban, mint amikor kiabált. Így hát Mászó a helyén maradt. – Maga részeg, menjen ki hányni!

Megy a fene, gondolta Mászó, és ült tovább.

– Az apám zsidónak nézte. Én is. Olyan egyértelmű volt az egész, hogy senki se kérdezősködött. Na csakhogy. Tudja, negyvennégy júniusában egy este becsengetett apámhoz egy zsidó asszony. Kanyarós volt a gyereke. Azt nem mondom, hogy apám egy hős volt, de tudták róla, hogy nem nyilas. És azon a környéken senkihez se mehetett volna az asszony. A férjét már elvitték, ő is csak úgy úszta meg, hogy orvosnál volt a gyerekkel. Valamelyik szomszédja szólt neki, hogy ne menjen haza, és eljött apámhoz.

Mászó lenyelt egy böfögést. Már vagy tíz perce nem értette, miről beszélnek. De ha az ember elkezdi, nem hagyhatja félbe, gondolta. Az asszony tovább beszélt, és ő megint nem értette. Inkább az asszony mellét nézte hát.

– A gyerek lázas volt, és úgy lógott az anyja vállán, mint a zsák. Az apám elküldte az asszonyt, de legalább nem jelentette fel, érti? Úgyhogy még az ajtóban is hálálkodott. Nem láttam többet. Gondolom, hogy apám sem. De állandóan azt várta, egyszer mégis találkoznak, a legváratlanabb helyen, egy presszóban, az utcán, akárhol. Húsz év alatt nem ment el egy szórakozóhelyre.

Csak kocsival közlekedett. Emlékszem, egyszer Fenyvesre mentünk, ő meg én, és nagyon vacak idő volt. Mire Siófokra értünk, zuhogott. Egy asszony integetett az út mellett, hogy vegyük fel. Apa soha senkit nem vett fel, és mindig arra hivatkozott, hogy nem szabad neki. Sápadt volt, mint a fal. Csak nézett rá, én fogtam meg a kormányt, mert az árokba mentünk volna. Nem vállalt semmi területi munkát, ha meg kellett jelenni a nyilvánosság előtt, mindig a leghátsó sorba bújt. Végül is elfogadták, hogy ilyen, kész.

Erre felbukkan a családban László, érti?… Ő akkor még Szegeden volt tanársegéd. Fél év múlva áthelyezték Budapestre. Adjunktus lett. Tudtam, hogy apám keze van a dologban, és azt is tudtam, hogy most aztán be akar pótolni mindent. Neki végeredményben mindegy volt, hogy egy bőrmappát vagy lakást ad valakinek, nem is ő intézte, inkább anyám. Majd legközelebb neki intézik el azt, hogy ne kelljen luxusadót fizetni a motoros jachtra a Balatonon, apám azt az egyet kötötte ki, hogy nem lehet luxuslakásunk, nem is volt az. Két és fél szobás lakás volt Újpalotán, a hetedik emeleten. Ilyen másnak is jutott. Én örültem, mert a gyerek már útban volt. Ez ni – bökött a másik szoba felé.

– Ne igyon többet – kérte Mászó.

– Fogja be a száját! Annyit iszom, amennyit akarok! Ha nem tetszik, elmegy, ez itt az én lakásom, világos?

Mászó a papírhalakat bámulta.

– És elkezdődött a mi kis életünk. – Az asszony a kép felé hajolt. – Ezt elintéztem – mondta. Egyre nehezebben forgott a nyelve. – Kilenc éve nem beszéltem az apámmal. Éppen ma kilenc éve. Az ember belehülyül ezekbe az évfordulókba. Maga hogy van velük?

– Én ugyanúgy – mondta Mászó. Kihúzta zsebéből az utolsó görbe cigarettáját.

– A Kati pedig olyan gyönyörű baba volt, mint az ég. Csak nézték az apját, meg engem is, és nem hittek a szemüknek az emberek. Göndör szőke haja volt. Nem tudom, hogy kitől örökölte, az egész családban nincs ilyen. László imádta. Elkezdte fényképezni, egy egész fotólaboratóriumot berendezett a fürdőszobában. Mosni se maradt hely. Csinálta azt a tömérdek képet, és mutogatta fűnek-fának. Imádott engem is. Ha egy asszony elmondhatja, hogy mindene volt, én elmondhattam. Megírta a könyvét, amire Kossuth-díjat kapott, meg egy kinevezést Kubába, négy évre. Bennünket is vinni akart. Már az útlevelünkről beszéltünk, meg arról, hogy eladunk itt mindent, lakást, bútort, amennyiért megveszik, amikor egy este feljött hozzánk egy növendéke, egy vakarcs, egy összeszáradt bőregér. Én aznap elég sokat ittam, mert nálunk járt a húgom, akkor ment férjhez egy katonatiszthez. Az meg legénynapot csinált magának, lementek a Balatonra egy kurvának a kocsiján, és Veszprém előtt nekimentek a hegyoldalnak. A négy utas közül csak a sógorom maradt életben, de ő is csak azért, mert hátul ült. A húgom nem volt se élő, se holt. Én azt mondtam neki, nézd, ami történt, azon már úgyse változtathatsz. Egyelőre ne figyelj másra, csak arra, hogy elteljen ez a három-négy nap. Konyakot ittunk, olyat, mint ez. Azóta is ezt használom – nevetett. – Különben az egész nem érdekes. Az a lényeg, hogy nem voltam észnél, őrületesen megfájdult a fejem, azt hittem, hogy kijön a szemem a gödréből, nem is láttam jól, és ilyenkor mindenféle hülyeséget csinálok. Hallottam a beszélgetésüket, a férjem nagyon szívélyes volt, mondhatnám, atyai. A fiú államvizsgára készült, de rosszul állt a szénája. Viszont hozott magával egy szép vastag borítékot. László szemrebbenés nélkül elfogadta. Ő, a vastag homlokú becsületlovag! Nem is tudom, miket mondtam neki hirtelen, amikor egyedül maradtunk. Egy világ dőlt össze bennem akkor este. Azt mondta, kell a pénz a kubai útra. Igen, mondom, akkor elmész magad! Azt mondja, rendben van. Így. És képzelje, tényleg elment, úgy vette, hogy lerendeztük a dolgot. Két évig egy levelet nem írt, és én még mindig nem értettem az egészet, hiszen úgy imádta a lányát. A fényképek, minden. Nem értettem, pedig egyszerű volt: leírt bennünket a számláról, érti? Kész, törölve. Apám már nyugdíjba ment, László pedig rég kinőtte a megye lehetőségeit. Én hazajöttem apámhoz a gyerekkel, és onnan ide. Amikor László visszajött Kubából, eljött hozzánk. Egy napra. Beszámolt róla, hogy mit végzett, hogy megtanult spanyolul, és állást kapott Brazíliában. Erről beszélt délelőtt. Délután elszámolt az anyagiakkal. Ezt nem hallgattam végig, kidobtam. Zokon se vette, már megvolt az ügyvédje. Beadta a válópert, és elvitt mindenünket, ami ért valamit. Ezt a heverőt hagyta itt, meg a konyhafelszerelést. A bútort azóta vettük. Ja, és a képet! Lehet, hogy ő is arra gondolt, amire maga, hogy majd egyszer milliókat ér, és alapjában véve jól jártunk! A Katiért nem számolt semmit. Akkor volt a legcsúnyább, kilenc-tíz éves korában. Ezt tudomásul vette, és elment. Azóta itt éldegélünk. Gondoltam, ez a legeldugottabb hely a világon. Messzebb vagyunk az emberektől, mint egy tanyán. De elkezdték építeni ezt a gátat, és apámat mindenki ismeri a megyében – megdörzsölte a tenyerét, és nevetett. – Na, aztán eljött ő is állami kocsival, de sofőr nélkül. Megnézett mindent, és ahogy akkor kinéztünk, gondolom, hogy ő se jegyzett túl sokat az értéklistán. Én ezerötszáz forintot kerestem a szövőgyárban. A Kati iskolába járt, és akkor kezdődött a baj a gyomrával. A konyhában olyan függöny volt, amit használt kombinéből batikoltunk. Nem viccelek! Apám mindezt elnézte. Egy kérése volt csak, hogy menjünk el a megyéből. Eladjuk ezt a házat, veszünk másikat. Ott, ahol én akarom. Minden költséget ő fedez, a költözéssel együtt. Többet nem adhatott, a húgom is éppen elvált a férjétől. És akkor azt mondtam, hogy azért se megyek el sehová. Üvöltöztünk egy délután, és elment. Azóta nem láttam. – Kirugdosta a képet a másik szobába. Ökölbe szorított ujjait rágta, mint egy gyerek. Nem sírt, inkább káromkodott magában némán, hosszan, begyakorolt szavakkal.

Mászó felállt, ujjai hegyével még fogta a heverő oldalát, és ahogy odébb húzta őket a műbőrön, látszott a keze nyoma, mint egy nyúlé a nedves mezőn. Kinyitotta az ablakot. A szúnyogdöngés hirtelen felerősödött. Annyi bogár ült a zöld szúnyoghálón, amennyi csak ráfért. A rohadtak, gondolta. Amikor visszafordult, észrevette Katit az ajtóban. Piszkos, fehér frottírköpenyben állt, amely egy kicsit hosszú volt neki.

– Apádról beszéltünk – mondta neki az anyja nyersen. Kati hátranézett a képre.

– Tedd a helyére – monda az asszony. Kati felvette a képet, és visszahozta a szobába. Mászó arra számított, hogy ő is a tévéhez támasztja majd, de egy virág alá állította az ablak mellett, azzal bekapcsolta a televíziót, és leült a heverőre.

Szeged felől egy vontató bőgését hozta a szél. A készülék ismét olyan sokáig melegedett, hogy Mászó nem tudta kivárni: bizonytalan lépésekkel kiment a verandára. Amint megcsapta a hűvös levegő, úgy kijózanodott, mintha megnyomtak volna benne egy hullámsávváltó gombot. Egyszeriben pokoli élesen látott és hallott mindent, úgy érezte, meg tudná mondani, hány szúnyog van a kertben. Azt is hallotta, hogy az asszony rászól a lányra, feküdjön le, majd ismét a folyó felé fülelt, nem hallja-e a rocsót, de csend volt. Nagy szeretettel gondolt most az uszályokra. Még a Majzikra is.

Kati közben elővett magának egy tiszta poharat, de az anyja kivette a kezéből.

– Feküdj le! – mondta. Kati erre másik poharat vett ki a szekrényből, barackot töltött bele, felhajtotta, és visszaült a tévé elé. Mászó hallotta bentről a készülék kvartyogását.

Most se jött be a kép, ugyanúgy, mint először. Kati végre megunta a várakozást, megpiszkálta a készüléket, mire lobbant egyet a képernyő, és olyan hangot adott, mint amikor porgombára lép az ember. Hátul fehér füstpamacs szállt fel a készülékből. Kati rémülten kirántotta a zsinórt a konnektorból.

– Nyavalyás! – mondta az asszony. – Menj aludni, nyavalyás! – Kati újra töltött magának a pálinkából, és kiment Mászóhoz a verandára. Az asszony hallotta a lépéseit, tudta, hová megy. Nagyokat szívott a cigarettájából. Remegett az ujja.

– Elintéztem a tévét – mondta a lány Mászónak. – Nem tudsz vele csinálni valamit?

– Mit? – kérdezte Mászó. – Bevisszük holnap Szegedre.

Ismét bődült egyet a vontató: már egy jó kilométerre felkapaszkodott az árral szemben.

– Egy szó sem igaz abból, amit anyu mondott az apámról.

– Megállt a víz – mondta Mászó.

A kert végében átrohant a kutya a másik oldalra.

– Miért nem kötitek meg rendesen? – kérdezte Mászó.

– Ez a legjobb – mondta Kati. – Így futhat is egy kicsit, ha akar.

A fiúhoz simult. Cirógatni kezdte Mászó tarkóját. Mászó megrökönyödve lépett hátra. Kati mosolygott, és ment utána. A hajának volt olyan szaga, mint az ajtónak.

– Hogy lehet, hogy itt nincs szúnyog? – kérdezte.

– Majd jönnek, ne félj. – Mászó akkora levegőt vett, amekkorát bírt. – Mi az istent csinálsz, hallod? – morogta.

– Nem nagyon bírom a piát – felelte a lány.

– Ne csináld, hallod!?

– De csinálom. Csinálom! Vagy nem így kell?

– Kérdezd meg anyádtól.

– Hisz ő tanított – mondta Kati bájosan. Kigombolta a fiú nadrágját. Most éppen a ház magasságában bőgött a vontató. – Nem is tudom, hogy kell csinálni! – nevetett Kati.

– Látom – morogta Mászó. Kioldozta a lány köntösét, és felemelte a combjánál fogva.

– Jézusom! – mondta Kati. A fiú nyakához fúrta a fejét, és nem szólt többet.

Akkor jött ki utánuk az asszony. Megállt az ajtóban, dermedten nézte őket, aztán visszahátrált a sötétbe. Becsukott minden ajtót. Konyakot töltött, megitta, aztán összeszedte a poharakat, amelyek már elborították az asztalt. A nyitott ablakon át hallotta, hogy rángatja a kutya a láncot.

Kati Mászó karjába kapaszkodva tért vissza a szobába. Arca kisimult, de ugyanolyan mozdulatlan volt, mint azelőtt. Két új poharat tett az asztalra, de az asszony visszatette őket a szekrénybe.

– Aludni akarok – mondta.

– Csak az igazolványomért jöttem – mondta Mászó. Körülnézett a szobában, de nem látta sehol.

– Ülj csak le – mondta a lány. – Még nem végeztünk.

Újra kirakta a poharakat. Az asszony tágra nyílt szemmel nézte. Ezek bediliztek a terítésbe, gondolta Mászó.

– Mennék – mondta. – Csak az igazolványomat…

– Mit gondol, hogy ki az istennek kell a maga igazolványa? – szakította félbe az asszony dühösen. Nem lehetett érezni a hangján, hogy ivott. Ez be se tud rúgni, gondolta Mászó. Kényelmetlenül érezte magát. Igazolvány nélkül nem akart hazamenni. Minden idegszálával a külső zajokra figyelt, de odakint csend volt. A kutya se mozdult. Betanították, gondolta. Úgy félóránként kell neki ide-oda rohanni. Hát velem nem szúrtok ki. Csak nyugalom. Kati a kezébe adta a poharat.

– A nyárra! – mondta.

Az asszony végre elkáromkodta magát, és Mászó nagyon hálás volt neki ezért.

– Azt mondtam, hogy aludni akarok! – mondta dühösen.

– Még nincs késő – felelte Kati. Kiment a konyhába, és kinyitotta a frizsidert. A gép azonnal zúgni kezdett.

– Ez megőrült – mondta az asszony. – Mondtam, hogy ne itassa!

Mászó ezen csak röhögni tudott. Jóindulatúan csóválta a fejét. Egyszerre valami nagy megértés töltötte be a lelkét. Szerette is egy kicsit az asszonyt a maga módján. A legszívesebben elmondta volna neki, mit csináltak a verandán, hogy megnyugodjon. Hiszen ő kérte.

Kati egy kis kerek csokoládétortát, tányérokat és evőeszközt hozott.

– Ugyanis ma van a születésnapom – mondta.

– Csak holnap lesz – mondta az anyja.

– Elmúlt éjfél. Tehát ma van.

Az asszony erre dühösen kiment. Kati dudorászva megterített. Két gyertyát is állított a tortára. Mászó sóhajtott, és visszaült a heverőre. Abban a pillanatban megérezte az igazolványt a farzsebében, csak nem a jobban, hanem a balban.

– A fenébe! – morogta. Megmutatta az igazolványt a lánynak, aztán kiment a konyhába, és az asszonynak is megmutogatta, aki tököt gyalult egy zöld műanyag tálba. – Bocsánat – mondta Mászó. – Megtaláltam!

Az asszony vizet eresztett a tökre.

– Hagyja – mondta Mászó. – Holnap hozok halat.

– Tartsa meg – felelte az asszony.

– Készen vagyunk! – kiáltotta Kati a szobából. Már égett a tortán a két gyertya. – Fújd el! – kérte Mászót. Mászó nagylelkűen elfújta a bal oldalit.

– Ez én vagyok – mondta a lány. – A másik a testvérem.

Mászó bólintott, és várta, mi lesz. Akkor jutott csak eszébe, hogy a lánynak nincs is testvére. Éppen mondani akart valamit erről, amikor bejött az asszony, és lecsapta a gyertyát a tortáról. Csupa tök volt a keze, teleszórta vele a tortát és az asztalt is. Kati szemrebbenés nélkül visszatette a gyertyát a tortára.

– Az öcsém – mondta – pont a negyedik születésnapomon halt meg!

– Disznó! – mondta az asszony.

– Lacinak hívták. – Pokoli nyugodtan beszélt, de remegett a szája széle.

– Menjen már a fenébe! – kiáltott Mászóra az asszony. Mászó elindult az ajtó felé, de Kati elé állt.

– Várj – mondta sápadtan. – Most az én vendégem vagy!

Újra meg akarta gyújtani a gyertyát, de az asszony kiütötte a kezéből a gyufát.

Na, ebből elég, gondolta Mászó. Tűnés a francba!

– Szőke volt és göndör hajú – mondta a lány. – De anyu azt mondja, én is szőke voltam kicsinek.

– Fogd be a szád, nyavalyás! – mondta az asszony fenyegetően.

– Sétálni mentünk, és rossz volt a lift – folytatta Kati. – És a gyerekek a lépcsőházban hagytak minden apró vacakot. Biciklit, labdát, a lépcső előtt.

Az asszony akkora pofont adott neki, hogy Kati majdnem elesett. De úgy tett, mintha észre se vette volna.

– Én úgy emlékszem, hogy anyu ezeket mind kikerülte! – folytatta Kati metsző hangon. – Ő azt mondja, hogy megbotlott…

Az asszony ismét pofon akarta vágni, de Mászó elkapta a kezét.

– Ne vacakoljon – morogta.

Kati egyre mondta a magáét.

– És az Öcsi a kezében volt. És leejtette. A lépcsőn!

Mászó már nem is figyelt rá. Lenyomta valahogy az asszonyt a kanapéra, de annyira ellenkezett, hogy ő is mellé esett. Kati ünnepélyes arccal négyfelé vágta a tortát. Anyja felé nyújtott egy szeletet, és akkor vette észre a füstöt, amely az ágy alól jött. Leejtette a kiskanalat. Mászó felrántotta az asszonyt az ágyról, amelynek az alja égett. Felkapott egy díszpárnát, azzal csapkodta a lángokat. Olyan volt, mint egy játék, a rugók szikráztak és pattogtak. A párna is tüzet fogott, erre az ágyra vágta, és rádobta az egészre a kockás plédet. Addigra az egész szoba tele lett füsttel: olyan volt a lámpa fent, mint egy kis telihold a felhők között.

A lány a konyhába rohant vízért. Felkapta a tálat, amiben a tök volt, és a szőnyegre öntötte, amely szintén tüzet fogott.

Az asszony egy cirokseprűvel verte a szőnyeget. Mászó beszakította a szúnyoghálót az ablakon: úgy tódult ki a füst, mintha egy kályhacsövet dugtak volna ki a kertbe. A kutya izgatottan rohangált a lánc végén. Nem látta a füstben az asszonyt, de hallotta, hogy egyre veri a söprűvel a szőnyeget: olyan hangja volt, mint amikor ruhát mángorolnak. Mászó kirúgta a veranda ajtaját is – a huzat szétkapta a füstöt, és akkor meglátták egymást, de egyikük se tudta, mit mondjon. Az asszony lassan leült a fotelba egy csomag szétszórt szalvéta tetejére. Kati dideregve mellé kuporodott.

– Anyu – mondta rekedten.

 

 

Elsőbbség

 

A Szépvölgyi és a Zöldmáli út kereszteződésénél két perc alatt összetorlódott a forgalom. Egy fehér Škoda állt az út közepén, tetején tanulóvezető-tábla. A volánnál szőke asszony ült, mellette Tass, az oktató. A kocsi bal hátsó gumijában lehetett volna egy kicsit több levegő. Négy óra tíz volt.

A Škoda mögött olajfoltos Fiat várakozott, ablakában zöld overallos fickó könyökölt. A Fiat mögött kék szemű férfi ült egy Volkswagenben, borostás állát tapogatta, és a tanulóvezetőt nézte.

– Akár egy ólommadár – morogta. Az overallos elvigyorodott, és behúzta a kéziféket. Mindenki a szőkét bámulta, még a bal oldalon épülő társasház tetőfedői is: egyikük törülközőt csavart a fejére a nap ellen. Hátul dudált valaki.

Az asszony egy pillanatra az oktatóra nézett.

– Csak nyugodtan – mondta Tass. – A sarok után balra fordulunk.

Az asszony gázt adott.

– De eressze ki a kéziféket – morogta Tass. Az asszony kiengedte, a kocsi gurulni kezdett hátrafelé.

– Ez mindjárt elgázol minket – vigyorgott az overallos. Ő is kiengedte a kéziféket, hagyta a kocsit hátragurulni – a kék szemű ugyanúgy. A harmadik kocsiban szemüveges tanárnő ült, aki mozdulatlanul figyelte az eseményeket.

– Csak nyugodtan – mondta Tass. Egy pillantást vetett az asszony fehér sortjára, amely megfeszült fenekén az erőlködéstől, és látszott alatta az asszony bugyija. Lila, gondolta. Na, persze mindegy. Nekem is mindegy, meg ezeknek is ott hátul. Tudta, hogy mindegyik ide képzeli magát most az ő helyébe, és találgatják, mit mond az asszonynak, aki már tizenkét órát vezetett, de nem tudott többet, mint más az első napon. Azért se mondott neki semmit.

– Ide figyeljen – kezdte az asszony; gyorsan beszélt, de minden második szó után beszívta az alsó ajkát. Fehér volt a foga, és úgy harapta vele az ajkát, hogy az is elfehéredett. – Nem vinné át a kocsit a kereszteződésen?

– Nem – mondta az oktató. – Maga viszi át.

– Elegem van az egészből! Nem akarok levizsgázni!

– Dehogynem akar. A sarok után megállunk.

A tetőfedő röhögött odafent. A turbános előrehajolt – közben meglökött egy tucat egymásra rakott palát. A lábujjával fogta meg, amely kilógott a tornacipőjéből: egy pala így is lecsúszott, és a járdára pottyant.

A kék szemű még mindig az asszonyt nézte.

– Fantasztikus – morogta. Hátul ismét dudáltak. A szőke asszony rángatni kezdte a biztonsági övét, ki akart szállni a kocsiból, de Tass megfogta a karját, és visszahúzta. Olyan vékony csontja volt, hogy átérte ujjával a könyöke felett.

– Induljon! – parancsolta. Az asszony engedelmeskedett. A kocsi elindult, de három méter után ismét megállt.

– Én is elbajlódnék vele – mondta az overallos a kék szeműnek.

– Imádom a szörnyű feladatokat. Ismertem egy ilyen asszonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Rómából. Nem hittem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát, el tudja képzelni? Másfél évig vele jártam, és az alatt soha egy szavát el nem hittem.

A Škoda végre keresztüljutott a kereszteződésen.

