Hajós Eszter: Bejárati égbolt

A gyökerükkel gondolkodnak a fák. Legérzékenyebb, emlékezni, figyelni és irányítani képes szerveik mélyen a föld alatt vannak, és itt, a mélyben „töprengik ki” a pompásabbnál pompásabb lombokat.

A költőként is izgalmas nyelvet kimunkáló Hajós Eszter is így tesz, szinte minden kisprózáját (melyek kisprózák ugyan, de egyszersmind „nagy versek” is) a legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatok kimondásával indítja: milyen az ég, milyen a föld, hol a helyem, ki vagyok. A többféle műfajt és hagyományt egymásba tükröző írásokban a teljességhez a gyerekkor esszenciális magára hagyatottságából kiindulva jutunk el. Mintha ezekben a sokféle irodalmi beszédmódot ötvöző szövegekben egy gyermek birkózna a nem-lét metafizikájával, a felnőttek árulásával és a szinte mindenhol kitapintható gonoszsággal – egy gyermek, azaz kívülálló, aki az angyalok, vagy még inkább az állatok tekintetével figyel. A szövegek egy szimbolikus, ismeretlen, de mégis ismerős földrészt járnak körül. Nem konkrét kerteket, hidakat, utakat találunk bennük, hanem mágikus tájakat, metafizikai csomópontokat: a kertet, a hidat, az utat, ahol rácsodálkozhatunk a létezés értelmetlenségére. Vagy éppenséggel az értelmére: mert mint a Klee-festmények éjszakai kertjében, itt sem vagyunk teljesen egyedül: a delejes sötétben úgy ragyognak az álomba merülő lények – legtöbbször gyerekek, növények és állatok –, mint földöntúli ígéretek.

Reménykedünk benne, hogy az elsőkötetes, Prágai Tamás-díjas fiatal író varázslatos elbeszélői nyelve sok olvasóra talál, és metafizikus irányultsága nagyobb lélegzetű elbeszélői formákat is inspirál.

Bánki Éva

Mire nyitja fel a szemét az, aki alulról és fölülről is látni kívánja a dolgokat, közben a szemének héját is ismeri, mármint belülről? Hogyan sétálhat az, aki nem akarja megváltoztatni a teret, hacsak a tér is nem akar éppen változni körülötte? És hogyan beszélhet az, aki nem használja a szavakat, de a szavak sem használhatják őt, aki együtt él a szavakkal, és akivel a szavak egyetértésben, egyszerre születnek? Gondolat, tér és test elszabadulnak egymás körül, egymásba a szövegtérben nem olvadnak, de érintkeznek, egymásra csodálkoznak minden percben. Nem csak olvasást ígér Eszter kötete, de elmerülést a nyelvben, elmerülést egy még meg nem szilárdult, burjánzó, morajló, olvadozó világ igézetében. Madarak. Kékek. Napok. Egymásból. Egymásba. Körül.

Maczák Orsolya Rita Cecília

nézegette, milyen érdekesen nőnek a fák. belenövik magukat az égbe meg a földbe. ez jó, biztonságban vannak. egymást nézik, de vajon látják-e az egymástól a másikat? süt a Nap, de lehet, hogy már éjszaka van. a levegőég mindent visszaad, amit kap. nem tudom magamról lesöpörni a napsugarat. sötétben a dolgok önmaguk árnyékai, nem? sötét van, most ez a természetes fény. a Nap is minden reggel újra Nap. leér-e a madarak árnyéka a földre? de hát milyen repülés a zuhanás. mindenütt ezek a leesett napsugarak. az átérés fájdalma. nem növünk össze egy fává? nézd, ott az égbolt, az égbolt ajtó, nem? a felhők árnyékok?

a szavaknak nincs árnyéka, de van. az átrajzolt térképek átrajzolják a teret. elbújnék a víz alatt, de átlátszik a víz. nyitott tükörben állunk. miért pislogunk, amikor a Nap nem pislog. láttalak. és mit néztél? néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a te levegőd veszem, de te nem fuldoklasz. ha nem adnál, nem kapnál, különben megfulladnál. nem lehet csak adni vagy csak venni a levegőt. a fák erdőben szeretnek lakni, nem? kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. tudsz imával kezet mosni? behúztam a függönyöket, mégsem áll el a napsütés. akkor is van tekintetem, ha lecsukom a szemem.

a víz alatt nem nőnek fák. a vízben nőttünk. mik vagyunk, azt mondd meg.