Jézustól nyugatra

1974

 

 

Ágyúk

 

Némán álltak az ágyúk; egy-egy csoport az ég felé mutatott a csövével, mások szinte belefúródtak a földbe. Körben a zománcgyár magas, sárga kőfala.

A nagyok mentek elöl: Etele és Tomi. A kicsik hátul: öcsi és Iván. Furcsa, hogy Öcsi volt a legmagasabb négyük közül. Ha legurult volna arcán a gülüszeme, Tomi fejére esett volna. Tomi fejéről Etele fejére, és Etele fejéről jó sokára Iván fejére. Iván ettől nagyon szenvedett. Az vigasztalta csupán, hogy Öcsinek mégis hátul kellett jönnie, a kicsik között.

Etele körüljárta az első ágyút.

Az ágyúkat körül kell járni.

Valamennyien körüljárták hát, libasorban. Közben változott az ágyúk alakja, mintha lassan emelgették volna a talpukat, csövüket. Csak a fal maradt ugyanolyan körülöttük továbbra is.

Etele az ágyú kurbliját feszegette: megmozdult a cső, emelkedett az ég felé. Valaki mondta ezt Etelének, gondolta Iván, nem ő találta ki magától, de amint a csövet bámulta, mégis elállt a lélegzete.

– Hurrá! – ordította önkéntelenül.

Öcsi ránézett. Nyál csörgött a szája szélén. Mindkét keze a zsebében, a micsodáját markolászta rémületében. Jobban szerette volna, ha békén hagyja Etele az ágyúkat.

Iván viszont forrón szerette volna tekerni egy kicsit a kurblit. Remegve settenkedett a bátyja mögé, olyan közel, hogy érezte a szagát. Furcsa szaga volt Etelének: ismerte, de mégsem ismerte.

– Etele… – rebegte, bátyja azonban rá se hederített. Könnyen járt már a kurbli, sebesen tekerte, az ágyú csöve meredeken nézett az ég felé.

Iván a legközelebbi ágyú felé somfordált. Tomi vigyorogva elé lépett. Etele elsétált mellettük, lába nyoma élesen látszott az agyagban. És pont azt a kurblit kezdte tekerni.

Iván szeme lángolt a dühtől. Elkapta az ágyú csövét, hirtelen mozdulattal fellendült rá, és Etele arcába vigyorgott. Etele mozdulatlan arccal tekerte a kurblit. Szeme két fekete nap.

Kellemes volt odafent. Látta a fal felett a patak csillogó vizét, amelyen zöld színű halak úsztak az oldalukon. A gát előtt visszafordultak a hasukra, és eltűntek a mélyben. Platánlevelek is úsztak közöttük: ezek szépen átbillegtek a kövek felett.

Etele egyre magasabbra emelte. Iván a csőtorkolat élesen huzagolt falába markolt.

– Na! – mondta végül, de Etele már régóta máshová nézett, és vele együtt odanéztek a többiek is. Egy vaskazetta lapult a szomszédos ágyú rekeszében. Tomi húzta ki a nyílásból. Nehezen nyílt a fedele, élesen csikorogtak a rozsdás zsanérok. Egyszerre három citromsárga gránát ragyogott előttük a napfényben. Etele finoman végigtapogatta őket, aztán becsapta a kazetta fedelét. Mondott valamit Tominak, mire Tomi ráparancsolt Öcsire, hogy maradjon ott. Öcsi engedelmesen ácsorgott.

Etele és Tomi elcipelték a kazettát, valahová az épület piros téglaromjai mögé. Iván arcán forró könnyek folytak. Tudta, hogy soha többé nem látja azokat a csodálatos gránátokat.

 

 

Félkezű

 

Furcsa szokásai voltak Félkezűnek. Például, amikor bejött a lakásba, meglökte egy kicsit a vállával az ajtófélfát.

– Lexikém! – kiáltotta.

Doktor úr felugrott és átölelte. Félkezű vihogott, és bal keze csonkjával kopogott Doktor úr hátán. Anya konyakot hozatott Katicanénivel. Katicanéni morogva ment a konyakért – éktelenül csörömpölt a tálcával, amíg behozta. Azt mondta Félkezűről, hogy nem istenfélő ember, ezért mindig a rosszabbik konyakból hozott neki. Doktor úr és Anya soha nem szóltak rá ezért.

Etelének és Ivánnak általában egy-egy darab csokoládét ajándékozott Félkezű, de mindig csak egy darabot, amit valami nagyobb táblából tört le. Doktor úr azt mondta, ez kincs.

Utána kiküldték őket a gyerekszobába. Etele dobozába rejtette a csokoládéját. Az ezüstpapírt laposra simogatta, és külön tette egy könyvbe. Iván azonnal végzett a csokoládéval, a papírt azonban ő is eltette – az volt csak a baj, hogy mindig másik könyvbe tette, és másnapra elfelejtette, melyik az. Etele figyelmesen nézte. Nem szólt semmit.

Iván az ajtóhoz lopózott, és óvatosan felhajtotta a kulcscímkét. Sajnos anyát nem látta. Doktor úrnak és Félkezűnek a feje búbja látszott a fotelok támlája felett. Izgatottan mozogtak.

– Hallgass már! – sziszegte Iván dühösen, Etele azonban azért is tovább zörgött a hülye papírjával.

Doktor úr sose ment el a beteg állatokhoz, amíg Félkezű náluk tartózkodott. Egyszer egy csizmás paraszt jött érte kocsival. Azt mondta, nem kapnak levegőt a disznók. Két barna ló állt a kocsi előtt az udvaron: türelmetlenül csapkodták farkukkal az oldalukat. A paraszt fenn ült a bakon, kicsit előrehajolt, és nézte a lovak hátát. Meg se moccant.

Katicanéni bement egyszer az ebédlőbe, és rosszkedvűen azt mondta Doktor úrnak:

– Nem kapnak ám levegőt a disznók!

– Jól van, Katicám – mondta Doktor úr, és beszélgettek tovább. Félkezű olyanokat mondott anyának, hogy asszonyom, maga csodálatos! Anya ilyenkor borzongatóan nevetett, Iván pedig gyűlölködve moccant egyet a kulcslyuk mögött. A beszélgetés végén Doktor úr néha már ordított.

– Mit mondott? – kérdezte Etele.

– Azt, hogy vau – suttogta Iván.

– Fau! – mondta Etele megvetően.

– Vau! – suttogta Iván dühösen. Megbánta, hogy beavatta Etelét a titokba.

A csokoládén kívül mindenféle holmit hozott Félkezű Pestről a teherautójával: télikabátokat, injekcióstűt, egyszer még egy mikroszkópot is. Mindezt Doktor úrnak adta. Doktor úr pedig szalonnát, tejfölt és kolbászt adott neki. A szalonnát, kolbászt és tejfölt Katicanéni hordta ki a kamrából. Rettenetesen dühös volt, és még hetek múlva is morgott takarítás közben.

– Tegyem a mikroszkópot a káposztába! – mondta.

Iván az asztal alatt vihogott. Doktor úr persze hamarosan új szalonnát, kolbászt és tejfölt hozott a parasztoktól. Félkezűre azt mondta, hős.

Amikor elment, hetekig nem látták. Ilyenkor követi el a hőstettet, gondolta Iván. Egyszer ponyvába csomagolt motorbiciklit hozott, amelynek piros színe volt, és gyönyörűen csillogott. Nevetve mesélte Doktor úrnak, hogy közönséges bicikliért cserélte egy orosztól, aki nem tudta beindítani.

Éktelenül ropogott a motor, pedig Félkezű azt mondta, hogy kevés benne a benzin.

– Szállj fel, Öcskös! – kiáltotta. Iván felmászott mögé. Szagolgatta Félkezű viharkabátját. Aztán megindultak, keresztül a gyepen. Nagyokat zökkentek, imbolyogtak. Iván görcsösen kapaszkodott Félkezű viharkabátjába. Csodálatos kaland volt, de még csodálatosabbnak találta a benzin szagát. Kár, hogy Doktor úr azonnal bezárta a motort a fáskamrába. Másnap ő is motorozott az udvaron, de egyedül. Mindjárt neki is ment egy fának: elgörbült a motorbicikli első kereke. Egy szerelő jött hozzájuk délután mocskos ruhában – megengedte Ivánnak, hogy mellette álljon, amíg a keréken dolgozott. Iván ezért nagyon hálás volt neki. Csodálatos dolgokat tanult tőle, például azt, hogy a motorbiciklinek küllői vannak. A motor gyöngyházszínű reflektorától viszont félt egy kicsit. Ettől kezdve küllőknek nevezte a hüllőket. Etele gúnyosan mosolygott, Anya pedig azt mondta: Kis butám. Ivánnak ez nagyon fájt. Vérig sértődött.

Doktor úr motoron járt vidékre néhány hétig – Iván már az emeletről hallotta, amikor hazaérkezett. Szerette hallgatni a motor ropogását. Mély, boldog álomba merült tőle. Álmában nagyokat zökkent és imbolygott. Doktor úr megígérte, hogy hamarosan elviszi magával vidékre.

Egyik este Iván szokás szerint kifutott a motor hangjára, és látta, hogy Doktor úr négykézláb mászik felfelé a veranda lépcsőjén. Katicanéni segített neki, Anya az ajtóban zokogott. Doktor úr ezután két hétig feküdt. Azt mondta, eltört a bordája, mert megrúgta egy ló. Soha többet nem ült fel a motorbiciklire: egy fekete kalapos férfi vitte el a fáskamrából. Iván Doktor úrhoz rohant.

– Elviszik! – kiáltotta. – Elviszik a motort!

– Én adtam oda – morogta Doktor úr. – Nem biztonságos jármű.

Iván döbbenten bámult rá. Egyáltalán nem értette, mi az, hogy nem biztonságos jármű. És ha már odaadta valakinek Doktor úr, inkább neki adta volna.

Legközelebbi látogatása alkalmával Félkezű megígérte Doktor úrnak, hogy autót hoz neki. Iván izgatottan nyalogatta a szája szélét a kulcslyuk mögött, bár a teherautótól félt egy kicsit. Annyit semmi esetre nem ér, mint egy motorbicikli, gondolta.

– Autót hoz! – suttogta izgatottan Etelének.

– Micsoda? – kérdezte Etele.

– Autót, te hülye!

Néhány hét múlva valóban megérkezett Félkezű. Iván az udvarra rohant, teherautó helyett azonban egy kis fekete kocsit talált a ház előtt. Ez vajon biztonságos? – töprengett. Nem tetszett neki túlságosan, de azért elhatározta, ha Doktor úr ismét oda akarja adni valakinek, szól neki, hogy inkább neki adja.

Még akkor is a verandán állt, amikor Félkezű, Doktor úr és Anya lejöttek az autóhoz. Körüljárták, tapogatták. Félkezű azt mondta, Opel. Iván úgy gondolta, Opel azt a történetet jelenti, ahogy Félkezű a kocsit cserélte valakitől, például egy katonától, aki nem tudta beindítani.

Mind a hárman beültek a kocsiba, Félkezű megindította a motort, és elmentek. Iván utánuk rohant az utcára, de már eltűntek. Visszafutott az utcai szobába, kinyitotta az ablakot, és onnan leste a várost. Nem látott semmit. Végtelen fájdalmában az az egy vigasztalta, hogy Etele németórára ment, és még annyit se tudott az autóról, mint ő. Türelmetlenül várta, hogy elmesélje neki a dolgot. Amikor bejött érte Katicanéni, és vacsorázni hívta, az ablakpárkányba kapaszkodott.

– Édes istenem! – suttogta Katicanéni. – Mit csináltak veled?

Szidta Félkezűt, mint a bokrot. Megtapogatta Iván vállát, cirógatta a fejét, így végül Iván mégis elengedte az ablakpárkányt, tűrte, hogy levetkőztesse Katicanéni, ráadja a hálóingét, megmossa az arcát és a kezét. Egy csésze langyos zamakót* hozott neki vajas kenyérrel. Iván a zamakót megitta, a vajas kenyérnek azonban csak a sarkát rágta meg. Szenvedő arccal bámulta a plafont. Amint egyedül maradt, újra az ablakhoz futott.

Legjobban az fájt neki, hogy Félkezű látta őt a verandán, és mégse mondott semmit. Rávigyorgott a szélvédő üvegén keresztül. Azon töprengett, vajon ugyanolyan üveg az is, mint amit ő talált a kerítés tövében? Az övé sárga volt, nem is igazi üveg, hanem sárga.

Délután felmászott Etele és Tomi után a padlásra, ők már fenn voltak, és olyan gúnyosan nézegettek vissza, mintha azt gondolták volna, úgyse éri utol őket soha. Iván ezt nagy hülyeségnek tartotta. Csúszós szalmaszálak lógtak a létra fokain, amelyeken jó volt járni mezítláb. Egyik kezével kapaszkodott csak, másikkal az üvegcserepet szorította. Egyszerre a semmibe lépett. Mintha elrántották volna mellőle a létrát és a tárgyakat, amelyekbe kapaszkodni lehetett. Nem ütötte meg magát nagyon. Az üvegcserép jutott eszébe először. Megvolt. Úgy szétfolyt a tenyerében.

Etele visszanézett a zajra, és látszott az arcán, hogy nagyon megijedt. Tomival együtt leszánkáztak a létrán. Iván tenyerét bámulták. Aztán Etele feszegetni kezdte Iván ujjait.

– Nem fog fájni! – kiáltotta. – Engedd már! Nem fog fájni!

Iván értetlenül kinyújtotta az ujjait – vérpatak indult a könyöke felé. Bámulta egy kicsit, aztán vadul felzokogott.

Összevissza gondolt ezekre a dolgokra ott, az ablakpárkányon. A sárga üveg eltűnt. Az utca is üres volt. Hűvös szél fújt, érezte, amint a szoba meleg levegője kifelé áramlott a teste körül. Rózsaszínű selyem hálóinge hűvösen tapadt a bőrére. Sötét kabátos idegen alakok lépegettek a járdán. Élesen kopogott a cipőjük.

Fájt már a könyöke; a deszkára hasalt, hogy ne fájjon annyira. Később felmászott rá a bal lábával, végül a jobbal is.

