Ördögűzés

1977

 

Szomorú az, ha jobban megfontoljuk a döntésünket egy pár cipő vásárlásakor, mint életünk fontos kérdéseinek az elbírálásánál. Szomorú, hogy néha kikerülhetetlen akadályai vagyunk önmagunknak és másoknak. Szomorú, hogy embertelen büntetést szabunk ki önmagunkra és másokra. És persze még szomorúbb több ilyen példa egymás mellett. De ha tizenöt csúnya lányt lát az ember, vajon kinek használ vele, ha szétzavarja őket? A városképnek?

Az bánt legjobban, ha látom, hogy valaki nem akar változtatni a sorsán. Ha egész héten nem találok erre példát, de szombaton találok, akkor a következő héten biztosan a szombatról írok. A legtöbb embert meg kellene győzni arról, hogy a bűn, amit önmagával szemben elkövet, nem magántulajdona.

 

 

Ma nem lesz eső

 

A három lépcső közül kettő csorba volt; a beton mellett elmozdult a zsaludeszka. A kőműves még néhány kanál cementet vágott a hasadékba, de arra már nem vett fáradságot, hogy elsimítsa. Egyetlen iparos sem dolgozott még lelkiismeretesen, bármilyen javítanivaló akadt a kocsmában. Péter a szemöldöke alól nézte a lépcsőt, és akkor valahogy nagyon elege volt az egészből. Szeretett volna az ajtón kívül lenni. Az órájára pillantott, amely tíz után megállt néha – mégse húzta fel soha zárás előtt. Hazament, és amíg az asszony elmondta, mi történt aznap, felhúzta az órát. Egy vendég ült még a sarokasztalnál, Jármay John, a guberáló. Ő nevezte így magát.

– Mindjárt zárunk – mondta Péter.

Jármay John felemelte az ujját. Vastag, piszkos körme volt; a hüvelyk felőli részen két csúnya vágás látszott az ujján. Péter hozta a negyedik féldecit.

– Láttam a barátait, amikor lejöttek a telepről – mondta, amíg letette az italt Jármay John elé. – Mind a kettőnél spén* volt. Réz. Miért nem viszik a MÉH-be? A rézért jól fizetnek!

Jármay John ránézett.

– Nem a barátaim – csak ennyit mondott. Megitta a negyedik féldecit.

A másik két guberáló is betért a kocsmába az utolsó forduló után. Megittak két féldecit, aztán elmentek. Az út jobb oldalára húzódtak, középen nagy volt a sár. Jármay John kordéja a lépcső előtt állt, tele réz spénnel. Ugyanezen a helyen állt meg a piros Škodájával, amikor sötét öltönyben, nyakkendővel jött ide a bátyjával és egy másik férfival. Három sört ittak, pogácsát ettek. Jármay John száz forint borravalót adott Péternek. Péter megköszönte, és olyan arcot vágott, mintha sose látta volna még Jármayt. Lehet, hogy az a másik is a bátyja, gondolta. Vagy pedig egyik sem az. Minden lehetséges. Jármay John szórakozásból guberált.

Már csak öt perc volt a zárásig, amikor megpillantotta Királyt az ajtó előtt: nem rájuk nézett, hanem a földre, mintha a két rossz lépcső magasságát méregette volna. Péter az ajtóhoz lépett, és elfordította a zárban a kulcsot.

– Engedj be, te csibész! – kiáltotta Király. – Még nincs záróra! – A gumicsizmájával rugdosta az ajtót. Péter hallgatta egy ideig, majd kinyitotta az ajtót, és adott neki egy pofont. Király az ajtófélfának esett.

– Nyavalyás gazember! – morogta. – Még nincs záróra!

– De az van – felelte Péter. Ismét bezárta az ajtót, és visszament az ivóba.

Király az ajtót verte, káromkodott. Egyszer csak kiesett egy darab gitt az üveg mellől. Péter lehajolt érte, visszatette. Király ismét dörömbölt, a gitt megint leesett. Péter megtörölte a kezét egy piszkos rongyba, a rongyot gondosan összehajtogatta, zsebre tette, aztán másodszor is kinyitotta az ajtót. Király félrehúzódott; látszott az arcán, hogy fél. Péter újabb pofont adott neki, most a másik oldalról, bal kézzel. Király meg akart kapaszkodni a falba, de nem sikerült neki. Lecsúszott a betonra, felhorzsolta az arcát.

– Mára elég lesz – mondta Péter. – Tűnj el innen!

– Nyavalyás gazember – mondta Király a földről. – Még nincs záróra!

– Mire bejönnél, az lenne – mondta Péter. – De nem fogsz bejönni. Ide nem. – Előrelépett, mire Király összehúzódott a betonon.

– Be fogok menni – mondta.

Péter harmadszor is otthagyta, és bezárta az ajtót. Jármay John a sebes ujját nézegette. Harminc forintot tett az asztalra.

– Muszáj ezt csinálni? – kérdezte. Péter eltette a pénzt, és kiengedte az ivóból Jármayt. Az megfogta a kordé rúdját, húzni kezdte a földút felé. Király közben felállt, leporolta a ruháját, megtörölte az arcát, és nézte Jármay Johnt. A réz spén rugózott a kocsin, úgy csillogott, mintha izzott volna. A kordé tengelye átért a sár felett.

– Be akarok menni! – ordította Király.

– Hagyd abba, Feri – mondta Péter csendesen. – Nincs már itt senki, látod.

– Be akarok menni! – üvöltötte Király. – Még nincs záróra!

Péter sóhajtott, és amíg a kezét törölgette, Király bal térdébe rúgott. A férfi térdre esett. Nyögött a fájdalomtól. Nem is tudott felállni, csak nyögött.

– Hozok rá valamit – mondta Péter. Bement a kabátjáért, lehúzta a redőnyt. Egy benedvesített kendőt is hozott.

– Kösd rá – mondta. – Ez jó lesz.

Király feltűrte a nadrágját, térdére kötötte a kendőt.

– Igazán rendes vagy – mondta.

– Most mit akarsz csinálni? – kérdezte Péter.

– Átmehetnénk a Trubadúrba – javasolta Király.

Péter bólintott, begombolta a kabátját. A benzinkút színes lámpáit nézte. A tegnapi esőre gondolt, meg arra, ahogy hazafelé igyekeztek a kocsik. Sebesen mozogtak az ablaktörlők, a fényszórókat pedig mintha tükörben látta volna. Ma nem lesz eső, gondolta. Király kicsit bicegett, néhányszor megigazította a nadrágját és a kötést.

– Jól csináltad – mondta. – Ez, látod, használt! . …

Péter nem mondott rá semmit. Szótlanul mentek a Trubadúrig, ahol enni is lehetett. Péter éhes volt, és látta az étlapon, hogy van resztelt máj. Nem szerette az asszony, ha evett, mielőtt hazament. Előfordult néhányszor, és mindig Király volt az oka. Ma nem lesz így, gondolta.

– Mi van, főnök? – kérdezte tőle a pincér. Királyt mintha észre se vette volna.

– Hozzál két konyakot – mondta Péter –, de ne konyak legyen, hanem barack.

– Az nálunk nincs – vigyorgott a pincér.

– Azért kértem konyakot. Hozhatsz mindjárt kétszer kettőt. Utána elmegyünk.

Király úgy nézett a pincérre, mint aki egyetért az előtte szólóval.

– Rendes vagy – mondta Péternek, amikor elment a pincér.

– Nem akarsz visszamenni az elvonóba? – érdeklődött Péter.

– Gyógyszerrel nem lehet változtatni ezen – rázta a fejét Király. – Láthatod!

– Másnak sikerült. Ezzel a hülyeséggel nem mész semmire!

– Várj egy kicsit. Csak nálad érzem jól magamat, érted?… Hiába megyek máshová. Nem is megyek. Ha nem mehetek hozzád, sehová sem érdemes mennem!

– Nem érdemes, de mégis elmész.

– Ne engedj be soha, ez a lényeg! Soha! – Király nézte kicsit a poharakat, végül felhajtotta az egyik féldecit. – Nem ízlik – mondta. – Tudom, hogy nem hiszed el. Nálad ízlene, itt nem. Mintha most is bennem lenne a gyógyszer. Azt hiszem, már levehetem a kötést – nézett a térdére.

– Leveheted, de fájni fog egy ideig – mondta Péter. – Meddig akarod még ezt csinálni? Minden este felfordul a gyomrom! Azé is felfordul, aki nálam van éppen.

– Ne törődj a Jármay Johnnal.

– Nem vele törődöm. Akárkivel, aki nálam van. Ma eldöntöttem a dolgot, amikor leverted a gittet.

– Miféle gittet?

– Leverted a gittet. Menj vissza az elvonóba, én nem tudok segíteni. Megpróbáltam, látod. Egyszer feljelent valaki, és baj lesz. Nem tudhatod, ki az, aki ott ül. Erre mit tudsz mondani?

– Erre semmit – mondta Király. Megitta a második féldecit is. – Gyerekkoromban azt hittem, félek a pofontól – ingatta a fejét. – Pedig nem féltem. Most félek. Most nagyon.

– Mindenki fél valamitől – mondta Péter.

– Te a gittől! – vigyorgott Király. – Sose verekedtem, tudod, mi az? Akármit elvehettek tőlem a srácok. És tudod, mi az érdekes? Legtöbbször visszakaptam, amit elvettek tőlem!

– Most nem kapsz vissza semmit.

– Ma is láttad őket? – nézett rá Király. – Klárit és a pasast? – Sárga lett a szeme. Nem pislogott.

– Láttam – mondta Péter lassan.

Király megitta a harmadik féldecit. Köhögött egy kicsit; erőltette, hogy még jobban köhögjön, és közben úgy nézett Péterre, mint aki bebizonyít valamit.

– Igaza van Klárinak – mondta végül. – Örülök, hogy ilyen rendes pasast fogott. Tudod-e, hogy valamikor a főnököm volt? Kétszer is szerzett nekem munkát. Így ismerte meg a Klárit. A rendessége miatt. Mondtam neki, hogy nem tart már sokáig.

– Mindenkinek ezt mondod.

– Bementek hozzád?

– Hozzám nem. Csak láttam őket. Idejárnak, hiszen tudod. Vacsorázni.

– Vacsorázni! – mondta Király gúnyosan. – Csuda rendes pasas. Szerinted elveszi Klárit?

– Mit tudom én. Lehet.

– Azt mondta, ha abbahagyom, visszajön hozzám. Ki kellene próbálni, állja-e a szavát!

– Nem hagyod abba – mondta Péter. – Akárki abbahagyja, de te nem!

– És mit isznak a vacsorához? – érdeklődött Király. Mohón figyelte Péter arcát.

– Kérdezd meg a Sanyitól.

– Hé! – mondta Király a pincérnek, aki a szomszéd asztal mellől hallgatta a beszélgetésüket. – Mit isznak a vacsorához, Klári meg a pasas? Annak maga nem tudja a nevét.

– De tudom – mondta a pincér közömbösen. – Károlyinak hívják!

– Majdnem úgy hangzik, mint a Király – mondta Király. – Könnyen megtanulja majd a Klári.

– Colát isznak – mondta a pincér. – Pepsit. Csak Pepsit.

– Az nem lehet!

– Pepsi Colát! – vigyorgott a pincér. – Előtte májat esznek, ha van, de legtöbbször van.

– Utálom a májat – mondta Király. – És Klári is utálja!

– Én szeretem – sóhajtott Péter. Az asztalra fektette a kezét, nézegette az ujjait.

– Akkor hozok – javasolta a pincér.

– Ne hozz – rázta Péter a fejét.

– Dehogynem hozok – mondta a pincér, és valóban kiment a konyhába.

– Egyél csak, ha szereted – biztatta Király a barátját. – Nem is mondtad, hogy ennyire szereted. – Nagyon megkönnyebbült az előbbi beszélgetéstől, arca kisimult, nyugodtabbnak látszott. Megitta a negyedik féldecit is, ettől még jobban megkönnyebbült.

Péter sötét arccal megette a májat, hozzá egy szelet kenyeret.

– Megyek! – mondta a végén. Tíz forint borravalót adott a pincérnek.

– Tőled nem kell – mondta a pincér.

– Tedd csak el – morogta Péter. – Ugyanolyan vendég vagyok, mint a többi.

– Ne menj még – kérte Király.

– Megyek. – Péter félretolta az üres tányért és a kenyereskosarat. – Maradj, ha akarsz.

– Akkor én se maradok – felelte Király. – Pepsi Colát, ezt mondta? – fordult a pincér felé. Az vigyorogva bólintott. – Szeretném látni, hogy isszák a Pepsi Colát! A máj után! Nehéz pasas. Csuda rendes, de nehéz ember. Nem Klárihoz való. Klári sose szerette a májat, megfájdul tőle a gyomra! – fejét csóválta, amíg kiértek a Trubadúrból. Még mindig sántított.

– Ugye nem gondoltad komolyan, amit a gittről mondtál? – kérdezte Pétertől.

– Nagyon is komolyan gondoltam – mondta Péter. Begombolta a kabátját. Király erre szájon vágta, hogy leesett a kalapja. Péter szó nélkül lehajolt érte, visszatette a fejére, és elment. Király fejcsóválva nézett utána.

 

 

A forrás lakója

 

Amint a forrás fölé hajoltak, mindkettőjük előtt megcsillant a víz. Az öreg a dombra pillantott, amely a lábuktól kezdve emelkedett nyugat felé. Háromszáz gyümölcsfa állt a dombon: cseresznye, körte, meggy. Fent, az akácerdő alatt két sor papírhéjú dió. A legöregebb fákat még a nagyapja ültette, a többit ő. Amikor a téeszt szervezték, azt álmodta, hogy kivágták a fákat, egymás mellé állították a törzseket, és csak annyit kérdeztek tőle, melyik hol állt a dombon. Tudta, de egy szót se mondott a bizottságnak. Úgy érezte, vége az életének. A gyümölcsöst azonban megkapta háztájinak, hozzá egy akácos sávot az erdő szélén, ami éppen elég volt téli tüzelőnek. Északról kezdte ritkítani a sávot: a szebb törzseket a Jóska fiú vitte el tetőgerendának. Az öreg új fákat ültetett a kivágottak helyébe. Húsz év múlva, ha ideköltözik az unokája, hálás lesz majd érte, gondolta. Sokfelé megfordult fiatalkorában, amikor vadászni jártak az apjával, de ilyen dombot és ilyen völgyet nem látott sehol. Később majd megérti a gyerek, mit ér ez, gondolta. Ha már az apja nem értette meg.

Mintha mozdult volna valami az akácos alján. Összehúzott szemmel figyelt, de nem látott semmit. A gyerek még mindig a víz fölé hajolt.

– Papa! – mondta. – Hol van?…

– Várj csak – mormogta az öreg.

– Hiába várok!

– Csendben várj – figyelmeztette az öreg. – Ha zajt csapsz, nem jön elő. Ott nézd a fenéken, a vízifű között. Az a kedves helye. – Amíg beszélt, a gyerek elszakadt gatyáját nézegette. A galambot akarta meglesni, hogy tojik, de valahányszor felmászott a padláslétrán, elrepült a galamb. „Megint elrepült a kurva!” – kiabálta. Nagyanyja kijött a konyhából, kezében félig morzsolt kukoricacsutával. „Hogy beszélsz, te? – rikoltotta. – Kivágom a nyelvedet! A tiédet is, vén bitang! Mire tanítod azt a gyereket? A Jóskától meg én hallgathatok!” Az öreg felé dobta a csutát, de nem találta el. Utánaugrott, felvette, és a lepattogott kukoricaszemeket is összeszedte a földről. „Bitangok!” – kiabálta.

Az öreg a konyhaajtóra pislogott, mintha attól kellett volna tartania, hogy gondolatai előhívják az asszonyt. Pedig a piacra ment hajnalban. A gyerek izgatottan kapaszkodott a forrás fűgallérjába. A kutya a pajta mellől nézte őket: csak a fejét emelte fel lassan.

Este sompolygott haza öt nap csavargás után. Csupa seb volt a feje, és rengeteg vizet ivott.

– Senki sincs itt! – bosszankodott a gyerek.

– Itt van – csitította az öreg. – Sose fagy be a forrás, akármilyen hideg van télen. A patak se fagy be a völgyben. Láthattad!

– Mert meleg a vize – vitatkozott a gyerek. – Apu mondta. Kicsit meleg csak.

– Az apu, az apu! – mérgelődött az öreg. – Az apád mindig türelmetlen volt, ezért sose látott semmit! Egy öregember lakik a forrásban!

– És hogy hívják? – érdeklődött a gyerek.

– Sehogy. De mindig kinéz, ha csend van. Csend kell hozzá, mondtam már, de te örökké beszélsz.

– Hazudsz! – mondta a gyerek.

– Micsoda?! – horkant fel az öreg. Közben ismét a dombra nézett, és most észrevette a cigányokat az akácos szélén, a sövénynél, ahol négyszögbe rakta a fűrészelt fát. – Az istenit! – kiáltotta. A ház felé futott a légpuskáért. Fordultában oldalba vágta a fáradt kutyát. – Nyavalyás! – morogta. – Te csak alszol! – A domb felé fordult. Olyan gyorsan mászott, hogy a gyerek messze lemaradt mögötte.

– Hiijja! – ordítozta. – Hiijja!…

Azt hitte, héját látott a nagyapja. Az öreg dühösen intett neki, hogy hallgasson. Nagyon kifulladt, mire felért.

Odafent az akácosnál három cigánygyerek válogatta a fát. Úgy hasonlítottak egymáshoz, mint az ördögök. Megismerte őket, a Rácz purdék voltak. Tizennégy éves lehetett a legidősebb, már serkent a bajusza. Kovácsék háza előtt látta őket először a faluban, ahol hintát állított fel a tanács a gyerekeknek. Esett az eső, néptelen volt a játszótér, csak a szél lóbálta a hintákat. A cigánygyerekek nézték egy ideig, majd odalopakodtak. Furcsa volt közöttük ez a nagy mélák gyerek a bajuszával. Kovácsné észrevette őket, kijött a házból a seprűvel. Az ő házuk előtt állt a hinta, egy kicsit a sajátjuknak tekintették. „Tetvesek!” – kiabálta. Az öreg sajnálta kicsit a kölyköket. A cigányokat nem szerette, de ez nem a gyerekek dolga, gondolta. Minek belevinni ilyesmibe a gyerekeket?

Egy hónappal később aztán letarolták a Kovácsék dinnyeföldjét a cigányok, pedig Kovács egész éjjel őrködött. A lopott dinnyét kivitték a piacra, és Kovács szekere mellett árulták. Kovács összeverekedett a Ráczcal, aztán feljelentette Botosnál, a rendőrnél. Rácz Jani meg a Kovácsot jelentette fel verekedésért. Azt mondta, az ő földjén termett a dinnye. Mindenki tudta, hogy hazudik, de nem volt bizonyíték, így a végén majdnem Kovács fizetett a verekedésért. Botos tudta, mi történik a faluban. Fonák helyzetben volt. Az első hat cigány családot a tanácselnök telepítette a faluba. Ember kellett a téeszbe. Hamarosan ideköltözött a hat család rokonsága is. Már-már annyi cigány élt a völgyben, ahány magyar. Botos azt az utasítást kapta a tanácselnöktől, hogy maximális türelemmel igazítsa el a nézeteltéréseket a magyarok és a cigányok között. A megye legrosszabb téesze volt a faluban, a tagok fele hatvanéves. Botos mindent értett, csak azt nem tudta, meddig terjed a maximális türelem. A húsz dinnye végül is nem ér sokat, gondolta. El is rohad ennyi három holdon. Kovácsnak és Rácznak azt mondta, takarodjanak haza, nem akar többet hallani róluk.

Egy napon Kovácsék kislánya sikoltozva rohant hazafelé az iskolából. Alig tudták lefogni az emberek. Az orvos egy tűt húzott ki a combjából: tövig beleszúrta valaki, meg se lehetett fogni a végét. Kovács persze azt mondta, a Rácz gyerekek tették, hiszen ők is ott voltak, amikor kijöttek a gyerekek az iskolából. De erre se volt bizonyíték.

Mindez csak úgy átvillant az öreg fején, igazában nem gondolt semmire. A legidősebb purdé fogta a legnagyobb fát, nem akácot, hanem a kiszáradt diófa lefűrészelt ágát. A rakás aljából rángatta kifelé, ezért maradt hátra. A másik kettő elfutott – azoknál is diófa volt.

– Megállj, az apád istenit! – káromkodott az öreg. – Mert a seggedbe lövök!

A suhanc azonban nem ijedt meg a légpuskától. Amint kiszabadult a rönk, futásnak eredt. Az öreg utána. Akkor már nagyon szúrt a szíve, combja remegett az erőfeszítéstől, de a suhanc se haladt gyorsan a rönk miatt. Az öreg káromkodva mászott utána. Az dühítette a legjobban, hogy a legallyazott fát vitték el. Talán akarattal várták meg, amíg szétfűrészeli, összerakja.

– Papa! – ordított hátul az unokája. – Jövök!…

Egy bottal hadonászott. Most ért csak az akácoshoz. A suhanc ekkor megbotlott egy gyökérben, és úgy végigvágódott a fűben, hogy nem is látszott. A következő percben egymással szemben álltak, ő meg az öreg. A legkisebb Rácz gyerek már a horhóhoz ért, eldobta a fát, az erdő felé futott. Az öreg olyan dühös volt, hogy szólni se tudott mindjárt.

– Teszed le, te piszkos? – lihegte a kamasz arcába. Az hátrébb lépett, de nem engedte el a rönköt. Fekete szeme villogott.

– Te vagy a piszkos! – mondta. Az öreg a kezére csapott a puska tusával. A fiú felordított a fájdalomtól, elejtette a fát, és a többiek után futott.

– Itt vagyok, papa! – kiabálta hátul a gyerek.

Most már csak az egyik purdénál maradt fa.

– Megállsz te is! – ordította az öreg. Vagy húsz méterre kergette a cigánygyereket, amíg az eldobta a diófaágat, és felmászott a horhó oldalán lógó indákon a partra.

Az öreg leült a földre, maga mellé húzta az ágat. – A diófa – motyogta. – Eltüzelnék a diófát! – Mellé kuporodott az unokája is. Jó sokáig lihegtek. Hűvös volt a horhóban, itt járt le a víz az erdő felől, egyre mélyítette az utat, amit eredetileg a fahordó szekerek vágtak a partoldalba. Az öreg arra az estére gondolt, amikor a megrakott hosszú szekérrel lefelé jöttek itt az apjával. Négy lánccal kötötték át a fát, de olyan sok volt a szekéren, hogy egész úton igazgatni kellett a láncokat. Mind a két lovat Sárinak hívták, a lovak mégis megértették, melyiknek szól az apja, és ő is megértette, pedig fel-le mászkált a szekéren, néha pedig mellette szaladt, hogy lássa a láncokat. Átragadt rá a lovak izgalma, kipirult és lihegett, majdnem úgy, mint most – pedig egészen mást érzett akkor, a horhó földszagára figyelt, meg az akácok illatára, amit idáig kergetett a szél. Két fordulóval hazahordták a téli tüzelőt.

– Gyerünk! – sóhajtotta. Az egyik dongát a gyerek vitte; kétszer is beakadt vele az indák közé, amíg felmásztak a horhó oldalán.

– Széket faragunk belőle – mondta az öreg. – Majd meglátod, milyen szépet! A szobába tesszük.

– Inkább a konyhába tegyük – mondta a gyerek.

Nem rakták vissza a fát a többi közé, magukkal vitték a völgybe. A tehén már bőgött az üres jászol előtt.

Másnap az akácot is lehordták az asszonnyal. A gyerek velük dolgozott, és nagyon elfáradt. Az öreg is nagyon elfáradt. Figyelte, hogy szúr a szíve. Mára elég volt, gondolta. Megszomjazott. Az utolsó forduló után felhozta a két szódásüveget. A gyerek a dombon várta: a fűben ült, és nézegette a völgyet.

– Szép domb! – dohogott az öreg, amíg felfelé mászott. – Csak egy kicsit kaptatós!…

De amikor meglebbent a szél, és érezte a diófák szagát, úgy érezte, arcát simogatják a levelek. Megállt egy percre, és boldog volt, mert tudta, hogy jövőre ismét jó termés lesz. Persze ki is kell vinni a piacra. Évről évre nehezebb a munka. Jóska öreg Pobedája, amit húszezerért vett az Autóbizományiban, még mindig szétszedve állt az új házuk udvarán. Az öreg haragudott a Pobedára, amely elvitte tavaly az egész dió árát. Inkább lovat vett volna a Jóska, gondolta, egy szép lovat, abba nem kell csapágy! Jóska hallgatott. Már gyereknek is konok volt. Ideges. Eszébe jutott az a nap, amikor ugyanitt, a horhó oldalánál megállt Mariska, a fekete foltos tehén. Az is olyan makacs volt, mint a Jóska fiú: egyik jószágra se hasonlított, amit az öreg látott életében – éppen ezért tartotta meg. Az asszony ellenezte. Hogy kiengesztelje az öreg, az ő keresztneve után nevezte el a borjút Mariskának, az asszony azonban ezért is haragudott. Mindennek ellenére nagyon szerette azt a tehenet. Soha egy jószággal sem foglalkozott annyit, pedig makacs állat volt, korán kiütközött a természete. Azon a napon a horhóban az istennek nem indult meg a Jóska nógatására. „Agyonváglak!” – ordította a fiú. Úgy üvöltött, hogy a völgyben hallották. Teljes erőből verte az ostorral. A tehén megugrott, kampó volt a lánc végén, amely felszakította a fiú tenyerét a jobb kezén. Két ujja béna maradt, évekig nem tudta megfogni a villát, kaszát. Félt a jövőtől, ezért ment a városba ipart tanulni. Végül is a fekete foltos tehén miatt maradt egyedül a két öreg a völgyben. A balesetért az öreget okolta az asszony. Eleinte naphosszat hallgatott, aztán mintha be akarta volna pótolni a lemaradást, pörölt egész nap. Az öreg a fák közé menekült előle.

Akár így lesz, akár úgy, a völgynek és a gyümölcsösnek csak a Jóska fia lehet a gazdája, gondolta.

Figyelte a gyereket. Kicsi volt még ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljenek, de boldogan látta, milyen jól mozog, és mennyire érdekli a gazdaság. Este megvarrta gatyáját az asszony, de amikor felállt a fűből, látta az öreg, hogy ismét elszakadt. Kipihente már magát. Milyen gyorsan erőre kap, gondolta az öreg. Odaadta neki az egyik üveget: a gyerek kiszívta belőle a maradék szódát.

– Papa! – mondta. – A diófa tudja, ha ellopják?

– Tudja – bólintott az öreg.

– És az akác?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert az vad fa. A diófát még a dédapád ültette. Csemete korában lentről hordta rá a vizet. Az én gyerekkoromban még kevés fa volt itt, és mindig ennek a tövébe ültünk le ebédelni, amikor a lucernát vágtuk odafent a szántón. Azt hiszed, hogy nem tudta ezt az a fa? Még azt is tudta, miről beszélünk!

A gyerek tisztelettel pislogott a megkopasztott törzsre, amit a lábán hagytak száradni.

– Ezért nem vágtad ki egészen? – kérdezte.

– Ezért – bólintott az öreg. – Hadd nézegesse még egy kicsit a völgyet.

Szótlanul indultak a falu felé. A gyerek be akart menni a vegyesboltba is, de az öreg már nagyon érezte a lábát. Egyenesen a kocsmába ment, kicserélte az üvegeket. Szekér állt a kocsma előtt, nem a faluba való. Később megtudta, hogy File Karcsinak hívták a gazdáját. Igen szép két ló állt előtte, rázták a fejüket. Egy láda csempe meg egy zsák cement volt a szekéren. Az öreg a Jóska Pobedájára gondolt, és fájt a szíve.

Kifelé jövet meglátta a File Karcsit: jóvágású szőke fiatalember volt, egyenesen ült az ivó udvarán, a kecskelábú asztalnál egy krigli sör előtt. A másik asztalnál cigányok ittak, lehettek vagy tízen. Köztük ült a Rácz is a feleségével. Alig maradt hely az asztalon az üres korsóktól.

– Az istenüket! – káromkodott az öreg. – Ez mind betegállományban van a mi pénzünkön!

File Karcsi a cigányokra nézett.

– Mit bámulsz, gádzsó? – kiáltott rá az asszony.

A fiatalember szájához emelte a korsót, erre odament hozzá egy gyerek, és letolta előtte a nadrágját. A cigányok röhögtek.

– Te szőke, te!… – kiabált az asszony.

A legény elvörösödött, letette a korsót, és odament a cigányokhoz. Kovácsné a szomszéd udvarban teregetett. Bánkuti és Kellner gazda éppen kijöttek az ivóból, így ők is látták az egészet. A cigányok nevettek. Egyre többen beleszóltak a vitába. Kovácsné letette a lavórt a tiszta ruhával, és bement a házba. Kulcsra zárta az ajtót.

A fiatalember megfogta a legközelebb álló cigány mellén a ruhát. A cigány is nagydarab fickó volt, de csak úgy repült oda hozzá. Leesett a kalapja. Akkor a Rácz hátulról fejbe vágta a fiatalembert egy kriglivel. Csúnya ütés volt, a krigli összetört, és az üvegcserép arasznyi hosszan felhasította a legény fejét: hátrazuhant, rugdalózott, de látszott rajta, hogy nem tud magáról. Nagy csend lett, a cigányok pillanatok alatt eltűntek az udvarról. Az öreget meg a gyereket a kerítés tövébe lökték. Bánkuti és Kellner gazda sebesen lépkedtek a templom felé. Lehajtották a fejüket. A csapos File Karcsihoz futott, megpróbálta bekötözni. A legény egyre rugdalózott. Az öreg a szódásüveget bámulta, amely a nyomójára esett: hosszú, görbe sugárban spriccelt a szóda a levegőbe.

– Hol a rendőr? – kiáltotta. – Hol van a Botos?…

A gyerek felkapta a szódásüveget. Csupa víz volt az arca.

– Segítsenek! – kérte a csapos.

– Hol a rendőr? – kiabálta az öreg.

– Szászkirályra ment! – mondta a csapos. – Jézusom!… Édes Jézusom! . …

Egy Trabant állt meg a kocsma előtt. Két férfi szállt ki belőle, File Karcsihoz futottak. A gyerek is utánuk indult, de az öreg visszapenderítette.

– Fogod a szódát, és hazamész! – ripakodott rá.

– De én a papával akarok maradni! – mondta a gyerek. Még mindig a szódát törölgette az arcáról.

– Hazamész, ha mondom! – zárta le a vitát az öreg. Megindult Szászkirály felé. Nézte az út bazalttörmelékkel leszórt rücskös felületét, amelyen annyiszor zötyögött végig kocsival. Az éles kövek millió és millió rovátkát vágtak a kerékvasra, amely lassan egészen fényes lett, mint a sokat használt, de sohasem tisztított ezüst. Nagyon fáradt volt már akkor, és egy kicsit ferdén nézegette az út kanyarulatait. Négy-öt éve egyetlen ház sem állt itt. Lent a Nagy Völgyben magányosan csillogott a halastó tükre. Amikor Horgasék Jani fia építeni kezdte a házát a tó felett, mondták neki, hogy nem lesz jó helyen, mert szeles az oldal, és feljönnek a szúnyogok a tóról. A cigányokra akkor még senki se gondolt. Most egy rozsdás busz állt az út mellett, amit az ócskavas-telepen vettek a cigányok. Egész sor viskót építettek a busz köré – valamennyit lopott fából. A tóból kifogták a növendék halakat, így tavaly ősszel még a szállítási költséget se térítette meg a tsz-nek a zsákmány.

A cigányok az út mellett ácsorogtak egy szekér körül. Sovány, fekete ló topogott a madzagból font hámban. Moslékért indultak a városba. Mintha semmi se történt volna, mintha megállt volna az idő – hiszen ugyanez a kép fogadta, valahányszor erre járt, mióta itt laktak a cigányok. És akkor elfutotta a méreg.

– Megálljatok! – kiabálta. – Megyek a rendőrért!

A többi olyan gyorsan történt, hogy valójában nem is emlékezett később az eseményekre: mintha úgy mesélte volna valaki favágás közben – a fejsze csattogása, a fehér forgácsok röpködése túlságosan lekötötte volna a figyelmét. Valamitől megrémült a ló. Igen, a ló rémült volt, mint amikor alattomosan a véknyára vágnak. Még az is eszébe jutott, milyen élete lehet ennek a szegény jószágnak. Télen moslékkal etették a cigányok. A fehér hajú Vajó ült a bakon, aki szerencsepatkót árult a piacon. Mellette a felesége. Vajó megemelkedett kicsit ültében, balra húzta a gyeplőt, az asszony jobbra. A ló megzavarodott. A szekér bal kerekét megdobta az árok széle, ahová a sittet hordták az útépítők.

Az öreg félreugrott a ló elől, valakit meglökött a vállával, az a valaki pedig visszalökte őt a kerék alá. A ló nyerített, és oldalt rántotta a szekeret, hogy majdnem felfordult, így csak a hátsó kerék ment keresztül az öreg bal lábán, a térde alatt. Később csak arra emlékezett, hogy a földet markolta hátul, a vastag fűpárnát, amely az árok szélén nőtt, és az egyik keze alá éles kő került. Ez a kő valahogy megmaradt az emlékezetében, pedig nem is látta. Néha álmodott róla a kórházban hajnaltájban, amikor az átvirrasztott éjszaka után elszenderült egy órára. Nem vette be az altatót. A vörös hajú nővért ellenszenvesnek találta az első napokban, pedig elég tisztességesen ellátta a munkáját, sőt néha leült beszélgetni a szomszéd ágyon fekvő Fóti bácsi mellé, aki combnyaktöréssel feküdt már hatodik hónapja. Az öreg mindezt látta, megjegyezte és értékelte is a maga módján, ezért csak annyit mondott a nővérnek, hogy nem kell az altató.

