Utószó

„Amit nem tudok, azt nem írom le”

„Ne üljenek fel annak, amit a novellaírók mondanak. Nevezetesen, hogy az ő életművük tulajdonképpen egy nagy regény. A novellaírás akadályfutás: amit nem tudok, azt nem írom le. Minél elegánsabban művelem, annál jobb lesz a novella. Amikor azonban végig kell járni egy utat, amikor mindenre válaszolni kell, kiderül, hogy mit tud az író. Az is, amit nem tud. A regény akkora és olyan, mint az írója. A novella az égi mása.”*

Így foglalta össze Csörsz István (1942–2018) a szívének oly kedves novellaműfaj lényegét 1999-ben, Az írás művészete című kötetében. Példaképeinek (Ernest Hemingway, Jack London, José Maria Arguedas) egy-egy elbeszélését itt nemcsak elemezte, hanem a stílusukat követve több változatban is megírta ugyanazt a bekezdést.

Csörsz pályáját végigkísérte a novellaírás az 1960-as évek végétől a 2000-es évekig. Első megjelent elbeszélése, a Tánc, tánc 1967-ben a Kortárs folyóiratban látott napvilágot, innentől évente több folyóiratban, antológiában, később a novellapályázatok révén napilapokban publikált. Két önálló elbeszéléskötete, a Bocsánatos bűnök (1972) és az Ördögűzés (1977) az első évtized anyagából válogatott, a Vastövis című kisregénnyel egy kötetben kiadott Jézustól nyugatra ciklus (1974) pedig az író kaposvári gyerekkori élményeit idézi fel.

Elbeszélései folyamatosan tudósítottak a magyar valóság ismerősebb és rejtettebb összetevőiről: családi krízisekről, a fiatalok és idősebbek állandó konfliktusairól, a társadalmi terhekről, amelyeket több nemzedék sem tudott letenni, inkább cipelték sok évtizeden keresztül. Novelláiban fájó részletességgel vallatja saját korát, hősei egyszerre cselekvők és tanúk. A világháborús traumákon, az 1950-es évek és 1956 kibeszéletlen terhein túl a mindenkori jelenből is sok minden lecsapódik. Számos novella szól munkahelyi feszültségekről és kiégésről, a Kádár-kori vállalatok furcsa moráljáról. A hősök többsége kisember, a lecsúszás veszélyeivel küzdő vagy csak egyszerűen útkereső fiatal, nevelőintézeti srácok, diákok. Megrendítő történetek szólnak a fásultan tűrt szegénységről, a soha fel nem emelkedésről, falusi emberekről, munkásokról, cigányokról, de ugyanígy a funkcionáriusok, később az újgazdagok világáról is. Csörsz nem kerüli a tabutémákat: gyakran írt válságba jutott kapcsolatokról, bántalmazásról, alkoholizmusról, elmagányosodó öregekről. Mindenekelőtt pedig fiatal családokról, akik egy jólétivé váló korszakkal próbálják felvenni a lelki ritmust, gyakran kudarcok árán. Egy kamasz fiúról és egy kutyáról mesél például a Jolly reklám, amely az 1970-es években többször megjelent (orosz műfordításban is), s Mérei Ferenc pszichológus levele szerint akár a tankönyvekbe is bekerülhetett volna mint friss ifjúsági irodalom. Nem így történt – talán amiatt, hogy Csörsz másik novelláját (Tánc, tánc) felolvasták a Szabad Európa Rádióban. A sors iróniája, hogy ez is a tudta nélkül történt, másoktól hallotta vissza. Később a Szlovák Rádióban is elhangzott ennek adaptációja. Különlegesek a fiatal házaspár, Borz és Il életéből vett novellaszerű pillanatképek (kötetünkben Csak egyszer címmel, 1973–1975), valamint az író úti élményeit feldolgozó görögországi novellák (Kalandozások kora, 1983). Mindkettő a pénztelen magyar értelmiségiek szemével ad betekintést a hetvenes évek lakótelepi világába vagy a „turistatársadalom” titkaiba. Szomorú ellenpárjuk a hazalátogató disszidensről szóló Elemcsere.

