Budapesten születtem, a IX. kerületben. Akkor azt az utcát Szamuely utcának hívták, ma Lónyay utca. Erről nincs emlékem, mert mindössze kétéves voltam, amikor a család Óbuda peremére, a Zay utcába költözött, egy kertes, tanácsi lakásba. Valójában kétszintes családi ház volt ez, a felső szintet mi laktuk, az alsó szinten a szomszéd lakott. De tanácsi lakásnak számított. Emlékem nincs, de családi legenda szerint olyan rossz állapotú volt a IX. kerületi lakás, hogy a gyerekágyamra is felmásztak a svábbogarak. Borzalmas lehetett, ebből nem emlékszem semmire.
Jó tanuló voltam, kitűnő is olykor. Sokat olvastam, így magyarból jó voltam. Emlékszem, amikor 5. osztályos koromban a magyartanárom kérdezte, ki mit olvasott mostanában, én azt válaszoltam, hogy Bolesław Prus A fáraó című regényét. Nem hitte el. Azt gondolta, hazudok.
Ötéves voltam, amikor elhatároztam, hogy költő leszek. Ettől a pillanattól kezdve, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, azt válaszoltam, „költő”. Jobb esetben, hogy „író”. Óbudán, ahol általában meglehetősen egyszerű, kétkezi munkások gyerekei voltak a barátaim, ezek a válaszok nagy megrökönyödést váltottak ki. De ezzel nem foglalkoztam.
Ötévesen már tudtam, költő leszek, így nem is kellett írnom. Vagyis sokáig nem írtam semmit. Kamaszkorban – állítólag – írtam néhány verset az egyik akkori barátnőmhöz, ő azt állítja, nála vannak füzetek, amelyekben az én verseim vannak. Lehet. Nem emlékszem erre, nem volt fontos. 18 éves voltam, amikor rájöttem arra, hogy ha költő akarok lenni, valamit írni is kellene. Ez vicc, persze, de valahogy így volt. Akkoriban kezdtem írni. Pilinszky Jánossal és Tandori Dezsővel vettem fel a kapcsolatot. Nekik akartam megmutatni az írásaimat. Mestereknek vallottam őket.
Jerome David Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok! / Seymour: bemutatás – ez a két kisregény Salingertől.
Sokat olvasok. Oscar Wilde: Teleny, valamint Michel Houellebecq: Behódolás és Billy Collins: Az a baj a költészettel.
Három könyvet olvasok egyszerre.