Félkezű úgy támaszkodott bal keze csonkjával a volánra, mintha akarattal vágatta volna le a kezét, mert így szeretett a volánra támaszkodni. Pedig a villamos vágta le, amikor elsötétítés volt Pesten, és befordultak egy utcába. Félkezű kiesett a peronról. A peron olyasmi lehet, mint egy ablak, gondolta. Leeresztette a szempilláit, mintha az üvegén keresztül nézte volna a télikabátosokat: mindjárt kisütött a nap. Sárga fény szegélyezte az emberek kalapját. Elégedetten sóhajtott, és kinyújtózott az ablakpárkányon.

Egyszerre megragadta valaki a vállát. Nagyot dobbant a szíve, szikrázó fényeket látott. Odalent az utcán fekete kabátos tömeg ácsorgott. Sápadt felnőtt arcok bámultak a magasba. Néhányan felfelé tartották a kezüket, mintha valami értékes dolog szállingózott volna az égből. Például hó.

Doktor úr hajolt fölé: visszarántotta az ablakból. Jóval a verés és a hosszú beszélgetés után megértette, hogy őrá vártak odalent a télikabátosok.

– Nem alszol el többet az ablakban, ugye? – kérdezte Anya.

– Persze hogy nem – ígérte könnyedén. Meggybefőttet kapott: édesen olvadt el a nyelvén, és ebből meg értette, hogy beteg. Akkor kap az ember meggyet, amikor beteg. Óvatosan köhentett egypárat.

Félkezű is kaphatott meggyet, de valószínűleg sokkal többet, hiszen ő tényleg kiesett a peronról a télikabátosok közé. Az egyik levágta a kezét. És vajon ő megtalálta később az üvegét? Hol? Ezt kellene megtudni tőle. Mert ezeket a holmikat egy helyre teszik.

 

 

Az út

 

Mindent feldobáltak a teherautóra: a nagyszoba foteljeit, a két sezlont, a barna székeket, a konyhabútort és a nagy, fonott kosarat. Doktor úr és Anya nem voltak ott a rakodásnál – előrementek az Opellel. A hátsó ülést telerakták holmival, de Etele azért még befért a kocsiba. Iván és Katicanéni nem fértek be.

– Ti majd a nagy kocsival jöttök – mondta Anya. – Szereted a Katicanénit?

Iván sötéten bámult rá. Katicanénit szerette, de attól még ő is befért volna Etele mellé.

Elmentek.

Félkezű se jött el: ez a teherautó egy vörös hajú sofőré volt, aki rövid kabátot viselt, és mély hangon röhögött. Katicanéni magányosan állt a verandán, fázósan összehúzta kendőjét a vállán. Iván a teherautó alól nézte a férfiakat. A sofőr csak derékig látszott a hátsó gumi mellől. Éles pogácsákat nyomtak a sárból a gumi cirádái. A teherautó vasvázát teljesen befröcskölte a kemény, szürke sár. Odafent dongott a plató. A sárga gyerekszekrényt a többi bútor tetejére dobták: kinyomta a ponyvát. Utoljára a nagy kosarat cipelték a kocsihoz. Katicanéni rémülten integetett, mert ebben volt az ő holmija is.

– Kapd be, nyanya! – röhögött a sofőr, de sem Iván, sem Katicanéni nem tudta, mit kell bekapni.

Nyögve felemelték a kosarat – meg sem igazították, ott hagyták, ahová először dobták. Kinyílt egy kicsit a teteje. A vörös nagy dörrenéssel felcsapta a kocsi hátsó oldalát. Egy magas férfi beszállt mellé, a másik leveregette a port a ruhájáról, és elment.

Katicanéni azt hitte, máris indulnak, pedig a vörös csak az udvarból akart kiállni. Egy kicsit ijesztő volt, amikor megmozdult a kerék: Iván a sárban kuporgott mellette. Ekkor vette észre Katicanéni.

– A gyerek! – visította. – Álljon meg!

A vörös röhögve kitolatott az udvarból. Katicanéni Ivánhoz rohant, hihetetlen erővel felkapta, tapogatta, fogdosta, de közben semmit se látott a könnyeitől.

Így kezdődött az utazás.

Katicanénit ezek után nem lehetett felcsalogatni a kocsira. Végül odament hozzá a vörös meg a magasabb, aki svájcisapkát hordott, és kétfillérest húzott a sapka villámhárítójára. Mélyen ülő, szúrós szemén csak akkor látszott a fény, amikor fordult egyet megfontoltan. Megfogták az öregasszonyt, és feltették a bútorok közé. Katicanéni vadul kapálózott. Annyira megrémült, hogy nyikkanni se tudott. Megmarkolta a legközelebbi bútor lábát. A vörös azonnal indított. Katicanéni a székkel együtt hátratántorodott.

– Szentséges Uram Isten! – dadogta.

Második rántásra a sezlonra esett, és ott is maradt. Jobbjával elkapta Ivánt, aki vidáman futkosott körülötte. Ő nagyon izgalmasnak találta az egészet, de azért Katicanéni mellett maradt. Jó meleg volt az öregasszony. Nem a kendője volt meleg, ő maga.

Surrogva ugráltak a kerekek a mély gödrök felett, kétfelé vágták az esővizet az éjszakába. Hegyesek és fényesek voltak ezek a vízsugarak. A ponyvát a kocsi tetején felejtették – félig visszacsapta a léghuzat. Mintha a kocsi belsejéből jött volna ki a táj végtelen mennyiségben. Kínlódva zötyögtek a bútorok, aztán lassan egymásba szorultak a lábaikkal. A nagy kosárból kilógott Doktor úr fekete télikabátjának a bal ujja.

Katicanéni reszketve imádkozott. Vészjóslóan csattogott a ponyva. Sárga szíjdarabok libegtek a szélben.

Valahol kutya ugatott – nagy zökkenéssel megálltak. Zümmögő, süket csend lett, amelyben nagyot csattant a vezetőfülke ajtaja. Iván kinézett egy résen: sápadt lámpa égett az orra előtt egy hosszú ház ajtaja felett. Bajuszos férfi állt az ajtóban, jobb kezében söröspohár. Odabent egy zöld asztal fölé hajolt valaki, de csak a fenekét látta. Fényes bot volt a kezében: sokáig mozgatta előre-hátra, aztán hirtelen előrebökött vele. Harsány férfiröhögés hallatszott.

A bajuszos biccentett a sofőr köszönésére: mind a hárman bementek az asztalok közé.

– Hová mentek? – suttogta Katicanéni.

– Be – mondta Iván.

– Jézus Máriám!…

Sötét felhők lógtak az égen. Néha reszelős férfihangokat hozott a szél a falu felől. Az öregasszony még mindig úgy kapaszkodott, mint amikor elindultak. Kézfeje barna volt, a karja hófehér. Iván még sohasem látta így ülni. Óvatosan megfogta a karját. Valamire vártak.

Mind a ketten összerezzentek, amikor meghallották a sárban cuppogó lépéseket. Hirtelen beindult a motor, és mire megértették, mi történt, már újra rohantak.

Férfihangok törtek át a dübörgésen: ordítva énekelt a sofőr meg a társa: ott folytatta az egyik, ahol a másik abbahagyta. Nem szólt már az öregasszony – kapaszkodott és reszketett. Iván türelmesen vele reszketett. Amikor Katicanéni elernyedt, ő is megnyugodott. A görcsök és feloldódások rendszere és az állandó csattogás elálmosította. Közelebb fúrta magát Katicanénihez. Arcán érezte a kendő libbenéseit. Elaludt.

Tompa morajra ébredt: egy pillanatra mintha minden megmozdult volna körülöttük. Sötét árnyak mozogtak. Odakint világosabb volt: jól látszott az úttest megtaposott, durva felülete. Egy fehérre festett vasúti híd maradt el mögöttük az éjszakában: alacsonyabb volt, mint a felpúpozott kocsi. A ponyvának leszakadt az egész felső része. Nyakukba zuhogott az eső. A sárga gyerekszekrény hátradőlt, a híd letépte a tetejét. Kinyílt a kocsi hátsó ajtaja: néha annyira visszavágódott, hogy látni lehetett a szélét. Aztán megint eltűnt. Hátracsúsztak a bútorok is: a nagy kosár tartotta az egész rakományt. Doktor úr kabátjának az ujja még mindig ugyanúgy lógott ki belőle. Az öregasszony előrenyújtotta a nyakát, és hideglelősen bámulta a rohanó, spriccelő utat.

– Ivánkám… – nyögte. – Ordíts!…

És Iván ordított.

 

 

Az új ház

 

Döngött a ház, amikor fát vágott Doktor úr. Azért döngette annyira, hogy elégesse szervezetében a felesleges cukrot. Alulról felfelé nézett, amikor erről beszélt. Iván gyanakodva hallgatta. Először is Doktor úr soha nem evett cukrot. Lekvárból, befőttből és süteményből lopott, az igaz. Este aztán feküdt az ágyban, és nézte a plafont. Időnként felkelt, beadott magának egy inzulininjekciót, azzal a fecskendővel, amivel a malacokat oltotta.

– Belehalsz – mondta Anya.

Doktor úr sötéten nézett rá, és visszafeküdt. Szívesebben vágta a fát, pedig görbe volt a szája, és lógott a karja, amikor feljött a pincéből. Favágás előtt azonban megette azt a fazék levest, amit külön neki főzött Katicanéni. Egyenesen a fazékból ette. Katicanéni görbén állt a nagy, csiszolt üvegajtó mellett, és nézte. Furcsa, hogy akkor tűnt a legkisebbnek, amikor állt. Elsorolta, hogy mit nem tudott venni aznap, mivel kevés volt a pénz, amit Doktor úr az asztalra tett reggel.

Doktor úr evés közben visszamorgott neki. Katicanéni újra elmorogta az egészet. Doktor úr ismét visszamorgott neki, aztán úgy harmadszorra megszólalt:

– Jól van, Katicám.

Addigra ért a fazék fenekére – úgy is lehetett érteni, hogy a levesre mondja. Katicanéni úgy értette. Elvette a fazekat, de állt még egy kicsit az ajtó mellett.

– Jó volt? – kérdezte.

– Felséges – morogta Doktor úr. – Nincs ennél jobb a világon!

Iván, aki egész idő alatt a vécében kuksolt, dühösen fintorított egyet. Nem tudta megérteni, hogy lehet felséges mindig ugyanaz a leves, ami különben tyúkból készült. A tyúkokat Doktor úr kapta a parasztoktól. Legalább négyet hozott minden héten. Néha nyolcat is. Pörköltnek, rántva és minden elképzelhető módon elkészítette Katicanéni. Élve hozta őket, lábukon összekötözve, mint a virágcsokrot. Letette az előszoba fekete-fehér kockás kövére, a pálma hordója mellé. A tyúkok nem voltak hozzászokva az ilyen délies környezethez: addig csapkodtak a szárnyukkal, amíg szorosan egymás mellé kerültek. Ezután már csak nézegettek, annyi felé, ahányan voltak. Közben összerondították a követ.

Valahányszor beállított Doktor úr a tyúkokkal, Katicanéni dühös morgással fogadta. Leguggolt a tyúkok mellé, fitymálva bökdöste őket.

Doktor úr a fogasra akasztotta vastag, büdös sofőrbundáját.

A hatszögletű előszoba minden oldalát ablakok alkották. A fogas mögött ismét ablak következett volna, de ezt beszögelték a sárga gyerekszekrény épen maradt hátával és ajtajával. Rajta volt a kilincs, minden. Az ablak és a deszka között vidáman éltek a pókok. Úgy beszőtték hálóikkal a teret, hogy kívülről nem is látszott a deszka.

Zsíros, zöld vadászkalapját meg a sétabotját magával vitte a nagyszobába, és a nagy, ovális asztalra tette, valamiknek a tetejére, mert az asztalon nem maradt hely a vicik-vacakoktól. Kivette zsebéből a tárcáját, amely valamikor egy kétforintos nejlon igazolványtartó volt. Most egy befőttesgumi tartotta össze. A tárcán belül a személyi igazolványát is kitömte papírdarabokkal, csekkekkel, így az idők folyamán óriásivá duzzadt, és teljesen szétrongyolódott. Minden lapja kijárt, egyedül a fénykép állt benne szilárdan, mert azt kemény lapra ragasztották.

Zsebóráját egy szív alakú fa hamutartóba tette, amit egyetlenegyszer használt valaki hamutartónak – ennek az égésnyoma látszott is középen. Anya csinálta különben: tubusból nyomható, domború festékkel díszítette, magyarosnak szánt mézeskalács-mintákkal, amelyek azonban mégse voltak magyarosak, mint ahogy a hamutartó sem volt hamutartószerű: legszívesebben megette volna az ember.

Katicanéni ezalatt egyfolytában morogva szemügyre vette, hogy mit hozott még Doktor úr a nagy bevásárlókosárban. Mindig ugyanazt hozta különben: alul tojást, felül túrót és tejfölt. A tejföl kidőlt egy kicsit a tojásra. Megkóstolta a túrót, aztán Doktor úr után vitte a tojásokat a nagyszobába, és egyenként kirakta őket egy Märklin játékdoboz tetejére, amely a nagy, faragott íróasztal közepén állt. Az íróasztal mögött volt még egy méteres hely a falig: itt két zsírosbödön állt. Az íróasztal tetejéről söprűnyél vezetett a falig, ezen lógtak a kolbászok.

A törött tojásokat gondosan egymáshoz támasztotta a Märklin-doboz bal oldalán, hogy felül legyenek a törések. Iván máris tudta a vécében, hogy rántotta lesz vacsorára. Undorodva félrehúzta a száját. Rántotta és tyúk! Ezt a menüt időnként gomba frissítette fel, ha maradt ideje Doktor úrnak gombászni egy kicsit valamelyik erdő szélén, hazafelé jövet.

A vécét egyébként csak három düledező szekrény választotta el a nagyszoba többi részétől. Fehér lepedő lógott a bejáratnál.

A hatalmas U alakú ház valamikor egy Frank nevű lókereskedőé volt, aki negyvenötben Svájcba szökött. A házat aztán hat részre osztották. Abban a részben, amely Ivánéknak jutott, nem volt konyha, vécé és kamra. Kaptak viszont három hatalmas szobát. Ez a vécészoba volt a legnagyobb.

Az üvegajtó mellett négyrekeszes lisztesláda állt: ennek a tetejére került a túró és a tejföl, valamint a gyümölcsök. Mindezt nagyon szerették a muslincák.