– Itt megállhat – mondta Tass. – Iszunk egy kávét, jó?

Az asszony a fejét rázta.

– Akkor iszik egy szőlőlevet. – Úgy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az isten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a körme hold alakú. Nyaka és a válla nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biztos, hogy nem dolgozik. Akkor vette csak észre, hogy az asszony sír; behúzta a kéziféket, kikapcsolta a motort, és a volánt markolászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyosán lépkedett, és vissza-visszanézett a válla felett. Úgy ment a kocsi felé, mint aki vezetni akar. Tass mindjárt észrevette a változást, és egyáltalán nem örült neki. Nem szerette a váratlan dolgokat, különösen nem a nőknél. Egyébként sem szerette a szőke nőket, már repülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé fordul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha kétszer egymás után ráhagyom, akkor ezt csinálja egész nap. Lehet, hogy én is az oka vagyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztben a villamossínen Újpesten, és kiszállt a villamosvezető, Tass letekerte az ablakot, és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, erre Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosvezető visszaugrott a peronra, és volt valami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot. Éppen eléggé utálta ezt a szakmát ahhoz, hogy bárkivel is veszekedjen miatta. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi vele, amikor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás karabinert. A szerelő visszapofázott, mire Tass felvett egy pajszert a földről, és kihajtotta a fickót a hangárból.

Végül is ő húzta a rövidebbet, mert a szerelőnek valami kapcsolata volt a parancsnokságon – egy hét múlva a vitorlázórepülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkodta a vitorlázó gépeket, és akkor kezdett inni. Harmincéves korában leszerelték.

Mire mindezt végiggondolta, az asszony jól kibőgte magát, és Tassnak volt annyi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egy papír zsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, és megnézte magát a visszapillantó tükörben.

– Az ég szerelmére, mondjon már valamit! – szólalt meg váratlanul.

– Mit mondjak? – kérdezte Tass.

– A nyavalyának ül itt, hogyha nem mond semmit? – kiáltott rá az asszony.

Na, tessék, gondolta Tass. De nem gondolt haraggal az asszonyra.

– Menjen fel balra – mondta. A kőkerítésre sandított, amely az utca túlsó oldalán emelkedett, és amely ugyanolyan volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor átmásztak rajta hátul a kert felől a srácokkal. Egy gróf lakott a villában. Hátul a kertben márvány férfiszobor állt. Tass emlékezett rá, milyen éles pittyenésekkel pattogott le a kavics a szoborról, amikor megdobálták. Öt fiatal nő járt a grófhoz. Azt beszélték róla, hogy fotós, és aktképeket csinál a nőkről. A fiúk elhatározták, hogy betörnek hozzá, és ellopják az egészet. Egy szuroksötét este indultak el négyen, Tass ment elöl, ő volt a legbátrabb közöttük. De amikor a kőfalhoz értek, amelyen mozdulatlanul lógtak a vadszőlő indái, ő is félni kezdett. Olyan volt az egész, mintha egy kriptába lopództak volna be, vagy olyan házba, ahol csak halottak laknak. A kert szaga is furcsa volt. Tass azt mondta a többieknek, hogy otthon hagyta a zseblámpát. Valamennyien tudták, hogy hazudik, de látszott a fiúkon, mennyire örülnek a dolognak, és továbbra is Tass maradt az, akit a legbátrabbnak tartottak.

– Na, menjen már! – mordult az asszonyra. Az asszony bólintott, és gázt adott. A motor bőgött. Tass ösztönösen előrekapott a jobb kezével, mintha a botkormányt akarta volna elkapni – ugyanakkor hátrapillantott a tükörben, és látta, hogy éppen az ő helyükre áll az a Volkswagen, amely mögöttük állt a kereszteződésben is. Látta a hegyek felett lilára színeződött cumulusokat, és azt is, hogy a bal oldali ház ablakán, ahol Perlakiék laktak harminc éve, felhúzza valaki a redőnyt. Tudta, hogy az asszony túl egyenesre vette a kanyart, megfogta hát a kormánykereket. Még azt is látta, hogy az asszony hátranéz a visszapillantó tükörben. Olyan erősen fogta a kormányt, hogy Tass nem tudta félrerántani.

– Az istenit! – morogta, és már benne is voltak a kőfalban, a kocsi eleje összeroppant, a szélvédő kitört, és Tass érezte az arcán, hogy eltalálja egy szilánk. A motor leállt, és egy pillanatra nagy csend lett. Por szállt a kocsiban, az a rejtélyes, átkozott por, amely ilyenkor előjön valahonnan. Tass az asszony karja felé kapott. Érezte, hogy ott van, érezte, hogy milyen vékony a csontja, és valahogy azt is tudta, hogy nem történt baja. Kicsit meghökkent, amint az asszony arcára nézett: átkozottul nyugodtan ült ott a porban. Mielőtt még szólhatott volna, melléjük kanyarodott a Volkswagen, kiugrott belőle a kék szemű fickó, feltépte az ajtót, és kirántotta az asszonyt a kocsiból. Nem kérdezett tőle semmit, csak rángatta jobbra-balra, megnézte elöl-hátul, ahogy a műtárgyakat szokás, de úgy látszik, hogy ő se talált rajta sérülést.

Tass kimászott a kocsiból, és kipróbálta, hajlik-e a térde. A férfi közben beültette az asszonyt a Volkswagenbe.

– Hé! – mondta Tass. – Hová viszi?

– Haza – mondta a kék szemű.

Az asszony az összetört Škodát nézte – csaknem derűs volt az arca. Tass akkor már tudta, hogy soha nem fogja megérteni azt, ami történt. Habár a jegyzőkönyvbe úgyis mást kell írni, gondolta. Nézte a férfit, amint hátratolatott, hogy megforduljon. Szóval a férje, gondolta, és már rémlett neki, mintha látta volna kint a gyakorlópályán, amint az asszonyra várt egy délután. Idejöhetett volna előbb is, gondolta dühösen.

 

 

Oroszlánkanyar

 

Fél hatkor a Roosevelt téren tömött sorokban álltak a kocsik. Fényszóróikkal egymás farába világítottak, a stoplámpákon látszott minden porszem. Itt vagytok, gondolta Barta Dénes, amint lenézett rájuk a négyes busz magas üléséről. Itt vagytok már megint! Tizenhét perc volt a négyes járat menetideje.

A nap nyugodt óráiból ellopott perceket senki se kapta vissza a csúcsforgalomban, a késést azonban könyörtelenül beírták. A négyes vonal vezetői káromkodtak és tolakodtak, hogy mégis menetidőn belül érjenek a végállomásra. Ritkán beszéltek erről, de mindegyikük gondolt rá – Barta többször is napközben, pedig az ő számára régen elvesztette jelentőségét a beíró füzet. Tudta, mennyire esetlegesek azok a számok; nem beszéltek az útvonal nehéz pontjairól, még az utolsó, a legrosszabb kanyarról sem ott a hídnál, az oroszlánok előtt. Általában a tér közepe kevésbé volt zsúfolt, a megállóból tehát egyenesen ebbe a sávba ugrottak ki a busszal, végigszaladtak a várakozó kocsik mellett és a híd előtt, visszaváltottak a hídra kanyarodó sávba. Így a soron következő kocsit egyszerűen leszorították az útról. Minden annak a másik kocsi vezetőjének a lélekjelenlétére volt bízva. Néhányan közülük rendszeresen erre jártak négy és hat óra között, és tudták, hogy vigyázni kell a hídnál. De azok számára, akik véletlenül keveredtek ide csúcsforgalomban, úgy tűnt fel a busz, mint a villám. Valamennyit javított a helyzeten, hogy igen lassan haladt a kocsioszlop a híd felé. A másik, ami segített, az volt, hogy a busz vezetőfülkéjéből csak egy pillanatig lehetett látni a kis kocsikat: amikor eléjük vágtak. Utána már nem látszott semmi. Húsz-harminc fordulóra volt szüksége az embernek ahhoz, hogy valamennyire megszokja a dolgot. Barta Dénes sohasem tudta megszokni. Néha már a Roosevelt téri megállóban káromkodott, amit pedig sohasem tett. Néha azt mondta félhangosan az idegen vezetőnek: „Ne haragudj, pajtás. Ne haragudj, az isten verje meg! Bejövök és minden rendben lesz.” Izzadt a tenyere. Olyan erősen szorította a volánt, hogy megmerevedtek az ujjai. A híd közepén aztán kirázta belőlük a görcsöt, lenézett a Dunára. Itt mindig járt egy kis szél: más szaga volt télen, más nyáron. Hajók húztak el a Lánchíd alatt. Barta szerette a hajókat, és mert tizedik éve járta a négyes vonalát, jó néhányat ismert közülük. Ismert néhány hajóst is: néha a kormányállás ablaküvege mögött, néha a fedélzeten látta őket. Jó dolguk van, gondolta. Legalábbis itt. Nyilván az ő szakmájukban is vannak rossz helyzetek. Biztos, hogy vannak. E nélkül senki se dolgozhat.

Évekig kínozta a félelem. Aztán egy júliusi napon megváltozott valami. Később azt mondta magának, az a fiatalember volt az oka, aki a Roosevelt téren szállt fel a buszra. Közvetlenül a vezetőfülke mellett állt, Barta látta a szemét a visszapillantó tükörben. Üresség volt a fiú pillantásában. Mintha nem akart volna semmit, se ma, se holnap. Barta iszonyodva bámult rá. „Dénes, vigyázz – mondta magának. – Ez a fickó bajt hoz rád!”

Homlokát és a hátát kiverte a víz. A híd előtt felemelkedett az ülésről, és jobbra hajolt, amit soha nem tett meg azelőtt. A kocsi faránál, közvetlenül a kerék mellett egy piros Wartburg fékezett. Kopasz férfi ült a volán mögött, lehetett vagy ötvenéves, nyakkendője szorosra húzva. Barta még azt is megfigyelte, hogy vörös selyemből készült a nyakkendő, rajta kis fekete pöttyök sorakoztak egy vonalban. Bocsáss meg, pajtás, mondta a férfinak. A híd közepéről lenézett a vízre, odalent azonban egy hajó sem úszott. A fiatalember leszállt az Alagútnál, ő pedig baj nélkül ért a végállomásra. Ettől a naptól kezdve nem félt többet. Az ördögbe is, gondolta. A Roosevelt tér most is a Roosevelt tér! Én pedig én vagyok! Mi történt hát? Minél többet gondolkozott a dolgon, annál jobban összezavarodott. A félelem azonban nem tért vissza, és Barta tehetetlennek érezte magát az új helyzetben. Néha arra gondolt, hogy megöregedett, és nem bánta volna, ha nem öt, hanem csak három év hiányzott volna szolgálati idejéből a nyugdíjig. Az öt év azonban öt év volt, és amikor ezt is elmondta magának néhányszor a Roosevelt téri megállóban, csak abban reménykedett, hogy egyszer talán elmúlik az egész.

December tizenegyedikén nem gondolt semmire. Szép idő volt, bár két napja még havazott. Hirtelen jött a meleg, és teljesen felszárította az utat. Hat órakor, alkonyatkor szépek voltak a kocsik. A legtöbbről már lemosták a hólét és a latyakot. Még a kanyarnál sem érzett semmi különöset – talán ezért hallotta olyan tisztán a Trabant reccsenését. Abban a pillanatban tudta, hogy Trabant, mintha huszonöt éves vezetői pályafutása alatt örökké Trabantokkal karambolozott volna. Egy nő vezette a kocsit, Barta látta az arcát. Furcsa, de arra számított, hogy kopasz lesz, ötvenéves és piros-fekete pöttyös nyakkendőt visel. Pedig fiatalabb volt, haját magasra fésülte. Az ütközés után olyan erővel rohant a híd korlátjának, ami hihetetlennek tűnt. Talán a gázpedálon felejtette a lábát, gondolta Barta. Ez volt az utolsó épkézláb gondolata. A kocsisor pillanatok alatt összetorlódott mögötte. Bal kerékkel a záróvonalon állt meg, a víz felé fordított kormánnyal. A nő nem használt biztonsági övet, vékony karjának kellett volna felfognia a hatalmas ütést. Valósággal kiröpült a szélvédőüvegen.

Barta megállt az embergyűrű közepén. A híd alatt egy tolóhajó úszott, négy uszályt tolt maga előtt. Magyar hajók voltak, magyar követ szállítottak, és Bartának eszébe villant, hogy gondolt valamit egyszer a hajókról meg a fényről, de az is lehet, hogy csak a zászlókról. A nő hosszan előrenyújtott nyakára hullottak a szélvédő üvegcserepei. Hegyes könyöke a motorházra támaszkodott, a másik furcsa tartásban a kocsiban maradt. Arcát a híd felé fordította, mintha arra várt volna, hogy odamegy hozzá valaki, és elkéri a jogosítványát. Barta megfogta a kocsi sárvédőjét, majd anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, megtapogatta a bal első gumit. Amint lehajolt, arca egy vonalba került a nő arcával.

– Barta Dénes vagyok – motyogta.

 

 

Intés

 

Egyszerre nyúltak a lakat felé, a kezük összeért. Zsuzsa idegesen mosolygott – közben a ház tetejét nézte. Úgy látszott, hogy nem hiányzik róla egyetlen pala sem. Lent a völgyben láttak egy nyaralót, amely csaknem romba dőlt. Az út is tele volt faágakkal, nedves vakolatdarabokkal. Azt hinné az ember, egy ilyen féltetőt egyszerűen felkap az orkán, akár egy kalapot, és bevágja a hegyoldalba a fák közé, gondolta Zsuzsa. Amíg a rádióhíreket hallgatta péntek este, eszébe jutott, hogy Anna mondta is egyszer, elég hitvány kis épület ez. Mindenféleképpen rendet kell majd csinálnunk, gondolta, úgyhogy erre is elmegy majd valamennyi abból a kevés időnkből. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy sértetlen a ház.

Tamás kifűzte a láncot a kapu rácsa közül. Lakat is lógott rajta, de nem fogta össze a láncot.

– Cseles – mondta.

– Fűzd vissza – javasolta az asszony.

– Egy frászt. Akkor… szóval ha mégis erre jár valaki Anna ismerősei közül, azt hiszi, hogy nem vagyunk itt. Szóval minek harangozzon vele, érted?

– Nincs senkije – mondta Zsuzsa halkan.

– Azt azért nem tudhatod olyan biztosan.

Zsuzsa erre nem mondott semmit. Előrement a kertbe, Tamás pedig letette a láncot a kékre mázolt kerti asztalra, amely a ház ajtaja előtt állt. A súly alatt az asztal oldalt billent.

Zsuzsa egy szál fehér szegfűt hozott.

– Kabalának – mondta. – Úgyis a végét járja szegény.

– Inkább egy kis Hubertust hoztál volna – nevetett Tamás. A kulcs után kotorászott a zsebében.

– Remélem, nem hagytad otthon? – kérdezte az asszony. Letette a szegfűt az asztalra, mire az ismét a másik oldalra billent.

– Szó sincs róla – mondta Tamás.

– Hát akkor koncentrálj! – sürgette Zsuzsa kicsit idegesen.

– Csak te próbálnád meg ilyen körülmények között.

Zsuzsa sóhajtott, és leakasztotta Tamás nyakából a kulcsot. A láncán lógott.

– Ahányszor gondosan elteszek valamit, sose találom meg – vigyorgott Tamás.

– Hát ne tedd el gondosan – mondta az asszony.

Tamás lépett be elsőnek a házba, Zsuzsa szorosan mögötte. Megálltak az ajtóban, és azt a nagy réznapot nézték, amely a szemközti falon lógott. Körülötte lilára festett kukoricalevelekből a sugarak.

– Borzalmas – mondta Zsuzsa halkan, mintha Anna a hátuk mögött állt volna és hallotta volna.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte Tamás.

– Mintha az ember fejére esne valami, amikor bejön!

Tamás az ágyat nézte. Egy személynek széles volt, kettőnek keskeny. Ugyanaz a cseh heverő, amit Zsuzsa anyja vett nekik arra az alkalomra, ha nála aludtak. A régi matracokat kidobta, mert imádott mindent kidobni és eltépni, így attól kezdve Tamás a gyerek mellé feküdt a szőnyegre, a gyerek meg felébredt, és átmászott az ő felére, aztán Tamás mászott át a gyerekhez, úgyhogy egész éjjel mászkáltak, és reggelre mindkettőjüknek olyan volt a szeme, mintha verekedtek volna.

Odafent a padláson megmozdult valami. Zsuzsa kinyitotta a száját, hogy szóljon, de Tamás közben bement a fürdőszobába. A jobb oldali falról derékmagasságig lejött a csempe. Egy se tört el, Anna szép sorban a kád mellé támasztotta őket. Nagy, fekete pók ült a csempéken. A másik a halványzöld fürdőkádban lapult olyan mozdulatlanul, akár egy matrica. Tamás forró vizet eresztett rá. A kisebbikkel nem tudta, hogy mit csináljon.

– Üsd agyon! – kérte Zsuzsa a háta mögött. Tamás körbenézegetett, mivel üthetné agyon, végül leakasztott egy vállfát a fogasról, és a pók mellé ütött. A pók kényelmesen odébb mászott. Másodszorra a lábát találta el. A harmadik ütés halálos volt, a pók eltűnt a csempék között. Ezt előbb is megtehetted volna, te hülye, gondolta Tamás. Zsuzsa sápadtan harapdálta az ajkát, a szeme nagyon fekete volt. A haja is nagyon fekete volt; meg-megrezdült a homlokán.

– Remélem, nem akarod azt mondani, hogy erre akasszam a ruhámat? – bökött a vállfára. – Dobd el, hallod? Dobd már el!

Tamás gondolkozott egy kicsit, majd a sarokba dobta a vállfát. Később visszateszem a helyére, gondolta. A pók mindenesetre kész. Az első a lefolyóban van valahol. Talán a hideg víz is elég lett volna neki. Nyelt néhányat, de nem akarta, hogy Zsuzsa észrevegye, ezért elfordult, és fütyülni kezdte a Fekete folyót.

– Jaj, csak ezt ne! – kérte az asszony. Kihátrált az ajtón, fejjel neki az állófogasnak.

– A szentségit! – mondta. A fogas ide-oda billegett, tetején két gumimatrac, meg egy lódenkabát, amelynek az alján halványzöld permetléfröccsök virítottak.

– Ez Anna apjáé volt – mondta Tamás halkan. – Láttam rajta.

– Azt mondtad, még nem jártál itt – suttogta Zsuzsa.

– Nem jártam itt, csak erre jártam, és akkor láttam. Rossz volt az öreg permetezőgépe. Zöld gumiköpenyt terített a hátára, azon folyt le a permetlé.

– A gumiköpeny alá meg a lódent vette, mi?

– Mit tudom én, a fene lát be egy gumiköpeny alá.

– És a gumiköpenyen keresztül lett permetes.

– Jaj, hagyd már ezt a hülyeséget, nem mindegy?

– Legalább egy rádiónk lenne – mondta Zsuzsa. A könyveket nézte a polcokon. Ott állt majdnem az egész Európa-sorozat. Találgatta, hogy hozta ezeket ide Anna. Az ember egyszerre három vagy négy könyvet hoz magával, hiszen mindig van egyéb csomagja is. Ez több mint száz kötet. Megpróbálta kiszámolni, ha Anna két napot tölt itt átlagban egy héten, mennyit kellett olvasnia, amíg ennek a rengeteg könyvnek a végére ért, de minduntalan eltévesztette, és végül Tamás meglökte a vállát.

– Odanézz, egy igazi cseppkő! – mondta. – Hogy hozta ezt ide egyedül?

– Talán segített neki valaki – mondta az asszony.

Tamás ránézett, és nem mondott semmit. Bár nincs kizárva, gondolta. Ennyi baráti szívességet bárkitől lehet kérni. Azért, mert mi nem ismerjük őket, lehetnek barátai. Mindenkinek van valakije. Bár az valóban érthetetlen, hogy tudja titokban tartani. Az ember sok mindent titokban tud tartani, csak az embereket nem, látni őket, ahogyan jönnek-mennek, ide mennek, oda mennek. Látni őket. Öt év óta ismerték Annát; Zsuzsa kezelőorvosa volt az idegklinikán, az egyetlen, aki azt mondta rá, hogy nem bolond, csak fáradt, Zsuzsa pedig elmesélte neki az egész életét, és úgy összemelegedtek, hogy Annát hívták tanúnak az esküvőjükre. Még Zsuzsa menyasszonyi ruhájának a kiválasztásában is segített. Zsuzsa arra kérte, ne vegyen fel szebb ruhát, mint az övé, mert nem tudná elviselni, ha szebb lenne nála az esküvőn. Anna hosszú fekete szoknyát vett fel, és hozzá fekete, arannyal hímzett indiai blúzt. Majdnem egy fejjel magasabb volt Zsuzsánál, és mindenki őt nézte. Zsuzsa kibőgte magát a mosdóban. Tamás valahogy nem tudta rászánni magát, hogy vigasztalja. Komoran ácsorgott az ajtó előtt, és arra gondolt, hadd bőgjön.

Leguggolt a cseppkő mellé, megtapogatta. Zsuzsa fekete szemmel, háta mögé dugott kézzel nézte az ágyat, végül óvatosan kikerülte a réznapot, mintha meleg lett volna.

– Főzzek kávét? – kérdezte.

– Majd később.

– Hubertus is van. Én piszokul fázom.

– Azt nem – mondta Tamás.

– Most az egyszer elviseled a szagát.

– Most az egyszer nem viselem el.

– Rosseb egye meg a hülye elveidet.

– Nem a szaga miatt, de ha nem hoztunk, nem iszunk.

Zsuzsa kinyitotta a szekrényt, és megnézett mindent a polcokon. Nyakkendőt, nadrágtartót, férfi zoknit keresett, de csak tiszta női fehérneműt talált. A vállfákon vagy nyolc ruhát, amelyek közül a legrosszabb is jobb volt, mint az övé. Ágyneműt vett ki, felhúzott egy párnát és két plédet. Az egyik, a barna hasonlított kicsit az ő plédjükre. Gyorsan levetkőzött, és bebújt alá.

– Fázom – suttogta. Odafent a padláson megmozdult egy deszka. – Ki az? – ült fel rémülten. – Esküszöm, hogy jár ott valaki!…

– A Pendragon család.

– Pokolian vicces vagy.

– Csordogál a humorom. Mint Jézus oldalából a víz. Most már elhiszed, hogy a jobb oldalon szúrták meg?

– El, de hagyd ezt.

– Az a helyzet, hogy rosszul festették azt a corpust. Piás volt a szerzetes.

– Elhiszem.

– Tükörlátása volt.

– Ha nem tudsz másról beszélni, hallgass. Te elférsz ezen az ágyon?

– Miért, te elférsz? – Tamás átölelte az asszonyt. – Azt álmodtam rólad, hogy izé – mondta Zsuzsa füle tövének.

– Pont rólam – mosolygott az asszony.

– Isten bizony. Meg kéne próbálni.

– Idegenben nem lehet ilyet csinálni.

– Idegenben lehet a legjobban. Mivelhogy nem vagy otthon.

– Ha így fázik az ember, semmire se képes.