A háromszáz gyümölcsfa közül csak a körtefákról álmodott, talán azért, mert a körte érett most: öt fa fent a domb keleti oldalán. Minden évben más sorrendben értek, néha a jobb szélső, néha a két bal oldali kezdte. Az öreg mulatott rajtuk, de sose próbálta kitalálni, milyen meglepetést tartogatnak a számára. Úgy gondolta, jobb, ha maguk döntik el, mit akarnak. Valami nagy nyugalmat érzett a fák életében, és ez a nyugalom hiányzott neki legjobban a kórházban. Meghallgatta az asszony híreit meg a gyerek kérdéseit a látogatásokon. Ilyenkor jobban érezte magát egy kicsit, de éjszakára nyugtalan lett. Idén balról a második körtefa érett először. Az asszony az egész termést befőzte, mint mindig, évek óta. Jóska is szerette, ők is. Az öreg ugyan nem sokat evett a befőttből, legfeljebb egy-egy szeletet, amíg a rádiót hallgatta elalvás előtt az ágyban. Mielőtt hozzányúlt, sokáig szagolgatta, és nézte a körte színét. Balról a második, gondolta. Jól van. Idén tehát balról a második.

Botos jegyzőkönyvet vett fel a balesetről. A cigányok azt mondták, azért esett az öreg a kerék alá, mert megijedt a lótól. Botos csak nézett rájuk: az öreg megijedt a lótól?… Hát a File Karcsi mitől ijedt meg a kocsma udvarán? Átkozta a sorsot, amiért éppen ezen a napon ment át Szászkirályra, de hát évek óta mindig pénteken ment oda, hogy elbeszélgessen a körzeti megbízottal. Ha már így alakult, úgyse lehet változtatni rajta, gondolta. Egyetlen tanú akadt csak: az öreg Bodnár bácsi. Bement hozzá a kórházba, kikérdezte. Az öreg elmondott neki mindent, Botos pedig jegyzőkönyvet írt a vallomásáról, csak úgy lerövidítve, egyszerűen, hogy a lényeg benne legyen. Bánkúdról, Kellner gazdáról és arról, hogy ők is látták, mi történt a verekedés előtt, nem írt semmit. A két gazda azt mondta, ott voltak ugyan, de az ivóban söröztek, és csak a zajra mentek ki. Látták a legényt az udvaron, de akkor már a földön feküdt. A többit ők is úgy hallották.

A jelentés után kijött egy nyomozó Pálvárról. Alacsony, keskeny vállú fiatalember volt, a szemöldöke vékony. Halkan beszélt az emberekkel, aztán kiment a cigánytelepre, mindent megnézett, és a halőrrel is beszélt, aki tavalyig vigyázott a tóra. Botosnak semmit se mondott arról, amit megtudott. Botos megsértődött. Ugyan mire ment volna a hadnagy, ha nem írja meg azt a jelentést?… Azt se tudta volna, hol kezdjen a nyomozáshoz. Csak azért sem kérdezte hát. Valójában megkönnyebbült egy kicsit. Az ő dolga, gondolta. Jobb is, ha ő csinálja végig most már. Mielőtt elment, annyit mondott csak a hadnagy, hogy bűnvádi eljárást indít a Rácz ellen, a purdékat pedig el fogják vinni a cigánykollégiumba. Ez elég meghökkentő dolog volt: az utóbbi. A cigányok felhördültek a hírre, és csapatostul mentek Pálvárra, valahányszor beidézték Ráczot a rendőrségre. A tanácselnök pedig gyűlést tartott a faluban, a kultúrteremben. Azt mondta, mindenkinek segíteni kell, ha azt akarják, hogy rend legyen.

Az öreg a kórházban csak az asszonytól és a nyomozótól értesült az eseményekről. Ráczot bemondta a hadnagynak is. Egyszer már bemondta Botosnak, úgy gondolta, mindegy. De amikor a hadnagy Kovácsék kislánya felől érdeklődött, az öreg elhallgatott. Eszébe jutott az unokája. Keserves érzés volt. Lehet, hogy éppen azt a hibát követte el, amitől annyiszor óvta a Jóska fiút? Az indulata és a düh cselekedett helyette?… Neki is megemlítette a hadnagy, hogy elviszik a cigánygyerekeket a faluból.

– Mind vigyék el őket! – kérte az öreg.

– Azt nem lehet, papa – mosolygott a hadnagy. Az öreg begipszelt lábát nézte. – Fáj-e? – kérdezte.

– Nem – mondta az öreg, pedig nagyon fájt. A főorvos azt mondta, összeforr a csont, ha sokat eszik. Csakhogy nem kívánta az ételt. Amíg a hadnagy beszélt, amíg az első rémülete tartott, arra gondolt, hogy azonnal haza kell mennie, még akkor is, ha nem tud járni mindjárt. Képek jelentek meg előtte, amelyek mindegyikén valami rettenetes helyzetben látta az unokáját: tüskés ággal verték az arcát, és odalett a szeme. Vízbe lökték, kővel dobálták. Kifejezéstelenül bámult a hadnagyra.

– Hogy történt hát az a baleset? – kérdezte a fiatalember. Most egészen egyenes volt a szemöldöke.

– Megbotlottam – mormogta az öreg. – Megbotlottam, és a kerék alá estem.

A hadnagy hallgatott. Nem írt jegyzőkönyvet, mint Botos, csak nézett, aztán elment. Az öreg káromkodott egyet. A vörös nővér bedugta fejét az ajtón.

– Mi baj, Bodnár bácsi?

– Beszélni akarok a főorvos úrral, de máris!

– Nincs már bent a főorvos úr. Mi a panasza?

– Akkor a szolgálatossal akarok beszélni! Semmi panaszom nincs, épp azért. Haza kell mennem!

A nővér az öreg szemébe nézett.

– Nem lehet még – mondta. Egy hete van bent a bácsi, gondolta, és tegnap látogatás volt. Ilyenkor szoktak cirkuszolni.

– Megfizetem! – mondta az öreg.

– Semmit se kell megfizetnie – mosolygott a nővér, pedig ő is elfogadta az ötven forintot az asszonytól.

– Tudom én azt – morogta az öreg. – Hívja csak ide a szolgálatost!

– Várnia kell egy kicsit – mondta a nővér. – A százhetesben rosszul van egy néni. De ha megmondom a doktor úrnak, mennyit evett a bácsi tegnap és ma, ide se jön!

– Látja, most éhes vagyok – mondta az öreg.

– Helyes – bólintott a nővér. Behozott egy tányért, ugyanazt, amit visszavittek ebéd után. Az öreg szája széle megrándult az undortól, amint a kihűlt krumplipürére nézett, de nekilátott.

– Jól van – dicsérte a nővér. – Szólok a doktor úrnak, de várnia kell egy kicsit.

Az öreg elvörösödött a méregtől. Amint kiment a nővér, a sarokba vágta a poharát. Fóti bácsi ijedten felült mellette az ágyban. A nővér visszajött a zajra, megnézte a cserepeket.

– Bocsánat – morogta az öreg. – Leesett.

Nem is a nővér, inkább Fóti bácsi előtt szégyellte magát: hatvankilenc éves volt, négy évvel idősebb nála, és azt beszélték, nem áll többé a lábára. Az öreg beleborzadt, ha arra gondolt, milyen lesz a hátralevő élete. Zavartan pislogott a nővérre, aki összesöpörte a cserepeket.

– Máskor jobban vigyázzon – csak ennyit mondott. – Haldoklik a néni a százhetesben.

Az öreg szótlanul mocorgott az ágyán. Fóti bácsi mellől el se vitték az infúzió állványát.

– Szereti a körtét? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit. A bácsi bizonytalanul bólintott, az öreg meg arra gondolt, hogy ez még sose látott körtefát. Mesélt neki a fákról, ahogy változó sorban érnek, minden évben másképp. Új oltókés kellene, jutott eszébe. Látott egyet a Vegyesboltban, de sajnálta érte az ötvenhét forintot. Bolond vagy, mondta magának. Megöregedtél, és mégis mekkora bolond vagy.

 

 

Sör és üzenet

 

A lift a szerelőaknába süllyedt. Szilágyi hallotta, hogy kinyitják odalent az ajtót. A csörlőt javítják, gondolta. Lehet, hogy már kész. Miután az ötödik emeletre kellett volna felmásznia, úgy döntött, hogy vár egy kicsit. A táskájára pillantott, amelyben egy köteg családi okmány, befőttesgumival átszorított fényképek, néhány háború előtti zsebnaptár és szemüvegtok volt. Valóban visszaküldték a liftet, de most sem állt meg a földszinten: a fülkében égett a villany, a padlón barna sörösüveg állt. Afféle próbajárat, gondolta Szilágyi, és tovább várt. A felénél valamivel több sör volt az üvegben. A következő fordulónál hiányzott belőle kétujjnyi.

Szilágyi mozdulatlan arccal nézte a süllyedő kábelt, végül megfogta a csomagját, és mászni kezdett felfelé a lépcsőn. A harmadik emeleti fordulónál levette a zakóját, de így is kimelegedett, mire az ötödik emeletre ért. Amíg a kulcsért kotorászott a zsebében, lecsúszott a táskáról a zakója. Gyorsan felvette, leporolta. Ismét jött a lift – az ajtó mellől nem látszott az üveg, de tudta, hogy ott van, és ez még jobban dühítette. Vállára dobta a zakót, és felmászott az utolsó harminckét lépcsőn.

Szőke fiú ült a padlásajtó előtt, mellette nyitott szerszámtáska, néhány fogó és egy összehajtogatott papírzsák. A zsákon az uzsonnája. Leharapta egy zöldpaprika végét, kinyitotta a liftet, és megnézte, mennyi sör van az üvegben. Az egészet megitta. Gondolkozott egy kicsit, majd visszaállította az üres üveget a fülke közepére, és útjára engedte a liftet lefelé. Nem zavartatta magát, hogy Szilágyi látja, mit csinál.

– Jó, hogy jött – mondta. – Írja alá a papírunkat.

– Miféle papírt? – kérdezte Szilágyi.

– A munkalapot. Mégis, mire gondolt?

– Eszemben sincs aláírni – mondta Szilágyi. – Nem én vagyok a házmester.

– Attól még aláírhatja – vonta meg vállát a fiú.

– Nincs pecsétem.

– A házmesternek sincs – felelte a fiú. A zöldpaprika végét nézegette.

– De van – mondta Szilágyi. A fiú visszaült a zsák mellé, és tovább evett. Erős lehetett a paprika, foga között szívta a levegőt. Egészséges, szép foga volt.

– Nem úgy értem, hogy nincs – mondta. – Hanem úgy, hogy nem találja! Nagy piás az öreg, mi?

– Lehet – mondta Szilágyi.

– Tudja azt maga nagyon jól. Meg én is! A túlsó oldalról kiszúrom, hogy mi újság. Az öregem is piál – magyarázta a fiú. – Be se megyek az ajtón, és már tudom, mi vár odabent. Ha részeg, azt hiszi, hogy hasűri tébéje van.

– És nem az van neki? – érdeklődött Szilágyi. A fiú megint ránézett, foga között szívta a levegőt.

– Hasűri tébéje? – kérdezte. – Maga viccel velem!

– Miért viccelnék? Maga mondta.

– Nem én mondtam, hanem az apám – javította ki a fiú. – Nincs is olyan betegség! Ő találta ki, mert büdös neki a munka!

– Úgy látom, hogy jó már a lift – bökött Szilágyi az akna felé.

– Jó – mondta a fiú közömbösen. – Másképp nem kértem volna, hogy írja alá a papírt.

– Mondom, hogy nincs pecsétem.

– Elég, ha aláírja. Az a vén hülye tán írni se tud!

– Nem nagyon – ismerte be Szilágyi.

– Most legalább nem védi – morogta a fiú. – Utálom, ha védik egymást. Utálom az ilyen funkci házakat.

– Ezt meg kitől hallotta? – mosolygott Szilágyi.

– Mindegy – felelte a fiú. – Úgyse mondom meg. Még mindig azt állítja, hogy nem piál az öreg?

– Lehet, hogy piál.

– Lehet! – mérgelődött a fiú. – Minden lehetséges!… Aláírja, vagy nem?

– Alá – mondta Szilágyi.

A fiú egy koszos blokkot húzott elő a táskájából.

– Kösz – mondta, amíg Szilágyi aláírta a kipontozott helyen. – Persze ha van valamilyen stemplije, ráütheti.

– Csak úgy a zsebben, mi? – mosolygott Szilágyi.

– Ez egy funkci ház – mondta a fiú. – Vagy még mindig tagadja?

– Nem.

A fiú zsebre vágta a blokkot. A szerszámokat gondosan elhelyezte a táskában.

– A kollégámmal is beszélt a pincében? – fürkészve nézte Szilágyi arcát. Szilágyi intett, hogy nem beszélt a kollégájával. – Akkor hagyja ki a műsorból – kérte a fiú. – Egyetemre akar menni, és pokolian be van rezelve. A házmesternek se mert szólni, pedig fél óráig kereste a pincekulcsot az öreg. Csak azért, mert ilyen házban lakik! Úgyhogy ráfér egy kis nevelés. Szereti a paprikát? – kérdezte más hangon. – Van még egy, de erős egy kicsit. Ha szereti, odaadom. Néha jó, mert kizökkenti az embert.

– Miből? – kérdezte Szilágyi.

– Mindenből.

– Köszönöm, nem szeretem.

– A fater se szereti – morogta a fiú. – Árt a hasűri tébéjének. Nahát én aztán nem erőltetem! Ha nem kell, nem kell. Úgyis egész nap harákol. Hajnali négykor kimegy a konyhába, olyat még nem hallott, amit az csinál! Nem izgatja, hogy melózni megyünk anyámmal hatkor. A múltkor a szobában is elkezdte, de anyám hozzávágta a széket. Ügyes asszony. Kettőjük helyett is ügyes, de mégis ő megy el hamarabb. Tudom. Éjjel-nappal dolgozik, és ugrál az öregnek, mint egy bohóc. Tudom, mi lesz a vége. Apám viszont száz évig él. Az ilyenek mind száz évig élnek.

Becsukta a táskáját, felegyenesedett. Szilágyi sötét ruháját nézegette.

– Maga esküvőn volt? – kérdezte.

Szilágyi megigazította vállán a zakóját.

– Temetésen – mondta. – Meghalt az apám.

A fiú állt egy kicsit, végül kivett a zsebéből egy paprikát.

– Próbálja meg mégis – mondta.

 

 

A másik szoba

 

András már egy perc óta fogta a cigarettát a zsebében – végre kihúzott egy szálat a csomagból. Figyelmesen megnézte a gyufa lángját, és a lángon keresztül a másik szoba ajtaját. Hallgatózott. A szemközti ház ablakán leeresztették a redőnyt.

Elnyomta a cigarettát, és kiment a konyhába. Leguggolt a kredenc elé, megszámolta az edényeket: hatot talált. Akkor hát tizenkettő volt, állapította meg. Most legalább ezt is tudom. Az edények mellett egy kisbalta hevert a kredencben. Kivette, megforgatta, visszatette. Balta csak egy volt mindig. Vigyorgott.

Visszament a szobába, ismét rágyújtott, és vakargatta a hátát. Olyan csend volt, hogy világosan hallotta garbója pattogását a körme alatt. Kinyitotta a szekrényt – rendben lógtak a ruhái. A polcos részen a fehérneműk élükre hajtva. Leakasztotta a ruhákat, és hármasával az ágyra dobta őket. Kidobálta a fehérneműt is, aztán behozta a baltát, és rávágott a szekrényre. Reccsent a zár, a deszka hosszában kettérepedt, de nem nyílt ki az ajtó. Még egyet rávágott, mire a repedt deszka bezuhant a szekrénybe. A lyukon keresztül visszaakasztotta a ruhákat, a fehérneműt visszadobálta a polcos részre, aztán két kézre fogta a baltát, és teljes erőből aprítani kezdte a szekrényt. Most már nem dongott annyira a ruhák miatt. Amint végzett a szekrénnyel, a balta élével lehasogatta a könyvespolc zsanérjait. Szédülten zuhantak a könyvek egymás hegyére-hátára. Kiütötte a fotel karfáit, eltörte a tartókereszteket. Felállította a teaasztalt: lassan dőlt előre a sötétkék üveglap, mintha gondolkozna. Elkapta, az ablakhoz vitte, és kidobta az udvarra. Az asztalt a szoba közepére vágta: lerugdosta a lábait. A televíziót és a rádiót kicipelte a fürdőszobába, bedugta a kádat, és rájuk eresztette a vizet.

Visszafelé betért a konyhába: néhány mozdulattal elintézte a poharakat és a tányérokat. Az edényeket a kőre vagdosta. Egy zománcszilánk az arcára pattant. Megvakarta a helyét, aztán visszament a szobába, és hozzávágta a baltát az ablakkerethez. Éppen középen találta el, így mind a négy üveg kitört. A felső ablakszemet egy vállfával zúzta be. Végül felborította a heverőt, lerugdosta a lábát. A padlóra ült, a kandalló tövébe. Lehunyt szemmel szívta a cigarettáját, a huzat mozgását figyelte az arcán. Keresztüljárt a szél a lakáson a kitört ablak miatt. Végre zajt hallott: lassan kinyílt a másik szoba ajtaja, egészen addig, amíg fordulni tudott a sarkán. Feltápászkodott, odament és becsukta. Üres volt a másik szoba, csak egy papír zsebkendő hevert a padlón. Jól megnézte azt a papír zsebkendőt. Az ajtó elé rúgott egy deszkadarabot, hogy ne nyissa ki többet a huzat, azzal visszaült a kandalló mellé, és szívta a cigarettáját.

Csengettek. Hallotta, hogy kinyitják az ajtót – megismerte Mária lépteit. Hallotta, hogy bemegy a konyhába, onnan a fürdőszobába. Elzárta a vizet. Végül megállt a szobaajtóban. András még mindig nem nyitotta ki a szemét.

– Alapos munkát végeztél – mondta az asszony. Fehér ballont viselt, nyakában vörös kreppnejlon kendőt. Sápadt volt egy kicsit, egyébként nyugodtnak látszott.

– Állítólag ezt szeretted bennem a legjobban – morogta András. – Vagy nem? Így emlékszem.

Megnézte az asszonyt.

– Ezt – mondta Mária. Átlépett az asztal roncsai felett, és arra a helyre ment, ahol a fotel állt azelőtt. Megfordította, de amint talpra állította, összecsuklott. Mária leporolta a ballonját, aztán csak állt. Végül felvette a könyvek közül a Micimackót. A fürdőszobában csöpögött a víz.

– Nem tudtad rendesen elzárni? – sóhajtotta András.

Mária újra átlépett az asztal felett, kiment a fürdőszobába, és elzárta a csapot. A Micimackót magával vitte.

– Ha meglátja valaki, hogy mit csináltál, diliházba csuknak – mondta, amikor visszajött.

– Ez a legfőbb vágyam – felelte András.

– Csakhogy nem fognak odacsukni! – mondta az asszony gúnyosan.

– Szerintem sem – sóhajtott András. – Drága hely az nekem. Előkelő!

Mária az összetört bútorokat nézte.

– Öt évig gyűjtöttünk rá – mondta halkan.

– Megmondtam, hogy vigyél el mindent – vonta meg a vállát András.

– Nem akartalak kifosztani, te hülye! – Mária letette a táskáját meg a Micimackót a fotel roncsaira. Cigarettát vett elő, és idegesen rágyújtott.

– Bagózz csak – morogta András.

– Ez most a legfőbb problémád?

– Ez.

– Akkor jó.

András ásított, és az ablakhoz ment.

– Mivelhogy nincs helyette jobb – mondta. Nézegette az utcát. Az asszony csak szívta a cigarettáját a fal mellett.

– És most mihez kezdesz? – kérdezte.

– Most elmegyek az uszodába – mondta András. – Ma még nem úsztam, és ilyenkor rosszkedvű vagyok egy kicsit.

– Rosszkedvű! – mondta az asszony.

– Bizony.

– És utána mit fogsz csinálni, amikor már jókedvű leszel?

András megfordult, és vigyorogva körülnézett a szobában.

– Utána folytatom. Van még tennivaló, nem?

– Valamikor azt hittem, csak a munkában vagy ilyen könyörtelen – mondta az asszony. – És szerettelek érte.

András odament hozzá, és megcirógatta az állát. Mária lelökte a kezét.

– Azért ezt mégsem értem – mondta egy idő után.

András odébb rúgta a fotel karfáját.

– Mit nem értesz? – kérdezte. – Volt valami bajunk, amíg albérletben laktunk? Amíg semmink se volt, csak az a nyavalyás matracunk? Ezek a szemetek rontottak el mindent!

– Biztos? – kérdezte az asszony.

– Azonkívül mi is. Te meg én. Ez már vele jár.

– Mivel? – kérdezte az asszony. A Micimackóra mutatott. – Ővele? Ezt is a szemetek közé soroltad?

– Leesett a többivel – morogta András.

– Leesett a többivel – bólintott az asszony. – Úgy, mint ez a tíz év az életünkből. Gyerekünk is lehetett volna. Kétszer.

András most már komoly volt.

– Minek jöttél ide? – kérdezte. – Megmondtam, hogy nem akarlak látni többet!

– Én viszont látni akartalak – sóhajtott az asszony.

– Vagy úgy – morogta András. – Azt hittem, az egyik gyerekért jöttél!

Az asszony erre teljes erőből pofon vágta. András elismerően bólintott, megfordult, és kiment. Körbejárta a kocsit a ház előtt: letépte róla a Casco-matricát.

– El ne felejtsd bezárni az ajtót! – kiáltotta. – A kulcsot tedd a helyére.

Magára vágta a kocsi ajtaját, és indított.

 

 

Jobbról a nap

 

Augusztusban, amikor már nem volt olyan forgalom a műúton, Szalay minden évben felsétált a kápolnához. A műemlék ugyan semmi újat nem mutatott neki, kívül-belül ismerte valamennyi faragását, freskóját – még a sétány nagyobb kődarabjait is, amelyeket éveken keresztül helyükön hagyott az eső és a hólé. Megszokásból ment, majdnem úgy, ahogy bezárja az ember a ház ajtaját maga mögött.

Az első kanyarnál megnézte az óráját: fél tízet mutatott. Kicsit oldalt billentette az óra számlapját, amely fölé kék üveget szerelt. Ennek az égvilágon semmi értelme sem volt, és tulajdonképpen maga sem értette, miért tette, amikor határozottan bántotta az ízlését. Egyébként jó óra volt, 1942-es Doxa, egyszerű nikkeltokban, cseppet sem hivalkodó – ezért is szerette. De nem illett rá a kék üveg. Senki se kérte számon tőle, az igaz. A parasztok, ha néha kihívták egy beteg állathoz, és eljöttek érte taxival, tisztelettel pislogtak az órára. Azt hitték, hogy ennek így kell lenni. Kicsit különös embernek tartották Szalayt a fehér nadrágja, fényesre tisztított cipője miatt, amelyben a disznóólba ment az állatok közé. Bizonyára kevesen gondoltak arra, hogy már nyolc éve nem dolgozik. Ő maga hobbinak szánta az alkalmi kiszállásokat. Hátradőlt a Zsiguli ülésén, hallgatta a motor zümmögését, és a régi éjszakai kiszállásokra gondolt, amikor a szekér jobb oldalára akasztotta a gázlámpáját. Az éles fényben úgy kavargott a por, akár a sárga füst. A parasztok a lámpát is megbámulták. Soha egyik se mulasztotta el megkérdezni, mennyi petróleumot fogyaszt. Sokat! – mondta Szalay jelentőségteljesen. Nem azért mondta, hogy többet fizessenek a munkájáért: bosszantásnak szánta, bár valószínűleg csak ő tudta ezt, a vele szemben álló soha. Nem baj, gondolta. Két ember közül elég, ha az egyik tudja, mi az igazság.

Pontosan tizenkét éve, augusztus huszonegyedikén tíz órakor műtötte Ferenczy professzor a keszthelyi klinikán. Hosszú idő óta nem gondolt a műtétre, Ferenczy professzorra is csak azért, mert tavaly meghalt. Mintha előle szökött volna meg. Látod, még ez a hitvány munkád is túlélt, gondolta Szalay némi elégtétellel. Ez a biológiai koszfészek, ami én vagyok! A professzor Szalay jobb lapockája alatt vezette ki a katétercsövet. Hibás döntés volt, gyakran fájt a seb, és gátolta a jobb kéz mozgását. Ferenczy persze csupán átmeneti megoldásnak szánta. Mindent tudsz, Lacikám, mondta a műtét után. Most pihensz egy kicsit, összeszeded magadat. De vissza kell jönnöd, és ne halogasd soká. Ezzel nem lehet tréfálni.

Szalay meglehetősen tisztán látta a helyzetét. Legfeljebb ötven százalék esélye volt arra, hogy sikerül a második műtét. Nem rémült meg. Még csak nem is sajnálta magát különösebben. Inkább dühös volt, mint akinek szemtelen üzleti ajánlatot tesznek. Ferenczy valamikor az osztálytársa volt a keszthelyi gimnáziumban. A modora semmit sem változott. De az, hogy Ferenczy el akarta venni a kedvét a viccelődéstől, ez dühítette Szalayt. Azért is elvigyorodott, és nyugodtan felhajtotta az éjjeliszekrényén álló nagy pohár vizet. Pedig nem volt szomjas. Ezt miért csináltad? – kérdezte önmagától. Amint feltette magának a kérdést, valaminek vége lett az életében. Néhány napig viccelődött. Nem meggyőződésből, inkább azért, mert így kezdte az új életét. Később szégyellte magát. Ugyan, gondolta. Miért csinálsz belőle ekkora ügyet? Jól nézne ki az emberiség, ha pontoznák a halálraítéltek viselkedését! A kérdés azonban továbbra is nyugtalanította. Mármint ennek az utolsó lehetőségnek az értékelése. Ne ess kétségbe, és ne kapkodj, gondolta. Ne hajts végre hőstetteket, és ne írj emlékiratokat. A legszínvonalasabb megoldás, ha egyáltalán képes erre az ember, úgy élni, mintha nem történt volna semmi! Örülj a jó napoknak és mindennek, ami kellemes.

Néha maga is meglepődött rajta, milyen nyugalommal szemléli önmagát, a saját helyzetét. Ez a nyugalom az eltelt hónapokkal és évekkel egyre szilárdabb lett a lelkében. Nyavalyás féreg vagy, és félsz, gondolta máskor. Vagy pedig kitaláltad magadnak az egészet! Néha csakugyan hihetetlennek tűnt az, ami történt. Egy évvel a műtét után megerősödött. Kitűnő étvágya volt, és egyre hosszabb sétákra merészkedett. Amikor hűvösre fordult az idő, rossz éjszakái voltak, de tudta, hogy az egészséges emberek is szenvednek ilyenkor. Egyszerűen és világosan látta a problémákat. Mintha saját nyomorúságával együtt részletesen és pontosan megmagyaráztak volna neki valamit a világról. Fogadalma ellenére gyakran érzett kísértést, hogy leírja a gondolatait. Ugyan kit érdekelne ez? – gondolta. Van egy pont az ember életében, amely után esetlegesek az emberek külön kis útjai. Aki pedig tud erről valamit, annak rossz a pozíciója: sértett fél egy olyan világban, amelynek a megismerésére nincs módja.

A szanatórium, ahol a háború éveit töltötte, tele volt a katonai szolgálat elől bujkáló, hozzá hasonló korú fiatalemberekkel. Inkább csak azért vitatkozott velük, hogy teljen az idő. Ezek az emberek kommunistának tartották, kétszeresen árulónak, hiszen úgy gondolták, hogy azt a társadalmi réteget, amelyhez Szalay tartozott, halálra ítélte az új rend. Szalay mulatott a szavaikon. Szeretett volna látni egy olyan társadalmat, amely megmásíthatta volna az ítéletét!… Istenben nem hitt, így a természet rendjében látta a hibát, de mint biológus nem tudta meghatározni az okát, mint ahogy a saját helyét sem a világban. Időtöltésből és kíváncsiságból tanult tovább, és meglepően sok örömét lelte a fizikában. Esténként a verandán ülve egy fizikus szemével nézegette a tó vizét, a színek változását. Saját mulattatására jegyzeteket készített a megfigyeléseiről. Évek során teleírt egy vastag, kék füzetet. Ha úgy fogom fel, hogy üzenet, hát elég különös üzenet, gondolta. Nagy előnye az, hogy a világon semmi haszna sincs! Nem érheti hiúság és nagyravágyás vádja. Aranytartalék. Mint egy civilizáció kultúrája, amely a feleslegből született. Akinek pedig ilyen gondjai vannak, azt nem kell sajnálni.

Negyvenhét éves volt: az előző húsz évre nem panaszkodhatott. Mindig volt pénze. Felépített magának egy elég jó házat a Balaton-parton. Jó könyveket olvasott, és bejárta Európa nagy részét. A keszthelyi körorvos feleségétől fia született. Ha nem döntött volna már akkor a jövőjéről, talán feleségül vette volna ezt az asszonyt. Nem a fiú miatt. A fiú akkor még nem volt sehol. Azért, mert Jutka intelligens és szép asszony volt, azonkívül egyáltalán nem a férje mellé való. De arra sem, hogy az ápolóm legyen, gondolta Szalay. Mária, aki húsz éve vezette a háztartását, elég jó ápoló volt. Az anyja Jutkáéknál szolgált. Jutka nem szerette az asszonyt, és örült neki, hogy az ő lánya került Szalayhoz. Mária ugyanis meglehetősen csúnya volt. Viszont jól főzött, rendben tartotta Szalay ruháit és a házat, azonkívül megvolt a magához való esze. Még sakkozni is tudott. Stílusán és a gondolkodásmódján Szalay sokat mulatott. Őstehetség, gondolta. Olyan, mint egy barbár hadvezér. Végtelenül kicsinyes, de néha éppen ezért legyőzhetetlen.

Egy Takács nevű iparos udvarolt Máriának. Esténként a ház előtt várta meg a lányt. Hajlott tartású, magas fiú volt, a haja göndör – ez utóbbitól eltekintve hasonlított Szalayra, különösen profilból. Mások is észrevették a hasonlóságot, legelőször Mária. Nem lehet tudni, hogy Szalayt vagy a fiút bosszantotta-e jobban a dolog. Annyi biztos, hogy Szalay meglepően sokat gondolt rá. Amikor már kimérgelődte magát az ostoba helyzet miatt, egy este azt mondta Máriának, szólhatna ennek a Takácsnak, ne ácsorogjon a ház előtt. Jöjjön be, üljön le, és várjon itt… Biztos volt benne ugyanis, hogy erre soha nem kerül sor.

Mária elpirult, bólintott, és közben megfogta a kandalló ajtaját. Csúnyán megégette a kezét. Amikor elment, Szalay kereszthuzatot csinált, de még így is érezte a megpörkölődött bőr szagát.

Nem látta többé a fiút, talán máshol találkoztak, Mária meg ő. Később behívták katonának, és elesett Romániában. Tüdőlövést kapott. Éppen tüdőlövést. Marhaság, gondolta Szalay. Véletlen. Egyébként sem tartozik rám. Mária hozzáköltözött a konyha melletti kis szobába. A műtét előtt Szalay magához hívta. Sokáig nem szólt. Mária zavartan állt előtte. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha maga most elmegy, mondta végre Szalay. Kifizette a bérét, és borravalót adott. Mit beszél a doktor úr? – kérdezte Mária rémülten. – Ki vigyáz a házra, amíg visszajön?…

Szalay csodálkozott. Az orvosokat és saját magát is beleértve egyedül Mária hitt abban, hogy visszatér. Nyilván azért, mert nem tudta, milyen súlyos beteg. Rendben van, mondta. Maradjon, ha akar. Írt egy végrendeletet, amelyben pénzt hagyott Máriára. Házát a fiára. Rajtuk kívül egyetlen hozzátartozója volt, a nővére, akivel kölcsönösen gyűlölték egymást egy régi kölcsön miatt, amit a ház építésekor kért Szalay a nővérétől. Késett a kölcsön visszafizetésével. Végrendeletében egy fillért se hagyott rá. Ezzel el is intézte dolgát a világgal. Iszonyúan berúgott: cseresznyepálinkát, konyakot és pezsgőt ivott. Utána két napig olyan rosszul érezte magát, hogy egész jó helynek tűnt a keszthelyi sebészeti klinika.

Hat hónappal a műtét után hazaengedték. Mária úgy ápolta, mint az anyja vagy a húga. Akkor már tudta, hogy Szalay nagyon beteg, mégis hitt abban, hogy felépül. Hogy miért, erről sohasem beszéltek. A kötözés meglehetősen utálatos munka volt, és Mária utálta is: ez volt az, amiben legjobban különbözött a kórházi ápolóktól, Szalay pedig minden áldozatkészségnél és együttérzésnél többre értékelte az őszinteséget – talán azért, mert annyira rokon volt a saját megvetésével és gyűlöletével, amit a teste iránt érzett. Esténként, amikor Mária mögé állt kötözéskor, érezte kötényének és ruhájának a szappanszagát. Nem használt parfümöt, azt sem, amit Szalay vett neki karácsonyra. Egyszer meglocsolta vele magát, aztán egész nap szellőztetett, és nagytakarítást csinált, mint aki valami láthatatlan piszkot üldöz. Szalay érezte vállán Mária mellének a súlyát. Olyan melle volt, mint a sokgyerekes anyáknak. Ej, ez a cafka, gondolta. Lehet, hogy felnevelt valahol egy-két gyereket anélkül, hogy egyszer is elszólta volna magát!