A ládán tartotta ezenkívül Doktor úr a barométerét, amit kétszázötven forintért vett a bizományi áruházban, és amelyen látni lehetett, hány higanymilliméter a nagyszoba légköri nyomása. Mindig megnézte reggel, amikor vidékre indultak a vállalati kocsival.

– Mennyiért tetszett venni? – dünnyögte Katicanéni.

– Micsodát? – kérdezte Doktor úr.

– A tojást.

– Egy forintért.

– Hiszen ezek jércetojások! – szörnyülködött Katicanéni.

– Jérce a fenét – mondta Doktor úr.

– Hát nézze meg.

Doktor úr kezdett dühbe jönni. Végül is ő értett jobban az állatokhoz.

– Bizony, jérce – erősködött a kis öreg. Kiment a második fogásért.

Tizenöt éve ugyanígy csinálták.

Doktor úr sóhajtott, és még valamit letett az asztalra. Iván tudta, hogy mindjárt bejön kezet mosni, ezért gyorsan felhúzta a nadrágját, és megrántotta a láncot. Közben automatikusan a csapra nézett. Ez volt az egyetlen koszos csap a házban: dacból nem mosta le Anya. Ősrégi, kettérepedt mosószappan ázott a szappantartóban. A szekrénytől a falig vezető madzagon lógott Doktor úr nyirkos, nagy paraszttörülközője – mellette kicsi, fehér flaneldarab: ez anyáé volt. A fürdőkád hátul állt a falnál: dobozokat és benaftalinozott ruhákat tartottak benne, mert nem volt hozzá lefolyó.

Iván abban a pillanatban eresztette el a láncot, amikor Doktor úr bebújt a függöny alá: a szekrény felől leverte a biztosítótűt, és amíg ezzel vacakolt, Iván nem fért ki mellette. Gyanakodva szaglászott. Doktor úr csizmáján, amellyel végigkajtatott a lakáson, még látszott a friss trágya.

– Szervusz – mondta Iván elfogódottan.

– Szervusz – mondta Doktor úr. Félreállt az útból. Iván a belső szobába nyargalt. Utálta ezt a lakást.

A zongora teteje tele volt lencsibabákkal: arcra borulva feküdtek, és valamennyien a feneküket mutatták a szoba felé. Ezeket Anya gyártotta a háziipari szövetkezet részére.

Iván az orrát ráncolta. Reggel szólt neki Anya, hogy a háziipar raktára felé jöjjön haza az iskolából. Segítsen elhozni az anyagot.

– Miért nem segít Etele? – morogta Iván.

– Gyónni megy – mondta Anya.

– Nekem meg edzésem van – vágta rá Iván.

– Négyre gyere oda. Addigra vége lesz az edzésnek, nem? Mi a fenét edzetek már megint?

– A bajnokságra – felelte Iván sértetten.

Elfelejtkezett a dologról. Az ablakhoz ugrott, és szorongva bámulta az utcát. Elhatározta, hogy prémvadász lesz, és egy wigwamban fog élni valahol a hegyek között. Nem messze a wigwamtól mérhetetlen mennyiségű aranyrög hever egy vízmosásban, őt ugyan nem érdekli az arany. Puskájára támaszkodva megvetően le-lenéz rá az illető vízmosás feletti hegygerincről. Esetleg leköp a mélységbe. Ezért fogadják aztán szívükbe a helybeli indiánok, akik ilyen alkalmakkor mellette állnak a hegygerincen. Fekete hajuk lobog a szélben, pipájuk füstjét elkapdossa a szél. Helyeslően bólogatnak a köpésre.

Esetleg évente egyszer lemegy a völgybe. Fél marék nuggetet tesz egy bivalybőr zacskóba. A zacskót egy szelíd prérifarkas nyakába szíjazza, és elküldi anyának, hogy vegyen rajta bútorszövetet, vagy amit akar. Akkor aztán nem kell dolgoznia a háziiparnak, és Ivánnak se kell elmenni a rongyokért.

Aztán eszébe jutott, hogy Anya nem merné levenni a zacskót a prérifarkas nyakából. Zavarában összeráncolta az orrát. De ott lesz Katicanéni, gondolta. Majd ő leveszi, a farkasnak pedig ad valami csontot, hálából a fuvarért.

Egyszerre meglátta anyát az úttest másik oldalán. Nem tudott átjönni, mert hosszú sorban álltak a kocsik az utcán. Két nagy műbőr táskát tartott a kezében: mind a kettő tele vattával és vászondarabokkal. Iván kétségbeesve vette tudomásul, hogy meg fogja várni, amíg elmegy az egész kocsisor, sőt, még azután is várni fog egy kicsit, amíg egészen tiszta lesz a terep.

– Várjál! – ordította. Felugrott az éjjeliszekrény tetejére, átlendült az ablakpárkányon, és átnyargalt a kocsik között.

– Az isten szerelmére! – sikoltotta Anya.

– Gyere! – felelte Iván keményen. Felkapta a táskákat, és kiugrott az útra. – Gyere! – ordította. – Látod, hogy állnak!

Fel-alá járkált a teherautó előtt, hogy mutassa, mennyire biztonságos a terep.

– Vigyázz, öcsi! – mondta a sofőr jóindulatúan.

– Fogd be a pofádat! – vicsorgott rá Iván. A házuk felőli oldalra szorult. Letette a táskákat, és onnan integetett kétségbeesetten.

Szép volt Anya, ott a fényben. Eltakarták a lassan vonuló kocsik. Újra látszott, újra eltakarták. Barna haját mozgatta a szél. Nem is nézett Ivánra.

Amikor a kapu alá értek, éppen meglátták Doktor úr vállát a ház sarka mögött. A pince felé ment.

 

 

Az ősfog

 

Egyetemista korában mamutcsontok után kutatott Doktor úr a szünidőben, Palóki Tóni barátjával. Iván csak fényképről ismerte Palóki Tónit: egy városligeti padon ült Doktor úr társaságában. Nagy füle volt, Doktor úr pedig azt a sárga sétabotot tartotta a kezében, amely most is megvolt neki, csak azóta már lekopott a gumi a végéről. Tóni kopasz volt, Doktor úr fején viszont selymes haj göndörödött. Ez meghökkentő. Amióta Iván vissza tudott emlékezni rá, tar kopaszon látta az apját. Kopasz volt a családi képeken is. Száját makacsul lehúzta, mint Palóki Tóni mellett a Városligetben. Talán akkor határozták el, hogy kiássák a mamutokat Letenyén, egy vízmosásban. A csontokat, amelyeket találtak, elajándékozta Doktor úr, egy fogat azonban megtartott.

Gyönyörű fog volt. A könyvespolc jobb oldalán állt, a Cholnoky-sorozat előtt. Barna pikkelyeket lehetett lepiszkálni az oldaláról, és ha jobban megnézte az ember, világosan látta, hogy ezek őspikkelyek. A rágórész kemény redői kellemesen csiklandozták Iván ujja hegyét. Ha tenyerébe szorította a fogat, roppant biztonságérzést adott: gondolatban többször fejbe vágta vele Kecsét, a Kanizsai utcai srácok vezérét.

Két csodálatos tárgy állt még az ősfog mellett: egy repedezett, sötétsárga biliárdgolyó – ezt valamelyik falu kocsmájából szerezte Doktor úr. Ezenkívül egy vörösbarna paripa agyagból: fejét jobbra vágta, és lobogott a sörénye.

Iván nagyon is együvé tartozónak érezte ezeket a dolgokat, éppen ezért mind a hármat el szokta lopni. Bedugta őket az inge alá, és felmászott velük a diófára. A fa törzsének elágazásánál jókora odú tátongott, melynek a környékét Iván már összevéste: ide rakta a kincseit. Amíg mászott, kocogtak az inge alatt. Akkor is kocogtak, amikor kivette őket, és ez volt a legizgalmasabb. Majdnem izgalmasabb, mint maguk a tárgyak.

Odafent a fán aztán kényelmesen pikkelyezhetett. Elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Valaminek kellett lenni a pikkelyek alatt, ezt a hülye is tudta. Jó csomó pikkely összegyűlt már az odú alján. A fog ennek megfelelően egyre kisebb lett: Doktor úr néha gyanakodva megnézte, de nem szólt semmit. Iván estére mindent visszarakott a helyére, pontosan úgy, ahogy azelőtt álltak, de nem úgy, ahogy Doktor úr állította oda őket, hanem ahogy ő, előző nap. Doktor úr nem vette észre az ilyen finom különbségeket.

Többet szeretett volna tudni ezeknek a tárgyaknak az eredetéről, de nem mert kérdezősködni Doktor úrtól, mert ennek mindig valami rossz következménye lett. Az indiánokról például azt mondta megvető hangon: „Olyanok, mint a cigányok, piszkosak, és nem szeretnek dolgozni.” Ivánt ez mélyen sértette, hiszen önmagát is ehhez a népfajhoz sorolta. Olvasd el, ha nem hiszed, mondta Doktor úr. Behozott egy könyvet a Cholnoky természettudományi sorozatból. Iván ágya mellé dobta. Iván gyanakodva piszkálta egy ideig. Végül belenézett. Éppen egy képnél nyitotta ki. Ronda, lógó mellű nő állt a képen vigyorogva, karján koszos kis kölyök. A háttérben nagy hasú férfi, aki ugyancsak bután vigyorgott.

Attól kezdve gyűlölte Doktor úr egész könyvtárát, és elhatározta, hogy soha nem nyúl egy könyvéhez sem. Sajnos nem felejtette el ezt a képet: valahányszor eszébe jutott, élénk fájdalmat érzett a mellében, ahol elképzelései szerint a szent dolgokat tárolta az ember. Néha akarattal is felidézte az emlékét, amikor haragudott az apjára. Ilyenkor még jobban tudott rá haragudni.

A May Károly-könyveket, amelyeket ő olvasott, nem tartotta komoly könyveknek Doktor úr. Ezt a véleményét többször kihangsúlyozta, különösen akkor, amikor vendégek jöttek hozzájuk. Ivánt ez annál jobban dühítette, mert Doktor úr is olvasott May Károlyt, igaz, hogy németül. Huszonnyolc kötete volt a középső könyvszekrény felső rekeszében. Doktor úr rádióján gyakran látta az Old Surehandet. Címlapján egy gyönyörűen feldíszített ló állt, mellette Old Surehand rojtos bőrruhában. Iván mohón belelapozott, de egy kukkot sem értett belőle. Nem elég, hogy németül nyomtatták, még a betűi is gótikusak voltak. Elkeseredve tette vissza a rádióra, de nem hagyta nyugodni a dolog. Ezek a könyvek nyilván más May Károly-könyvek voltak, mint amelyek az ő kezébe jutottak. Gyalázatos igazságtalanságnak érezte az egészet. Elhatározta, hogy megtanul németül.

Doktor úr mohón kapott az ajánlatán, és mindjárt behozott egy nyelvkönyvet. Képillusztrációk tartoztak a leckékhez. Iván végignézte a képeket, de meglehetősen unalmasnak találta őket. Doktor úr lefordította neki az egyik lecke címét: A drogéria. Ivánt abszolút nem érdekelte, milyen holmik kaphatók egy drogériában. Javasolta, hogy ezt a leckét hagyják ki. Doktor úr azt mondta, nem lehet, mert olyan nyelvtani dolgok vannak benne, amelyek nélkülözhetetlenek a továbbiakban. Iván erre megkérdezte, hogy mondják németül a tomahawkot? Ugyanúgy, mondta Doktor úr. Tomahawk az tomahawk. Angolul is tomahawk. Iván erre nagyon elkedvetlenedett. Akkor hát angolul is meg kell tanulnia ahhoz, hogy a legegyszerűbb indián szavakat megértse, nyilván egy ugyanilyen vastag könyvből, és abban is lesz drogérialecke, később nélkülözhetetlen nyelvtani hülyeségekkel. Nem tudta elképzelni, kinek a vad ötlete volt, hogy nyelvtanból álljon az egész nyelv. Majd megdöglött az unalomtól magyar nyelvtanórákon. Úgy látszik, a németek és az angolok is ugyanezt csinálják.

Doktor úr mindjárt elolvasott neki egy leckét, és feladott másnapra százötven szót. Iván az elején még figyelt, és egész jól vissza tudta mondani a szöveget, de hamar megunta. Azon törte a fejét, hogy kellene rávenni az öreget, fordítson az Old Surehandből? Nagy meglepetésére Doktor úr ezt is vállalta: egész este olvasott neki. Iván élesen figyelt. Nagyon élvezte a történetet. Az volt a baj csupán, hogy Doktor úr németül is felolvasott minden mondatot, aztán fellapozta a szótárt, és végigböngészte az illető szó összes változatát. Iván ezt dögunalmasnak tartotta, és mindjárt látta, hogy Doktor úr módszerével van a baj. Másnap, iskola után elővette az Old Surehandet meg a szótárt. Elhatározta, hogy lök egyet az ügyön. De hosszú órákig kínlódott, mire csak a betűket megtanulta. Két mondatot fordított le úgy-ahogy. Egyelőre kiábrándult az egészből. A fogat azonban továbbra is ellopta mindennap.

 

 

Ezek

 

Iván emlékezett rá, milyen volt az udvar, mielőtt odaköltözött a vállalat. Kétoldalt hosszú istállók álltak üresen, az istállókban boxok és a falba erősített vasgyűrűk, amelyekhez a lovakat kötötték valamikor. A hátsó épületeken később beszakadt a tető, a zsindelyeket leszedték, csak a feketére pörkölődött lécek és deszkák tartották magukat.

Itt kezdődött az ő birodalma.

Amikor udvarukba költözött a vállalat, lefoglalták ezt a területet. Egyedül Ivánt érte veszteség, hiszen az udvarban lakó négy család egyik tagja sem szeretett a bokrok között kúszni, nyíllal és csúzlival vadászni. Elég volt nekik a felső udvar, amit meghagyott a vállalat. Etelét sem érdekelték a fák: mióta felfedezte az elektromosságot, minden szabad idejét a drótjai, banándugói és csipeszei között töltötte.

Iván gyakran hallotta az anyjától, hogy az udvart ezek vették el. Harag és fájdalom csengett Anya hangjában. Rándított a vállán, állával pedig az utca felé bökött. Furcsa, hogy sohasem az udvar felé.

Iván hamarosan rájött, hogy az ezeken az oroszokat kell érteni, az udvarban viszont soha nem látott oroszt. Sofőrök, munkások és művezetők járkáltak fel-alá.