– Nekem viszont melegem van. Ezt nem lehet kibírni!

– Kibírod – mondta Zsuzsa. – Különben is szeretem, ha izzadsz. Tudod, hogy nem zavar.

– Tudom, de attól nekem semmivel se jobb. Úgy érzem magam, mint egy bányában.

– Bányában, ne légy pofátlan.

– Tavacskában. Tengerszemben.

– Hát író az nem lenne belőled sose.

– Belőled se, légy nyugodt. Különben is eldőlt már, hogy mi a fene lehet belőlünk.

– Ne kezdd ezt újra – mondta Zsuzsa. – Inkább nézd meg, hogy ki van a padláson.

– Az anyád – mondta Tamás. – Mindjárt hoz neked egy kávét.

– Fogd be a szád, mert lelöklek.

Tamás befogta a száját, és izzadt. Azon gondolkozott, hogy kéne megfordítani az asszonyt anélkül, hogy kizökkentené a hangulatból.

– Biztos, hogy jól számoltál? – kérdezte a füle tövétől.

– Azzal neked ne legyen gondod.

– Ágrólszakadt kis nikotinos gyerek lenne.

– Bízd rám.

– Sajnálom azokat a szegény kis nikotinosokat. Nem tehetnek semmiről.

– Látom, már a tudománynál tartasz.

– Valamit csinálnom kell, ha te lazsálsz.

– Ez neked lazsálás?

– De mennyire.

Zsuzsa ismét megnézte a cseppkövet, és arra gondolt, hogy boldog, dacára az egyszobás udvari, komfort nélküli lakásuknak és annak, hogy a legújabb ruhája se volt olyan, mint Anna akármelyik ruhája itt a szekrényben, dacára anyja ajándékainak, aki mindenből a legolcsóbbat vette, használtat, és mindenre azt mondta, hogy új. Viszont két hónapja nem sántított már annyira a gyerek, és azt mondták a klinikán, hogy teljesen rendbe jöhet, ha vigyáznak rá. Még ha lány lenne, mondta ő, de egy fiú nem sántíthat! Nem fog, mondták, és miért hazudtak volna, ilyesmivel nem tréfál az ember, ez mindenkinek komoly dolog, még a távoli ismerősöknek is, és bár ezen a világon mindenki állandóan hazudik, most mégse hazudtak. Hátranyúlt, megfogta Tamás derekát, és mosolygott egészen addig, amíg a padláson ismét megmozdult egy deszka.

– Ezek a dög macskák – mondta. – Szerinted hányan lehetnek?

– Ketten – mondta Tamás.

Zsuzsa ismét elmosolyodott, és boldog volt, mert érezte, hogy Tamás mennyire igyekszik, és hány asszony mondhatja el ezt öt év házasság után, egyszobás, udvari, komfort nélküli lakásban egy félig testi hibás hároméves gyerekkel, aki másfél évig az istennek sem akart megszólalni, de már alapvetően beszél, az óvónő mondta így, még minden lehet belőle, csak pap nem. Ahány ember, annyiféle, és a legkülönösebb csodák is megtörténhetnek. És mindenkinek helye van ezen a világon. Elszédült, és megmozdult a szoba fala, a kukoricaleveles nap, a cseppkő, meg az ablakok, és arra gondolt, hogy ki se szellőztettek, de ebben is volt valami szép. hogy elfelejtett kiszellőztetni egy kölcsönkapott nyaralóban, ahol még sohasem jártak, és ahol macskák randalíroztak a padláson, négy vagy öt. Ez a nagy mafla mackó itt a háta mögött azt hiszi, csak kettő. De kár lett volna vitatkozni rajta, tudta, hogy Tamás belerágná magát a problémába, persze úgyse jutnának előbbre. Lehet, hogy a gyerek baja is az ő génjéből származik. De nem volt bolond, hogy megzavarja, és nem akarta magát se zavarni. Besötétedett már, váratlanul, hirtelen, a szoba pedig egyre jobban hasonlított az ő szobájukra, amit mindenáron el akartak felejteni, legalább erre az egy éjszakára, ahol az elhúzott függöny mögött aludt a gyerek a sarokban. Megszokásból fülelt, hogy nem moccan-e, nincs-e ébren, nincs itt mégis, mert a Spock azt írta, ez is okozhatja, hogy nem beszél az óvodában alapvetően. Az óvónő kék rókaszemére gondolt. Az ilyen emberek nem beszélnek igazat. A családlátogatás alatt furcsán nézte a függönnyel elkerített gyerekszobát, mit nézel, akarta mondani neki, öt éve bent van a lakásigényünk! Mégis jobb volt arra gondolni, hogy nincs itt a gyerek, és a függöny sincs itt. A nagy, lilára festett kukoricaleveles nap is egész csinos volt a félhomályban. És hálás volt az istennek, meg saját magának azért, hogy alacsonyabb Annánál, mert ki tudja, mit lehet tudni, talán ezért nem talált férjet magának. Ki lát az ilyen dolgok mögé? Ki érti meg ezt a rendet?

– Göncölszekerem – mondta a férjének.

– Göncölné – mosolygott Tamás. Tíz perc múlva már aludt, és az asszony irigyelte. Bár tudnám tőle megtanulni, gondolta. De büszke is volt egy kicsit, mert tudta, hogy Tamás nem csalja meg. Egyrészt a sör miatt. Néha majdnem hálás volt a sörnek. Jobb, mintha kurvázna, gondolta. A sörről le lehet szokni, ha meglesz az új lakás, ami vonzza. Ahol meglesz az ő kuckója is, és akkor aztán forraszthat. Tavaly a gyerek egyfolytában énekelt, mindig ugyanazt, akár egy kis dervis, a vadkacsanótát, de a szomszédasszony azt mondta, hagyják, mert ebből lesz a beszéd alapfokon, és igaza lett, bár majd beleőrültek. Kicsit összekeverte a szavakat, de azért rá lehetett ismerni. A jövő hónapban pedig száz forinttal felemelik a fizetésemet, gondolta. El kéne titkolni Tamás előtt, amíg összegyűlne a zöld ruha ára, de tudta, hogy úgyse fogja eltitkolni. Tamás se tudná. Semmit se tart titokban, kivéve azt, amiről sörözés közben beszélnek a haverokkal. Ez a titkuk megvolt, és maradjon is meg, gondolta. Kit érdekel, hogy mit etyepetyéltek össze legénykorukban az elvált asszonyokkal, meg akivel lehetett, ha nem most csinálják, mert egyszerre beszélni és csinálni azt nem lehet. Odabent a munkahelyén, a naptár mellől Tamás olyan szerelmesen nézett rá a fényképről, hogy mind a négy lány irigyelte érte a szobában. Tulajdonképpen ő is irigyelte saját magát. Szeretett volna csináltatni egy olyan képet, amelyikről ő is így néz Tamásra, hogy kitehesse a volán mellé, ahol a gyerek képe volt, de nem sikerült, de azért kitette, csak Zsuzsa sajnálta, hogy nem sikerült a felvétel. Valaki azt mondta Tamásnak, a Zsuzsák eleve cédák, olvasta az Élet és Tudományban, könnyűvérűek, és azért van gödör az arcukon, de ki a fene tehet róla, azonkívül jól is áll, mindenki azt mondja, hogy csinos, az átlagosnál csinosabb. Hiszen a gyerek is csinos volt, ezért bocsájtottak meg neki mindig, inkább nézték, mint kérdezték, és ebben is volt valami jó, alapvetően ösztönös tapintat. Majd kialakul az egész, minden lehetséges, hiszen olyan fiatalok, és ennyi idő alatt már egész csomó dolgon túl vannak. Nézte az alvó férje arcát. Négy évig nem csinált semmi különöset. Most, az ötödikben kezdett ügyeskedni, nyilván hallott valamit sörözés közben. Ennyi hasznunk lehet belőle, gondolta az asszony. Tamás arca ugyanolyan nyugodt volt, mint azon a képen. A férfi mellére mászott. Mintha egy hegy oldalára tette volna az arcát, amely meleg volt a nap sugaraitól, és ha nem csúszott le róla, akkor kényelmes is. Hagyta, hadd aludjon egy kicsit, majd óvatosan felkelt, és hozott egy pohár vizet a konyhából. Az ablakpárkányra tette, bal kéz felől, mint otthon. Amint felébredt, Tamás azonnal megtalálta, megitta. Szája sarkában maradt egy kis vízcsepp. Háromnegyed tizenkettő lehetett. Az éjfélt Zsuzsa mindig megérezte. Különös adottsága volt ez, amiért mindenki csodálta. Mert éjfélkor születtem, szokta mondani, ami pedig nem volt igaz, hiszen hajnali négykor született – ha legalább ezt úgy mondta el az anyja, ahogy történt –, de annyit gondolt aztán az éjfélre, hogy később maga is elhitte, és lehet, hogy Anya is így van ezzel általában, gondolta. Három vagy négy perccel éjfél előtt már érezte, hogy éjfél lesz, pedig Tamás ismét átölelte. Jót tett neki az alvás, meg a pohár víz. Hálás volt, és szakadt róla a víz istenesen. Úgy látszott, hogy nem gondol rá, hol vannak, és kicsodák. Többet ér ez, mint egy diploma, gondolta Zsuzsa. Neki van igaza, az ember legalább azt a lehetőséget ne szalassza el, amit isten adott. Odafent a padláson kergetőztek a macskák. Most már biztos volt benne, hogy hárman vagy négyen is lehetnek, és zörgették a deszkákat, de olyan kedvesen csinálták, hogy a végén nem is haragudott rájuk. Lehet, hogy mégis igaz, amit Anya mondott, hogy a macska az én kabalaállatom, gondolta. Fél kettőig szerette a férjét és a macskákat, aztán valamennyien elaludtak egymásba gabalyodva, és nem álmodtak semmit. Délelőtt tízkor ébredt fel a nagy csendre. Odafent a padláson is csend volt. Tizenegykor indult a vonatjuk, ezért kicsit ijedten ugrott ki az ágyból. Megtömte a kávéfőzőt, és nem bánta, hogy más kávéját pazarolja. Húzott egyet a Hubertusból, aztán állt, és várta, hogy kipöfögjön a kávé. Tamás a kávé szagára ébredt. Akkorákat nyújtózott, hogy beleroppant az ágy. Ujjai közt kényelmesen forgatta a kávéscsészét, Zsuzsa pedig kinyitotta az ablakot, hogy felszálljon a kávészag a macskákhoz is. Egy rigó fütyült a diófán.

Lehúzta az ágyneműt, és csak akkor dobbant meg a szíve, amikor Anna üres ágyára nézett. Szeretett volna nekiadni valamennyit az elmúlt éjszaka emlékéből. Csak legalább egy kicsi valamennyit. Attól még nekem is maradna, gondolta. Nem akart Tamás előtt bőgni, mert akkor meg kellett volna magyarázni az egészet. Különben sem tudta, ő mire gondol. Mégis férfi volt, aki egy idegen nő ágyában aludt, azéban, aki olyan csinos volt az esküvőn a fekete ruhájában. Még gyanakodott is, hogy Tamás talán ezért igyekezett annyira az este. Hagyta, hogy féltékeny legyen egy kicsit, de eszébe se volt beszélni erről. Így amikor Tamás megkérdezte tőle, mire gondol, azt mondta, semmire, összehajtogatta a plédeket, az ágy fejéhez tette. Megitták a maradék kávét. Bezárták az ajtót, visszafűzték a láncot a kapura. Amint visszanézett a házra, Zsuzsa szíve ismét elszorult. Szegény Anna, gondolta, szegénykém, amivel nem ártott senkinek, Tamásnak és saját magának a legkevésbé. Zöld árnyék mozgott az arcukon. Megnézte a padlást is, a macskák kedves állatok, gondolta, szegény kedves állatok, most alszanak, és ha mégis igaz, amit az anyám mondott, akkor a macska szerencsét hoz nekem, van egy ilyen babona, de nem jön be mindenkinek. Talán azért engedte őket itt lakni Anna, mert ő is tudott róla? Meg kellett volna kérdezni anyától, hogy mikor hozzák a szerencsét, ha fent vannak, vagy ha alszanak? Bár azt mondják, a macska valójában sohasem alszik. Annyira éber. Ami elég fárasztó lehet.

Mosolyogva karolt a férjébe, Tamás azonban hirtelen megállt: lábuk előtt egy döglött macska hevert. Jól látszottak az autógumi széles cirádái, amint vértől mocskosan fordultak a homokban. Zsuzsa a férfi karját rángatta.

– Jézusom! – mondta. – De ez nem az, ugye?

Vissza akart menni, hogy megnézze a padlást, aztán egy követ akart odadobni, de Tamás nem engedte.

 

 

Átok

 

Délután már csak ketten jártak a munkairodán: Rácz Gedeon és Zámbó Vendel. Az előadó végzett velük, beírta őket az almaszedőkhöz. Ahogy rákaparták nevüket a jelentkezési ívre, az előadó megkérdezte:

– Nem rokonok?

– Nem – mondta Rácz Gedeon. Zámbó Vendel megerősítette, hogy nem.  

Hasonlítottak egymáshoz, pedig nem voltak rokonok. Itt éltek a faluban tizennyolc éve, egy napon költözött el Balkányról a két család, mikor az a szürke szemű téeszelnök odakerült, de mégse jöttek össze, csak most a múlt héten kint a sövénynél. Ott állt Gedus bácsi, köpködte a napraforgómagot, lába előtt a kutyája, az a kicsi. Gedus bácsi megcélozta a kutya fejét, az meg idegeskedett. A fejére mindegyik kényes, ez tudvalevő. Vendel odament hozzájuk, cigarettával kínálta az öreget, így Gedus bácsi abbahagyta a kutya idegesítését, ezért aztán az állat is megszerette Vendelt. Kár, hogy kimúlt. Két napja leszúrta valaki éjjel.

Az előadó nem volt rá kíváncsi, hogy barátkoztak össze. Lehet, hogy csak azt gondolta, hasonlítanak, és kész. Cigány – cigány. Intett nekik, hogy mehetnek, és eltette a dossziét. Megvárták, amíg elteszi, csak aztán mentek ki. Az asszony a ház előtt várta őket. Zámbó felesége volt, nagyon kicsi asszony. Nem kérdezett semmit, utánuk ment vagy tízlépésnyi távolságban, hagyta, hadd beszéljenek, ők meg az előadóról beszéltek. Új ember volt a téesznél, úgy mondták, Debrecenből jött egy aktatáskával. Mert elvált.

Most, hogy a bolt felé ballagtak, kettőjüknek együtt nem volt húsz forintjuk, mert Rácz egy hónapos késéssel ment el a munkairodára. Vendel pedig el se ment volna, ha Rácz nem megy. Addigra már csak az almaszedés maradt, de ez se változtatott a tényeken, mármint a húsz forinton. Ebből öt volt Zámbóé, mert odafelé menet betért egy fél barackra a boltba. Gedus bácsi megállta.

Amint odaértek, látták, hogy a Kutas Ákos meg a Fekete Pista kijöttek a boltból. A lépcsőn ültek, köztük két kólásüveg. Hogy a kólában még mi volt, azt csak ők tudták, Rácz és Zámbó legfeljebb kitalálhatták. Ezen voltak, amikor elment mellettük a pap a Simson robogójával. Nagy port vert fel. Fekete csuhája kétoldalt lobogott, mintha szárnya lett volna. Majd elkapja egyszer a küllő, gondolta Vendel. Hogy a lába a nyaka köré csavarodjon! Nem haragudott különösen a papra, nem is figyelt rá nagyon. A port nézte, amely az út felett szállt, mintha robbantózsinórt húzott volna maga után a pap, mintha láng futott volna a nyomában, hogy a kanyar után felrepítse. De nem haragudott a papra. A cigányokra sem a lépcsőn, bár látták őt és Gedus bácsit, és mibe került volna nekik, hogy azt mondják, gyertek ide, csórók, de nem mondták. Nagy mellénnyel ültek, mert ők már egy hónapja voltak a munkairodán, most meg a paprikásoknál dolgoztak. Mégse kellett a fára mászniuk, mint a mókusnak. Vendel gyerekkora óta gyűlölte a fára mászást. Sose volt ügyes, és kiröhögték. Az egész csapat rajkó rámutogatott, és röhögtek. Hát ezt nem felejtette el. Most itt állt megalázva, negyvennégy éves fejjel, és azt kellett csinálnia, amiért már akkor kiröhögték. Az asszony mögöttük állt vagy tizenöt lépésnyire. Látta, hogy odafelé csak Vendel ivott, így azt is tudta, hogy öt forintja maradt. Kis fekete gombszeme volt, mint a mókusé. Fején az új kendője, rajta piros virágok. A pénz meg nála volt. Máskor, ha az irodáról jöttek szerződés után, nem sajnált egy húszast, de most már otthon is csak ennyi volt. Ő nem jött fára mászni, harmadában állt a tapasztás, ketten csinálták a Rácz feleségével a templom mögött. Hátra volt még az új házon a pad. A sarat oda felhányni és elsimítani, na jó, ez az ő dolguk. A pénz meg elfogyott. De tudhatta volna, hogy nem kell az egész, mind a húsz. Elég lett volna öt is. Vagy három. Gedus bácsi kipótolta volna. Ezzel szemben meg se mozdult. Megmondta tegnap, hogy nem ad egy fillért sem, és akkor nézett így, ha megmondta. Vendel kiismerte húsz év alatt, és tudta, ha nem mondja ki tegnap este ordítozás közben, akkor mégis ad.

 

A por már elült a hátuk mögött, mintha ott se járt volna a pap. A robbantásból se lett semmi. Ebben a nyavalyás helyzetben álltak ott. Ákos meg a Pista vidáman himbálták térdüket a lépcsőn, közöttük a kóla, a kólában ki tudja, mi, de leginkább Hubertus. A magyarok ezt nem itták, azt mondták, olyan, mint a moslék. A cigánynak jó volt, és Vendel, ahogy Gedus bácsira sandított, látta rajta, hogy igenis jó lenne neki. Gedus bácsi a fiókból csente el a pénzt, ők is elég cudarul álltak addigra. Azzal hogy számol el, az ő baja, gondolta Vendel, de ha már kivette, szóval ha már úgyis el kell vele számolnia, megkérdezhette volna, magánál mennyi van, a fene egye meg! Csak öt kell, mondta volna mindjárt, aztán el lett volna boronálva a dolog. Meginnánk a felest, és hazamennénk. Enni kell meg pihenni, mert holnap kezdik a fára mászást. A buszban az a por, ahogy kivitték az embereket, egyik nem látta a másikat. Mind cigány volt, nem mondhatták a sofőrnek, hogy mégis mikor az istenbe csináltatják már meg az ajtót? És mert az első rossz volt, a hátsót is nyitva hagyta. Az egyiken bejött a por, a másikon kiment, de mindig több jött be, mint amennyi kiment, ezért egész úton növekedett.

Gedus bácsi elővette a cigarettáját, Vendel meg kapott a gyújtó után. Gedus bácsi Portit szívott. Voltak ilyen dolgai. Minél hosszabb időt töltött el otthon, annál inkább voltak ilyen dolgai. De a csomagban csak egyet talált. Úgy nézett rá, mintha ő se tudta volna.

– Nahát – mondta. – Nézze, ni!

– Hö – mondta Vendel. – Mennyit szí maga, hallja-e? Tegnap még tele volt szórványosan.

– Tegnap – mondta Gedus bácsi. – Amíg az asszony felhozta az idegeimet. De felhozta. Magának nincs?

Vendel intett, hogy nincs. Még vigyorgott is hozzá. Ketten így, ahogy előrehajoltak, és nézték azt az egy szál cigarettát, tényleg úgy hasonlítottak egymáshoz, mintha két Rácz Gedeon lett volna, egy hatvanhat éves meg egy negyvennégy éves. Vagy mintha két Zámbó Vendel lett volna, egy negyvennégy éves meg egy hatvanhat éves. Ebben is úgy passzoltak, hogy negyvennégy és hatvanhat. Az asszony nézte őket.

– Nem számít – mondta Vendel. – Gyújtson rá maga.

– Vegyük kettőbe – javasolta Gedus bácsi.

– Kár lenne – mondta Vendel.

– Miért lenne kár?

– Kár, csak egyszerűen kár. Egymagába.

– Dehogy kár – mondta Gedus bácsi, és készült rá, hogy eltörje a cigarettát, de Vendel megfogta a csuklóját. Két ujjal fogta, ahogy a vonót szokás, finoman, érzéssel. El is kapta mindjárt a kezét, nehogy Gedus bácsinak eszébe jusson ez, mert tíz éve nem volt hegedű a kezében, attól kezdve, hogy háromszáz forintért eladta részegen, amikor még volt kisujja, pedig jó hangszer volt, piros. Még az Elemér bácsi is azt mondta rá, pedig a színét nem szerette. Vendel nem szívesen gondolt erre, és tudta, hogy Gedus bácsi se gondolna szívesen.

– Gyújtsa meg nyugodtan – mondta. – Maga az idősebb. Ez nem tartozik a barátsághoz.

– De nagyon is odatartozik – mondta Gedus bácsi. – Pontosan abba tartozik!

– Nem – felelte Vendel. – Úgyis éppen venni akartam.

Így, ahogy kimondta, egész hihetően hangzott.

– Ami azt illeti, én is – mondta Gedus bácsi, pedig tudta, hogy Vendel nem akart cigarettát venni, de ő sem akart, és ezt meg Vendel tudta.

– Na! – mondta mégis örömmel. Hát ezek a dolgok hozták össze őket annyi év után. Vendel elővette az öt forintját. Két kettes volt meg egy. Feldobta a levegőbe – csörögve hullt a markába. Gedus bácsi nevetett. Még a könny is kijött a szeméből. Zámbó vele tartott.

– A vagyonom! – mondta. – De nehéz lehet, hallja!…

Röhögtek rettenetesen, Ákosék is odanéztek a lépcsőről. Kár, hogy a pap nem volt ott. Ha ott van, hát bekapja a küllő a csuháját, gondolta Vendel. Éppenséggel egy csomaggal is vehettek volna ketten, és akkor még kitelt volna kettőjüknek egy feles. Mondjuk, ha Gedus bácsi bedugta volna a könyöke alá, a fene se figyelte volna. Pont őt. Gedus bácsi se bőgőzött már húsz éve. Azért meg, hogy az almaszedőkhöz szegődik valaki, nem figyel rá senki. Az emberek csak ilyenek.

– Na – mondta Vendel –, hát kőtsük el a szivarra!

