Szentirmai Mária: Kötelékek

Szentirmai Mária megkapó eredetiséggel szemléli a világ dolgait, s az emberi lét sokféle kötelékeiből sajátos érzékenységgel teremt hiteles költészetet.

Kötelék a félhomályba tűnő gyerekkorhoz, a „fátyolemlék” családhoz: az egyik én még mindig ott él, az egykori házban, érzi az ­alumíniumdoboz illatát, látja, amint az anya „lehajtja fejét Isten előtt”, s a nagyapa a „befagyott tó partján áll”.

Kötelék a szülőkhöz, alázatosan térdelve a „végtelenből kihasított darabon”; megtapasztalva az apa öregségét: „elfáradt rajtad az öltöny”; és megtapasztalva az elmúlást: a halott anyához a legszebb kosztümjét viszi. Tudja jól: „A gyerekkor nem nő fel soha”.

Kötelék a hétköznapokhoz, ahol „hajnalban szelídebben égnek a lámpák”, s a „törvények mellett és felett / egy pillanat is a végtelenbe vezet”.

Kötelék az időhöz, szelíd küzdelem a múlttal, figyelem a megtartó, felragyogó csodákra, hisz „minden perc egy hosszú némulás”.

Kötelék a nyelvhez, s nem véletlen a kötődés a barokk korhoz, a barokk kor nyelvének megidézése: „jókedvvel neveténk, ahogy belénk futa erdő, rét”.

Kötelék a hithez, a Bibliához; Szentirmai Mária angyala „ha tehetné, odaadná szárnyát, / emelkedjen fel utca, ember, ház”.

Kötelék a szülő és öregedő testhez: „Csak a test, ha hagyom hullani, / csak az mutat helyes utat”.

Kötelék a földi léten túlihoz, ahol a költő így a képzeli a találkozást: „Csak körvonalaink mosódtak el, sejtjeink futottak széjjel, / útjuk kitágult, nem érnek célba sem nappal, sem éjjel”.

Villányi László