Anya szerette a virágokat és fákat, de csak akkor, ha sétálni lehetett közöttük. A régi udvaron, ahol most a deszkarakások álltak, elvadult bozót nőtt, bodza és kecskefűz. A bodzabokrokban hatalmas szúnyograjok. Anya nem szerette a bodzát, a szúnyogokat még kevésbé. Nem is ment le az udvar végébe soha.

Doktor úrnak semmi kifogása nem volt a vállalat ellen. Olyankor emlegette az oroszokat, amikor a Szabad Európát hallgatta, és ennek megint nem volt köze az udvarhoz. Iván nem tudta, hol van a Szabad Európa. Nem érdekelte a földrajz. Azt se nézte meg soha a térképen, merre járt a May Károly, amikor a Sutot üldözte. Ezeket a földrészeket és országokat nagyon jól el tudta képzelni térkép nélkül is. A Sut országa például sárga ország volt, az utak mentén homokdűnékkel, a házak rücskös, szél marta kövekből készültek, a fák néha szürkék, néha sárgák voltak. Ahol a szénégető elégette az embereket, lila árnyék borult a tájra.

A Szabad Európa egy rádióadó, mondta Doktor úr. Iván erre elröhögte magát. Micsoda nagyképű banda lehet, gondolta, hogy mégis egy országnak hívják magukat, amely ráadásul akkora, mint Európa! Talán egy nagyobb rádióadóról van szó, töprengett, amelyben folyók is folynak, a folyókban halak úszkálnak, a partokon sűrű erdők nőnek. Ebben a rádióadóban szabad európaiak élnek, tehát senkinek nincsenek szülei és testvérei, azonkívül iskolák sincsenek. Mindenki vadászgat, úgyhogy az egész tulajdonképpen egy indián törzs életéhez hasonlít, kivéve az egy rádióadást. Ennyit meg lehetett bocsátani nekik. Amikor aztán meghallgatott egy műsort, elkedvetlenedve vette tudomásul, hogy Szabad Európában állandóan a Jézus Krisztusról prédikálnak, és még unalmasabban, mint a templomban. Nem értette, miért hallgatja ezt Doktor úr, aki szívből utálta a vallási ceremóniákat. Doktor úr azt mondta, csakazértis. Ez valószínűnek tűnt, mert az egész műsort átaludta. Végül Anya kelt fel dühösen, és lekapcsolta a rádiót. Doktor úr ilyenkor felriadt.

– Mi az? – kérdezte.

– Aludni szeretnénk! – mondta Anya.

Hogy még bonyolultabb legyen az egész, Doktor úr jó barátságban volt a telep vezetőjével, Bakossal. Azt mondta rá, igazi úriember. Iván ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vállalatok vezetői igazi úriemberek, magasak, hajlottak és szótlanok, amilyen Bakos volt. Fejükön piros svájcisapka. Ha mégis megszólalnak, halkan és gyorsan elmondják, amit akarnak, majd zsebre dugott kézzel elsietnek valahová. Nem ők veszik el mások udvarát: úgy kapják az ezektől.

Az udvarban dolgozó munkásokról azt mondta Anya, hogy közönségesek. Ez egy délután történt, műszak végén. Anya a belső szobában ült, és levelet írt. Áthallatszott a falon a férfiak röhögése. Később, amikor munkásszálló költözött az udvarba, esténként kijöttek a munkások az utcára, nekitámaszkodtak a falnak, szívták a cigarettájukat, heccelődtek, és végeérhetetlen történeteket meséltek, éppen a belső szoba ablaka alatt. Anya ilyenkor ideges volt és csapkodott, Iván viszont nagy gyönyörűséggel hallgatózott. Különösen egy alacsony, vörös fickó szövegét szerette hallgatni, aki folyton a nőkről beszélt. Egyszer valami lakásban volt valamelyikkel, amikor váratlanul hazajött az ürge, és piszokul összeverekedtek. A vörös győzött. Még a nőt is megverte, amiért nem szólt neki, hogy hazajön az ürge.

Ezt a történetet többször is hallotta Iván, hol az elejét, hol a közepét, így lassan el tudott igazodni az események között. Egyszer csak megértette, hogy az ürge a nő férje volt. Tehát nem a vörös felesége volt, hanem az ürgéé.

Iván szent borzadállyal hallgatta, és rémülten bámult az anyjára, aki éppen bejött a szobába.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– A verset tanulom – hazudta Iván.

– Milyen verset?

– A Kundot.

Anyát abban a pillanatban nem érdekelte az egész. Búvár Kunddal és a hozzá hasonlókkal sose törődött.

Így aztán a vörös fickót nem sorolhatta az ezek közé. Volt egy szerelő, akinek a göndör haját szinte minden este ott látta az ablakpárkány előtt. Még a csikkjét se vette ki a szájából, amikor beszélt, ezért aztán nem is beszélt igazában, inkább csak úgy dünnyögött. Persze hogy. Mé’ne? – és hasonlókat mondott. Egyszer kiszólt a kocsi alól Ivánnak, hogy adja be a tizenhetes kulcsot. Iván boldogan kapott a szerszámok után. Beadta a kulcsot a földre terített készletből, és amikor felbőgött a motor, ő is büszkén vigyorgott a szerelővel együtt.

Egyetlen ember volt, akit azonnal és egyértelműen az ezek közé sorolt: Biczó, a telep őre, aki mindig rosszkedvűen és morogva járkált a deszkarakások között. Valahányszor észrevette Ivánt a telepen, ordított és a botját rázta.

Egy napon aztán furcsa dolog történt. Iván a legmagasabb deszkarakás tetején hasalt: a telep felett köröző kányákat figyelte. Annyira elmerült a figyelésben, hogy akkor vette csak észre Biczót, amikor már a deszkarakás alá ért. Pipáját a szájába dugta, és dohány után kotorászott, amikor észrevette az asztalosműhely oldalán virító plakátot. Éljen a Vörös Hadsereg! – ez állt a plakáton. Jó darabig ácsorgott előtte. Dohányzacskóját a bal kezébe fogta, kioldozta a száját, és szórakozottan morzsolgatta ujjai között a dohányszemeket. Aztán körülnézett, és letépte a plakátot.

Iván meghökkenve bámulta. Minél többet gondolkozott a dolgon, annál jobban összezavarodott. Végül úgy döntött, hogy nem érdekes az egész. Vannak ezek, vannak a munkások, azonkívül itt van még ő, nem beszélve a kányákról. Az igazat megvallva, nem is bánta, hogy hozzájuk költözött a vállalat: szeretett mászkálni a telepen. Biczó hülye. Negyedóráig olvasta azt az egy sort a plakáton, amit ráadásul mindenki ismer. Inkább tömte volna meg a pipáját.

 

 

Kerub

 

Kerubot Katicanéni találta az utcán, ami önmagában véve nem jelentett semmit, hiszen Katicanéni minden másnap talált valami állatot. Kutyát, macskát, tyúkot. Ezek egy-két nap után eltűntek a háztól – nyilván visszamentek oda, ahonnan jöttek. Kerub viszont nem ment sehová. Iván nevezte el Kerubnak, Katicanéni Cilinek szólította. Kerub egyik névre sem hallgatott. Hatalmas, tigriscsíkos macska volt.

Iván makacsul szeretett volna megbarátkozni vele. Lopott neki egy darab sonkát, és óvatosan megsimogatta a hátát. Kerub a sonkát megette, a simogatásra azonban odakapott a körmével. Iván sötéten nézett a szemébe – Kerub állta a pillantását.

Másnap egy darab gyulait lopott neki Doktor úr íróasztala mögül. Kerub azt is megette. Iván egyelőre lemondott a simogatásról, bár nem tartotta valószínűnek, hogy Kerub ezek után is megkarmolja.

Vasárnap Doktor urat vidékre hívták, Anya pedig Etelével és Katicanénivel a nyolcórás misére ment. Iván megígérte, hogy utánuk megy a kilencesre. Mindig ezt a megoldást választotta, ugyanis ilyenkor éppen találkozott anyáékkal a templom előtt, nagyot köszönt, bement az egyik ajtón, kijött a másikon, és éppen odaért a fél tízes matinéra. Volt még egy félórája.

Ásítozott és járkált egy kicsit a lakásban. Szokás szerint Etele íróasztalánál kötött ki. Szép rendben álltak Etele könyvei, tinta a jobb oldalon, a tustollak külön kis dobozban. Középen rajzlap, a rajzlapon egy köcsög ceruzarajza. Ilyen hülyeségekre pazarolta Etele a rajzlapokat, mióta belépett a rajzkörbe. Iván gyanakodva figyelte a háta mögül, amint serényen rajzolja a kockákat, kúpokat. Elképzelte a rajzkör tagjait, amint kétségbeesetten törik a fejüket, de semmi újat nem tudnak kitalálni.

Doktor úr és Anya viszont el voltak ragadtatva a kockáktól. Etele különben évek óta rajzolt már, vonatokat, tréneket, mikor miről olvasott. Doktor úr és Anya ezeket a rajzokat is ujjongva nézegette. Valahányszor vendég jött hozzájuk, dicsekedve mutogatták, aztán sugdolózva beszéltek róla sokáig.

Iván az irigységtől fulladozott, és azon törte a fejét, mit kellene rajzolnia, hogy legyőzze Etelét. Végül is úgy döntött, hogy madarakat fog rajzolni. Rajzolt egypár kányát. Elhatározta, hogy az egész füzetet telerajzolja, és csak azután mutatja meg anyáéknak. De túl sok kánya fért egy lapra – ritkítani kezdte hát őket. A harmadik lap után nem rajzolt már a túlsó oldalra.

Amikor a hatodik lap is betelt, nem bírta tovább, megmutatta anyának.

Anya végiglapozta a hat lapot.

– Ne olyan gyorsan! – morogta Iván dühösen.

Anya biztatóan mosolygott, és újra végignézte az első lapokat. Megsimogatta Iván fejét.

– Mind ugyanolyan? – kérdezte. Mintha Etele mindig másféle kockákat rajzolt volna. – Nagyon szép sasok – bólintott.

– Kányák! – mondta Iván sértetten.

– Ja, igen – mondta Anya, azzal visszaadta a füzetet.

Doktor úr még soha nem jött haza ilyen későn. Iván a belső szobában hallgatózott: kíváncsi volt rá, hogy meséli el neki Anya a dolgot. De csak a napi kiadásokról beszélt. Végül kiment hozzájuk – tüntetően lóbálta kezében a füzetet.

– Kányákat kellett rajzolni! – újságolta Doktor úrnak.

– Egész jó kányákat rajzolt – mondta Anya.

Iván kinyitotta a füzetet. Doktor úr figyelmesen végignézte a lapokat.

– Egy kicsit nagy a bögyük – mondta. – A galamboké ilyen.

Iván összeharapta az ajkát, visszament a belső szobába, és rajzolt néhány laposabb kányát, de ezek valahogy nem sikerültek. Dühösen becsukta a füzetet, és rákönyökölt. Később elővette a bicskáját, kinyitotta, becsukta. Bökdösni kezdte vele a fotel karfáját. Kibökdöste rajta egy kánya körvonalát. Valamennyi között ez sikerült a legjobban. Lázba jött, elmélyítette a vonalakat, végül művészien kifaragta az egészet. Éppen végzett a munkával, amikor meghallotta Anya lépéseit az ajtó előtt. Villámgyorsan eltüntette a forgácsokat, zsebre vágta a kést, és nagy lendülettel járkálni kezdett a szobában.

– Nem láttad az ollómat? – kérdezte Anya. – Itt volt a nagypapa fotelén.

– Itt? – hebegte Iván. Reszkető kézzel végigtapogatta a fotel ülőrészét. Ujja alá akadt egy forgács: megpróbálta lepöckölni, de nem sikerült. Mélyen a plüssbe dögönyözte munka közben. Egyszerre meglátta az ollót: a támla és az ülőrész közé csúszott.

– Tessék! – mondta készségesen. – Megvan!

Anya fürkészve nézett rá, de nem szólt. Elvette az ollót, és kiment. Iván sápadtan rogyott a fotelra. A faragást bámulta. Nem is gondolt rá eddig, hogy ez a nagypapa fotele.

Délelőtt fél kilenckor halt meg a nagypapa. A zsebórája is fél kilenckor állt meg. Anya azt mondta, csoda történt, mert szent ember volt a nagypapa. Megsimogatta az órát, egy kis piros papírdobozba tette, és eldugta a ruhásszekrénybe. A piros doboz mellett volt egy másik, nagyobb is, amelyben régi gyűrűket, nyakláncokat és rózsafüzéreket tartottak: a nagymama hagyatékát. Különös, régi szaga volt a doboznak. Valahányszor egyedül maradt a szobában, Iván kotorászott benne egy kicsit. A piros dobozt később találta meg, mert egészen hátra tette Anya, az asztalkendők mögé. Csalódottan látta, hogy csak az óra van benne. Felhúzta és visszatette.

Egyik nagytakarításnál anya is belenézett a dobozba. Halálsápadtan fordult hátra. Iván a sarokban kuporgott egy halom kocka között.

– Úristen! – nyögte Anya. – Te húztad fel?

– Csak megnéztem – hebegte Iván.

Anya egészen meggörnyedt a fájdalomtól. Aztán vak düh fogta el. Iván kisurrant a szobából, de közben a lába elé került egy kocka: éles pattogással keresztülrepült a szobán. Éppen a nagypapa szekrényét találta el vele.

Anya sikoltozva futott utána. Iván az előszobáig menekült. Vontatottan futott a fehér ebédlőasztal körül. Kétszer ilyen gyorsan tudott volna futni, sőt, az ajtó is nyitva volt, mégis az asztalnál maradt. Automatikusan rótta a köröket. Anya azért így sem érte utol. Egyre dühösebb lett.

– Gazember! Disznó! – zokogta.

Iván végre megállt. Feje köré fonta a karját. Anya valami léccel ütötte, amit a sarokból kapott fel. Soha nem ütötte meg addig. Iván dermedten állt. Olyan félelmet érzett, mint még soha életében. Nem is tudta, hogy került ki a házból. Lefutott az udvar végébe, átmászott a kerítésen, és leült a magas gazba. Nem sírt, csak bámult maga elé. Egy idő után megmozdult a gaz, és kimászott egy gyík a kerítésdúc mellől. Szép, zöld gyík volt, oldalán és a nyakán bársonyos a bőre. Egy idő után Iván letört egy hosszú gazt, és megpiszkálta.