 

Abban reménykedett, hallja az asszony, mit beszélnek. Persze hogy hallotta, de egyre csak állt, mint aki mégse hallja. Így viselkedett azon a délutánon. Gedus bácsi elindult a bolt felé. Ahogy felemelte a fejét, megvillant a szeme, kéken, mint a kavics, ez meg úgy feltűnt a Vendelnek, hogy eszébe jutott róla a fia, Máté. Kavicsokat gyűjtött a gyerek. A fal tövébe rakta ki sorba, a gyepű felől. Déltől kezdve nem volt árnyék ott egy szikra sem. Leguggolt a sor előtt az izzó napsütésben, és nézte a kavicsokat. Fura egy szokása volt ez ötéves létire. Vendelnek már eszébe jutott, hogy valami baja van az agyával, de a világért se mondta volna az asszonynak, bár lehet, hogy ő is gondolt rá. Pedig szép gyerek volt azzal a keskeny homlokával. Néha mintha beszélt volna a kavicsokhoz, úgyhogy ők meg azt mondták rá, katonázik. Nem járt ugyan más a házhoz, csak az Ida néni a hat poronttyal – egy se volt az övé –, de hát jöttek, sündörögtek a kenyérhajért, maradékért. Amíg az Ida néni sírdogált, a gyerekek a Máté mellé guggoltak. Az nem bánta, csak ne szóljanak. De ha bármelyik is megszólalt, ránézett, és az ő szeme volt ilyen, mint a Gedus bácsié az előbb. Csend lett, guggoltak szépen egymás mellett, Vendel meg arra gondolt, meg kéne tudni, mi az istent néznek, és meg is nézte, mikor a patakra ment a gyerek. Ha legalább pecázott volna, mint a többi, de egyre csak a kavicsokat szedte, mindig más színűt. Vendel szemügyre vette azt a hosszú sort, de nem volt rajta semmi. Méregbe jött, szétrugdosta a kavicsokat a gyep alá, fű közé, mindenhová. „Netek! – mondta. – Ti küek! Ti mocskok! Nem teszitek tönkre azt a gyereket!” Az meg éppen visszajött. de nem hozott semmit, aznap nem talált valami más színűt, és csak az kellett neki. Amilyen volt, azt fejben tartotta. Megállt a ház mellett, a szeme nagy volt, pillantásában meg valami furcsa nyugalom. Megrémült tőle Vendel, pedig volt benne vagy két feles potyára. A fal tövében végigrohant egy suszterbogár, míg belezuhant Vendel lába nyomába, abban kínlódott egy kicsit, és olyan vörös volt, akár egy vércsepp. A gyerek nem szólt.

—     Tegyél rendet – hebegve Vendel, és elhátrált a ház felé, Máté pedig összeszedte a kavicsokat. Vendel azért imádkozott, hogy az asszony meg ne tudja. Vagy száz történetet kitalált, hogy miért csinálta. A gyerek nem szól, abban reménykedett. Olyan keveset beszélt, hogy sokan azt hitték, néma. Vendel arra gondolt, bár néma lenne, akkor biztos befogná a száját. Olyan erősen gondolkozott, hogy belázasodott. A takaró alá bújt, és reszketett, míg megjött az asszony.

– Mi bújt beléd? – kérdezte, majd elment, hozott két deci pálinkát, mert jó asszony volt. Szó nélkül hozta a pálinkát. Vendel lenyelte, de utána is fázott, reszketett. Így feküdt fél éjszaka, nem mert aludni, de ébren is látta a kavicsokat. Jöttek felé, és ahogyan jöttek, mind nagyobbak lettek, akkorák, mint egy hegy, ő meg a karjával védte a fejét, a szemét. Amikor kinézett a takaró alól, látta, hogy a gyerek se alszik. A konyha sarkában ült, és őt nézte. Elképzelhetetlen pillantása volt. Vendel akkor arra gondolt, Idus néni küldte rá a bajt, amiért nem adták oda neki a paszulyt, de rohadt volt már, ezt is az asszony mondta, nem ő, ő csak nevetett. Hiszen odaadták mindenüket a hat poronty miatt. Vénasszony volt már az Ida, tudhatta volna, mégis morgott kifelé menet, és megfogant az átka.

Amikor végre elaludt, rosszat álmodott, vizesen ébredt, még a szalmazsák is vizes volt alatta. Még akkor elhatározta, hogy másnap kimegy a homokbányába. A bánya falán pontban öt órakor, ahogy a nap fénye akkor érte, vörösen egy asszony látszott. Nagy szeme volt, kezében virág, olyan napraforgóféle. Ismerte mindenki a környéken, volt, aki tejet vitt neki vagy kenyeret. Azt soha el nem vette senki. Azt beszélték, az asszony elviszi a rontást. A pap is tudott róla. Odaküldött két embert, hogy csákányozzák le a hegyoldalt, ezt nem tűri az Isten, pogányhit. A két ember kiment, vállukon a szerszám, de nem láttak semmit. Persze, mert volt annyi eszük, hogy hatkor mentek. Kicsit álldogáltak, aztán visszatértek, a pap meg dühöngött, és újra kizavarta őket. Eljött ő is a Simson robogójával, és lecsákányoztatta a hegyoldalt, de rossz helyen, a cigányok meg körben álltak és nézték. Másnap reggel megint ott volt az asszony, kezében virág, hogy lássa, milyen lesz a nap. Két hét múlva megbetegedett a pap, érte jött a mentő. Nyolc hónapig feküdt a kórházban, és amikor visszajött, szinte rá sem ismertek az emberek. Az asszonyt többé nem háborgatta senki. Nem merték még szólítani sem. Akinek valami mondanivalója volt, az magában mondta. Nem beszéltek össze, de mind így csinálta.

Ahogy Vendel a gyalogúton poroszkált lázasan, a szavakat formálta magában, hogy tudja, mire odaér. A zsebkését vitte. Kis nikkelbicska volt, a legféltettebb kincse. Úgy gondolta, elássa a homokban, az asszonynak meg azt mondja, elveszett. De mire kiért a bányához, elfelejtett mindent! Azt se tudta, miért jött, pedig egyre szorongatta markában a bicskát. Pont belefért, akkora volt, igazi úri szerszám. Végeredményben ő is úgy találta a vásárról jövet: megvillant a gyalogút szélén, le kellett csak hajolni érte.

Megállt a bánya szélén, a talpát emelgette, mint aki táncolni készül, bár sose csinált ilyet, és éppen itt. Kitárta a kezét, pattogtatott az ujjával, pattingatott, csettintgetett, amíg kiszaladt a föld alóla. Hanyatt feküdt, a nap a szemébe sütött. Nem látott mást, csak fényeket, míg egy izzadságcsepp a szemébe gördült, és elvakította. A nap magasan állt, az asszony eltűnt, és Vendel még mindig a fűben feküdt, szemhéja vibrált. Később meglátta Mátét: felette állt, és őt nézte. Talpra ugrott, rohant a falu felé, mint akit az ördög űz, de nem emlékezett egy szóra sem, egy mozdulatra sem. Azt a napot mintha kitörölték volna az életéből. Ha az élete függött volna tőle, se tudta volna elmondani senkinek. A gyerek meg szépen hazajött utána, és attól kezdve békén kavicsozhatott.

Mindez egy pillanat alatt átfutott Vendel agyán, ahogy Gedus bácsi után fordult. Aztán az asszonyra pislogott a hátuk mögött. Te, gondolta nehezen. Mert hogy mindez belőle jött, azt tudta. Csak belőle jöhetett. Azt beszélték, az anyja boszorkány, százötven éves, de nem tudja senki, hol lakik. Vendel még a nevét sem ejtette ki soha. Tíz felesége volt, és lett is volna még, ha el merte volna hagyni ezt. De meg se csalta, bár nem tudta más, csak az asszony. Ránézett, és tudta. Hiába mondta neki a legfinomabb történeteket. Kicifrázta, kiszínezte, volt abban minden! Csak ránézett, és tudta. Vendel meg dolgot keresett magának a ház körül, fát aprított, vizet hozott, még a boltba is elment, mint egy gyerek, akinek csak egyszer szóltak. De most, hogy Gedus bácsi elindult a bolt felé, Vendel szívébe hasított a rémület. Semmiségnek tűnt az előbbi ötlet, az az egy feles a Gedus bácsi könyöke alatt. Látta már, hogy nem lesz belőle semmi. És beteg volt a boldogtalanságtól. Az asszony igazságtalanságától. Az összes igazságtalanságtól, amiben csak része volt az életben, és úgy érezte, csak abban volt része mindig, attól kezdve, hogy cigánynak született. Nézte Gedus bácsit, ingén átütött a gerince, és átérezte azt is, ami őneki jutott. De most, a döntő pillanatban mégis cserbenhagyta. Mégse úgy gondolkozott, ahogy kellett volna. Nem a kivezető utat kereste. Csak ment a marha cigarettája után, és amilyen szokása van, Portit vesz megint, gondolta. Nem Románcot, romantikusat, ahogy maguk között mondták, Portit! Mert az fehér csomagban van, mint a magyarok lelke. Mert azt szívják azok is. Rá kellett volna kiáltani, te marha vénember, hát azt hiszed, ha te is szívod, olyan leszel, mint ők? Házad lesz, és a rokonságod hoz valamit, nem csak elvisz mindig?…

Megdühödött, és úgy érezte, erős. Meg tudta volna változtatni a világot! Kicserélni az embereket, észt adni a jószágnak, még a macskának is! Kékre változtatni a suszterbogarakat! Mindent! De ahogy felemelte a kezét, hogy elkapja Gedus bácsi könyökét, és meglátta a csonka bal kisujját, amit a fűrészgép vitt le a fatelepen, és látta, hogy remeg a maradék, megállt benne minden. Gedus bácsi visszanézett.

– Mi lelte? – kérdezte. Abban a pillanatban jött az új ötlet Vendel fejébe. Fent egy keselyű szállt a mező felé.

– Nézze – mondta. – Hogy remeg a kezem!

– Hát remeg bizon – mondta Gedus bácsi. – Nem vigyázol te magadra, Vendel!

Vendel az asszonyra pislogott: az mintha megnőtt volna. Nem nagyon, mert az egész száznegyven centi volt, csak egy kicsit, olyan öt centire, de mintha bizony isten megnőtt volna.

– A nikotin – mondta, és megint úgy zengett a hangja, mint régen, amikor a dobogóra állt, a hegedűt a mellére szorította, és énekelt. A banda őt kísérte, és őt hallgatta mindenki. – A nikotin! Hát a magáé? Mutassa a kézit!

Gedeon kicsit félve emelte fel a kezét, egyszerre mind a kettőt, mintha bilincselésre nyújtaná.

– Ami azt illeti… – mondta zavartan.

– A nikotin az furcsa dolog!

– Megpróbáltam abbahagyni. Háromszor is. De gyenge voltam …

– Most figyelje!…

Gedeon a kezére meredt. Úgy remegett, mintha a görcs húzná.

– Nézze, Gedus bácsi. Tudja, mit mondok én magának? Nekem is abba kéne hagyni! Reggel érzem, hogy fulladok. Azelőtt ez nem volt soha. Hallgasson ide. Van egy gondolatom. De ha nem jó, szóljon közbe.

– Nem szólok – ígérte Gedus bácsi.

– De igenis szóljon! Ahogy érzi, hogy nem jó, máris szakítson félbe, és ha mégis mondom, üssön fejbe!

– Nem lehet – mondta Gedus bácsi.

– De lehet, csak figyeljen! Elárulom magának, hogy én is megpróbáltam, háromszor, mint maga. De nem sikerült. De most támadt egy gondolatom.

– Milyen?

– Hát ez az. Kicsit borzasztó lenne. Már első hallásra, gondolom.

– Na – döbbent meg Gedus bácsi.

– Nem is mondom inkább. Maradjunk így. Éljünk, amíg élünk, mondja, nagy kár értünk?

– De a Suzsi – mondta Gedeon. – Az a szép kislányom, a legkisebb… Azt még látni szeretném, ahogy elviszik. Tudni akarom a sorsát.

– Felnő az maga nélkül is. Már ne haragudjon, hogy ezt mondom, de volt rája példa a világon épp elég.

– Hát vóni vót – ismerte be Gedus bácsi –, de úgy szeretném látni az emberit. Én azt a gyerököt nagyon szeretem. A legeslegjobban mind között.

– Azt tudom – mondta Vendel –, de akkor viszont egy marad csak.

– Micsoda?

– Hogy mondunk valamit az Asszonynak. A bányában.

– Azt ne! – nyögte Gedeon.

– Az Asszonyt hagyjad. A pappal is elbánt, tudod!

A kicsi asszony tőlük tizenöt lépésnyire mindent hallott. Vendel kihúzta magát, a kezét leeresztette.

– Majd én kezdem – mondta. – Én, Zámbó Vendel a mai napon megmondom, ha még egyszer az életben égő cigarettát eresztek a számba, a fiamat vakon vezessem!…

Gedus bácsi már a karját fogta, húzta lefelé valami nagy, és sírt. Mert cigaretta nem volt nála, Vendel elővette az üres csomagot a zsebéből, összegyűrte, az árokba dobta az asszony felé. Utánadobta a patronos benzingyújtóját is. Még látta, hogy bukfencezik, elmerült a porban, és ennek örült kicsit. Mégse találhatta meg valaki. Gedus bácsi a kezét tördelte. Körbe látszott a szeme fehérje.

– Mint ahogy ez elmegyen, úgy menjen el tőlem is a rossz szokás – mondta Vendel. Azután már nem szólt többet, vigyázzban állt. – Most maga következik – mondta egy idő múlva.

– Én, de kire? – kérdezte Gedeon rémülten.

– A Suzsi lányára.

– Azt nem!… Inkább a házamra, énrám, bármire!…

Egyre sírt. Azt a lányát tényleg szerette. Mindig vitt neki valamit, ha mást nem, tökmagot, de mindig vitt, az igaz. Aztán hirtelen kimondta sírva.

Megálltak egy kicsit, az asszony meg odajött, és adott hét forintot Vendelnek. Bementek az Ákos meg a Pista közt a boltba. Vendel rendelt. Megrendült arccal ittak. Odabent senki nem tudta, mi történt az előbb. A felest megitták, és Gedus bácsi soha többé nem fogadott el cigarettát senkitől, és nem fogadott el Vendel sem, bár nagyon szenvedett. Délután az árokparton ült, az ajkát rágta, a földet kaparászta kínjában, amíg megszánta a Szilas Jóska, odajött hozzá a harmadik napon, és egy cigarettát dugott a szájába.

– Nem lehet!… Nem!… – kiáltotta Vendel.

– Ne kínozza már magát. Annyiba nem kerül – mondta a Jóska.

Vendel ki akarta köpni a cigarettát, de nem is figyelt rá a rémülettől. Jóska közben meggyújtotta. Akkor aztán mintha fordítva lett volna a szájában, úgy köpte ki hosszú ívben. Jóska meg csak nézte. Meg is bántódott egy kicsit. Mások nevettek körben. Másnap újra megcsinálták ugyanígy, és megint nevettek. Később leszoktak róla, az alma is elfogyott, és Vendel nem gyújtott rá többé.

 

A Máté gyerek pedig már az első osztályban feltűnt a tanítónak. Minden füzetét telerajzolta, színes ceruzával díszítette. Hegyeket, fákat, lovat, virágot rajzolt, de olyan élethűen, hogy szinte rémülten nézték az emberek. Mintha élt volna mind. Megmozdult volna még a hegy is. Mind igyekeztek valamerre, és az a kicsi gyerek parancsolt nekik! Tízéves volt, amikor leültették az igazgató lánya mellé. Szép kislány volt, az első tanuló, mondták, hogy orvos lesz belőle. A rajzban is kitűnt. A lány egy házat festett, Máté napraforgót, akkorát, hogy alig fért a papírra. Vörös, sárga színekkel, mintha a nap sütötte volna, a napnak is a közepe. Ezt a két képet elvitték Debrecenbe – valami kiállítás volt ott –, és Máté kapta az első díjat, mellé oklevelet arany betűkkel. Egymásnak adták az utcában. Az anyja sírt, és Vendel is sírt. Hoztak egy fél liter pálinkát, levágtak egy libát, a gyerek meg új cipőt kapott, hogy bejárhasson Debrecenbe tanulni, mert azt mondta az igazgató, ennek tanulni kell. Festéket és papírt adtak neki. Egy székre támasztotta a tábláját a ház mögött. Néha letérdelt a szék elé, és dolgozott. Virágokat festett, de később egyre többet napraforgót, óriási nagyokat, és mindig csak egyet, mert több talán nem is fért volna a papírra. Mögé háborgó eget, lila színekkel. Az utcában minden cigány tudta, kinek van ilyen virága. Még azt is mondták, éjszaka küldi az Asszony, Máténak csak rá kell tenni a képre. Hivatalos emberek jártak a házhoz, fényképeztek. Máté egy nagy képet festett, a falra volt szegezve, a széket meg jobbra-balra húzta, úgy mászott fel hozzá, mert kicsi gyerek maradt a hitvány koszttól. Ezt a legnagyobb képét azt mondták, elviszik Párizsba. Elvitték, és díjat kapott.

Egy nappal korábban, hogy tizennégy éves lett, bevérzett a szeme. Anyja rohant vele az orvoshoz Naményba. Az orvos három napraforgómagot szedett ki a gyerek füléből. Beledugta, mondta. Ez fertőzte meg. Nagy baj. Elküldte a klinikára, Debrecenbe.

Két hónapig volt a debreceni klinikán. Amikor látogatták, a nővér vezette ki a folyosóra. Finoman fogta két ujjával a sovány gyerekkezet.

– Anyád van itt – mondta. – Meg az apád.

A gyerek csak állt. A harmadik hónap végén hazajöhetett, de nem látott többé.

 

 

A kis Mercedes

 

– Látod, pénteken azért mégse mászkálnak itt annyian – mondta a fiú. A lány bólintott. Sűrű, barna haja csaknem eltakarta az arcát.

– Gondolod, hogy fog még a nap? – kérdezte.

– Nem – mondta a fiú. – Ilyenkor már nem fog.

– De érzem, hogy fog.

– Mind azt hiszitek, de nem fog.

A lány egy kicsit csalódott arcot vágott, de ezt is elrejtette a haja. Nyelve hegyével megérintette a felső ajkát. Lábuk alatt, a bástya tövében a házak teteje látszott, a háztetők felett remegett a levegő.

– Mintha csak nyár lenne! – sóhajtott a lány.

– Ősz van – felelte a fiú tárgyilagosan.

– De mégis olyan.

– De hiába olyan.

– Nem vagy valami kedves.

– Az évszakokat nem én rendelem meg, és nem te.

– Jó, akkor hagyjuk – kérte a lány. – Miért beszélünk az évszakokról? Nem vagyunk meteorológusok.

Lassan mondta azt a szót, hogy meteorológusok, hogy ne tévessze el. A fiú észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Kicsit unottan nézte a háztetőket. Szombaton és vasárnap nem jártak ide, mert olyankor a sétány minden padján ült valaki, még akkor is, ha nem volt egészen jó idő. De ide jártak a hét többi napján, és már mind a ketten unták egy kicsit ezt a helyet. Valahol a János-hegy keleti oldalán egy vashordót kalapáltak.

– Megint kezdik – mondta a fiú –, és nem fogják befejezni hat óra előtt, majd meglátod.

A lány a háztetőket nézte.

– Ez így megy minden péntek délután.

– Talán építenek valamit – mondta a lány.

– És éppen péntek délután, mi? Egész héten hozzá se nyúlnak, csak péntek délután!

– Lehet, hogy hozzányúlnak – mondta a lány.

– Még eddig sose nyúltak hozzá. Tegnap lent volt nálunk a Vitics, ő mondta, mert ők is hallják.

– A miniszter? – kérdezte a lány.

– Nem, a fia. Évfolyamtársam, de azt mondja, hogy át akar menni a pszichológiára.

– Ha egyszer ahhoz van kedve – mondta a lány.

Fenn a hegyen megint kalapáltak.

– Azonkívül hegesztenek is – mondta a fiú. – Most hozott a Vitics faterja egy videómagnót Rómából, de be se tudják kapcsolni, mert ugrál.

– Mit csinál? – kérdezte a lány.

– A hegesztéstől – magyarázta a fiú. Összevissza fut a kép, és pont hat óra után csinálják.

– Mert addig kalapálnak – mondta a lány.

– A tévé is fut az egész környéken. Minden.

– Nem lehet valami kellemes.

– Azt mondja a Vitics, egy förmedvény az a ház. Egy igazi ungarische mocsok!

– Hát látta? – Kicsit bután hangzott a kérdés, ő is rájött, de nem szívhatta vissza már.

– Nagyon unta, hogy ugrál a kép, átment, és megnézte, mit csinálnak. Az építkezés mögött meg a Szász villája van.

– A nagyköveté?

– Azé. Meg a feleségéé. De inkább az asszonyé, mert válnak. Ez a mandrók szerencséje, hogy nincsenek ott a Szászék. Nyáron járnak oda.

– De addigra meg kész lesz a ház – mondta a lány. – Ez a hordós.

– Nyavalyát lesz kész. Mondom, hogy egy mocsok, és egy mocsok sokkal lassabban készül el, mint egy normális, ezt jegyezd meg. Mert mindig variálnak rajta valamit.

– De mit?

– Hát mindenfélét. Most így, most úgy. Annyiból kész, hogy már csak ronda lehet.

– Te is láttad?

– Én nem, a Vitics mondta. Mondom, hogy átment a kép miatt, de nem szólt semmit. Már óvodáskorában is ilyen volt.

– Mintha emlékeznél rá – mosolygott a lány. Kihúzta a lábát a cipőből, és megmozgatta a lábujjait. Vörös cipő volt, és a lába egészen fehérnek látszott mellette.

– Hogyne emlékeznék – mondta a fiú. – Egy banyához cipeltek fel bennünket a Rózsadombra, mert kertje volt, és persze német óvoda. Mind utáltuk a németet.

– De legalább ott megtanultad, és akkor még észre se vetted.

– Ugyan, hagyd már! Amit a banyától tanultunk, azt mind elfelejtettük. Alig vártuk, hogy elfelejtsük. Amit tudok, azt én tanultam. Később! Mondom, hogy csak arra vártunk, jöjjenek már értünk délután. Mindig a Viticset vitték el leghamarabb. Az apja sofőrje. Egy ilyen gülüszemű pali volt, és magázta a Viticset. Ő is hozta reggel, Vitics apja mindig nagy esemény volt, hajnalban kelt, és amit akarsz. Az anyja meg már Rómában volt.

– Az asszony? – csodálkozott a lány. – Hát persze, ő szervezte meg, hogy a férje is kimenjen.

– Hogy mik vannak – mondta a lány. – Undok egy asszony volt, néha láttam, akkoriban feljártak még hozzánk, a Fillér utcába. A hallban volt egy márványoszlop, valami tábornok háza volt azelőtt, nem tudom már a nevét. Viticsné irtóra csípte azt az oszlopot. Akkoriban lehetett vagy száz kiló. Állandóan fűzte a férjét, hogy náluk is csináljanak ilyet a hallba, meg a verandára is. Ölelgette az oszlopot, és ahogy néztem, mindig attól féltem, hogy kidönti, a ház meg összedől. És mindig ilyen selymekben járt, sárga volt a kedvenc színe, nagy francos mintákkal, a minták még sárgábbak.

– Rémes lehetett – mondta a lány.

– Figyeld, elhallgattak.

– Mindjárt kezdik, ne félj. Szóval, ha ezek most elválnak, és hazajön Viticsné, akkor annak a háznak lőttek.

– A hordósnak?

– Hát igen.

– Miért, most nincs itt az asszony?

– Lengyelben van.

– Akkor meg mi köze van a más házához?

– Nem másé, az isten áldjon meg. Az övé előtt épül ez a rondaság! A Vitics apja meg ő elváltak, nem tudtad?

– Nem én.

