Marte Huke: Természetrajz

…Kiittuk a poharunkat, Alfred újratölti. Végül táncolni kezdünk, összeér az arcunk. Alfred magához szorít, felvesszük a ritmust. Black Velvet. Szédülök.

– Le szeretnék ülni – mondom Alfrednek.

– Keresek egy szobát, ahol ledőlhetsz.

Kimegyünk az előtérbe, benyit egy szobába, bebotorkálok, lefektet a fehér dupla ágyra, mellém fekszik, átkarol, az álom határán lebegek, hányingerem van.

Valaki felkapcsolja a villanyt. Kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Hangoskodás és nevetés szűrődik be. Egy baseballsapkát látok. Jørn az. Az ajtóban áll.

– Kinyírlak benneteket! – kiabál. – Ki én, a rohadt életbe! – üvölti egyre hangosabban.

Alfred testét érzem a hátam mögött. Jørn közeledik felénk. Késsel hadonászik.

– Kifelé – mondja elfúló hangon.

Alfred ledobja magáról a takarót, legurul az ágyról, egyenest az ablakhoz rohan, kitárja. Kiugrik a magasföldszintről.

– A francba, a cipőm – hallatszik kintről.

Fekszem az ágyban.

– Mit keresel itt? – kérdezi Jørn.

– Elmegyünk. Már megyünk is – mondom. – Tedd le azt a kést!

– Látni sem bírom az ilyen alakokat! Kifelé az ágyamból!

Alfred kintről a nevemet kiáltozza. Összeszedem a bátorságom, felkelek az ágyból, kikerülöm a kést. Rettenetes érzés.

Ragnhild a sarokkanapén ül, egy szőke, tupírozott lánnyal beszélget. Hozzáfutok, megrázom a vállát.

– Alfred kiugrott az ablakon – kiabálom túl a zenét. – Hol találom a cipőjét?

– Nyugi, ott van az előszobában. Menjetek, hívok egy taxit.