Az írót a harminc év alatt mindig hajtotta az elhallgatott igazságok utáni kutatás, s hogy a panelszavak és a társadalmi szerepek mögé lássunk. Jól emlékszem, amikor valaki hosszú memoárját hallgattuk a tévében, s utána ezt morogta, miközben cigarettára gyújtott: „Na, mondjuk ez úgy nem igaz, ahogy van!…” Az emlékezet áthangolható, a későbbi önigazolás átrendezheti a hangsúlyokat és az időrendet – jól tudják ezt az önéletrajzok kutatói. Csörsz novellahősei nem „szuperolvasói” saját életüknek, s alkotójuk sem tud élesebben látni náluk. Bele-belegabalyodnak saját emlékeik ellentmondásaiba, amelyek néha aritmikusan keverednek a jelen történéseivel, így a novellák többsége szándékoltan szaggatott ritmusú, belső nézőpontú. Csörsz fájdalmasan mélyen belelát az emberekbe, a mai olvasóba is, s joggal feszenghetünk, amikor más, tőlünk távoli alkatú hősben halljuk viszont saját belső monológjainkat. Töredezetten, logikátlanul, a történet mellékes körülményeiként, de valamilyen fel nem ismert összefüggés gyanújával irányítják az olvasó figyelmét e belső mellékszálak, amelyek valójában fő szálak.

A novellákban szép számmal akadnak párhuzamos jelenetek, motívumok, néha évtizedes távolságból is. Az író egyik alteregója, Borz a sorstársaként nézi a szobanövényre mászó bogarat – a Béke című novella hősei unalmukban rovarokat ölnek a hegesztőfelszereléssel, az Intésben egy pók lesz a feszültség egyik forrása. Az Átok falusi cigány szereplői totemisztikus kapcsolatban vannak a tárgyakkal – a gyermek Iván a tabusértést egy kisvárosi, polgári környezetben éli meg, amikor felhúzza a halott nagypapa óráját, és belefarag a karosszékébe. A helyszínek is gyakran azonosak, ezzel is összekötve az elbeszéléseket és a velük egykorú regényeket: az Okos madártól a Vesztesekig, a Vastövistől a Vadfarkasig. Ez utóbbi éppúgy Szentendrén és környékén játszódik a rendszerváltás éveiben, mint az Ózonlyuk és az Elmentek a halak, amelyek fanyar humorral mesélnek villaépítkezésekről, feketemunkásokról, rosszul felszerelt rendőrökről és öregekről. A Csak egyszer fiatal, lakótelepi házaspárjának sorsa a Pangala című, huszonöt évvel későbbi kisregény hőseivel cseng össze; mindkét műben sok önéletrajzi elemmel. A Kalandozások kora görögországi úti élményeit más szemszögből a Bóckacaj című regényben is megírta, szintén 1984 táján – itt egy hasonló Zündap motor is szerepel, mint A motor című hosszú elbeszélésben (1977).