Ugyanezt a félelmet érezte most is. Kapkodva elővette a kését, és beledöfte a kányába. A szárnya tört le először. Ormótlan lyuk lett a helyén. Benyálazta az ujját, és sokáig dörzsölte, hogy réginek látsszon. Etele vette észre egy hét múlva. Iván három hónapig nem mehetett matinéra, és Anya ragaszkodott hozzá, hogy gyónja meg a dolgot a hónap első vasárnapján. Nem gyónta meg.

Ezekre a dolgokra gondolt, amíg Etele rajzát bámulta. Egyszerre eszébe jutott Kerub. Nagy gondolata támadt. Egy pillanatra lesújtotta a dolog hordereje. Kapkodva előkereste a ceruzáját, radírját, és ellopott egy rajzlapot Etele dossziéjából.

Kerub az előszobában sütkérezett a pálma alatt. Felemelte a fejét, és figyelt.

– Maradj így! – suttogta Iván.

Kerub a pálma mögé hátrált, aztán berohant a konyhába, az asztal alá. Várjál csak, gondolta Iván. Tejet öntött a macska edényébe. Az edényt az asztal lábához állította.

– Cilike! – mondta. – Gyere szépen, edd meg!

Lekuporodott az agyonsikált hokedlira, és várt. Kerub nem jött. Bármelyik percben hazaérhettek anyáék, addigra végeznie kellett. Lázasan törte a fejét. Kirohant az udvarra, és letépte Katicanéni szárítókötelét – gumiszigetelésű drót volt. Úgy a közepe táján csomót kötött rá, hajlogatni és rángatni kezdte, amíg eltört. Hurkot csinált a végére, letérdelt a konyhaasztal elé, a drótot a partvis végére akasztotta. Némi viaskodás után sikerült Kerub nyakába tenni a hurkot. Csikorgott a körme a kövön, amíg kivonszolta az előszobába. Odakötözte a drótot az asztal lábához.

– Egy ujjal nem nyúlok hozzád – ígérte neki. – Öt perc az egész, addig kibírod.

Kerub veszettül rángatta a drótot. Közben megszorult a hurok a nyakán, mire végképp megvadult. Habzott a szája.

Így persze nem lehetett lerajzolni. Iván majdnem sírt dühében. Úgy döntött, hogy megvárja, amíg jobb napja lesz Kerubnak, esetleg meglesi egyszer, amikor alszik. A rajzról nem mondott le.

Eloldotta hát a drótot az asztal lábáról – ettől persze még nem szabadult el Kerub: a nyakáról is le kellett volna venni. Csakhogy Iván nem mert hozzányúlni.

Abban a pillanatban meghallotta Anya hangját a kapu alatt. Belökte a rajzlapot az abrosz alá, a ceruzát és a radírt pedig eltüntette a zsebében. Kerub a pálma mögé menekült. Amikor Anya kinyitotta az ajtót, az udvarra rohant, maga után vonszolva a drótot is. Mindez olyan rövid idő alatt történt, hogy senki nem fogott gyanút.

Reggel Kerub a kéményen lógott. Ivánnak kellett leakasztani. Katicanéni, Doktor úr és Anya az udvarról nézték. Iván meglepődött, milyen nehéz a macska holtteste. Megpróbált marháskodni egy kicsit a zsindelyeken, a lent állók arca azonban komoly maradt. Doktor úr megfordult, és kiment a kocsihoz, amely az utcán várta.

 

 

A csodálatos ember

 

Hetente kétszer később jött haza Doktor úr. A vállalat kocsija délután négykor ért a ház elé. Iván odabentről hallotta a motorzúgást és Doktor úr hangját, amint elköszönt a sofőrtől: a szemközti borbélyüzletbe ment, elolvasta az újságokat, és megborotválta az öreg Schenk. A világ legcsodálatosabb borbélya, mondta, amikor hazajött. Sima és rózsaszínű volt az arca. – Milyen csinos vagy! – mondta Anya lassan. Éppen olyan hangon, ahogy Ivánhoz szólt, amikor ötöst hozott az iskolából.

Iván mélyen megvetette a borbélymesterséget. Ráadásul Schenk apró ember volt, nyájasan mosolygott, és hebegett egy kicsit. Doktor úr minden második hónapban befizette Etele és Iván nyírását Schenknél. Akár tetszett nekik, akár nem, át kellett menni hozzá, leültek a piros fejtámlás székbe, Schenk pedig bekapcsolta a villanynyírógépet, és könyörtelenül lekopasztotta őket. Iván sápadozott a dühtől és a szégyentől. Szívből gyűlölte a csikófrizurát. Valahányszor leült a székbe, figyelmeztette Schenket, hogy legalább hátul hosszúra hagyja. Schenk bólogatott, mosolygott és megnyugtatta. Aztán belevágott a sűrűjébe. Iván könyörgésre fogta a dolgot – Schenk ugyanúgy bólogatott, mint az előbb, a végeredmény azonban mindig ugyanaz lett: iszonyatos csikófrizura.

Rejtélyes ember volt ez a Schenk. Iván egy alkalommal átment Doktor úrhoz a borbélyüzletbe mozipénzért. Legnagyobb meglepetésére Doktor úr szó nélkül a zsebébe nyúlt: hat forintot adott. Schenk mosolygott.

Iván annyira megdöbbent, hogy körül se nézett. Eldicsekedett anyának, mennyi pénzt kapott. Anya babaruhákat szabott a belső szobában. Letette az ollót, és furcsán nézett Ivánra. Legközelebb, amikor Doktor úr a borbélynál üldögélt, megkérte Ivánt, hozzon egy tortalapot a közértből. Iván kelletlenül tápászkodott fel a sarokból.

– Hol a pénz? – morogta.

– Menj át apádhoz, és kérjél tőle – mondta Anya közömbös hangon.

Doktor úr a fejtámlás székben ült, Schenk az arcát szappanozta. Nevettek. Legalább hatan vártak még a helyiségben, valamennyien nagyon vidámak voltak. Arra a függönyre pislogtak, amely a férfi és a női fodrász részleget elválasztotta egymástól.

Iván a függönyre bámult. Elmondta Doktor úrnak, mit üzent Anya. Doktor úr készségesen a zsebébe nyúlt. A függöny mögül női nevetés hallatszott.

– Várjál csak – mondta Doktor úr. – Ez a tiéd.

Egy forintot adott Ivánnak.

Iván átsétált a közértbe. Majdnem bánatos volt, olyan mélyen megértett valamit. Leült a sarokba, elővette A sárgaképű embert, elolvasott néhány bekezdést. Közben figyelte önmagát. Világosan érezte, hogy átalakult belül.

Etele az íróasztala mellett ült. Nagyokat sóhajtott, a bal szemét nyomkodta: reggel óta fájt a feje. Ez gyakran előfordult – Anya ilyenkor lefektette délután, behajtotta az ablaktáblákat, és valami utálatos ízű teát főzött neki: most is ott állt egy pohárral az íróasztalon.

Iván elképzelte, mit csinálna Etele helyében, ha fájna a feje. Próbaképpen megnyomkodta a bal szemét – egy idő után valóban megfájdult a feje. Sóhajtozott, mocorgott a sarokban, dühösen nyomkodta a szemét. Etele gyötrődve pillantott rá.

– Mi bajod? – kérdezte.

– A fejem! – nyögte Iván.

– Neked is ?… – kérdezte Etele. Fáradtan és szomorúan csengett a hangja. – Igyál egy kis teát – javasolta.

– Dehogy! – tiltakozott Iván. – Akkor nem marad neked. Majd elmúlik így is.

Etele sóhajtott. Ivott egy korty teát.

Szegény Etele, gondolta Iván. Szeretett volna neki adni valamit. Megborzongott a gondolatra. Egy nyílhegy alakú vasdarab, egy réz patronhüvely meg a forintja volt a zsebében. A nyílhegyet sajnálta, a patront úgyszintén. Letette a forintot az asztalra.

– Tessék – mondta. – Ezt neked adom.

– Hogyhogy nekem adod? – csodálkozott Etele.

– Csak úgy – mondta Iván.

– Hogyhogy csak úgy?

– Mondom, hogy csak úgy! – ismételte Iván. Kezdett dühös lenni. Mégse magyarázhatta meg ezt a dolgot ilyen egyszerűen Etelének.

Etele megtapogatta a forintot.

– Rendben van – mondta. – Használhatod a szerszámaimat, csak tedd vissza őket a dobozba.

Iván kiment a szobából. Már az ajtóban megbánta a dolgot. A szerszámokat úgyis használta, azonkívül Etelének legalább húsz forintja volt, neki pedig csak ez az egy. Töprengett rajta, hogy tudná visszaszerezni? Abban reménykedett, hogy Etele lefeküdt közben, és az asztalon hagyta a pénzt.

Nem feküdt le, viszont a forintot már eltette.

Könnyeit nyelve kiment az udvarra, felmászott a diófára, és bámulta a telepet, öt óra múlt, senki nem járt az udvaron. Elővette a csúzliját, és belelőtt az őrszoba előtt parkoló dömperbe. Hatalmasat kondult a csendben. Újra lőtt egy másik kocsira. Zúgott az udvar. Biczó ordított: menet közben vette fel a kabátját, amint kirohant az őrszobából.

 

 

Titokzatos mosoly

 

A borbély melletti házban lakott Havasné. Délutánonként az ablakban könyökölt – félig leeresztett szempillái alól nézegetett jobbra-balra a járókelők után. Fekete haját hatalmas kontyba tűzte. Kígyó alakú szemöldöke és csillogó fekete szeme volt. Arcán két gödör.

Néha a férjét is látta Iván: piros bőrből készült a cipője, és még a másik oldalról is hallotta talpa nyikorgását. Szorongva elképzelte, amint benyit az utcai szobába: Havasné az ablakban könyököl, nagy és puha a teste. A férfi hátulról megcsókolja a nyakát. Ezt ugyanis látta egyszer Iván. Kirohant a szobából. Anya mosolygott.

Közelről is látta Havasnét. Egyszer. Túl sok bosszúságot okozott akkoriban a telep őrének: Biczó harapós kutyát kért Bakostól, Bakos pedig természetesen Doktor úrnak szólt. Nem mondta meg, miért kell a kutya, csavargókról beszélt nagy általánosságban.

Doktor úr valóban hozott egy kutyát vidékről: Betyárnak hívták. Bal első lábáról mintha lenyúzták volna a bőrt, nagy, rózsaszínű forradás, valami régi, rettenetes harapás helye látszott rajta.

Betyár volt a legdühösebb kutya, akivel Iván életében találkozott. Egyedül Katicanénit tűrte meg maga mellett, ennivalót se fogadott el mástól. Valóban nem tudott lemenni néhány napig a telepre. Bosszútervet forralt.

Betyárral azonban nemcsak neki, hanem a lakóknak és a munkásoknak is meggyűlt a bajuk. Hosszú láncra kötötték a kapu mellett, amitől Betyár végképp megvadult: őrjöngve rázta a láncot, habzott a szája.

Iván bizonyos kárörömmel figyelte az eseményeket. Azt rebesgették a lakók, hogy elviszi valaki a kutyát. Ez a valaki persze csak Doktor úr lehetett, hiszen ő hozta.

Egyik szombat reggel hűlt helyét találták Betyárnak: eltépte a láncot, és lefutott a telepre. Senki nem mert utánamenni. Biczó jelentette Bakosnak, hogy megveszett a kutya, azonnal csinálni kell vele valamit. Bakos bejött Doktor úrhoz. Elhallgattak, amikor Iván keresztülment az előszobán. Doktor úr egy üres fecskendőt húzogatott. Szótlan volt ezen a napon, mozdulatlanul hallgatta rádiója mellett a híreket.

– Mit akartok csinálni vele? – kérdezte Iván.

– Kivel? – nézett rá Doktor úr.

– Betyárral.

– Hülyeség! – mondta Doktor úr rosszkedvűen. – Nincs annak semmi baja, csak a láncot nem tűri. Soha életében nem kötötték meg.

Volt valami a hangjában, amit csak egyszer hallott Iván azelőtt, amikor egy rongyba bugyolált kutyát hoztak hozzá. Iszonyúan reszketett az állat. Beesett arcú férfi fogta az ölében. Úgy fektette le az előszoba kövére, a pálmák alá, ahogy a kisgyereket szokás.

– Ha tetszik tudni csinálni vele valamit… – mondta rekedten. Kezébe fogta a kalapját.

Doktor úr egy pillantást vetett a kutyára. Letérdelt mellé, megtapogatta az oldalát, aztán a kutya pofája alá csúsztatta a tenyerét, és megemelte a fejét. Nagy, barna szeme volt az állatnak, tele fájdalommal és szomorúsággal. Doktor úr tenyerén egy kis hab maradt.

– Szopornyica – mondta.

– Ha tetszik tudni csinálni vele valamit – motyogta a férfi.

– Csak a szenvedéstől tudom megkímélni – mondta Doktor úr.

A férfi ránézett, aztán visszakapta pillantását a kutyára.

– Hát akkor kímélje meg – mondta.

Doktor úr kivett egy ampullát a műszerszekrényből, lefűrészelte a tetejét, és nagyon óvatosan kiszívatta tartalmát egy injekcióstűvel.

– Fogja meg – mondta a férfinak.

Iván csak a hátukat látta. Az állat meg se rezzent. Nagyon gyenge lehetett már.

– Elalszik – mondta Doktor úr.

A férfi gyorsan bólintott.

A kutya egyenletesen, mélyen lélegzett, pontosan úgy, mint amikor álomba merül valaki. Néhány másodperc múlva megrándult a lába.

A férfi pislogott.

– Köszönöm – motyogta. A kutyára hajtogatta a rongy sarkait.

Iván arra gondolt, hogy Betyárra is ilyen sors vár. Betyár vasárnap délelőtt megjelent az udvarban. Nem fogadta el az ennivalót Katicanénitől, pedig nagyon éhes lehetett már. Labodáék verandája alá húzódott. Sósék vasárnapi ruhában indultak valahová.

– Menjetek vissza! – sikoltotta Sósné, amikor meglátta a kutyát.

– Nyugodj meg – csitította a férje, ugyanazon a hangon, ahogy részegen beszélt, amikor hazajött esténként. Iván minden szót hallott, mert csak egy ajtó választotta el a két lakást egymástól.

Katicanéni a lépcsőn állt, a kezét tördelte.