Még az első évben, egy márciusi estén benyitott Mária hálószobájába. A jegyzetfüzetét kereste, és meg akarta kérdezni tőle, hová tette. Mária háton feküdt, lábát felhúzta, és horkolt. Szalay soha többet nem ment be hozzá, de még évek múlva is kísértette ez a kép. Egyébként valóban nem ő volt az első férfi Mária életében. Senkitől se tanult sokat, gondolta. Munkára teremtették, nem a szerelemre. De soha, még tréfából sem említette, hogy vélekedik róla. Az összes többi nővel szemben kötelességének érezte, hogy udvaroljon legalább egy kicsit. Máriának nem udvarolt, Mária pedig elfogadta olyannak, amilyen volt. Ha más mellé kerül, ugyanúgy elfogadta volna azt is, gondolta Szalay. Aztán leintette magát. Ugyan mit akarsz? Örülj neki, hogy főz rád, kimossa a ruhádat, és itt van melletted. Jobb a rossznál, és jobb a semminél.

Szép helyen lakott, és egész évben járta a környéket. A kápolnához vezető út azonban egészen mást jelentett a számára, mint a többi. Talán azért, mert évente csak egyszer szánta rá magát az erős kaptató miatt. Átkozott hegy, gondolta, amíg levegő után kapkodva, pihenőket tartva felkapaszkodott a gyalogúton. A kilátás azonban gyönyörű, és ez jár nekem ugyanúgy, mint bárkinek! Lenézett a vízre. Madártollakra emlékeztették a parton álló nyárfák, arra a régi vadászatra, amikor tizenkettes söréttel lelőtte egy vadkacsa farkát. Hihetetlenül sok tolla volt, és úgy leszakadt a madár testéről, mintha felrobbantották volna. Azt várta, hogy szétfújja őket a szél, a tollak azonban egy csomóban szálltak a vízre. Némán ringatóztak, mint egy sereg maori kanoé.*

Háromnegyed tízkor ért a kilátóhoz. Pihent egy kicsit, aztán továbbindult a kápolna felé, találgatva, hogy milyen pusztulást talál idén a turisták után. Olyan volt ez a kis kápolna nyár végén, akár egy utcai vécé, tele csikkel, almacsutkával. Igaz, a történelem se bánt vele kíméletesebben. Jó stratégiai helyzete miatt a háború alatt géppuskaállást telepítettek ide előbb a németek, aztán az oroszok. A Géczyek sírboltját lőszerraktárnak használták. Valamelyik rohamnál kézigránát robbant odalent, befüstölte a falakat. A megrepedezett sírzáró márványtáblákat elhordták a parasztok. 1947-ben, amikor a község eltakaríttatta a romokat, a kriptába szórták a szemetet és a törmeléket, a kápolna nyugatra néző kis ajtaját pedig, amelynek megsérült a boltíve, befalaztatták. Szalay megvetően nézegette a hitvány munkát. Ezzel a fáradsággal a boltívet is kijavíthatták volna, gondolta. A Géczyek azonban rossz hírű földbirtokosok voltak. Amikor elmenekültek az oroszok elől, a parasztok felgyújtották a kastélyukat, így abból, ami ott maradt, semmi sem élte túl azt az éjszakát. A környékbeliek közül volt, aki sajnálta ezt. Mások azt mondták, így legalább nem jönnek vissza a Géczyek a holmikért. A temetkezési kápolnától féltek egy kicsit, ezért békén hagyták. De mert a Géczyek ősei feküdtek alatta, úgy gondolták, nem lenne méltányos, ha túl sokat törődnének vele.

Egy nyáron Szalay üzent Kovács Imrének, a kőművesnek, hogy csinálja meg a boltívet. Nem várt érte köszönetet, saját bosszankodását akarta megváltani ezzel a néhány száz forinttal. Kovács megnézte az ajtót, hümmögött. És hogy áll a tanácsi engedély ügye? – kérdezte. Szalay összehúzta a szemét, és faképnél hagyta. Olyan dühös lett, hogy egész délután köhögött. Egyszer sem érezte még ilyen rosszul magát a műtét óta. Talán azért volt a legbosszúsabb, hogy a rendes évi sétáján kívül potyára felmászott a kápolnához. Az égvilágon senki nem kötelezhette volna erre. Tanácsi engedély nélkül mászott fel.

Másnap Kovács eljött hozzá a lakására. Akkor hát mi lesz azzal az ajtóval odafent? – kérdezte. Szalay a verandán ült, és a hegyeket nézte. Halálosan fáradt volt. Egy szót se szólt. Kovács állt egy kicsit, aztán elment. Ez a jó tulajdonsága megvolt: keveset kérdezett, és keveset beszélt. A fal és a kis ajtó úgy maradt.

Idén a szokottnál is jobban kimerítette az út. Gyorsan változó képeket látott: Kovács Imre arcát, amint lesüti a szemét; saját cipőorrát, amint felfelé baktat a piros lépcsőkön, minden negyediken pihenőt tartva, és hallgatva sipolyának a hörgését. Ezért jött ide mindig egyedül. Pedig egyszer, egyetlenegyszer elkísérhette volna valaki. A te hibád, hogy nincs melletted most is, gondolta.

Hat évvel a műtét után, a keszthelyi szabadtéri színpadon látta először Ágnest. Kivágott fehér ruhában ült a nézőtér második sorában. Szalay azt hitte róla, hogy asszony: egyre a férjét várta, aztán amikor nem jött, felállt, megkerülte a nézőteret, és leült Ágnes mellé két székkel távolabb. Ágnes arca szomorú volt. Szalay megnézte a lábát, és ő is szomorú lett, mert csúnya volt a lába. Milyen kár, gondolta. Igazán kár. Nézte a zenészeket, amint figyelő arccal, lelkesen hajoltak a kotta fölé. Irigyelte őket egy kicsit. Nem is a tudásukért, inkább a hitükért, hogy ilyen fontosnak tartják azt, amit csinálnak. Valójában nem szerette a kamarazenét. De ha kellemesen akar élni az ember, időnként olyant is tegyen, amit nem szeret különösebben, gondolta. Előadás után a kijáratnál úgy biccentett Ágnes felé, mintha régóta ismerték volna egymást. Ágnes elmosolyodott. Hol bujkált ilyen sokáig? – kérdezte. Kiderült, hogy valóban találkoztak már, méghozzá ugyanitt egy társaságban. Szalay képtelen volt felidézni a történteket. Nyilván másra figyelt akkor. Jó, hogy következetlenség is van a világon, gondolta, amíg hazakísérte Ágnest. Ugyanazzal a hangsúllyal beszélt hozzá, mint másokhoz, de nem azt mondta, amit szeretett volna. A házáról beszélt, a szerszámairól és a betegségéről. Talán a bolondos helyzet zökkentette ki a megszokott kerékvágásból. A gimnázium épülete, amit oly rég nem látott. Talán Ágnes befogadó készsége, az a figyelem, ahogy hallgatta. Szalay meghökkent. Soha senkihez nem volt még ilyen őszinte. Később, amikor visszagondolt erre az estére, kíméletlen és goromba volt Ágneshez – de ez sem rontotta el az emlék szépségét, és nem csorbította háláját sem, amit Ágnessel szemben érzett, amiért akkor és úgy meghallgatta. Évekkel később, egy állatorvosi konferencia után ismét végigsétált ezen az úton. Nézte a fákat, a móló piros-fehér vaskorlátját. Lázas volt és fáradt. Északról, a külváros felől disznószagot hozott a szél: azoknak a kis, fehérre meszelt ólaknak a szagát, amelyeket olyan jól ismert. Ez volt életed színtere, gondolta. Miért nem lettél belgyógyász? Akármeddig dolgoztál volna, szebb lett volna az életed. Nem azért, mert tisztára söpört betegszobákban jártál volna istállók helyett. Fehérre húzott ágyak mellett, fehér kezű, legyengült betegek pulzusát tapintottad volna – hanem azért, mert azt csináltad volna, amit szíved szerint választottál. Mohón vágyott rá, hogy ismét beszéljen erről valakinek. Bár lett volna ott Ágnes! Bár elmondhatta volna neki ezt a titkot is! Miért is nem hoztam el soha többet ide, gondolta. Akármi van a parton, itt van. Ott volt, de egyedül nem tudott mit kezdeni vele.

Egy hónappal a koncert után Ágnes hozzáköltözött. Leült Máriával szemben a verandán, és megmondta neki, hogy döntött. Mária dermedten hallgatta. Szalay egy szóval sem említette neki, mi történt, így teljesen váratlanul érte az egész. Sose tört el edényt, de azon az estén leejtette a badacsonyi festett tányért. Ágnes később megragasztotta, és visszaakasztotta a falra, a ragasztás azonban csúnya lett. Szalay a rosszul elintézett dolgok közé sorolta az eseményt, amelyekről jobb lett volna lemondani azonnal, örökre.

Amint magához tért a meglepetéstől, Mária nagyon dühös lett. Csapkodta az ajtókat, még káromkodott is. Éjszaka sokáig forgolódott az ágyán. Szalay a verandáról hallgatta. Nem sajnálta, a lehetőséget latolgatta, a kínálkozó alkalmat, hogy eldöntse Mária sorsát. Soha nem álltak olyan közel egymáshoz, mint éppen akkor. Ha Mária kijött volna abból az átkozott szobából, talán sikerült volna elmondani neki valamit abból, amit érzett. Ha lett volna annyi esze, hogy megítélje a furcsa helyzetet, bizony isten feleségül vette volna. Úgy küldte volna el, mint az elvált asszonyát.

Megtette volna neki hálából az elmúlt huszonhat évért. Mária azonban nem kívánt magának efféle végkielégítést. Még csak nem is köszönt, amikor elment reggel.

Ágnes mindenekelőtt kiselejtezte a használaton kívüli bútorokat és régi holmikat. Mindezt Mária szobájába hordta. Nem kért rá engedélyt, de Szalay úgy érezte, közösen határoztak így. Tisztelte Ágnest azért, mert felvette a harcot a múlttal szemben. Mindennel, amit tett, Szalay egy-egy régi vágyát fogalmazta meg. Apró örömöket hozott vissza, amelyekről ő már régen és végérvényesen lemondott.

Az első hónapokban sokat beszélgettek. Néha éjjel kettőig a verandán ültek, nézték a vizet, és hallgatták a csendet, amely mintha velük együtt lakott volna a dombon. Ágnes elolvasta Szalay feljegyzéseit, amelyeket a kék füzetbe írt. Több időt szánt rá, mint amennyire Szalay számított, végül azonban nem mondott rá semmit. Csak látnék a fejébe, gondolta Szalay. Annyi biztos, hogy nem tartja haszontalan munkának. Tárgyilagosan, viccelődve beszélt a jegyzeteiről, Ágnes azonban észrevette, milyen sokat jelentenek a számára. Sok titkot tudott, és volt érzéke a titkok megőrzéséhez. Óvatosan beszélt, mintha ellenőrizte volna közben önmagát. Mindezt évekig tanulta. Született ápoló volt, olyan ember, aki el tudja pazarolni önmagát valaki másért. Tizenöt éve, néhány nappal az esküvőjük előtt meghalt a vőlegénye. Moziból mentek haza kocsival, és karamboloztak. Ágnes a fiú beteg anyjához költözött, és vele maradt a haláláig. Az asszony ezért ráhagyta a keszthelyi házát. Közepes ház volt, közepes helyen – nyilvánvalóan közepes embereknek berendezve. Szalay csak egyszer látta kívülről. Később, amikor megpróbálta újrarendezni első benyomását Ágnesről, Ágnes egykori környezetéről, lehetőségeiről, ezen a ponton mindig megakadt.

Amikor Ágnes hozzáköltözött, komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy eladja a házát egy keszthelyi tanárnak. Háromszázezer forintot kért érte. Őrültség, gondolta Szalay. A felét sem éri. Később megbánta, hogy nem mondta meg a véleményét, de akkor már furcsa lett volna kérdezősködni a tanár és a ház felől. Az első hónapokban alig érdekelte az egész. Élvezte a boldogságát. Ágnes kitűnő partner volt, és Szalay egyre szebbnek látta. Néha szerette volna elmondani Ágnesnek, mit érez, de mindig ijedten hagyta abba. A sok ostobaság, amit összehordott, arcába kergette a vért. Ezt is meg kellett volna tanulni, gondolta. Valamikor régen. Talán ezért jutott eszébe oly gyakran a fia, aki már tizenhat éves volt. Ha legalább egy fényképe lett volna róla! De nem sokkal a fiú születése után összeveszett Jutkával. Évekig felé se nézett.

Ennyi idő után, ráadásul egy újabb szerető mellett ízléstelen lett volna felújítani a régi kapcsolatot. Pedig szívesen megtette volna. Jobban kívánta, mint bármit az életében eddig. Öregszem, gondolta. Ágnes vajon öregnek lát? . …

Kettőjük sorsában, ahogy lemondtak ifjúkori vágyaikról, volt valami közös. De amíg Szalay kényszerből tette azt, amit tett, Ágnes önként vállalta a szerepét. Ha néha gondolt erre, Szalay sohasem értette egészen Ágnes indítékait, Ágnes pedig bizonyos gőggel viselte a terheket. Legjobb lett volna megbeszélni a dolgot, de mindketten óvatosan kerülték a témát. Volt miről beszélni, az igaz – kivéve a műszaki dolgokat és a sakkot: Ágnes nem tudott sakkozni. Ez az apróság hallatlanul bosszantotta Szalayt. Néha felállította a figurákat az asztalon a tábla mellé. Nézte a királynőt és a remegő kezét. Mit akarsz hát? – gondolta. Elment az eszed? Te talán mindenhez értesz?

Sokkal többet bosszankodott Ágnes ételreceptjei miatt, amelyeket az ördög tudja, hol szerzett. Nem főzött jól, de azért rosszul sem, Szalay pedig volt olyan tapintatos, hogy sose tett rá megjegyzést, ha nem sikerült az ebéd. Persze egy kisvárosban mindenfélét beszélnek az emberek. Szalay gondolt néha rá, hogy Ágnes kérdezősködni fog elődje viselt dolgai után. De hogy éppen a főzésben akar vele rivalizálni, ez meglepte. Ágnes egyre több időt töltött a konyhában, és olyan arckifejezéssel hajolt az edényei fölé, mint akit az égvilágon semmi más nem érdekel. Szívósan, keményen dolgozott, úgy, ahogy mindent csinált, az eredmény azonban semmiképp sem állt arányban a ráfordított energiával. Olyan gesztussal terítette meg az asztalt, mintha valami kozmikus titkot tálalt volna ebédre. Szalayt felbőszítette ez a kritikátlanság. Egyre kedvetlenebbül evett. Később ijedten vette észre, hogy valóban nem kívánja az ételt. Lefogyott, gyakran szédült, és kihagyott a memóriája. Elmúlik, gondolta. Olyan ez, mint a fejfájás. Úgy intézte a dolgát, hogy néhány napig elkerülte Ágnest. Kiszállásokra járt, pedig terhére volt a munka. Egyre fárasztóbbnak találta az éjszakai beszélgetéseket is. Azokra az átvirrasztott éjszakákra emlékeztették, amikor egyedül feküdt az ágyában, kitartó dühvel olvasott, és várta a reggelt. Így aztán Ágnes egészen más férfinak ismerte meg, mint az elődei. Alighanem a leggyengébb oldaláról. Bizonyára nem várt tőle sokat. Szalay volt nagyobb várakozással saját maga iránt: mindenáron bizonyítani akart. Ágnes észrevette a változást. Minél nyugtalanabb volt Szalay, annál figyelmesebb és türelmesebb volt ő, Szalayt pedig ez dühítette a legjobban. Túl jó ápoló, gondolta. Túl nagy a biztonság körülötte. A kötözést azonban ugyanúgy utálja, mint Mária. Ágnes nagyon fegyelmezte magát. Szalay eleinte mulatott rajta. Elég intelligens hozzá, hogy megpróbáljon becsapni, gondolta. Meg kéne mondani neki, hogy elárulják az ujjai, amelyek hidegek, mint a kutya orra!

Mindennek a tetejébe ismét napirendre került a házügy. A keszthelyi tanács küldött Ágnesnek egy adóbevallási űrlapot. Milyen mohón tölti ki, gondolta Szalay. Vagy szökni készül? Itt akar hagyni nyomorultan, magamra utalva? Lehet, hogy a halálomat érzi? Azt hiszi, ha meghalok, ez a ház is az övé lesz?

Bármilyen ostoba gondolatok voltak is ezek, erőt adtak neki. Örömét ugyan nem találta benne, de evett, mint a gép. Ismét hosszú sétákra szánta el magát. Még a második műtét is eszébe jutott, de félt az utána következő hónapoktól. Ehhez most túlságosan bizonytalan a helyzet, gondolta. Máskor úgy érezte, hamis az elmélete. Mi történt veled? – kérdezte önmagától. – Miért állítasz szándékosan akadályokat az utadba? Miért számolgatod, hogy mennyit ér a házad? Megér vajon tíz évet, nyolc évet, öt évet egy fiatal nő életéből? Nevetséges!

Ágnes ezekben a hetekben gyakran eljárt hazulról. Mindig csinosan öltözött, és magával vitte az ernyőjét akkor is, ha derült volt az ég. Hová jár ez? – tűnődött Szalay. Egy délután utánalopózott a katolikus templomig. Vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Lihegve tapogatta a cserjét, amely az út fölé hajolt. Hová mész, te ostoba, mondogatta közben. Lenyomta a templomajtó fényesre koptatott rézkilincsét, de rémülten visszakapta a fejét: a kiáramló hűvös levegő kriptára emlékeztette. Ágnes a második sorban ült kivágott, fehér ruhájában, ugyanabban, amelyben először látta Keszthelyen. Szalay a legközelebbi padhoz botorkált, leült, tenyerét a térde közé szorította, és kimerültén bámulta lába előtt a kavicsokat, amelyek lassan mozogtak a szeme előtt, mintha óriási üstben kavargatták volna vele együtt, akár a sonkás lencsét. Mérhetetlenül szégyellte magát. Egyetlen öröme az volt, hogy még idejében eltűnt a kápolna mellől, és Ágnes nem vett észre semmit.

Váratlanul, minden reális ok nélkül szakadt meg a kapcsolatuk. Június első hete volt, Ágnes a közértbe ment – talán egy órát késett. Szalay a verandán járkált, a vizet nézte. Amikor végre meghallotta Ágnes lépteit az úton, elvesztette az önuralmát. Rézforgót szerelt a veranda kilincsére. A forgón rézsas ült. Amint Ágnes lenyomta a kilincset, a sas oldalt hajolt, mintha erős szél nyomta volna félre a fa csúcsával együtt. Szalay ordított. Soha nem beszélt így senkivel. Ágnes döbbenten állt előtte, pillantásából eltűnt az értelem, a fény. Mintha felhő vonult volna át a napsütötte rét felett, saját árnyékát bámulva, automatikusan, lélektelenül. – Tűnj el! – üvöltötte Szalay. – Nem akarlak látni! Nem akarlak látni többet, érted?!…

Ágnes a konyhába ment, szokott mozdulatával az ajtókilincsre akasztotta a csomagot, a kenyeret az asztalra tette. A kamraajtó helyett azonban Mária szobájának az ajtaját nyitotta ki. Szalay abban a pillanatban elhallgatott; Ágnes olyan zavart volt, hogy észre se vette a tévedését? Bal és jobb. Végül is nem ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövetett. Fogta a kabátját, és elment. Haján megcsillant a fény. Három nappal később két üres bőröndöt küldött Keszthelyről. Szalay kicsit zavartan írta alá a szállítólevelet. Ezért nem adta el hát azt a házat, gondolta. Milyen kicsinyes! Milyen számító! Milyen alacsonyrendű az egész! Úgy gondolt az együtt töltött másfél évre, mint egy hosszú házasságra, amíg az ember megunja a másik legértékesebb tulajdonságait is, felnagyítja apró hibáit, meggyűlöli a mozdulatát, pillantását, hajának az illatát, talpa csosszanását a kövön, és azt, ahogy a könyvet lapozza este az olvasólámpa mellett. Az egészből nem maradt semmi jó, csak fáradtság a lelkében. Akár egy halom értékét vesztett pénz, amit nem is akart elkölteni soha. Tartalék szégyen, tartalék hitetlenség, kicsinyesség, amelyről csak ő tudott. Berakta Ágnes holmiját a bőröndökbe, de nem tudta a címet, meg kellett néznie a szállítólevélen. Ezen nagyon csodálkozott.

Az elkövetkező hetek több örömöt hoztak, mint amennyire számított. Minél többet el kellett felejtenie abból, ami történt: ez komoly feladat volt. Pontos tervet készített. Ágnes nyilván azt várta, hogy ír neki, Szalaynak azonban esze ágában se volt írni. Megmondtam neki a lényeget, gondolta. Lehet, hogy túl erős kifejezéseket használtam, de amit ilyenkor mond az ember, megbocsátható. Szavakat, amelyek ha nem is okosak, de legalább őszinték. Mondatokat, amelyeknek nincs végük, de legalább elejük van. Aki már gondolt és mondott üres hazugságokat, az fel tudja mérni ennek a jelentőségét. Hosszú idő óta először érezte ismét biztonságban magát, mert csak saját magára számíthatott. Pihenek egy kicsit, aztán majd kitalálok valamit, gondolta. Kielemezte magában mindazt, ami Ágnes és közte történt: elégedetten zárta le a számadást. Semmit se kellett újrakezdeni. Alaposan csináltuk, állapította meg. Nem a legjobban, de nagy intenzitással. Mindegyikünk annyit adott, amennyi volt neki. A végeredményen lemérhető, mennyi volt kettőnknek összesen. Te sose mondtad magadnak, hogy gazdagabb vagy, ő pedig ha mondta, miért mondta, nem igaz?…

Számoljon el saját magának, végül is ráér! Egészséges, nem gátolja semmi. Ha elvégzi a napi dolgát, nyugodtan alhat. Másnap ugyanilyen napra ébred. Mégis oda jutott, ahová én. Talán még oda sem! Tanácstalan, magányos és fél. Mindent pontosan elképzelt Ágnes körül: a házat, amit nem ismert, a konyha szagát, az uborkasalátát, amelybe Ágnes sok fokhagymát tesz.

Néhány héttel később a pályaudvaron találkozott Máriával. Szalay jól érezte magát, könnyű volt a levegő, északról fújt a szél. Mária a pénztár előtt állt, egyik kezében százforintost, másikban régi, horgolt kézitáskáját tartotta. Szalay összesodorta az újságot, amit az imént vett, és olyan nyugodtan lépett Máriához, mintha csak az előbb beszéltek volna odafent, a verandán. Mária rémülten pillantott rá, pontosan úgy, mint annak idején, amikor odaégetett valamit a konyhában. Szalay mosolygott. Megtörölte homlokát a zsebkendőjével. Mária a kendőre nézett, és szintén elmosolyodott: ő hímezte a sarkába Szalay monogramját. Csak a szemével mosolygott, mégis mintha lámpát gyújtott volna az arca előtt.

– Megrozsdásodott a grillsütőd – mondta Szalay –, de kitisztogattam.

– Képzelem – felelte Mária. – Ahogy te kitisztítottad!…

Talán még sohasem nevettek ilyen jót. Aztán felsétáltak együtt a házhoz. Mária tudta, hogy Ágnes elköltözött. Szalay derűs volt és nyugodt, mintha valami egészen egyszerű megoldást talált volna ki azokban a percekben összes eddigi problémáira. Mária visszaköltözött hozzá, és ezzel ismét formát kapott az élete. Nem mintha olyan fontos lett volna Mária. Nélküle is ugyanide értem volna, gondolta. A két esemény szerencsésen egybeesett. Jókedve tartósnak bizonyult. Apró meglepetéseken törte a fejét. Kuncogva figyelte Mária arcát és mozdulatait. Mária hamarosan beletanult új szerepébe. Nagyon buzgón tanult, és láthatóan jól érezte magát. Akkor döbbent csak meg, amikor kinyitotta régi szobájának az ajtaját, benézett, és látta azokat a holmikat, amelyeket Ágnes tett oda be, és amelyekre rajta kívül senkinek se volt szüksége a házban. Semmit se vitt vissza többet a régi helyére. Szalay megértően hallgatott: jobb volt ez, mint a hitvány magyarázkodás. Úgyse tagadhatnám le azt, ami történt, gondolta. De miért is kellene letagadni? Mária visszajött, és kész. Túlságosan elrontotta már az életét ahhoz, hogy újrakezdhette volna bárki mellett bárhol. Negyvenéves. Ennyi idős korában ne akarjon túl sokat az ember.

Még annyi változást hozott az új időszak, hogy nem éltek együtt többet, mint férfi és nő. Mintha Mária vonakodott volna az elején. Talán megmagyarázták neki, milyen kockázatot vállalt vele azelőtt. Szalay pedig nem erőltette a dolgot. Akkor értette meg, hogy ez is csak játék volt, fiatalos bolondság, a dolgok kikényszerítése. Jó, hogy színvonalasan csináltam, gondolta. Amire tudtam, megtanítottam Máriát. Az ő dolga, hogy nem tudja mire használni a tudását.

Gyakran gondolt Ágnesre. Nem is ő, inkább az hiányzott, hogy megbeszélje valakivel a gondolatait. De nem fizetett volna akkora árat ezért, mint korábban. Azért néhány dolgot sikerült megértetnie Máriával is. Azt, hogy könnyű szívvel várja az elkövetkező napokat. Mária a régi tisztelettel nézett rá, és Szalay számára többet ért ez a gyógyszereknél.

Húsz éve mély kutat fúratott a ház mellé, amely a legjobb vizet adta a környéken. Szalay büszke volt rá. Évekig törte a fejét, hogy szerelhetne szivattyút a kútba. A vizet ugyan Mária húzta fel, és Mária erős volt. Nem az ő kíméléséért, a játék kedvéért gondolkozott a megoldáson, amíg aztán bevezették a vizet az utcába, és feleslegessé vált a szivattyú. Ezután már csak az ivóvizet húzta fel Mária. Ha megkérte rá, Ágnes is megtette ezt a szívességet, magától azonban sose jutott az eszébe. Nemtörődömsége átragadt Szalayra. Afféle házi szertartás volt ez a vízhúzás, ami Ágnes mellett elvesztette a jelentőségét. Amint visszaköltözött Mária, Szalay ismét rossznak érezte a csapvizet. Két markos fickót fogadott, és kimerette a kutat. Mellettük állt, és nézte, hogy dolgoznak. Nézte izmaik játékát, verejtéktől csillogó bőrüket. Amikor cigarettaszünetet tartottak, Szalay leeresztette a vödröt. Kettős csigát szerelt a kút fölé, a csigára különleges, fabetétes kéziféket. Erősen tartotta a fék karját, hallotta, hogy sivít a leszaladó kötél.

– Laci! – kiáltotta Mária a konyhaablakból. Az egyik napszámos eldobta a cigarettát, és Szalayhoz lépett, ő azonban félretolta. Alig érezte a húszliteres merővödör súlyát: két ujjal rántotta ki a kútból. A vizet a fűre öntötte. Mária kipirult arccal rohant le hozzá a konyhából. Piros kötényt viselt.

– Azonnal hagyd abba! – parancsolta. A két férfi zavartan ácsorgott. Szalay jókedvűen pillantott rájuk. Olyan volt mellette ez a három ember, mint a Biblia népe. Mária sírt. Ó, istenem, mondogatta, istenem!… Az egyik férfi megkínálta cigarettával. Mária meghökkent és elhallgatott. Egyszer csak kifutott a talaj Szalay lába alól. Mária támogatta fel a házba. A verandán tért magához. Mintha rosszul csiszolt lencsén keresztül vetítették volna elé a táj képét. Percről percre változtak a színek. A szék karfáját markolta, és nagyokat nyelt, hogy leküzdje a hányingerét. Mária egy pohár hideg tejet hozott. Szalay legyintett, de nagy hálát és szeretetet érzett Mária iránt.

Éppenséggel őt is elhívhattam volna, jutott eszébe, amíg felkapaszkodott az utolsó lépcsőkön. Úgyse járt még itt. A műemléket nem értékelné, a kilátást igen. Jövőre elhívom.

Körbejárta az épületet. Milyen szép, gondolta. Igazán szép. Szép! Hangosan is elmondta, de nem hangzott túl meggyőzően. A kápolna romos volt és elhagyott. Szalay gyerekkorában gyakran ministrált azokon a miséken, amelyeket a Géczyek mondattak elhunyt őseikért. Valamennyi rokonuk születésnapját számontartották, és ilyenkor gyertyát gyújtottak a kápolna oltára előtt. Szalaynak tetszett az, hogy születésnapokat és nem a temetés évfordulóját ünnepelték. Kicsit szédült. Elmúlik, gondolta. Kiment a kápolnából, anélkül hogy bármit is megnézett volna. Az út szélén kétoldalt mozdulatlanul álltak a mogyoróbokrok. Félrehajtott egy ágat, de nem érezte a tapintását. Az ördögbe is, gondolta. Csalás az egész! Nincs itt semmi. Semmi! Csalás a víz és a fény. De nem hagyom becsapni magamat!

Nagyon meglepődött, pedig ezerszer is elképzelte ezt a percet. Az bántotta legjobban, hogy nem tévedett! Valamiről mégis elfelejtkeztem, gondolta. Összeráncolt homlokkal töprengett, hogy mi volt az.

Furcsa, gondolta. Annyi ideig kerestem, és éppen most nem tudom, hogy mit! Jó, ha nem tudom, hát nem tudom. Elég ebből. Most hazamegyek. HAZA! A feladatra összpontosította minden figyelmét. Ez a hátralevő ötszáz méter jelentette számára az egész világot. Valahol szél járt, valahol fent, talán nem is olyan magasan. Inge a hátára tapadt, és pontosan érezte lapockája alatt a kötés négyszögét. Néhány percig semmit se látott, pedig tudta, hogy a vízről nagy erővel verődik vissza a fény. Fázott, és a hideg szétzavarta a gondolatait. Később összetépett végrendeletének a darabjait látta néhány pillanatra a kandalló parazsán. Emlékezett a hirtelen támadt, rövid ideig tartó melegre, amit úgy kívánt most. A kék füzetet is el kellett volna égetni, villant az eszébe. A könyveket. A képeket. Minél több papírt, minél több melegért. Elképzelte, hogy a verandán ül, a ház előtt, arcán játszik a fény. Értesíteni kell a fiamat, gondolta. Ágnesnek majd ír Mária. Mindent azonban nem bízhatsz rá, figyelmeztette önmagát. Lassan leguggolt, kezét végighúzta a kőkorláton. Nagyon örült annak, hogy érez valamit az ujjai alatt. Ezt kerestem, gondolta. Hallod-e, te átkozott kő? Te nyomorult. Most megvagy!

 

 

Farb Winchester az utószezonban

 

Hegyes kis oszlopok ugráltak ki a forró olaj felszínéből. Egyre melegebb lett a bódéban, pedig a pult alatt és a pult felett nyitva volt a fal. Amint Rattkó megtörölte a homlokát, egy kis tésztát is rákent, és ettől hirtelen megváltozott az arckifejezése. Kiss látta az egészet, de nem tett rá megjegyzést. Pillantása azonban szakasztott olyan volt, mint Farb Winchesteré A tó kincse című filmben. Lehet, hogy nem pontosan így hívták: egyszer mondták csak a nevét, és a kertmozi hátsó sorában éppen felvihogott egy lány. Rattkó szerette a westernfilmeket, de még jobban a kalandregényeket, azokban ugyanis pontosan leírták a szereplők nevét, és nem tévesztette el később. Viszont ha Farb Winchester egy regényben szerepel, sose vette volna észre, mennyire hasonlít Kissre. Valamilyen nehézséggel minden műfajban számolni kell, állapította meg. Még a lángossütésben is. Augusztus közepe volt. A délutáni forgalom nem változott a strandon, a bevétel azonban felére csökkent a júliusihoz képest. Rattkó erre több elméletet is kitalált. Legegyszerűbb az volt, hogy augusztusban nem esznek annyit a fürdőzők.

„Szóról szóra így van nálam is” – mondta Horvát, a fenyvesi pecsenyesütő. Horvát persze hazudott, hiszen júliusban is ugyanezt mondta. De augusztusban talán nem hazudott akkorát. Minden balatoni bódés tudja, hogy nehéz hónap az augusztus. Rattkó úgy védekezett a csapás ellen, hogy csak tízkor nyitott, és mindössze öt kiló tésztát dagasztott. Valójában már napok óta Farb Winchester volt az egyetlen délelőtti vendége: a kecskelábú asztal mellett ült, amit Rattkó költségeken felül állított a bódé elé. Két májkrémes dobozból hamutartót készített, és egy bádogtányérban sót helyezett az asztalra – szintén költségeken felül.

Farb Winchester tíz óta evett, és minden lángos után elszívott egy Szimfóniát. Hol az egyik, hol a másik májkrémes dobozba szórta a hamut. Végül nehézkesen felállt, kivett a farzsebéből egy húszast, és a pultra lökte.

– Még tízet – mondta –, de… nem kell egyszerre! Csináld, mondjuk, kettesével!