– Mit gondolsz. Azt nem lehet kibírni sokáig. Az asszony most a Szász felesége, érted, tőle válik el majd a tavasszal. Vitics apja nyolc évig kibírta vele, de az volt a rekord. Akkor csinálták a Viticset.

– Szegény – mondta a lány.

– A válásra kapott egy amcsi tévét, háromszor kettes képernyője van.

– Azt egyszer megmutathatnátok – kérte a lány.

– Nem érdemes, ugyanis rossz. Valami ciki volt vele, és senki se vállalta a javítását. Ez a hülye kezdte piszkálni, mert azt hiszi, hogy mindenhez ért. Úgyhogy végleg tropára ment. Az apja egy tetű adminisztrátort vett el a minisztériumból, de már attól is elvált. Vitics azt mondja, teljesen tönkrement idegileg amellett a tehén mellett.

– A sárga mellett – mondta a lány.

– Hát igen. A videót meg a másik váláskor kapta.

– Furcsa szokás, de nem rossz.

– A Lacinak nem, az biztos. Megint kezdik, mit mondtam? – intett a hegy felé.

– Hallom – mondta a lány. Óvatosan visszadugta a lábát a cipőbe.

– Ha visszajön a dromedár, egy fityinget nem adnék azért a házért, még akkor se, ha kinézne valahogy. A Vitics mondta, és a muterját csak ismeri az ember, nem igaz? Úgyhogy én nem kalapálnék a helyükben. Már többen szóltak nekik ott a környéken. Vagy ha nem is szóltak, de hallják. A Herner lakik még ott, az egy igazán tetű vénember azzal a szőke nővel.

– De az meg énekel – vetette ellen a lány. – Te mondtad.

– De az a Herner nője, te hülye. Azonkívül befutott énekes. A hordó meg ő azért mégis más tészta, nem gondolod?

A lány belátta, hogy más tészta. Nézte megint a hegyeket, aztán a gesztenyéket, amelyek tömött sorban hevertek az út két lejtős oldalán. Nem lesz könnyű ezt mind megtanulni, gondolta. Rátette a lábát egy gesztenyére, és előre-hátra gurította.

– Feltámadt a szél – mondta a fiú.

– Én nem érzem.

– Nézd a bőrömet! Látod?

A lány inkább a gesztenyéket nézte.

– Mennyi van idén, ugye? – kérdezte. – És milyen szépek! Megnéztél már egyet közelebbről?

– Mit?

– Egy gesztenyét!

– Nem, ez a Vitics témája, mióta felfedezte, hogy biológus.

– Azt mondtad, hogy pszichológus akar lenni.

– Igen, de azóta felfedezte, hogy biológus. Lehet, hogy mégis a biológiára megy.

– Ha egyszer ahhoz van kedve.

Egy idősebb és egy fiatalabb nő sétált el mellettük karonfogva. Maguk elé néztek az útra. Óvatos, de szórakozott mozdulatokkal kerülgették a gesztenyéket. Az idősebb valami kiállításról beszélt. Mind a ketten fehér ballont viseltek, és a fiú nagyon unta őket.

– Gyújtsunk rá – javasolta.

– Nem, köszönöm – mondta a lány.

– Az előbb azt mondtad, kérsz.

– Nem, ez nekem erős.

– Erős, még a Morrisnál is gyengébb.

– De nekem az is erős, meg ez is – mondta a lány. Hátára simította a haját, de az első mozdulatra ismét az arcába hullt.

– A kocsiban van John Player – ajánlotta a fiú.

– Azt se kérek, köszönöm.

A fiú mégis felállt, a lány pedig hátradőlt a padon. Most mind a két oldalon a válla mögé szorította a haját. A fiú megigazította fehér farmernadrágját, egy lyukkal beljebb csatolta a puha bőrövet, és átment a kocsihoz, amely a szemközti utca végén állt. Járás közben előrehajolt, és úgy látszott, mintha borzongana egy kicsit. Akkor hát mégis fúj a szél, gondolta a lány. Homlokát ráncolta, és arra gondolt, hogy mindezt elég nehéz lesz majd megtanulni. De hát, istenem.

A sport Mercedes olyan fehér volt az árnyékban, mintha porcelánból készült volna. A fiú megnézte a hátsó kerekét, majd kivett a kesztyűtartóból egy felbontatlan John Playert. Amint bezárta az autót, észrevette, hogy eltűnt a kocsi orráról az embléma. Körbejárta a kocsit, benézett a fal mellé is.

A szemközti kapualjban egy kisfiú állt, kezében rugós szappanbuborék-fújó.

– Gyere csak ide – mondta neki a fiatalember. A gyerek eltűnt a kapualjban. A fiatalember odament, lábával benyomta a kaput, és meglátta a kisfiút a kukák mellett.

– Mi is a te neved? – kérdezte. A kisfiú nem válaszolt. – Kérdeztem tőled valamit! A nevedet csak tudod, nem?

A gyerek felszaladt a lépcsőn. Erősen dobogott. A lépcső nagyon régi volt, a súrolástól elvástak a puha farostok. A fiatalember felment a gyerek után. Súlya alatt nyikorgott a lépcső. Piros gyerekautó állt a bal oldali ajtó előtt. Megnyomta a csengőt, hallgatózott. Újra megnyomta kétszer, és csak akkor hallott valami neszt az ajtó mögött.

– Nyisd ki bátran – mondta.

– Nem nyithatom – mondta a gyerek.

– Nem nyithatod? Miért nem nyithatod?

– Az Anyu mondta.

– Éppen őt keresem, küldd ide.

– De lement a közértbe.

– És az apád?

– Dolgozik. Csak este jön meg, Tokajba ment.

A fiatalember megnézte a névtáblát az ajtón, amelyen az állt fekete betűkkel: Dr. Türlich András.

– Azt ajánlom neked, hogy add vissza, amit levettél a kocsiról – mondta. Kicsit lehajolt a kulcslyuk felé, úgy beszélt.

– Az az én Moszkvicsom, ne nyúlj hozzá!

– Nyisd ki az ajtót, mert baj lesz!

– De nem nyithatom ki – mondta a gyerek.

– De az előbb is lent voltál az utcán, nem?

A gyerek erre nem mondott semmit. Hallani lehetett, amint beszaladt a lakásba.

– A hétszentségit! – káromkodott a fiatalember. Lement a ház elé, várt egy kicsit, jobbra-balra nézegetett, jön-e már az asszony. Vagy öt percet várt, de csak a fiatal és az idős nőt látta: ugyanolyan óvatosan lépkedtek a gesztenyék között, mint az előbb. Nem néztek sehová, csak a földre. A lány a padon hátrafordult.

– Mi történt? – kérdezte.

– Az a kis csibész ellopta az emblémámat – mondta a fiú.

– A gyerek?

– Az! – Egyetlen mozdulattal lecsavarta a John Player tetejét, és a lány mellé tette a padra. – Hol van itt közért, nem tudod?

– Sehol – mondta a lány. – Lent van az Attila úton. Nem látod, hogy cipelik az asszonyok a szatyrokat a lépcsőn?

A fiú homlokráncolva nézte a gesztenyéket. Valóban emlékezett néhány asszonyra, amint a szatyrukat cipelték. A lépcső tetején többnyire megálltak pihenni is.

– Na, jól van – mondta végül. Kivette a farzsebéből a noteszét, kettőt lapozott, aztán felírta a lap tetejére: „Dr. Türlich András ügyvéd. Hajdú utca 2.”

– Maradunk még? – kérdezte a lány.

– Megyünk.

 

 

Az indián

 

Pénteken fél ötkor hozta az új gépet egy svéd kamionos. Nagyon kedves kölyök volt, de egy szót sem tudott magyarul. Azért svéd, gondolta Bodó. Mindenki hazament már, a portán meg éppen a reszketős Erzsike ült, aki azonnal pánikba esett, így aztán Bodó vette el a kölyök fuvarlevelét, ráütötte a pecsétet, és böngészni kezdte az árulistát. A fiú a legelső tételre mutatott, ahol egy R betű állt a rubrikában, mellette hat szám, az összes többi németül. Majd megnézzük a dobozon, gondolta Bodó. Azt hitte, valami számítógép. Davaj! – mondta a fiúnak, azzal felmásztak a kocsira. A kölyök egy akkora ládára mutatott, amelyben elfért volna egy pianínó. A szentségit, mondta Bodó. Nem mondtad, hogy narancsot hoztál, pajtás! Bement az öltözőbe a fiúkért. Éles már a zuhany alatt állt, csupa szappan volt a képe. Princ akkor vette le a gatyáját. Szó nélkül felöltöztek, és becipelték a ládát a hangárba. Csak másnap tudták meg, hogy az ő gépük, egy önjáró hidraulikus emelő, duda, lámpa és minden vacak volt rajta, azonkívül vagy tíz indítógomb. Tanácstalanul álldogáltak a gép előtt.

– Szólj a művezetőnek – mondta Bodó Élesnek, azzal leült szalonnázni. Princ a gép színes prospektusait tanulmányozta.

Odajött a művezető, körbejárta a gépet, megnyomogatta az ülés rugóját.

– Szólok a főmérnöknek – mondta.

– Nem olyan veszélyes – szólt közbe Princ. – Ezek itt az előrekapcsolók. A többi hátrakapcsol.

Felült a gépre, és beindította.

–    Fiúk, ez még a Bodó szalonnáját is megsüti! – kiabálta, azzal bekapcsolta az elakadásjelzőt.

Nagy csend lett, Bodó eltette a bicskáját.

– Azért majd délben ideküldöm a főnököt – mondta a művezető.

Leültek reggelizni, de Bodónak valahogy elment az étvágya.

– Ezt te honnan tudtad? –kérdezte Princtől.

– Mit? – nézett rá Princ.

– Hát ezt az egészet.

Princ retket evett: úgy ropogott a foga alatt, mint a kukorica.

– Egyszerű – mondta. – Ott van a papíron. Egy hibrid áramkör vezérli az egészet.

Éles felállt, és elment egy pohár vízért. Reggel óta fájt a feje. Bodó nem szólt többet, de nehéz lett a szíve. A szállítóbrigád fogalom volt a vállalatnál. Tíz év alatt mindenféle ember megfordult itt, még egy tanár is, akit kirúgtak az iskolából. Maradtak hárman. Amíg nem iratkozott be az esti iskolába, Princcel nem volt semmi baj. Úgy számíthattak egymásra, mint a testvérek. Még jobban. Ha költözés volt, akármi, karácsony este is elmentek segíteni egymásnak. Bodónak volt egy kis horgásztanyája Ráckevén: bármelyiküknek odaadta a kulcsot, csak azt kérte, hogy csináljanak rendet, amikor eljönnek, hogy ne tudja meg az asszony. Igazi barátok voltak tíz éve, és ezért fájt most Bodó szíve, hogy a Princ el akar menni. Máskülönben miért tanult volna elektronikát?

Éles komor arccal hozta a vizet. Járás közben jobbra tartott. Reggel óta bevett már egy marék Algopyrint.

– Quarelint vegyél be – mondta Princ.

– Az micsoda? – kérdezte Éles. Majdnem a láda mellé tette a poharát.

– Az jó erre – felelte Princ.

– Az orvos mondta neki, hogy az Algopyrin jó! – szólt közbe Bodó. Nem is szólt még ilyen dühösen Princhez.

– Na és jó? – kérdezte Princ.

– Neked kívánom – mondta Éles. Másnap felíratta a Quarelint az üzemi orvossal, elrágott két tablettát, de továbbra is fájt a feje. Bodó kicsit megkönnyebbült. Princ felesége ápolónő volt, biztos ő ajánlotta ezt a gyógyszert. Az orvosnak viszont diplomája van, gondolta.

Szombaton Princ vizsgázott, így aztán Bodó és Éles nélküle mentek Ráckevére. Éles sokat emlegette Princet, mert még mindig szedte a Quarelint, és jobban érezte magát. Bodó az egészre nem mondott semmit.

Nem volt kapásuk egész hétvégén, pedig a szomszéd tanyán négy pontyot húztak ki már szombat délután. Kettőt a szomszéd átadott nekik, megsütötték, sört ittak rá, és fenn voltak éjfélig, mint máskor, de valahogy akadozott a beszélgetés. A szentségit, morogta Bodó, amikor lefeküdtek, és utálta a világ összes esti iskoláját.

Princ jelesre vizsgázott. Hazavitt egy üveg bort, az asszony disznóhúst sütött. Princ sose szerette igazán a halat, és a disznóhús jó volt. Csak éppen megszokták, hogy szombaton mindig halat esznek.

– Mesélj a vizsgáról! – kérte az asszony.

– Már elmeséltem – felelte Princ. Az asszony nem firtatta tovább a dolgot. Azt javasolta, hogy feküdjenek le korán. Lefeküdtek, de ez sem sikerült. Fáradt vagy, simogatta az asszony Princ homlokát, aludj! Princ kiment az erkélyre, és egyik cigarettát a másik után szívta éjfélig.

A következő héten nem ment el az iskolába, helyette óriási murit csaptak Bodóékkel Ráckevén. Igaz, hogy csak egy halat fogtak, de az akkora volt, hogy evezővel verték agyon. Bodó a gyerekkoráról mesélt. Éjjel kettőkor még egymást noszogatták, hogy aludni kellene. A szél szemükbe vágta a tábortűz füstjét. Princ összekormozta az arcát. Úgy nézel ki, mint egy indián, röhögött Bodó, és utána napokig Indiánnak szólították Princet. Princ kicsit szemérmesen, kicsit dühösen tűrte, és boldog volt.

 

 

A Freisz tanyája

 

Elég jó telket bérelt ez a Freisz, de nem épített rá semmit.

Egy rossz biciklivel járt le a bányatóra Csepelről, lakatos volt az öntödében, és együtt élt valami özvegyasszonnyal. Senki se tudott róla többet.

Egyetlen kis platánfa nőtt a telkén, azt is a Dancs ültette mérgében, a szomszédja. Freisz odament, és nézte, mit csinál, amúgy nem ellenkezett, aztán még hínárt is vágott, és körberakta vele a fa tövét. A hínár később megrohadt, és úgy megindította a csemetét, hogy két hét alatt húsz centit nőtt: az új hajtás azonban gyenge volt, nem bírta el a koronát, egy éjszaka lehajlott a földig. Freisz megtámogatta négy oldalról. Dancs azon a véleményen volt, hogy ki kellene vágni, és másikat ültetni a helyére. Freisz azonban elégedettnek látszott, apró termetű ember volt, ezért már az első héten elnevezték Japánnak. Valódi nevét még a horgászegyesület elnöke se tudta. Miért nem jön ez soha a közgyűlésre, gondolta, és a harmadik év elején kihúzta a névsorból. Nem küldött neki csekket. A következő hétvégén Freisz átevezett hozzá a Szigetre egy biankóért. Az elnök pokoli zavarba jött, visszavezette Freisz nevét a listára, még egy kétkilós pontyot is adott neki, hogy lássa, nem haragszik rá semmiért. Ment minden tovább a maga útján.

Egy májusi napon Freisz deszkát, palát, gerendákat hozatott a telkére, de annyit, hogy mindenki megbámulta. Kérdezgették, hogy mit akar ezzel, felhőkarcolót épít, vagy mit?

A stég is rossz már, felelte Freisz, azzal építeni kezdte a házát. Kivette a szabadságát, és éjjel-nappal dolgozott. Dancstól kért egy fűrészt, de mást nem kért. Dancs azért mégis segített neki hétvégén, egyrészt mert asztalos volt, és nem bírta nézni, hogy kínlódik az a kis ember a szomszédban. Nem sokat értett a szakmához, annyi szent. De meglepően gyorsan belejött. Dancs elhatározta, hogy júniusban magának is épít egy kis nyárikonyhát.

Mióta felépült a háza, mindössze háromszor jött ki hozzá az asszony, pedig Dancs még a gyalogutat is lebetonozta neki.

Hát nem a Balaton, mondta az asszonynak. De víz. És tele van hallal! Persze, amikor ti hordjátok ide őket, felelte az asszony. Kosárszámra. Világos, mondta Dancs. Ez itt egy bánya volt, és abban nincs hal, vagy van szerinted?

Június elején minden bérlőnek kikézbesítettek egy ajánlott levelet, amelyben kerek-perec közölte velük a bányavállalat, hogy felbontja a szerződéseket, és szeptember elsejéig mindenki köteles lebontani a házát a tó mellett. Csak így.

Freisznek éppen születésnapja volt, már pénteken kiment a tóra, így elkerülte a levél. Dancs odament hozzá délután, hogy elmondja neki, mi történt, de ahogy elnézte a kis embert, egyszerűen képtelen volt kinyitni a száját. Megittak egy üveg bort – közben Dancs mereven nézte a túlsó partot, aztán visszament a házába, de nem találta a helyét, kiült a stégre. Freisz fütyörészve szögelte a palát a tetőre. Végül Dancs odakiáltott neki, hagyja abba! Freisz abbahagyta a fütyörészést, csendben szögelt tovább. Úgy lógott az ereszen, akár egy macska. Erre Dancs megmutatta neki azt az átkozott levelet. Freisz úgy nézegette, mint aki nem nagyon hiszi el az egészet. Dancs káromkodott egy hosszú sort.

–    Nem érti, a hétszentségit? – mondta. – A vállalatnak tíz éve el kellett volna egyengetni itt a partot. Amikor abbahagyták a termelést. Ki se adhatták volna addig a telkeket. Most feldobta őket valaki, hogy omlik a part, balesetveszélyes meg minden, küldjenek ide gépeket, és csinálják meg, és akkor nem nekünk kell csákányozni, és ez lett a vége!

Freisz az egészre nem mondott semmit, tovább szögelte a palát, Dancs meg beült a ladikjába, és átevezett a túlsó partra. Egyszerűen nem bírta hallgatni a kopogást.

Freisz egész nap konokul dolgozott. Csoportosan jártak hozzá az emberek, kérdezgették, hogy mit tud a rendelkezésről, de Freisz nem mondott semmit. Dancs egyre idegesebb lett, különösen, amikor őt is faggatni kezdték, hogy mit tud a Freiszről: Dancs a fenébe küldött mindenkit, bezárkózott a házába, és nézte a vizet az ablakon keresztül.

Este valaki egy vödör szemetet öntött a háza elé. Freisz háza elé ugyanúgy.

Mindenki ideges volt a tó partján, csak a vadkacsák úszkáltak ugyanúgy, mint eddig, libasorban, és először mindig az első bukott a víz alá, aztán sorban a többi. Az emberek protekció után futkostak, és szidták a Bódit, aki nemrég adta el a víkendházát. Biztos, hogy tudott a rendeletről, mondogatták, ha éppen nem ő volt az oka az egésznek. Az új tulajdonos volt a legdühösebb, aki megvette Bódi házát. Sofőr volt a Tefunál, mindig fekete atlétatrikóban járt, és már a második nőjét hozta ki a tóra. Este tábortüzet rakott neki a ház előtt. A tűz fényénél sötétkék volt a víz.

Ugyanezen az éjszakán ledőlt egy hatméteres partszakasz a Hatvani telke felett. Hajnalban vagy húszan mentek segíteni, nyolc órára eltakarítottak minden nyomot, még Hatvani rozzant stégjét is megcsinálták: ha kijönnek a Tanácstól, ne találjanak hibát semmiben. Hatvani a stégen guggolt, megmosta elgyötört arcát a tóban. A túlsó partról áthallatszott Freisz kopácsolása.

– Protekciója van a disznónak! – mondta Hatvani –, és a mi rovásunkra froclizza a hatóságot!

Másnap, amikor Dancs kiment a tóra, látta, hogy a kis Freisz arca bedagadt, ruhája csupa lakk, de mert a kis ember nem mondott semmit, arra gondolt, hogy leesett a létráról, miközben a léceket pácolta. Majdnem kész volt már a háza, ott aludt hétvégén. Még egy naptárat is kiszegezett a falra.

Dancs nehéz szívvel indult haza, de a tanyán felejtette a pénztárcáját, a jogosítványát és az igazolványát. Akkor vette észre, amikor fizetni akart a benzinkútnál. A benzinkutas kedvetlenül ácsorgott előtte. Dancs, aki évek óta ennél a kútnál tankolt, dühös lett.

– Visszajövök, nem érti? – mondta. – Itt az órám addig! Vagy szívja ki a rohadt benzinét!

A kutas felírta a kocsi rendszámát, és eltette az órát.

Dancs éjfél körül ért vissza a tóhoz, és már a töltésről látta, hogy ég a Freisz háza. Először azt hitte, hogy az övé.

– Freisz! – ordította, mert attól félt, hogy bent alszik a házban, de aztán látta, hogy egy vödörrel rohangál a víztől a házig, a tüzet oltotta. Dancs beugrott a ladikba.

Még csak a ház part felőli oldala égett, így sikerült eloltaniuk egy órai munkával. A töltésen néhány ember ácsorgott, de mire végeztek az oltással, azok is eltűntek. Kis Freisz leült a ház elé a pernyétől mocskos, vizes fűbe. Bal arca csúnyán megégett.

– Gyerünk az orvoshoz! – mondta neki Dancs lihegve, de Freisz meg se mozdult. Dancs felkapta, mint egy gyereket, letaszigálta a vízhez. Freisz még akkor se szólt, és Dancs, ahogy a vállát fogta, érezte, milyen sovány, gyerekcsontú fickó ez.

Pokoli meleg volt a teste. Aztán a benzinkutasra gondolt, meg az órájára. A ladik mellett egy kacsa úszott. Dancs ráüvöltött, és odavágta az evezőjét. A kacsa lebukott a víz alá, éppen a hold tükörképe mellett. Dancs meglátta eltorzult arcát a vízben, és megdöbbent.

– Hé… – mondta rekedten a kacsának.

 

 

A magnó

 

A kis asszony átkozottul mérges volt. Nemcsak azért, mert nem hozták el a gyereket az óvodából, de olyan részegek voltak mind a ketten, hogy alig találták meg a házat, pedig az egész utcában csak négy ház volt, és Ferike háza igazán csúnyán nézett ki, az utca felőli részen kivirítottak a téglák, majdnem egy darabban lejött a vakolat a falról. A kapu úgy leszállt a zsanérjain, hogy csak berúgni lehetett. Fuksz előreengedte Ferikét, és úgy tett, mintha a kaput feszegetné.

Egyedül a pénzben bízhattak: előző nap kaptak nyereségrészesedést plusz a fizetést, és ez együtt kitett majdnem tizenkétezer forintot.

Az asszony az ajtóban állt, és nézte őket. Ferike visszajött a kapuhoz, hogy segítsen Fuksznak. Fuksz a szemöldökét húzogatta, hogy menjen már a fenébe, de Ferike olyan részeg volt, hogy ezt se vette észre, az égvilágon semmit se vett észre akkor, pedig ezeket a dolgokat igazán jól begyakorolták, amíg azt a rengeteg hordót elfuvarozták az AFIT*-gyűjtőből a tizenöt év alatt. Fuksz olyan szánalmat érzett a barátja iránt, mint amikor az a bizonyos hordó elvitte Ferike bal kisujját. Ő akkor is időben jelzett, de Ferike nem vette észre, ami egyébként nem látszott rajta különösebben, de Fuksz ismerte annyira, hogy a legkisebb jelből is tudta már, mi újság. Felvette Ferike kisujját a kocsi platójáról. Meleg volt, és olyan puha, hogy meglepődött. Ferike addigra már az eget nézte, kicsit hörögve szedte a levegőt, és a szeme alja véres volt. Legalább üvöltött volna.