Figyelmesen olvasva rádöbbenünk, hogy az alkotó dilemmáinak gyakran maguk a hősök adnak hangot. Az írói szerepek felnagyított, gyakran karikaturisztikussá torzított elemei szétoszlanak a különféle szereplők egyedi történeteiben, mintha mindegyik külön csak egy-egy alkatrészt kapott volna a nagy közös gépből. Még a nevük is hasonló: Tasy, Tahy, Vas, Tausz… Egyikük tervszerűen és kényszeresen szaglászik ismeretlen emberek után a városban és az erdőben – könnyű ráismerni a magyar besúgói rendszer hatására, de a kibúvót keresők kiskapuira is, hiszen ugyanilyen konspiráció kellett az „ellenzéki” vagy „másként gondolkodó” életmódhoz. Más novellák hősei hajdan művészek vagy műkedvelők voltak, de megcsömörlöttek az alkotástól. Az Amit a földre írsz tehetséges zeneszerzője képtelen kitörni saját művei és a stressz lélektani hatása alól, a kábítószer még beljebb taszítja, miközben a valóság teljesen szétfoszlik körötte. Az 500 watt színházi rendezőjét a mindennapi agresszió tartja ritmusban, de a Kitörés próbáján váratlanul ő is elsodródik. A Fenyőpereszke hőse, Verebes régen abbahagyta az írást, a sakkgépével űzi magányát, míg az erdőben nem lesz tanúja egy groteszk találkozásnak. Az Alternatív történetben Vas Gábor félredobja és színpadiasan megsemmisíti szobrait, miközben egy talált pénzdarab szinte középkori moralitássá változtatja a nyomasztóan kisszerű történetet a Kádár-rendszer utolsó hónapjaiból. Keresztes A felderítőben (Borzhoz hasonlóan) az erdő szélére jár faragni, hogy távol legyen az emberektől – gyanakodva figyel, és őt is gyanakodva figyelik. Van olyan hős is, aki csak lebeg az emberek között, lényeges és lényegtelen dolgokat tárol az emlékezete, kommunikációs gátlásaival küzd.

Nevelőintézet, laktanya, időskori leépülés – magány és társtalanság, több nemzedék elszigetelődése egymástól és önmagától is. A Hangoslevél ezt rendkívül tömören, filmszerűen ábrázolja egy fülkéből hazatelefonáló fiú és apja párbeszédében, amely az Elhagyott a közérzetem világát idézi, akárcsak a Fenyőpereszke hasonló jelenete vagy a Kék a tenger címmel bemutatott dráma (1982).

A beszűkülés ellenpárja a valószerűtlenül nagy mozgástér. Több novellában központi témává válik az utazás, az autó- vagy buszvezetés, máskor a turizmus, a hegymászás, a csavargás, az indiánosdit játszó gyerekek. A dunai hajósok furcsa, változékony életformája vagy az öreg Zsigulival bebarangolt Görögország felváltva zúdítja élmények sokaságát az olvasóra, majd váratlan pihenőkre kényszerít. Láthatjuk a hősök kíváncsiságát, hajszoltságát, kimerülését, de néha meglepő nyugalmukat, megtisztulásukat is.

Értetlenség és újraértelmezés

Csörsz István elbeszéléseit a korabeli kritikusok vegyes bírálatokkal illették. Az író tehetségét és formai rutinját mindig elismerve főként abban láttak problémát, hogy hősei csak „álhősök”, túlzottan alávetettjei a kornak, amelyben élnek, tetteik nem elég önállóak, karakteresek. Kifogásolták, hogy történetük nem kínálkozik irodalmi feldolgozásra, nem hordoz össztársadalmi üzenetet. A Keserű fűszál című novellát viszont egy neves folyóirat szerkesztősége azzal utasította el, hogy túl brutális, ember alatti világot tükröz, s biztosan írói túlzásként született. (Nem tudhatták, hogy az elbeszélés valódi interjúkon alapul, s hősei a Buda környéki barlanglakások lakói voltak.) Más elbeszélések is valós személyek életrajzi morzsáiból álltak össze, leggyakrabban az író saját élményeiből, melyeket gyerekkortól a konzervatóriumon át műszerészként, filmgyári raktárosként és matrózként, majd fiatal íróként gyűjtött. Sokat merített a szűkebb és tágabb család, valamint a barátok (diák- és katonatársak, kollégák, szomszédok, festő és fafaragó barátok) emlékeiből, de sosem vegytisztán, hanem mindig írói kompozícióban. Ezt a kritikusok többnyire kevesellték. Hiányolták a nyelvi csiszoltságot, a dramaturgiai csavarokat, a társadalmi haladás leghalványabb jeleit.

Mások Sallinger és Kerouac „közhelyesítését” hányták az író szemére, megfeledkezve arról, hogy a korszak amerikai társadalma közel sem volt azonos a magyarországival. A mobilitás lehetőségei sem voltak összemérhetők: az amerikai beatnemzedék létszáma és a korabeli politikai mozgalmak révén társadalmi tényezővé tudott válni, míg Magyarországon a deviancia, a szubkultúrák körébe utalták. Csörsz tudatosan tartózkodott attól, hogy a Sírig tartsd a pofád (1971, 1983) hőseinek történetét novellává dolgozza át, hiszen gyűjtései és személyes élményei során sokféle más, még „láthatatlanabb”, kallódó fiatallal és idősebb emberrel került kapcsolatba. Az ő sorsukat jellemzőbbnek tartotta. Ám miközben a Sírig tartsd… kiadásaiban Indián, a csapat vezére csak Zord Khán álnéven szerepelhetett, addig az egyik novella már a címében is idézheti a becenevet (Az Indián), s az indián utalások a Jézustól nyugatra vadnyugati mitológiájától a Szép nap festőlányáig terjednek, aki a barátját ábrázolja indiánként.

A novellák megírása óta eltelt évtizedek olyan távolságból engedik látni a szövegeket, hogy e kifogások ma sokkal inkább erénynek tűnnek. Egyfelől talán az irodalmi kánon is megengedőbb, s ez a fajta realista, de belső nézőpontú, szabadon komponált prózastílus több mai magyar író eszköztárában helyet kapott. Az irodalom világán túl a fotó- és a filmművészet is régóta képviseli ezt a nézőpontot, ahogy ez már az 1960-as évektől érezhető. A Csörsz-novellák igazi párhuzamait gyakran (valós és elképzelt) filmek adják a Nagyítástól Menzel műveiig, vagy a Tüske a köröm alatt késő kádári világáig. Kevesen tudják, hogy az író operatőr szakra is felvételizett, s egész életében kitűnő fényképész volt, filmetűdöket is készített. A kötet címlapján szintén saját fotója látható.

A Csörsz-novellákban feltáruló világ valóban nem eléggé irodalmi tér, nélkülözi a stilizálás vagy a tágabb nézőpont lehetőségét. Épp ez adja viszont a hitelét immár fél évszázados távolból. Ennyi volt ugyanis az illúzióktól mentes realitás, ennyire terjedt ki az egyéni cselekvés koordináta-rendszere. A novellák mögött nem volt politikai célzatosság, odamondogatás – bár némelyik meglepő, hogy a saját korában megjelenhetett. A mozzanatos, kicsinynek tűnő, valójában gyakran tragikus vagy legalább meggondolkodtató történetek mögött hűséges dokumentarista szemlélet munkálkodik, s a novellák egy-két mondat alatt egy nagyon hitelesen ábrázolt történelmi időszakba repítenek vissza. Innen ered a kötet címe is, amely egy kiadatlan novelláé.

2004-ben az újvidéki Családi Kör váratlanul újraközölte Csörsz István néhány régi novelláját, Bori Imre ajánlásaival. Méltányló szavai nem csak A másik szobára igazak:

„Talán a legteljesebb, legegységesebb novellája ez Csörsz Istvánnak. Egy válás külső jeleinek és a két ember lelki traumáinak a tömör, a legszükségesebb fordulatokra szorítkozó elmondása. S észrevehetjük, nincs különbség a mindent összetörő férfi és a nyugalmat mutató nő reakciói között. A két viselkedésforma ugyanazt a szenvedést fejezi ki.”*

Személyes vonatkozások

Az itt első ízben megjelenő novellák, de a már kiadottak egy része is az író és családja saját élményein alapul. Egy részüknek szem- és fültanúja voltam, több évtized távolából is látom e jeleneteket, természetesen saját nézőpontból. Ilyesmiről sokat vitatkoztunk Apámmal gyerekkoromban, s nagyon nehezményeztem, ahogy ennyire intim helyzeteket ábrázolt. Attól tartok, Anyám ugyanezt mondta neki. Emiatt is maradt kéziratban a Csak egyszer és a Kalandozások kora című ciklus, valamint sok más, talán túl bizalmas írás. Mai szemmel már látom, hogy az ilyen élmények megszűrésének és ötvözésének, esetleg mások élményeivel való vegyítésének az írói szabadság szempontjából van szerepe. Nélkülük nem tud ilyen jeleneteket hitelesen megírni az alkotó, ám még a saját élete, a legszemélyesebb tapasztalatai sem köthetik meg a kezét. Nem akadályozhatják, hogy ezekből félig vagy egészen fiktív elbeszélést írjon.

A tárgyi valóság megmaradt elemeivel elnézőbbek vagyunk. Az ablakunkból ma is látható a Krisztina körúti hirdetőoszlop, amely a Reggel című novellában szerepel. Felismerhetők otthonunk s barátaink otthonai, szegényes kempingkészletünk és magunk barkácsolta tárgyaink. Megmaradt a mamutfog és a biliárdgolyó Nagyapám hagyatékából. A városkép néhány fontos eleme szintén ugyanaz, főként Budapesten. A Korányi Kórház, a Krisztinaváros, a Tabán, a Víziváros jellege alig változott. A Mechwart térről csak a vak sorsjegyárus tűnt el, akárcsak a régi újságos vagy édességes bódék (ilyen is volt a családban). A Gugger-hegyi telekre helyezett hajó (Dy kapitány) már nincs meg, de az utca máig őrzi az írótól kapott nevét: Páfrányliget utca. A fenyőcsillag helyszíne ugyanez az erdőrész, s a sziklamászók gyakorlóterepe, a Kecske-hegyi kőfejtő épp olyan, mint negyven éve. Apám egy Super 8-as filmetűdöt is készített itt Egy kézirat története címmel.

Kaposvárra sajnos rá sem lehet ismerni az 1950-es évekről szóló elbeszélések nyomán, annyira átépítették a Berzsenyi utca környékét. A családja hajdani házát lebontották, ma parkoló van a helyén, a fatelep is megszűnt. A zsinagógát 1980-ban felrobbantották. A fonyódi ház helyén új épületek állnak, de a panoráma változatlan.

Ám negyven-ötven év távolából ezek a tárgyak, terek, jelenségek már valóban túlmutatnak önmagukon. Talán az emberi sorsra is ez érvényes.

Ajánlás

Alighanem új korszak kezdődhet Csörsz István műveinek recepciójában e kötet segítségével. Az 1970–1980-as évek mélyreható, filmszerű pontosságú képsorait kapjuk, de nem a hivatalos nézőpontból, hanem mindig a kisember felől. Azok a társadalmi krízisek, amelyeknek ma tanúi vagyunk több korosztály életében, kivillantják negyven-ötven éves gyökereiket. Azt, hogy mitől lett ilyen a mai Magyarország, érzékletesen nyomon követhetjük a putritól a Rózsadombig, az uszodától az áruházig. Pasztellszínekkel ábrázolt helyszíneken járunk: épülő és romladozó házakban, dunai hajókon, öreg autókon és buszokon, kölcsönkért nyaralókban, megkopott fényű gyárakban, elhagyatott erdőkben vagy külföldi tájakon a Tajgetosztól a Tátráig.

Ezekkel hívjuk az Olvasót „rövid úton a világba”. Ez a kötet szociografikus és ironikus, szomorú és játékos, érzelemgazdag olvasmányt ígér Hemingway és Updike legjobb magyar tanítványától.