– Frászt! – mondta Rattkó. – Mit gondolsz, majd órák hosszat égetem a gázt?…

Amíg a dagasztódeszka felé fordult, elhatározta, hogy holnap csak tizenegykor nyit. A deszka lisztes felületén egymás mellé terítve keltek a tészták. Mutatóujjával benyomta az egyik pacsni tetejét, majd összeszedett tízet, és egymás után az olajba dobta őket.

Túl forró volt az olaj, és Rattkó tudta, hogy kemények lesznek a lángosok. Farb Winchester visszaült az asztal mellé. Bal keze mutatóujját a sóba dugta, ide-oda húzogatta vele a tányért.

– A hamut azért nem kell beleszórnod – jegyezte meg Rattkó. Farb Winchester ránézett, egy kicsit kétfelé, mert kancsított, aztán tovább húzogatta a tányért. Rattkó összeszedte az úszkáló lángosokat. A fürdőzőknek két papírt tett alá – Farb Winchesternek csak egyet, meg egyet a lángososzlop tetejére. Letette elé az asztalra úgy, ahogy volt.

Farb Winchester végigszívta a cigarettát az utolsó milliméterig, félrehúzott szájjal elnyomta a csikket, aztán jól megnézte a lángosokat. Kihúzta alulról a harmadikat, a tányérra dobta, megnyomkodta a közepét, végül négyrét hajtotta és beleharapott. Rattkó hallotta, hogy ropog a só Farb Winchester foga alatt. Megborzongott az undortól. Farb Winchester szemrebbenés nélkül megette az egész lángost, aztán körbejáratta nyelvét a foga körül, újabb cigarettára gyújtott, és nézte az asztalt.

Rattkó nyugtalanul követte a pillantását. A ballonkabátos ellenőrre gondolt, aki egy hete járt nála: megnézte a bódét, az asztalt, a májkrémes dobozokat és a tányért. Valami hygienét emlegetett. Rattkó hegyezte a fülét, és a jegyzőkönyvbe pislogott a férfi válla felett, mert szerette volna látni, hogy írják ezt a szót. De nem írta le a fickó. Dögölj meg, gondolta Rattkó – ettől kezdve Jack Hygienének szólította magában az ellenőrt.

Hétfőn húsz kamasz érkezett a Tungsram üdülőbe. Ezek aztán ettek, elvittek minden délután száz lángost. Az volt csak a baj, hogy nem jöttek le korábban a strandra. Rattkó egy lelket se látott a forgóajtónál. A parton hasra fordítva feküdtek a fehér kajakok, néhány elsárgult platánlevél szállt rájuk a fákról. Nem szólt a hangosbemondó – igaz, így Rattkónak se kellett hallgatnia a pénztáros lányának nyafogó hangját, aki a szívküldi szövegét olvasta a mikrofonba. Maud Watsonnak nevezte magában a lányt.

Farb Winchester lenyelt néhány korty cigarettafüstöt, és hallgatott. Nem mintha Rattkó kíváncsi lett volna a meséjére. Hallotta eleget. Itt ült egész júliusban, a legnagyobb forgalom idején, mindig az asztal bal oldalán, arccal a műút felé. Ette a lángost, cigarettázott és átkozódott. Mindennap fél tizenkettőkor elsétált a strand előtt Ágnes, Farb Winchester egykori felesége. Nem vitt magával semmit, csak egy összegöngyölt egyszemélyes napozógyékényt. Zöld csíkos fürdőköpenyt viselt. Második férje, akit Visnaynak hívtak, néhány lépéssel mögötte baktatott, ugyanolyan zöld csíkos köpenyben és egy fekete bőrtáskával a kezében. A szerpentinen jöttek le, amely a strandnál ért a műútra. A halászmólóhoz jártak fürödni, a nádas öbölbe. „Az lesz a sírjuk is! – fogadkozott Farb Winchester. – Előbb azt a dögöt fojtom a vízbe, aztán a stricijét!…”

Rattkó mindennap ugyanazokkal a szavakkal csitította. Közben udvarias mosollyal válaszolt a kuncsaftoknak: általában afelől érdeklődtek, miért nincs fokhagyma a lángoshoz. Rattkó sziszegő hangon elmesélte nekik, hogy támadta meg idén a gomba a fokhagymaföldeket. Ezt a mesét egyébként Horváttól hallotta, aki szintén nem tartott fokhagymát a bódéjában: mindketten úgy vélték, hogy túlságosan megemelné a költségeken felüli kiadásaikat. Fokhagyma-előírás nem volt – ha lett volna, Jack Hygiene biztosan szól érte, gondolta Rattkó. Amíg a fokhagyma történetét mesélte, Farb Winchesterre pislogott, mint aki nagyon a szívén viseli, hogy Farb Winchester jól érezze magát az asztalánál. Egész idő alatt attól rettegett, hogy valamelyik strandoló álcázott ellenőr. Jobb lett volna, ha semmit se mond a fokhagymáról, de valósággal belehülyült a történetbe: néha már akkor is mesélni kezdte, amikor senki se kérdezte!

Mindezért Farb Winchestert okolta magában. Talán mert mindig ott volt – amiről persze Visnay és Ágnes tehetett! Az asszonyra nem tudott haragudni. Valahogy beleillett a tájba. Jól állt neki a fürdőköpeny. Annál jobban gyűlölte Visnayt. Gyűlölte, amiért örökké az asszony mögött baktat! Legalább ne venne fel ugyanolyan köpenyt, gondolta. A hülye!

Amikor fújt egy kicsit a szél, és megmozgatta az út mellett álló fák leveleit, látni lehetett a domb tetején azt a műkőből épített kis fehér villát, amit állítólag Farb Winchester épített Ágnessel kötött házasságának az első évében. A telket Ágnes örökölte, és a válás után neki ítélte a bíróság. Farb Winchester gyűlölte a telket, a villát, de legjobban a kertben álló csapot. A csap volt az oka mindennek, mondta. Rattkó gyanakodva hallgatta a történetet: mióta Horvátot ismerte, megrendült az emberekbe vetett bizalma. A szomszéd telek állítólag Visnayé volt, aki szintén építkezett. Farb Winchester hordta neki a sódert feketefuvarban. Visnay telkét azonban még nem közművesítették, így Farb Winchesterékhez járt vízért. A kerti csap fogantyúja viszont letörött, egy tizennégyes csillagkulccsal nyitogatták, amit este bevittek a házba, hogy ne rozsdásodjon meg. Az asszony tanító volt, egész nyáron ott lakott, Farb Winchester viszont a sportpályához hordta a sódert Zil billenőkocsijával hajnaltól estig. Kellett a pénz, mert harmincezer forint kölcsönt vettek fel az építkezés miatt. Így aztán Ágnes nyitogatta ki a csapot Visnaynak a tizennégyes kulccsal.

A válás óta Farb Winchester a Volán üdülőben töltötte az évi szabadságát, és itt ült a bódé mellett egész nap. Leste, hogy mikor jön arra Ágnes meg a férje. Rattkó ugyan nem helyeselte, hogy Farb Winchester Ilyesmivel kínozza magát. „Legalább néhány nap szabadságot hagynál a télre! – mondogatta. – Vagy menj fürödni!” De Farb Winchester utálta a vizet.

Egy óra is elmúlt már, Visnayt és az asszonyt azonban nem látták. Rattkó a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a fák között, de szélcsend volt, és nem látszott a ház. Farb Winchester miatt sokat gondolt az asszonyra ezen a nyáron, de egyszer se jutott eszébe, hogy elutazik egy napon. Azt se tudta, hová megy majd, erről nem esett szó. Világos, hogy elutazik, gondolta. Elmegy valahová az ember, aztán hazautazik. Legalább Farb Winchester szólt volna – idegesítette a csend. Leült az asztal mellé, ki-be hajtogatta az ujjait. Semmi értelme, hogy kinyissam a bódét holnap, gondolta.

– Miért nem eszel? – mordult a barátjára.

Farb Winchester ránézett a kilenc lángos mögül.

Üres volt a pillantása. Rattkó elkáromkodta magát, aztán megfogta a legfelső lángost, a sóba vágta, négyrét hajtogatta és beleharapott. Farb Winchester hallotta, hogy ropog a só Rattkó foga alatt, és megborzongott az undortól.

 

 

Október végén

 

Tamási a hegyoldalt nézte. Szerette a tölgylevelek nyugodt, sötét zöldjét. A platánok sárga foltjai ablakokra emlékeztették; mintha emberek laktak volna egy hatalmas zöld házban. Szemét félig lehunyta, élvezte a déli nap melegét. Reggel levitte a hamut és a szemetet, kitakarított, és előkészítette az üvegeket az idei utolsó befőzéshez. Ötkilós csomagokban hordta haza a körtét a telekről. Nyugtalanította a munka felaprózása, nem szerette megszakítani azt, amibe kezdett. Sári, a felesége néha nagyon elfáradt a befőzések idején. „Másra nem gondolsz? – kérdezgette. – Nincs mindenkiben ennyi energia!” Tamási hallgatott, de titokban büszke volt, és még gyorsabban dolgozott. Mindez persze több mint két éve történt. Tulajdonképpen a befőzést is Sári mellett szokta meg, bár éppen eleget morgott a gyümölcs hazacipelése miatt. Még jobban idegesítette az a locspocs, amit Sári csinált a konyhában. Felesége halála előtti években állandó vita volt közöttük emiatt. „Eladom azt a nyavalyás telket!” – mondta Tamási egy alkalommal. Sári összeszorította a száját, csendesen ült az asztal mellett vacsora után. Talán azért ragaszkodott annyira a befőzéshez, mert amint rosszabb és rosszabb lett a szeme, olvasni és tévézni sem tudott. A befőzés volt az egyetlen szórakozása, elpepecselt vele júniustól októberig. A befőtt ugyan sose fogyott el tavaszig. Tíz-húsz üveggel ajándékoztak a földszinten lakó özvegyasszonynak, Horváthnénak. Más ismerősük nem volt.

Sári halála után Tamási egyedül maradt az üres üvegekkel. Június közepe volt, beérett már a meggy. Kapkodva látott munkához, leszüretelt, de fogalma se volt, mihez kezd ezután. A gyümölcs hazaszállításában és a magozásban ugyan segített, valójában azonban sose nézte meg, mennyi cukrot és milyen tartósítószereket használ Sári a befőzéshez. Horváthné segített neki; Tamási egy percre se mozdult el mellőle, összevont szemöldökkel figyelt, és elég gyorsan megtanulta a fortélyokat. Így aztán a kamra polcai ugyanúgy zsúfolva voltak üvegekkel, mint azelőtt.

Elmosolyodott a gondolatra. Elégedett volt. Csodálkozott egy kicsit, mintha valami tiltott dolgon kapta volna rajta önmagát. Komoly arcot vágott, kiment a konyhába, megnézte az üvegeket és a celofánt, amit az asztal jobb sarkára tett úgy, mint Sári annak idején. Nem tudta még, hová teszi a körtebefőttet: kétszer annyi kajszi termett az idén, mint rendesen, és a kamrában már nem volt hely. „Bizony, a kamra kicsi!” – emlékezett Sári szavaira.

Tíz éve költöztek a sashegyi lakásba, amikor eladták a másik telket. Előző otthonuknak az Ajtósi Dürer soron, ahol társbérletben laktak, csaknem akkora konyhája és kamrája volt, mint ennek a lakásnak a nagyobbik szobája.

Ismét kinézett az ablakon, de most már nem találta olyan szépnek a hegyoldalt. Nyavalyás kamra! – gondolta. A lakást éppen elcserélhetném, jutott eszébe. Ez is Sári ötlete volt; a nagyobbik szobában ugyanis csak virágokat és a használaton kívüli bútorokat tartották. Annyira felizgatta a gondolat, hogy még a befőzésről is elfelejtkezett. Egyre nyomasztóbbnak érezte a helyzetét. Végül lement Horváthnéhoz, és elmondta neki, mi jutott az eszébe. Az asszony meglepődött, a körtét nézegette, amit Tamási hozott ajándékba.

– Nem rossz gondolat – mondta végül. – Igazán nem rossz! Ez a lakás túl nagy magának. A szenet is nehéz felcipelni télen, meg aztán a pénz is jól jönne a nyugdíj mellé, amit a cserelakásért kapna.

Tamási izgatottan bólogatott. Őt ugyan nem érdekelte a pénz. Csak arra vágyott, hogy végre tágas, megnyugtató kamrája legyen! Még aznap feladott egy hirdetést a Népszabadságban. A pénteki számban jelent meg, és kora délután már jelentkezett nála egy fiatal házaspár. Magukkal hozták a kisfiúkat, a másikra a nagymama vigyázott, így mondták. Nagyon tetszett nekik a lakás.

Tamási szórakozottan hallgatta a fiatalasszony szavait. Közben a csengő hangját leste, mert biztos volt benne, hogy több látogatója is lesz még estig. A fiatalok másfél szobás földszinti lakást ajánlottak cserébe a XXII. kerületi lakótelepen. A fiatalember szakállt viselt – Tamási összehúzott szemmel nézegette.

– A kamra mekkora? – kérdezte csak azért, hogy ő is mondjon valamit.

– A kamra? – kérdezte az asszony. – Szép! Ugye, Jóska? Szép!

– Rendes kamra – bólintott a szakállas.

Mintha becsukta volna valaki a lépcsőház ajtaját.

– Nekem nagy kamra kell! – mosolygott Tamási.

– A hirdetésben is benne volt. Megnyugtató, nagy kamra!

A fiatalok összenéztek.

– Éppenséggel a fél szobát is használhatná kamrának! – mondta az asszony, Tamási azonban már nem is figyelt rájuk. A gyerek felnevetett: tetszett neki az a szó, hogy „fél szoba”. Tamásit idegesítette a zaj, mert nem hallotta a lépéseket a lépcsőházban.

– Sajnos – mondta. – Igazán sajnálom.

Kikísérte a fiatalokat, és tovább várt, de aznap nem jelentkezett más a hirdetésre. Annál többen jöttek másnap. Tamási reggel nyolctól este kilencig nyitogatta az ajtót. Valójában egyik csereajánlat sem tetszett neki. Vagy túl messze kellett volna költöznie a várostól, vagy szénnel fűtötték a lakást, amiből már elege volt, a harmadik helyre nem vezették be még a telefont. Az Ajtósi Dürer sorról senki sem jelentkezett.

Este feljött Horváthné. Egy tányér vaníliás süteményt hozott. Tamási már lefeküdt; kicsit röstelkedve húzta magára a takarót. Horváthné az ágy szélére ült, mintha beteget látogatott volna meg. Tamási kedvetlenül számolt be a nap eseményeiről.

– Nem butaság az, amit a fiatalok mondtak! – csóválta fejét az asszony. – Akárhány polcot betehet a fél szobába. Egyetlen modern lakásnak sincs ekkora kamrája, azonkívül a lakótelep tíz perc járásra van a diósdi telektől!…

Tamási meghökkent. Még azt is elfelejtette megkérdezni, honnan tudja ezt Horváthné, amikor nem mondta meg neki a címet. Az asszony az éjjeliszekrényre tette a süteményt, mosolygott és elment. Tamási dermedten ült, végül papírt és tollat keresett. Levelet írt a fiataloknak, hogy meggondolta a dolgot. De nem győzte kivárni a választ: másnap kiment a lakótelepre ugyanazzal a busszal, amellyel a telekre járt. A fiatalasszony nyitott ajtót. Elsápadt a meglepetéstől, de amikor meghallotta, mi járatban van az öreg, készségesen ugrott, kinyitotta az ajtókat, megmutatta a lakást. A gyereket közben ide-oda terelte maga előtt.

Tamási elsősorban a fél szobára volt kíváncsi, amit gyerekszobának használtak a fiatalok. A két kis ágy közé egy mackó képét festették a falra, alatta felírás: DIOLEN MOBI. Tamási összehúzott szemmel nézte. Nem tudta, mit jelent az, hogy DIOLEN MOBI. A kisebb gyerek hason feküdt a rácsos ágyban. Sírva fakadt, amikor meglátta az idegent. Tamási kényszeredetten mosolygott.

– Milyen édes gyerek – mondta, azzal megkerülte az ágyat, és megmérte a falak hosszát a centiméterrel, amit magával hozott. Az eredményt felírta a noteszébe.

A többi már gyorsan ment. Nem egészen három hét alatt lebonyolították a cserét. A fél szoba különbségéért Tamási hetvenezer forintot kapott a fiataloktól. Ki se nézte volna belőlük, hogy ennyi pénzük van. Az egyetlen problémát a sashegyi lakás tapétája okozta, amit még Sárival együtt ragasztott fel Tamási a hálószoba falára. Úgy gondolta, magával viszi, és az új lakásban ismét felragasztja. De nem jött le a falról. A szakállas fiú napokig járta a boltokat, végül Székesfehérváron kapott hasonlót.

– Majdnem ugyanolyan – bizonygatta Horváthné, amikor megmutatta neki Tamási. – Ahogy én a Jóskát ismerem, fel is ragasztja magának!

– Ki az a Jóska? – kérdezte Tamási.

– Hát az Ilonka férje. Az a szakállas fiú!

Tamási értetlenül nézett rá. Valahogy nem jegyezte meg a fiatalok nevét.

– Ismeri őket? – csodálkozott.

– Hogyne ismerném! – nevetett az asszony. – Ilonka a húgom lánya!

Tamási szórakozottan bólogatott, és folytatta a csomagolást. Költözés után azonnal munkához látott, bepolcozta a kis szobát. Minden rendben volt, csupán az ablak előtt álló gázkonvektor zavarta Tamásit. Túl sok helyet foglal el, gondolta. Felment a ház közös képviselőjéhez a második emeletre, és megkérte, szereltesse le a készüléket. A képviselő magas, fekete férfi volt. Lejött a földszintre, megnézte a konvektort és a polcokat, amelyeket Tamási készített.

– Csak egy kérvényt kell írnia – mondta csendesen. – Kétszáz forintért leszereli a Gázművek a konvektort.

Tamási azonnal megírta a kérvényt, és kifizette a kétszáz forintot. Fiatalos lendülettel dolgozott tovább. Estére végzett, és azonnal behordta az üvegeket a polcokra. Nagyság szerint katonás rendbe állította őket. Ha látná ezt Sári! – gondolta elérzékenyülve. Egy darab kolbászt keresett. A kis szoba küszöbére ült, hogy evés közben is gyönyörködhessen a művében. Vagy tíz üveg tavalyi szilvalekvárja és őszibarackbefőttje maradt annak ellenére, hogy legalább ugyanennyit Horváthnénak ajándékozott a költözéskor. A legalsó polcra állította őket, hogy kéznél legyenek, ha kedve támad valamelyikre. De most, amint a fekete szilvalekvárra pillantott, megállt a szájában a falat. Fehér fényű lámpa égett az ablak előtt, amely élesen megvilágította a géppel nyírt pázsitot és a betonjárdát. A pázsit közepén két fiatal csemetefa állt. Amerre nézett, kivilágított ablakokat látott. A lakótömbök tetején sötét kontúrú televízióantennák álltak. Mintha a csemetefák is ugyanabba az irányba néztek volna.

Tamási megrémült. Ismét a szilvalekvárra pillantott, és mérhetetlen undort érzett. De ugyanígy undorodott a körtétől, a sárgabaracktól és a többi befőttől is. Két polc között a DIOLEN MOBI mackó nevetett rá nagy, fehér bajusza alól.

– Uramisten! – motyogta. – Szent Uramisten!…

 

 

A bolond kutya gazdája

 

Lassan gurult végig az utcán az URH-kocsi, mintha nem döntötte volna el még a sofőr, melyik ház előtt akar megállni. Hétfő van, gondolta Palotás. Menetrend szerinti járat. Mégis nyugtalanul figyelte a rendőrautót, és tudta, hogy a felesége ugyanígy nézi a másik szoba ablakából. A szemközti ház előtt álltak meg. Amilyen lassan jöttek, olyan gyorsan ugrott ki a főhadnagy a kocsiból. Csengetés nélkül bement Sulák kapuján.

Alig egy hónapja, április negyedikén léptették elő Kovácsot, a környéken azonban továbbra is hadnagynak szólították. Kovács nem vette szívére a dolgot, de minden alkalommal kijavította a hibát. Főhadnagy! – mondta lassan, mintha időt akart volna adni a vele szemben állónak, hogy jól emlékezetébe vésse a szavát.

Palotás tudta, hogy Sulák nincs otthon. Kovács már jött is visszafelé – két szót ha váltott a cigánylánnyal. A lány vihogott, majd hátrafutott a kertbe, és elbújt a budiban. Annyira sietett, hogy az ajtót se reteszelte be maga mögött: a rendőrkocsira lesett a résen át. Néha megmozdult a deszkaajtó. Palotás arra gondolt, hogy Sulák meg ő csináltak ilyeneket gyerekkorukban, amikor bemásztak a kertészet csemetetelepére, és bosszantani akarták az őrt. Megzavarta ez a régi emlék. Szórakozottan összeszedte a horgászfelszerelését – addigra elment Kovács az URH-kocsival.

Palotás végigballagott a lebetonozott kerti úton. Megtapogatta zsebében a nikkelezett kapukulcsot. Szép kulcs volt, ő reszelte ki, és ő is nikkelezte saját készítésű galvanizáló táljában. Amíg a zárral bajlódott, Sulák begóniáit nézegette. Nem akart a kertbe nézni. Mióta Sulák kivágta az orgonasövényt, amit még az apja telepített, keményre száradt a föld a ház előtt. Nem öntözte senki a virágokat. A ház csatornáját is Sulák apja festette le hajdanán – a festék azóta egészen sötét színű lett, itt is, ott is kivirított alóla a horganybádog. Palotás emlékezett a napra, amikor az öreg Sulák a csatornát hajlította hátul a kertben egy faminta után. Majdnem úgy szerette Palotást, mint a saját fiát, eltűrte, hogy mellette lábatlankodjon egész nap. Palotás az öreg kezére adogatta a szerszámot, az anyagot, és szájtátva bámulta a kész csatornaelemeket.

Végre megjelent a cigánylány a ház mellett. Alacsony volt. Mióta Suláknál lakott, jócskán meghízott.

Palotás elkapta róla a pillantását. Mindig az alacsony, gömbölyű nőket szerette, felesége pedig magas volt és sovány. A lány valami slágert dúdolt. Nem járt dolgozni, így egész nap hallották a dudorászását, mintha csak a rádió szólt volna Sulákéknál. A szilvafák között kihúzott szárítókötélen azonban hetek óta nem láttak egyetlen kimosott törülközőt és fehérneműt sem. Az utóbbi napokban Palotás felesége minden este szóba hozta a dolgot, amíg vacsorához terített. Palotás egyre ingerültebben hallgatta. – Na és? – kérdezte éppen előző este. – Lehet, hogy a Patyolatban mosatnak!… – Mindjárt meg is bánta, amit mondott. Eszébe se jutott, hogy a cigány cafka védelmére keljen. Most, hogy meglátta a ház mellett, erre a jelenetre gondolt. Az utca vége felé fordult, a lány azonban utánaszólt:

– Halászni megy, szomszéd? – Elfogulatlanul igazgatta a szoknyáját, amely azonban továbbra is ráncot vetett a derekán. Palotás a ráncokat nézte. Bosszantotta az a hang, ahogy a lány szólt hozzá. Szomszédnak szólította, pedig még a nevét se tudta. Kedve lett volna megmondani, mi a véleménye róla, csak nem sikerült megfogalmazni a dolgot. Hegyezte a fülét, hogy el tudja mondani később a feleségének, miképpen zajlott le közöttük a beszélgetés. Mondania kellett valamit, mert tudta, hogy az asszony figyeli őket az ablakból.

– Halászni megy? – ismételte a lány.

– Horgászni – javította ki Palotás.

– Mondja meg mán a Jóskának, hogy keresték! – A lány vihogott, mintha valami nagyon jó viccet mondott volna. Palotás önkéntelenül is az utca vége felé nézett, ahol befordult az URH-kocsi. Nem tudta, mit mondjon az egészre. Bólintott, és sarkon fordult. Így utólag elégedett volt a viselkedésével. Jó, hogy nem szólt semmit, ebben azért volt valami méltóság.

– Hé! – kiáltott utána ismét a lány. Még mindig ugyanúgy állt, mosolygott, és az ujjait ropogtatta. Kicsi, formás keze volt. – Mondja meg, legyen olyan aranyos, merre van itt a posta?

– Arra – bökött Palotás az utca vége felé. Megfordult, és gyorsan továbbment. Amíg a töltésen baktatott, kétszer is megigazította vállán a tarisznyáját. Horgászbotjának az árnyéka előtte ugrált a gyalogúton. Végül megfogta zsebében a nikkelezett kulcsot – ez megnyugtatta. Nem nézett se jobbra, se balra, mint aki valamilyen tiltott dolgot művel, és tudja, hogy figyelik. Az ostoba gondolattól megint ideges lett.

Szokott helyére ment, a nagy, villámsújtotta fűz alá, amely így kettéhasítva még mélyebben hajolt a víz fölé. A fa alatt meredek volt a part, az árnyékban megpihentek a keszegek – lejjebb pedig, ha másfél méteresre eresztette a horgokat, harcsát is foghatott.

Ha nem is fordította el a fejét, annyit azért látott, hogy rajta kívül egy lélek se jár a parton. Túl korán volt még a délutáni kapáshoz. Erre se gondolt eddig. Megzavarta Kovács, az URH-kocsi meg a lány. A szomszéd fűzre pislogott, amely Sulák törzshelye volt: senkit se látott. Ha már megkérte a lány, átadta volna Suláknak az üzenetet, keresgélni azonban nem volt kedve. Mi vagyok én, postás? – gondolta mérgesen. Kibontotta a tarisznyáját, a csalik és a horgok között turkált. A tegnapi eső miatt erős volt a víz sodra, a fák alatt még látszottak a tócsák. Szúnyogok milliói tanyáztak a bodzabokrok levelei alatt – elriasztották a horgászokat a környékről. Palotást nem bántották: egyszerűen nem szerették a vérét. Annál jobban szerették Sulákét, aki mindig vastagon bekente arcát szalonnazsírral. Palotás néha látta, amint megcsillan rajta a fény.

Azon kapta magát, hogy ismét a cigánylányra gondol. Lapos bádogdobozában, félmaréknyi föld között kukacok mozogtak: kiválasztott egyet, és a horogra fűzte. Amint beljebb és beljebb nyomta a tű hegyét az állat testébe, eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta neki a felesége: „Minden férfi megérdemelné, hogy ilyet fűzzenek a micsodájába!” Éppen azon az estén Palotás megkívánta az asszonyt. A konyhaasztal mellett ácsorgott, ujjai között forgatta a kapukulcsot. Az asszony a konyha kövét mosta, melegítőt húzott a pulóvere fölé, így teltebbnek látszott az alakja. Palotás fátyolos szemmel nézte. A tűzhely felől megcsapta a pörkölt illata. Nézte az asszony könyökének mozgását, amint kicsavarta a felmosórongyot. Éppen csak, hogy mondjon valamit, a csalikról meg a ragadozóhalakról beszélt. Úgy érezte magát az asszony szavaira, mintha valóban tűt szúrtak volna belé. A szobába ment, leült a televízió elé, rágyújtott. Felesége utánahozta a pörköltet, ropogósra vasalt fehér damasztkendőt terített a kis asztalra, Palotásnak azonban az étvágya is elment.

Valahol balra, a vízbe lógó ágak között felugrott egy hal. Te piszok! – gondolta Palotás. – Várj csak, te piszok k… – Vízbe lógatta a zsinórt, és várt. Egy idő után nyugtalan lett, mert úgy érezte, figyelik. A kaszáló szélén meglátta Sulákot, aki hadonászva rohant a magas fűben egy fekete korcs kutya után. Hosszú szíjat kötött az állat nyakára, de kicsúszott a vége a kezéből. Időnként lehajolt, hogy elkapja, az állat azonban gyorsabb volt nála. Sulák veszettül káromkodott. Végül felkapott egy követ, és vaktában a kutya után vágta. A dobás véletlenül sikerült, a kutya felbukott – mire ismét talpra állt, Sulák elkapta a szíj végét. Sebtében egy csenevész bokor tövéhez kötötte, a kutya pofájába röhögött, két kézre fogta az ostorát, és úgy verte tovább.

Palotás lassan felállt, és odament hozzá. Sulák olyan izgatott volt, hogy észre se vette.

– Hagyd már abba! – kiáltott rá Palotás. Sulák megfordult, majd szó nélkül lerángatta a szíjat a bokor tövéről, és oldalba vágta a kutyát. Az állat a földút felé iramodott – Sulák utána.

– Feküdj! – ordította. – Tovább! Feküdj!

A kutya megvadult: akkorát rántott a szíjon, hogy Sulák majdnem orra esett, aztán visszafordult Palotás felé. Palotás csak állt, nem tudta, mit tegyen.

– Tűnj el onnan! – ordította Sulák.

Palotás hátrálás közben valami gödörbe lépett, elvesztette az egyensúlyát – mire feltápászkodott, Sulák ismét megkötötte a kutyát.

– Mit állsz itt? – kiáltott mérgesen Palotásra. – Menj a dolgodra!

Palotás most közelről látta Sulák szemét: ugyanolyan sárga volt, mint régen. Elhúzta a száját.

– Mit akarsz ezzel a döggel? – intett a kutya felé.

– Nem látod, hogy bolond?

Bolond, ismételte magában. Nem ezt kellett volna mondani.

– A kutyához semmi közöd – felelte Sulák.

– Addig nem, amíg láncon tartod – bólintott Palotás. – De az éjjel is szabadon mászkált az utcában!

– Semmi közöd hozzá – ismételte Sulák. – Ezért jöttél ide?

– A lány üzent. Arra kért, hogy mondjam meg neked, kerestek.

– Aha! – mondta Sulák.

Palotás rosszkedvű pillantást vetett rá. Megbánta már, hogy idejött.

– És a Kovács mit üzent? – kérdezte Sulák.

– A lánnyal beszéltem.

– Tudom én azt! A lánnyal! De azért a Kovács is ott volt?

– Már elment, amikor megszólított a lány. Mi az ördögöt akarsz ezzel?

– Semmit! – nevetett Sulák. – Távolbalátó vagyok!

– Az a te bajod – morogta Palotás.

Balról, a part mellett egy kishajó motorjának a berregését hallották. A hajót még nem látták a fűzfasor miatt. Feljebb, a kőgátnál sirályok tollászkodtak. Nyugodtan mozogtak, de mégis úgy, mintha mindegyiknek sürgős lett volna az, amit csinál. A hajómotort most leállították, az ár sodorta tovább a hajót: nemsokára meglátták az orrát a sövény mellett. Morvái állt a kormánynál, Kacur a fedélzeten, hóna alatt vadászpuskával. Mindketten dunatelepiek voltak. Amikor húsz lépésre megközelítették a gátat, Kacur vállához kapta a puskát, és a sirályokra duplázott. Az egyik lövés alacsonyra sikerült – Palotás látta, amint a gát előtt felveri a sörét a vizet, a másik túl magas lett. A sirályok elrepültek. Kacur töltött, és utánuk lőtt. Palotás és Sulák feje felett megzörrent a bokor. Néhány sörét sziszegve elrepült felettük a kaszáló felé. A kutya csaholni kezdett, és a hangjában most már nem volt semmi különös – Palotás erre gondolt, amíg hasra vágta magát. Sulák állva maradt és vigyorgott.

– Nyugalom – mondta.

Morvái ismét beindította a hajómotort. Széles ívben a folyó közepe felé kanyarodott. Palotás röstelkedve feltápászkodott.

– Marhák! – morogta. Sulák egyre vigyorgott. Morvaiék a csepeli partot is megszórták söréttel, aztán a Háros-sziget felé fordultak.

– Átvettem az üzenetet! – mondta Sulák váratlanul. – Aláírás nem kell? Jelentsd a barátodnak, hogy testgyakorlás közben találtál!

Palotás Sulák szemébe nézett: egy régi jelenetre emlékeztette Sulák pillantása, amikor a bal kezes pofont gyakorolták gyerekkorukban, hátul, az iskola udvarán; ő következett, Sulák várta az ütést. Mintha semmi sem változott volna ez alatt a harminc év alatt.

– Jó, ha az embernek haverjai vannak a rendőrségen – magyarázta Sulák a kutyának. Nagy meggyőződéssel bólogatott, mindig mélyebben, így lassan meggörnyedt, mintha valami érdekeset talált volna a fű között. Valójában egy suszterbogarat vizsgált, amely a gyalogút felé mászott a fűszálak között. Addigra Palotás is dühös lett. Két éve, amikor felesége unszolására megvették azt a két süldő malacot, Kovács betért Palotáshoz egy este. Egyedül jött, biciklijét a kerítéshez támasztotta. Az utcai lámpa fénye megcsillant a csengő harangján. Kovács nem jött be a házba, a falnak dőlt, magához intette Palotást, és csak ennyit mondott: „Miért csinálod ezt, Laci? Tudod, hogy rendelet van rá: tilos az állattartás! Nyulat tarthatsz, amennyit akarsz. Miért nem tartasz nyulat?…”

Palotás másnap levitte a malacokat az apósához Mezőtúrra, taxival. A taxis dühös volt, mert a malacok egész úton visítottak, és az egyiknek éppen olyan hangja volt, mintha dudált volna valaki a hátuk mögött. Palotás egy ötvenes borravalót adott a sofőrnek, hogy elejét vegye a vitának. Nem tartott többé állatot, még nyulat sem. Nem akarta, hogy Kovács még egyszer szóljon érte. Estére már úgyis beszélték az utcában, hogy csak azért nem büntették meg a malacokért, mert Kovács meg ő iskolatársak voltak valamikor. Palotás hallgatott. Úgyis hiába mondott volna bármit. Most azonban nem állta meg szó nélkül. Sulák szeme közé nézett.

