Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Völgyi Anna

Körmenden születtem 1991-ben, most Budapesten élek, de hosszú éveket töltöttem Hegyhátszentjakabon és Kőszegen is. Mindig jobban szerettem az erdőket a játszótereknél, talán ezért vonz, hogy a közeljövőben építsek egy „off-grid” faházat. A művészetek közelebb álltak hozzám, mint a matek meg a logikus tárgyak, egyszer egy rajzpályázaton nyertem egy DVD-lejátszót, de zeneiskolába is jártam úgy, hogy a szolfézst sikerült elbliccelnem. Végül a biológiával mentem tovább, ami még mindig jó kompromisszumnak tűnik: habár szívesen benéznék majd egy bölcsészkarra, nincs jobb ötletem, merrefelé lehetett volna jobb. Amióta megkaptam az első rózsaszín, keményfedeles füzetem, ami egy kis aranyszín lakattal zárható is volt, írok. Akkoriban a barátnőmmel fára másztunk, és feljegyzéseket készítettünk a falubeliekről, mint a kémek, de gimiben és később is rögzítettem jó pár napot, történéseket. Így furcsa, hogy csak huszonnyolc évesen írtam az első regényem; azért tolódhatott el, mert megvártam, hogy legyen egy sztorim, amit érdekesnek találok. Most már nem vagyok ilyen válogatós, az unalmas hétköznapokról is szívesen alkotok verset, kisprózát, az olvasmányaimban is keresem a hasonló szövegeket. Nagy újdonság volt, amikor megpróbáltam folyóiratokban publikálni, mindig nagy sikerélmény, ha valahol látnak fantáziát abban, amit csinálok, hálás vagyok érte. Kedvenc könyvről nem merek beszámolni, mert nehéz volna akár kettőt-hármat kiemelni, de szeretem Elena Ferrante műveit, és amikor tavaly kézbe vettem az Elfújta a szelet, nem tudtam letenni, pedig azt hittem, egy kicsit rossz lesz, és vizsgára is készülnöm kellett volna. Most a Szép Verseket olvasom és Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényét.