Verrasztó Gábor: Tányértörők

Másfél oldalasak

Csaknem tizenöt évvel Verrasztó Gábor születése előtt álltam megszeppenve mai lakásának ajtajánál. Az ajtónál, amelyről Szabó Magda legendás regénye a címét kapta. Tejüveg ablakos faajtó volt, amely az egyetlen, betonpadozatú helyiségből álló „szükséglakásba” nyílt, és amely mögött – számtalan macskájával egyetemben – gyermekkorom „Boszi”-ja lakott. A környékbeli ifjúság legalábbis így csúfolta Juliska nénit a háta mögött, de csak halkan, tiszteletteljes félelemmel.

Több mint sorsszerű, hogy ebben a mesebeli lakásban most az a Verrasztó Gábor lakik, aki helytörténészként páratlan együttérzéssel és kitartással kutatja az egykori Buda városának és sokat megélt polgárainak a múltját, és akit ez a ma már nem létező polgárvilág nemcsak a hely- és kortörténet búvárlására ösztönözte, de Krúdy ihlette, Örkény nyomában járó, korábban „félpercesek”-nek, most pedig „másfél oldalasak”-nak nevezett novellák írására is.

Verrasztó Gábor újságíró – a legjobb fajtából, mert tollát az igazság, sok, fontos kis igazságrészlet megírására használja –, de író is, aki képes a színtöréshez hasonló, könnyed technikával káprázatossá tenni a melankólia szürkeségét, az elhanyagoltság, a magány, a bezártság vízióit. Írásaiban vélhető alteregóját „költőnek” titulálja, és ez akkor is a lényegről árulkodik, ha egyetlen verset sem olvashatunk ebben a kötetben. Mert költő az, aki a legkisebb részecskéjéből maga elé tudja képzelni az egész világot, ahogy Verrasztó Gábor is miniatűrjeiből, mint mozaikkövekből, megkísérli összerakni életünk kacskaringós valóságát. Dicséretére szóljon, hogy miközben ezen fáradozik, szórakoztató olvasnivalót tesz le az asztalunkra.

Mezey Katalin