– Kovács meg én soha nem voltunk barátok – mondta.

Sulák nagyon jól tudta ezt, hiszen egész gyerekkorukban háborúskodtak a Kovács gyerekekkel: öten voltak testvérek, mind az öt fiú. Nemegyszer alaposan helybenhagyták Sulákot és Palotást, mégse hódoltak be: újra és újra megverették magukat a horgászterületükért, a focipálya használatáért. Valami büszkeségfélét éreztek verés után, és tudták, hogy a többi fiú tiszteli őket ezért.

– Kéz kezet mos – vigyorgott Sulák. – Mióta megvan a telefonod, Kovács se jár annyit a Dunatelepre!

Palotás hallgatott: várta a folytatást. Tudta, hogy beszélik az utcában, Kovács intézte el neki a telefon beszerelését, ami szemenszedett hazugság volt. Mindössze annyi történt, hogy Kovács figyelmeztette Palotást, adjon be kérvényt, ha telefont akar. Ezt egyébként másoknak is mondta Dunatelepen, de ugratásnak vették, azt hitték, az ilyesmihez különleges protekció kell. Palotás megfogadta Kovács tanácsát.

– Nem lehet beszélni veled – mondta csendesen Suláknak. – Senki se tud.

– Ki kért meg rá, hogy beszélj velem? – kérdezte Sulák. A folyó felé fülelt: abban reménykedett, hogy visszatérnek Morvaiék a hajóval.

– Senki – mondta Palotás.

– Az a legjobb – bólintott Sulák. – Így nem vagy lekötelezve senkinek!

A kutya a folyót nézte. A melegben is gőzölgött a nyelve. Aztán rekedten felugatott, megint azon a hátborzongató hangon, mint amikor Sulák hajkurászta a fűben.

– Jobb lesz, ha szólsz a Morvaiéknak – mondta Palotás. – Elintézik itt, ahol van. Pórul jársz, ha megmar valakit. Oltást se kapott. Jegyezd meg, hogy nem egyedül laksz a telepen!

– Tudom – ásított Sulák. – Ott laksz még te is.

– Én is! – mondta Palotás dühösen. Legszívesebben faképnél hagyta volna Sulákot, de elégedetlen volt azzal, amit eddig mondott. Ha vitára kerül a sor, tudta, hogy alulmarad Sulákkal szemben. Ez mindig így volt, mióta ismerték egymást. Pedig tíz éve készült erre a beszélgetésre. Mióta Sulák hazajött Franciaországból. – Miért hoztad el ezt a dögöt a bátyádtól? – kérdezte. – Miért nem hagytad, hogy ők verjék agyon?

– Azért, mert semmi baja sincs! – mondta Sulák.

– Azt nem te döntöd el. Csak szeretnéd, ha eldönthetnéd.

– Hát ki? – nézett rá Sulák. – Talán te?

– Az állatorvos. Mégiscsak ő ért hozzá a legjobban. Meglátod, hogy baj lesz ebből.

– Ne aggódj te értem!

– Nem aggódom. Éppen csak gondolok rá.

– Nahát! – mondta Sulák gorombán. – Ez az, amire senki se kért!

– Valamikor nem így beszéltél.

– Hagyjatok békén! – ordította Sulák váratlanul. Felugrott, és a fűbe csapott az ostor nyelével. – Mondd meg a többieknek is! Mindenkinek az utcában, érted?! A Kovács barátodnak is!

– Nem vagyunk barátok – ismételte Palotás nyugodtan. – Ha pedig mondani akarsz valamit a szomszédoknak, mondd meg te. Nekem ehhez semmi közöm. De ne hidd, hogy mindenki csak veled foglalkozik! A Kovács is miattad lett rendőr, mi?

– Ezt ő mondta bizalmasan? – vigyorgott Sulák. – Négyszemközt?

– Összedől a házad, inkább azzal törődnél!

– Mi bajod a házzal? Meghalt az apám, és rám hagyta. Én nem küldtem őt az öregek házába, mint te az anyádat! … .

Palotás elsápadt.

– Ide figyelj – mondta. – Nem voltál itthon, amikor ez történt. Nem tudod, hogy miket csinált az anyám. Nem láttad, hogy kergette baltával a feleségemet! Semmit se tudsz, így hát ne szólj bele a dologba!

– Csak te az enyémbe, ugye?…

– Bolondot csinálsz magadból, azért szólok! Mit gondolsz, hogy vélekednek rólad a vasútnál, amikor kapircsoló vagy az E-kategóriájú jogosítványoddal?

– Én ezeknek nem ülök a volán mögé! – mondta Sulák keményen.

– Ne ülj – vonta meg Palotás a vállát. – De akkor miért jöttél haza? Miért nem maradtál a franciáknál, ha ennyire utálod a hazádat?

– Nagyon jól tudod, hogy miért nem maradtam ott! – dühösködött Sulák. – A Kovács barátoddal együtt!

– Lehet, hogy tudom.

– Nahát akkor?! Hagyjál nekem békét! Menj a halaidhoz, elviszik a botodat!

– Ha már elkezdtük, a halak ráérnek.

– Azok időmilliomosok – bólintott Sulák. – És ezért azt hiszed, hogy én is az vagyok!

A kutya még mindig ugatott. Sulák oldalba vágta az ostor nyelével. Addigra már mind a ketten ordítottak, hogy megértsék egymást a zajban.

– Az istenit! – káromkodott Palotás.

– Lőjem le, mi? – kérdezte Sulák. – Nyugalom! Majd kiugatja magát, aztán megint csend lesz pár napig. Azért hozom ki a partra. De szívesebben hallgatom, mint téged és a Kovács barátodat. El ne felejtsd megmondani neki!

– Tudja magától is – felelte Palotás.

– Ti mindent tudtok. Ez a szerencse, látod? Ez a nagy szerencse!

– Nem olyan túl nagy – rázta a fejét Palotás.

– De azért elég nagy! Nézz magadra, hogy kinőttél a disznószarból! Mióta elkapartad az anyádat, házad is van! Király, a szomszédod kikészült. Csak úgy magától, igaz? – Palotás arcához hajolt.

– Iszik, mint az állat. Erről senki se tehet.

– Erről senki – bólintott Sulák. – Valaki feljelentette, hogy kém. Rádiót szerel!… Adóvevőt épít, és táviratokat vált a nyugatnémetekkel!… Kapott érte öt évet, könnyen ment ez ötvenkettőben! Amikor aztán hazajött, nem nyúlt többet a forrasztópákához. Inkább iszik, hogy eltöltse valamivel a szabad idejét. Nem tudod, hogy ki jelentette fel?

– Én csak annyit tudok, hogy hallgatta a Szabad Európát. Ennyit mondtam a nyomozóknak is.

– És a feleséged?

– Ő is, ott voltam! Ezt pedig mindenki tudta, hiszen úgy bömbölt a rádió, hogy az egész utca hallgatta.

– Odajártak tájékozódni a világ eseményeiről! – vigyorgott Sulák. – Meghallgatták, aztán feljelentették a Királyt. Még jó, hogy nem kerültél bajba te is. Mégis a szomszédja voltál, és tudod, mi van? A hang az nem mutatkozik be: kérem, ebből a házból jöttem, ez vagyok!… Beszélik, hogy a feleséged nem szerette ezt a Királyt.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Esetleg ő szólt a rendőröknek, hogy szabadítsák meg tőle egy kicsit.

– Ez hazugság! – mondta Palotás. Pokolian reszketett a keze.

– Vagy úgy – biccentett Sulák. – Akkor bocsánat. Csak azt mondom, amit az utcában hallottam rólatok. Egyébként sem érdekes már. Elmúlt. Vége. Csendes az utca, Király se húzza már sokáig. Agyon kéne lőni, mint ezt a kutyát, nem igaz?

– Rémes dolgokat mondasz – sóhajtozott Palotás.

– Pokolian rémeseket. De meghallgatlak, látod? Én mindenkit meghallgatok. Nincs tévém, és ez a szórakozásom. Ötvenkettőben még csak a Királynak volt televíziója, igaz? Kicsit irigyelte a feleséged, hm? Pedig nem értette a külföldi adást. Beszélik, hogy meg akarta venni azt a készüléket a hekusoktól, amikor elvitték Királyt. Senki se gondolta, hogy még visszajön. Akkor meg minek neki a tévé, nem igaz? Ott álljon a bezárt lakásban? Jó kis készülék, ma is megy, ha igaz. A tiétek már nagy képernyős, ugye?

– A világ megy előre – mondta Palotás, és felállt.

– Menjél te is. Menj utána, és felejtsd el a régi dolgokat. Ne törődj azzal, ami volt! Azért még adhatsz tanácsokat bárkinek. A halottak se forognak. A kutya miatt ne aggódj, majd a Kovács becsukatja! Beutalja Márianosztrára, az én helyemre!

Balról, a füzek mögött ismét meghallották a hajó motorjának a berregését. A kutya végre elhallgatott.

– Ha akarod, szólok a Morvainak – mondta Palotás. – Ha túl büszke vagy hozzá.

– Maradj csak – mondta Sulák nyugodtan. – Ez az én kutyám! Táblát akasszak a nyakára, hogy megjegyezd végre? Amit elpotyogtat, az a tiétek! Huberték háza elé jár, látod, mennyi esze van? És erre mondod te, hogy bolond! – Hirtelen nagyon jókedvű lett, a térdét csapkodta, úgy nevetett. – A Hubert meg állandóan feljelentéseket ír, azt hiszed, hogy nem tudom? Kijön a Kovács az URH-val, megnézi a tényállást! Előbb-utóbb majd csak talál valamit! Az lehet a baj, hogy nem jó helyen keresi! Mondd meg neki, hogy a villanydúc tövében nézze!

– Megmondom – bólintott Palotás. A hajó orrát nézte, amely fel-le mozgott a hullámverésben.

– Lapulj, mert mindjárt lőnek! – javasolta Sulák.

– Ezek is addig vagánykodnak, amíg bevonják a Kacur vadászengedélyét – mondta Palotás.

– Dobd fel őt a Kovácsnak – mondta Sulák. – Hívd ide, hogy meglegyen a tettenérés. Te kapod a sörétet, jó lesz nehezéknek a horogra, Kacur meg Márianosztrára megy a kutya mellé. A kutya lesz a cellaőrző eb. Smasszer se kell, praktikus megoldás.

– A te külön celládba! – mondta Palotás gúnyosan.

– Egy ilyen veszélyes bűnözőnek külön szoba jár. Nehogy megfertőzze a többieket.

– Nem vagy te bűnöző – mondta Palotás nyugodtan. – Csak szeretnél annak látszani!

– Óriási! – röhögött Sulák. – És még mit szeretnék? Áruld már el nekem is!

– Ezenkívül még egy asszonyt – mondta Palotás halkan. – Egy rendes asszonyt, amilyen a Teri volt!

Ez mélyütés volt, Sulák belesápadt. Egy percig nem szólt, mintha megakadt volna a nyelve. Ismét a fűbe vágott az ostorral. A szíj vége elérte Palotás keze fejét: egy kis vörös csík maradt a bőrén. A hajó megállt – visszafelé járatták a motorját.

– Terit hagyd ki a játékból! – mondta Sulák fenyegető hangon. – Minden hónapban megkapja a gyerektartást. Elküldöm! Nem kell letiltani a fizetésemből, magamtól küldöm! Mi az istent akartok még? Á!… Vagy ő is üzent valamit?

Palotás intett, hogy nem. Megbánta, amit az előbb mondott, de addigra már ő se volt ura a szavának. Lassan megdörzsölte a keze fejét.

– Nem láttam, mióta leköltözött az anyjához – mondta.

– Szemét kurva!

– Te is tudod, hogy nem az.

– Én is tudom, meg te is! Mind a ketten tudjuk, ugye? – Sulák megfogta Palotás zakóját. – De te tudtad előbb, igaz? Te már akkor tudtad, amikor én még Párizsban voltam!

– Marhaságokat beszélsz – mondta Palotás. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. Hátrafeszítette a nyakát, hogy távolabb kerüljön az arca Sulák arcától. – Te elmentél, és nem tudtunk rólad semmit. Teri itt maradt a gyerekkel, és nem volt éppen könnyű helyzetben. Hubert komolyan feleségül akarta venni, de Teri nem állt kötélnek, hiszen te is tudod.

– Nem állt kötélnek! – bólintott Sulák. – Úgyis megkapta, amit akart, nem? És még a gyerektartásról se kellett lemondania!

– Te odakintről nem küldtél pénzt! Még levelet sem írtál. Egy év múlva Teri magához hívta az anyját. Mit gondolsz, ideköltöztette volna az öregasszonyt, ha akar valamit a Huberttől?

– Egy húron pendülnek mind a ketten! – sziszegte Sulák. – És miattuk jöttem én vissza!…

– Nem ezért jöttél – jegyezte meg Palotás. Lefejtette Sulák ujjait a zakójáról. – Hanem azért, mert kitoloncoltak!

– Ezt meg kitől hallottad? – kérdezte Sulák sápadtan. – A Huberttől, mi? Vagy a Kovácstól?

– Mindegy, ha így volt.

– De nem így volt! – ordította Sulák. – Majd elmondom én neked, hogy volt! Látni akartam a gyereket, érted? Ezért jöttem haza! De a Hubert-ügyről nem tudtam, mert voltál olyan jó barát, hogy nem írtál róla! Mibe került volna neked az a tíz sor? Hatvankettőben tudtad már a címemet! Ha ismerem a helyzetet, nem jövök haza, ne félj! Máig is ott élnék, és nem így, az biztos! Egy miniszter kocsiját vezettem, tudod-e? Megvolt mindenem, amit kívánhattam, még külföldre is elengedett a főnök. Azt mondtam neki, hogy Svájcba megyek síelni. Nemzetközi útlevelem volt, láttál már olyat? Bárhová mehettem Európában, csak Magyarországra nem. Benne volt az útlevélben, hogy „No Hungary!”.

Palotás zsebre vágta a kezét. Megtalálta végre ujjaival a kulcsát – lassan visszatért a nyugalma.

– Én még ezt is elhiszem neked – mondta komolyan.

– Akkor hát elmondhatod a többieknek is! Kovács úgyis tudja, neki csak azt mondd, hogy mindennap kijöhet az URH-kocsijával! Nézze meg, hogy megvagyok-e még! Ássa fel a kertet, hátha megtalálja a géppuskáimat! A hülye!… Azt hiszitek, én is Király vagyok? Tévedés!… Gyertek mindennap, törjetek be a házba! Délután a parton vagyok, tudjátok? . … Sötétedésig! Ássátok fel a pincét, bontsátok le a falakat! Legalább egy rendes lakást kapok a helyett a büdös ól helyett!

– Rajtad áll, hogy olyan, amilyen. Ha pedig már kiküldenek egy rendőrt, jobb, ha a Kovács jön. Mégsem idegen. Ő legalább nem röhög a névtábládon. Monsieur Sulaque!… Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! Még azt várod, hogy komolyan vegyenek az emberek! … .

– Én francia állampolgár vagyok! – üvöltötte Sulák. – Benne volt az útlevelemben is!

– Nyavalyát vagy francia állampolgár! Arra vársz, hogy kikérő levelet írjon a minisztered? Te voltál az egyetlen Franciaországban, aki nyomni tudta a gázpedált a Peugeot kocsijában?

– Volvo! – üvöltötte Sulák.

– Itthon csak Volgát vezettél.

– Meg azt a nyavalyás Csajkát – tette hozzá Sulák.

– De az is csak pénzügyminiszteri kocsi volt, ugye? A külügy mégis imponálóbb. Apád a disznói mellett mindig arról álmodott! Az a csibész kereskedő vadított meg, azt hiszed, hogy nem tudom? Már másnap beszélték a garázsban, amikor visszajöttetek Tokajból.

– Tévedsz – mondta Sulák. – Ő csak annyit kérdezett, hogy mennyi a fizetésem. Amikor kihoztam a kocsit Tokaj alatt abból a kanyarból a havas úton. Azok ott hátul úgy kapaszkodtak az ülésbe, hogy nem látszottak a rémülettől! Megmondtam, hogy mennyi a fizetésem, és a fickó nagyon elcsodálkozott. Ennyi az egész!

– Úgy látszik, hogy elég volt neked. Elég ahhoz, hogy felrúgd az életedet.

– Az én életemet? – kacagott Sulák. – Az én nagy jövőmet, mi? De akármi történt is, rajtam kívül senkinek nincs köze hozzá!

– Nincs – bólintott Palotás. – Nem is azért mondom. Éppen csak úgy megjegyeztem. De ha már hazajöttél, ha már itt vagy, akkor miért nem élsz normálisan? Miért nem írsz a Terinek? Még mindig vár, te hülye!… Tízéves a lányod!

– Nem akarom látni azt a kurvát. A gyerek úgyse ismer – mondta Sulák, de elcsuklott a hangja.

– Honnan ismerne, amikor még sose látott? Őt okolod?

Úgy látszik, észrevették őket a hajóról: a part mellé soroltak. Palotás vállat vont, és elindult feléjük. Sulák mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Akkor se szólt, amikor Palotás visszatért Kacurral. A fiatalember zavartan húzogatta keskeny bajuszát. Hóna alatt a vadászpuska agyát szorította.

– Ez az? – bökött a kutyára. – Csak nyolcas sörétem van – szabadkozott –, de közelről jó lesz. Elég neki.

Az állat mozdulatlanul állt, feszesre húzta a szíjat. Palotás úgy érezte, őt nézi. Talán elég lett volna, ha ráveszem Sulákot, hogy tartsa láncon, gondolta. Megfogta Sulák karját. Még a vastag pulóveren keresztül is érezte, hogy remeg.

– Gyere innen – mormogta. Arra várt, hogy Sulák mond valamit. Ellenkezik! De nem szólt semmit: bizonytalan lépésekkel megindult a földúton. Az ostort maga után húzta.

– Szemét! – mormogta. – Mind szemetek vagytok!

Összerezzent a lövés hangjára.

 

 

Ördögűzés

 

Osvát beljebb lökött egy könyvet a polcon. A nagy, sárga függönyt nézte, amely lassan mozgott a fűtőtest melegétől. Ugyanígy mozgott a csillár is: az acéldrótra font fehér műrafia lágy rajzú csíkokat vetített a falra. Szerette ezt a csillárt. Három hétig fonták az asszonnyal. Amíg elkészült, egy szögre akasztották a falon. Kicsit furcsa volt a körkörösen futó, félig kész fonás miatt: mint egy szokatlan formájú virág, amely nem nyílt ki egészen. Szerette a fénycsíkok szelíd, lassú ingamozgását is, bár amikor sokáig nézte, elálmosodott.

Most azonban idegesítette az egész. Zita már fürdött, a fotelben ült. Félig nyitott pongyolája alól kilátszott a kék pizsamája. Homlokán lassan átvonult egy fénycsík, és elmozdult a könyvön is, amit az ölében tartott. Fejét kissé félrehajtotta, arca keskenyebbnek tűnt, mint általában.

Osvát hirtelen megfordult, kiment a fürdőszobába, és levetkőzött. Hunyorogva állt a százwattos izzó tiszta, fehér fényében. Párás volt a levegő, a kád felett vízcseppek lógtak a csempén. Osvát hallotta, hogy Zita odabent lehúzza az ágyról a narancssárga subát, hallotta a lepedő csattanását, aztán hallotta Zita lépteit: a fürdőszobához jött, és bedugta fejét az ajtón.

– Kinyissam az ablakot? – kérdezte.

– Persze! – mondta Osvát. Elfordította a csapot. Nézte, hogy folyik végig tenyerén a víz.

Az asszony állt egy kicsit, aztán bólintott és elment. Osvát azonnal elzárta a csapot. Hallotta, amint Zita elhúzza az ablak előtt álló széket, és kinyitja az ablakot. Sóhajtott, a kádba lépett, és lezuhanyozott. A kis polc felett bepárásodott a tükör, csak Zita néhány üvegének a körvonala látszott benne homályosan. Amikor visszament a szobába, az asszony már az ágyban feküdt. Állig betakarózott, könyve a paplanon hevert.

– Nos? – kérdezte Osvát homlokráncolva.

Zita az ablak felé intett.

– Lehet, hogy tévedek – suttogta –, de azt hiszem, ismét hallottam valamit!

Osvát szó nélkül visszament az előszobába, felrántotta a csizmáját és a télikabátját a pizsama tetejére. Amint leemelte a kapukulcsot az ajtófélfába vert szögről, lerántotta a raktárkulcsot is: élesen csörrent a kövön. Hallgatózott, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Sötét volt a lépcsőházban. Délelőtt valamelyik lakó polcot festett a raktárban, még mindig érezni lehetett a nitrofesték szagát. Osvát marokra fogta a kulcscsomót, hogy ne zörögjön. Mutatóujjával kitapogatta a kapuzárat, milliméterről milliméterre, zajtalanul beleillesztette a kulcsot, majd gyorsan kinyitotta az ajtót, és a ház elé ugrott. Először balra nézett, a ház sarka és a földhányás felé, amit a telefonszerelők ástak két napja, aztán jobbra, a parkoló felé, ahol némán, egymás mellé bújva álltak a kocsik, mintha fáztak volna. Senkit se látott.

Nagyot sóhajtott, leeresztette a kezét. Azért mégis odament a földhányáshoz, és benézett a lakótömb mögé, ahol mély árnyék borult a homokozóra és a félig összeomlott homokvárra, amit még az ősszel építettek a gyerekek. A szomszédos lakótömb valamennyi ablaka sötét volt már. A ház előtt mozdulatlanul lógtak a hinták.

Elmosolyodott, és megrázta a fejét. Vigye el az ördög, gondolta. Az ördög vigye el!…

Harmadik napja hallgatóztak már. Osvát azon az estén is éppen lezuhanyozott Zita után, nézte a tükrön lapuló párafoltokat és a vízcseppeket, amelyek Zita zuhanyozójából csapódtak a csempére. Az asszony már lefeküdt, hosszú lábát maga alá húzta, figyelmesen olvasott, arcán azzal a tisztelettel, amit Osvát az orvosi könyvtár magas, hátsó ablakán beszűrődő januári fényben látott először. Élesen emlékezetébe vésődött ez a kép, bár később egészen mást jelentett a számára. Mintha Zita magával hozott volna valamit abból az olvasóteremből, vagy talán nem is onnan, hanem a lánykorából?… Valamit, amire nem számított. Néha, amikor könyvet vett a kezébe, arra gondolt, jó lenne eltanulni Zitától ezt a valamit. Egy kicsit mulatott az egészen.

Zita ránézett egy pillanatra, aztán tovább olvasott. Osvát megérintette az asszony csuklóját, karját, vállát, és a gyerekre gondolt, aki a másik szobában aludt. Zita lassan letette a könyvet, és átölelte Osvát nyakát.

Másnap reggel, amikor az asszony kiment az újságért, Vassnéval találkozott, aki a közértből jött két nagy csomaggal: lihegett, és keskeny ajka közül meglepően sok párát fújt a hideg levegőbe.

– Negyed kettőkor jött haza a férjem az éjjel – mondta Zitának. – Egy bőrkabátos férfit látott leselkedni a maguk ablakánál! De látták már a tízes épületnél is. – Vállát lehúzta a csomagok súlya. A szeme nem látszott jól, mert sűrűn pislogott. És közben titokzatos arcot vágott.

Zita sápadtan bólintott, többször egymás után. Lassan a levelesláda felé fordult, kivette az újságot, majd ismét visszatette. Semmit se mondott, amikor bejött a konyhába, de Osvát mindent hallott. Megigazította maga előtt a piros pöttyös abroszt. Este kiment a ház elé, a szoba ablakához hajolt: a függöny alatt belátott az ágyra. „Egy kicsit rövid a függöny – csak ennyit mondott az asszonynak. – Egyébként nincs vele baj, csak rövid egy kicsit…”

Zita behozta a gyerekfregolit meg a partvist, és az ablakkerethez szorította velük a függöny alsó szélét. Furcsa, egyenes tartással feküdt az ágyon, kezében a könyvvel, mint máskor. Másnap felállt egy székre, lehúzta a függöny görgőit a sínről, óvatos, féltő mozdulatokkal, mintha ribizlit szedett volna a tenyerébe. Osvát az ajtóból nézte. Zita lábujjhegyen állt, és remegett egy kicsit a térde az erőlködéstől. Aztán kihúzta a varrógépet a sarokból: sárga vászoncsíkot varrt a függöny aljára. Kicsit hosszú lett, a fűtőtest tetejéhez ért. Osvát belökte néhányszor a keze fejével a falig, mintha abban reménykedett volna, hogy valamiért ott marad. Amikor visszafordult, látta, hogy Zita sír.

– Mindjárt elmúlik – mondta az asszony. – Csak a nevelőapám, tudod… a nevelőapámra gondoltam. Este bement a konyhába, lekapcsolta a villanyt. Ilyenkor anyám és én nem mehettünk a konyhába. Ott állt a sötétben az ablak előtt, és egy katonai távcsővel figyelte a szemközti lakás hálószobaablakát, a játszótéren keresztül. Túl messze volt, nem láthatott sokat. Egy asszony lakott ott a lányával, mint anyám meg én, mielőtt férjhez ment az anyám. Ezeken az estéken nem lehetett bírni a nevelőapámmal. Sohasem volt olyan durva, mint ilyenkor.

– Ne gondolj rá – kérte Osvát. – Ez már elmúlt.

Zita bólintott, de egyre sírt, és a függönyt nézte. Osvát meggyújtott egy cigarettát, kiment a ház elé, és leült egy padra. Addig szorongatta a cigarettát, amíg szétszakadt az ujjai között. A függöny most már jó volt, biztonságos, mégis úgy érezték, nincsenek többé egyedül a szobában.

Nagy csend volt, alkonyatkor elült a szél. Osvát nem fázott a prémkabátban. Mélyet sóhajtott, kezét a kabátzsebébe süllyesztette. Jólesett volna egy cigaretta. A cigarettára gondolt, amíg végigballagott a sötét házfal mellett, egészen a homokozóig. Egy mackópofájú műanyag homokformázó hevert a lába előtt. Felvette, kirázta belőle a homokot, majd visszatette a kőre úgy, ahogy az előbb feküdt. Már visszafelé ment, amikor meghallotta a lépéseket a tízes háztömb felől. Nem fordult vissza mindjárt.

Egy bőrkabátos férfi sietett az árnyékból a parkoló felé. Sapkáját a szemébe húzta, hóna alatt aktatáskát szorított. Kicsit ügyetlenül lépett le a járda széléről.

Osvát begombolta a kabátját, és a férfi után sietett. A sportpálya felé fordult, hogy elébe vágjon. Ez a terület mélyebben feküdt a többinél, árnyékba borult, így nem kellett attól tartania, hogy észreveszi az idegen. A magas labdafogó kerítés míniummal festett drótján pára ragyogott. A férfi még mindig ugyanolyan gyors léptekkel haladt, táskáját a hóna alá szorította. Az útelágazásnál megállt, körülnézett, majd a sportpálya felé fordult.

Osváttól néhány lépésnyire egy kis fenyő állt, amit tavaly ültettek. Az árnyéka se volt nagyobb a fánál, nem bújhatott el mögötte. Leguggolt hát ott, ahol állt. Kezét még mindig zsebre dugta, ujjai hegyével érezte a földet. A férfi egyre közelebb jött, alig volt már ötlépésnyire tőle, de Osvát még mindig várt. Aztán hirtelen felegyenesedett. A férfi döbbenten bámult rá, sarkon fordult. Osvát elkapta a vállát. Néhány pillanatig tisztán látta a férfi arcát, homlokán és szája sarkában a mély ráncokat. Negyvenöt éves lehetett, a szeme világos. Aztán nem emlékezett másra, csak arra, hogy ököllel verte, ahol érte. Mindketten a földre zuhantak.

– Miért bántasz? – nyögte a férfi. – Miért bántasz?…

Sapkája elgurult mellettük a füvön. Mindketten ezt nézték, a férfi a földről, Osvát felülről.

– Figyelj csak! – lihegte Osvát. – Ha még egyszer meglátlak a lakótelepen, kinyomom a szemedet! Ha még egyszer itt látlak, az isten irgalmazzon neked! Világos?!

– Világos! – nyögte a férfi. Amint kiszabadult, felkapta a sapkáját, a táskáját, és elrohant a vasúti töltés felé. Osvát nehézkesen felállt, zsebre dugta a kezét. A letaposott füvet bámulta, mintha elvesztett volna valamit dulakodás közben. Nyitva hagytam az ajtót, gondolta. Zita odabent fekszik, én pedig nyitva hagyom az ajtót. Hideg van. Felhajtotta a kabát gallérját, és hazaindult. Arra gondolt, hogy ez a férfi is hazamegy most. Elképzelte, amint leveti a bőrkabátját, és felakasztja a fogasra. Felesége a konyhaajtóból nézi. Lehet, hogy nincs is felesége, mondta magának, de attól kezdve, hogy eszébe jutott, nem tudta kiverni a fejéből. A szentségit! – káromkodott magában.

– Csak ne kezdjen el képzelődni az ember! – Ujjait mozgatta a zsebében, és nagyon idegesítette, hogy minduntalan hozzájuk ért a kapukulcs.

 

 

Egy csepp olaj

 

Tíz hónapos korában végre felállt a kislány. Pár nap múlva apró lépésekkel körbejárt a szobában, és ettől kezdve nem maradt meg a babakocsiban sem: elvegyült a többi gyerek között a játszótéren. Tíz perc alatt összesározta a szoknyáját a homokozóban. „Szilvia!…” – sóhajtotta Kelemenné. Boldogtalannak érezte magát. A postaládában egy képeslapot talált, amit munkatársai küldtek a névnapjára. Este megmutatta a férjének.

– A lányok küldték – mondta. – Odabent a feje tetején áll minden. Átszervezik az intézetet, majdnem mindenki új beosztást kap. Aki nem áll a sorba, az ne szóljon később semmit. Tíz hónapja vagyok itthon, megtettem, ami tőlem telt. Talán apu is tud segíteni, hogy felvegyék a gyereket a bölcsődébe.

Férje nem szólt semmit, nagy kanál pörköltöt merített a tányérból. Rágta-rágta, mintha kemény lett volna a hús. Az asszony a csengő hangját leste: kedden, pénteken és szombaton egyenesen hozzájuk jött az apja munka után. Fürdetésig ő vigyázott a gyerekre. A kislány születése óta Kelemenné sokat panaszkodott az apjának. Megmutatta neki a száradó pelenkákat, a kiterített babaruhákat. Arról nem beszélt, hogy meghízott a szülés után, és képtelen megszabadulni a felesleges kilóitól. „Jól van, kislányom” – mondta az apja. Sétálni vitte a kislányt. Vasárnap Kelemen volt a gyerekügyeletes, így a sétálás gondját gyakorlatilag levették az asszony válláról. De mióta felállt a kislány, elszabadult a pokol. Szilvia délelőtt se maradt meg a hempergőjében. Fel-alá járt a lakásban, lehúzkodta a terítőket és a könyveket a polcról. Ez így ment addig, amíg az asszony idegekkel bírta – tizenegy óra felé felöltöztette a gyereket, és kivitte a játszótérre. Csupa fehér holmit vásárolt a kislánynak: fehér fejkötőt, fehér pulóvert, szoknyácskát. Még a cipője is fehér volt. Délben Kelemenné könnyeit nyelve vitte fel a gyereket a második emeletre.

Még a homokozónál is jobban idegesítették a hinták, amelyeket felállításuk óta nem olajozott meg senki. Idegtépő zajjal csikorogtak a gyűrűk vagy micsodák ott fent a keresztvasnál. Annál szörnyűbb volt az egész, mert Szilvia imádta a hintát; nagyapja és az apja szoktatta rá, őket ugyanis nem zavarta a nyikorgás. Kelemenné most már minden este rágta a férje fülét, hogy tegyen valamit a bölcsőde ügyében. Kelemen hallgatott, hiszen mind a ketten jól tudták, legalább négy hónapot kell még várni. Azért nem többet, mert ezer forint borravalót adtak a bölcsőde vezetőjének. Kelemenné sóvárogva nézte a bölcsődés csoportot, amint fel-alá sétáltak a lakótelepen, megszálltak egy-egy homokozót vagy játszóteret. Úgy érezte, soha nem telik el ez a négy hónap. Arca beesett, szeme karikás lett, és egyre kevesebbet beszélt, mintha Kelementől tanulta volna el a hallgatást. Egyik délután elszédült. Lassan leült a gyerekágy mellett álló székre, bal kezében a nedves pelenkával. A szédülést hányinger követte.

– Uramisten! – suttogta. A gyerek már lefeküdt, a színes rácsok között kukucskált rá az ágyból. Piros műanyag kanalat szorított a bal kezében. Néhány napja nem aludt el a kanál nélkül. – Jézus Máriám! Jézus Máriám!… – ismételgette az asszony. Kiment a fürdőszobába, megnézte magát a tükörben, aztán percekig öklendezett, erőltette, hogy megszabaduljon a kíntól, de hiába. Kapkodva felöltözött, és átrohant a körzeti orvoshoz. A rendelőben fél órát várt. Vajon mit csinál otthon a gyerek? – töprengett. Egyre idegesebb lett. Budafokon, a nőgyógyászaton újabb két órát várt. Úgy érezte, megbolondul, pedig a gyerek nem csinált semmi rosszat: még aludt, amikor hazament. Bal kezében a piros műanyag kanalat szorította.

