Wehner Tibor: Cizellőr

Dolgozatok a „magyar szobrászatról” 2000–2016

2001-ben, az Új Művészet Kiadó gondozásában jelent meg Wehner Tibor A hazugság és a hiány emlékművei című, a magyar szobrászat 1986 és 1999 közötti jelenségeiről írt előadásainak, tanulmányainak, cikkeinek, röpiratainak, feljegyzéseinek gyűjteménye. A ­Cizellőr című kötet az ezredforduló előtti évek történéseit dokumentáló és elemző eszmefuttatások folytatása: most újabb másfél évtized, a 2000 és 2016 közötti szakasz szobrászati – illetve a korábban a szobrászat-terminológiával jelölt, napjainkban pontosan már nehezen definiálható művészeti ágazat vagy terület – krónikája rajzolódhat meg az olvasó előtt. Egyetlen egyszer elhangzott kiállítás-megnyitó szövegekből, könnyen elkallódó, kis példányszámban közreadott katalógus-bevezetőkből, a nyomtatott kiadványok gyorsan eltemetődő folyóirat- és hetilap-közleményeiből, szűk szakmai körökben tolmácsolt konferencia-előadásokból, publikálatlan feljegyzésekből fűződik fel ez a szobrászati szemle. A kötet írásai a magyar szobrászat közelmúltjának számos, egymással szorosan összefüggő aspektusát tárgyalják hat fejezetben: a teoretikus problémafelvetések, a szobrászati művek térbeli elhelyezésével, helyhez kötöttségével foglalkozó eszmefuttatások, a kiállítási recenziók, a szobormű-elemzések, a szobrász-portrék fejezetei követik egymást ebben a könyvben, és a szobrászat különös kísérőjelenségeinek érdekes dokumentumai zárják le a közlemények sorát. A magyar szobrászat másfél évtizedes történetében való tájékozódásban az olvasót névmutató segíti.

A kötetbe foglalt írások révén rendkívül izgalmas összkép alakulhat ki, nagyon fontos tanulságok összegződhetnek az ezredforduló utáni évek szobrászati ágazatának történetéről és jelenségvilágáról, a modern és a kortárs törekvések egymás mellett éléséről, összekapcsolódásáról, illetve nem egy esetben összeütközéséről. A modern és a kortárs törekvések, tendenciák mellett mintegy ellenpólusként természetesen megjelennek a konzervatív, legtöbbször a művészeti körökön kívül eső, művészetinek nevezett produktumok is, amelyek a monumentális, a köztéri szobrászat, leginkább az emlékműszobrászat pregnáns megjelenései. A kötet legfontosabb konzekvenciája: a magyar szobrászat rendkívül izgalmas autonóm, kortárs ágazata magában rejti, megteremthetné a korszerű monumentális szobrászat létrejöttének feltételeit is – most már csak arra lenne szükség, hogy a társadalmi-gazdasági, politikai (művészetpolitikai) tényezők ennek teret engedjenek.