A jelen kiadásról

A kötet Csörsz István elbeszélői életművének legjavát közli: százhúsz elbeszélést. Terjedelmi okokból e-könyvként jelenik meg, így azonban egy új olvasóközönséget is elér. A csaknem fél évszázada megjelent kötetek teljes anyagának újraközlése mellett helyet kap az összes olyan elbeszélés, amelyek antológiákban és folyóiratokban, napilapokban jelentek meg, illetve egy novellaként közölt regényrészlet is. A kötetek (Bocsánatos bűnök, 1972; Ördögűzés, 1977) fülszövegét a ciklusok elején közöljük.

A kötet egyharmadát máig kiadatlan novellaciklusok és önálló elbeszélések alkotják, amelyek az író hagyatékában, gépiratos tisztázatban maradtak fenn, közreadásukat maga is tervezte, némelyikük novellapályázaton is szerepelt. A könyvkiadás lehetőségei az 1980-as években némileg beszűkültek számára, s az akkor eltervezett kötet(ek) anyagából csupán egy-két rövidebb novella jelent meg a napilapokban, így voltaképp csak most juthatnak el az irodalomkedvelőkhöz. A Bocsánatos bűnök és az Ördögűzés eredeti, bővebb kötettervében szereplő elbeszélések a kötetekkel szomszédos füzérekben kaptak helyet. A Jézustól nyugatra ciklus folytatásának tekinthető A Paradicsom, A szög és az Időt nem álló dolgok, emiatt a következő ciklus elejére kerültek. Az előszót helyettesítő kis esszé (Egy lépés oldalt) egy ismeretlen kötet fülszövege lehetett.

Teljességre mégsem törekedhetünk. Jelentős számú kézirat és korai novellatisztázat van még ezeken kívül is az író hagyatékában, egy későbbi kritikai kiadás számára. Némelyiket Csörsz István hangjátékká is átdolgozta 1970 körül; A bolond kutya gazdája címűt 1977-ben a Kossuth Rádióban is bemutatták. Több elbeszélést viszont csak az író kéziratos címjegyzékeiből ismerünk, egyelőre nem pontosan azonosíthatók. Ilyen például a Háromnegyed, amelyet 1968-ban a Jelenkor szerkesztőségének is elküldött, de nem fogadták el közlésre.

A gépiratos tisztázatok arra utalnak, hogy a szövegek olykor még módosulhattak a novellapályázatra benyújtás vagy a nyomtatott korrektúra során. Azoknak az elbeszéléseknek, amelyek a kötetekben is megjelentek, mindig a kötetbeli szövegváltozatát tekintettem véglegesnek, hasonlóképp a sajtóban kiadottak esetében (bár némely napilap tördelési okból egy-egy mondattal rövidebben közölte a szöveget). Egyes írásoknak eredetileg nem volt címe, vagy akár több címváltozatuk is lehetett. A megjelent kötetek és a Kalandozások kora kézirategyüttes címén túl a jelen kiadás cikluscímeit magam adtam.

A függelékben minden írás (néha csak hipotetikus) keletkezési idejét, megjelenési adatait és néha egyéb, kiegészítő információkat is felsoroltam, hogy segítsék a későbbi kutatásokat. Ehhez az író hagyatékán túl a sajtóközlések – bőséges, de aligha teljes – adatbázisait is felhasználtam.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Nagy köszönettel tartozom a kiadói szerkesztőnek, Kütsön Nikolettnek, aki jó érzékkel segített egységesíteni a három évtized eltérő helyesírási normáit és nyelvi szokásait tükröző szövegeket. Javaslatára néhány, ma már kevésbé ismert vagy rétegnyelvi kifejezést jegyzetben megmagyarázunk. A Napkút Kiadó, Szondi György és Szondi Bence immár bő egy évtizede tartó bizalma és segítsége nélkül pedig Csörsz István életműve aligha lenne elérhető a mai olvasók számára.

Csörsz Rumen István

* Csörsz István, Az írás művészete: Feljegyzések (Budapest: Napkút Kiadó, 2013), 13.

* Bori Imre ajánlása; Családi Kör (Újvidék), 2004. január 29., 22.