Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Imre Eszter

Marosvásárhelyen születtem, 1990-ben.

Kedvenc tantárgyam az általános iskolában: magyar, angol.

Hatéves korom körül azt mondtam, hogy kötéltáncos leszek vagy zongorista. Az már feledésbe merült, hogy honnan jött az ötlet, ugyanis sosem zenéltem, a kötéltáncot pedig a cirkuszból ismertem, amit nem szerettem. Valószínűnek tartom, hogy mindkettőben a finomság vonzott, az elegancia. Ettől eltekintve, arról álmodoztam, hogy színésznő vagy író leszek. Kimondjam-e, leírjam-e a közhelyet, hogy az írás is kötéltánc?

Az írás elkezdésére nagyon határozottan emlékszem. Nagymamám tanítónő volt, én 5-6 éves lehettem, amikor elkezdte hazahozni a füzetekből megmaradt/kiesett lapokat. Szenvedélyesen gyűjtöttem őket, az a papírhalom volt a legértékesebb tárgy az életemben. Amikor megkérdezték, nagymamám és a szomszéd néni, hogy mihez kezdek a sok papírral, azt mondtam, alig várom, hogy iskolás legyek, és akkor majd sok fogalmazást fogok írni. Nevettek, hogy na, majd meglátják ők, hogy mennyire lesz kedvem írni. Nos, azóta is van. Gyermekkoromtól grafomán vagyok, kamaszkoromban a szobám falait is teleírtam, nem csak a naplómat. Írni tehát akkor kezdtem el, amikor megtanítottak rá, és írtam mindent, ami eszembe jutott. Az írás miértje pedig most is ugyanaz, mint gyerekként, amikor elkezdtem: önkifejezés és gondolkodás egyszerre. A gondolkodás folyamata, eksztázisa az, ami a legvonzóbb az írásban, a tudattalan és a tudat játéka, a gondolatok rendszerezése. Ezt már gyerekként is észrevettem és megszerettem, csak akkor még nem tudtam volna így megfogalmazni. Az első regényemet tizenegy évesen írtam, és borzasztó lett.

Nincs kedvencem, soha, semmiből. Látszólag egymásnak ellentmondó szerzőket, műfajokat szeretek a szenvedélyes rajongásig, de van néhány mű, amit szervesen magaménak érzek. Ilyen Az üveggyöngyjáték, amit a képzeletemben alapított egyetemen minden hallgató számára kötelezővé tennék, és a kiinduló mű lenne minden további tanulmányhoz. Mellé venném még Mircea Cărtărescutól a Solenoidot és Hamvas Béla életművét, talán a Karnevált és a Scientia Sacrát kiemelve. Külön szemináriumon olvastatnám Patandzsali Jóga-szútráját. Az Ulyssest is nagyon szeretem, a Száz év magányt, a Bűn és bűnhődést, Paul Auster 4321-ét az egyik legjobb regénynek tartom, amit valaha olvastam. Krasznahorkait, főleg Az ellenállás melankóliáját. A Mester és Margaritát! Az Egy jóházból való úrilány emlékeit, az Utas és holdvilágot, az Iszonyt, jajj. és A varázshegyet! A funtineli boszorkányt, a Lolitát és a Patrick Melrose-regényeket. Marina Abramovic önéletírását, Proustot, Franklt és a francia egzisztencialistákat. A népmeséket és a jól megkomponált Facebook-posztokat. Most ennyi, a teljesség igénye nélkül.

Fontos projektbe kezdtem: nagyon kényszeres vagyok, és sosem engedtem meg magamnak, hogy könyvet félbehagyjak vagy több könyvet olvassak egyszerre. Ezen szeretnék túllendülni, így megpróbálom megengedni magamnak, hogy egyszerre több könyvet is olvassak. Mi tagadás, nehezen, lassan és frusztrálóan, de kezd működni. Ami jelenleg nyitva van: Anna Karenyina, Isteni színjáték és Frida Kahlo naplója.