Böszörményi Márton

 

Dunaújvárosban születtem, itt töltöttem a gyerekkoromat, és jelenleg Budapesten élek, de egyszer majd szeretnék ide visszatérni. Nem tudom, hogy mi vonz ebben a városban, elég valószínű, hogy az emlékek miatt kötődöm hozzá ennyire – ha máshol nőttem volna fel, akkor azt a helyet szeretném –, de ha már így alakult, akkor igyekszem a csodálatomat a műveimbe is beépíteni. Panelházak, Duna-part, olcsó kocsmák, gyári munkások, homályos legendák vacogva, szűkölve egymásba kapaszkodva egy elhagyatott játszótér csikkekel teli homokozójában.

Az általános iskolában még eléggé érdeklődő voltam, azt hiszem. Legalábbis nem utasítottam el zsigerből az oktatás minden formáját. Szerettem rajzolni, szerettem írni és olvasni, de hamar rájöttem, hogy azt nem szeretem, ha ezeket intézményes keretek között kell produkálnom. Szóval nem volt kedvenc tantárgyam.

Lehetséges, hogy kisgyerekként még volt valami elfogadható tervem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Űrhajós, mondjuk. Vagy Barbie. És akkor már inkább Barbie, mert se az űr nem vonzott, se a hajózás, se az autók, se a barkácsolás, se semmi, amire jóleső érzéssel mondhatná bárki, hogy: na ez a gyerek, ez ilyen-meg-olyan, ezért biztos, hogy ilyen-meg-olyan férfias szakmát fog választani. Azt hiszem, hogy ezt nem is nagyon kérdezgették tőlem, senki nem erőltettem rám ilyen dolgokat, hogy ezt eldöntsem, ezért igazából meg sem fordult a fejemben, hogy nekem majd egyszer választanom kell. Igazából ez csak most tudatosul bennem, hogy én semmi nem akartam lenni. Csak játszani akartam.

Az írás elkezdésének ideje, miértje és körülménye az előző kérdéssel összefügg. Mesékben, történetekben, egy nagy játékban éltem. Mindig is történeteket találtam ki, csak nyilván sokáig nem tudtam őket leírni. Nem tanultam meg korábban olvasni, nem tudtam óvodásként leírni a nevemet. Nem a könyvekkel kezdődött, hanem a történetekkel. Aztán kilencéves koromban elolvastam a Drakulát, utána rögtön nekiláttam, hogy megírjam a folytatását. Négy-öt oldalt írhattam, aztán rájöttem, hogy ez túl nagy falat nekem, viszont ezután már csak ezt akartam csinálni. Történeteket írni. Úgyhogy azóta ezt csinálom, máshoz nem is értek.

Sok a kedvenc szerző, sok a kedvenc könyv. Régebben válogatás nélkül imádtam mindent, amit csak elolvastam, úgy voltam vele, ha már valaki eljutott odáig, hogy megírt egy könyvet, és azt ki is adták, akkor azt tisztelni kell. Aztán az évek során elkezdtem szelektálni, most már egyre kevesebb az olyan mű, ami meg tudja ugrani az ingerküszöbömet, ami valóban tetszik. Vannak nagy kedvencek: Kafka, Bolaño, Lovecraft, Cormac McCarthy, Murakami Haruki, illetve Krasznahorkai és Bodor Ádám – ez most csak egy gyors és felületes dobálózás a nagy nevekkel, mert úgy éreztem, itt most inkább a nagy öregeket kell említeni, de azért nem szeretném kihagyni ebből a felsorolásból Bartók Imrét sem, főleg a Jerikó épül című könyvét, mert sokkal kisebb hal vagyok én az irodalmi élet tengerében, de ha már emiatt kézbe veszi valaki ezt a könyvet, akkor valamit elértem. De Hamvas Béla Karneválja mindenek fölött áll, ez biztosan túlzás, de nem is annyira irodalmi műként, inkább valamiféle szent könyvként tekintek rá.

Éppen az új regényemen dolgozom, ilyenkor eléggé megválogatom, hogy miket olvasok. Vagyis próbálok olyan könyveket forgatni, amelyek valahogy kapcsolódnak a készülő anyaghoz. Most Borges- és Cortázar-novellákat, japán mondákat és Junji Ito horror-manga gyűjteményét, a Shivert olvasgatom.

 

Sajnos dolgozószobám nincs, de a konyhában van egy sarkom, ahol dolgozhatok. Írás közben sokat dohányzom, ezért el kellett szeparálnom magamat a többi helyiségtől, lehetőleg egy ablak mellé, ráadásul a konyha viszonylag tágas, így még gondterhelt fel-alá sétálgatásra is van lehetőségem. A falon van pár fotó a kisfiamról, ezek régebben a szekrényem ajtaján lógtak, a könyvesboltban, ahol dolgoztam, de most már hivatalosan is az új munkahelyemet díszítik.