Amíg a vizsgálat eredményére vártak, Kelemenné mást se csinált, mint számolt, számolt, oda-vissza kalkulált, de a szülés óta minden hónapban probléma volt a menstruációval, így semmi biztosat nem tudott. Kelemen hozta el a vizsgálat eredményét. Szótlanul nyújtotta feleségének a papírt. Az asszony belepillantott, és úgy elgyengült, hogy le kellett ülnie.

– Nem szólsz semmit? – kiáltotta aztán. – Hallgatsz, te barom?…

– Te is tudsz olvasni – mondta a férfi, azzal bement a gyerekszobába. Kelemenné a kabátja után kapott. Kivett a spórkasszából négyezer forintot. Kobody, gondolta. Egyedül ő segíthet! Kobodynak nőgyógyászati magánrendelője volt a Bartók Béla úton.

Megszólalt a csengő: Kelemenné apja érkezett. Az asszony a férfi vállára borult, és úgy zokogott, hogy egy szót se tudott szólni.

– Gyere! – mondta aztán. – Apukám, édes apukám, gyere el velem!…

Így aztán az apja kísérte el Kobodyhoz. Útközben az asszony elmesélte a történteket. A férfi a cipőjét nézegette.

– Mióta vagy terhes? – kérdezte halkan.

– Nem tudom! – mondta az asszony idegesen. – Az isten áldjon meg, hát mondtam már, hogy nem tudom!…

– Nyugodj meg – kérte az apja. Nem szólt többet a rendelőig.

Kobody azonban nem vállalta a műtétet.

– Alapos gyanú van rá – mondta –, hogy a magzat elmúlt három hónapos. Néhány nap múlva pontosan meg tudom mondani.

Az asszony sápadtan nézett rá.

– Úgy érti, hogy… semmi remény?!

– Semmi baj! – mosolygott az orvos. – Egészséges vagy, lányom.

Az asszony erre kirohant a rendelőből, egyenesen az apja karjaiba. Másnapra valami fásult, döbbent nyugalom lett úrrá rajta. Gépiesen végezte a dolgát, tizenegykor sétálni vitte a gyereket. A kislány a hinta felé indult – Kelemenné bekapcsolta előtte a láncot, meglódította a hintát, és akkor hirtelen úgy érezte, valami megváltozott. De olyan zavart és kétségbeesett volt, hogy nem fogta fel azonnal, mi történt. Ösztönösen a hasára pillantott, hogy látszik-e rajta valami, aztán körülnézett – és akkor értette meg, hogy nem nyikorog a hinta! Megolajozta valaki a forgóját. Hitetlenül lökött egyet rajta, aztán percekig csak állt. Mondani akart valamit, de nem volt kinek, hiszen a gyerek nem érthette. Lassan becsukta a száját, közelebb lépett; újra és újra meglódította a hintát. A kislány előbb nevetett, aztán elhallgatott: mindkét kezével a láncot markolta.

– Ne félj, te kis hülye – mondta az asszony.

A hinta szállt, repült. A gyerek nem sírt, csak nyöszörgőn, és egyre erősebben kapaszkodott a láncba.

 

 

A motor

 

Másfél méter magas, csupasz kőkerítés övezte a Giller-kastély kertjét, amely nem illett a környék orgonabokrai közé. Azon kívül semmi haszna sincs, gondolta Szász. Többször kiszámította magában, mennyibe kerülhetett a felesleges építkezés. A végösszeg mind magasabb lett, és vele együtt mintha a fal is megnőtt volna: egyre félelmesebbnek tűnt, és Szász egyre jobban gyűlölte.

Az ercsi áttörés napján, amikor a németek visszavonultak az Iparvágányhoz, a nyugati oldalon csaknem egész hosszában bedöntötte a falat egy lövedék. A ház sértetlen maradt. Annak a nyavalyás angyalnak sem esett baja a fal tetején, a Szép utca felőli sarkon. Félig a levegőben lógott, de ugyanolyan mézesen mosolygott a járókelőkre, mint azelőtt. Odabent a sétány bukszusbokrait mintha csak az imént nyírta volna meg a púpos kis Krapner, a Giller lányok kertésze.

Szász, aki a pincében lapult ezen a napon, és azt várta, hogy az ő házát is találat éri, szüntelen a kastély falára gondolt. Mégis okos ember volt az öreg Giller, állapította meg. Irigységet érzett, és még valami mást is, mint mindig, amikor kiderült, hogy tisztábban látta valaki a jövőt, mint ő. Mereven bámulta a feleségét, aki a pince sarkában imádkozott, és akkor nagyon erősen megfogadta, hogy másképpen fog élni, mint eddig. Mintha megérezte volna, hogy éppen azok a napok hozzák el számára a Nagy Lehetőséget.

Az Iparvágánynál hetekig állt a front. Szovjet csapatok vonultak a Duna partján, a budatétényiek éjjel-nappal hallották a tankok és a teherautók dübörgését. Senki sem tudta, mi következik. Számukra mintha csak most kezdődött volna a háború. Szász egyre idegesebben hallgatózott a pinceajtóból. A legkisebb mozdulat, egy szó elég volt, hogy összevesszen Klárival, a viták pedig mindig az asszony javára dőltek el. Hogy lekösse valamivel a figyelmét, újra és újra felidézte magában az elmúlt hónapok veszélyes portyaútjainak az emlékét. A csendes napok után, esténként kilopózott a mezőre, és összeszedett mindent, amit haza tudott vinni. Ugyanezt csinálták a szomszédok is. A Giller-kastélyt az asszonyok fosztották ki, de csak az után, hogy bedőlt a fal. Az öreg Giller már a háború előtt Bécsbe költözött. Negyvenkettőben utánament a két lánya, így Krapner egyedül maradt a házban, söprögette a leveleket, megnyírta a bukszusbokrokat, aztán egy napon ő is eltűnt. Nem szerették a környéken, ezért mindenfélét meséltek róla az emberek. Akadt, aki tudni vélte, hogy szintén Bécsbe menekült, és magával vitte Gillerék elrejtett ékszereit. Állítólag látta is valaki, amint a város felé hajtott egy vadonatúj Opel kocsin, amit még a Giller lányok rejtettek el Baracskán egy szénakazalban.

Szász, aki gyakran megfordult Baracskán, a sógoránál, tudta, hogy egy szó sem igaz az Opel-meséből. A nyavalyát rejtettek Baracskán a szénakazalban, nem kocsit! Örültek a parasztok, ha szalmájuk volt: mindent elvittek a németek. Klári öt csipkefüggönyt hozott a kastélyból. Szász megvetően nézegette a haszontalan holmit. „Ugyan, mit akarsz vele? – kérdezte. – A parasztoknak ruha és cipő kell. Az egészért nem kapsz tíz tojást!…” „Na, várj csak! – mondta az asszony. – Egyszer majd vége lesz a háborúnak, és meglátod, hogy mit ér ez!” „Ha vége lesz a háborúnak, visszajönnek a Giller lányok és visszakövetelik tőled!” – mondta Szász. Ezt ugyan maga sem gondolta komolyan, csak azért mondta, hogy bosszantsa az asszonyt. Saját veszélyes útjaira gondolt, arra a fél zsák fagyott krumplira, amit biciklivel hozott a sógoréktól. Csikorgó hideg volt, ide-oda csúszkált a kerék a bakhátas úton. Szász erősen tartotta a kormányt. A ronggyal átcsavart hasadozott gumit nézegette: minden pillanatban várta, hogy lefordul az abroncsról. Többször megállt, hogy szorosabbra kötözze a rongyokat. Amíg dolgozott, a közeli lövöldözésre figyelt. Nem messze, a homokbánya felett egy német páncélos védekezett. Minden oldalról körülvették az oroszok. Amikor Szász meg a többiek megtalálták a roncsot, el se tudták képzelni, hogy tarthatták magukat annyi ideig. Mintha tüzes fúróval lyuggatták volna ki a terepszínűre festett acéllemezt. A harckocsi körül öt katona holtteste hevert – alighanem egyetlen aknavető gránát végzett velük.

Szász éjjel indult a portyaútra, de néhány összehorpadt acélsisakon és egy megperzselődött térképtáskán kívül semmi használhatót nem talált. Az utolsó pár száz métert kúszva tette meg, és már majdnem a roncshoz ért, amikor eldőlt előtte egy fenyő. Legalább ötvenéves fa volt. Szász a földre lapult, szája habos lett a rémülettől, pedig a fenyő robaján kívül egy pisszenést se hallott. Klárit persze csak az érdekelte, hogy Szász érjen először a helyszínre. „A konzerveket megtalálod! – erősködött. – Érzed, hogy konzervek, nem?… Dobozok! Azokat nem lehet eltéveszteni!”

Nem lehet eltéveszteni!… A táskát is véletlenül találta meg, már visszafelé jövet: beleakadt a lába a szíjába. Egyébként üres volt, és Szász ebből tudta, hogy megelőzték. Nyilván a Krimmer járt itt, gondolta. A táskát azért nem vitte magával, mert összeégett. Amint a holdfényben tapogatta, mégis talált benne egy fényképet a selyemhajtóka alatt. Húsz év körüli asszonyról készült a kép, aki egy ház verandáján állt mosolyogva, mellette csipketerítővel letakart kerek asztal, az asztalon rózsák. Rövidre vágott haját csigákba rendezte a füle mellett. Szász megpróbálta kitalálni, hány éves lehetett az asszony férje. Olyan harmincévesnek ítélte. Sokáig forgatta a képet a holdfényben, nézte a nő haját és a derekát. Ha nem látta volna, el se hitte volna, hogy ilyen dereka lehet egy asszonynak. Biztosan sportol, gondolta. Olvasott róla, hogy a német nők golfoznak. Olvasás közben elképzelte Klárit, amint éppen golfozik. Elnevette magát. Ez még viccnek is rossz volt: Klári, amint éppen golfozik!…

Ingzsebébe rejtette a képet. A táskát magával vitte. Klári később vásznat varrt az elejére, ahol megégett. „Vidd magaddal – mondta, amikor Szász a következő portyaútra indult. – A válladra akasztod, mozogni is tudsz tőle, meg minden.” „Majd ha bolond leszek – felelte Szász. – Nem tudod, hogy mit beszélsz! És ha németekkel találkozom? Meglátják a táskát, és…”

Nagyon félt a németektől. Nagyon. Még azoktól a szétszaggatott hulláktól is félt ott a dombon. A fiatal tiszttől, akitől ellopta a felesége képét: naponta többször megnézte, és ilyenkor különös izgalmat érzett. A kép hátán egy sor állt németül, alatta dátum: 1941. II. 16. Le kéne fordíttatni valakivel, tűnődött, de addig habozott, amíg egy éjjel megtalálta Klári a képet a zsebében. Apró darabokra tépte. Szász felriadt a zajra, hálóingben ugrált az asszony körül. Az megvetően ránézett. „Hallgass, nyavalyás! – mondta. – Legalább nem maradsz olyan sokáig a budiban!”

Szász megkövültén bámult rá. Annyira megviselte az eset, hogy valósággal belebetegedett. Gyakran álmodott erről a portyaútról, újra és újra megtalálta a képet, és az emlék mind reálisabb lett. Még a pinceszagot is érezte magán kúszás közben. Azelőtt krumplit tartottak a pincében. A krumpli megrohadt, és ez a szag beleette magát a falakba, ruhájukba, talán a húsukba is. Amint felébredt, úgy érezte, fáj a keze: kereste rajtuk a horzsolásokat, amint felsebezték a kövek mászás közben. Újra és újra megálmodta, hogy zuhant le előtte az a fa – néha világos nappal történt, a fenyő levelein csillogott a fény, és a fényből előlépett a német asszony. Összecsukott ernyőjével megbökte a fa törzsét, majd fellépett rá, és végigsétált rajta. Szász a földről nézte: térdig látta a lábát és lábán a selyemharisnyáját. Remegve ébredt, keserű volt a szájíze. Nagyon reménytelennek tűnt az élete.

Csaknem mindenkinek volt már lova a környéken. Krimmer, a szomszédja egy délután három kancát befogott a Richter fiúkkal. Hajnalra eltűntek az állatok Krimmer udvaráról, de másnap alkonyatra ismét volt neki kettő. Éjjel ezeknek is nyomuk veszett.

Talán a katonák vitték el őket, gondolta Szász. Így jár majd a szekerekkel is. Krimmer már vagy négy szekeret zsákmányolt, elfoglalták az egész udvarát, mintha valami hadtápalakulat szállta volna meg a házat. Egy napon aztán Krimmer szétszedte a szekereket, a kerekeket elásta, a szekéroldalakat pedig több rétegben felszögelte a ház falára. Ugyan ki vethette volna a szemére azokban a napokban, hogy megerősítette kicsit a házát? Később ismét összeállítja és eladja a szekereket vidéken, gondolta Szász. Igen, Krimmernek határozott tervei voltak, amíg ő szinte automatikusan gyűjtögetett, és válogatás nélkül hazavitt mindent, ami a keze ügyébe került. De még ebben is szerencsétlen volt, hiszen az elsők közé tartozott, akik lovat fogtak a mezőn. Szokásos délutáni portyaútján bukkant a csikóra. Egészen fiatal állat volt, egy földhányás tövében feküdt, csak a fejét emelte fel Szász lépéseinek a zajára. Nagyon meghajtották, gondolta Szász. Végigtapogatta az állat testét, megnézte a nyelvét. Nem talált rajta sérülést. Számolgatta, mennyit kaphat érte a sógorától. Jobb, ha nem tudja a sógor, kié, gondolta. Azt mondom majd, hogy engem bíztak meg az eladásával.

A csikó azonban nem akart felállni. Szász egyre dühösebben rángatta a kötőféket, végül addig verte egy ággal, amíg lábra kényszerítette az állatot. Krimmer a szomszédból figyelte, amint befordult vele az udvarra. Nem szólt semmit, de Szász szívdobogást kapott a pillantásától. Legszívesebben bevitte volna a csikót a házba. A disznóólba kötötte, hogy védve legyen a széltől. A megkopott, korhadt fenékdeszkák csikorogtak az állat súlya alatt: még almot se tudott tenni alá, azonnal lefeküdt. Az éj folyamán többször is kiment hozzá. A csikó mindannyiszor felkapta a fejét, de fekve maradt. Szász boldog volt, és terveket szőtt, Krimmer pillantását azonban nem tudta elfelejteni. Nyakamra hozza a nyilasokat, gondolta. Lehet, hogy velük üzletel. Hajnalra már annyira félt, hogy döntött: haladéktalanul útra kel, és leviszi a jószágot a sógorához. Sűrű köd ült a mezőn. Az asszony még aludt. A pince deszkaajtaja nagyot nyikordult a csendben – Szász rémülten visszakapta a fejét. Krimmerék pincéje felé fülelt, de nem hallott semmit. Tapogatózva indult a disznóól felé, és nagyon megkönnyebbült, amikor megérezte tenyere alatt az állat meleg testét. Várta, hogy a csikó felemeli a fejét, és odanyúl hozzá. Ha nem olyan álmos, már régen észrevette volna, baj van. Gyömöszölte, rázta az állat testét, aztán amikor a szájába nyúlt, irtózva elkapta a kezét. Akkor értette meg, hogy kimúlt.

Döbbenten kuporgott mellette, hátát a disznóól fehérre meszelt falához szorította, és nyöszörgött. Olyan idegen volt ez a hang, hogy először azt hitte, mégse döglött meg a csikó, és az nyöszörög fájdalmában. Most, hogy kimúlt, még értékesebbnek tűnt a szemében. Mintha az egész jövője ott hevert volna a lába előtt elveszve, reménytelenül. Vádolta magát, amiért nem vizsgálta meg jobban. Talán tehetett volna érte valamit.

Később utánajött az asszony, és benézett rá a disznóól kerítése felett. A lótetem és Szász teste kitöltötte az egész helyet. Szász felnézett az asszonyra: mintha egy kihűlt kemencéből bámult volna rá, amelynek a mélyéből még szállt a füst a csendes, szürke hajnalon. Aztán hirtelen felugatott a völgyben a Gumigyár mellé állított légvédelmi üteg. Csepelen egy szovjet géppuska mély hangja felelt rá csaknem azonnal. Délutánig tartott a lövöldözés, Szász mégis útra kelt, hogy új lovat szerezzen. Baracska felé gyalogolt azzal az elhatározással, hogy haza se tér a zsákmánnyal, egyenesen a sógorához viszi. Kitartó, dühös léptekkel ment a ködben, talpa alatt ropogott a tavalyi gaz és a befagyott tócsák jege. Újra és újra megcsapta orrát a saját szaga, a pinceszag. Kapkodta a fejét, mintha szabadulni akart volna tőle, pedig ez a bűz, ez a fülledt szag őrizte meg az életét. A sajátja volt ugyanúgy, mint a húsa.

Csaknem beleütközött a két deresbe: tomporukat mutatták felé, és olyan egyenletesen vonultak előre, mintha vezette volna őket valaki, pedig csupán egymáshoz kötötték a kantárjukat, és gazdátlanul csatangoltak a mezőn. Jobbról, valahonnan a ködből szekérzörgés hallatszott. Szász óvatosan az állatok közé furakodott, és megfogta a kötőféket – abban a pillanatban lőni kezdtek balról. Szász még soha nem érezte olyan közelinek a halált. Abban reménykedett, hogy a két ló megvédi a golyóktól. Az amúgy is ideges állatokat azonban megrémítette a közéjük simuló idegen test, kétfelé rángatták a kötelet, amíg az elszakadt. Szász még néhány másodpercig tartotta a két végét. „Álljatok meg! – ordította. – Álljatok meg!… Álljatok meg!…” De aztán nem bírta tovább. A lovak elrohantak, ő pedig egyedül maradt a ködben. Kimerültén lerogyott egy fűcsomóra, amit olyan vastagon belepett a dér, mintha havas lett volna. Reménytelenül és nagyon nyugodtan bámult maga elé. Beletörődött már, hogy mindig a rövidebbet húzza.

Legértékesebb zsákmánya egy Messerschmidt repülőgéproncs volt. A gép közvetlenül a föld felett robbant fel, a farka még a levegőben leszakadt, és szinte sértetlenül zuhant a mezőre. Szász áhítattal kerülgette alkonyatkor. A plexidarabokat, csavarokat, és ami megmaradt a robbanás után, már elvitték a környékbeliek, a farok azonban túl nehéz volt és – használhatatlan. Ostobák, gondolta Szász. Néhány órája még a fejük felett zúgott ez a gép, talán látták is, amint kinéztek a pinceajtón. Aztán megszólaltak a géppuskák. Szász úgy érezte, a pince több méter vastag mészkő tetejét is átszakítják a lövedékek. Jobban félt a géppuskától, mint a bombáktól.

Nézte a roncsot és a felperzselt füvet. Mintha egy darabka halál szállt volna le az égből. Éppen aznap járt náluk látogatóban a sógora. Ő meg az asszony a ház mellől figyelték, mit csinál Szász a mezőn. „Gyertek már! – ordította Szász. – Mire vártok?…”

Hárman vonszolták a roncsot a ház mögé. Végül már a sógornak is tetszett. Csinálj belőle ólat, mondta. Szász tántorgott a kimerültségtől. Ólat, gondolta megvetően. Paraszt vagy, és az is maradsz! Disznót költöztetne egy repülőgépbe! Egyelőre maga sem tudta, mit csinál a roncsból, de biztonságban volt, és ez megnyugtatta. Krimmer sötéten nézett rá a kerítése mögül. Pár nap múlva ismét Krimmerhez szegődött a szerencse: egy sérült Zündap motort vontatott haza a Richter fiúkkal. Német járőrmotor volt: első részét az oldalkocsi csúcsával együtt szétlőtték az oroszok, a motornak azonban nem történt baja. Krimmer trágyát dobált rá az udvar végében. Ócska trükk, gondolta Szász. Ott fogják először keresni! Egyre várta, hogy érte jön valaki, de közben az irigység fojtogatta. Talán agyon lövik érte Krimmert, gondolta reménykedve. Semmi se történt.

Mégis ez a nap volt a fordulópont az életében. Éjjel-nappal azon törte a fejét, miképp szerezhetné meg a motort. Üzleti ajánlatot nem mert tenni. Tudta, ha Krimmer sejtené, mennyire akarja a motort, lehetetlen árat kérne érte. Csak el ne adja másnak!… Az egy pillanatra se jutott eszébe, hogy magának tartogatja. Hiszen nem értett a géphez, ő sem, az igaz, de a sógor javított már cséplőgépet. A sógor mindenhez ért, gondolta. Sorra vette a lehetőségeket, és annyira lekötötték a gondolatai, hogy szinte félálomban élte át a háború utolsó napjait. Odalent Hároson két suhanc felrobbantotta a németek hátrahagyott lőszerkészletét. Az egyik budafoki volt, a másik a Gál fiú Dunatelepről; még a testük darabjait se találták meg a hozzátartozóik. A dunatelepi házak nyugati ablakait betörte a légnyomás.

Aztán visszajött a Lévay báró kisebbik fia. Sorra járta a környékbeli házakat, mert azt mondta neki valaki, hogy látott néhány festményt, amelyek azelőtt a Lévay kastély szalonjában lógtak: kitört ablakokra szegezték a budatétényiek. A fiú fűt-fát ígért, sírva könyörgött, hogy adják vissza a képeit. Az eltűnt ezüstkészletek, az ágynemű, a bútorok, a könyvek nem érdekelték. Miért nem vitte magával a nyavalyás képeit, ha annyira féltette őket? – gondolta Szász. Még az se rázta fel a révültségéből, ami a Klaus-villában történt.

Ez a Klaus volksbundista volt, de sohasem hangoztatta a németségét. Látástól vakulásig dolgozott, akár a legszegényebb emberek. Egyszerű ruhában járt, még a horgászbotja se volt különb, mint a többieké. Ugyanúgy dolgozott a felesége is, negyven-ötven nyulat nevelt. Szász évekig kaszálta nekik a füvet. Klaus mindig pontosan fizetett. Volt pénze, de azért minden alkalommal megkérdezte Szásztól, nem akarja-e inkább természetben a juttatást. De Szász utálta a nyúlhúst. Attól kezdve, hogy Klaus belépett a Volksbundba, Szász se mert ellenkezni vele. Összecsípett szemmel, mosolyogva bólogatott, és elfogadta a nyúlhúst. Amikor a nyilasok feltörték a Hangya bazárt, és kiárusították a maradék zsidó zsákmányt, Klaus két vég selymet vásárolt. A vállán vitte haza, mintha nem telt volna neki fuvarra. Még a szeméttelepre is kijárt guberálni. Azt az elvet vallotta, hogy ami többet ér egy tetűnél, azt haza kell vinni.

Egy napon Szásszal együtt jött haza a hárosi horgásztelepről. Szász maga mellett tolta a biciklijét. Szívesen felült volna rá, de nem tudta, mit szólna hozzá Klaus, ha otthagyná. Horgászbotja messze előrenyúlt a kormány felett, a hátrakötött zsinegen hintázott az ólomnehezék. Klaus valami gyékényről beszélt, amit a vécében terített a láb alá. Szász nem értette, mi különöset talál azon a gyékényen.

Klaus az ercsi áttörés előtti napon menekült el a feleségével. Annyi holmit vittek magukkal, amennyit elbírtak a kezükben. Egy rokonukat hagyták a házban, valami jogtanácsost, akinek rádió adó-vevő készüléke volt. Az oroszok átkutatták a házat, megtalálták a rádiót. A férfit helyben agyonlőtték. Klaus háza őrizetlen maradt, de senki nem mert a közelébe menni. Azt beszélték az emberek, hogy katonák rejtőznek a szobában, és várják, ki nyit be először a kertkapun. Aztán besötétedett – reggelre minden eltűnt a házból az utolsó kávéskanálig. Szász azon a napon is Baracskán járt, így csak másnap jutott el a házhoz. Arra a gyékénydarabra volt kíváncsi, ott a budiban. De azt is elvitte valaki.

Negyvenöt októberében hazajött a Krimmer katona fia. Önként vonult be, alakulata az SS-alakulatok visszavonulását fedezte Ausztriában. A fiú amerikai fogságba került, a táborból azonban hamarosan munkára küldték egy osztrák paraszthoz, onnan pedig megszökött. Krimmeréknél minden este látogató volt, a hírekre éhes környékbeliek.

Bármilyen kíváncsi volt is, Szász otthon maradt: következetes akart lenni a terve kivitelezésében. Úgyis megtudta az utcabeliektől, miről mesélt a Krimmer Laci: arról, hogy hamarosan visszajönnek a németek, méghozzá úgy, mint az amerikaiak szövetségesei. Az amerikaiaknak rengeteg tankjuk van, a hadseregük teljesen gépesített, a fegyvereik csodálatosak. A fogság náluk kellemesebb, mint amilyen idehaza az élet békeidőben. Lacinak egyébként is szerencséje volt, bazárt nyitott a fogolytáborban. Az árut az amerikaiak adták, a foglyok gyűrűvel, ezüst cigarettatárcával és egyéb holmival fizettek. Az egészen persze Laci keresett a legtöbbet. Egyedül csak az nem volt világos az elbeszélésében, hogy miért szökött meg akkor mégis. Hazavágyott, így mondta. Nem tudta elfelejteni az itthoniakat és a hazai tájat. Lacinak ugyan nem sok fogalma lehetett arról, milyen ez a táj: mindenütt bombatölcsérek tátongtak, a mezőn kiégett roncsok, lótetemek hevertek. Nem tudott az apja üzleteiről sem. Szász akkor már biztos volt benne, hogy Krimmer börtönbe kerül. Ez lett volna a megfelelő intézkedés, amelyre azonban hiába várt. A falragaszokon csak a feketézőkről olvasott. Náluk is járt egy ilyen fickó. Szalonnát, tojást, babot hozott a hátizsákjában. Azt mondta, paraszt, és Szitásról jött, a keze azonban puha volt, a körme ápolt. Szerszámok és műszaki holmik után érdeklődött, megnézte a repülőgéproncsot, megtapogatta a merevítőket, és Szász lelkére kötötte, hogy vigyázzon a csavarokra, ha szétszedi a roncsot. A sasszegeket se dobja el, később ismét eljön, és megegyeznek. Mit kér a csavarokért? Szász úgy meglepődött, hogy szólni se tudott. Krumplit, mondta Klári a háta mögött. Két zsák krumplit!

Ez elég szemtelenül hangzott, az idegen se szólt rá. Szász nem tudta, mitévő legyen. Sajnálta a roncsot. A feketéző hozzájuk jött utoljára, fél tábla avas szalonnát hozott. Húsz csapágyat és egy dzsip kilométeróráját kérte cserébe, de alkudozás közben még feljebb emelte a szalonna árát: most már az iránytű is kellett volna neki, amit Szász a Duna-parton felállított német ágyúk mellett talált. Szerette nézni esténként, amíg a pince végében üldögélt egy rongycsomón. Ha megbillentette a műszert, a kis tű fürgén a másik oldalra szaladt. Milyen okos jószág, gondolta. Mutatta még a keze remegését is. Néha jobban rezgett, máskor nyugodtabban állt, mintha tudta volna, mennyit dolgozott aznap a gazdája. Átkozta magát, amiért megmutatta a feketézőnek, de Klári már eltette a szalonnát.

A feketéző mégis új reményeket keltett benne. Negyvennégy októberében kilőttek egy műhelykocsit a mezőn: két láda vadonatúj forgácsolószerszámot találtak benne. Szásznak egy marék menetfúró és egy nikkelezett growa-készlet jutott a zsákmányból. A feketéző kérdéseire ártatlan és buta arcot vágott. Majd ha legközelebb erre jár, és ha idejön először! – gondolta. – Akkor beszélhetünk a dologról. Most már örült, hogy nem a lovakra pazarolta az idejét. Amint elment a férfi, bemászott a repülőgép farkába, megtapogatta a finoman kidolgozott bordaíveket, a koronás anyákat, a sasszegeket. Szép munka volt. Bent még mindig érezni lehetett a megperzselődött festék szagát, ezen kívül valami mást is, amit Szász repülőgépszagnak nevezett magában. Áhítattal kuporgott, állát a térdére támasztotta. Előre-hátra ingott, mintha szédítő magasban szállt volna a felhők felett. Arra gondolt, hogy kétszáznegyven nap alatt gyűjtötte össze a „vagyonát”. Ki tudja, mi mindent talál majd még? Valahogy nem számolt a háború végével. Estig álmodozott a pince mélyén. Egy új családi ház képe lebegett a szeme előtt, amelyet fehér műkőből épített a régi helyén. Az udvaron ott állt a Zündap motor. Elbóbiskolt ültében. Arra ébredt, hogy meglöki a vállát az asszony, jöjjön már enni. Sóhajtott, és jókedvűen pislogott Klári széles csípőjére, vastag lábára: még vele is elégedett volt ezen az estén.

A várva várt nagy üzletből azonban semmi sem lett. Soha többet nem látták azt a férfit. Talán elfogták és börtönbe csukták. Az is lehet, hogy agyonverte valamelyik társa a határban – vagy pedig jobb piacot talált magának. Az ostoba! – mérgelődött Szász. – Csak nem képzelte, hogy mindjárt az elején előszedjük a legértékesebb holmikat?…

A tegnap reményei helyett nagy ürességet érzett, az űrt pedig lassan betöltötte a félelem. Egy ostoba véletlen keresztülhúzta minden számítását.

A háború alatt Szász a Szilárd Falemezműveknél dolgozott a gatter mellett. Kovácsot, a gépkezelőt szemüvegesnek csúfolták a telepen. Kovács nem haragudott ezért – büszke volt a szemüvegére. Íróasztal mellett szeretett volna dolgozni, ezért végezte el a gépkezelői tanfolyamot. Szilárd úr, a fűrésztelep tulajdonosa beszélte rá. Végezze el a tanfolyamot, aztán majd meglátjuk, mondta. Aztán végleg a gatter mellett maradt ez a Kovács. Szász meg egy Török nevű adogató dolgozott a keze alá. Általában jó hangulat volt a gattereseknél, negyvenegyben azonban, amikor új ember került a csoportba, minden megváltozott. Keménynek hívták a fiút, ő is szemüveget viselt, és kiderült, hogy a Ganz műhelyirodájában dolgozott, amíg kidobták valami sztrájkügy miatt. Kovács az első pillanattól kezdve nem szerette. Kemény igazi balfácán volt, nehezére esett a fizikai munka. Kovács könnyen talált kifogásolnivalót a munkájában. Az új fiú egy papírdobozban tartotta a holmiját, pedig valamennyien tudták, hogy az egyik szekrény üresen áll az öltözőben. Néhány régi szerszámot és fűrészporos zsákot tartottak benne. Kovács azonban nem adta oda a kulcsot Keménynek. Török hosszú orra még hosszabbnak tűnt, amint mellettük ácsorgott a szekrényügy kitárgyalásakor, de hát Kemény után ő volt az, aki legkésőbb érkezett a gatteros csoportba – nem sokat számított a véleménye az ilyen kérdésekben. Azért csak odamorogta Kovácsnak, hogy nem ért vele egyet. Kovács ránézett a szemüvege felett. „Pofa be!” – csak ennyit mondott. Arcát barnára cserezte a szél, amely egész nap keresztüljárt a műhelyen. Északon és délen nem építettek falat a gépházra, a szél így kivitte a port a műhelyből. A gépet illetően okos intézkedés volt, a munkásoknak azonban szemébe-szájába vágta a port. Egész nap krákogtak, vörösre dagadt a szemük. Védőszemüvegük csak egy volt, járni Kovácsnak járt volna mint gépkezelőnek, de miután ő nem nyúlt hozzá, a többiek se használták: a műhely falán lógott egy szögön, és olyan vastagon belepte a por, hogy nem látszott az üvege. Kemény, akit valamennyiük közül legjobban zavart a por, felpróbálta egy napon. Kovács abban a pillanatban megállította a gépet, leverte tenyeréről a fűrészport, szó nélkül odament Keményhez, elvette a szemüveget, visszaakasztotta a szögre. Nagy csend lett. Kemény csak állt, nem értette, mi történt. „Nyavalyás zsidó!” – mondta Kovács félhangosan, amíg ismét beindította a gépet.

Már akkor látszott, hogy Kovács és Kemény között szakításra kerül a sor. Hamarosan kiderült, hogy Kemény is a szocdem párt tagja, ugyanúgy, mint Kovács. Csakhogy amíg Kovács jobboldali volt, szavai után ítélve ez a Kemény baloldali lehetett. Egyik ebédszünetben került szóba a dolog. Valamennyien a gép mellett ültek egy hosszú kőrisfa pallón, amely még meleg volt a fűrész fogától. Török szalonnát sütött a kis fazékban. A vita egy idő után afféle ki tud többet játékká vált. Kovács és Kemény évszámokkal és nevekkel dobálózott, ki mikor milyen funkciót töltött be a pártban és hasonlók.

Szász jóindulatúan vigyorgott, ide-oda kapkodta a fejét aszerint, hogy ki beszélt. Ösztönösen Kovács pártjára állt, mert őt ismerte régebbről, azonkívül a csoportvezetőnek volt némi beleszólása, hogy ki mennyi bért kap havonta. Szóba került a háború, meg az, hogy mi lesz a Falemez Művekkel. Kemény nem sok jövőt jósolt a vállalkozásnak, ami a legnagyobb ostobaságnak tűnt, hiszen annyi megrendelésük volt akkor, hogy nem győzték a munkát. Az asztalosműhelyekben szekereket, lőszeresládát és puskatust csináltak abból a fából, amit Szászék vágtak fel a gatteron. Éppen, hogy az üzem kibővítését tervezték.