Laboda katonatiszt volt. Göndör hajú, szép felesége babát várt. Az asszony szintén kijött a zajra. Kezét a hasára szorította.

– Menjen vissza! – kiáltotta Sósné.

Erre aztán kijött a tiszt is, trikóban és khakiszínű katona alsónadrágban.

– Mi az ? – kérdezte mogorván.

– Megveszett a kutya! – újságolta a felesége.

A férfi erre kihozta a pisztolyát.

Iván a diófán kuksolt. Amikor Sósné meglátta a pisztolyt, berohant a lakásukba, és magára zárta az ajtót. Férje kívül rekedt. Betyár éppen átnyargalt az udvaron. A tiszt ekkor rálőtt, de nem találta el. Egy vakolatdarabot vert le a golyó a veranda oldaláról. Betyár rémülten visszafordult. Laboda ismét rálőtt: ezúttal eltalálta valahol a vékonyán. A kutya üvöltött. Ekkor jelent meg Doktor úr az előszoba ajtajában pizsamában, kezében injekcióstűvel.

– Megállni! – kiáltotta. Abban a pillanatban lőtt harmadszor is Laboda. A kutya hátsó lábát találta el. Betyár kivonszolta magát az utcára, Havasék kapuja alá menekült. Iván utánafutott. Szemben, a kapu alatt majdnem nekirohant Havasnénak. Az asszony sápadt volt, bal kezével összefogta mellén világoskék háziköpenyét.

– Mit csináltak ezzel a szegény állattal? – suttogta. – Itt van a fürdőszobámban.

Könnyes volt a szeme. Iván csak bámulta. Elszédült az asszony illatától. Havasné megfordult, és bement az ajtón. Iván követte. Nyitva állt a fürdőszoba ajtaja, Betyár a kövön feküdt véresen.

– Nézze – mondta az asszony.

Iván az asszonyt bámulta. Nézte a nyakát, finom, hegyes állát, félig kitakart mellét. Igyekezett észrevétlenül beszívni minél több levegőt.

 

 

A zsidó templom

 

Csenevész, ritkás nád szegélyezte a folyó partját. Lassan hajladoztak a nádszálak: pillanatról pillanatra változtatták a színüket aszerint, hogy érte őket a vízről visszavert fény.

Csend volt. A gumigyár fekete deszkaépülete mögött fenyegetően emelkedett Iván elé a zsidó templom lapos, sárga homlokzata. Középen, fent, két hatalmas márványtáblára különös írásjeleket véstek: a zsidók tízparancsolatát. Jobbról és balról galambok sétáltak, különböző színűek, kicsik és nagyok. Szerelmeskedtek.

Anya megmagyarázta, hogy a zsidók gazdagok és hatalmasok. Jehovát imádják, aki más dolgokat tilt meg, és másokat engedélyez nekik, mint Ivánéknak a Jézus Krisztus. Úgy látszik, hogy ez a galambokra is vonatkozott.

Iván elhatározta, hogy lelő egy galambot. A Rippl-Rónai utca felől közelítette meg a templomot, egy üres telken keresztül. Gaz verte fel a telket, pitypangok vitorláztak a szélben. Jobbról is, balról is tűzfalak határolták a telket.

Egyre lassabban haladt, tekintetét mereven a lába elé szegezte. Legszívesebben visszafordult volna, de amikor látta, milyen hosszú utat tett meg, úgy érezte, mégis jobb, ha előremegy. Végre elérte a telek végét: átmászott a deszkakerítésen, és egy nagyon tiszta, gondozott kertben találta magát. Sárga kaviccsal leszórt utak kanyarogtak a zöld pázsitdarabok között, a fordulóknál fehér kerti vázák.

Egyetlen galambot se látott a fenyők ágán. Nyugtalanul nézelődött, félt, hogy meglátja valaki a csúzliját. Szorosan az ágasra hajtogatta a gumit, kavicsait pedig a fű közé szórta. Végigfutott a kőkerítés mellett. Magas kerítés volt, a tetején habarcsba ágyazott üvegcserepek. Visszalopózott az üres telekig, itt a deszkakerítésről felmászott a kőkerítésre. Nem mert visszanézni, és azonnal leugrott a bal oldali ház hátsó udvarára, egy alig másfél méteres, cellaszerű négyszögbe. Éppen a négyszög közepén villanykörte alakú, fehér gomba nőtt.

Néhány pillanatig bámulta a cellát, aztán leugrott. Talpa alatt elpattant a gomba. Finom, fehér por szállt a bokája körül. Ég felé tartotta az orrát, mert az a gondolat gyötörte, hogy meghal ettől a portól. Négyszögletes, kis darab eget látott, amelyen egyetlen felhő se volt. Mintha nem is az ég, hanem egy négyszögletes kék súly lett volna, amit egy négyszögletes tartályban eresztenek lefelé, egyenesen az ő fejére. Amikor a súly a tartály fenekére ér, ugyanúgy szétlapítja őt, mint ő a gombát.

Leguggolt, és elrejtette csúzliját a moha alatt. Kimászott a cellából, végiglopózott a ház mögött, és rohant hazáig. Másnap azonban visszament a csúzliért, mert sajnálta. Igen jó csúzli volt. A ház elejénél két cölöpön hinta lógott: odafelé is, visszafelé is meglökte egy kicsit. Nem vette észre senki. Az egész kalandról nem tudott senki, ettől a naptól kezdve mégis félt a csúzlitól. Hosszú ideig nem használta, csak hordta a zsebében. Egyszer aztán meglátott egy seregélyt a folyó partján: alig három méterre üldögélt egy ágon. Sohasem látott még ilyen kövér seregélyt, majdnem akkora volt, mint egy galamb. Meglőtte. Nem volt jó lövés, éppen csak súrolta a kavics a madarat: lefordult az ágról, aztán félig futva, félig repülve menekült a gumigyár deszkaépülete felé. Egy öreg fűzfa állt az épület mellett: egyik oldalon a vízbe lógtak az ágai, másik oldalon az épület tetejét söpörték. A fűzfa előtt erőre kapott a seregély – billegett egy kicsit, de azért felszállt rá. Iván a fa tövéhez lopózott. Megint ott ült a madár az orra előtt. Új kavicsot tett a bőrbe, és felemelte a kezét. A seregély mozdulatlanul nézte. Úgyis lelőlek, gondolta. A csúzli sárga tejgumija remegett a feszítéstől. Bal keze ujjai alatt gonoszul domborodott a kavics: elképzelte, hogy vágódik előre, amint elereszti. Egy villanás a fényben, a madár tompán puffan, néhány pihetoll száll a levegőben, és mindennek vége.

A madár egyre nézte.

Iván elrepítette a kavicsot és – elhibázta. Csak egy kis száraz ág pattant le a seregély lábánál. A madár túl gyenge volt már a repüléshez: az ág végéig jutott, görcsösen markolta az ágat, végül a tetőre ugrott. Mély árnyékok mozogtak a tetőn. Iván a levelek éles, kaparó hangjára figyelt. Új kavicsot tett a bőrbe, és megcélozta azt a lombcsomót, amely mögött eltűnt a seregély. Úgyse találom el, gondolta, viszont a zajra megmozdul, és elárulja magát. Soha nem gondolt ilyesmire azelőtt – ez megzavarta. Zsebre vágta a csúzlit, és felkapaszkodott a fára. Végigfutott a keresztágon, leugrott a tetőre, ő is dobbant egyet, úgy, mint a madár. Szétvetett lábbal állt, mereven maga elé bámult. Olyan érzése volt, ha megmozdul, összedől alatta a ház. Félt. Nem érdekelte többé a madár, elhatározta, hogy visszafordul. De ahhoz, hogy ismét elérje az ágat, két lépést kellett tennie. Képtelen volt rászánni magát. Nézte az erdőt: a tavak tükrén megcsillant a fény. Ennyi hát az egész, gondolta, bár nem tudta, mire érti. Ennyi az egész.

Egyre jobban remegett a térde, és bár nem mozdította meg a lábát, érezte, hogy tornacipője beleragadt a kátrányba. Bal kezével elérte az ágat, amely alatt a madár rejtőzött. Lassan maga felé húzta. A seregély oldalra dőlve feküdt, szárnya kitárva. Feje az olvadó kátrányba ragadt.

Értetlenül bámult rá. Hiszen elhibáztam, gondolta lassan. Nyögve kapott az ág után. Megütötte a térdét, amint leugrott a fáról. Hazáig rohant. Deszkarakásokon és kerítéseken mászott át, a kátrány azonban ott maradt a talpán.

 

 

A vezér

 

Siki Iván osztálytársa volt: nem verekedett, nem tűnt ki semmiben a fiúk közül, ezért hosszú ideig nem keltette fel Iván érdeklődését. Karácsonyra azonban ő is légpuskát kapott ajándékba a szüleitől, ugyanúgy, mint Iván. A Nostra gabonatárolónál találkoztak egy hideg januári délután. Mind a ketten verebekre vadásztak. Siki jobbra indult a Nostra épülete mellett, Iván balra. Hátul ismét találkoztak. Siki éppen felemelte a puskáját: a tető szélén ült a veréb, olyan magasan, hogy várniuk kellett, amíg felér a golyó. A madár csapott egyet a szárnyával, és lezuhant, mint a kő. Jó lövés volt. Siki mozdulatlan arccal megtöltötte a puskáját. Ujja kékre fagyott.

Iván a szájában tartott néhány golyót: foga közül lökte a csőtorokba, így nem kellett levetnie a kesztyűjét, ha tölteni akart. Megmutatta Sikinek, hogy csinálja. Siki bólintott, és ettől kezdve ő is a foga közül töltötte meg a puskáját.

Iván meghökkent: életében először fordult elő, hogy követte valaki az utasítását. Homlokráncolva lépkedett a befagyott pocsolyák ropogós jegén.

Siki zöld műbőr kabátot viselt, félcipőt és barna pantallót. Ivánnak még nem volt pantallója: Doktor úr az egyszerű ruhákat szerette. Télen bakancsban járt. Iván gyűlölte a sínadrágot, és még jobban a bakancsot. Siki műbőr kabátját csodálatosnak találta. Megfigyelte néhányszor a mozdulatát, amint a vállára kanyarította az iskolában. Megpróbálta gyűlölni ezért, Siki azonban nem vágott fel a kabátra; igazából érezte az ember, hogy nem törődik túl sokat az egésszel.

Legvonzóbbnak a nyugalmát érezte Iván. Megpróbálta utánozni a lépéseit, mozdulatait, homlokráncolását. Később észrevette, hogy Siki is utánozza őt.

Egy alkalommal három kavicsot tett Sikiék kerítésére.

– Egyszerre lövünk – mondta. – Te kezded jobbról, én balról. Az győz, aki lelövi a középsőt.

Siki bólintott. Ha távolabbi célt választottak, és kényelmesen elhelyezkedhettek, Siki lőtt pontosabban. Ennél a próbánál az győzött, aki gyorsabb volt. Iván akkor értette meg, hogy Siki soha nem éri utol gyorsaságban. Sokat gondolt erre, szerette volna Sikitől hallani, mi a véleménye, Siki azonban hallgatag volt, ritkán mondta meg, mire gondol. Iván ezért három főre bővítette a létszámot. Tamásra esett a választása, aki a szomszédjukban lakott. Tamás apja meghalt, anyját nyolcszor operálták. Tamás ezt büszkén emlegette. A lábára azt mondta: „elégedett vagyok vele”.  Jókedvűen tapogatta a combját. Iván homlokráncolva méregette Tamás tömzsi alakját. Nem értette, miért olyan elégedett.

Tamás habozás nélkül elfogadta Iván minden utasítását, és ettől kezdve mintha Siki is gyorsabban mozdult volna a szavára. Iván figyelt.

Tamásnak nem volt puskája: néha Iván, néha Siki adta kölcsön a sajátját. A lövész versenyekre csak udvariasságból hívták meg. Valójában nem is érdekelte az egész. Iván ezért titokban neheztelt rá. Néha dühösen Tamás kezébe nyomta a puskáját – Tamás rendszerint elhibázta a célt, és Iván ilyenkor mindig megbánta a nagylelkűségét.

Mióta Tamás csatlakozott hozzájuk, Siki még szótlanabb lett. Még lassúbbak, még nyugodtabbak lettek a mozdulatai. Évekig tartó barátságuk ideje alatt Iván mindössze kétszer látta zavartnak.

Egyik vasárnap túl messzire kalandoztak a ropolyi erdőbe. Két óra volt már, de Iván még mindig előrevezette őket: vonzotta az ismeretlen terület.

Éhesek voltak. Tamás már kétszer tett rá célzást, hogy vissza kellene fordulniuk. Legfeljebb este hatra érhettek haza így is. Siki némán lépkedett Iván nyomában, keskeny arca még keskenyebbnek látszott, száját összeszorította. Egy falu házai fehérlettek előttük, a völgyben.

– Mi lenne, ha kérnénk valami ennivalót a parasztoktól? – kérdezte Tamás óvatosan.

Iván a falut bámulta. Soha életében nem kéregetett, viszont ha beljebb akartak hatolni az erdőbe, késő estére értek volna haza. Sikire nézett, hogy mit szól hozzá. Siki hallgatott.

– Maradjunk az erdőben – mondta végül. – Itt lőhetünk valamit.

Készségesen levette a válláról a puskáját. A puska csillogott a fényben: Siki mindig gyönyörűen letisztította, frissen olajozta. Még az ujjlenyomatát is letörölte róla.

Csakhogy már egy órája nem láttak madarat: kihalt volt az erdő, semmi zaj nem zavarta meg a csendet. Önkéntelenül halkabban beszéltek, mint máskor. Siki elszántan nézett a fák közé. Iván büszke volt rá.

– Gyerünk! – mondta hát keményen.

– Legalább vizet kérjünk! – könyörgött Tamás. – Mi az isten van veletek? Vizet csak lehet kérni, nem?

Iván bizonytalanul megállt. Vizet éppen kérhettek volna, abban tényleg nem volt semmi rossz. Az dühítette csak, hogy nem neki jutott eszébe a dolog.

Fekete ruhás öregasszony reszketett az első ház előtt.

– Vizet? – makogta. – Gyertek, lelkecskéim, most húztam! Gyertek csak! – Régi, vízköves söröskriglit hozott ki a konyhából. Tamás mohón kikapta a kezéből. Amíg ivott, oldalról Ivánra pislogott. Iván a kulacsát töltögette.