Fuksz zsebre tette a kisujját, aztán amikor az irodához ért, ahol a telefon volt, eszébe jutott a dolog, zavarba jött, és eldobta a lapulevelek közé.

Vilma nem mozdult az ajtóból, amit két éve festettek be sárgára, mert banánsárga festéket kaptak a festőktől. A repedést persze a festék se takarta el: Vilma rúgta be egyszer, amikor ugyanígy jöttek haza. Ferike ment előre lábujjhegyen, hogy ne ébressze fel a gyereket. Akkor még csak egy volt, a Klári, akit Vilma hozott a házasságba. Ferike azt se tudta, hogy ki volt az apja. Fuksz óvatosan becsukta az ajtót, de Vilma kint maradt, az ajtó pedig befelé nyílt, és Fuksz valahogy mindig elé állt. Így aztán Vilma berúgta rájuk. A gyerek valóban felébredt, kiszállt az ágyból, és átölelte Ferike lábát, mire az asszony még dühösebb lett. Fuksz hálát adott a sorsának, mert az ő felesége két méter magas volt, teltkarcsú, és örökösen vihogott.

Addigra ketten valahogy helyére feszegették a kaput, és Fuksz megint előreengedte Ferikét. Elvonultak az asszony előtt, aki még mindig nem szólt, és Fuksz akkor már tudta, hogy ebből nagy baj lesz.

Ferike merített magának egy krigli vizet a vödörből, kiöblítette a száját, és megkérdezte, hogy csináljon-e szódát.

Fuksz intett, hogy nem kell. Tulajdonképpen kívánta volna, de nem akarta bonyolítani a dolgokat. Leült a díványra, amit azóta utált, hogy idehozták Kispestről, attól a vénasszonytól. Amint leült, ropogni kezdett egy rugó alatta, aztán egy másik, harmadik, hiába ült mozdulatlanul. Ferike behozott két üveg sört a frizsiderből: Fuksz úgy fogta a kezében, akár egy órát: ezt megisszák, és elmehet. Vilma a konyhában csörömpölt, alighanem a szokásos virslit főzte.

Valójában Ferike három napja nem volt itthon: hétfőn, kedden és szerdán. Ebből a hétfő és a kedd az oké volt, Földvárra fuvarozták a főnök két díványát, ezt Vilma a központtól is megkérdezhette. Csakhogy szerdán is odatelefonált, és azt üzente Ferikének, hogy délután menjen el a gyerekért az óvodába. Az történt, hogy délben éppen Csepelre volt fuvarjuk, és ha már ott voltak, benéztek Fuksz barátjához egy olajkályha ügyében. Marótnak hívták ezt a lakatost – Fuksz utálta, mert kopasz volt, és mindig okoskodott, és ezek a tulajdonságai csak megerősödtek, mióta nem találkozott vele.

Elindultak a kályháért, de nem értek oda. Benéztek a Kacor krimójába, ahol csak néhány csavargó és egy öreg kurva lézengett. A kurva leült velük inni, amíg másfél óra múlva kipofozta a stricije a helyiségből. Soha nem tudták meg, hogy mi nem tetszett neki, talán a ruhájuk, mert overallban voltak mind a ketten, ahogy az ember egy kályháért megy. A kurva elment, de otthagyta kölnivel átitatott, fekete szegélyű zsebkendőjét emlékbe. Ezt hajtogatták felváltva úgy éjfélig, és a végén már egész jókat röhögtek rajta. Ferike megpróbálta utánozni a nő mozgását is, de elesett. Akkor mentek át a Körhintába, és onnan a Cápába, de közben hajnal lett. Végül mégis Fuksz barátjánál kötöttek ki, az olajkályha mellett egy átkozottul hideg sufniban, valami rossz díványon dideregtek fél hatig, de Ferike kétpercenként megnézte az óráját, így aztán egyikük sem aludt semmit. Viszont a kályha ügyében döntöttek. Ha ilyen hideg van itt, akkor világos, hogy rossz, mondta Fuksz. Reggel éppen csak céloztak rá, hogy visszajönnek még a kályha miatt.

Vilma behozta a virslit, az asztalra csapta, Ferike pedig fütyülni kezdett. Ez a két dolog még viccnek is rossz volt együtt.

– Ha nem hagyod abba, kimegyek! – szólalt meg végre Vilma.

– Szeretem a zenét – mondta Ferike.

– Igen, hiszen egy rádiód sincs! – felelte Vilma, és valóban kiment.

Másnap, amikor befordultak a Népszínház utcába, Fuksz és Ferike békésen ácsorogtak a kocsi platóján, a vezetőfülke tetejére könyököltek, és nézegették a nőket. Amint a Bizományihoz értek, Ferike akkorát csapott a vezetőfülkére, hogy az majdnem behorpadt.

– Állat! – üvöltötte a sofőr, de azért megállt a legnagyobb forgalom közepén. Ferike leugrott a platóról, és intett Fuksznak, hogy kövesse.

Fél három volt, a garázsba indultak, ahol semmi szükség nem volt már kettőjükre. Fuksz azt gondolta, hogy megisznak egy fél cseresznyét, és ezzel vége a mai napnak. Ezzel szemben Ferike bement a Bizományiba, ahol éppen egy magnót próbáltak ki a pultnál teljes hangerővel. Az eladó rosszkedvűen pislogott a vevőre. Ferike megállt mögöttük.

– Van ebben rádió? – kérdezte.

– Van – mondta az a férfi, aki a készüléket próbálta.

– Es mennyibe fáj?

– Nyolcezer – mondta az eladó.

– Jobb nincs? – kérdezte Ferike. Fuksz nyelt egyet.

Az eladó megnézte őket. Jó háromnapos borosta volt Ferike állán, hasán széles katonaszíj: ebbe akasztotta a hüvelykujját, és ilyenkor még jobban látszott, hogy nincs kisujja.

Az eladó kihúzott a pult alól egy ezüstszínű nagy készüléket.

– Szalag is van hozzá? – kérdezte Ferike.

– Van – mondta az eladó. – Ez tizenkétezer forint.

– Figyelj ide! – súgta Fuksz a barátjának.

– Adj két rongyot – felelte Ferike. – Blokkolja le! – mondta az eladónak. Az elmagyarázta a magnó kezelését. Volt rajta legalább negyven gomb.

– De szalagot is tegyen bele – mondta Ferike.

Fuksz kék és zöld volt, amint a barátja után támolygott a pénztárhoz. Mindössze annyi pénzük maradt, hogy kitellett belőle két féldeci és a taxi ára hazáig. Ferike egész úton az ölében tartotta a készüléket. A sofőr nem tudott beállni a ház elé, mert esett az éjjel, és akkora sár volt, hogy elmerült a kocsi kereke. Odaadták neki a pénzt, és sorsára hagyták.

Az asszony a sárga ajtóban várta őket. Bevonultak előtte a szobába, Ferike letette a magnót egy sámlira.

– Ez mi a rosseb? – kérdezte Vilma.

– Zenélhetsz – mondta neki Ferike, aztán Fuksszal együtt nyomkodni kezdték a gombokat, de az istennek nem igazodtak el rajta. Megszólalt a Kossuth adó, ugyanakkor szólt a zene is. Végül úgy hagyták, és leültek hallgatni. Ferike kinyitott két üveg sört, közben bejöttek a gyerekek, és piszkálni kezdték a készüléket, mire Vilma kiosztott közöttük néhány pofont. Majdnem olyan sárga volt az arca, mint az ajtó. Kizárta a gyerekeket a konyhába, és elkezdett káromkodni. Fuksz felállt, de Vilma visszalökte a kanapéra. Hihetetlen, mekkora erő volt ebben a kis asszonyban. Ferike nyugodtan kortyolgatta a sört, és akkor mondta be a rádió, hogy lelőtték a Szadatot.*

– Ki az a Szadat? – kérdezte Klári az ajtóból, de Vilma ismét becsapta az orra előtt az ajtót.

– Miért nem hagyod őket békén? – kérdezte Ferike. Az asszony pofon akarta vágni, de Ferike elkapta a csuklóját, és a díványra vágta Fuksz mellé. Fuksz fel akart állni, de az asszony visszahúzta.

– Az istenit a hétszentségeteknek! – üvöltötte. – Hát mit képzeltek ti?!

Ferike erre fogta a magnót, és kidobta a csukott ablakon.

Az üvegcsörömpölés után nagy csend lett, de a magnó tovább szólt odakint a kertben. Fuksz és az asszony egyszerre rohantak érte.

Vilma a kötényével törölgette.

– Ó, Jézusom! – mondogatta – Istenem!

Kivette a hajtűjét, és piszkálni kezdte a földet, amely a kapcsolók közé tapadt.

Ferike egy üveg sörrel a kezében az ajtóból nézte őket.

 

 

Zozo nem beszél

 

Fél kilenc volt. Pintyőke hozta a csempét, két dobozzal egyszerre, száz kilót, amitől Zozo lába karikára görbült volna. Pintyőke nyugodtan rágott egy gyufaszálat. Zozo az alsó dobozra pislogott, amelynek szintén ki kellett bírni a száz kilót. Nála csak két vödör volt, a vödrökben kőműveskanál és vízmérték – szerszámaival csaknem elsöpörte az állófogast. Visszafordult, a fogast nézte, és megszámolta, hányat billen, amikor azonban megállt végre, elfelejtette, hogy hánynál tartott.

A nagyságos asszony kidugta a fejét a hálószobából.

– Az isten áldja meg magukat! – sóhajtotta. Sose mondott gorombábbat, de Zozo tudta, milyen érzékeny a zajra: öt percig remegett a csengő hangjától, ezért kérte meg a doktor urat, hogy ne zárja be az ajtót, ha elmegy. Úgyis csak a szerelők jönnek. Férje a kórházban volt tizenegyig, rá tehát csak délben kellett számítani. Pompás, emberek, ez jól sikerült, mondta minden délben, és közben úgy nézegetett a fürdőszobában, mintha bombázás után jött volna fel az óvóhelyről. Átlépte a malterosládát, finom ujjait tördelve a csaphoz táncolt, hogy véletlenül se érjen hozzá semmihez. Kinyitotta a csapot, undorodva megmosta az ujjai hegyét, majd pokoli vidám arccal visszatáncolt az ajtóhoz, és gyilkos pillantást vetett a feleségére. Az asszony ragaszkodott a csempézéshez, a Főnök pedig biztosan azt ígérte neki, hogy két hét alatt végeznek. Amíg a fogas megállt, Zozo ezt is végiggondolta. Az alsó doboz nagyon homorított már Pintyőke kezében. Ha ez most ideszórja a cuccot az asszony elé, az csodálatos lesz, gondolta. Kék pongyolát viselt az asszony, arcán rothadt dinnyeszagú sárga krém volt: mind a ketten érezték, amint befutott előttük a fürdőszobába. Hallották, hogy lehajtja a vécédeszkát. Pintyőke a szőnyegre köpte a gyufát – Zozo megadóan tartotta a vödröket.

Két perc múlva hallották, amint a nagyságos asszony megrántja a láncot, persze hiába, az új porcelán öblítőben ugyanis még nem volt víz, inkább csak azért akasztották fel a falra, hogy ne törjön el a földön. Pintyőkére valami franc jött rá, olyanokat mondott, hogy ez egy életre szól, amit soha nem csinált, és közben az istennek se nézett volna a régi öblítőre, amely a sarokban hevert. Harmincéves német tartály volt, a közepén öntöttvas angyal, alatta két egymásba hajló virágfüzér. Zozo tudta, hogy Pintyőke kinézte magának, mert ha már feltették a porcelán öblítőt, itt úgyse kellett. – Mondják, és nem tudnák ezt értékesíteni? – szakította félbe Pintyőkét az asszony. Végigfutott ujjaival az angyalon. – Maguk olyan ügyes emberek!…

Pintyőke torkán akadt a szó, a malterosláda felé fordult. Egy árva szót nem szólt egész nap. Hat órakor viszont, mielőtt hazamentek, akkorát rúgott a tartályba, hogy megrepedt a hátsó oldala. Meg is van repedve, mondta Zozo másnap az asszonynak. Hát majd megragasztják! – mosolygott az asszony. Pintyőke a falat nézte, közvetlenül az orra előtt, ahogy lehajolt a kőműveskanálért.

Zozo akkor nagyon sajnálta a barátját. Annyira, hogy az egészről egy szót se tudott mondani neki. Hat órakor megitták a két üveg sörüket, mindegyikhez egy felest, és hazamentek. Ezt a megismerkedésük óta így csinálták. A kilences buszon találkoztak először – Zozo akkor még buszsofőr volt. Pintyőke két nővel szállt fel a Kőbányai úton és Zozo rácsukta a busz ajtaját Pintyőke anyósára. Pintyőke vigyorogva benézett a pilótafülkébe: még négy év múlva is emlékezett Zozóra, amikor Zozo már rég leszerelt a busztól, és összefutottak a Javszer büféjében. Egy brigádba kérték magukat.

Amikor végre kijött az asszony, Pintyőke ment be elsőnek a fürdőszobába. Jobbról a fogason egy csomó istenverte női ruha lógott: Pintyőke megszagolta őket, majd óvatosan letette a csempét a feltört mozaikpadlóra, feltépte az első doboz tetejét, és rakni kezdte a csempét a többi mellé a kád vizébe. A kádat már ötödik napja nem lehetett használni, és ezért volt a legdühösebb a nagyságos asszony.

A Főnök két hétre Frankfurtba utazott, és itt hagyta őket ezzel a két hülyével. Tudták, ha az asszony nem lesz elégedett, akkor ugrik a borravaló, amit a Főnök vett fel mindig. Ez az egy piszkos húzása volt velük szemben kezdettől fogva. Lábujjhegyen jártak hát, és gazsuláltak ennek a fonnyadt tyúknak. Zozo mindig odahívta, amikor felbontottak egy új dobozt: az asszony megszámolta a törött csempéket. Pintyőke is tudta, hogy ennek így kell lennie, ezért most, amikor se szó, se beszéd berakta a kádba az új csempét, és két töröttet egyszerűen a sarokba hajított, Zozo megállt egy pillanatra, barátja arcára sandított, és nem várt semmi jót erre a napra.

A bojler túlfolyócsapjából vékony sugárban folyt a víz. Zozót a világon mindennél jobban idegesítette a csöpögés, és tudta, hogy úgyis meg kell majd csinálnia, de a lakásban központi melegvíz-rendszer volt, a bojlert csak üzemzavar esetén használták. Világos, hogy inkább a csempével foglalkoztak, amit a mennyezetig kellett rakni.

Pintyőke felmászott a létrára. Arca narancssárga volt a csempétől. Zozo feladta neki az első adag csempét. Az ő keze is narancssárga volt. Reggel óta fájt a foga, és elképzelte, hogy mit csinálna vele a doktor úr, ha beülne hozzá a rendelőbe. Semmi kedve nem volt a bojlerhez, de ismét eszébe jutott a Főnök. Kinyitotta lábával a szerszámosládát, és lehajolt a franciakulcsért. Abban a pillanatban fájdalom nyilallt az állkapcsába. Gyorsan felegyenesedett, kezében a fogóval. Pintyőke fenn a létrán beljebb csapkodta tenyerével egy csempe szélét. Zozo átmászott a törmeléken, és ideges mozdulatokkal lecsavarta a túlfolyó kupakját. Látta, hogy a kádba pottyannak a rozsdapikkelyek. Olyan volt az egész, mintha repülőgépről nézett volna le a tengerre, rozsdás szállítóhajókra. Soha nem ült ugyan repülőgépen, és a legmagasabb pont, ahová életében feljutott, a Gellérthegy volt. Néha félt, amikor ilyen dolgokra gondolt, mert eszébe jutott a felesége, aki a Lipóton dolgozott, és amikor Zozo elpöttyentett egy-egy ilyen dolgot otthon, furcsán nézett rá az asszony. Gyerekük se született, és Zozo tudta, hogy Zsuzsa izgágának tartja őt, ezt mondta már lánykorában is, amikor Zozo az istennek sem akarta elvenni. Négy évig éltek együtt, Zsuzsa szülei őrjöngtek, és odaküldözgették hozzájuk Brankovicsot, az önkéntes rendőrt, Brankovics azonban Zozo pártján állt – persze, amikor az egész házát úgy fusizták össze Pintyőkével, a pincétől a padlásig. Nem adta át az üzeneteket. Lementek a sufniba, megittak egy üveg bort, és levertek egy ultipartit. Egy idő után Zozo mégis megunta a dolgot, és amikor Brankovics üzent neki, hogy csináljon egy csapot a kertjébe, nem ment el. Ahová pedig ő nem ment, oda Pintyőke se ment. Brankovicsnak sose lett kerti csapja, de ettől kezdve nem jött el Zozóhoz, ami Zozót még jobban idegesítette, mintha eljött volna. A diliházról úgy képzelte, hogy nagy csend van ott, és senki nem szól a bolondokhoz. Feleségül vette hát a Zsuzsát, egyik napról a másikra. Be se jelentkeztek a Tanácson. Ez a buli pont egy ezresébe került. Taxival ment Pintyőkéhez, öltözz, mondta, te leszel a tanú. Zsuzsa nagyon boldog volt, szinte belebetegedett, annyira, de sose tudta meg, hogy miért döntött Zozo ilyen hirtelen. Attól kezdve nézett rá ilyen furcsán. Zozo a rozsdapikkelyekre sandított, és tudta, hogy úgyis elmondja mégis. Még az asszony kék szemét is látta képzeletben, amint ránéz a konyhaasztal felett.

Szívesen beszélt volna Pintyőkének erről az egészről, de Pintyőke éppen a falhoz vágott egy serpenyő cementes maltert. Az egész nagy manusnak ez volt a legelegánsabb szituációja, és Zozo mélyen megértette mindig. Hallgatott hát, és arra gondolt, hogy minél többet lát az ember, annál nehezebb az élete. Fogta a drótkefét, megtisztította a szelepet – a szelepfészket a zubbonya sarkával törölte ki. Akkor villant eszébe, csak úgy minden átmenet nélkül, mi lenne, ha fordítva tenné vissza a szelepet?

Ez már sok volt egy délelőttre. Zozo, mondta magában. Zozókám. Zozo!… Felszerelte a csapot – nem csöpögött. Oké, gondolta, és feladta Pintyőkének a következő vödör maltert, a malter melle tizenkét csempét: ez volt Pintyőke kedvenc száma, egyébként semmi jelentősége nem volt az egésznek. De mindenkinek megvan a maga rendszere, gondolta, és tiszteletben kell ezt tartani. Pintyőke fent, úgy az ötödik csempénél morogni kezdett, fene mélyen a torkából, ami azt jelentette, hogy rágyújtott egy dalra.

Zozo közben átcsavarta a bojler áramvezetékét egy darab szürke szigetelőszalaggal. A szalagról ismét a Főnök jutott eszébe, aki mindig azt mondta: „Gyerekek, a szalag nem kerül semmibe (a kismotorból lopták neki), viszont a hülye is látja!” Hát igen, gondolta Zozo. Próbaüzemre kapcsolta a bojlert, és még a fő csapra is csavart egy kis szigetelőszalagot, aminek tényleg nem volt semmi haszna, öreg csap volt, csupa rozsda, fél vödör víz átszivárgott rajta éjszaka. A Főnök is látta, megnézte, de nem mondta, hogy kicserélik. Tizenhétezret kért a csempézésért. A nagyságos asszony ennyiért már kérhetett egy csapot is ráadásnak. Kibírja még egy hónapig, mondta a Főnök. Akkor majd eljöttök szépen, és amikor térdig vízben áll a főorvos úr, neki is megér egy százas borravalót, hogy rend legyen, oké?

Oké, gondolta Zozo. Óvatosan elzárta a fő csapot, de pontosan öt perc múlva így is átszakadt, és ömleni kezdett a forró víz a próbaüzemre kapcsolt tartalékbojlerba. Tíz percig nem hallatszott semmi. Pintyőke lemászott a létráról, és bedobálta a szerszámokat a vödörbe. Tizenegy óra volt, az első üveg sör ideje. Zozo becsukta a szerszámosládát. Elmentek a fehérnemű mellett – Pintyőke ismét megszagolta a ruhákat. Az ajtóból Zozo visszament a sapkájáért, amely a cirokseprű nyelén lógott a csap mellett. Amíg felvette a sapkát, belenézett a mosdókagylóba, és látta a nagysasszony hajszálait: egy vörös és három szál barna volt. Abban a pillanatban robbant fel a bojler. Rabicfal állt mögötte, és az a fal is rabicfal volt, amelyre Pintyőke rakta a csempét. Az egész úgy összedőlt, mint a kártyavár. Elaludt a villany, de az orvosi rendelő felől beszűrődött a fény. Sárga por szállt, mint a füst.

Pintyőke homloka elé kapta a kezét, és berohant Zozóért, aki a törmelék alatt feküdt: derékig betemette a tégla és a vakolat, arca narancssárga volt a csempék fényétől. Pintyőke, mint az őrült, dobálni kezdte róla a téglát. A lakásból a nagyságos asszony sikoltozása hallatszott, de az is lehet, hogy a rádió szólt.

Zozo elég gyorsan kiszabadult a tégla alól, már csak a lába volt a törmelék alatt, amikor vért hányt, és kinyitotta a szemét. Mondani akart valamit, de nem tudott a vértől. Pintyőke ekkor megfogta a hóna alatt, és kirántotta a tégla alól. Zozo feljajdult. Pintyőke azt hitte, hogy a lába fáj, pedig a foga fájt, ezt azonban soha nem tudta meg, mert mire az előszobába értek, Zozo meghalt. A sárga por addigra már az előszobát is elöntötte. A bejárati ajtó nyitva állt.

Pintyőke letette Zozót a földre, és a telefonhoz ugrott, amely szép nyugodtan feküdt a nikkelezett villán. Azonnal kapott vonalat.

– Mentők – mondta egy kedves hangú nő.

 

 

Reggel

 

István! – szólt az asszony a fürdőszobából. – Mindjárt fél nyolc!

A fiú az utcai ablaknál állt pizsamában; kicsit rövid volt a nadrágszára. Papucsát a jobb kezébe fogta, bal tenyerét az ablaküvegre szorította.

– Anyád szólt – mondta a férfi, aki a hallban ágyazott. Összehajtotta a lepedőt keresztben, majd hosszában. Homlokráncolva nézte kicsit, kibontotta, és összehajtotta hosszában-keresztben. Közben szívott egyet a cigarettájából, amely a hamutartóban füstölt.

A fiú belebújt az egyik papucsba, de még mindig az utcát nézte: tweedzakós férfi állt az újságosbódé előtt, mélyen előrehajolva, mintha be akart volna bújni a bódé ablakán.

A plakátragasztó letette fenyőfa ládáját meg a ragasztós bödönt a hirdetőtábla elé, és odament az újságoshoz. Az ránézett a tweedzakós felett.