A vita után elterjedt a telepen, hogy Kemény nemcsak zsidó, kommunista is. Néhány nap múlva a könyvelőhöz hívatták Kovácsot. Szász meg a többiek behúzták a nyakukat: azt hitték, a csapágycsere miatt verik el a port a csoportvezetőn. Fél napja állt már a munka, mert Kovács rossz méretet adott meg az anyagbeszerzőnek, és az új csapágy nem illett a régi helyére. Délután pedig faszállítmány érkezett. A nagy, barna rönkök egészen betöltötték a telep hátsó sarkát. Idegesítő látvány volt: valamennyien tudták, hogy pillanatnyi megállás se lesz az elkövetkező napokban.

Kovács visszajött. „Téged hívatnak” – mondta Szásznak. Szász sápadtan lépkedett az iroda felé. Magában készítette a szavakat, mit mond majd a csapágyról. Mindenben Kovács mellett állt, de erről a hibáról nem tehetett. Mindenféleképpen meg kell mondanom, gondolta. Ugyanakkor tudta, bármit mond is, visszamondják Kovácsnak.

A szigorú arcú könyvelő éppen csak felemelte a fejét, amikor Szász belépett az irodába. Az íróasztalon halomban álltak a számlák. Szász tisztelettel pislogott a papírokra, bár ezekről is a rönkszállítmány jutott az eszébe, meg az a munka, ami rájuk várt az elkövetkező napokban. A könyvelő azonnal a tárgyra tért.

– Mi bajuk maguknak a hadianyag-megrendelésekkel? – kérdezte.

– Nekünk? – csodálkozott Szász. Még mindig a csapágyra gondolt, és nem értette, hogy jön ide ez az egész. Hebegve magyarázta, hogy Kemény, a Török meg ő csak a fa lerakásánál segítettek. A könyvelő a szemébe nézett.

– Maguknak, igen! Vagy maga nem a gatternál dolgozik?

– De igen.

– Ott, ahol az a Kemény?

– Ott.

– Akkor hát maga is hallotta, amikor erről beszéltek, vagy nem?

– Hallottam – hebegte Szász. Nyitva volt az ablak, és attól félt, hogy hallgatózik valaki. Némán bólogatott hát. A zsidóügyet könnyebben szóba hozta volna, a könyvelő azonban nem ezt kérdezte.

– Zsidónak zsidó – mondta azért mégis.

– Kicsoda?

– Hát a Kemény.

– Jól van, elmehet! – mondta a férfi. Szász még az ajtóban is bólogatott. Óvatosan nyomta le a kilincset, hátrafelé ment le a lépcsőn. Hallotta, hogy hátul végre beindítják a gépet: futva indult vissza, mintha nélküle el se tudták volna kezdeni a munkát.

Kemény szerdán jött be utoljára, hogy elvigye a holmiját az öltözőből. Szótlanul állt a papírdoboz mellett. Ha ilyen rövid időről volt szó, kár lett volna ügyet csinálni abból a dobozból, gondolta Szász. Még mindig fülében csengtek a könyvelő szavai. Kemény kezet fogott vele, és valami olyasmit mondott, hogy köszöni a munkatársi segítségét. Szász nem tudta pontosan, mire gondol. Kovácsra pislogott, aki egész idő alatt nem szólt semmit. Szász abban reménykedett, hogy nem követett el hibát. Ha valóban kommunista volt ez a Kemény, éppenséggel rosszabbul is járhatott volna. Hosszú lábán kacsázva indult a porta felé, végig látták az egyenes úton, amely a farakások között vezetett a főkapuhoz.

Negyvennégyben, az ercsi áttörés után Szász katonaruhában látta viszont egykori munkatársát: az orosz katonák között lépkedett egy menetoszlopban. Golyószórót cipelt a vállán. Szász többedmagával ácsorgott a hizlalda mellett, amely már egy napja elhagyottan állt. Felverte a környéket az éhes disznók visítása: egymást taposták az ólakban. Szászék arra vártak, hogy elmenjenek a katonák: nem mertek előttük bemenni a disznókért. Kemény szórakozott pillantást vetett a zsákmányra váró civilekre. Megismert! – gondolta Szász rémülten. Ettől kezdve rettegésben élt. Kemény tudta, hol lakik, hiszen sokat mesélt neki a házáról meg a Szép utcáról. Azt várta, hogy eljön hozzá, és leszámol vele. Ha nem most, akkor a háború után. Mégis kommunista, nagy ember lesz, kitüntetik, és könyörtelen bosszút áll egykori ellenségein. Szász annyira félt, hogy még az is megfordult a fejében, Baracskára költözik a sógorához. Ott se lett volna teljes biztonságban, de évek eltelhettek addig, amíg Kemény a nyomára akad. Ezen kívül csupán egy dologban reménykedhetett: hogy Kemény elesik a fronton a harcok során. Annyian elestek, gondolta, miért menekülne meg éppen ő?…

A környékbeliek hamarosan felhagytak a portyázással. Javítgatták a házukat, kerítést építettek. Csak Szász indult el újra és újra. A mezőt ugyan számtalanszor átkutatták, a földhányásokat azonban nem. Fogott egy német tábori ásót, és munkához látott.

Kora hajnaltól délutánig ásott, de néhány repeszdarabon és töltényen kívül alig talált mást. Többször is látta Krimmer Lacit, aki szintén a mezőt járta: kezét mélyen a zsebébe dugta, fejét lehorgasztotta. Lassan lépkedett, mintha keresett volna valamit. Szász el se tudta képzelni, mit forgat a fejében. Jót nem, az biztos. Feltűnt neki, hogy gyakran lődörög a fiú a lőszerraktár környékén.

Egy este fekete Opel kocsi állt meg Krimmer háza előtt. Két nyomozó szállt ki a kocsiból, jobbról-balról megfogták a Laci karját, és elvitték. Szász a függöny mögül leste őket. „Uramisten!” – suttogta Klári a háta mögött. „Hallgass már!” – szólt rá mérgesen, mert azt remélte, hall valamit odakintről. De csak Krimmerné sikoltozását hallotta: el akarta kísérni a fiát. Krimmer a verandán állt, a száját tapogatta, mint aki egy jó nagy pofont kapott. Soha többet nem látták a Krimmer fiút. Állítólag kémkedésért tartóztatták le.

A Richter fiúk egyszeriben elmaradtak a háztól. Az emberek elfordították a fejüket, ha Krimmerrel vagy az asszonnyal találkoztak. A kémkedés nem tréfadolog. Segíteni úgyse tudtak volna.

A két nyomozó később visszajött, beszéltek néhány emberrel az utcában, végül Szászékhoz is bekopogtak. Szász úgy reszketett, hogy Klárinak kellett kinyitni az ajtót, ő válaszolt a kérdésekre is. Az egyik rendőr náthás volt, az orrát törölgette egy lepedőből hasított, szegett zsebkendővel. Szász ostobán vigyorgott, a zsebkendőt nézegette. Elsősorban az érdekelte a nyomozókat, láttak-e a Lacinál fényképezőgépet. Szász úgy rázta a fejét, mint aki még soha életében nem látott fényképezőgépet. Várta, hogy az öreg Krimmer felől kérdezik. Róla aztán tudott volna mesélni! Beszélgetés közben a náthás rendőr észrevette az udvar végében ágaskodó repülőgéproncsot. Odament, megdöngette az öklével.

– Hogy az istenbe hozták ezt ide? – kérdezte. – Vagy idepottyant?

– Disznóólat akartam csinálni belőle! – erősködött Szász. Remélte, hogy senki nem beszélt a rendőröknek a feketézőről meg arról, hogy járt náluk. Ha igen, akkor én is kinyitom a számat, gondolta. Az a fickó minden házban járt! Minden házban!…

Nem érdekelte már a Krimmer Laci, se más. Amint elmentek a rendőrök, munkához látott: a csavarokkal és a sasszegekkel kezdte, de olyan ideges volt, hogy minduntalan kicsúszott a kezéből a fogó. Vagy fél tucat szegnek letörte a fülét, a többit egy német csajkába tette.

Mióta elvitték a fiát, az öreg Krimmer egész nap úton volt. Sorra járta az ismerőseit, mert abban reménykedett, hogy segíteni tud valamelyikük. Talán ő szólt a nyomozóknak a repülőgépről, gondolta Szász. Csak azért, hogy magával rántson a mélybe! Nem volt már türelme a csavarokhoz, fejszével bontotta tovább a roncsot. Éjfélre végzett vele. Akkor jött haza Krimmer: megnézte Szász felszaggatott udvarát. Mintha egy kis ütközet zajlott volna le azon a helyen. Gazember! – gondolta Szász. – Megállj, nyavalyás! Kihordta a lemezdarabokat a mezőre, földet hányt rájuk egy bombatölcsérben. A száraz, tavalyi fű közömbösen hajladozott a szélben. Szász remegve állt, didergett. Szorosabbra húzta nyakán a sálját, összevagdalt kezét a zsebébe dugta.

A félelem olyan, mint a bogáncs: egyik emberből a másikba ragad. Egyre többen követték Szász példáját: fogták az ásót, és hajnalban vagy éjszaka elásták az összegyűjtött holmikat. Mindenki a szomszédjától félt a legjobban. Csendben figyelték az eseményeket, olvasták az újsághíreket, mint annak idején, a háború kitörésekor. A látóhatáron virágba borult a barackos. Furcsák voltak az emberek a Hauer-féle festékben főzött kincstári holmikban: mint megannyi fekete tanú. Sokat tudtak az elmúlt időkről, de senki se merte kinyitni a száját. Krimmer fia tizenöt évet kapott. Állítólag megszökött a fegyházból, de elfogták a határon. Fegyver volt nála, védekezett. Agyonlőtték a határőrök.

Krimmer arca nem változott. Szája kemény volt, szeme alatt sötét karikák. Göndör haja rendezetten állt, csak a mozgása lett lazább, görnyedten járt, karja csaknem a térdéig ért. Azelőtt is ivott, és a történtek után senkinek se tűnt fel, hogy egy kicsit sűrűbben látogatja a kocsmát. Március első vasárnapján a szódás hozta a hírt Hárosról, hogy Krimmer vízbe fúlt. Mire Szász a partra ért, már elvitték a holttestet. A négyszögletes, deszkából szögelt ladik üresen himbálózott a vízen. Szász a motorra gondolt. Leült a fűbe, arcából kiszaladt a vér. Valaki szólt hozzá, vigasztalta. Nem sejtették az emberek, hogy ilyen mélyen érinti a haláleset. Tulajdonképpen semmi konkrét elképzelése nem volt a továbbiakról, amikor átment Krimmernéhez. Az asszony nagyon lefogyott, fogsorának a nyoma átütött az arcán. Meg se lepődött rajta, hogy Szász kopog az ajtaján. Ő is átment volna hozzájuk hasonló esetben. A fiáról mondott valamit, a férjét nem említette. Szász arra gondolt, hogy talán elvette az eszét a fájdalom. Két zsák krumplit és két zsák búzát ajánlott a motorért, ott mindjárt a kapuban. Az asszony, ha akarta, segítségnek is felfoghatta nehéz helyzetében. Ez ugyan csak később jutott Szász eszébe. Krimmerné bólintott, és intett, hogy vigye!

Szász úgy bámult rá, mint aki nem hisz a szemének. Én ostoba, gondolta, hiszen ez még ingyért is odaadta volna!… Rohant Baracskára a sógorához. Egy álló napig futkosott az élelem után, ráment csaknem mindene, a biciklije, az aranyórája, amit egy halott civil csuklójáról csatolt le negyvenháromban, a growa-készlet, a repülőgépcsavarok, de a búzáért még így is adós maradt. Amikor végre megvolt a krumpli, a sógor kelletlenkedett. Sürgős dolga akadt. „Add ide a lovat meg a szekeret!” – könyörgött Szász elfúló hangon. A sógor is a mezőn fogta a lovát: sántított egy kicsit a jobb hátsó lábára. Szász káromkodva nógatta, amíg hazafelé baktatott a szekéren. Attól félt, hogy Krimmernét közben elviszik a bolondokházába. Akkor aztán elölről kezdhet mindent!

Krimmer legutolsó lopott szekere az udvaron állt. A deszkákat sötétre színezte az eső. Szász akkor vette csak észre, hogy esik. Felindultságában azt ígérte a sógorának, hogy ezt a szekeret is megkapja a búzáért. Egyelőre gondolni se mert rá, hogy teljesíti az ígéretét. Eszébe jutott a nap, amikor Krimmerék a Szép utcába költöztek: vályogviskó állt a telken. Krimmer azonnal lebontotta, és építeni kezdte a házát. Egy napig se várt. Milyen sokáig mellette volt a szerencse! Most pedig halott a fiával együtt!

Amint lerángatta a szekérről a zsákokat, mélyen felkarcolta a karját. Amilyen nevetséges sérülés volt, olyan kegyetlenül fájt. A motorra pillantott, amely az udvar végében állt. Krimmer egy ponyvát terített rá. A ponyváról elfelejtkezett, amikor megalkudtak. Talán észre sem veszi az asszony, gondolta. Sietősen, reszkető kézzel összehajtogatta és az oldalkocsiba dobta. Mohón rángatta a gépet a kapu felé, de nem bírt vele. Átszaladt az asszonyért – közben az járt a fejében, hogy Krimmerné kiveszi a ponyvát az oldalkocsiból. Nem vette ki, minden jóra fordult, Klári azonban csak akkor tudta meg, hogy mit adott Szász a motorért.

– Mit beszélsz? – kérdezte elfúló hangon. – Megőrültél? Mit beszélsz?…

Szász a motort nézte, és csaknem sírt a boldogságtól. Néhány nap múlva kiásta a repülőgép lemezeit: garázst épített a motornak. Erős pántot szerelt a bódé ajtajára, és azt a nagy lakatot akasztotta rá, amit a központi raktár ajtajáról emelt el a front átvonulását követő napon. A kis kamra északi oldalát, amely a Szép utca felé nézett, behányta szalmával és kukoricacsutával. A garázsban egy kis polcot szerelt a falra, erre állította a gyertyát. Gyertyájuk volt bőven: Klári szerzett vagy ötven kilót valamelyik portyaútján. Így aztán végre nyugodt körülmények között megnézhette a gépet. Milliméterről milliméterre letörölgette, majd elhívta Érdről Halmait, a szerelőt. Halmai leszegett fejjel, dühösen forgolódott a szűk helyen, szidta a garázst, a motort, a háborút, a németeket, az oroszokat és Szászt is, amiért nem engedi kivinni a motort a kamrából. Szász hallgatott, de eltökélte, hogy egy jottányit sem enged az elhatározásából. Halmai szuszogva átmászott a motor túlsó oldalára, a porlasztót piszkálta. A motor azonnal beugrott. Előbb kissé egyenetlenül járt, majd egyre vidámabban. Halmai nagyokat húzott a gázkaron – Szász mindannyiszor rémülten ökölbe szorította a kezét, mert attól félt, valami baja esik a motornak a túráztatástól. A kis kamra tele lett füsttel. Halmai köhögött, a szemét törölgette, végül kiment az udvarra. Szász csak állt, és nézte az ajtón kitóduló füstöt. Arra a katonára gondolt, aki ezt a motort vezette valamikor. Előbb úgy gondolt rá, mint közkatonára, később előléptette magában tiszthelyettesé. Kifizette Halmait, és amint egyedül maradt, felült a nyeregbe, a kormány szarvába kapaszkodott. Addig járatta a motort, amíg elfogyott a benzin a tankból. Nem volt benne sok. Késő délután szédelegve bújt ki a friss levegőre. Minden olyan könnyűnek, egyszerűnek tűnt a szemében. Tántorgott, és mégis erősnek érezte magát.

A Zündap több mint egy évig állt a garázsban. A sógor szerzett hozzá első kereket. A villa helyébe BMW villát szereltek, amely kissé előre állt, nehéz volt oldalra fordítani a kormányt, de Szásznak ez volt az első motorja, így szokta meg, és ezt tartotta a lehető legjobbnak. Életének a legszebb napja volt, amikor kitolták a sógorral a gépet a mezőre. Addigra megtanulta, hogy kell sebességet váltani. Lépésben haladt a gyalogúton, arcát simogatta a szél. Valahányszor egy emelkedő tetejére ért, úgy érezte, szakadék nyílik előtte. Félt és boldog volt. Amikor az út mellett, a töltésnél lefulladt a motor, sírva ölelgette a sógorát. A sógor nevetett.

Szász életében új korszak kezdődött. Bejárta a környéket Hárostól Törökbálintig. Megnézték az emberek, és ő keményen visszanézett rájuk. Amint kifordult a kapun, és végighaladt a szűk utcán, az egymásra néző kis házak között, nagyokat húzott a gázkaron, ahogy Halmaitól tanulta. Élvezte a motor félelmes hörrenéseit. Mindenki ismerte ezt a hangot: az emberek riadtan felkapták a fejüket. Szász a katonáktól ellesett tartással ült a nyeregben, szemöldöke alól figyelte az utat. Úgy érezte, addig mehet előre, ameddig akar. Akár Moszkváig is.

Tekintélyes ember lett. Hangját mélyebbre fogta, a torkából beszélt. Mintha egy másik férfi lakott volna benne, akiről mindig is tudott. Az emberek meglepődtek, ő nem. Így van ez, gondolta. Minden férfi életében eljön az a bizonyos pillanat: megérti, hogy mit akar, és attól kezdve ura lesz az életének. El se tudta képzelni már, hogy ez a motor valamikor Krimmeré volt. Az, ami történt, csupán epizód volt a motor történetében. Kettőjük történetében! Attól kezdve, hogy összeszerelték a gépet a gyárban, elindították az útján, hogy megtegyen sok ezer kilométert, és végül ideérjen hozzá! Mindez természetesnek tűnt, ha nem is túlságosan fontosnak. A fontos az, hogy megszerezte.

Sógoréknak fiuk született. A gyerek szőke volt és izgága. A sógor csúnyán berúgott néhányszor azokban a hetekben. „Kié ez a rohadt kölyök? – ordítozta. – Hiszen munkaszolgálatos voltam, amikor csinálták!” Szász komor nyugalommal hallgatta a szavait. Némi elégtétellel gondolt a feleségére: ő legalább nem kellett senkinek! A sógor lova lesántult. Daganat nőtt a lábán, hasztalan borogatták. Tán a fagy bánt el vele a fronton. Júliusban le kellett vágni. A sógor megsiratta. Szász a motor kormányára támaszkodva nézte a kerítés mellől. Volt némi tapasztalata a háborús lovakkal, és nem bízott semmiben, ami élt. Álló helyben forgatta a motor kormányát, érezte tenyerében a recés gumival bevont gázkart. Csak a gép megbízható, gondolta, a vas!

Hazafelé megszólította egy paraszt a falu végén.

Szász hirtelen állt meg mellette, nyikkant a fék. Járni hagyta a motort, amíg a paraszt beszélt. Ültében megeresztette a derekát, fejét kissé félrehajtva nézett a férfi arcába, aki rongyba csavart kis csomagot szorongatott a kezében. A csomagot többször átkötötte kék német telefonhuzallal. Testével eltakarta, amíg kibontotta, hogy Szászon kívül ne láthassa senki. Egy német Walter pisztoly volt benne. A paraszt zavaros történetet mesélt arról, hol találta. Lőszere csak egy volt: kérges tenyerén ide-oda gurult a kis sárgaréz töltény – fényesre kopott a rakosgatástól, akár egy családi ereklye, amit nemzedékeken keresztül őriznek.

Szász fitymálva nyúlt a fegyverért: ugyanúgy nem érdekelte, mint a paraszt története. Minden gyereknek volt pisztolya otthon.

– Hol a tárja? – kérdezte csak azért, hogy mondjon valamit.

– Micsodája? – komolyodott el a paraszt. – Ez a töltény a tokban volt. Ha tudna szerezni még…

Szász elhúzta a száját. Legközelebb, amikor a sógorékhoz jött, hozott a fickónak két doboz töltényt. A srácoktól kérte az utca végén. A paraszt fehér lett, mint a fal. Olyan gyorsan elrejtette a dobozokat, akár egy bűvész. Két zacskó babot adott cserébe. Szász meg se nézte, otthon derült ki, hogy dohos a bab. Nyavalyás parasztja, gondolta, de mire ismét Baracskára ment, megbocsátott neki. Most ő volt felül, és aki felül van, az megengedhet magának egy kis nagylelkűséget, gondolta. A sógor földet kapott, de nem volt jószága. Szidta a sorsát. Szász megveregette a vállát. Boronát szerzett és ekét, aztán egy lóra is megalkudott Martonvásáron. Könnyen mozgott a motorral, ez volt a titka az egésznek.

A paraszt, akinek a töltényt hozta, nagyokat köszönt neki. Szász a fejét csóválta, nevetett magában. Te gazember, gondolta. Mit akarsz a vacak pisztolyoddal?… Fontos ember lett Baracskán, és igyekezett ehhez igazítani a viselkedését. Nem állt már szóba mindenkivel, és megvárta, amíg előre köszönnek neki az emberek. Csak az asszony nem békült meg a motorral soha, pedig Szász kivitte egyszer az oldalkocsiban a mezőre. Klári azonban szörnyen félt, szája elé szorította a tenyerét. Ostoba, gondolta Szász. Mint minden asszony. Kész tények elé kell állítani őket, és akkor semmit sem tehetnek. Így történt a motor lefestésekor is. A festéket Klári szerezte még negyvennégyben – mindenkinek volt az utcában, vörös zománcfestékkel festették be a léckerítéseket. Egy vasárnap reggel, amikor Klári tejért ment, Szász munkához látott. Sajnálta ugyan a motor eredeti színét, de félt, hogy megakad rajta valakinek a szeme. A végén már nem bánta: nagyon szép lett. Klári nem kapott levegőt, amikor meglátta, a festéket azonban nem kaparhatta le, habár fogadkozott, a nagykéssel hadonászott az ajtóban. „Felgyújtom!” – ordítozta. A két Richter fiú Krimmerék tornácán ült és hallgatta. Krimmer halála után az özvegyhez költöztek. Krimmeréknek három szobájuk volt, ők még öten laktak egy szobában Budafokon. Az idősebbik fiú is csak huszonnégy éves volt, mégis azt beszélték az utcában, hogy összeálltak az asszonnyal. Szász azonban, aki gyakran látta az özvegyet, ostobaságnak tartotta az egészet. Krimmerné válla napról napra keskenyebb lett, mintha ki akarta volna szorítani melléből a tüdejét. Furcsán, sípolva lélegzett, akkor is, ha sima úton járt. Néha megállt, a combjához kapott, és kétoldalt szorította a tenyerével, mint aki hányni akar. Köhögése olyan volt, akár egy furcsa imádság.

Negyvenhatban kitelepítették a Richter családot. A fiúk talán megúszták volna, ha okosabbak. Az idősebbik jegyben járt egy érdi lánnyal, a másik pedig olyan fiatal volt még a háború alatt, hogy semmi köze se lehetett a Volksbundhoz. De nem tettek semmit. Krimmerné a fiúkkal ment. Mintha varázsló járt volna a Szép utca sarkán: intett a kezével, és eltörölte a múltat!

Krimmert gyorsan elfelejtették a környéken, még Szász se gondolt rá. Nem gondolt a portyautakra, a félelmére sem. Ki nem állhatta a mesélős embereket, azonkívül fontosabb dolga akadt: mintha egy hosszú kártyapartit játszott volna Klárival, amely lassan a végéhez közeledett. Apró dolgokkal kezdődött. Berendezett magának egy sarkot a házban, a régi, barna asztal mellett. Megszögelt egy törött lábú széket – ez még a Giller-kastélyból származott. Erős szék volt, a támláján körben kárpitosszögek. Szász nagyon megszerette. Találgatta, hol állt a kastélyban. Mintha a hátsó verandán látta volna egyszer.

Aztán rászokott a dohányzásra, pedig világéletében utálta a cigarettát, még a füstje elől is kimenekült a házból, ha rágyújtott a sógor. De itt, ezen a széken ülve valahogy más volt. Később, amikor a rádiót hallgatták esténként, maga elé rakta az asztalra a megmaradt csapágyakat, műszereket. Többször is eladhatta volna mindezt, de nem akart megválni tőlük. Nem volt ráutalva arra a kevés pénzre, amit értük kaphatott. Az asszony visszament dolgozni a Gyufagyárba, ő meg a Falemez Művekhez, a gatter mellé. Gyerekük nem volt, és éppen eleget kerestek ketten kettőjükre. Amire ezen kívül szükségük volt, Szász megkereste a motorral. Nyáron és ősszel, barackéréskor, fele termést ő hozta be a Barackosról Téténybe, eleinte részesedésért. Később megunta, hogy vesződjön a barackkal. Adják csak el a termelők, gondolta. Nem érezte magához méltónak az ilyen munkát. Piacon ácsorogni vasárnap! Adják el ők, és fizessenek a fuvarért! Az embereknek nem tetszett, amikor szóba hozta a dolgot, de ragaszkodott az elképzeléséhez, és úgy látszik, jól csinálta, mert végül is engedtek az akaratának. Néha olyan elégedett volt, hogy dúdolgatott magában hazafelé menet. Nem hallotta a hangját a motor zajától, de érezte belül, a gyomra táján. Aztán rászokott a borra. Csak vörösbort ivott. Nem figyelt az asszony zsörtölődésére. A vörösbor jó bor, mormogta magában. Jó bor a vörösbor! Eleinte ezt is a fuvarokért kapta, később vett magának, és vett hozzá egy kis hordót, amely a kamrában állt a motor mellett. Esténként órákig elüldögélt a kis helyiségben. Magával vitte az újságját, és gyertyafénynél olvasott. Néha megsimogatta a motor nyergét, amely kifényesedett a használattól. Hibátlanok voltak a rugói, még a pattogásuk is olyan biztonságos. Reggel fogta a táskáját, amit szintén egy fuvarért kapott, és elindult a Falemez Művekbe. Vadonatúj disznóbőr táska volt, egykori gazdája jogász lehetett. Szász az irattartó zsebbe tette a tízórait, a másikba ceruzát és egy füzetet – attól kezdve könyvelést vezetett a munkáról. Minden rönk után húzott egy vonalat. Hónap végén úgy ment a fizetésért, hogy pontosabban tudta, mennyi jár neki, mint a bérelszámoló. Kovácsné a bérszámfejtésen ugyanúgy meglepődött, mint Klári odahaza. Ej, ezek a nők! – gondolta Szász. Arra épül a hatalmuk, amit nem csinál az ember. Amit elhanyagol éveken át. Nem olyan ördöngösség ez. Félretett magának egy kis pénzt. A tíz forintokból száz lett, kétszáz, ötszáz. Nem vitte haza, az öltözőszekrényben tartotta – el se tudott képzelni biztosabb helyet. Az öltözőre portás vigyázott, neki adták le a kulcsokat minden műszak végén. Jó hely volt az. Jó nagyon.

1947-ben egy Vladics nevű üvegesnek adták Krimmerék házát. Vladics azelőtt Érden lakott. Most, hogy közelebb került a városhoz, városiasabbnak érezte magát, pedig magával hozta a nyulait, a kecskéjét és a disznaját. Tehene is volt, de eladta, hogy új bútort vegyen. Ki akart rukkolni a szomszédok előtt, pedig nem ezzel keltett feltűnést, hanem azzal, hogy az ágynemű, az edények és az apró holmi lerakása után visszaindult a szekérrel Érdre. Utolsó fordulóként egy régi típusú, szíjhajtású esztergagépet hozott. A régi szomszédjait hívta el segíteni. Szászéknak nem szólt, és ugyanígy figyelmen kívül hagyta a többieket is az utcában. Ezzel aztán mindjárt megalapozta a hírnevét: magának való ember, mondogatták. A szomszédok körbeállva nézték, hogy erőlködik a három férfi a géppel. Deszkapallón csúsztatták le a szekérről.

A gép öntöttvas talpa mélyen az agyagba süllyedt. A férfiak pihentek egy kicsit, cigarettára gyújtottak és beszélgettek. Szász elképzelte, hogy otthagyják a gépet, és Vladics reggelente letörölgeti róla a harmatcseppeket. Eddig Szász motorján kívül senkinek se volt gépe az utcában, vagy ha volt, hát elcserélték jószágért, élelmiszerért. Nem lelkesedtek a gépekért, és ez az idegenkedés látszott a körben állók arcán. Nem szerették Vladicsot sem. „Mi az ördögöt keres itt egy esztergályos? – mondogatták. – És hogy lett üveges, ha esztergályos? Biztos valami disznóságba keveredett.”

Vladics valóban zárkózott ember volt, nem beszélt a gépről és a szakmájáról sem. Hajnaltájban végigballagott az utcán, hóna alatt az aktatáskájával, amelyre szíjat kötött. Később kiderült, hogy nem üveges, csak anyagmozgató. Az esztergagép olyan sokáig állt Krimmer szerszámkamrájában, hogy csaknem elfelejtkeztek róla. Szász ugyan nem: átment egyszer Vladicshoz, hogy kifürkéssze a helyzetet. Azzal az ürüggyel ment, hogy kölcsönkérje Krimmer fűrészét. Kíváncsi volt, megvan-e még. Vladics a kamra ajtajában állt, háta mögött látszott a ponyvával leterített gép. Szász elsápadt: a kép, amit látott, kísértetiesen emlékeztette arra, amikor a Zündapért ment, és azon törte a fejét, hogy elviheti-e a takarónak használt ponyvát. Vladicsnak saját fűrésze volt. Szász megfogta a szerszám fényes nyelét. Ő már tudta, hogy nem munkás ez a Vladics. De paraszt se akart lenni. Esztergálni nem tudott, egyszerűen megvette a gépet, vagy tán lopta valahol a háború alatt.

Amikor Szász hazaindult, meglátta Vladics feleségét a tornácon. Az asszony gyorsan elmosolyodott. Szász zavarba jött a mosolyától, pedig illett az arcához, sütővassal bodorított frizurájához és ahhoz a kis selyemsálhoz, amit a nyakán hordott, mint a városi asszonyok. Biztos kelés van a nyakán, mondta Klári. Szász, amint a fűrész nyelét szorongatta, Klári szavaira gondolt. Egy másik asszonyra emlékeztette Vladics felsége, de bárhogy törte a fejét, nem jutott dűlőre. Nézegette az asszony keskeny csípőjét, mellét, karját. Néha, amikor elment mellette az utcán, érezte megpörkölt hajának a szagát. Valahol találkoztunk már, gondolta. De hol?… Vladicséknak se volt gyerekük, így életmódjuk hasonlított Szászék életmódjához. A legapróbb tennivalóktól a nagyobbakig mindent maguk végeztek a ház körül. Nem küldhették le a gyereket a boltba, az asszony pedig csak olyat főzött, amit mindketten szerettek. Szászék még harminchétben elhatározták, hogy nem lesz gyerekük. Tíz koronát kért az orvos. Szász nem tudta pontosan, hogy mit csinált Klárival. Sose beszéltek erről, a gyerek dolgát azonban egyszer és mindenkorra elintézték. Talán Vladicsék is ezt csinálták, gondolta. Orvos-orvos. Gyerek-gyerek. Élet-élet.

Nézegette Vladics gépét és a szerszámkamrát, amit még Krimmer épített. Alacsony helyiség volt, de olyan tágas, hogy műhelynek is beillett. Alig szűrődött be fény az ablakon, de itt látszott igazán, milyen vastag a fal. Vladics az első naptól kezdve tudta, mit akar a géppel és a műhellyel.

Szász megérezte, hogy valami fontos dolog készül odaát. Figyelt és várt. A szomszédjáról sokat tud az ember. Becsapják az ajtót – ez jelent valamit. Edény csörren, eltörik egy pohár. Hajnalban víz csobog a lavórban – egy idő után tudja a szomszéd, hogy a férfi mosdik-e, vagy a felesége. Éjszaka fehér hálóinges női alak lépked végig az udvaron, és leguggol a kerítés tövében. Feláll, sokáig igazgatja a hálóingét. Közben a csillagokat nézi. Klári vajon milyen lehet, amikor kimegy az udvarra éjszaka? – töprengett Szász. Más vajon mit gondol róla? Tudta, hogy a szomszédok ugyanígy figyelik őket. Tudják, mit főznek aznap, tán még azt is, hogy mennyi marad másnapra. Tudják, hány tojást szed össze Klári a tyúkok alól, kinek adja el, és mennyiért. Mekkora szatyorral jön a boltból, és ha új ruhát vesz, milyen a színe. Hallják az olló csattogását, amint magára igazítja. Talán a falon is belátnak éjszaka, villant Szász fejébe. Elképzelte magát, mintha kívülről nézné, Klári mellett az ágyban; szinte érezte, amint Klári nagyot lök a hátán, gerincéhez nyomja az öklét, és ide-oda forgatja, mintha kézifúróval akarná átfúrni és a falhoz szegezni! Nagy, tésztás teste kiterítve, mozdulatlan. Aztán elcsendesedik, csak a lélegzését hallani. Mintha egy állat feküdne mellette kimerülten a napi hajsza után. Nézi a plafont mély megvetéssel. Reggel ugyanezzel a pillantással tölti a tejet a pohárba.

A hideg kirázta Vladics feleségének a mosolyától. Később rájött, hogy az asszony is fél. Mintha rajtakapták volna valamin, és arca elé rántott volna egy álarcot. Begyakorolt mosoly volt. Szász úgy képzelte, Vladicsné számol magában ilyenkor. Számol valamennyiük helyett. Kiszámolja, mennyit változik a krumpli ára holnapra, az almáé, a dióé, a húsé. Kiszámolja az időjárást, a szél irányát és a történelmet. Azok a gyors kis villanások a szemében: mintha egy nagy fekete könyvbe jegyzett volna mindent, az ő számláit azonban senki sem ismerte – Szász biztos volt benne, hogy a férje sem. És mégis félt valamitől!