– Néni – szólalt meg ekkor Tamás. – Adna nekünk egy darab kenyeret?

Iván elsápadt. Egyszerre megértette, mennyire igaza volt Sikinek, amikor határozottan elutasította ezt a tervet. Az öregasszony mosolygott. Ismét bement a konyhába, és három pogácsát adott Tamásnak. Hatalmas, piros krumplis pogácsák voltak. Ivánnak a nyála csorgott pusztán a látványtól.

Siki közben előrement, pillantását az útra szegezte. Igaz, hogy a legrosszabb evő volt hármuk között, otthon is úgy diktálták belé az ételt.

Tamás tele szájjal hálálkodott.

– Egyetek, lelkecskéim – motyogta az öregasszony. Tamás Ivánnak adta az egyik pogácsát. Siki nem fogadta el tőle a másikat.

– Akkor mi legyen vele? – kérdezte Tamás.

– Tedd el – morogta Iván. Friss volt a pogácsa, jó szagú: húszat meg tudott volna enni. Ettől az egytől azonban még éhesebb lett.

Szótlanul mentek tovább egy vízmosásban. A falu mögött még sötétebb, még elhagyatottabb volt az erdő. Ivánt az a hegy izgatta legjobban, amely néha előbukkant a fák közül méregzöld kupolájával. Még apró vadat is találhattak a sziklák között. Sajnos ezen a napon semmiképp nem juthattak odáig.

Egy ikertölgy tövében állt meg késő délután. Tüzet rakott. Siki és Tamás mellé guggoltak. Hallgatták az erdő csendjét.

Tamás még mindig a kezében szorongatta a harmadik pogácsát.

– Ez a tiéd – mondta Sikinek, Siki azonban most se nyúlt érte. Tamás könyörögve nézett Ivánra.

– Kár lenne eldobni – mondta bizonytalanul. Iván felé nyújtotta a pogácsa felét. Iván elvette tőle.

– Ide figyelj – mondta Sikinek. – Edd meg nyugodtan.

Siki zavartan emelte fel tekintetét a tűzről. Elvette a pogácsát. Iván meglepődött. Tamás harsogva röhögött; közben mintegy véletlenül bekapta a nála maradt darabot.

– Minek kell ezzel ennyit vacakolni? – mondta. – Maradt nekik elég. Visszafelé újra menjünk be az öregasszonyhoz!

Javaslatára egyikük se szólt. Siki felállt, és a fák felé indult. Iván a tűzbe döfte az egyik napraforgószárat. Szikrák csaptak fel a parázsból. Nézte egy kicsit, aztán felvette a puskáját, és Siki után ment. Tíz lépésről a napraforgószárba lőtt.

Tamás boldogan vigyorgott a tűz mellett: újabb napraforgószárakat tűzött a parázsba, rőzsét szedett. Siki Iván mellé állt – éppen lőtt, amikor Tamás a tűz fölé hajolt. A golyó átütötte a napraforgószárat, vörös szikrák pattantak a levegőbe. Tamás üvöltve kapott a szeméhez.

Siki eldobta a puskáját, és rohanni kezdett felé. Iván a nyomában. Nem is Tamást nézte, hanem Siki sarkát. Valami szörnyű történt, olyan, ami nem fordult még elő barátságuk történetében. Döbbenten hallotta, hogy Siki sír: kisfiús lett az arca, szája szögletéből eltűnt az a kemény vonás, amit éppen az előbb csodált meg. Tenni kellett valamit, és megértette, hogy barátai közül egyiktől sem várhat segítséget.

Lefektette puskáját a levelekre. Tamás csuklója után kapott. Hallotta Tamás jajgatását és lábdobbanásait, Siki zokogását a háta mögött, és hallotta a saját hangját. Mintha a tölgyek, a vízmosás és a hegy oldalán álló, vörös törzsű fenyők is megmozdultak volna a szavára. Az egész világnak parancsolt.

– Fogd be a szád! – mondta, és Tamás elhallgatott. Szemügyre vette a pici lyukat Tamás szemöldöke alatt: abból szivárgott a vér.

– Nyisd ki a szemed! – parancsolta. Tamás engedelmeskedett. Szempillája remegett, mintha az eső verte volna.

– Semmi baja nincs a szemednek – állapította meg Iván.

– Mutasd! – nyögte Siki. – Menjünk haza!

Orvos volt az apja. De ha megtudták volna, mi történt, nem vehette volna kezébe többé a puskáját. Jelentéktelen seb volt, csak a golyót kellett eltávolítani. Iván elővette a kését, és kinyitotta a kisebbik pengét. Nem szólt semmit. Mielőtt Sikiék megértették volna, mit akar, megérintette a pengével a golyó felett feszülő bőrt. Tamás felszisszent, de már kinn volt a golyó.

Szétrugdosták a tüzet, némán útra keltek. Senki nem tudta meg otthon, mi történt; egymás közt sem beszéltek róla többet, Iván azonban ezen a napon lett vezér.

 

 

Kapitali

 

A Kapitali olyan társasjáték volt, amelynek a lépésmezőit megvásárolhatta a játékos, lila és sárga faházacskákat és szállodákat építhetett rájuk. A játék elején mindenki ugyanannyi játékpénzt kapott a bankból. Néhány kör után tele lett a tábla a lila és sárga házacskákkal. Ha más telkére lépett a játékos, fizetnie kellett, mégpedig annál többet, minél több házat és szállodát épített rá a tulajdonos.

Néhány kellék hiányzott a játékhoz: egyes mezőknek elveszett a kartonja, amelyen feltüntették, mennyibe kerül egy ház, és mennyit kell fizetni a másik játékosnak, ha rálép. Iván új kartonokat készített, és ezeken ő határozta meg a házak árát, valamint az ingatlanok jövedelmét is. Úgy intézte, hogy ezek a mezők kerüljenek a legkevesebbe, viszont a legtöbb jövedelmet biztosítsák. Aminek az lett a következménye, hogy aki az ő telkeit vette meg, gyorsan meggazdagodott. Iván büszke volt a művére.

A játék nagyon érdekelte Etelét, pedig Iván játékai közül egyiket sem érezte eddig magához méltónak. A küzdelem annál érdekesebb volt, minél többen játszották – Iván tehát meghívta Etelét egy partira. Nagylelkűségét azonban keservesen megbánta, Eteléről ugyanis kiderült, hogy kitűnő érzéke van a pénzügyekhez. Gondosságával, előrelátásával már az első kör után behozhatatlan előnyre tett szert, ő lett a bankos, és ezzel végleg magához ragadta a játék irányítását. Iván, Siki és Tamás úgy fizettek neki, mint a köles. Etele könyörtelenül megkopasztotta őket, kénytelenek voltak kölcsönkérni tőle – végül az egész vagyonuk Eteléhez vándorolt. Legfájóbb az volt az egészben, hogy Iván kartonjain szedte meg magát.

Iván sírni tudott volna dühében. Kartonjai helyett végül újakat készítettek. Egyre azon törte a fejét, hogy lehetne megváltoztatni a játékszabályokat. Gyanította, hogy a szállodák és házak miatt borult fel az egyensúly. Új játékot tervezett, amelyben vadászterületet vásárolhatott a játékos. Csodálatos fákat és folyókat festett a kartonlapokra, a vízmosásokban pedig gazdag aranylelőhelyekre bukkanhatott a szerencsés vadász.

Sikivel és Tamással próbálta ki a játékot: a szabályokat könnyen megtanulták – vidáman lovagoltak körbe-körbe Iván vadregényes tájain. A lépések kiszámolásán kívül azonban szinte semmi tennivalójuk nem maradt. Beszélgettek közben. Iván néhányszor ingerülten rájuk szólt, valójában azonban ő is unta az egészet. Hamarosan rájött, mi hiányzik a játékból: nem tervezett vonatrablókat, gengsztereket és ellenséges indiántörzseket; senkit nem állítottak kínzócövek elé, és nem kellett őt a legnagyobb áldozatok árán megmenteni barátainak.

Újabb játékot talált ki hát, amelyben mindezt megtalálta az ember. A rablók pompás lovakat és vadászfelszerelést vásárolhattak a rablott pénzen – ezt azonban a többi játékos is megtehette, legfeljebb várnia kellett néhány kört. Több ló és több vadászfelszerelés csak terhet jelentett, ezért Iván módosította a szabályokat, és engedélyezte, hogy elássák a kincset. Megindult a küzdelem az elásott kincsek felkutatásáért – amikor azonban megtalálták, célszerű volt ugyanott hagyni. Iván kénytelen volt kötelezni a játékosokat, hogy kiássák a kincset. Így viszont szürke, hétköznapi esemény lett csupán. Nem találta a hibát.

 

 

Jézustól nyugatra

 

Anya ágya a hálószoba keleti sarkában állt: feszület és egy festmény lógott felette a falon. Iván a nyugati sarokban aludt – az ő ágya felett a puskája lógott.

Valahányszor elment Anya a feszület előtt, rajongó pillantást vetett rá. A festményre ritkán nézett, pedig őt ábrázolta, Ivánnal a karján. Kék selyemruhát viselt, fél karjával átölelte Ivánt. Szép volt ezen a képen. A saját képmását ki nem állhatta Iván: sötét arccal bámult valahová a szoba közepére, ráadásul csikófrizurát festett neki a művész, pontosan olyat, amilyent Schenk nyírt azokon az átkozott délutánokon. Lehet, hogy valóban Schenk munkáját örökítette meg a festő, a festmény ugyanis fénykép után készült Doktor úr rendelésére, nem sokkal az után, hogy Iván elcserélte az óvodában Anya varrógépének a hajóját három üveggolyóért. Anya csak egy év múlva tudott másik hajót szerezni a varrógépbe, száz forintért. Mikulás-ünnepélyre készültek az óvodában: az óvó néni rövid jeleneteket tanított be a gyerekeknek. Anya ötlete volt, hogy legyen a szereplők között egy rossz kisfiú. Öltöztessék ördögruhába. Ivánt szemelték ki a feladatra.

Iván csodálatosnak találta a kosztümjét, amit Anya varrt neki fekete selyemből. Fejrészt is készített hozzá, két lyukat vágott a szeme helyén, szájából pedig krepp-papírból készült hosszú, vörös nyelv lógott Iván melle közepéig.

Iván az ünnepély előtt többször felpróbálta a kosztümöt: különböző mozdulatokat gyakorolt be hozzá. Boldogan várta a Mikulás napját. Az összes gyerek és csaknem valamennyi szülő ott volt az ünnepélyen. A Mikulás a dobogón ült, fehér szakállát simogatta, és így osztotta ki csomagjait az ünneplőbe öltözött gyerekeknek. Két kislány a Mikulás lába elé helyezett egy nagy, aranyozott szívet, amelynek ezt írták a közepére: Szeretem az Édesanyámat! Ez a két lány kapta a legnagyobb csomagot.

Iván türelmetlenül leselkedett az ajtó mögül – tenyerét dörzsölgette, amit néhány perccel előbb betintázott az óvó néni. Iván kicsit meglepődött, egyébként semmi kifogása nem volt az ötlet ellen.

Annyira elbámészkodott, hogy kétszer is szóltak neki, jöjjön már. Mindjárt az első lépés után megbotlott a szőnyeg szélében. A közönség azt hitte, szándékosan csinálta. Tapsoltak, nevettek. A két, fehér ruhás lány visítva menekült előle. Anyáék a negyedik sorban ültek.

Iván a Mikulás elé ment, és illegette magát egy kicsit. A Mikulás fejcsóválva nézett rá, magas süvege imbolygott a levegőben.

– Na, és te jó voltál? – kérdezte.

– Jó! – mondta Iván habozás nélkül. A nézőtéren kacagtak.

– Akkor miért tintás a kezed? – hangzott a kérdés.

– Azért, mert betintázta az óvó néni – mondta Iván.

A Mikulás most már egyfolytában csóválta a fejét.

– Nem hiszem – mondta. – Igazat beszélsz te?

– Hát persze – bizonygatta Iván. – Tessék csak megkérdezni tőle!

– Bizony, nem mondasz igazat, így hát neked nem adok csomagot.

Iván meghökkent. Az nem volt benne az alkuban, hogy kimarad a jutalomosztásból. Egyszerre nagyon melege lett. Tanácstalanul állt, az óvó nénit leste, aki az ajtóban mosolygott. Sokatmondóan bólogatott, meghajolt a közönség felé. Arról egy szót se szólt, hogy ő tintázta be Iván kezét.

Iván sírva fakadt.

– Ugye, ugye? – csóválta fejét a Mikulás.

Végre az óvó néni kézen fogta és kivezette. Iván mindennek nekiment a színpad mögött, mert félrecsúszott fején a maszk, és nem látott ki a lyukakon. Úgy érezte, soha nem köszörülheti ki a becsületén esett csorbát. Attól kezdve semmiféle rábeszéléssel és fenyegetéssel nem lehetett arra bírni, hogy óvodába menjen. Végül Anya kivette azzal, hogy jövőre úgyis iskolába megy. Addig legalább semmit nem cserél el.

A kosztüm elszakadt, és Anya nem varrta meg többé. De valahányszor vendégek jöttek, elmesélték nekik a történetet. Borzasztóan tetszett mindenkinek. Iván kerülni kezdte a vendégeket.

Ezekre a dolgokra gondolt, amíg a festményt bámulta: rándított egyet a vállán, hogy olyan szögben álljon, mint a képen, aztán sarkon fordult, és elindult nyugatra, az ő ágya felé. A puska alá hosszú dipát rajzszögezett a falra. A dipán egy grafikon kígyózott. A horizontális tengelyre a hónap napjait írta, a vertikálisra a naponta lelőtt verebek számát. A pontokat mindennap összekötötte egy fekete tusvonallal, amely szédítő kitérőket tett fel és le, teljesítménye ugyanis erősen ingadozott. E hónap harmadikán érte el a csúcsértéket: huszonnégy verebet hozott haza vasárnap délután, madzagra fűzve. Letette a hullákat a szomszéd ház kapuja alá, gondosan eligazította őket, még a fejüket is elfordította, hogy egy irányba nézzenek. Tudta, hogy estére felfalják a zsákmányt a macskák. Aztán homlokráncolva hazament, és bejegyezte a huszonnégyest a grafikonra. Senkinek nem szólt. A grafikonról se tudta senki, mit ábrázol.