– Mindjárt! – mondta rosszkedvűen, merthogy a plakátragasztó valóban ráért. Kritikát és Népszabadságot adott a tweedzakósnak. Háta mögött lecsúszott egy Pajtás-csomag tetejéről az Ezermester négy példánya, aztán még kettő, így a két csomag pontosan egyforma magas lett.

A plakátos ácsorgott kicsit, aztán visszament a ládájához, kiválasztott egy kék BMK*-műsort, a táblához mérte, ragasztót kent a fémlemezre, majd nyeles kefével elsimította a műsort hosszában és keresztben. Kotorászott kicsit a ládában, egy Traubisoda-reklám akadt a kezébe, amelyen jégkockák repültek piros buborékok között. Megnézte, összehúzta kicsit a zakóját, inkább egy sárga november 7. plakátot választott. Ezt is a táblához mérte, végigsimította keresztben és hosszában, majd leült a láda szélére, megtörölte a homlokát, kifújt egy párafelhőt, majd lecsúszott a járdára, ott is ült egy másodpercig, végül lassan a jobb oldalára dőlt, és úgy maradt.

– István! – kiáltott az asszony a fürdőszobából. – Elmúlt fél nyolc! – Felhúzta szoknyáján a cipzárat, kivett egy kék pulóvert a szekrényből, arcához próbálta a tükör előtt, majd visszament a szekrényhez, és kicserélte a pulóvert egy lilára.

– Anyám fenn volt egész éjjel – mondta közben a férjének. – Tudtál aludni?

 A férfi intett, hogy nem.

– Gyere be velem a kórházba, csinálunk egy EKG-t. Nem kell várnod.

– Délutánra le kell adnom a rajzokat – mondta a férfi.

Villamos állt a ház elé, barna teteje eltakarta néhány percre a járdát; amikor elment, nem maradt ott más, csak a plakátragasztó. Később megállt mellette egy ballonkabátos asszony, és ő szólt az újságosnak. Mire visszaértek a bódéból, két diáklány is megállt a plakátos mellett. Az újságárus átküldte az egyiket a KÖZÉRT-be telefonálni, de az URH-kocsi előbb ott volt, mint a mentő, mert éppen megállt a piros lámpánál.

Feltolatott a járdára, onnan a harmatos fűre, amelyen sötét csíkot hagytak a gumik. Az egyik rendőr a rádióval vesződött, a másik elővette a jegyzetfüzetét, és az újságárus adatait. Akkor érkezett a mentő, szorosan a rendőrkocsi mellé állt, az orvos a hátára fordította a plakátost, megtapogatta a pulzusát, felhúzta a szemhéját, és mondott valamit. Az újságárus kihozott egy barna papírzsákot a bódéból, és letakarta vele a férfi testét: kicsit rövid volt a zsák, kilátszott alóla a cipője.

– István! – kiáltotta harmadszor is az asszony. – Hol vagy, az isten áldjon meg?!

A fiú az íróasztalnál ült és rajzolt. Egyik papucsát maga mellé tette az asztalra. A férfi odament hozzá, az öngyújtóját kereste. Akkor vette észre az utcán ácsorgókat. Szórakozottan felvette a papucsot az asztalról – alatta volt az öngyújtó. Egy pillantást vetett a papírlapra, amely a fiú előtt feküdt. Az állt a felső szélén árnyékolt betűkkel, hogy FARKASRÉT. Alatta keresztek dőltek jobbra-balra. A keresztek között emberek álltak.

– Zenekar is lesz? – kérdezte a fiú.

– Nem hiszem – felelte a férfi. A plakátokat nézte a táblán.

 

 

Eljegyzés

 

Nagy csend volt a tornateremben. A lány összezárta combját a vastag, szép fonatú kötélen. Messze fent, a sárgára lakkozott tetőgerendánál nyikorgott a kötél vaskampója. Kitartóan hajtotta magát egyre feljebb, később hallani lehetett a hatméteres kötél süvítését is. Kibontott szőke haja néha hátrafelé lobogott, máskor eltakarta az arcát. Megint hátrafelé lobogott, ismét eltakarta az arcát.

Nevelőapja a tornaterem ajtajából nézte: apró fejmozdulatokkal követte a lány mozgását. Képtelen volt levenni a pillantását a lány combjáról, amely kísértetiesen hasonlított a felesége combjára – de mégis más volt! Mintha a feleségét látta volna tizennyolc éves korában, és ő is fiatalabb lett volna húsz évvel.

A lány ránézett, és elnevette magát. A férfi nyelt egyet, bal szeme alatt megereszkedett a bőr.

– Gyere le! – kiáltotta fojtottan.

– Bííí! – visított a lány. Lazított a fogásán, a férfi látta, hogy csúszik kezében a kötél. Azt a nagy csomót, amit a lány a combjai közt szorított, nem láthatta lentről.

– Bííí!

– Gyere le!… – ordította a férfi. Dühében kivörösödött.

– Nana! – szólt vissza a lány. – Most nem otthon vagyunk, hallod?…

Két negyedikes gimnazista fiú dübörgött le az öltöző lépcsőjén, úgy estek be a tornaterembe. A férfi idegesen hátrafordult az ajtó zörrenésére. Odafent a kötélen egyre nevetett a lány. A fiúk megálltak, és felbámultak rá.

– A bige – mondta a kefehajú elismerően. A másik szájtátva nézte a lány produkcióját, majd az órájára pillantott, és a kefehajú vállára csapott a törülközőjével.

– Menjetek már innen! – szólt rájuk a férfi. A fiúk vihogva eltakarodtak. A férfi körülnézett.

– Ágikám! – mondta a lánynak csendesen. – Beszélnem kell veled, gyere le!

– Bííí! – kiáltott a lány. Nagyokat húzott a kötélen, egyre magasabbra repült.

– Hazajött az anyád – hadarta a férfi fojtottan, mint aki attól fél, hogy más is meghallja. – Nem érted, hogy beszélnünk kell?…

– Minek? – kérdezte a lány odafentről. – Majd én elmondom neki, hogy mit csináltál.

– Elment az eszed?!

– Valami ok csak kell a válásotokhoz, nem? – kacagott a lány. Akkorát húzott a kötélen, hogy belegörbült. A nyitott ablakon keresztül sípszó hallatszott a röplabdapálya felől. Időnként hallani lehetett a labda tompa puffanásait.

– Anyát bízd rám! – kiabálta a lány. – Te csak az esküvőt intézd el! Vagy meggondoltad magad?

– Ágnes! – nyögte a férfi.

A lány egyik kezével eleresztette a kötelet, és gyorsan kibújt a trikója bal vállpántjából. Egy másodperc múlva a másikból is. A két kis fekete lasztex pánt villámgyors remegéssel szállt utána, ugyanúgy, mint a haja.

– Mit csinálsz?… – kiáltotta a férfi.

– Tetszem? – kérdezte a lány. Csípőjére gyűrte a nadrágot is, de mindig visszacsúszott. A férfi meghökkent, nyitott szája remegett.

– Végül is a menyasszonyod vagyok, vagy nem? – nevetett a lány.

Most az erkélyen jelent meg a két negyedikes fiú. Megálltak, mint a cövek. Az ő szájuk is nyitva volt, lihegtek a futástól.

– A bige! – suttogta a kefehajú.

– Ki innen! – ordította lent a férfi. A fiúk értetlenül néztek rá, aztán megint a lányra, aki igyekezett a nadrágja alá gyűrni a tornadressz felső részét. Kicsi, fehér melle volt.

– Ki innen! – üvöltötte a férfi. Egy háló nélküli röplabdakeretet dobott a fiúk felé, de nem ért el az erkélyig, csörömpölve visszaesett a padlóra, és a fal mellé gurult.

– Ez a krapekja? – suttogta a kefehajú.

– Az apja, te állat! Minden srácot elhajt a csaj mellől – mondta a másik. Az ajtó mögé húzódtak, és egymásba kapaszkodva leselkedtek. A lány meglátta őket fentről, és megint nevetett. Egy méternyire se járt már a mennyezettől.

– Ágnes, az isten szerelmére! – könyörgött a férfi. Apró, hülye lépésekkel körbejárt a teremben, mintha keresett volna valamit a padlón.

– Szerelmem! – sikoltott a lány. Vadul hajtotta magát. Már az alsó ponton látszott, hogy túl nagy a lendülete. Túl gyorsan ért fel, és koppant egyet a mennyezeten. Térdeit szétdobta, ujjai közül kicsúszott a kötél. Valami olyasmit mondott, hogy mmöö, a gerenda felé kapott, megkarmolta egy kicsit a szélét. Kettőt rúgott, mire leért. A felemás korlát magasabbik rúdjára zuhant. A rúd eltört: kicsit fáradtan félredobta a lány testét a hosszú tornaszőnyegre. Az első pillanatban úgy látszott, hogy fel akar állni, erőlködik. A férfi odarohant, de félúton megbotlott a szőnyeg szélében, egyensúlyát keresve kaszált a karjával, aztán lehajolt, és rángatni kezdte a szőnyeg bőrfülét. A fiúk az erkély korlátját markolták.

– Hé! – mondta döbbenten a kefehajú. A másik hunyorított, és a röplabda puffanásaira a válla közé húzta a fejét.

 

 

Látogatás Led Zeppelinnél

 

Vas a bal oldali úton indult hazafelé. Ez egy kis kitérő volt, de miután Érden sem kapott Rezisztánt, az egész utat hiába tette meg. Az igazság az, hogy nem volt kedve hazamenni. A hizlaldánál mégis megelőzött két kocsit és a buszt. Baloldalt piros-fehér jelzőkarók álltak az útpadkán, minden másodiknak a tetején vörös lámpa égett. Szemerkélt az eső, sötétedett. A szélvédőn összegyűlt esőcseppeket vörösre színezték a lámpák.

Vas éppen befejezte a manővert, amikor leeresztették előtte a sorompót. Tudta, hogy legalább tíz percet kell várnia. Azt is tudta, hogy az asszony szóvá teszi majd a késést. Este valami grúz filmet vetítettek a tévében. Vas unatkozott, és megfogta az asszony mellét. „Hagyj most! – mondta az asszony. – Engem érdekel a film!” Vas sértődötten odébb mászott az ágyon. Reggel se szólt az asszonyhoz.

Egyre jobban esett, a vízcseppek szabálytalan ütemben kopogtak a kocsi tetején. Idegesítette a zaj, ezért bekapcsolta a jobb oldali ülésen heverő magnót, a szalagon azonban csupa régi szám volt, és már az első ütemeknél unta a zenét. Kikapcsolta hát a készüléket, és tovább hallgatta az eső kopogását.

A sorompó mögött elrohant a siófoki gyors – Vas néhány elmosódott arcot látott az ablakokban. Vágyakozva bámult a szerelvény után. Két esőköpenyes férfi átjött a síneken. A váltókezelő kinézett rájuk az irányítószoba ablakából, de nem szólt semmit.

A sorompó túlsó oldalán egy lány állt. Fakó, kék ballonkabátja átázott a vállánál. Vas bekapcsolta a reflektort: megnézte a lány formátlan lábát, befelé fordított lábfejét. Még azt is látta, hogy ráncos a harisnyája. A lány habozott, hogy ő is átmenjen-e a síneken. A sorompó még zárva volt. Mire elhatározta magát, és átbújt a drót alatt, a sorompóhoz ért a pesti személyvonat. A lány a fehér rácshoz lapult, mintha nem lett volna elég hely közte és a szerelvény között. Végre átfutott a síneken, de Vas kocsijának a fényszórója úgy elvakította, hogy nem találta meg a kijáratot. Néhányszor felemelte a kezét, hogy beárnyékolja vele a szemét – mintha ócska, fehér táskáját akarta volna mutogatni.

Vas vigyorogva letekerte az ablakot, és megmutatta a lánynak, hol bújhat ki a sorompó mellett.

– Hová megy? – kérdezte flegmán. Legénykorában beszélt így a lányokkal.

– Újpalotára – mondta a lány.

– Én is arra megyek – hazudta Vas. – Üljön be, elviszem!

A lány bólintott. Vas az utolsó pillanatban kapta fel az ülésről a magnót. A kesztyűtartóba tette. Vízcsepp lógott a lány orra hegyén.

– Fázik? – kérdezte Vas. – Ha akarja, bekapcsolom a fűtést.

A lány hallgatott. Melléhez szorította a táskáját, mintha valami értékes holmit őrzött volna benne. Vas bekapcsolta a fűtést. Amint előrehajolt, még az eső szagán keresztül is érezte, hogy a lány teljesen átizzadta a ruháját. A sorompóhoz most egy tehervonat tolatott.

– Nyavalyások! – mondta Vas. Nem múlt el még az előbbi rosszkedve, és ilyenkor nehezére esett a beszéd. A lány a magnót nézte a nyitott kesztyűtartóban.

– Bekapcsoljam? – kérdezte Vas.

– Nem muszáj – felelte a lány, de Vas azért bekapcsolta.

– Van a szalagon Led Zeppelin-szám? – kérdezte a lány.

– Van – hazudta Vas. Kivette a magnót a kesztyűtartóból, és a lány ölébe tette. Egy pillanatra megérintette a lány hasát: átnedvesedett a ruhája, de mégis meleg volt a testétől.

– Nyavalyás idő – mondta Vas. – Utálom az ilyen nyavalyás időt! Látta azt a filmet tegnap este a tévében?

A lány bólintott. Le nem vette pillantását a magnóról.

– Mostanában csupa hülye filmet vetítenek – folytatta Vas. – Mindenféle dilis festőkről és egyebekről. Szeretném tudni, ki kíváncsi rájuk.

– Hol van a Led Zeppelin? – kérdezte a lány.

– Türelem – mosolygott Vas. Megigazította a lány ölében a magnót – közben ismét a hasához ért. A lány észrevette, de nem szólt semmit.

– Nagyon sietsz? – kérdezte Vas. – Mert van egy másik út is a Duna felé!

A lány intett, hogy neki mindegy. Vas indított, és a Duna-part felé kanyarodott. A hetekig tartó szárazság után a homokos talaj beszívta az esőt, éppen csak egy kicsit mélyebb nyomot hagytak a gumik az úton. Elgurultak a két kődisznó mellett, amelyek a hizlalda kapufélfáit díszítették, aztán a nyomóskút mellett, amely ragyogott az esőtől. A kanyar után Vas letért az útról, két fiatal nyírfa között állt meg, behúzta a kéziféket, kikapcsolta a fényszórókat, aztán jobb karjával átölelte a lány vállát. Néhány vizes falevél az ablakokra tapadt.

– Meg ne ijedj! – mosolygott Vas. Hátradöntötte az üléseket.

A lányon nem látszott, hogy megijedt volna. A szalagon éppen végét ért egy szám – mindketten a csendre figyeltek. Néhány másodperc alatt bepárásodtak az ablakok. A lány nem ellenkezett: tágra nyílt szemmel nézte a kocsi tetőkárpitját, mintha még mindig azt a Zeppelin-számot várta volna. Vas hirtelen megundorodott tőle. A kocsi másik felébe húzódott, letekerte az ablakot, kikapcsolta a magnót, és begyújtotta a motort. Kettes sebességgel vezetett a Duna-parton, a kastélyig.

A lány közben felöltözött, és megint ölébe fogta a táskáját. Egyikük se szólt már. A buszmegállónál értek ki a műútra. A lány a megállóban várakozókat nézte.

– Busszal akarsz menni? – kérdezte Vas ingerülten. – Tulajdonképpen honnan a fenéből jössz, a kultúrházból?

A lány nem mondott rá semmit, mire Vas átnyúlt a térde felett, és kilökte előtte az ajtót. Közben még egyszer hozzáért a lány hasához, és érezte, milyen meleg a ruhája. A lány kiszállt, a magnóra pillantott, aztán az eresz alá húzódott a várakozók mellett.

 

 

Felnő a fiú

 

A fiú megállt a verandaajtó előtt.

– Nem zavar, ha kinyitom? – kérdezte.

– Nyugodtan – mondta az apja –, de attól nem ér ide hamarabb. Látod talán?

– Nem.

– Azért, mert én sem. Milyen hűvös lett.

A kikötőt egészen eltakarták a fák, csak a lehorgonyzott vitorlások árbóccsúcsa látszott. Friss szél fújt északnyugatról.

A fiú tudta, hogy északnyugatról fúj, mégis megnézte a szélkakast a kerti fenyő csúcsán.

– Valóban megfordult a szél – mondta.

– Húsz perccel később, mint ahogy én vártam – ismerte be a férfi. – Körülbelül akkor, amikor anyád odaért. Lehet, hogy meggondolta magát.

– Nem – mondta a fiú.

– Szerintem sem. Ezzel a széllel is át tud jönni. Nem rossz szél. Nem jó, de nem is rossz. A másfél óra azonban kevés lesz az átkeléshez. Kár, hogy annyira ragaszkodott hozzá.

– Nem ragaszkodott! Egyszerűen csak azt mondta, hogy másfél óra alatt ideér.

– Az nála ugyanazt jelenti. Majd ha felnősz, megérted, milyen fából faragták az anyádat. Nem baj. Ha tudni akarod, mindig ezt szerettem benne. Ezért is vettem el. Már akkor rengeteget fogadtunk. Egyszer Debrecenből jöttünk haza a kis Renault-val, amit az albumban láttál. Anyád meg akarta nézni a hortobágyi hidat. Csak szekerekkel találkoztunk, és mindegyik szembejött. Egy óra múlva azt mondja anyád, az lehetetlen, hogy mindig szembejöjjenek a szekerek. Miért lenne lehetetlen, mondom. Fogadtam vele, hogy a többi is szembejön. Anyád arra számított, Hortobágy előtt olyan szekerekkel találkozunk, amelyek a falu felé tartanak. A logika helyes volt, de a szerencséhez nem logika kell! – Nevetett.

– Megnéztétek a hidat? – kérdezte a fiú.

– Persze, a kocsiból, de anyádat már nem érdekelte annyira. Mérges volt, mert veszített.

– Látod, ezért utálom a fogadást – mondta a fiú. A férfi még mindig nevetett.

– Az a baj, hogy anyád csak nyerni szeret – mondta. – De nem lehet mindig nyerni!

A fiú tovább nézte a vizet és a fák teteje felett mozgó árbóccsúcsokat. Nem egészen két órája még mind a hárman együtt ültek a hallban. Az asszony kávét készített. „Jó lesz, ha igyekszik a Frici!” – mondta a férfi. Fricinek hívták az asszony bátyját: tizenegy órára várták Alsóörsről. Azt mondta, vitorlással jön át a vízen. „Késni fog – jegyezte meg a férfi. – Hamarosan megfordul a szél. Mindig megfordul tizenegykor, ha északról fúj reggel. Ha most indul a bátyád, még jó szélben jöhet.” „Ne féltsd őt” – mondta az asszony élesen. A fiú a kandalló előtt ült, halántékát a hűvös, zöld csempéhez szorította. „Egy szál orrvitorlával is átjön!” – tette hozzá az asszony. „Most igen – mosolygott a férfi. – Később már nem. Később csak akkor, ha te vinnéd a hajót.” „Miért, hiszen Frici ügyesebb!” „Nagy tévedés! – nevetett a férfi. – Te vagy az ügyesebb! Sokáig tanultad, de megtanultad, hogy kell vitorlázni!” „Fogadjunk, hogy átjövök másfél óra alatt egy szál orrvitorlával!” Az asszony letette a kávésdobozt és a kis csontkanalat, amivel a kávét merték, beült a Fiatba, és elment. A fiú ismerte Frici hajóját: gyors hajó volt, de kicsit magasan feküdt a vízen, és nem szerette a negyedszelet. Nem látta sehol. Becsukta a veranda ajtaját, és megtöltötte a kávéfőzőt.

– Na, ez jó lesz – mondta az apja. – A kávéról teljesen elfelejtkeztünk. Látod, én is anyádnak drukkolok.

– Nem neki – mondta a fiú.

– Szamárság! – nevetett a férfi. – Nem kell mindent szó szerint venni. Nem mindig úgy mondja az ember, ahogy gondolja.

– Anya úgy mondja – felelte a fiú.

– Az igaz. Ezért olyan nehézkes, veled együtt! Mást se csináltok, mint őrködtök a szavaitok felett! Bekészítetted a kávét?

– Be – mondta a fiú. Már az előbb feltette a kávéfőzőt a rezsóra.

– Miért mondtad, hogy bekészítetted? – kérdezte a férfi.

– Hogyhogy miért mondtam? – csodálkozott a fiú. – Mert bekészítettem! Nem látod?

– Nem hagyod ugratni magad – mosolygott az apja. – Persze hogy látom. Tréfából kérdeztem. De ha olyan ostoba lennék, hogy nem tréfából kérdezném, akkor megérdemelném, hogy ugrass egy kicsit. Figyeljen az ember, azért van szeme. Azt hiszitek anyáddal, ha füllent valaki, akkor leesik a fene tudja, mi a fejetekről!

– Nem értem, hogy mit akarsz. Mondjam azt, hogy nem tettem fel, amikor feltettem?

– Megpróbálhatod! – nevetett a férfi. – Csakhogy lásd, nem esik le a koronád!

A fiú vállat vont.

– Nem tettem fel – mondta. – Ez persze hülyeség, hiszen feltettem. – Elmosolyodott.

– Na, jól van! – nevetett a férfi. – Tudod, gyakran ugratják az embert, és ha ugrasz, mindig is ugratni fognak. Te leszel a céltábla. Vissza kell vágni, ugyanúgy! – Vidáman nézett a fiú szemébe. Rágyújtott.

Csengettek.

– A postás – mondta a fiú. – Mit akar ez?

– A Tanács levelét hozza. Végre! Jövő tavaszra nekünk is lesz csónakházunk, és Frici áthozhatja a hajóját. Hozd be a levelet, légy szíves. Te is aláírhatod, már felnőtt vagy.

A fiú kiment. Nagyon sápadtan jött vissza.

– Mi az? – kérdezte az apja. – Elutasították a kérvényemet?

– Elfogadták – mondta a fiú.

A férfi látta, hogy nem levelet tart a kezében, hanem egy táviratot. Kicsit idegesen vette el tőle. „FELESEEGEET BALESET EERTE STOP ALSOORSI AALLOMAASFONOKSEEG STOP” – olvasta. Meg akarta fogni a fiú vállát, de mellé nyúlt.

 

 

Spirál

(Részlet egy készülő regényből)

 

Király Ferencet a Hajógyárból vitték el. Hegesztőlakatos volt, brigádvezető. A HÉV-nek dolgoztak társadalmi munkában: tíz nappal a határidő előtt, november 7-ére vállalták egy kocsi átadását, de várni kellett az anyagra, az utolsó szombaton pedig a riporter fényképezte őket. Mindenki ideges volt. Az inas, aki a brigádban dolgozott, kalapáccsal segítette helyükre a csavarokat. Amikor Király észrevette, akkora pofont adott neki, hogy a fiú elesett. Újra megcsinálod, mondta. Az emberek hallgattak, a művezető dühöngött. Észnél legyünk, emberek! – mondta. – Ha kint is van már a képük a faliújságon!