Eltelt már egy év, hogy ott laktak a szomszédban, abban az átkozott házban, de Szász figyelme nem lazult. Úgy érezte, történni fog valami, aminek még mindig nem érti a lényegét. Tizenöt év alatt sem tanulta meg Krimmertől. De miért?… Hiszen egész lelkével azon volt, hogy megtanulja! Elszalasztotta a lehetőséget, Krimmer meghalt, és itt hagyta őt olyan szegényen, amilyennek született. Mintha helyet foglalt volna magának egy rossz vonaton, ahol mégis állnia kell. A padlón eldobált csikkek, a szeméttartóban mocskos papírdarabok. Söröskupakokon tapos, a sört azonban mások itták meg.

Ide költözött ez a Vladics. Ismét itt volt az alkalom, de Szász nem tudta, mit tegyen. Attól félt, hogy Vladics is meghal egy napon, mint Krimmer. Akinek már sikerült valami, az meghalhat. Ilyen halálra vágyott egykor. Úgy figyelt, hogy belefájdult a lelke.

Vladics nem gyarapodott gyorsan, de éppen ez volt az a bizonyos jel. Egy év múlva bérbe adta a műhelyt és a gépet. Reggel hat órakor becsengetett hozzá az a kis köpcös, göndör hajú iparos. Petáknak hívták. Havi háromszáz forintot fizetett Vladicsnak, legalábbis ennyit vallott be. Háromszáz forint. Nagy pénz volt ez akkor. Kéthetente teherautó hozta az anyagot, vasrudakat, alumínium öntvényeket. Odabent a kis műhelyben sivított a gép. Hétvégén nagy öl fémforgácsot dobott ki Peták a többi tetejére. Szász elnézte a csillogó, kék fényű forgácsot, amely az ő kertjébe is átnyúlt a kerítés drótkockái között. Vladics egy év múlva rokkantsági nyugdíjat kért, két hold földet vett Érden, kukoricát termelt. Felesége három hízót nevelt – furcsa volt nézni, amint kiviszi a moslékot az állatoknak, nyakán a selyemkendővel.

Szász tekintélye fokozatosan csökkent az utcában: egyre többen vettek motort, az öreg Zündap pedig egyre fáradtabban köhögött. Ki tudja, hány százezer kilométert hagyott már maga mögött? Halmai háromezer forintért generálozta. Utálkozva piszkálta a gyertyák kupakját, mintha azt mondta volna: „Vén dög, ej, te vén dög!… Minek veled vesződni még?” Szász tehetetlen dühében az ajkát rágta. Megöregedett a Zündap, és vele együtt ő is. Áprilisban töltötte be az ötvenedik évét. Még néhány tavasz, és nyugdíjba megyek, gondolta. Klári nyolc év múlva. Elmúlt már szívéből az a nyers harag, amit az asszony iránt érzett. Néha rossz ismerősökkel találkozik az ember az utcán, akikkel nem szívesen vált szót, a dolgára hivatkozik, és megy tovább, pedig nincs célja. Hasonló érzésekkel gondolt az asszonyra. Akkor szólt csak hozzá, ha feltétlenül szükség volt rá. Munka után kerülővel ment haza, megivott egy pohár sört – nem azért, mert kívánta, hanem hogy ezzel is teljen az idő. Ismerte a kocsma törzsvendégeit. Nézte az embereket, amint kártyáztak, ittak, kártyáztak estig, és mindig találtak valami fontos közölnivalót a társaság számára. Nem érezte közéjük valónak magát. Sört kellett innia, mert nem tartottak vörösbort a kocsmában. Talán ez a baj, tűnődött, más a szervezetem, mint a többieké. Egy üveg sör után elnehezült a teste, gondolatai megálltak, nem emlékezett semmire, csak ült, és nézte a kezét. Még mindig a Falemez Műveknél dolgozott, a gatternél. Nem volt könnyű munka. Néha, amikor felállították a rönköket a bakra, és hallotta a fűrész sivítását, amint a törzsbe kapott, olyan megértésfélét érzett a fa iránt. Nézte, amint két-, majd négy-, majd nyolcfelé esik, és külön rakják a pallókat méret szerint. Egyikből bútor lesz, a másikból koporsó vagy tetőléc. Annyi biztos, hogy soha többé nem találnak egymásra, vagy ha mégis, hát az nagy szerencse dolga. Hasonló elképzelése volt a saját életéről is. Nem a gép, valami más hasította többfelé a lelkét anélkül, hogy különösebben fájt volna az egész. Egyre kevesebb maradt, és az sem okozott már örömöt senkinek. Kilenc órakor hazabaktatott, ágyához húzta a rádiót, tetejére tette a cigarettát és a hamutartót. Sok cigarettát szívott, egyiket a másik után, meghallgatta a híreket, a zenét, akármit. Mintha egy nagy pályaudvar bejáratánál heverészett volna lehunyt szemmel, cigarettázva, és hallgatta volna az emberek zsibongását, amelyből egy szót sem értett, és nem is akart érteni. Elég, hogy ott voltak, és nem bántotta senki. Nem örült már a fuvaroknak. Valamikor jól ment, az asszony is biztatta, menjen! Ide hívták, oda hívták. Egyre fáradtabban húzta homlokába a sapkáját, felvette viharvert bekecsét, amelyet egy drót tartott össze középen, és ment. Ismerte a környéket, ismert minden fordulót. Egyik se érdekelte már. „A vén Szász! – mondták a háta mögött. – Az ócska Zündapjával!” A sárhányót egy kábeldarabbal kötözte a vázhoz. Valami káposztafuvarnál szakadt le. Hazafelé egész úton hallotta a lemezek csikorgását. Furcsa vágyat érzett, hogy úgy hagyja, persze nem hagyta úgy. A vén Szász és a Zündapja. A szódás cigány szamaráról beszéltek így. Egykor szívességet tett, ha fuvart vállalt – most mintha neki tettek volna szívességet, ha dolgozni hívták. Végül is mindegy, gondolta. Fontos az, hogy ki vezeti a számlakönyvet? Nem fontos. Valakinek vezetni kell, a többi meg már a természetes rend szerint alakul. Mindenkinek jut hely a világon. Az ember fél egy ideig, szorong, mert azt hiszi, ő lesz a kivétel az emberek között. Miért lenne? Dühös, mert a másiknak jobb feleség jutott. Valamikor talán irigykedett Vladicsra a felesége miatt, az utóbbi években azonban túl sokat hallotta az asszony pörlekedését. Minél több lett a forgács az udvaron, minél több lett a pénz, amit a matrac alá dugtak, ez a hang annál többször felverte a csendet esténként. Kiszűrődött a behúzott függönyön, a becsukott ajtón, az orgonasövényen, amit Vladics ültetett a kerítés mellé. Szász nevetett. Nem hangosan, majdnem úgy, mint régen, amikor hazafelé jött a motoron.

Az öreg Zündap volt az egyetlen barátja. A három kerék nyomán, ahogy beállította esténként a repülőgéplemezekből összetákolt kis bódéba, mély rovátka vésődött a földbe, le egészen a kőig, amely néhány hüvelyknyire lapult az agyag alatt. Nem kellett fogni a kormányt, úgy gurult a megszokott pihenőhelyére, ahogy az öreg jószág baktat éjszakára a jászol mellé.

Amikor bevezették a villanyt az utcába, Szász a kamrába is lehúzott egy drótot. Huszonötös izzót akasztott a régi polc fölé, így barátságosabb lett ez a hely. Magával vitte az újságot, mint régen, de nem érdekelte már, hogy mi áll benne. Néha ki se nyitotta, csak ült, nézte a villanykörtét és benne a lepke alakú wolframszálat. Néha pörszent a szál. Hibás lehet, tűnődött Szász, vagy tán eszébe jutott valami. Ha sokáig nézte az izzót, nem érezte lehetetlennek, hogy az is gondolkozik. Annyit éppen gondolkozhatott, mint ő. Kedvetlenül találgatta, ugyan miféle fuvart szervezett az asszony másnapra. Takarékbetétkönyvében gyűlt a pénz, huszonegyezer forintja volt már. Néhány éve még szeretett volna venni egy telket Diósdon. Klári ugyanúgy; ajánlottak neki egy háromszáz négyszögöles barackost a főútvonal mellett. De hibás volt a kerítés, anyagot kellett volna venni, hogy kijavítsák, aztán fákat ültetni hátul, ősszel pedig behordani a termést. Eleget csináltam, gondolta Szász rosszkedvűen. Nem kell a telek!

Később arra gondolt, vehetne egy új Pannóniát. Tudta, hogy erős motor, elbírja az oldalkocsit, és ami a legfőbb, bármilyen alkatrészt kapott hozzá az ember. Két motorra persze nem volt szüksége. Megkérdezte Halmait, hogy mennyit kapna a régi Zündapért. Vidéken… falun! Semmit! – mondta Halmai kurtán. Zsémbes lett az utóbbi években, köszvény húzta a lábát. Legszívesebben ült volna egész nap. Műhelyében a polcokon egyre vastagabb lett a por. Szász letörten ácsorgott mellette. Szégyellte magát, amiért eszébe jutott, hogy megválik a hűséges géptől. Ettől a naptól kezdve másképp szerette a motort. Nem haragudott már azért, hogy kicsúfolják a háta mögött: Szász meg a tragacsa! Ha öreg, hát öreg. Ha vén, hát vén. Neki ez jutott. Nem tudják, mit ér valójában. Volt valami igazi a szövetségükben, és ebben egyiküket se pótolhatta volna más. Bemegy a boltba, kap egy blokkot, kifizeti, elviszi az új motort, és kész? … Egy kicsit másképp gondolt a régi időkre, Krimmerre is. Kétségkívül dolgos ember volt. Az ördög vitte volna el, hogy vízbe fojtotta magát!

Nem rokkant meg a forgácshalom Vladics kerítésének a tövében. Nem fogott rajta az idő. A következő év azonban jelentős változást hozott. Új rendelet szabályozta a kisiparosok munkáját. Vladicsnak mindkét szomszédjával alá kellett íratnia a telephelyengedélyét. Szász tudott a rendeletről, és várta, mi lesz. Tíz éve nem beszélt Vladiccsal. Egyelőre semmiféle elképzelése nem volt, csak élvezte a helyzetet. Bárhogy alakultak is a dolgok, ő azért még semmit se kért a szomszédjától, kivéve azt az egy fűrészt. De ki emlékezett már arra?

Vladics vasárnap este kopogott be hozzá. Mély hangon köszönt, és Szász ezen úgy meglepődött, mintha sose hallotta volna még beszélni. Vladics hosszan ráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkozik. Mit gondolkozik ez itt? – tűnődött Szász. – Lett volna rá ideje bőven! Most akarja kitalálni, mit mondjon?…

Klári pogácsáért ugrott – ez volt hozzá a legközelebb.

– Bort hozz – morogta Szász. Az ő hangja is mélyebben csengett. Klári bort hozott, mind a ketten ittak, aztán mind a ketten hallgattak. Én ráérek, gondolta Szász. Van időm!

– Egy aláírás kellene – mondta végül Vladics.

– Azt tudom – felelte Szász. Sose látta még ilyen közelről Vladics arcát. Egy futó pillanatra érezte azt a régi félelmet – aztán rádöbbent, hogy nem Vladics haragjától fél, hanem Krimmerétől, aki rég meghalt. A fenébe, gondolta. Ez aztán a cifra dolog!…

– Formaság csak – morogta Vladics. Nehezen jött ki torkán a szó.

– Ha formaság, hát formaság – mondta Szász. – Minden formaság!

– Eddig is ment az a gép – bólintott Vladics. Úgy látszik, félreértette a helyzetet.

– Igaz – mondta Szász. Egyre jobban élvezte a diskurálást. Megértette, hogy most az egyszer istenigazában fontos a véleménye: rajta áll, hogy továbbra is dolgoznak a szomszédban, vagy mindennek vége! Peták akkor már kétezer forintot fizetett Vladicsnak. Kedve lett volna a szomszéd szemébe nézni. Egyelőre csak az asztal lábát mustrálta, amely meglazult a bal oldalon. Ragasztani kell, gondolta. Nem bírja már a szöget. Öreg fa.

Vladics egy papírt terített az asztalra. Szász valamiféle nyomtatványra számított, ehelyett csak öt sor állt az íven, kézzel írva. Vladics kézírásával. Most legalább azt is megismerte. Gyakorlatlan írás volt, egyik betű erre dőlt, a másik arra. Vladics egy tollat tett a papírra kicsit ferdén.

– Olvassa el! – mondta, de alig értették a szavát. Az asszony köhentett a hátuk mögött.

– Azt lehet – bólintott Szász. – Szívesen elolvasom. Ez itt milyen betű? – bökött a papírra.

– K – mondta Vladics. Megmoccant ültében, mint aki felállni készül.

– Ha K, akkor jól van – Szász elolvasta az öt sort. – Sajnos – mondta a végén – én ezt nem írhatom alá!

Végre felemelte a fejét, és elfogta Vladics parázsló pillantását. Nofene, gondolta vidáman. Vladics kirúgta maga alól a széket, és elment. Azt se mondta, hogy jó napot. Szász fogta Vladics poharát, a maradék bort a csapba löttyintette.

– Baromállat! – mondta az asszony. – Te vadbarom!…

Bármennyit beszélt is, nem tudta elrontani Szász jókedvét. Kiment sétálni a kertbe, megnézte a forgácshalmot, amelyre dér csapódott. Mintha fehér pamutszálat gubancolt volna össze valaki ott a kerítés tövében.

Vladics ügyvédhez ment, aztán másik ügyvédhez, mert nem ismerte a törvényt, és azt hitte, igaza lehet. Eltelt három hónap, mire megkapták a végzést, a munka pedig állt, és nem is indult meg többé a kis műhelyben. Vladics hirtelen megöregedett, Szász pedig ismét fiatalnak és erősnek érezte magát. Nézegette a barackfák virágait. Egyszer rajtakapta az asszonyt, amint Vladicsnéval pusmogott a kerítésen keresztül. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Klári aztán szóba hozta a dolgot másnap. Pörköltet főzött, és amíg leszedte a levesestányért, csak úgy mellesleg megemlítette, hogy Vladics egyezkedni akar. Tízezer forintot ajánlott az aláírásért cserébe. Szász érezte az asszony hangján, mennyire lázba hozta a dolog. Kisujjukat se kellett mozdítaniuk ezért a pénzért, illetve Szásznak alá kellett volna írnia a telephelyi kérvényt. Első hallásra ő is meglepődött, hogy Vladics ekkora összeget kínál. Az angyalát, gondolta, de nem érdekelte különösebben a pénz, azonkívül tudta, hogy Klári biztosan megvenné azt a diósdi telket. Megmakacsolta magát. Nem is válaszolt az asszony szavaira, evett tovább, mint aki süket és néma.

Egy hónap múlva Vladics megállította a háza előtt. Ha legalább behívta volna, de ott akarta elintézni a dolgot sebtében a kapu előtt! Szász megsértődött. A köszönésen kívül, amit elmormogott, semmit se mondott, és Vladics akkor megütötte. Pofon akarta vágni, de nem sikerült az ütés, megakadt a keze Szász kabátujjában.

– Agyonverlek! – üvöltötte. – Megöllek, te kutya!

Szász elkotródott a közeléből, de akkor már ő is olyan ideges volt, hogy nem találta a kertkapu kilincsét, lábával rúgta be az ajtót. Sokáig nem emlékezett másra, csak az ajtóra, amint visszapattan a rúgás után.

Ezzel aztán elintézték a dolgukat egymással, Vladics meg ő. Legalábbis azt hitték akkor. Szász hónapokig félt kimenni az utcára, de azért bízott valamiben. Maga se tudta, miben. A környékbeliek még évek múlva is emlegették a Szép utcai verekedést, és persze leginkább olyankor, ha Szász is ott volt. Szász nehezen szokta meg újfajta népszerűségét, de később csaknem büszke volt rá. Amúgy nem szólt a vitába.

Ez is elmúlt, és úgy éltek, mint régen. Vladics gépe állt, nem járt teherautó a Szép utcában, nagy csend borult a két utolsó házra: Szász egyre idegesebb lett. Ez a megfoghatatlan nyugtalanság gyötörte azon a májusi vasárnapon is. Nem ízlett neki az ebéd, már a levesnél felállt, rágyújtott, pedig tudta, hogy Klári ezért haragszik a legjobban. Végeredményben nem volt olyan rossz az a leves. Kicsit elsózta Klári. Általában elsózta a leveseket, pedig az orvos megtiltotta Szásznak, hogy túl sósan egyen bármit a veséje miatt. Tudta, hogy jobban járna, ha végigenné az ebédet. Klári egyelőre hallgatott, de kijött a házból Szász után. Szász az ég aljára pislogott. Még sütött a nap, de szürke felhők gyülekeztek a látóhatáron. Csak nem lesz hó? – tűnődött. Az asszonyra nézett: egy pillanatra nagyon tisztán látta Klári arcvonásait – nem ráncosodott, mint a többi asszony, ellenkezőleg, kékes dudorok nőttek a homlokán, a szeme és a szája alatt, mintha verekedett volna valakivel az éjszaka. Szeme egyre mélyebben csillogott a szemgödrében, ahogy a kavics süllyed a homokban.

Szász idegesen leguggolt a kerítés tövébe dobált vashulladék mellé, mintha keresett volna valamit. Klári arcára gondolt, meg a dudorokra. Talán rák, gondolta. Ha az, hát nincs menekvés, a ráknak még nem találták fel a gyógyszerét! Hátán érezte az asszony pillantását – abban a pillanatban csak egyet szeretett volna: elmenni valahová, bárhová!

Lassan felállt, kezében egy rozsdás ácskapoccsal. Káromkodva kihúzta a motort a kamrából, megpiszkálta a porlasztóját. Klári a virágokat locsolta. Lehet, hogy mégis csendben lesz? – tűnődött Szász. Mégse kellett volna kihozni a motort, szívesebben üldögélt volna a napon. Az oldalkocsiba dobta az ácskapcsot. Klári felnézett a koppanásra. Azt hiszi, fáért megyek, gondolta Szász. Pedig esze ágában se volt dolgozni. Elképzelte, amint elmegy, és visszajön üres kézzel. Befordul a kapun, arca mozdulatlan. Klári elképedve nézi! – Kellemes gondolat volt. Mégiscsak berúgta a motort: nehezen indult, de aztán erőre kapott, megrázta az öreg karosszériát. A szétrohadt kipufogócsövön alul-felül kicsapott a füst, amelynek a szagát még útközben is érezte, ha nem fújt a szél. Nehézkes mozdulattal a nyeregbe ült, kipróbálta a rugózását, mint mindig indulás előtt. Okos arcot vágott, és kigördült a kertkapun. Tudta, hogy az asszony figyeli. Házasságuk harminc éve alatt se tudta megszokni a pillantását: mintha vesszővel csapkodták volna a lába szárát. Jobbra fordult a Szép utca sarkán a mező felé.

Ismerte a földút minden zökkenőjét, tudta, hol kell kerülőt tennie eső után. Kellemes volt a levegő, érezte a tavasz szagát. Arra gondolt, hányszor ült ugyanígy a nyeregben a szemerkélő őszi esőben, csikorgó fagyban és a nyári hőségben. Egy kicsit idegen szemmel nézte a mezőt, nyugaton a barackost. A kereszteződés előtt megállt. Az M7-es út építése miatt nagy volt erre a forgalom, egymást érték a kocsik. A nap fénye csillogott a szélvédőüvegeken. Egy Škoda volánja mögül ránézett a vezető: élénk taglejtésekkel magyarázott valamit a mellette ülő kalapos nőnek. Szász dühösen mocorgott az ülésen: ha jobbról szabad volt az út, akkor balról jött valaki. Hogy jobban teljen az idő, a Mechanikai Művek épületét nézegette. Ötszáz méterre a gyár előtt a Kamaraerdő felé kanyarodott az út, amelyről újabb letérő volt az erdő északi sarka felé. Tábla állt az elágazásnál: KATONAI TERÜLET, TILOS BEHAJTANI! – Szászt azonban ismerték a katonák, és elnézték neki a szabálytalanságot.

Egy alkalommal éppen az őrszoba előtt fulladt le a motorja. Kijött az őrparancsnok, egy szakaszvezető, aki motorszerelő volt civilben. A felvezetésre váró katonák igazgatták vállukon a gázálarcot és géppisztolyt. Szász elmosolyodott. Mennyire más katonák voltak ezek, mint amilyeneket a háború alatt látott! Örültek, hogy végre történt valami az unalmas őrszolgálat közben. A szakaszvezető élvezettel tapogatta az öreg Zündap porlasztóját. Új volt számára a régi konstrukció. Szász meghatottan ácsorgott mellette. A kiskatonák felváltva rugdosták a motort, végül felült rá az őrparancsnok, és megtolták a többiek. Amint beindult a gép, a szakaszvezető körbejárt a magas fűben. Szász mosolyogva bólogatott.

Szívesen gondolt erre a napra meg a fiúkra. Tavaly azonban más alakulatot vezényeltek a Kamaraerdő mellé. Az új parancsnok összevont szemöldökkel nézett Szászra az őrszoba ablakából. Rá gondolt, amíg a műút forgalmát figyelte.

Végre átjutott a kereszteződésen. Amint a gyárhoz vezető út sima betonjára ért, úgy érezte, nem is motoron ül, hanem a… hangján! Tíz-egynéhány éve lebetonozták az utat, mégis valahányszor rákanyarodott, azt mondta magának: Nahát, ezt is lebetonozták! Körülnézett, nem látja-e a rendőrök GAZ kocsiját. Egy dunatelepi skodást ezer forintra megbüntettek, amiért a fák közé állt a kocsijával. Valami nő volt vele, ezért egy kicsit enyhébben ítélte meg a dolgot a rendőr százados. Szász büszke volt rá, hogy mindeddig kijátszotta a rendőrök éberségét, bár az is lehet, hogy szándékosan hagyták futni, rőzsét szedni a védett területen.

Elhajtott az őrszoba előtt. Csak egy kiskatonát látott a helyiségben: a fal mellett állt, háttal felé. Teát főzött a villanyrezsón. A többiek valószínűleg az őrhelyekre mentek. A régi őrparancsnok gombaszedő apónak szólította Szászt. Pedig sose szedett gombát. Asszonyok dolga az. Néha arra gondolt, jó lenne megmondani a fiúnak az igazságot, de mire elhatározta magát, már nem volt kinek mondani.

Amint az erdei útra kanyarodott, megcsapta az orrát a föld erős szaga. Valamikor kocsik jártak erre, izzadó lovak húzták a megrakott szekereket. Innen hordták a fát a budaörsiek. Ma már csak a kirándulók jöhettek ide, az út azonban itt maradt, nem tilthatták ki az erdőből, mint ahogy Szászt sem! Egy mogyoróbokor mellett állt meg. A sűrű cserje között akkor se látszott a gép, ha kétlépésnyire ment el valaki, ő viszont több száz méterről is meghallotta a kirándulók lépéseit. Néha órákig elüldögélt a rejtekhelyen, hallgatta a szerelmespárok túlfűtött, semmitmondó beszélgetését. Vigyorogva bólogatott, amúgy nem érdekelte, mit csinálnak.

A nők nevetését szerette hallgatni, amely messze szállt a csendben. Néha olyan későn indult portyaútra a fák közé, hogy már alig látott a homályban. Lassan lépkedett, nem is a földet nézte, hanem a bokrokat, mintha a bujkáló asszonyi nevetést kereste volna.

Vagy húszlépésnyire ettől a helytől öreg kanadai nyárfa állt az erdő szélén. Az északi oldalon mintha leperzselték volna a leveleit – már Szász gyerekkorában is csak a fele koronája lombosodott ki tavasszal. Ha északról vagy délről fújt a szél, óriási legyezőre hasonlított a fa. Szász gyakran leheveredett alá. Alulról még magasabbnak tűnt a fa. A száraz ágak helyén mintha vastag ceruzavonalakat húzott volna valaki az égre. A kopasz ágak alatt, ahol több napfényt kapott a föld, selymes, hosszú fű nőtt. Alul, a fa gyökerei között golyózó pályát készített valamelyik gyerek. Gyufaszálakat szurkáltak a földbe jelzőkarónak, délután még az árnyékuk is látszott a pályán. Olyan volt az egész, mint egy miniatűr futballpálya. Azóta negyven év telt el. A fű most is ugyanolyan volt, mint régen, a fa azonban teljesen kiszáradt. Idén az első nagy májusi vihar tőben letörte az utolsó három ágát, egy-egy darab háncson lógtak, végük a földre hajolt. Szász tudta, hogy hamarosan elhordják tüzelőnek. Elvihette volna ő is. Napok óta nézegette a fát, de valahogy sajnálta megcsonkítani.

Motorzúgást hallott a mező felől. Óvatosan leszállt a gépről, a fűbe térdelt. Arca mellett érezte a benzinszagú recés térdgumit, amelynek a közepén még mindig látszott a gyár emblémája, a Z betű. Aztán meglátta a dombon a GAZ kocsit, motorházán a rugós kapcsokkal. A kocsi egyenesen a nyárfa alá kanyarodott, hátratolatott egy kicsit, majd ismét előrefurakodott. Szász akkor látta csak, hogy nem szovjet GAZ, amilyen a rendőröké, hanem az a szürke, lengyel típus, amilyet Vladics vett pár hete. Már eszébe jutott a szomszéd neve, mégis megdöbbent, amikor felismerte a volán mögött. Vladics kiugrott a kocsiból, körüljárta a fát. Sovány felsőtestén magas nyakú bordó pulóver feszült, amit a felesége kötött neki, és ebben sokkal fiatalabbnak látszott. Baltával a kezében a kocsi motorházára kapaszkodott, így elérte a félig letört ágakat.

Szász remegő térddel felállt. Az nem lehet, hogy Vladics vigye el a fát, gondolta. Én jöttem előbb! Most az egyszer én jöttem előbb!… Kivette baltáját az oldalkocsiból. Vladics közben levágta a két ágat, a fűbe ugrott. Szaporán dolgozott, nyilván ő is gondolt a rendőrökre. Az éles csattanások között hallani lehetett a szuszogását. Két-két darabra vágta az ágakat, majd lehajtotta a kocsi hátulját, és a ponyva alá lökte a zsákmányt.

Szász nagyot lélegzett, mint aki kiáltani akar. Eszébe jutott minden, ami kettőjük között történt az elmúlt tizenöt év alatt. A verekedés, a pofon. Jobb kezébe csúsztatta a balta nyelét. Megrémült a mozdulattól. A bokrok mellett könnyen Vladics háta mögé lopózhatott volna. Ha megtalálnák itt, gondolta, semmi nyom nem maradna utánam. Esni fog. Előrenyújtotta a nyakát, szeme kitágult. Megnyalta a szája szélét. Csakhogy a kiskatona meglátott, gondolta. Talán az őrök is az erdőből, az a rossz arcú hadnagy pedig biztosan ellenem vallana…

Tehetetlenül nézte, amint Vladics feldarabolja az ágakat. A harmadik még a törzsön lógott. Vladics az égre sandított, és beszállt a kocsiba – néhány perc múlva Szász már csak a motor távolodó zúgását hallotta. A harmadik ágra bámult. Nem vitte el, gondolta lassan. Odament, és rángatni kezdte az ág végét, de erősen tartotta fent a háncs. Visszament a motorhoz. Talpa nedves volt a harmattól, lecsúszott a berúgó karról, bokáját keményen a vázba vágta, aztán az ágak közé gabalyodott, amint a szűk helyen forgolódott. Végül mégis kivitte a gépet a fa alá, szorosan a törzs mellé, ahogy Vladicstól látta az előbb. Ha lábujjhegyre állt, a benzintankról elérte a fa elágazását. Bal kezével a törzsbe kapaszkodott, arcát a háncsra szorította. Az öreg motor ide-oda billegett alatta. Már az első ütéseknél leesett a fejéről a sapkája: felfelé fordulva feküdt a fűben, belehullt a forgács. Akkor találta el az arcát az első esőcsepp. Súlyos volt és langyos. Szász leugrott a tankról, felkapta a sapkát, zihálva rángatta az ágat, amíg végre leszakadt: az oldalkocsira zuhant, és szilánkokra zúzta azt a kis plexiablakot, amely annyi éven keresztül Szász büszkesége volt. A motor hátsó kereke a levegőbe emelkedett, lassan forgott hátrafelé. Szász odanyúlt és megállította. Ujjaival érezte a terepgumi kopott cirádáit, amelyek közé fű és sár tapadt. Aztán két kézre fogta a baltát, és lecsapta vele az ág végét. Addigra már szakadt az eső. Körben hallotta a vízcseppek csobbanását a maguk által kialakított kis tócsák tetején. Nem baj, gondolta, így legalább biztonságban vagyok a rendőröktől. Ilyen kutya időben csak nem jönnek ide. A motor fénylett, a bőrülés mélyedésében kis tócsa gyűlt. Az ág egyik végét a kormányra, másikat az oldalkocsira kötözte. Hibát követett el, hogy nem fordult meg előbb. Vagy húsz percig kínlódott, mire kivergődött az útra. Addigra egészen besötétedett. A legrövidebb úton indult a műút felé, keresztül a mezőn. A motor ide-oda csúszkált a vizes füvön. Erősen tartotta a kormányt, és közben a kilométeróra tetején lötyögő kis tócsát bámulta. Egykori iránytűjére emlékeztette a műszer nagy, fekete mutatójával, amely az első és a második osztás között rezgett. Megyek, gondolta. Megyek, és viszem a fát!… Büszke volt és boldog.

Pár száz méter után lecsúszott az ág az oldalkocsiról. Szász fogcsikorgatva tartotta a kormányt, végül leszállt, és megigazította a terhet. Valószínűleg akkor tért el a helyes iránytól. Néhány perc múlva nagyot zökkent a gép – Szász csaknem előrebukott a kormány felett. Mindjárt tudta, hogy a régi lőtértanya romjaihoz tévedt. Látta az esőfüggöny mögött fehérlő nagy köveket. Mintha sziklás partot ostromoltak volna a fröcskölő hullámok. Végigtapogatta a motor első kerekét. Furcsának tűnt, hogy a ránehezedő nagy súly ellenére milyen könnyen enged a nyomásnak – tövében eltörött a villa. Nem fogta fel azonnal, hogy mi történt, csak állt. Az eső kopogására tért magához. Sapkája olyan nehéz volt, mintha kőkarikát tettek volna a fejére. Otthagyta a motort, és vonszolni kezdte a fát az út felé, amelyen még mindig élénk forgalom zajlott. Olyan lassan mozogtak a reflektorok, mintha egy sor világító szemű asszony lépkedett volna valami búcsúhely felé. Az első percekben nem érezte a fa súlyát – akkor hagyta el az ereje, amikor felkapaszkodott vele az út szélén húzódó töltésre. Úgy lógott az ág végén, akár egy óriási kifogott hal. Visszacsúszott a fával együtt, és nem hitt benne, hogy ismét sikerül majd felmásznia. De sikerült. Előrelökte az ágat az út felé, majd egyszerűen utánagurult az árokba éppen egy elhúzó teherautó mellett. A sofőr mintha észrevette volna, de nyilván azt hitte, káprázik a szeme. Szász addigra felismerhetetlen volt a sártól. Karján és a vállán felhasadt a zubbonya, nadrágja a fenekére csúszott, ülepe tele volt vízzel. Dühös erőfeszítéssel feltaszigálta az ágat az útra. Még át is kellett menni a túlsó oldalra, ami nem volt gyerekjáték abban a forgalomban. Vagy tíz percig várt, nyalogatta a szájába csorgó esővizet, és nem gondolt semmire. Végre, amikor elcsendesedett az út, nekirugaszkodott, a fa vége azonban megakadt az árokban. Szász nyögve erőlködött, sáros talpa ide-oda csúszkált a betonon, de ment előre rendületlenül, amíg csak bele nem zuhant a szemközti árokba. Egy busz tűnt fel a kanyarban, akár valami kísértet. A fa vége még az úton volt: az első kerék felütötte, a hátsó az árokba vágta. Szász óriási ütést érzett a melle közepén. Úgy zuhant a sárba, akár egy zsák. Néhány percig eszméletlenül feküdt, aztán kitapogatta maga mellett az ágat, bal karjával átölelte, és így feküdt egy ideig. Gondolni se mert arra, hogy felviszi a másik töltésen. Sáros füvet kapart rá. Mire végzett, úgy kimerült, hogy üres kézzel is alig tudta vonszolni magát. Eső verte a mezőt. Pár száz méterre állt a háza. Mélyen előrehajolva lépkedett hazafelé, amíg egyszerre kicsúszott alóla a lába. Furcsa, gyors mozdulat volt – egész hosszában orra vágódott a latyakban. Tudta, hogy a Szép utca sarkához ért, ő ásta annak idején ezt az árkot. Távolabb az utca végén kitartóan himbálta a szél az egyetlen épen maradt villanykörtét, amit nem csúzliztak ki a kölykök. Pihenek egy kicsit, gondolta. Az utolsó esésen mélázott, azon a buta kis mozdulaton, amely ennyi szenvedés után végül is a földre terítette. Bal karját lassan előrehúzta, ráhajtotta az arcát. Lehunyt szemmel várta, hogy arra jöjjön valaki.

 

---

 

* Fémforgács.

* Csendes-óceáni evezős hajótípus, a kajak rokona.