A nőkben van a hiba, állapította meg. Felhúzta a puskáját, és kiment a nagyszobába. Doktor úr íróasztala felett aktkép lógott: egy fa tövében fésülködött a nő. A bozótban szőrös faun furulyázott neki. Célzott és lőtt. Olyan pontosan fúródott a golyó a nő combjai közé, hogy első pillanatban észre se vette a lyukat. Finom faltörmelék szállt a képkeretre és Doktor úr naptárára.

 

 

Ház a világ felett

 

Óvatosan lépkedett a pince széttaposott téglalépcsőin. Félig nyitva hagyta maga mögött az ajtót, hogy lásson, mert a pincében nem égett a villany. Jobbról vasrácsos fülke nyílt: itt tartották Sósék a tüzelőjüket. Balról valóságos labirintus kezdődött, amit árvíz idején elöntött a víz. Sohasem száradt ki többet. A fő folyosó szélén keskeny ösvény maradt szárazon, néhány méter után azonban már csak téglákon és deszkadarabokon mehetett tovább. Lába alatt sötéten csillogott a víz.

A húskamráig lopózott, amely jobbra nyílt a folyosóból. Ez egy horganybádoggal bélelt kis helyiség volt, falán henteskampók, amelyekre valamikor fél disznókat akasztottak. A húskamra felett légmentesen záródó kamrát építettek a jég számára: fehér ajtaja közvetlenül a mennyezet alatt nyílt – talán még Katicanéni se tudott róla. Ez volt Ivánék kedvenc búvóhelye.

Körülnézett, és felhúzta magát. Puskája csöve megütötte valahol a bádogot: nagyot döndült a csendben. Az elrejtett gyufáért és gyertyáért tapogatott. A jégszekrényben csak hason fekve fértek el, viszont tökéletes biztonságban voltak a kincseik: üres patronhüvelyek, bajonettek, törött rugók, csúzlinak való autóbelső, ólomcsődarabok és egy pornográf újság, amit Tamás szerzett valahol. Öt színes kép volt az újságban: a képeken két meztelen nő és egy férfi művelt elképesztő dolgokat. Annyiszor megnézték már, hogy elrongyolódott a szélük. A gyertya fényénél az újságot vette szemügyre először.

Egyszerre zajt hallott: mintha megnyikordult volna a pinceajtó. Eloltotta a gyertyát, és fülelt. Orra előtt kanyargott a gyertya keserű füstje. Kilesett az ajtón: Katicanéni töpörödött alakját pillantotta meg, amint a deszkákon és téglákon egyensúlyozott a pince egyik szárazon maradt hajója felé. Kezében két vödör, ő se használt gyertyát, ismerte a járást. Buzgón csörömpölt a vödrökkel, és közben magában beszélt. Szavaiból csak az sz-eket és az s-eket lehetett érteni, ezeket ugyanis torzítva ejtette a műfogsora miatt. Iván azonban olyan jól ismerte a stílusát, hogy pontosan tudta, miről beszél.

Különös dolgokat hallott a pincében a kis öregtől. Például azt, hogy Doktor úr és Anya elválnak. Azt sajnos nem mondta Katicanéni, hogy mikor. Iván szorongva figyelte a szüleit. Nem mert kérdezősködni, mert attól tartott, hogy valami iszonyatos hibát követ el. Doktor úr és Anya valóban nem beszéltek egymással pár hete, ilyesmi azonban máskor is előfordult. A válás tehát titokban történik, gondolta.

Doktor úr állítólag ügyvédnél is járt, egykori osztálytársánál, Killernél. Killer azt mondta neki, ne váljanak el.

Anya Vass atyától kért tanácsot. Vass atya volt a lelkipásztora. Szent ember, mondta. Iván mozdulatlanul bámulta a vasárnapi miséken: nehézkes, öreges lépésekkel járt fel-alá az oltár előtt. Nézte a pap hátán mozgó, merev miseruhát, vörös nyakát és kopaszra borotvált tojásfejét, amelyen megcsillant a gyertyák fénye. Anya félig nyitott ajkai remegtek, arca kipirult, és különös fényben égett a szeme. Vass atya is azt mondta, ne váljanak el a gyerekek miatt, és hogy a szenvedés Istentől való.

Iván nem tudta, hogy döntöttek, de mindenféleképpen félt. Magára húzta az ajtót, nem akarta hallani, mit beszél Katicanéni. Katicanéni tele merte szénnel a vödröket, aztán visszabillegett a deszkákon a kijárat felé. Iván kapkodva lemászott a jégszekrényből. A palló mellé lépett. Jéghideg volt a víz. Vacogva ért a feljáróhoz. Nem tudta, hová menjen. Végül lehajtotta a padláslétrát, amely két zsanéron fordult a fal mellé. Hatalmas tölgygerendákból készült, a létrafokok közül azonban több is hiányzott. Ivánékon kívül senki nem merte használni a házban.

A padlásajtó vaslemezét kiszakította egy repeszdarab a háború idején: ezen a lyukon keresztül szemmel tarthatta az udvart, sőt, a szomszéd udvart is, ahol éhenkórász tyúkok szaladgáltak. Látta a Kapós partját és a gumigyár fekete deszkaépületét.

A padlás hatalmas boltozatából itt is, ott is benyílók vezettek a teraszok és mellékhelyiségek féltetői alá. Mindent vastagon borított a törmelék és a por. Tamásék oldalán egy hiányzó tégla helyéről drótot vezettek Tamásék konyhaablaka fölé: ez volt Ivánék távírója. Ha megrángatta a drótot, kivágódott az ablak, a zajra kinézett Tamás, és intett Ivánnak, hogy jön.

Amikor a lyukhoz hajolt, Tamás éppen megjelent az ajtóban, kezében négy szódásüveg. Iván tudta, ha szódáért indult a kocsmába, nem tér vissza egy óránál hamarabb: szerette hallgatni a felnőttek beszélgetését. Sörrel is megkínálták. Árva gyerek, mondogatták. Szegény árva gyerek.

Iván összeszorította a száját. Tulajdonképpen nem hiányzott neki Tamás társasága. Némán bámulta, amint végigment az udvaron. Rövid lábával aprókat lépett, mint a lányok. Lóbálta a szódásüvegeket.

Iván a padlás vége felé fordult. Óvatosan kikerült egy bergmanncsövet, amely valamikor csak tíz centire állt ki a padlás talajából. Iván fedezte fel egy vasárnap délután, amikor elrejtett kincsek után kutattak a padláson.

– Nézzétek csak! – mondta.

– Lehet, hogy áram van benne – jegyezte meg Tamás.

Iván megpiszkálta a cső végét. Semmi se történt. Rángatni kezdte: a cső engedett. Most már húsz centire állt ki a talajból.

– Segítsetek! – parancsolta. További húsz centire kihúzták hárman.

– A csillárom! – sikoltotta ekkor Laboda felesége az udvaron. – Földrengés van! Megmozdult a csillárom!

Ivánék meghökkenve hallgatták, a kincskeresésről azonban nem tettek le. Végigtapogatták a tetőgerendákat, eldobálták a törmeléket a falak mellől. Közben vagy ötvenszer keresztülmásztak azon a két ládán, amely a padlás legsötétebb zugában hevert. Talán még a Frank lókereskedő hagyta őket a padláson. Koporsóra hasonlítottak. Iván megemelte az egyik sarkát: nehéz volt. Feszítővasat keresett.

– Halottak vannak bennük! – suttogta Tamás.

Iván szitkozódva feszegette az első láda fedelét. Végül kénytelen volt felhozni egy csavarhúzót, egyenként kicsavarta a csavarokat, ami rendkívül lassú és idegtépő munka volt. Végre megmozdult a deszka. Siki és Tamás némán bámulták. Latin nyelvű könyveket, régi füzeteket, tollszárakat, ecseteket, beszáradt temperafestéket, üvegfiolákat, színes tintát, pecsétviaszt, megcímzetlen, felbélyegezett régi borítékokat és levelezőlapokat találtak a ládában.

Iván fokozott érdeklődéssel ugrott a másikhoz: ebből egy gyönyörű selyemlobogó került elő, a közepén hímzett címerrel. Tamás álmélkodva rohangált vele a padláson. A zászló alatt két teljes vívófelszerelést találtak, kardokat, sisakokat és mellvédőket – igaz, hogy ezeket rojtosra rágták az egerek. Néhány hasonló állapotban levő kis szőnyeg és egy penészes magyar mente egészítette ki a zsákmányt.

A ládák felfedezésével a padlásnak ez a része titkos területté vált. Egy félreeső padlásüregbe hordták a kincseket, a bejáratot eltorlaszolták. Iván később töviről hegyére átvizsgálta a ládák tartalmát. Egyetlen felírást sem talált a könyvek és füzetek lapjain. Megfejthetetlen titok vette körül a kincset: talán idősebb volt a háznál is. Elképzelte, hogy egy bozótos mezőn hevernek a ládák. A bozót mögött magasra emelkednek a jegenyék, lejjebb piszkossárgán hömpölyög a folyó vize. Árad. Már-már a ládák deszkáit nyaldossák a hullámok, amikor kilép a bokrok közül három fekete csuklyás férfi. Nem látni az arcukat, de úgy tűnik, ismerik egymást. Egyetlen szót se szólnak, tekintetük egy villanása sem árulja el, mire gondolnak. Felcipelik a ládákat a diófa tövébe, aztán munkások jönnek mészfoltos ruhában, gépeket és szerszámokat hoznak. Felépítik ezt a házat. A pincét azonnal elárasztják vízzel.

A három csuklyás mozdulatlanul őrzi a ládákat. Kezüket zsebre dugják. Amikor elkészül a ház, mindenkit elküldenek. A ládákat a padláson rejtik el. Ketten letérdelnek, a harmadik állva marad. Iván felismeri őket a félhomályban.

Az egyik ovális, fehér arcú, kék szemű férfi vékony ujjaival a sarat kaparja. Nagy feneke még a köpeny alatt is visszataszító. Ragyogóan kitisztított, fehér lakkcipőt visel a lábán. Az a férfi, akinek a képét régi levelei között találta meg Anya. Megtörölte, finoman elmosolyodott. A Tóni! – mondta. – Nicsak, a Tóni!… Ha nem lett volna olyan erőszakos apátok, talán ennek a bácsinak lennétek most a gyerekei!

Iván döbbenten állt mögötte. Nem értette, hogy lehetett volna más az apjuk? Többször előkereste a képet, és megnézte rajta a kovácsoltvas kapu előtt álló férfit: finom ujjaival a vasdíszek közé markolt. Anya állt mellette világos színű, hosszú ruhában. A ruha alján fodrok. Megmagyarázta Ivánnak, hogy ebben a ruhában járt tánciskolába. Itt ismerte meg a Tónit, aki a legjobb táncos volt.

Többet nem tudott meg erről a férfiról. Borzadva nézte nagy, puha testét. Olyan alakot örökölhetett volna tőle, amilyen Tamásé volt, vastag combokat és pirosló, feszes bőrt, amelyen egyetlen szál szőr se nő. Hosszan nézte ezen az estén Doktor úr szikár alakját, szögletes vállát és karizmait, melyeken látszott, hogy sokat tornászott egykor. Hosszú, csoszogó lépteivel mintha mindig hegyet mászott volna.

Nem tudta, mihez tartsa magát.

A másik csuklyás Anya édesapja, aki a vécében kapott agyvérzést. Anya és Katicanéni támogatták be a kis szobába. Olyan finom úriember volt, hogy még akkor is a törékeny kis Katicanénire támaszkodott, nem a lányára. Ezerszer elmondta ezt Anya.

A harmadik csuklyás Vass atya: miseruhát visel a köpeny alatt. Úgy mozog a hátán, mint egy kemény szárny. Iván kétségbeesetten fürkészi az arcára boruló árnyékot: mi lesz, ha meggondolja magát, és azt mondja anyának, mégis váljanak el?… Piros, püffedt ujjaival lapos sárdarabokat szed a padlás talajáról. Úgy nyújtogatja őket a ládák felé, mintha az utolsó kenetét adná fel két bennük fekvő haldoklónak. Mereven áll, kissé előrehajolva. Iván a nyakát nyújtogatja, hogy átlásson a válla felett. A csuklya oldalán szabályos mozgásba kezdenek a ráncok, mint amikor eszik valaki. Az ostyát eszi Vass atya.

Némán guggolt a ládák mellett. Valamelyik sarokban egér neszezett. Amikor felállt, keményen beverte a vállát a tetőgerendába. Nyugtalanul rohant a padlásajtóhoz.

Élesen villant szemébe a fény a repesz által hasított lyukon. Látta az udvart, látta az egész házat. Lába előtt a háztetőn halkan zizegtek a diófa levelei. Átmászott a fára – ez jó hely volt, biztonságos. Meghajolt alatta az ág, mintha valami óriási parittyán ült volna, amely nemsokára kihajítja a messzeségbe. Lejjebb, a törzs elágazásánál némán tátongott az odú, körülötte a fatörzsbe vésett régi jelek. Újakat kellene vésni már, gondolta. A ház helyett is új ház kellene, akkora csak, hogy elférjen a négy ág között.

Megdöbbent. Hosszú percekig maradt így, aztán lassú remegés futott át a testén. Sohasem ugrott le még ilyen magasról a földre. Nem is figyelt rá. Visszamászott a padlásra, összeszedte a deszkákat, Etele szerszámai közül pedig elemelt egy kézifűrészt, kalapácsot és egy doboz szöget. Megkereste az udvaron azt a három ácskapcsot, amely hónapok óta rozsdásodott a fal tövében. Mindezt felvitte a diófa odvába. A két legerősebb deszkát az ágakhoz mérte, és felerősítette a kapcsokkal. A többi deszkát ezekre szögelte keresztben. Fél óra alatt elkészült a ház alapja. Katicanéni kinézett a konyhaablakból.

– Mit csinál ez a gyerek? – mormogta.

Iván a padló közepére ugrott: diadalmasan állt ezen a szilárd, biztos kis deszkalapon az egész világ felett. Négy ágával mintha ujjai között tartotta volna a diófa.

Elhatározta, hogy kötélhágcsót készít, amit felhúz maga után – csak a barátai jöhetnek fel rajta kívül.

Már állt a négy fal, amikor lemászott a fáról. Felnőttesen ráncolta a homlokát, és belépett az ajtón.

 

---

 

* Konzervben árusított gyermektápszer malátából és zabból.