Hogy ezután mi történt, András mindenkitől másképp hallotta a családban. Királyné így mesélte:

„Apád felmászott a HÉV-kocsi peronjára, és azt mondta: Szarok a faliújságukra! Azzal fogta a kalapácsot, és leverte az összes hibás lemezt.”

Fatul papa így mesélte:

„Fölmászott, és azt mondta: ha így dolgozunk ingyért, jobb, ha pénzért dolgozunk! A rendőrök húzták ki onnan. Négy év múlva került elő Márianosztráról.”

De volt egy harmadik történet is, ez Jóskától, András bátyjától származott. E szerint Apa azt mondta volna a HÉV-kocsiról a körbeállóknak: „Ha így dolgozunk mi, kommunisták, akkor ez az ország elveszett!” Földhöz vágta a hegesztőpisztolyt, és hazajött, a Duna-parton fogták el az ávósok. És mert ez a mese különbözött a legjobban a többitől, András úgy gondolta, Jóska csak kitalálta magának, hogy értse a dolgot. Márianosztra tény volt, valamint az is, hogy Királynét elbocsátották a pártiskoláról. Takarító-mosónő volt, a bentlakókra dolgozott. Elbocsátották, mert azt mondták, megbízhatatlan. Az asszony a Gyufagyárba szegődött el takarítónőnek, de négyszáz forinttal kevesebbet keresett, mint addig.

A három gyerek, András, Jóska és Kati nem sokat értett az egészből. Csak azt tudták, hogy félni kell. Ha az apjuk felől kérdezte őket valaki, azt mondták, mozdonyvezető. Mozdonyvezető, és nincs itthon. A mozdonyvezetők soha nincsenek otthon, ezt mindenki tudja. András annyiszor elhadarta ezt a mesét, hogy lassan maga is elhitte, még álmodott is róla: látta az apját, amint egy nagy fekete HÉV-kocsi lépcsőjén áll, és búcsút int nekik.

Karácsonykor imádkoztak az apjukért a kis, árvalányhajjal díszített karácsonyfa előtt. Jóska ötlete volt az árvalányhaj, amit még az ősszel szedett, és eddig aludttejes köcsögben állt csokorba kötve. Az árvalányhaj kibomlott, lassan mozgott, mint a füst. Ugyanúgy imádkoztak az apjukért, mint Fatul nagymamáért, aki három éve halt meg. Mindenki megkapta az ajándékát, egy pár cipőt, nadrágot, zoknit. Ruhájukat abból a pénzből vette az anyjuk, amit ők kerestek a nyáron. A vasúton gazolták a síneket, vagy a szódás Csányival járták Dereskét: ez volt a jobb munka, mert Csányi havi négyszáz forintot fizetett, igaz, hogy hajnali négytől este nyolcig dolgoztatta őket, előbb a kis töltőműhelyében, ahol az ócska, régi, kékre festett gép zörgött, csikorgott, mintha ördögök húzták volna a karjait. Utána hordták szét az üvegeket.

Áprilisban eljött hozzájuk Fatul bácsi, Anya bátyja, akinek Mezőcsudon volt kovácsműhelye. Mezőcsudról úgy beszéltek a családban, hogy rosszul fizető hely. András nem tudta biztosan, mit jelent ez a szó. Tudta, ha dolgozik az ember, hónap végén fizetnek neki. De nem értette, mi az, hogy a hely fizet?… Úgy képzelte, ez valami külön juttatás, mint a prémium, és Mezőcsudon nem adnak ilyet, ezért a mezőcsudiaknak nem telik feleslegre. Fatul bácsi mégis hozott ajándékot. Öt éve egy kovácsoltvas levelesládát az apjuknak, olyan szépet, amilyen még a félnászi kastély kapuján se volt. Elöl, ahol a levelet kellett bedobni, négy rézleffentyű billegett. Amikor hazajöttek a gyerekek az iskolából, megcsörgették a lemezeket. Másra nem használták a ládát. A postás, ha ritkán arra járt, bekopogott hozzájuk egy szóra, de levelet nem hozott.

András gyakran álmodott a postaládáról, és álmában mindig behavazva látta. Tenyerével söpörte le róla a havat, mint az anyja. A levélről sokáig azt hitte, az iskolai könyvekre hasonlít, de érdekesebb képek is vannak benne, amelyek gépeket ábrázolnak, mint az, amit a kertészeti kutatóintézet folyosóján látott, amikor megnézték a rózsakiállítást. Anya kétszer is visszaküldte érte Jóskát, hogy jöjjön már utánuk. András csak állt. Te! – súgta Jóskának. – Ez micsoda? Metszet, mondta Jóska. Egy locsológép belseje. Ott van benne a benzin – mutatott egy foltra. Jóska akkor már hatodikos volt. A foltot illetően hazudott, olyan könnyedén és természetesen, mintha mindig azt csinálta volna.

Akkor áprilisban nem ajándékot hozott Fatul bácsi, hanem nyolc pár kolbászt és szalonnát. Kolbászt ettek a húsvéti kalácshoz. Fatul bácsi kiment a verandára, és megtömte a pipáját. Még napok múlva is érezték a házban a pipafüst illatát. András úgy képzelte, Mezőcsudig ér a füst, akár a vonaté, Fatul bácsi ráül, mint egy székre, sarkát összeszorítja, arca sovány, szeme fényes, és felszisszen az ember, ha szól. Keze inas volt a kalapálástól, a bőre csupa sebhely. Ez a szakmával jár, mondta egyszer Anya. András irigyelte a bácsi forradásait. Amikor azt mondta neki az anyja, inas leszel, és szakmát tanulsz, remélte, hogy neki is lesz néhány.

Fújt a szél. Fatul bácsi egymás után tördelte a gyufát a verandán. Valahol az utca végén kutya ugatott. Anya lassan felállt, kezét a kötényébe törölte. A bátyja után ment. Ezek voltak azok a bizonyos jelek, amelyekre András irtózattal emlékezett. Anya és a bácsi sokáig beszélgettek, aztán Anya bement a szobába, kinyitotta a barna szekrény ajtaját, és összecsomagolta András ruháit. A három gyerek visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Először látták sírni az anyjukat. Kati utánament, hogy megtudja, mi történt, és ő is bőgni kezdett. Jóska Fatul bácsi után futott, aki valami permetezőgép ügyében tárgyalt a szomszéddal. András a két nő sírását hallgatta, és olyan ideges lett, hogy ő is elpityeredett. Az asztal szélét fogta, előrehajolt, hogy ne piszkolja be a terítőt. Végül kijött Anya a szobából – háta mögött Kati, mint egy árnyék, akkoriban nagyon hasonlított az anyjára. Az asszony megsimogatta András fejét, úgy, mint amikor ötöst hozott az iskolából, vagy amikor átadta a nyári keresetét. A tanszerek árát megtartotta, Jóska és Kati hasonlóképpen. Kemény munkával keresték meg azt a pénzt. András az anyja kezét figyelte, de a tanszerekre és a papírboltra gondolt. Később jutott csak eszébe, hogy mindez megvan már az idei tanévre. Felugrott, és kirohant az ajtón, a hátsó kertkapun, amely a Gól utcára nyílt. Jóska a kerti csapnál guggolt, vizet eresztett a vödörbe. András hallotta, hogy dörömböl a víz a vödör fenekén, de mindig csak a fenekén, mintha lyukas lett volna a vödör, és nem telt volna meg egyujjnyira sem. A fennsík felé rohant a térdig érő gazban, a Kopasz-dombig. Leült egy kőre, és nézte a félnászi téglagyár kéményének a füstjét, amely egyszerre mozdult a szélben, mintha keménypapírból vágták volna ki. Félóra múlva utánajött a húga – olyan biztonsággal követte, mintha megbeszélték volna a találkozó helyét.

– Anya hív – mondta. András erre hátba vágta. Kati orra bukott, de nem sírt, András pedig szégyellte magát. Egyáltalán nem haragudott a lányra. Megfogta karját a könyöke felett, és végigrángatta a mezőn, azon az úton, amerről jött. Mire hazaértek, Fatul bácsi visszajött. A pipát eltette.

– Fiam – mondta Andrásnak. – Te velem jössz.

András bólintott. Megfogta madzaggal átkötött csomagját, amit Anya a székre készített. Bal kezével a levegőbe nyúlt. Anya mintha mondott volna valamit, de később, a hosszú éjszakákon hasztalan próbálta felidézni a szavát, és ez fájt a legjobban. Bármire elcserélte volna a semmit, még arra is, hogy megátkozza az anyja: „Nem akarlak látni többet! Nincs helyed a házban! Rosszabb vagy a többinél!…”

Pedig azért esett rá a választás, mert Fatul bácsi őt szerette legjobban a három gyerek közül.

András egy szobában aludt a bácsi két lányával. Félt és didergett a hűvös parasztházban. A lányokhoz mászott, lerángatta róluk a takarót. Reggel a két gyerek panaszkodott rá. Másnap már külön aludtak, a konyhába tették András ágyát, és ezzel mintha elszakadt volna fogadott testvéreitől is. Megnyugodott. A takaróügyön kívül nem volt vele más probléma. Jól tanult az iskolában, délután a bácsi műhelyében dolgozott. Szombaton és vasárnap a lányoknak segített, kihajtotta velük a libákat, szénát hordott a teheneknek. Halálfejet faragott egy disznótökből, a fejére húzta, és úgy megijesztette a kislányokat, hogy a krumpliverembe bújtak előle, ő meg a verem előtt ugrált és kurjongatott. Akkor nevetett először hangosan Mezőcsudon. Bohóckodás közben ráugrott a tök belére, elcsúszott, majdnem a nyakát törte, de még a földön is nevetett. A lányok ezután jobban szerették. Mariska, az idősebbik, nekiadta a takaróját, de közben nyár lett, és András azt mondta, nincs rá szüksége, nem fázik már éjszaka. Mezőcsudon járta ki a negyedik, ötödik és hatodik osztályt.

A bácsi műhelyében azt tanulta meg először, hová álljon, hogy ne legyen útban. Később a fújtatót nyomkodta. Szerette hallgatni a bőrzsákból áramló levegő búgását. Izzott a parázs és benne a vas vége: Fatul bácsi az üllőre penderítette, Máté segéd verte. A negyedik napon Andrásnak is megengedték, hogy ráverjen a kis kalapáccsal. Estére úgy érezte, leszakad a karja. Attól kezdve igazán jól aludt, nem álmodott semmiről, és nem töprengett éjszaka. Hajnalban kelt, kihamuzott, begyújtott a kemencébe. Gyorsan megtanulta a tűzrakás fortélyait. Munka közben Fatul bácsi alig szólt, és azt sem értette más, csak ő, mert mindig akkor nyitotta ki a száját, amikor csengett a kalapács. Kalapáccsal forrasztották össze az izzó vasat, végtelenítették a kerékvasat. Vigyázni kellett, hogy eltalálják a méretet, mert amikor kihűlt a vas, megnyúlt, és ledobta magát a fáról – bár ez csak egyszer fordult elő, Máté segéd hibájából. Fatul bácsi a tűzbe vágta a kalapácsot. András a szerszám után ugrott, Máté azonban elkapta a karját.

– Hozzá ne nyúlj! – súgta. András megállt, nézte, amint elemészti a tűz a kalapács nyelét, aztán nem bírta tovább, felkapott egy fogót, és kirántotta a vasat a tűzből. Látta a segéd arcán, hogy tilos dolgot művelt. Fatul bácsi közöttük állt, a szeme zöld volt, mély hangon mondott valamit, és kiment a műhelyből. Este, mikor asztalhoz ültek, a bácsi ismét olyan volt, mint máskor: csendes, nyugodt és kiismerhetetlen.

Máté segéd nemrég nősült: a legszebb lányt vette el a faluban, szép háza volt, jószágai, mégis boldogtalan arccal járkált. András szüntelenül a sarkában volt, hogy eltanulja tőle a szakma fortélyait. Máté azonban elé állt, vagy eltakarta a kezét, mintha attól félt volna, hogy ellopja a tudományát. András ezért meggyűlölte.

A patkolásra váró lovak a színaljban álltak, idegesen kapkodták a fejüket, horkoltak, és szagolgatták a műhelyből kiszálló füstöt. Szemük nagy volt, pillantásuk nyugtalan. András gyakran megállt az ajtóban, nézte az állatokat. Egyik este vacsora közben megkérdezte a bácsit, hogy ki tudna-e kalapálni egy ilyen lovat. Az öreg meglepődött.

– Azt nem lehet, fiam – csak ennyit mondott. András elhitte neki, hogy nem lehet, de váltig kereste azokat a szerszámokat, amelyekkel Fatul bácsi az ő postaládájukat csinálta. Úgy gondolta, másféle szerszámokkal dolgozott, mint patkoláskor.

Egy napon Máté hosszú gömbvasat hozott a pajtából. Először laposra kalapálta, a lapból hegy lett, a hegyből levél, a levélen erek úgy, mint az igazi faleveleken. Díszkaput kovácsoltak az egri múzeumnak. Tizenöt nap alatt elkészült a kapu. Magas lett és szép. Elalvás előtt András tágra nyílt szemmel bámulta a mennyezetet: izzó vasvirágokat látott a mestergerendán. Félt, hogy meggyullad a ház. Attól kezdve nem gyűlölte többé a segédet, és másképp nézett a kalapácsra: nem hitte volna, hogy kaput is lehet csinálni vele.

A hatodik osztály befejezése után, a nyári szünet első napján érte jött az anyja. András megrémült. Úgy gondolta, hibázott, és büntetésből küldi el a bácsi. Anyja csak néhány órát töltött Fatuléknál, sietett, hogy elérje a déli vonatot, nagymosás várta otthon.

Fatul felesége sírt. Igazi könny hullt a szeméből, ugyanúgy, mint amikor megdöglött a disznó. Babot, sonkát, tojást adott a sógornőjének, Fatul pedig harminc forintot. András szótlanul lépkedett anyja mellett az állomásig. Valamennyi csomagot ő akarta vinni, mutatta, hogy milyen erős. Nem érezte azt, hogy hazamennek. Valójában soha többé nem érezte, mit jelent ez a szó. Úgy gondolta, szükség van a munkájára otthon, és ebben nem tévedett nagyot. Remélte, ha jól dolgozik, otthon tartják. Jól akart dolgozni.

 

Egy év múlva hazajött Király Ferenc. Nem kapott munkát a szakmájában, szenet lapátolt a pályaudvaron, később a félnászi Falemez Művekhez szegődött rönkmunkásnak. Jóska és András műszak után lementek a telepre, és összeszedték a háncsot, amely a rönkök görgetésekor pattogott a földre. Magasra púpozták a kiskocsit, kutyalánccal kötötték át a hulladékot, hogy ne szóródjon le a rázós úton. Néha rönkvégeket is kaptak. Némelyik akkora volt, mint egy fazék, némelyik, mint egy kerti asztal. Az erdőgazdaságban számokat égettek rájuk. A hasogatásnál ezeket összeadták, versenyeztek, kinek lesz több.

Király Ferencnek nem volt horgászengedélye, éjszaka járt a Dunára. Felmászott a fák tetejére, onnan lógatta horgát a vízbe. Hajnalra kifogta a reggelit a család részére. A kerítést és a sufnit abból a fából építették, amit az árterületről loptak. Néhány szép törzs feküdt a fűben, ezeket még a háború alatt döntötték ki a harckocsik. Szürkületkor Király Ferenc derekára tekerte a kettős fűrészt, ráhúzta a zubbonyát. Kicsit mereven járt. András kísérte el: erőlködött, hogy az apja nyomában maradjon. Keresztülvágtak a mezőn, térdig vizesek lettek a harmatos fűtől. Amikor az első fához értek, Király eloldozta a madzagot, amellyel összekötötte a fűrész nyelét: pengve, kígyózva tekeredett le derekáról az acél. András háromszor is mellé nyúlt, mire el tudta kapni a végét. Sovány gyerek volt, munka közben fájdalom hasogatta a vállát, pedig apja segített visszatolni a fűrészt. Vörös, kék szikrákat látott, amelyek mintha az előttük heverő fatörzsből pattogtak volna a fűrész foga nyomán. Király Ferenc hirtelen a fűbe nyomta a fiút: a csősz közeledett a földúton.

Azokban az években nem látott mást a család, csak a nincset. Nem láttak mást, csak azt, hogy nagyon meg kell dolgozni azért a nincsért. Király tíz-húsz nyulat tartott, a három gyerek sarlózta nekik a füvet, hajnalban négy zsákkal, iskola után ugyanennyit, alkonyatkor ismét. A jó bőröket eladták, a maradékból sapkát, kesztyűt, kabátot varrt az anyjuk. És mert a bőrök színe különbözött, más színű lett a sapkájuk, a kabátjuk eleje és háta, ujja. Az iskolában tarkának csúfolták őket a gyerekek. A csúfnév rajtuk maradt nyáron is, amikor már nem kellett kabátban járni.

Király Ferenc sose mesélt a börtönről, így mindaz, ami történt, továbbra is titok maradt a gyerekek előtt. Úgy tekintettek az apjukra, mint aki a meséből jött. De senki se beszélt többet a családban ezerkilencszáztizenkilencről és a Vörös Hadseregről, ahol Király Ferenc őrmesterként harcolt. Nem ejtette ki többet a száján azt a szót, hogy Hajógyár, és meggyűlölte az embereket, akikkel együtt dolgozott, mert cserbenhagyták akkor, azon a napon. Egyetlen szenvedélye a cigaretta volt. Napi két csomag Munkást szívott. Mielőtt internálták, nem érdekelte különösebben a cigaretta, de a börtönből írt levelekben mindig cigarettát kért. Egy napon ebéd után elnyomta a csikket, és nem gyújtott rá többet. A füst azonban ingerelte, átment előle az utca másik oldalára. Senkivel sem barátkozott. Fatulékon és a postáson kívül nem járt más a házhoz, Király azonban még a sógornőjét se tudta elviselni. Ahányszor találkoztak, összevesztek. Király fogta a kabátját, és elment hazulról. Ezért aztán Fatul bácsi is mind ritkábban látogatta meg őket. Amikor megalakult a téesz Mezőcsudon, és elvették a műhelyt meg a szerszámokat, Fatul bácsi hirtelen megöregedett. András disznóölésen járt náluk abban az évben. A kovácsműhelyt lebontották. A fújtató helyén lyuk tátongott a falon. András átnézett rajta a ház felé, ahol a bácsi ült a tornácon egy ócska széken. Maga elé bámult, és érthetetlen szavakat mormogott, majdnem úgy, mint régen, amikor a szerszámokhoz beszélt. Máté vezette a téesz kovácsműhelyét. Nyolc hónap múlva, amikor meghalt Fatul bácsi, Máté fenyőfát kovácsolt a sírjára vasból, körben vaslevelekből kerítést. Senki se látott még ilyet a környéken.

Andrásnak ugyanúgy nem voltak barátai, mint az apjának. Iszonyodott a futballtól. Félt, amikor kivörösödött arccal, ordítva rohantak felé a fiúk a pályán. Hogy mégis valami hasznát vegyék a közös játékban, a kapuba állították. Verejték csorgott a hátán, körmét a tenyerébe mélyesztette, úgy bámulta a felé guruló labdát. Miattam fognak veszíteni, gondolta. Félt, hogy kirúgják a szemét. Sóvárogva várta a meccs végét, amikor eloldaloghatott a réten, a Kopasz-domb alatt. Bemászott egy háborúból maradt lövészárokba, és szagolgatta a földet.

Egy alkalommal utána jött Kati. Óriási gesztenyét tartott a tenyerén. András még sohasem látott akkorát. Ugyanilyen színű volt a lány szeme és a haja töve is, ahol nem fakította ki a nap. Ilyen volt az anyjuké és Andrásé is. Király Ferenc és Jóska haja szőkébe hajlott, szemük világosbarna volt, íriszükben zöld pöttyök úsztak.

András elmosolyodott, és kezébe fogta a gesztenyét. Egyik fele hűvös volt, a másik meleg a lány kezétől. Szeretett volna adni neki valamit cserébe, de csak a zsebkése volt nála. Kati elkérte a kést, szemet, orrot, szájat faragott a gesztenyére. Egészen olyan volt, mintha élne. Értett az ilyesmihez. Nem tudni, kitől tanulta. A szem és a száj mosolygott, András ezért csodálta legjobban a húgát. A lovakra gondolt, amelyeket Fatul bácsi műhelyében látott. Belekezdett, hogy elmondja, mire gondolt akkor, de nem jutott a végére, pedig Kati olyan erősen figyelt rá, hogy könnybe lábadt a szeme. András iszonyodott a könnyektől, és bár tudta, hogy Kati könnyei mások, mégis könnyek voltak.

Szerette a húgát, vigyázott minden lépésére. Amikor hazajöttek az iskolából, elvette tőle a táskáját. Jóska Bauerék gombapincéjének a pléhajtaja előtt állt, olyan tisztán látszott az árnyéka, mintha lila festékkel festették volna a bádogra. Másnap, amint kiléptek az iskola kapuján, Jóska eldobta a táskáját, és tovább sétált. Cipőjére nemrég vert új patkót az apjuk, lépés közben néha megcsúszott a köveken. Már el is tűnt a Virág utca sarkán.

András a szemöldöke alól nézett utána. Bolond, gondolta. Kati vissza akart menni a táskáért, de András nem engedte, keményen szorította a karját. Kati nyugtalan volt, és összevissza beszélt. Mire hazaértek, Jóska a lépcsőn állt, kezében zsíros kenyér. Simon Pista hozta utánuk a táskát, az a fiú, aki minden vasárnap ministrált. Király Ferenc már a kapuban nyakon csípte, nem kérdezett semmit, sorba állította a négy gyereket, és végigverte őket nadrágszíjjal. Egyedül a Pista sírt. Feje mintha megnőtt volna, rózsaszínű lett, majd vörös. Elfutott az iskola felé.

Másnap Jóska ismét eldobta a táskáját, hazafelé jövet. András dühös volt rá, de hazavitte helyette, mert nem volt kedve a veréshez. Ettől a naptól kezdve vége lett valaminek a két fiú között, ami jó volt, és amire András mindig úgy gondolt, hogy egy bizonyos vasárnap délután kezdődött a Duna-parton. A víz büdös volt, és büdös a part is, mert idecsapódott a csepeli szabadkikötő szennyvize. Korom ült a fák levelén, a kavicsokat feketére festette az olaj. Üres konzervdobozok és műanyag flaskák billegtek a limányosban a szivacsosra ázott ágak között. A két fiú buzgón pecázott gombostűből hajlított horoggal. Előttük egy vontató kapaszkodott felfelé dübörgő motorral. Várták a hajó hullámait. Aztán a holtág felől egy motorcsónak rohant a folyó közepére, elvágta a hajóhullámokat, és diadalmasan száguldott előre.

– Ilyen kell nekünk! – mondta András. Jóska bólintott. Mind a ketten ugyanarra gondoltak: hogy minden azé a világon, aki erősebb és gyorsabb. A táskaügy után András úgy érezte, egyedül maradt. Egyedül kell megszereznie a csónakot és mindent.

 

---

* AFIT Autófelszerelési Vállalat (Sopron).

* Anvar Szadat egyiptomi elnököt 1981. október 6-án gyilkolták meg.

* Budapesti Művelődési Központ (a mai Újbuda Központ elődje)